Mammut szerint a filmvilág 2008-ban

Eljött az év vége, tehát a toplisták ideje, amikor mindenki számba veszi, miket is nézett az elmúlt 12 hónapban, és megpróbálja a legjobbakat kiemelni. Én sem teszek másként, viszont nem ömlesztve, hanem kedvenc műfajaim szerint szeretném összegyűjteni a legjobb darabokat, amikkel találkoztam idén, természetesen főleg a B-filmek terén, néhány kötelező kivételtől eltekintve, és szót ejtek pár csalódásról is a témában. Nézzük akkor eme kis összefoglalót, hogyan is telt az évem a filmek terén.

Horror

A kedvenc műfajom sajnos az elmúlt években egyre csak silányul, köszönhetően az új divatnak, miszerint hadd menjenek be a gyerekek is az összes filmre a moziba, csak jöjjön a pénz, gyakorta gyerekmatinéba is csapnak át a filmek. Ami a vicces ebben, hogy a sima filmek meg egyre durvulnak, mintha valami középutat próbálnának keresni, és ennek én nem sok értelmét látom, úgy értem, van, ahol értelmet kapnak a durvább jelenetek és jogos a dolog, viszont szerintem sok helyen az égvilágon semmi haszna sincs, maximum csak annyi, hogy aki éppen egy könnyedebb filmre vágyott, kiakad. No de nézzük az idei listát.

Diary of The Dead – George A. Romero újabb fejezete a fenyegetően közelgő apokaliptikus látomásából, melyeknél ugyan zombikat használ fel a végzet úgymond fegyvereként, de mint a többi filmjénél, itt is inkább az embereket veszi górcső alá, mert igazából magunktól kell tartanunk. Sokaknak nem tetszett az újabb mű, de én ugyanazt éreztem, mint a régebbi filmjeinél, és még az általam nagyon utált kézikamerás stílust is profin oldotta meg, idővel már csak arról vettem észre, hogy kézikamerát nézek, hogy néha ki- és bekapcsolták.

Dance of The Dead – Viszont azt hiszem, ez inkább a horror-vígjátékok éve volt, simán hozták a hangulatot, kellemesen vegyítve a humort a csonkolásokkal. A zombis horror-paródiák között persze már vannak etalonok, és ez nem is mondom, hogy felérne hozzájuk, de azért kellemes időtöltés volt mindenképpen, már aki szereti a tinihorrorokat is, mivel a film még arrafelé is elkalandozik.

Jack Brooks: Monster Slayer – Újabb humorbomba, melyben főleg a jó öreg Robert Englund szolgáltatja a vicces vonulatot, a feltörekvő Trevor Matthews pedig a trancsírozás részt hivatott betölteni. A Bookstreet Pictures első nagyobb filmje, és mivel tényleg jól nyúltak hozzá a témához, kíváncsian várom a következő lépésüket.

Dead Space: Downfall – Na jó, ezt szeretném én látni filmben is, ennyi zúzást legalábbis már rég láttam 90 perc alatt, igaz, rajzfilm, de még úgy is simán ütött. A szörnyikék kellőképp félelmetesre voltak rajzolva, a karakterek is jók voltak.

Resident Evil: Degeneration – Újabb „rajzfilm” a horrorok terén, talán a horror-rajzfilmek éve is volt? Jó, ez mondjuk animációs filmnek számít, tekintve, hogy 3D-s, és örömmel vettem észre, hogy végre valami a Final Fantasy nyomdokaiba lépett animáció terén, nem a divatos, és gondolom olcsóbb egybehajakat és hasonlókat kapunk, még több ilyet szeretnék látni.

És akkor jöjjenek a csalódások, mert sajnos mint minden évben, idén is találkoztam velük.

Rec – Mindenki odavolt érte, hogy mennyire paráztatós, meg minden. Hát nekem ez a része nem jött át, kissé untam is magam, béna, ezerszer látott ijesztgetések, csak egy kicsit új köntösben, ötletesen, kézikamerán keresztül, de hangulata az égadta világon semmi nem volt. A remaket (Quarantine) már ki sem emelem külön, mivel szinte egy az egyben ugyanez, akár számítógéppel is kicserélhették volna a szereplőket, olyannyira nem változtattak szinte semmin.

Halloween – Egy másik remake, ami nem jött be. A Halloween filmekben pont az volt a jó, hogy átjárta egy amolyan titokzatos dolog, hogy nem tudsz mindent, mitől áll fel és mitől indul meg megint utánad, mi történt voltaképpen Michaellel? És ezt a feelinget szinte azonnal haza is vágja a remake. Persze, jól meg volt oldva az intézetes rész, a gyerek fenemód jól játszott, de nálam ez nem Halloween.

Akció

Régebben nagyon szerettem az akciófilmeket, mostanában ritkán futok bele olyanba, ami tetszik is, ez főleg az úm. újabb stílusú akciósztárok miatt van, erről elmélkedtem is még valamikor tavasszal, másrészt a kamerarángatós megoldások is erősen nyomnak abban a negatív latban. De azért szerencsére mindig sikerül pár jobb fajta filmbe beleütközni.

Punisher – War Zone – Már első ránézésre is látszott, hogy Ray Stevenson alkatilag már megfelelne a szerepre, és azt kell mondjam, hogy az eddigi legjobb Punishert kaptuk a személyében, nagyon remélem, hogy lesz folytatása. Ráadásul ez azon esetek közé tartozik, mikor kell a brutalitás is, ez a képregényből fakad, és meg is kapjuk, az R besorolás lehetővé teszi, hogy úgy nézzük meg a filmet, amilyennek lennie kell.

Taken – Miután megnéztem, egyből az a fogalom jutott eszembe, hogy oldschool akciófilm. Ez tényleg az. Liam Neeson pedig ragyogóan hozza a figurát, a film pedig a rövid felvezetés után végig pörög.

John Rambo – Stallone visszatérésének újabb láncszeme a Rocky után, melyben megmutatja, hogy még mindig nem sorvadtak el azok az izmok. A háború borzalmai premier plánban, Rambo pedig a szó szoros értelmében odabasz. Egyetlen egy dolog volt számomra negatívum, a zsoldosok, ők valahogy nagyon kilógtak nekem, sőt, túl sokat is voltak a képernyőn.

Samurai Girl – Mondjuk némiképpen kakukktojás, mert egy 3 részes tévés miniről van szó, de mivel én inkább B-film párti vagyok, szerintem simán itt a helye. Mondjuk félig-meddig kaland is, de itt inkább az akció van szerintem túlsúlyban, meg a sima film jelleg, amit tévéfilmeknél ugyebár megszokhattunk már. A történetről sokat nem mondanék, tekintve, hogy a film felépítése miatt könnyen spoilert árulhatnék el, szóval csak röviden: adott egy japán lány, akit az esküvőjén meg akarnak ölni, és az eltűnt bátyja egyik barátjánál, egy mesternél talál menedékre. Persze, ennél azért bonyolultabb a dolog, de tényleg nem szeretnék ellőni semmit. Szórakoztató darab, Jamie Chung pedig szemet gyönyörködtető.

Doomsday – Érdekes volt ez a két külön világ felállítása egymás mellé motívum, és mindenképpen pozitív volt, hogy a film szinte végig pörgött. Azonban valahol itt lehet a hátulütője is, tekintve, hogy emiatt nem igazán tudtak mindent rendesen bemutatni, így némiképpen kidolgozatlannak, összecsapottnak tűnik az egész, de ettől függetlenül az akció részével semmi gondom nem volt, és ugyebár pont az volt a lényeg, no meg persze Rhona Mitra.

És akkor a mérleg másik oldalán álló filmekből is meg kell említenem párat.

Wanted – Mondjuk a képtelenségnek elmenő dolgok nem zavartak, annak ellenére, hogy korántsem azt vártam, mivel egy film, az a dolga, hogy képtelen dolgokat mutasson be. Viszont néha ritka unalmas volt, majdnem sikerült bealudnom rajta, sokkal többet vártam tőle.

Transporter 3. – Az első két részt szerettem, jó kis pörgős akciófilmek voltak, ez a harmadik viszont a közelükbe sem ér. Az akciók jóval súlytalanabbak, sehol egy leesik az állam jelenet. Budapestből is csak valami ipari részt mutattak, ahol még életemben nem jártam, pedig itt élek, legalábbis nem volt ismerős. A főgonosz Robert Kneppert pedig végre elfelejthetnék a nagyfilmek területén, tekintve, hogy inkább röhejes volt. Az egyedüli pozitívum Natalya Rudakova, aki igencsak jó eyecandynek bizonyult. Remélem, hogy a Crank 2. megőrzi majd az első rész tempóját.

Vígjáték

Nevetni mindenki szeret, egészséges dolog, én pedig fenemód szeretek. Ez az a műfaj, amiből azért mindig van választék, persze humorszint kérdése, hogy melyik kinek hogyan jön be.

My Name is Bruce – Bruce Campbell filmjét régóta vártuk, így talán még nagyobb elvárásoknak kellett megfelelnie, de hozta a kívánt szintet, ahogy kell. Komolyan nem nevettem ennyit tíz másik film alatt sem, persze ehhez nem árt ismerni Bruce korábbi műveit, hiszen rengeteg poénba ágyazott utalással futhatunk össze, mivel a film lényegében egy amolyan önparódia. Ugyan mindenhol horror-vígjátékként van írva a film, én ezt vitatnám, szerintem mezei vígjáték, ezért is került ide.

Mamma Mia! – Gondolkoztam rajta, hogy ez most hova jöjjön, de mivel zenés filmet nem tudtam volna felsorolni kellő mennyiségűt, így valahol itt a helye, persze, hozzá kell számolni a romantika vonalat is. Az ABBA slágereket fenemód ötletesen dolgozták bele a történetbe, avagy fordítva, remek történetet kerítettek köréjük, ezt nem igazán tudtam eldönteni. Mindenképpen megéri megnézni, csak ajánlani tudom, és egyáltalán nem csak nőknek.

Get Smart’s Bruce and Lloyd Out of Control – Van olyan, mikor a „spinoff” túlteljesíti a fő filmet, és ez is ilyen eset, nem sokkal ugyan, de egy apró lépéssel túltesz a mozifilmen. Persze, nem is igazi spinoff, dvd-s extrának szánták első körben, csak a project kinőtte magát, és így lett egy kizárólag dvd-re készült kis filmecske. Jókat lehet vihogni a két technikus zsenin, akiket a nagyfilmből ismerhetünk meg, de még sok mindenki visszaköszön, például Anne Hathaway is. Történetileg pedig pont ugyanakkor játszódik, mint a mozi, szóval mindenképpen érdemes mellé megnézni ezt is.

Get Smart – A laza vígjátékokat mindig szívesen megnézem, egy ilyen bugyuta, béna titkosügynök története meg kiváltképpen mulatságos tud lenni. Steve Carell kiváló is a szerepre, és a Neveletlen hercegnős Anne Hathaway is kellemes játékkal szolgál. Még Rock is feltűnik, aki valahol eltévedt a vígjátékok tengerében.

Családi kupa (Relative Chaos) – Kellemes tévés családi vígjáték, régi Buffys szereplőkkel, jelen esetben Nicholas Brendonnal és Charisma Carpenterrel, és a Jake 2.0-ás Christopher Gorhammel, aki jól hozta a figurát. Igaz, nem idei, de most nyáron ment nálunk az HBO-n, így én most tekintettem meg. A történet dióhéjban: a Gilbert család minden évben megrendezi a Gilbert-kupát, melyért a három testvér száll harcba egymással, különböző vicces próbákon esve túl, és persze a versengés, mint azt várhatja is az ember, nem csak a versenynél kap szerepet. Én szeretem az ilyen tévés vígjátékokat, jó kikapcsolódások, de persze itt azért a kedvenc sorim szereplői is emelték a tetszési indexet.

És akkor most azon filmek, amiken sajnos nem tudtam nevetni.

Asterix az olimpián – Asterix mindig is a kedvencem volt, faltam kiskoromban a képregényeket is, és a rajzfilmeket is imádtam. A filmek valahogy sosem tudtak lekötni, de ez a harmadik rész, őszintén szólva ez már a legalja. Felesleges hülyeségekkel rakták tele, holott rengeteg poén rejlene az alapötletekben. Na, azokból meg szinte semmit sem látunk, amit igen, azt is rosszul. Iszonyat gyenge lett, szinte sajnáltam Alain Delont.

Superhero Movie – Sajnos egyszerűen nem tudják normálisan feléleszteni a paródia műfaját. Persze, lehet rajtuk néha nevetni, és azért bemennek az emberek megnézni a filmet, de akkor sincs egyik sem a közelében a régi nagyoknak. Leslie Nielsenben még mindig lenne kakaó, és ezt be is bizonyítja azon pár jelenetben, mikor kamera elé jut, de a maradék jelenetek többnyire mind régi paródiákból átemelt poénok, amik egy újszülöttnek bizonyára viccesek, és tudom, hogy főleg a fiatalabb generáció a főközönség, de akkor sem értem, hogy miért nem lehet új poénokat kitalálni, amik nem a fingásról szólnak.

Kaland

Mindig is kedveltem a kalandfilmeket, legyen a témájuk titokzatos, ősi titkok utáni kutatás, vallási relikviák keresése, vagy szimplán egy hőseposz.

Indiana Jones és a kristálykoponya királysága – Mindenki kedvenc Indyje visszatért, kicsit öregebben, de korántsem megfáradtan. Sokan kritizálták a fő motívumot, de mivel rengeteg hasonló elmélet is van, szerintem egyáltalán nem lóg ki ez a rész sem. Természetesen a Frigyláda, a Végzet temploma és az Utolsó kereszteslovag újranézése is kötelező volt előtte.

A tiltott királyság (The Forbidden Kingdom) – Két nagy nevet eresztettek végre össze, Jackie Chant és Jet Lit, sokan várták már ezt a pillanatot. Kaland és akció, poénos és szép jelenetek jellemzik a filmet, az egyedüli negatívuma az volt, hogy kicsit túl hosszúnak éreztem a jelenben eltöltött időt. A nagy nevek jó alakítást nyújtott Michael Angarano is, és melléjük még két szépséget is kapunk, Yifei Liu és Bingbing Li személyében. Kicsit gondolkoztam rajta, hogy hova is tegyem, de pár röpke pillanat után a kaland mellett döntöttem, az van túlsúlyban az amúgy rengeteg bunyó mellett.

Hellboy 2. – Az aranyhadsereg – Ezt már elsőként HD-ben néztem meg, mivel nem tudtam előbb sort keríteni rá. Szerintem mondjuk az első rész jobb volt, de azért a folytatás is simán megállja a helyét. Ron Perlman még mindig zseniális, mint Hellboy, Selma Blair pedig gyönyörű.

Beowulf – A sötétség harcosa – Azt hiszem, az első, rendesen a 3D-s mozikra készült animációs film, és szerintem rendkívül jól meg lett csinálva. Mint már említettem, ritkán látok a Final Fantasy minőségéhez közelítő alkotásokat, de ez talán még túl is tesz rajta ilyen szempontból. A történetet mondjuk ki ne ismerte volna, még ha némiképpen módosítottak is rajta, de ettől függetlenül mindenképpen élveztem. Talán egyetlen negatívum számomra Angelina Jolie volt, a bazi széles egybe-állával, mint Beowulfot idézem, „gyönyörű nő”, minimum három szebb nő volt berajzolva a filmbe.

Múmia 3. – A sárkánycsászár sírja – A múmia filmek mondjuk sosem voltak a kedvenceim, valamiért nem jöttek át annyira, és ugyan a harmadik rész sem kimondottan jobb az első kettőnél, de azért még így is simán idefér a toplistába, teszem hozzá, ez csak a csekély mennyiségű kalandfilmeknek köszönhető, de ami van, azt bizony meg kell becsülni. Persze, mindezektől függetlenül szórakoztató darab azért ez is, és simán el lehet vele ütni az időt egy hétvégi délután, akár többször is.

Sajnos ezen műfajon belül is csalódnom kellett pár alkalommal.

Dragonlance - Dragons of Autumn Twilight – Sajnos a D&D filmhez hasonlóan ez is egy dilettáns banda kezébe került, rendkívül primitív rajzok, kusza történetmesélés, kihagyott fontos elemek és feleslegesen, ráadásul negatívan megváltoztatott részek jellemzik a filmet.

The Librarian 3. - The Curse of The Judas Chalice – Igazából nem lenne rossz film, csak csalódás. Kevésbé kalandos ugyan, mint az első két rész, és már ez is levonna belőle pár pontot, viszont én ki nem állhatom a New Orleans-i témákat, és ez sajnos már súlyos pontokat von le az élvezeti értékéből számomra. Sajnálom nagyon, mert az első két részt nagyon szerettem, sokszor láttam már őket, és már nagyon vártam a folytatást.

Persze, ezeken kívül volt még jó pár film, amit megnéztem idén, de vagy nem fértek fel az 5-ös listára, vagy pedig közömbös teljesítményt nyújtottak. Ilyenek például a teljesség igénye nélkül a Prom Night, a Cottage, a Lost Boys 2 – The Tribe, a Mirrors, a The Midnight Meat Train, a Feast 2., és teszem azt a Rogue a horrorok terén, vagy a Skorpiókirály 2. és a Fool’s Gold a kalandfilmek, avagy vígjátékok terén.

Sajnos egy másik kedvenc műfajom, a zenés filmeké, szintén nem kerülhetett be, tekintve, hogy egyszerűen nem volt 5 film, ami feltöltötte volna a listát. A High School Musical 3.-nak lenne ott a helye, vagy a jobb híján a vígjátékba került Mamma Miának, de ha egyszer nem jönnek a filmek, és hiába várok a Repo! – The Genetic Operára is már nem tudom, mióta, így egyszerűen kénytelen voltam kihagyni, és csak itt megemlíteni.

És szintén kimaradt a sci-fi, mivel abból még annyi se volt idén, amire rávetettem volna magamat, a két Stargate nagyfilm, és más most nem is ugrik be. Ehhez mondjuk hozzátartozik az is, hogy idén alig néztem Sci-fi Channel Feature Movie-t, gondolom, észrevettétek. Egyrészt amolyan sztrájk címszóval sem, mivel lelőtték az SG-1-et, másrészt azt vettem észre, hogy míg eddig azért több éves dolgok voltak újragondolva, most év elején három film is egy tavalyi ötletet másolt, és nem akartam végérvényesen csalódni a csatornában, úgyhogy gondoltam, szüneteltetem egy ideig. Még nem tudom, meddig, bár kezd megint megjönni a kedvem, talán jövőre megint belevágok, bár most meg az Atlantist temetik, igaz, jön helyette az új sorozat, az némiképpen vígasztal.

Valahol nem csak a horror-vígjátékok és horror-rajzfilmek éve volt, hanem a nagy visszatéréseké is, tekintve, hogy ott van Indy, Rambo, és még jó pár, köztük a sajnos eléggé csalódást okozó X-akták: Hinni akarok is. Ugyanakkor volt még néhány film, ami valószínűleg szintén a mérleg negatív oldalára került volna nálam, már ha végignézem őket egyáltalán, de mivel nem tettem, így logikusan nem is nyilatkozom róluk, majd esetleg később, ha tévében adják őket, ilyenek például a Max Payne, a The Dark Knight, A quantum csendje, vagy az Amikor megállt a Föld.

Mindent egybevetve azért egy sokkal jobb év van a hátam mögött filmtéren, mint a tavalyi, remélem, hogy ez a pozitív folyamat nem áll meg, és egy még jobb év következik, talán még az is lehet, hogy ismét lesz egy olyan év, mikor alig jutott eszembe olyan film, ami csalódást okozott, és mikor eszembe sem jutott félbehagyni egy filmet. Mert volt ilyen, annyira nem is régen, csak az utóbbi pár év esett le színvonalban nálam, és most így szemlélve, egy újabb év távlatában, azt kell mondjam, mégsem menthetetlen azért a dolog, mint azt tavaly év végén gondoltam (tekintve, hogy tavaly alig tudtam a toplistát összehozni, és 20-szor ennyi filmet hagytam félbe).