Szeretem, ha egy terv film sikerül. Az A-Team nevezetű bizony összejött. Kellő módon hülye, múltidéző és pörgős, miközben azért a klisékkel sem spórol. Ez utóbbi lehetne negatívum, de valahogy nem tudok ellene fellépni, mert a "titkos CIA akció a nagy átveréssel ami 2 kilométerről látszik" is stimmel ide. Simán.



A történet? A sorozattal ellentétben itt azt látjuk, hogy miképp lettek ők az A-Team. Ez azt jelenti, hogy nem egy ártatlan ember talál rájuk, segítséget keresve, hanem épp a kormánnyal kell összecsapjanak egy rosszul sikerült akció utáni lesittelésük kapcsán. Mindeközben egy bomba csaj üldözi őket.

Nem akarom sokat húzni, az A-team majdnem a nyár legszórakoztatóbb filmje lett, csak ugye jött az Inception közben. Pedig a trailerekben benne volt a hatalmas ziccer lehetősége is, ahogy ezt a Losers simán bizonyította már idén. Ez utóbbi baromi cool előzetesekkel bírt, aztán a komolykodás és komolytalankodás két széke között a földre huppant szépen a popójával. Hát a Szupercsapattal nem volt ilyen gond, hiszen az ominózus tankos jelenet egyértelmű bizonyítéka annak, hogy milyen erős drámát akartak ebbe, de ha nem világos akkor mondom is: nagyon-nagyon halványat.

Akár külön bekezdést is szentelhetek a trailerben látott tankkal ejtőernyőzésnek, mert a film előtt akárhányszor húztam fel rajta a szemöldököm, amikor végre elért oda a történet, akkor hangosan nevettem. Annyira őrült, fizikai képtelenség, amit a szereplők baromira komikusan keltettek életre, hogy tényleg csak vigyorogni lehetett, mint a tejbetök. Ez úgy az egész filmre illik, de ott a csúcspont. Majd meglátjátok.

A szereplőgárda baromira jól lett összeválogatva. Még a Mr. T. helyére érkezett Quinton 'Rampage' Jackson is jó választásnak bizonyult. A tökéletes szépfiú Bradley Cooper-t felesleges is lenne ennél többet emlegetni, Liam Neeson pedig szépen javította is a Clash of the Titans bénaságát a szivarozó és somolygó Hannibal életrekeltésével. Ami még itt külön érdekes lehet, az a District 9-os Sharlto Copley, akire nem kisebb feladat hárult, mint Murdock, a pilóta, az őrült. Egyszerűen megvan az összhang, az egymás ugratása, a másik képességeiben való tökéletes megbízás, az apró jellemhibák, amikkel a terv készítésénél számolni kell Hannibalnak, egyszerűen ez egy jól összehozott csapatt. A rossz oldal ilyen szempontból hátránnyal indult, hiszen egy nagy és sötét szervezet arcait keltették életre, de a végefelé, amikor a kocsiban oktatja a zsoldos az egyik főgórét, akkor még neki is elnéztem az előtte elkövetett gyengélkedéseit.



A trükkök és fizikai képtelenségek is úgy sorolódnak be, hogy ez egy komolytalan akcióvígjáték, és ennek bizony nagyon megfeleltek. 1-2 helyen lehetett volna csiszolni, de nagyon oltani nem lehet, hiszen az ember vigyorog, ami egyértelműen a cél volt azoknál.

Ha tényleg negatívumot kéne mondanom, akkor egyértelműen a film végi leszámolást hoznám fel. Sajnos elrontották, főleg mert ott csökkent a lazaság, na meg mert a terv nem az igazi. De hát erről nem Hannibal tehet!

A szupercsapat értékelés

Hihetetlen, hogy mennyire hasonlítanak a Losers-szel egymásra és ez mennyivel jobb. Ezért tuti kapok, de hát így megy ez, nincs mit tenni. Az A-team sokkal szórakoztatóbbre sikerült, egy 8/10-et simán elért a kategóriájában. Ilyen akcióvígjátékból mostanában nagyon kevés van, kevesebb, mint komoly akciófilmből, pont ezért sajnálatos, hogy nem lett anyagi siker. Szerencsére lezárnak minden fontosabb szálat, de hát simán lehetne folytatni, ami nem is véletlen, sorozaton alapult. Így kell korrekten nyúlni hasonló alapanyaghoz.

Most akkor nézzük meg még egyszer a 3D-t oltó jelenetet. Aztán még egyszer.

Aldous Snow 10 évvel ezelőtt hatalmas koncertet adott a Los Angelesi Greek Theaterben, az évforduló megünneplésére pedig mi lehetne alkalmasabb, mint egy másik koncert? Az eseményre a kiadó lótifutijának kell elkísérnie a szét- és lecsúszott sztárt, de ez nem lesz sima ügy... Nagyjából erről szól ez a majdnem tökéletes blockbuster-szórakozást nyújtó film, meg még sok minden másról, amit majd mindenki megnézhet saját maga - majd valamikor. Én meg kényelmesen hátradőlök és fogadom az irigykedő szitkozódásokat (gonosz kacaj).



De komolyabbra forditva a dolgot: ilyen az, amikor valaki meglátja a lehetőséget és lecsap rá, de úgy, hogy végig is gondolja előtte. A Greek nagy kérdése ugye az volt, hogy a Sarah Marshall legjobb mellékszereplője elbírja-e a főszereplővé válást, vagy a Russell Brand által alakított Aldous Snowban tényleg csak annyi potenciál volt, amit már kihasználtak. E kérdés megválaszolásához viszont mindenkinek magába kell néznie, és ott keresni a megoldást. Ha a Sarah Marshallban idegesítő volt "az utolsó igazi rocker", itt még inkább az lesz, de ha tetszett a figura... Gondolom világos, hová akarok kilyukadni ezzel.

A gondolatmenet kiterjeszthető Russell Brandre is, mert ugye valamennyire a való életben alakított szerepét hozza a karakterben is. Nekem egyébként régebben elég taszítónak tűnt, de pár interjúban és talk show-ban megnézve kiderült, hogy a külsőségeket leszámítva teljesen értelmes, kedvelhető figura, és ugyanez elmondható a filmbeli karakterről is. Azért Brandnek nem egyedül kellett szembenéznie a kihívással, a rendező-forgatókönyvíró Nicholas Stoller behozott egy igazi nagyágyút is a képbe az ötszörös Oscar-díjas Jonah Hill személyében. Hill pedig ismét brillírozik, tényleg megrázó hitelességgel alakítja az özvegy apát, akinek lányát egy brutális rablótámadás során... Ja nem, ez egy másik film 2030-ból. Az viszont igaz, hogy elég jó párost alkotnak Branddel, ez utóbbi harsánysága ellenére is egyenrangúak (vagy mindketten a másik sidekickjei) maradtak. A többieket nem sorolom fel, mindenki remek volt, de mindenképpen meg kell említenem Rose Byrne-t is név szerint, aki remekül hozza a mostani popzene p-namutogató képviselőinek karikatúráját.

A film közel sem tökéletes, de visszagondolva hibaként csak azt tudnám említeni, hogy a majdnem két órás játékidő ellenére is rövidnek tűnt, simán elviseltem volna még néhány extra jelenetet. A plakátokon egyébként jó nagy betűkkel hirdetik, hogy ez az idei év Hangoverje, ami kivételesen nem rossz párhuzam, de szerintem a Get Him to the Greek bőven fölé is megy az említett tavalyi sikernek.

Get Him to The Greek értékelése

Bár a Greek készítői részben ugyanazok, akiknek a helyenként briliáns Forgetting Sarah Marshallt is köszönhettük, a két filmnek a popsztár karakterén (és egy pár másodperces Kristen Bell cameón) kívül nincs köze egymáshoz. Ez a film ugyanis egy igazi pörgős, gyors tempójú trip, sok-sok illegális hangulatfokozó szerrel és még több káromkodással, hogy a fiataloknak is jó legyen. Részemről simán kiosztok rá 8 pontot és remélem, hogy a dvd- és blu-ray kiadványokon az összes filmbeli klip rajta lesz teljes terjedelemben.

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.

Bruce Willis, a véres atléták koronázott királya hosszú idő után végre ismét egy olyan filmmel jelentkezett, amit látva a magam fajta buddy movie rajongó megnyalhatja mind a két szemét. Willis társa a bűn(üldözés)ben ezúttal a 30 Rockból ismerhető Tracy Morgan, a rendezői székbe pedig Kevin Smith préselte be méretes hátsóját. De vajon ez a trió elég ahhoz, hogy a Cop Out felnőjön a zsáner legnagyobbjaihoz, netán le is szorítsa a trónról minden idők legjobbját? A továbbiakban kiderül.



Az előbb feltett kérdés persze költői volt, az Utolsó cserkészt semmi sem fogja eltávolítani a csúcsról, nem véletlen van már ott majdnem húsz éve. A Couple of Dicks sem, hiszen a tökéletességtől messze van, de azért nem kell szégyenkeznie. Sajnos azok az idők már elmúltak, amikor egy igazi elbaszott zsarut láthatunk a vásznon, így a mai világ elvárásainak megfelelően a Willis által alakított Hallenbeck McClane Jimmy Monroe nem lecsúszott alkoholista, de mivel a trailer(ek) készítői ezúttal megtették nekünk azt a szivességet, hogy nem mesélték el a teljes sztorit vagy lőtték le az összes poént, így én is hasonlóképpen cselekszem, és nem mondok többet.

Annyit viszont elárulok, hogy Tracy Morgan nem csak a vicces sidekick szerepét tölti be, aki Bruce bácsinak asszisztál rendrakás közben és a kellő időben elereszt egy poénos beszólást (á la Mos Def a vonatkozó filmben). Ő is ugyanúgy teljes értékű karakter, sok percnyi képernyőidővel, szóval aki úgy gondolta, hogy "idegesít a feka, de úgysem lesz sokat", az készüljön fel lelkileg. Ezt csak azért jegyeztem meg, mert Tracy Morgan általában tipikusan a "szereted vagy utálod" kategóriát erősíti, és hát itt is pont olyan, mint máskor. A Willis-szel alkotott párosuk viszont egy ilyen mellérendelt kapcsolatban is teljesen működőképes.



Kevin Smith tudja magáról, hogy nem egy Michael Bay, így az akció-vígjáték párosból a hangsúly ezúttal az utóbbin volt. Azért itt is vannak gigantikus robbanások és fél órás autós üldözés 170-es tempó mellett, de Smith tálalásában ez úgy néz ki, hogy Willis és Morgan ülnek egy kocsiban és megfigyelés közben dumálnak. Na jó, tényleg vannak elfogadható minőségű akciójelenetek, de tutira nem azok fogják emlékezetessé tenni a filmet. Sokkal inkább a párbeszédek, amikért ezúttal rendhagyó módon nem Kevin Smith a felelős (eddig ugye minden rendezésénél egyúttal íróként is szerepelt), de van rá egy nagyobb összegem, hogy azért belenyúlt néhol. Mindenesetre a párbeszédek viccesek és életszerűek, illetve a korhatár-besorolás által megengedett "fuck"-ok is pont jó helyeken vannak elszórva.

Willis és Morgan mellett persze van "a másik" rendőrpáros is, akiket Kevin Pollak és Adam Brody alakítanak, méghozzá nem is rosszul. Szintén a humort erősíti Seann William Scott, eyecandy-vonalon pedig a pár jelenetben feltűnő Rashida Jones és Michelle Trachtenberg, illetve a "fogalmam sincs mi a neve és lusta vagyok utánanézni" mexikói csaj járul hozzá a film élvezeti értékéhez.

Cop Out értékelés

Az Edge of Darkness-szel ellentétben itt sikerült nem beleesnem abba a hibába, hogy konkrét elvárásokkal ültem be a filmre, és emiatt nem is volt csalódás, sőt. A Kick-Ass és az Iron Man 2. után számomra megérkezett a nyár harmadik igazán szórakoztató filmje (ez pontszámmal 8/10-et jelent). A Cop Out nem lesz 20 év múlva is referencia-anyag, de attól még egy remek film, amit érdemes megnézni megnézni megnézni.

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.

Ahogy tavalyelőtt, úgy idén is az Iron Man indítja itthon a popcornfilmek áradatát. Nem is akárhogy. Itt rögtön el kell mondanom, hogy mindig öröm ha egy folytatás jól sikerül, és a Transformers 2-vel ellentétben a Vasember képes volt normálisan követni az eredettörténetet. Legalábbis a maga módján normálisan, de azért nem TDK féle előrelépésről van itt szó.



A történet, nos... izé. Kicsit bajban vagyok. Nyugi, van, de valami rohadt furcsa. Mit lehet kezdeni egy szuperhőssel, aki ország-világ előtt fel is vállalta magát? Nincs az a vívódása, ami a többieknek gyakran, miszerint névtelen hősök, bújkálniuk is kell meg satöbbi. Stark nárcisztikus személyéhez nem is illene más, mint hogy még hatalmasabbra hízik az arca, mint amilyen előtte volt. Ebben közreműködik a normális ellenfelek hiánya is. Tony meg van győződve róla, hogy vagy egy évtizedig nem érik utol amit alkotott. Természetesen innen lehet jó nagyot koppanni, ami Whiplash feltűnésével villámgyorsan meg is történik.

Ami mindenképpen előny, hogy a főgonosz most kicsit jobb. Rourke gonoszabbnak néz ki, mint a múltkor Bridges a legjobb pillanataiban tette. Kár, hogy Sam Rockwell lehúzza a rosszak oldalát, annyira ovisan viselkedik az általa alakított csávó. Itt még azt is megjegyezném, hogy szerintem jól sikerült a Howard-Cheadle csere, Rhodey valahogy lazább lett így. De legrosszabb esetben sem zavaró, ha esetleg nem gondolod úgy, hogy jó ez a váltás.

És akkor ez itten az eyecandy bekezdés. Először is a CGI, hát baszki, ismét letették amit megkövetelt a havászon. Szinte mindennek van súlya és amikor Iron Man odacsap, akkor érzed, hogy itten most oda van ****va, nincs kecmec. Igyekszem nem ellőni a jeleneteket, de van 1-2 olyan bunyó, hogy egyszerűen elolvadnak az akcióbuzik. Emellett, ha már az eyecandynél tartunk, akkor Scarlett Johansson. Atyaég emberek, Black Widowt alakítja és külön filmet neki. A szigettel ellentétben itt remek az akciójelenetekben is, egyszerűen rendet rak a lányka.



Most akkor el is jutottunk a negatívumokhoz: nem tudok a forgatókönyv egy-két baromsága felett szemet hunyni. Bár van nagy szál, de a film inkább érződik olyannak, hogy kitaláltak 10 30 cool jelenetet, aztán hadd szóljon. Aki ezt nem érzi, nos neki egész jó lehet. Párszor csak nézel, hogy mennyire nem kommunikálnak egymással a szereplők, csak hogy a mesterséges félreértésből legyen dráma, vagy épp azon, hogy a józan eszüket miért nem képesek néha használni a szereplők, ami nem jó.

Mázli, hogy érzésre nem billen a „teljesen hülyének néznek minket?” oldalra a nézői mérleg, de néha közel járt hozzá (például a meghallgatás az elején, khmm). Viszont a kitalált cool jelenetek tényleg azok, emiatt el lehet veszni a filmben, na meg röhögni a kevés hatalmas poénon és mosolyogni a több aprón. Rhodey marhajó buddy-akció alaphoz, Sam Jackson is hatalmas, na meg persze Downey lubickol a szerepben, ez az ő Sparrow kapitánya továbbra is.

Itt jegyezném meg, hogy a zene miatt nem kell betojni. Tudom, egyedül vagyok a „minél kevesebb AC/CD-t” hozzáállásommal, de az előzetes híreszteléssel ellentétben kifejezetten elfogadható mennyiségű dalukat tették bele. Nem volt zavaró. Na most üssetek, vagy lehetőleg ne, hiszen ez csak ízlés, mert amúgy nem tartom szar bandának.

Vasember 2 értékelés

Egy hangyányit gyengébbnek éreztem az első résznél, de azt hiszem a 8/10-et kiadom rá, minden hiba ellenére. A szinkron nem szinkron dologba most nem mennék bele. Viszont feliraton egy kicsit követhetetlen a film, így csak akkor menj a Mom Parkba, ahol eredeti hanggal adják, ha menni fog az angol rész nagyjából. Sorkin megirigyelné néha a szinte párhuzamos beszélgetéseket, bár itt nem a magasröptűség van, hanem csak ömlik a szó, de az apróbb beszólások és poénok elvesztek a fordítás közben. Gondolom elfogadható lett a magyar hang, nem kockáztattak.

Még szólnék, hogy maradjatok a végefőcímre, hiszen a feliratok után van egy jelenet. Most nem írom ide, aki spoileresen be akarja kommentelni az azért jelezze, mert tök jó. Szerencsére sikerült csak annyit tudnom előzetesen, hogy maradni kell, az apróság lelövését megúsztam. Főleg képregényeseknek szól, vagy olyan mozibajáróknak aki tudják a Marvel-filmek következő éveit; igazi cseresznye a mittudoménhol.

Erről van szó, ha feelgood mozit keresünk mostanában. Nem túl nagy elvárásokkal ültem be az Így neveld a sárkányodat előadásra, nem is voltunk sokan, de a Lilo és Stitch író- és rendezőpárosa miatt nem lehetett kihagyni, és az utóbbi hetek legjobb mozi élménye lett.



Néha szoktam aggódni azon, hogy túlságosan cinikusan nézem a dolgokat, mindenféle, látszólag gyerekes viselkedésem ellenére azért már kevés van bennem a 12 éves humanból, így még pluszban örültem, hogy a klisés történet ellenére is simán tátott szájjal néztem a film nagyját. Míg az Alice in Wonderland vagy akár az Up alatt sem éreztem azt, hogy a 3D ad az élményhez, itt bizony megtette. Bár akadt vásári rész is azért, olyan amikor direkt felénk repül dolog, de amikor eltalálták az arányt akkor nagyon jó volt.

A történet ezer éves, nem is akarnék rá túl sok szót vesztegetni. Aki nem talál ki minden fordulatot 30 perc– már a film legelején, az nem látott sok filmet eddig, főleg nem gyerekeknek szóló általános mondanivalósat. Vannak az emberek, akiknek a faluját gyakran megtámadják a sárkányok. Van ez a különc srác, aki nyüzüge, de sárkányölő akar lenni. Aztán hogy-hogynem, az egyik éjszakai csata után talál az erdőben egy sérült sárkányt. Nyilván összebarátkozik vele, nagyon szerethetően. Az a helyzet, hogy a filmnek ez az igazán szerethető része. A nagyobb célok sajnos inkább csak a „kötelezően kell bele” érzést táplálják, legalábbis kellő előképzettséggel. No de semmi baj igazából, hiszen a barátságuk a macskásra sikerült sárkánydesign miatt marhajó volt.

Amit még muszáj kiemelni, az a zene, mivel rendesen hozzátesz az élményhez. John Powell hatalmasat alkotott, néhol felemelő, néhol csak simán szép, a végén meg Jónsi-val zárták tökéletesen, miközben peregtek a sárkányrajzok.

Így neveld a sárkányodat értékelés

Az imádnivaló sárkány miatt, a főszereplővel való barátságuk miatt, na és a fantasztikus repdesős jelenetek miatt egy 8/10 jár. Meg is adom, mivel nem akartak semmit megváltani, csak egy néhol szép sárkányos mesefilmet adni nekünk, ami jobban gyerekeknek szól, mint mondjuk az Up, de még így is élmény.

Annyit késett és annyiszor láttam a trailert, hogy nem tudtam igazán várni, de azért valami mégis behúzott a moziba. A többi meg, nos, nem történelem, de tény, hogy valami rohadtul beszippantott a Viharsziget, ott bolyongtam én is a nyomozókkal miközben az eső verte az ablakokat.



A történetről annyit érdemes tudni, hogy az egész egy szigeten játszódik (duh), ahol a legveszedelmesebb őrülteket kezelik egy elmegyógyintézetben. Ide érkezik Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio), mivel az egyik rab megszökött, és hát meg kéne találni. Természetesen nem ennyire egyszerű az egész, mert érdekes dolgok történnek ott.

Ami nekem a legdurvábban pozitív volt, az a komor hangulat végig. De tényleg. Már ott tudtam, hogy rendben leszünk, amikor Teddyék megérkeznek a szigetre, szól a brutáljó filmzene, és elhajtanak az intézet felé. Majdnem tökéletes beállítás? Mindezt úgy, hogy előtte 2 perccel még szörnyülködtem a kompon való beszélgetés alatt, olyan rossz volt az odavetítés. Ezek a nagy vizeket tartalmazó jelenetek nem szoktak sok mindenkinek sikerülni, Scorsese sem boldogult velük.

Visszakanyarodva a filmre, vagyis a színészekre most: Leo ismét hatalmasat alakít. Akkor is ha épp hallucinál, akkor is ha épp nyomoz és kihallgat, akkor is amikor épp bolyong a viharban. Ezt nem is tettem hozzá: a marshallok odaérkezésük után nem igazán hagyhatják el a helyet, lévén érkezik az égi áldás, ami gyönyörűen megvalósítva helyhez is köti őket pár napra. És persze a többiekre sincs panasz, kiemelkedően rossz alakítás nem akadt.

Mindezek mellett azért tudni kell, hogy nem a hatalmas fordulatairól lesz híres a Shutter Island. Szép nyugisan folydogál, de közben egy percre sem ereszti a nézőt azért. Egyszerűen érdekes, ahogy kibontják a rejtélyt, ahogy bekattannak az információk a képbe. Őrület.

Viharsziget értékelés

Legyen, először csak hetet akartam, de nem, szerintem a 8/10 erre most elfért nyugodtan. Annyira gyönyörű a vége is, Teddy utolsó mondatával, muszáj felfelé kerekíteni, főleg ha a pisztolylövésekről gondoskodó hangmérnököt is beszámítjuk.

Az a helyzet, hogy Joe-ker írt már róla, és hát szinte teljesen egyetértek vele, szóval ez most nagyon röviden a lényegre térek: 8/10. Downey teljesen elszállt agymester, kivéve ha egy bizonyos nőről van szó, Jude Law pedig remek a kicsit vaskalapos szerepben sőt, nem is remek hanem cool. Reméljük ez a film tényleg a buddy movie visszatérésének az első normális fecskéje, mert amikor egymást ugratták meg támogatták, azok kifejezetten a legjobb pillanatai voltak a filmnek. Mindezek mellett marhajól elfért Guy Ritchie stílusa a századelő Londonjában is.



Az viszont mennyire durva már, hogy tulajdonképpen ez egy sorozat kezdőrésze, marha mérgesek lennénk, ha nem lett volna siker, ami miatt nem érkezne folytatás. Szerencsére nem ez a helyzet, de akkor is szemétség az egész filmet úgy felépíteni, hogy nincs igazi katarzis, mert majd meglátjátok.

Más: a filmbeli harcművészeti stílusról itt egy marhajó cikk magyarul. A könyvbeli említéstől a végső koktélig le van vezetve.

Mi a fene történik a mozikban mostanság? Először a The Road taszított minket az elkeseredettség mélyére egy reális és remélhetőleg soha be nem következő jövő képével, most pedig itt a Daybreakers, ami nem csak kiemelkedik az elmúlt években a zsáner számára egyre mélyebbre ásott gödörből, de remélhetőleg pozitív példát is mutat az utána következőknek.



A filmet író-rendező testvérpár, Peter és Michael Spierig bizony nem kispályáznak. Ha John Hillcoat rendezésére azt mondtam, hogy a legreálisabb posztapok film, akkor a Daybreakers bizony a legjobban átgondolt vámpíros. Már az alapötlet is túlmutat a szokásos vámpír-kliséken: 2009-ben kitört egy járvány, ami világszerte szedte az áldozatait, azonban zombivá válás helyett a halál utáni élet volt a következménye. A fertőzöttek először vámpírrá, aztán marha gyorsan domináns fajjá váltak, a túlélő emberek pedig — akik úgy döntöttek, kihagyják a mesterséges „evolúciót” — gyorsan rájöttek, milyen lehet egy adag sült krumplinak lenni a mekiben. 10 év elteltével a készletek már nagyon fogyóban vannak, a mesterséges vér előállítására irányuló kísérletek pedig nem hozzák a kívánt áttörést…

A filmben tehát nincsenek évezredek óta titokban élő vámpírcsaládok és ősöreg mesterek, mint ahogy nincsenek rájuk vadászó Fényben járók, Kiválasztottak vagy Hugh Jackmanek sem. Most gondolom az ortodox vámpírfilmesek felhördültek, de szerintem már épp ideje volt csavarni kicsit a dolgon, hiszen az utóbbi években eléggé szétzilálták a klasszikus eredettörténeteket. Így legalább kapunk valami újat, nem? Persze néhány szabály továbbra is él, a karó és a napfény ugyanúgy árt, és a vérfogyasztás is szükségszerű.



Apropó vér, az egyik dolog, amit imádtam a filmben, hogy végre kapunk egy eléggé logikus magyarázatot a vérivás miértjére, nem csak annyival van elintézve, hogy vámpírok 'oszt szeretik az izét. Ráadásul az átgondoltság a Daybreakers világának mindennapjaiban is jelen van. Ha mindenki vámpír, akkor az életvitelnek is ehhez kell idomulnia, nem? A föld alatti folyosók gyalogosoknak, a nappali üzemmód az autókban, a klasszikus Uncle Sam plakát újraértelmezése és még rengeteg apró ötlet mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a film világa tényleg hihető legyen. De azok se keseredjenek el, akit esetleg nem nyűgöznek le az ilyesfajta kidolgozott részletek, van a filmben pár véres rész is, méghozzá nem is rosszul kivitelezve, mindenféle kamerarángatás vagy gépzene nélkül. Sőt — bár ez már tényleg sok a jóból — még humor is van a filmben, amit meglepő módon főleg Willem Dafoe szállít.

Ezzel a nagyon frappáns átkötéssel pedig el is érkeztünk a szereplős bekezdésig. Karakterek szempontjából nem kiemelkedő a film, ez amúgy az egyik negatívuma is. Kapunk gonosz üzletembert, kételkedőt, pálfordulót, stb. Ettől függetlenül a színészek jól eljátsszák a kiszabott szerepeket, de azért jó lett volna, ha az aprólékosan kidolgozott világ mellé kaptunk néhány kevésbé sablonos karaktert is. A kötelező jócsaj szerepét ezúttal Claudia Karvan kapta, akinek a neve tippre kábé két embernek mondhat valamit és aki remekül adaptálta az általános amerikai akcentust (vö. Hugh Laurie a House-ban). Én mindenesetre örültem neki, ő is csak szépül a korral.

Daybreakers értékelés

A Daybreakers egy rendkívül szórakoztató film, amin tényleg meglátszik, hogy a készítők rárepültek a témára és nem csak két nap alatt összedobtak valamit, hanem végiggondolták, hogy mi-merre-hogyan legyen. Sajnos azért csak becsúszott egy-két tipikus megoldás, és a karakterek is lehettek volna némileg eredetibbek, de még ezekkel együtt is simán 8/10-es a film.ong>

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.

Mint tudjátok, normálisan elkészített indie roadmoviek bármikor jöhetnek. Rendben, itt "csalnak" holmi repülőkkel, de mégiscsak kocsiznak sokat, meg vonatoznak, meg mindenfelé négy-öt helyen járnak. Nem lép ki a hasonló filmek közül, de ha jókor nézed, akkor egy kicsit el fog kapni a hangulata.



Azt már az elején le kell kötni, hogy bár van benne egy-két vicces jelenet, az Away We Go azért simán dráma lett. Ezt azért mondom, mert hát mindkét főszereplő tévéből, vicces műsorból érkezett — de mit is gondoltam, nem lesz nehéz belerázódni abba, hogy itt másmilyenek, mert egyrészt jól játszanak, másrészt most komolyan, a nőről ránézésre ki tudja, hogy az SNL-ben volt? Ez utóbbi nem is kérdés, annak a 10 embernek aki tudja most nem kell bólogatni, hogy bezzeg ő tisztában van vele, mert hát azzal is tisztában kell legyen, hogy Magyarországon a kisebbséget képviseli ebből a szempontból.

A történet úgy néz ki, hogy van ez a 33-34 éves pár, nem házasok, de együtt élnek már rég. A nő teherbe esik, ugrunk a várandósság 6. hónapjára, amikor is arra jutnak, hogy ideje lenne kitalálni mit akarnak az életükkel, de legalábbis megtalálni azt a helyet, ahol tényleg szeretnének élni. Nem gazdagok vagy ilyesmi, de a munkájuk megengedi, hogy költözzenek. Az egészet az indítja be, hogy eredetileg a férfi szülei környékén akartak maradni. A fennakadás: ők épp dobbantanak Belgiumba, még a baba születése előtt, így könnyen levonható az a következtetés, hogy nem igazán érdeklődnek az unokájuk után. Nosza, hőseink útra is kelnek, végiglátogatják testvéreket meg régi barátokat, így a városokat is, ahol ők élnek, és megnézik melyik tetszene nekik.



Pont ezeknél a látogatások furcsák amúgy. Ezt úgy értem, hogy a filmet egy házaspár írta, méghozzá olyanok, akik egész jól meglehetnek egymással, így kijelenthető, hogy többnyire életszerű párt sikerült főszereplőnek alkotniuk. Vannak súrlódások, de ugratják egymást, meg szerelmesek, méghozzá többnyire teljesen hihetően. Ellenben azok akikkel az utazás során találkoznak, nos ők borzasztó papírmasék és túlzások. Értem, hogy ez volt a cél, hiszen gyerekkel rendelkező párokat látogatnak és mindenhol van valami gond amit be akartak mutatni, azt pedig így könnyebb, de zavart. Szóval így végigmennek a valami miatt szarban levőkön, a negatív példákon — van ahol a jellem miatt, van ahol a természet szólt bele a pár életébe —, hogy megtalálják a saját útjukat. Mindezek mellé azért némi humort is sikerült becsempészni, különben teljesen lehúzós lenne a film.

Ezúton megmelíteném, hogy nem csak a főszereplő pár közötti kémia működik, de Sam Mendes is összeszedte magát picit. Nekem A szabadság útjai nem jött be, ez tény, annyira akart, hogy túl merev lett, de ezúttal láthatóan nem az Oscar díj lebegett a forgatás, nem is, már a munka elvállalásakor a szeme előtt. Most is akart mondani dolgokat a nézőknek, ez nem vitás, de nem olyan görcsösen.

Továbbállók értékelés

Igazából hét pontot érdemelne, mert a harmadik "na ezek is szarban vannak" pár után egy picit besokalltam, de a magukra találás során van egy olyan rész, aminek a szomorúságával tökre együtt tudtam rezegni, így részemről 8/10-es élmény lett simán. (Amúgy kár, hogy külön egy beállítás nem kaphat valami díjat, mert a repülős-delfines (amikor megnézitek majd látjátok) az egyszerűen fantasztikus volt.)

Egy fontos hírrel kell kezdenem: úgy tűnik, Guy Ritchie-nek végre sikerült kiszeretnie saját magából, illetve a "gájricsis" stílusból, és ezzel egy időben megtanult rendesen rendezni is. A Sherlock Holmesra ugyanis szinte egyáltalán nem jellemzőek az eddigi filmjeiből ismert fogások (over the top karakterek, idősíkok variálása, a véletlen szerepe, estébé estébé), és ez szerintem jelentősen növelte az élvezeti értéket. Ez volt az első gondolatom a film megnézése után. A második pedig az volt, hogy ha mindez megtörtént volna mondjuk a Blöff után, akkor a Holmes egy kurva jó film lenne.



Mert tényleg nem sok kellett volna. A vizuális megvalósítás csillagos ötös, legalábbis szerintem. A XIX. század végi London pont olyan mocskos és visszataszító, amilyennek elképzelnénk, szinte még a fertő bűzét is lehet érezni - persze ennek átélésében sokat segít, ha egy ritkán takarított moziban nézzük a filmet. Hans Zimmer dinamikus és a szokásostól kissé eltérő zenéje szintén remek, nagyon jól illeszkedik a képekre és segít még jobban elmerülni a vásznon látott világban.

Downey-nak gondolom nem lehetett túl nehéz beleélnie magát a szerepbe, Holmes ugyanis egy az egyben Tony Stark, mínusz a vasruha. Ugyanaz a zseniális, ám a szabályokkal kicsit sem törődő playboy, mint kedvenc milliárdosunk, aki leginkább a kihívást keresi mindenben. A Jude Law által megformált Watson pedig a tökéletes Pepper Potts mellette. Persze ez csak vicc, de ő is remek volt, és mintha még picit jobban is élvezte volna, mint Downey. Aztán itt van még Guy Ritchie háziszínésze, Mark Strong is, aki természetesen most is jó, de minthogy az egyik legtehetségesebb nem túl ismert angol színészről van szó, ez nem is meglepő. A Holmes örök és méltó szerelmét, Irene Adlert játszó Rachel McAdamsről pedig csak annyit, hogy élete legjobb döntése volt, mikor végre elfelejtette a szőke hajat. Azóta ugyanis minden filmjében csodaszép, és mintha tehetségesebb is lenne. Vagy csak csodaszép? Végülis mindegy.

Mivel úgyis lesznek olyanok, akik számon fogják kérni a filmen, pár szó a adaptáció-témáról. Sherlock Holmesról általában annyi az általános információ, hogy zseniális detektív, pipázik, és néhanapján rájár az ópiumra. A Jeremy Brett-féle feldolgozások is nagyjából azt a képet erősítik, hogy Holmes inkább afféle szobatudós, egy nyugodt középkorú úr, pedig ez nem igaz. Az eredeti regények Holmes karaktere ugyanis sokkal inkább olyan, mint Downey ebben a filmben: tényleg zseniális, de ugyanakkor bajkeverő is, ráadásul az önvédelem és a közelharc avatott szakértője. Szóval amiatt nem érdemes támadni sem Ritchie-t, sem a filmet, hogy visszatért a gyökerekhez.

Lehet persze más miatt, de ebbe most nem fogok részletesen belemenni, fölösleges kötözködés lenne, inkább csak a legnagyobbat emelem ki, bár nem is biztos, hogy ez rossz dolog, de nekem csalódás volt. Arról van szó, hogy a trailer alapján teljesen úgy nézett ki, a Sherlock Holmes valami jóféle buddy movie lesz, sok ökörködéssel (már a karakterek mozgásterén belül, persze), de sajnos ez csak 50%-ban igaz. Nem komolykodnak a szereplők azért, de azon az egy-két helyen, ahol kicsit leült a film, simán elfért volna még némi adok-kapok. Azért így sem volt unalmas, csak nem tökéletes.

Ezt leszámítva amúgy tényleg remek szórakozás a Sherlock Holmes, és igazából még a 12-es korhatárral együtt járó kvázi vérmentesség sem volt zavaró. A befejezés egyébként nagyjából akkora cliffhanger, mint amikor a Lost első évadának végén megszólalt németül a jegesmedve, ráadásul az első hétvégi eredmények alapján elég szépen csilingelnek a kasszák, szóval úgy néz ki, már megvan, milyen filmre megyünk 2011 karácsonyán.

Sherlock Holmes értékelés

Ugyan az elvárásaimnak nem felelt meg maradéktalanul, de azért remekül elszórakoztatott arra a több mint két órára, és a megvalósításról fentebb már hozsannáztam, szóval simán kiosztok egy 8/10-et.

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.

Hölgyeim és uraim, megérkeztünk. Eljött az a korszak, amikor a tehetség egyre kevesebb pénzből tud baromi látványos filmet csinálni. Konkrétan a District 9 agyonveri például a Doomot, pedig az pár éve kétszerennyiért készítették, mint a most tárgyalt filmet, és hát mindkettő akció-scifi. Azért durva, hogy Neill Blomkamp 19-re lapot kért és nagyjából be is jött neki.



Az a helyzet, hogy bár van nagyobb üzenet, hiszen minden jó sci-fi a jelenlegi problémákkal foglalkozik valahol (ezt talán Gibson mondta), de amellett meg egy baromi jó akciófilm is, persze csak a második felétől. A történettel nem akarok annyira foglalkozni, a trailerek már így is ellőtték több mint a felét. Az alapszituáció az, ezeket a District 9 első perceiben tudjuk meg azért szabad préda, hogy egyszercsak megjelentek az idegenek Johannesburg fölött, de nem csináltak semmit. Fel is mentünk megnézni, hogy mi van, erre kiderült, hogy nem tudnak elrepülni, így szép lassan az űrhajó alatti menekülttáborba költöztek. Az embereknek elegük volt abból, hogy ott vannak, ilyen közelségben, ezért elhatározták, hogy kilakoltatják őket egy, a várostól távolabb levő táborba. Ami még adalék, hogy a technikájukat nem tudjuk használni, mert dns ellenőrzésű benne a védelem, így nem tudunk lőni a fegyvereikkel, nem tudjuk kezelni a gépeiket, ilyesmi.

Rá is térnék a megvalósításra, amitől letettem a hajamat. Dokumentarista stílusú, szóval aki nem bírja a kézikamerázást meg DV képivilágot, annak nem fog tetszeni, de a többiek csak táthatják a szájukat. Az akciós részekhez vezető út is csodálatos, érezni rajta a határtalan odafigyelést, hogy az apróságok stimmelnek, tökmindegy hogy CGI vagy tényleges technikai cucc; azért tökmindegy, mert a fura felépítésű lényeket kivéve szinte egyáltalán nem látszik mi lehet géppel renderelt.

És ha már a lények szóbakerültek, Neill nyilatkozta valami interjúban, hogy muszáj volt kétlábon járóra csinálni őket, mert az agyunk nem képes úgy együttérezni egy négylábúval például, mint egy emberszerűvel, mert az előbbit állatnak könyveljük el. És hát hogy ebben van-e igazság, az most tökmindegy, valószínűleg van azért, mert az alienek részéről a két főszereplőt sikerült olyanra megcsinálniuk, hogy az ember simán elkezdett izgulni értük, meg hát valahol átérezni a helyzetüket. A Wall-E óta nem láttam ilyen kedvelhető CGI-karaktereket. Itt jön be a 19-re lapot kérés amúgy.



Merthogy eredetileg baromi jó stúdiót nyert meg az effektekre, de azonak mégsem volt idejük az Avatar mellett mindenre, így a fő űrhajó megalkotása után nem tudtak foglalkozni tovább a District 9-nal. Ennek eredményeképp végül egy főleg reklámokban jeleskedő (Transformerses Citroen) stúdiót és egy másik ekkora munkát még nem készítőt kellett felkérni a lényekre meg a többire. Ez végül nyilvánvalóan nem volt gond, ha megnézzük a munka eredményét.

District 9 értékelés

Nem ez minden idők legjobb akcióscifije, nem tudott végig lekötni, főleg a pörgősebb rész lett valahogy kapkodóbb, lenne rajta fogás szerintem, de egyszerűen nem akarom bántani. Engem a dokumentumfilmes bevezető, interjús "miért tehette" meg ezek is lázba hoztak, a tábor aprólékos kidolgozása miatt pedig lehetett volna akár hosszabb is a kilakoltatás rész, simán elnézegettem volna. Érdekes volt a lények reagálása a hivatalos iratokra, láttunk már olyat csak nem alienekkel. 8/10 részemről, az meg külön jó, hogy a viszonylag kicsi költség miatt lehetett akármilyen besorolású, és hát növeli a realizmust, hogy mindenféle erőszaknak súlya van, véres ára.

Na, ez egy olyan témával foglalkozó film, amit nagyon ritkán láthatunk moziban. "De hát human, állandóan haverokat látunk szinte minden filmben." Igen és nem. Jóbarátokat látunk, de szinte mindig úgy, hogy már gyerekkorukól ismerik egymást, nagyon ritkán van a barátság kezdete. Konkrétan a "közelmúltból" a legjobb példa a férfibarátsággal foglalkozó filmekre még mindig a Remény Rabjai — amellett, hogy nem csak arról szól — és hát az sem tegnap volt. Nyilván az I Love You Man nem olyan, de tény, hogy azt láthatjuk, amint két felnőtt férfi összebarátkozik normál helyzetben, súrlódásokkal meg óvatos tapogatózással. Nem véletlen kapta mindenhol a bro-mance jelzőt.



A történet amúgy pofon, meg egyszerű is. Peter megkéri a barátnőjének a kezét, aztán meg rádöbben (so-so), hogy nincs legjobb barátja, aki a Best Man lehetne. Úgy érzi unalmas így az élete, ezért férfivadászatba kezd. Elmerül a neten, felkéri az öccsét, hogy mutassa be másoknak, ilyesmi. Tisztára, mint egy romantikus film. Persze nem találja meg az igazit, egészen egy házbejárásig, amikor is elhülyül Sydney-vel, aztán számot cserélnek, másnap felhívja stb. Tényleg ilyen.

A film azért működik majdnem hibátlanul, mert a forgatókönyvíró elkerülte a túlzásokat. Na meg a két főszereplő remek választás volt. Paul Rudd tipikusan illik ilyen filmekbe, abban nincs hiba, és jóbarátnak Jason Segelt választották, aki a kicsit szabadfelfogású nyugis nőcsábász szerepét ölti itt jól magára. Hogy lehet egy Segel nőcsábász? Hát jól választja meg a vadászterületét. Melléjük női főszereplőnek Rashida "Call of Duty" Jones, akit nem lehet nem szeretni. Nem csak aranyos, hanem támogatja is a leendő férjét abban, hogy teljesebb legyen az élete, nem hiszi azt — nem is, inkább úgy mondom, hogy nem akar ő lenni a minden és a csak.



Bevallom, hogy remekül szórakoztam az I Love You Manen. Teljesen jól nyúltak a témához, még ahhoz is, hogy bár Sydney jó fej, akkor mégis miért nincsenek barátai. Hát mert nem érnek rá. A régi ismerőseiből egyedül őt nem érte eddig utol a családos élet, a többieknek már csak a gyerek meg ilyesmik mellé fér be egy pár órás közös lógás, a random hívás után koncertremenés teljes képtelenség nekik. Simán egy 8/10-et szórok el rá.

A magyar címért viszont ismét csak egy feketepont jár, de nagyon durván. Semmiféle pancserség nincs itt, mindketten úgy-ahogy sikeresek az életben.

Az Adventureland nem igazán vígjáték. Ezzel akartam kezdeni, mert hiába vannak benne poénok, ez bizony egy marha jó hangulattal rendelkező romantikus feelgood-film. Legalábbis 20-22 évesek keresik benne az útjukat, na meg a szerelmet, miközben szól a Rock Me Amadeus (broá) meg a Just Like Heaven, hiszen 1987-et mutat a naptár.



A történet röviden: a főiskola után James Brennan úgy tervezte, hogy irány egy európai körút, aztán NY-ban a további képzés, de mivel faterját lefokozzák a cégénél, így anyagi okok miatt ebből semmi nem lesz, sőt. Így tehát munkát kell keresnie nyárra, amiből majd összeszed annyit, hogy az a tanulást egyáltalán el tudja kezdeni. Semmi normális céghez nem veszik fel, így végül kénytelen az Adventurelandbe jelentkezni, és a szar munkák majdnem legszarabbikát csinálni. Jobbról hányó kisgyerekek, balról késelni akaró apukák, hátulról meg kicseszett nagy pandák.

Nekem leginkább azért tetszett, mert teljesen olyan volt, mintha a Freaks and Geeks-et folytatták volna, ahogy végeznek a szereplők a iskolában és nyáron dolgoznak kicsit, még az évszám is stimmel. Újoncoknak annyit kell tudni a Freaks & Geeks-ről, hogy a középiskolában játszódó sorozatok egyik legjobbika, és a Dawson-szerűektől mindenben eltér, na meg imádható, olyan szereplőkkel mint James Franco meg Jason Segel meg Seth Rogen. De kanyarodjunk vissza a kalandparkhoz.

Szóval a felnövés határán szar munkát végző fiatalok mivel ütnék el az idejüket mással, mint határtalan ivászattal és spanglikupacokkal, na meg szerelemmel. Bár van dráma, Ryan Reynolds szállítja, de a főszereplő tapasztalatlansága az életben teljesen szerethető filmet varázsol ebből a Kalandparkból. Olyan hibákat követ el, amiket szinte kötelező elkövetni, na meg közben nem csalódni mégsem az életben. A végére teljesen jó kezdő felnőtt formálódik belőle.



James-t valahol a Brick hőséhez szeretném most hasonlítani kicsit, itt persze semmi noir hangulat nincs, ellenben vagányságban közelít hozzá. Konkrétan arra gondolok, hogy vannak dolgok, amiket meg kell tennie az embernek, és hát az Adventureland főszereplője sem habozik olyan helyzetekben, akármennyire is tűnik veszélyesnek a dolog. Na persze itt, a Brickkel ellentétben, humorba fordul a dolog. Mindehhez remek szereplőgárda csatlakozik, de úgy, hogy negatívan senki sem emelhető ki a bagázsból, ami tényleg jó dolog.

Adventureland - Kalandpark értékelés

Gondolom lejött, hogy teljesen személyes hangvételű, szerethető mozi, részemről 8/10. Az biztos, hogy aki a rendezőben a Superbadnél csalódott, az is adjon esélyt ennek a filmnek, mert azért eléggé eltér a két munkája egymástól. Konkrétan az egy vígjáték, ez meg marhára nem. Talán az egyik legjobban félrereklámozott film idén, hiszen a trailerében pont azt a tinihumort emelték ki, ami nem is jellemző a filmre.

Bevallom nektek: úgy jöttem ki tegnap a Crank 2 után a moziból, hogy tele voltam energiával és pusztítani akartam. Embereket dobálni át kirakatokon, kocsikkal karambolozni totálkárra, gépfegyversorozatot eregetni egy kupac gengszterbe. Aztán elmúlt, de az egy másodpercre sem kérdéses, hogy a film szállította a magasfeszültséget.



A történet, nos, képtelen. Hogy lehetne folytatni egy olyan első részt, amiben emberünk marhasokszor száz métert zuhanás után megcsókolja az aszfaltot? Hát hasonló őrültségekkel, úgy, hogy két másodpercre sem veszi komolyan magát az író. Ez itt sikerült is, hiszen most műszívet kap Chev "Fuck You" Chelios, mert az igazi kellett egy főbűnözőnek, aztán amikor a töke is kéne, akkor Chev berág — "Fuck no!", hogy idézzem —, és lezúz több mint 10 embert hirtelen. Aztán meg az igazi szíve után ered, mert hát a műszívét arra tervezték, hogy pár napot bírjon csak ki, azzal nem lesz örökéletű. Mellesleg az első rész folyamatos "adrenalin kell" dolgát úgy hozták át, hogy most meg energia kell, a műszívnek, mert különben lemerül. Na ennyi, Chev mászkál a városban és közben néha tölti magát.

Amit szerintem nem is kell tisztázni, mert már mindenki tudja, de azért mondom: a film teljesen őrült. A főszereplő agya elborult, csak néha áll meg másodpercekre, hogy feltegyen egy kérdést, ami esetleg előrelendítheti a szívkeresésben. Na meg azért is lassít picit, hogy az egyszál semmiben, leragasztott mellbimbóval rohangáló Amy Smartot magával rángassa. Vagy épp hátrahagyja, ha épp nincs rá szüksége. Amúgy rengetegen feltűnnek az első részből, szóval teljesen azzal összefonódott a folytatás. Nem csak a doki, de még a történet is ahhoz kapcsolódik, hiszen Chev-re berágtak páran anno.

Marha jó lehet ilyen hülye projektben részt venni. Mármint teljesen fun-film ez, szerintem a készítése is hasonlóan házifeladat készségű. Néha ki kell kapcsolódni a színészeknek is, Amy Smartnak rohangálni és hülye kurvát játszani, Bai Lingnek szintén (castingosnak hatalmas pacsi), Statham-nek meg csak úgy pusztítani, anélkül, hogy komoly érzelmeket kéne eljátszania. Ez utóbbi is megy neki ám néha, de itt nincs rá szükség, csak elengedi magát és fuckozik jobbra–balra, miközben hullanak a gonoszok. A Crank: High Voltage-nek simán sikerült az, ami egy Szállító 3-nak marhára nem: szórakoztató akciófilm-folytatással a szemünk elé kerülni.



Ez a film az, ami annyira over-the-top, hogy öröm nézni. Hullahegyek, cicihegyek, brutális bunyóhegyek, elmerogganyt sötét humor, Chev-gyerekkor flashback, 8/10-es moziélmény. Újra nem mostanában nézném, de hatalmas energiabomba volt.

Szinte biztosra veszek egy harmadik részt valamikor, mert bár moziban nem remekelt a film, sajnos úgy néz ki itthon sem ("az első cranket az első pesti hétvégén 8896-an látták. ezt 3627-en"), de az általános véleményeket elnézve a dvd sikerre fogadni mernék. És hát olcsó film ez, még csak robbanás sincs benne, többnyire a hagyományos trükktechnikát használják, kaszkadőrök mindenhol, ami derék, a CGI-re láthatóan nem telt, elég csak a film utolsó bunyójára gondolni.

Na az ilyet imádom, bár a trailerrel megvezettek minket, de ez körülbelül a legjobb háborús film amit mostanában láttam. Olyan mintha fogták volna a Kingdomot, visszavettek volna az arcukból, meg fogták volna a Generation Killt, aztán hadd szóljon. De persze nem, hiszen most a bombaosztaggal megyünk, bár nem csak bombákhoz azért.



Ez az az osztag, ami még a katonákon belül is egyfajta nagyobb szopóág, meg persze drog is egyben. Nekik nincs egyszerű kiküldetés, ha ez a három ember kimegy valahova, akkor ott az esetek 99%-ában drótok vannak, bombák vannak, kaszáját köszörülő halál van. Ez az amit semmi pénzért nem csinálnék, kivéve ha azt szeretném, hogy a vérem helyén adrenalin folyjon. A film történetéről tulajdonképpen ennyit kell tudni, a specialistákat követjük pár bevetésre.

A trailer általi megvezetés mellet viszont tényleg nem mehetek el szó nélkül, mert szerintem ártott a filmnek. Egy pörgős, robbantgatós akciófilmet sugallt, közben meg boom-boom helyett olyan feszültség van a jelenetekben, hogy berosálsz. Durva, hogy ennyire férfifilmet egy nő forgatott, és egyben ezt nevezem visszatérésnek. Bizony. Kathryn Bigelow jelenetkezett, hogy nem csak a Point Brake-kel és Strange Days-szel akar szerepelni a filmgyűjteményekben, és hát nálam is felkerült a radarra most ismét. Na meg az író is, aki tényleg követett egy darabig egy ilyen osztagot.

You know you can shoot people here, you don't have to throw a wrench.

Egyszerűen azért működik a film, mert tényleg sikerül odarántaniuk minket a helyszínre picit, képzeletben. Erről a szereplőgárda is tehet, hiszen a fő-főszereplő Jeremy Renner iszonyat mit alkot, a két mellé osztott figura pedig tökéletesen asszisztál. Ebbe az osztagba nem illettek volna nagy nevek, mert úgy nehezebb lett volna beleélni magunkat a háborúba.

Hurt Locker értékelés

Olyan simán 8/10 legalább (sajnos a 9-hez nem kellett volna az egyik éjszakai kirándulás), hogy nem is nyekken.

Bár a főbb szerepeknél jó, hogy nem láttuk őket 100 filmben eddig, azért külön kiemelném, hogy tök nagy nevek cameo-znak — nem fogom felfedni őket, nyugi —, de úgy, hogy csak nézel és magadban kérdezed "ez most tényleg ő?" Itt a kerékcserés jelenetre gondolok konkrétan, majd meglátjátok. Mert hát meglátjátok, ha szeretitek a háborús filmeket.

Az a helyzet, hogy a Star Trekkel J.J. Abramsnek könnyedén sikerült az, ami a Wolverine-mozi készítőinek a múlt héten nem igazán: olyan popcorn filmet szállítani, ami csak kicsit buta, amellett, hogy pokolian látványos.



Azzal a vallommással kezdeném, hogy én sosem merültem el a Star Trek-sorozat mélységeiben, egyszerűen csak a filmeket láttam és ennyi. Igazából ezzel a mostani filmmel még a nálam is kevesebbet tudókra gondoltak leginkább, hiszen egész egyszerűen fogják, és olyan helyzetet teremtenek, amiben nem kell annyira a régmúltra figyelniük, így majd kvázi bármit csinálhatnak úgy, hogy az ősrajongók is nehezen kötekednek vele.

Innen oda jutottunk, hogy ez egy fasza űrscifi volt, a szokásos Abrams recept szerint: brutális jó kezdés, ahonnan csak pillanatokra ül le a pörgés. Alig hittem a szememnek, erre már vége is volt a 2 órás filmnek. Az egész gyorsan gördülő egyszerű történet mellett rengeteg idejük volt bemutatni, hogy hol tartunk számítógépes trükkök terén. Bocs, hogy a Wolverine-hez hasonlítom még egy picit, de míg ott némelyik trükk után csak néztünk, hogy ez végleges-e, addig itt ilyen pillanatból nagyon kevés volt, pedig robbant minden, meg atmoszférában ejtőernyőztek, meg ilyenek.

Igen, kicsit a látványnál ragadtam le, főként mert a történetről nem akarnék túl sokat mondani. Fiatal, lázadó, vagány csávó beugrik az akadémiára, aztán 3 évet ugrunk előre az időben, és a friss végzősöknek kell elvezetni a most épült, gyönyörű Enterprise-t az első küldetésére. Természetesen rögtön a legnagyobb bajba kerülnek, mert a Romulánok beleszólnak a pezsgőzéses visszatérésbe.



Igazából az előzetesek alapján tartottam a fiatal Kirk-öt játszó Chris Pine-tól, nem attól, hogy esetleg nem illik a Kirk névhez, hanem hogy túl nyálas lesz, de szerencsére nem volt vele gond, mondhatni pozitív meglepetés volt a srác, főleg, hogy a komikus részeket is könnyedén vette — aha, voltak vicces részek. A többiekről is csak jókat tudok mondani, bár pont Zachary Quinto egy kicsit átlagos volt, ellenben Karl Urban az élete alakítását hozta szinte, szintén a komikus részeknél, ahol bizonyította, hogy marhajól, a ritmus közepébe tud időzíteni. Na nem sorolok fel mindenkit, mert hát a többnyire fiatalokból álló szereplőgárda úgy tűnik megbirkózott a feladattal, de Simon Pegg még mindenképp kell, hogy külön említést kapjon, hiszen szintén a nevető részt erősíti, de nem is akárhogy.

Mielőtt azt hiszitek, hogy ez valami komédia volt, azért elárulom, hogy hihetetlen mennyiségű ember hal meg — mind űrharcban, mind másban. Konkrétan annyi, hogy igazából nem tudják érzékeltetni, mert nem lehet, "élőben" is nehéz lenne felfogni.

Star Trek értékelés

Hát ez simán 8/10 volt, majdnem 9. Amúgy ez a gyerekkel néztem, aki nagy Star Trek rajongó — írjatok neki leveleket, hogy ilyen szemszögből körmöljön a filmről —, és neki is tetszett, szóval aki ősnéző, annak sem kell annyira aggódni. Ő megjegyezte, hogy végre mindent beleadtak amit lehetett technikailag, meg hogy Spock túl öreg.

Nem tudom hányszor láttam már ezt a filmet összesen, de még mindig le tud kötni, kivéve az első találkozást a lényekkel. Ritkán sikerül B-horror ilyen jóra, de ha azt a pluszt amivel több a stílustársainál egy szóban kéne összefoglalni, akkor mindenképp azt kéne csak írni, hogy Riddick. A galaxis gyilkosa, aki a csak az állati ént ébren hagyó kripto-alvásban is ébren van, mert neki nincs másmilyen énje.



A történet röviden annyi, hogy egy átlagemberekkel teli hajó megsérül valahol az utazásának a közepén, és lezuhan egy közeli bolygóra (a költségvetéshez képest elég jól van megoldva a cucc). Mázlijuk van, mert pont volt egy oxigénnel teli bolygó a környéken, igaz 3 nappal felszerelkezve. Ez utóbbi azt jelenti, hogy sivatag ezerrel, és folyamatosan világos van, kivéve 22 évente egyszer, amikor is a bolygó igazi ragadozói előkerülnek. Nem mellesleg a lezuhant gépen van Riddick, akit egy drogfüggő fejvadász kapott el, de ilyen extrém körülmények között nem tudja bezárva tartani, ezért rádumálja, hogy fogjon össze a túlélőkkel. Ilyesmi.

Igazából nem a bonyolult történet miatt örvend ekkora elismertségnek a film, hanem ahogy a bevezetőben említettem, Riddick filmes "megszületése" miatt. Vin Diesel tökéletes választás volt erre a pszihopata gyilkos szerepre. A mély hangján kemény egysorosakat ereszt el folyamatosan, de úgy, hogy ha szemtől-szembe azt mondaná "kérem a tejet", te beszarnál ott helyben. Az egészhez a rendező meg az operatőr agyonszűrőzött látványvilággal járult hozzá. Néha a kékes hatású nap fényében fürdenek, néha meg narancssárgák és kiégettek. A többi szereplőről annyira sokat nem lehet mondani, oké, a kapitánnyá előlépő csajszi még jól játszik, de a többiek figurája annyira 2d szörnyeledel, hogy ennél több említést hirtelen nem érdemelnek.

Igazából lehetne sorolni a negatívumokat is ezerrel szerintem. Két bolygó nem lehet ilyen közel egymáshoz, a helyszínek b-mozisan full minimálisak, a díszletek nem kerülhettek sokba. De igazából engem a film során, a közepes CGi lények között rohangálva is csak egy dolog zavart: amikor erőltették a lens flare dolgot (amikor a fény becsillan ilyen köralakban), mivel az annyira gagyin és jelen esetben műanyagnak néz ki, hogy bántja az emberfiát.

Mi kell ahhoz, hogy a Waiting az egyik legjobb vígjáték legyen, ami 2000 után készült? Nem sok, tényleg, huszonéves szintre fordított sorkini párbeszédek, gondolatolvasás meg minden, és a fiatal humorista generáció színe-java. Tipikusan olyan egyveleggé gyúrva, amit évente elő lehet venni, mert hiába tudod a két nagyobb fordulatot, nem az a lényeg, hanem az, hogy megvan a flow és a színes karakterek ellepik a vásznat.

Amy: I just don't understand what would compel a person to be such a bitch to a total stranger!
Monty: Maybe she was abused when she was a child.
Amy: Oh God, I fucking hope so.

Tippre pár pincér írhatta a forgatókönyvet, hiszen egyben oktatómese is, hogy miért ne baszakodj velük. Bár nyilván nem kell szolgaként kezelni a pincéreket, ellenben akkor sem ők a királyok azért, kivéve ebben a filmben, ahol aki tényleg köcsög, az megkapja a magáét. Mondom, mintha pincérek írták volna, rutinmosolyokkal, egymás szívatásával a szünetekben, meg a többi. Ha nem derült volna ki, egy sztékházban játszódik, annak egy napját öleli fel a történet, szép nyugisan bemutatva az ott dolgozó gyógyintézet-szökevényeket.

De most komolyan, onnantól lehet tudni, hogy jó helyre érkeztél, amikor a frissen felvett újonc felé intézett első komolyabb kérdés az, hogy miképp viszonyul a férfi nemiszervekhez. Merthogy az ott dolgozók egy teljesen elmeroggyant játékot játszanak, aminek az a lényege, hogy váratlanul meg kell mutatnod a töködet, de nem csak úgy, hogy "idenézz", hanem csapdába csalva, és ha odanéz, akkor seggberúghatod. Aki az utóbbi szót félreolvasta, az tényleg homofób szerintem, ideje kibékülnie a szexualitásával. JK.

A Witingben feltűnő fiatal generáció amúgy az alábbi színészeket takarja: Ryan Reynolds még jóval a komolyfilmes karrierje előtt, nyakig vígjátékokban, és itt is a magabiztos nőcsábász pozícióban; Justin Long a macguysága előtt nem sokkal, de szórakoztatóan magát keresve; na meg Luis Guzmán, aki nem fiatal, ellenben baromi jó szakács. Mi? És csak sorolni lehetne az innen-onnan ismerős arcokat napestig, ahogy a beszólások többségét. Külön kiemelném még Dane Cookot, hiszen a film legjobb jelenetében ő a főszereplő. Igen, ő, aki a leggonoszabb mind közül!

Értékelés: Ezt jól kifőztük

Nekem ez még mindig 8/10-es film simán. Az éttermi humor mellé besuvickolva egy kis "mit kezdjek az életemmel" kérdést is, de egyáltalán nem tolakodóan. Na meg egy brutálisan bozontos p*ncit.

A Strike Team brazíliában, csak ők nem korruptak. Ha lecsupaszítjuk az Elite Squadot, akkor tényleg olyasmi az egész, mint a Kemény zsaruk sorozat, csak még erőszakosabb. De megint rossz példa, mert még itt is kevés ember akad aki Shield-függő. Maradjunk az egyszerűbb magyarázatnál, ez az Isten városának a másik fele, a rendőrök oldala. De ez tényleg egy nagyon egyszerűsített leírás.



A történet röviden annyi, hogy létezik ez az elit alakulat, a rendőrök krémje, a BOPE, akik akár a Brazil megfelelője is lehetnének az amerikai SWAT-nak, de nem azok. Egyszerűen Rio azon területein, ahol a drogkereskedők a kiskirályok, ott csak ők tudnak igazán rendet tenni. A film ott veszi fel a fonalat, hogy az egyik BOPE alakulat kapitánya utódot keres magának, de nem mindenki megfelelő nyilván az állásra, ő pedig nem meri a bajtársait bárkire bízni, csak olyanra, aki méltó utódnak bizonyul. Itt kerül a képbe a másik két főszereplő, akik közül az egyiknek a szíve, a másiknak az esze lenne meg a munkához. Aztán visszaugrunk az időben, vagy még előtte visszaugrunk? Valójában az utódkeresés a fő vonulatok egyike, de a többit is csak úgy tudták rendesen megkavarni, hogy az időben ugrálnak picit, nem a legelejétől kezdik a mesét szépen, ezáltal bonyolultabbnak érződik, mint ami.

Kicsit furcsa élmény volt ez a film, egyrészt azért mert hős egy deka nem akad benne. De még csak szürke hős sem. Mondhatnánk, hogy a rendőri brutalitás mellett áll ki a film, de ez nem lenne igaz, mert látjuk a munka milyen embereket csinál belőlük. A veszélyeztetett kerületekben már nem rendfenntartás folyik, hanem háború, egy modern város szélén, és ez valami borzasztó lehet. Persze a háborúban kicsit mások a szabályok, ez sokszor észrevehető, olyankor például, amikor mindenféle előzetes felszólítás nélkül leszedik a gépfegyveres dílereket, úgy hogy ők lőnek elsőnek. Mint ahogy a kínzást sem vetik meg. Tényleg csak egy ilyen szervezet tudna rendet tenni az ilyen környékeken? Nagyon messze vannak ők a rendőröktől.

Ó igen, a normális rendőröket is bemutatja a film, ahogy a naivok szívnak a szervezetben, míg a korrupció mindent áthat, naagyon mélyen mindent. Tőlük tulajdonképpen nem sok jót várhat a lakosság, mivel azért is le kell fizetni őket, hogy a munkájukat végezzék, meg azért is, hogy félrenézzenek. Bármit csinálnak dől a lé, persze csak a magasab szinteken lévőknek, ahol a többség benne van nyakig, a film szerint legalábbis.



De itt nem éri be a helyzet ismertetésével a film, hiszen egy város nem csak a dílerekből, az Elit alakulatból és a korrupt zsarukból áll. A közép és felsőbb osztály megveti a zsarukat, hogy túl erőszakosak, szerintük feleslegesen, és miközben ezt mondják, nyújtják át szinte a pénzt a dílernek az esti füvükért, kokainjukért. Ők pénzelik az egészet, de még ezt sem akarják belátni.

Tulajdonképpen ilyen orr alá dörgölés is a film, ebből a szempontból még rossz is lehetne, de még sem az. Vagy csak tart az erőszakos filmek tüském. Merthogy valahol akciófilmről van itt szó, és a szűk utcákban bizony összehoztak pár feszes jelenetet, még a remegő kezű "dokumentarista" kamerakezelés ellenére is. Mindezt olyan szűrőkkel, mint amikkel az Isten városában variáltak.

Tropa de Elite értékelés

Kicsi nehéz, mert az in your face üzenetek túlságosan is kiszúrják a szemünk, miközben a két utód átalakulása még érdekes is. Szerintem egy 8/10, nagyon furcsa élmény volt, nem tudom megy e majd valamikor újranézésileg.

Rengeteg kétely gyötör, de a film minősége kapcsán egy sem, csak ama bizonyosság van a fejemben, hogy ez jó volt. Annak ellenére, hogy Meryl Streepet nagyon ritkán bírom filmben, bár annyira közel sem antipatikus, mint Roberts néne.

A történet annyi, hogy egy iskola mindennapjait nézhetjük. A papság alá tartozik és az apácák vezetik. Bele lehetne jobban menni, de felesleges. Bevallom én egy sima pedofil papos filmre számítottam, de szerencsére nem estek a tipikusság hibájába, így nem csak a színészek mentik meg a filmet. Nyilván nincs fordulatokkal tele, egyszerűen csak egy nagyszerűen elmesélt drámával állunk szemben, amiben pár olyan jelenetet is sikerült elhelyezni, hogy a feszültséget így a levegőben lehetett érezni a mozi széksorai között.

Amikor vége, akkor meg lehet kérdőjelezni sok mindent, szabad-e a gyanúnkat követnünk mindenáron, "20 napon át sodródva a tengeren", csak mert úgy hisszük igazunk van? Kik állnak a vallás normális fejlődésének útjában? És akkor még csak párat említettem. Furcsa is volt a Doubt után a mindennapi dolgokra figyelni egy kicsit, mert elviszi a gondolatokat a film, és emiatt 8/10 simán jár neki.

A főszereplő hármas: Meryl Streep, Amy Adams és Philip Seymour Hoffman pedig egyszerűen lenyűgözött a játékával.