Rövid párzások s hosszú ölelések emléke, jelen, múlt és jövendő, most együtt éled bennem: mert csak járjuk a kánkánt a vonagló refrénnel; s táncunk nem ronda, inkább szép és inkább parázna, mint szép - s engem visz, úsztat leheletük szellője, verejtékük patakja, spermám ezüst árja - ahogy Paul Verlaine írná a Shame erotomán főszereplőjének elfoglaltságáról. A filmben látható „erotikus őrjöngés” (déchainement érotique) azonban, bár sok más film tárgya is volt, Steve McQueen rendezésében nem csupán egy témapetting. Története inkább a drámai kiüresedésről, magányról szól, mintsem a meztelen öncélúságról. A Shame esetében pedig az utóbbi idők egyik legjobb sorsdrámáját ismerhetjük meg emiatt, amely nem pusztán élményt nyújt, hanem együttérzést, elgondolkodást is követel. Mint olvasható a felütésből is, ez itt nem egy könnyű filmtéma, és emiatt már magának a filmnek a megtekintését sem ajánlanám mindenkinek, csak annak, aki felkészültnek érzi magát rá.



A Shame kulcsfigurája Brandon (Michael Fassbender), mint jólszituált és magasan kvalifikált New York-i agglegény éli életét. Munkatársai nem is sejtik róla, hogy stílusos fellépése, fegyelmezettsége megtévesztés, mivel Brandon mindennapjait kényszerbetegsége tölti ki. Hiperszexualítása uralja létezését, vágyait nem képes kordában tartani és belső kényszertől hajtva kergeti a kielégülést. Szexuális aktusai száma ellenére azonban mégis beteljesületlenség kísérti és képtelen a normális érzelmi intimitásra. Elszigetelt élete rituáléja, mely az önkielégítés, az alkalmi csábítások és a prostituáltak látogatásának körében zajlik, azonban veszélybe kerül húga megjelenése miatt. Sissy (Carey Mulligan), eleinte szakadatlan telefonüzeneteivel zaklatja bátyját, később azonban már be is költözik hozzá. Brandonra kényszeríti társaságát és keres menedéket saját gyötrelmes magánélete miatt. A bipoláris, ingatag és törékeny Sissy viszont ezzel kéretlenül is elkezdi felmorzsolni Brandon védekezési mechanizmusait. A film egyik csúcspontjától, Sissy énekesnői előadásától („New York, New York”) számítva pedig egyre világosabbá válik, hogy a férfi ellenőrzés alatt tartott érzelmei kezdenek felborulni. Brandon szexfüggősége mind mélyebb bugyraiban süllyed, ahonnan csak alig adhat kiútra való okot az, hogy nyugtalan viszonyukban testvérként is helyt kéne állnia.



A cselekmény ezért sem a szexről szól, bármennyi aktust lássunk is végbemenni a film alatt. Hanem inkább két saját abnormalitásában vergődő ember rossz reakcióiról. Míg Brandon érzéketlen gerjedelmei rabja, testvére Sissy saját reménytelen fellobbanásaié. Mindketten máshogy kezelik rosszul a kimondhatatlan, és a film által lényegében kimondatlant múltjukat, ami meghatározza káros elhárító mechanizmusaikat.

Emiatt viszont, aki klasszikus történetvezetést, felívelő drámát és konfliktusokat levezető tanulságokat vár a Shame esetben egyértelműen csalódni fog. A film egyáltalán nem a klasszikus elvárások szerint van megkomponálva. Fajsúlyos hatása inkább abban rejlik, hogy közönségére bízza eldönteni mennyire és milyen formán ítéli meg szereplőit. Brandon egyszerre komor és hangulatos képekben láttatott közösülései sem az örömről szólnak, a történet egy maghatározó pontján végbemenő „édeshármasa” is csak a legkeserűbb élményt nyújtja.



McQeen kamerája ezért sem fordul el, a leghúsbavágóbb pillanatokban is szereplőivel marad, és nem mulaszt el egyetlen nüanszot sem. Korábbi, Éhség című filmjéhez hasonlóan őszinte figyelmet fordít a hosszan kitartott jelenetekre, melyekben a szereplőktől tartott fókusztávolság szerint növeli a feszültséget. Ez alatt pedig jó érzékkel és kíméletlenséggel váltakoztat jeleneteket, amelyeket néha eksztatikus zenével kavar fel, máskor azonban csupán a puszta csenddel operál. Színészei testbeszédére, tekintetük játékára szereti helyezni a hangsúlyt.

Így ámulhatunk rá arra is, ahogy Carey Mulligan bájos arca örvényszerűen megtelik kétségbeejtő érzelmekkel. A színésznő tehetségével egyértelműen méltó partnere Michael Fassbendernek, aki már az Éhség alatt is felejthetetlen teljesítményt nyújtott a rendezővel kialakított együttműködése eredményeként. Itt viszont szuggeszcióval bíró játéka egy egészen különleges, őrlődő személyiséget állít elénk, annak összes vonását uralva. Ebből a már-már morbid módon, taszítóan is szépséges alakításból pedig örökre az emlékezetünkbe véshetjük Fassbender áttetsző pillantását, amellyel úgy néz a nőkre, mint, amikor a macska felméri az egeret.



Színészei segítségével McQeen ismét csak az önpusztítás drámáját állítja középpontba, ahogy nyers közvetlenséggel, hipnotikus nyugalommal halad előre történetében. Ez alatt pedig nem könnyű odafigyelni, nem könnyű nézni a beavatkozás lehetősége nélkül ilyen önsorsrontó embereket. A film kétértelmű végkifejlete sem segít. Az alkalmazott dramaturgia így egyszerre zavarba hozó és lenyűgöző. Akár az a fejekben zakatoló kérdés az utolsó jelenet alatt: Vajon Brandon kívánhatja-e jobban a változást?

A film inkább azoknak szól, akik néha olyan élményt keresnek, ami éppúgy felemelő és maradandó, mint amilyen fájóan belénk vájó. A Shame ennek megfelelően egy impozáns egyszeri film. Ezúttal azonban a miatt, mert megterhelő ábrázolása folytán kétszer már kevesen tudják majd megnézni ezt a 8/10-es értéket felmutató produkciót.

Lehet ezért majd kapok a kommentekben, hiszen a film nagyon buta, de egy-két hülye mozzanattól eltekintve valami veszettül élvezetes volt. A Michael Bay recept alapján készült, kicsit az új Star Trekkel megfűszerezve, de ronggyá verte a Transformers filmeket.



Ott kezdődik, hogy 2005 vagy 6 tájékán üzenetet küldünk egy olyan boylgó felé, ahol feltételezhetően van víz, és így értelmes élet alakulhatott ki. Az egyik tudós már az első űrbelövés (úgy van vizuálisan mutatva, mint lézert lőnénk lol) során megszólal: olyan lesz mint Kolombusz és az indiánok, mi leszünk az indiánok. Hát nem igaza lesz? De! Csak épp sok év múlva, 2012-ben.

Az egész banzáj (kutatóállomás) Hawaiin van felállítva, így az űrlények oda érkeznek meg. Mázli, hogy közben sokat bénáznak ők is, így az előőrs nem tud csak úgy hazatelefonálni. Ezzel magyarázzák, hogy miért csak 5 hajót kell lenyomnunk első körben (vagyis a tökös amcsiknak egy kis segítséggel) egy teljes invázió helyett. Itt jön a képbe az is, hogy az épp a környéken hadgyakorlatozó nemzetek 3 hajója marad csak benn azon a mezőn, amit az ellenséges főhajó létesít a Hawaii szigetek körül. Nekik kell felvenni a harcot az űrlények ellen, mázli, hogy tökös lázadó tiszt is akad az egyik fedélzeten, nem lesz itt gond.



Itt az ideje, hogy rátérjek a látványra, amitől szinte letettem a hajam. Baromi élvezetes tengeri harcot kapunk, mert az ellenséges technológiának is vannak korlátai: valamennyire hatásos ellenük a puskapor. Mik vannak. Mindezt természetesen ronggyá szűrőzve, olyan kékekkel és sárgákkal, amiket a valóságban sosem látnánk. A CGI múkusok kitekerték amit lehetett, még akkor is, ha 1-2 űrlény szerkójáról a Dead Space ugrott be. Ja igen, természetesen nem csak a hajók küzdenek, némi ember-űrlény harc is van, fegyverekkel és Will Smith húzással.

A másik amit mindenképp ki kéne emelnem, hogy a forgatókönyvírók a logikát kidobták az ablakon, több húzásba lehetne belekötni egy Transformers 2-nél, de mégis jobban működik annál. Folyamatosan pereg a történet, nincs megállás, emelkednek a tétek és derülnek ki az idióta információk, valahogy megvan a flow, bármennyire is buta az egész.



Ott tartunk, hogy a logika hiánya valamennyire negatívum, de sajnos Rihannával tetézték a helyzetet. Michelle Rodriguez nem ért rá? Rihanna kivel dug a készítők közül, de komolyan? Olyan mintha valami ZS-filmből keveredett volna ide, keménykedni a nagyok között.

Szerencsére a többi szereplővel nem volt probléma, Taylor Kitch pedig simán viszi a lázadó, béna, de faszagyerek szerepet. Konkrétan a kisujjából kirázza, erre Peter Berg még valakit hozott mellé a Friday Night Lightsból.

Csatahajó értékelés

A poénokat még nem is említettem, pedig abból is akadt pár. Túljátszós is, meg hatalmas beszólás is. Azt hiszem adok rá egy 8/10-et és várom a sortüzet pár év múlva, amikor mindenkit falhoz állítanak, akinek a logikátlan blockbusterek közül bejön pár, pedig mondom, ez valahogy gördülékenyebb popcorn volt, mint jó pár társa.

Nem fogok sokat tökölni, mint film a Project X eléggé közepes. Videóklipként, hangulatadagként viszont kurvajó. Simán 8/10 élmény kifelé a moziból. Kicsit vicces mennyi oltást kap a kritikusoktól, pedig baromi könnyű belőni kiknek tetszhet ez a film, az írók is tojtak a többiekre.



Komolyan, egyetlen egy dologban vállalták túl magukat: nem lett minden idők legjobb partifilmje. És tényleg könnyű belőni, hogy kiknek kerülendő, hiszen ha a következő két szám nem tetszik, akkor nem érdemes megnézned soha: Pursuit of Happiness (Steve Aoki Dance Remix), Heads Will Roll (A-Trak Remix). Ilyen hip-hop dancehall technos az egész, és szinte végig szól, közben pedig a fiatalok buliznak, csomószor lassítva. Jól érzik magukat meg mittomén, amit el tudtok képzelni az utóbbi évekből fennmaradt számokból remekül válogatott soundtrackre.



Ha komolyan vennénk az egészet, akkor el lehetne filozofálni a mélység hiányán, hiszen a főszereplők is papírmasék, és miért egy ilyen buli a vágyálom a fiataloknak, de ezt most hagyjuk a francba. Főleg mert a 2D karakterek arra is jók, hogy a néző könnyebben a helyükbe képzelje magát. Na meg táncoljanak csak amíg meghalnak.



Történet nem nagyon van, mondtam, filmként eléggé közepes. Három középiskolás sneki szülinapi bulit rendez. Az ünnepelt fél, hogy nem jönnek elegen. Aztán szépen lassan feltűnik valami eszméletlen mennyiségű ember a háznál. Aztán a buli elszabadul, hogy a plakátot idézzem. Egy dolog volt aminél tökre örültem: van egy rész amikor azt hiszed, hogy a hullámvasútot lefelé vitték az írók, de ott hagyják a francba azt a klisét.

Project X - A buli elszabadul értékelés

Buta, de szórakoztató, rövid, a pontszámot már írtam. Nagyon nem bántam meg. Ami még biztos, hogy feministák ne nagyon menjenek el erre. A nőknek lányoknak semmi szerepe nincs azon kívül, hogy kellően időzítve villantsák hamvas kebleiket.

Az utóbbi hetek magasan legjobb filmje. Ismeritek azt az érzést, hogy kicsit csalódtok a filmekben, ezért nincs is kedvetek nagyon újat nézni? Nekem valami ilyesmit váltott ki az Oscar előtt még bepótolt trió: Midnight in Paris, Incredibly Boring és a War Horse. Elfogadható a nagyjuk, de mégis, mindegyikből hiányzott valami, pedig ezek is befértek az Akadémia szerint az év top9 filmjébe, a filmművészet magasába. Aztán jön egy popcorn mozi, a Transformershez vagy X-menhez képest semmi pénzből, és teljes lelkesedéssel jövök ki a moziból, mert valami kurvajó.



Néztem ezt a szuperképességekkel foglalkozó filmet, és teljesen a pókember ugrott be: "A hatalom felelősséggel jár", vagy hogy van magyarul. Ez a történet lényege. Három srác talál az erdőben valami különleges dolgot, nem sokkal később azt veszik észre, hogy telekinetikus képességeik vannak. Kicsit olyan az egész, mintha kaptak volna egy új izmot, így először csak a hátsó udvarban próbálgatják, de folyamatosan erősödnek, így természetesen a hatalom, felelősség, meg a többi is felüti a fejét.

Lehet, hogy mindenki a zúzást várja, de a film 12 millióból készült, így 90 perc akció nem fér bele. És igazából nem is kell. Pont azért lesz az utolsó 20 percben zajló harc érdekes, érzelmekkel teli, mert rendesen megismertetik addigra a karaktereket. Érdekel minket a sorsunk. Inkább az a lényeg, hogy három 18 éves srác mit kezd a folyamatosan növekvő erejével. Mindhármuk személyisége más, szóval máshogy változnak meg a képességüktől. Hogy is mondjam, az egész sokkal sokkal realistább, mint hogy valaki hirtelen bűnüldöző lesz tőle. Az egyik plakátra az volt írva, hogy Boys will be boys, ami igazából le is írja a helyzetet.



Ami pár embernek kinyithatja a bicskát, hogy az egész film "talált kamera" módszerrel készült el. A 3 srác közül az egyik felvesz mindent ami velük történik, amit pedig nem, azt közlekedési kamerák és szemtanúk telefonjának a videóanyagából teszik össze utólag. Legalábbis ez a koncepció a Chronicle képi világával. Nekem működött, még a vége felé is, a trükkök is marha jól sikerültek. Amit a Disctrict 9-nál mondtam: a viszonylag low budget is egyre jobb. Hihetetlen mit hoztak itt ki a költségvetésből. Az se semmi, amit hang fronton művelnek, muszáj megemlítenem, hiszen erőteljesen hozzátesz az élményhez.

A színészek? Hát nem éppen 18-nak néztek ki, így kicsit furcsa volt amikor a suliban voltak, viszont amikor csak hárman beszélgetnek, vagy hülyülnek, az tökéletesen működik. Nem nagy nevek, a filmet sem nagy név rendezte, és már 100 milliónál jár, kb. 30 elköltésével.

Az erő krónikája értékelés

Őszintén szóval kíváncsi leszek, hogy az idei szuperhős filmek hogy viszonyulnak majd ehhez. Na nem az Avengers, de a Pókember... na majd meglátjuk. Részemről simán 8/10. Ahogy mondtam, lelkesen jöttem ki a moziból, emlékeztettek miért imádok oda járni, miért csinálom ezt az egészet.

Kanada most megmutatja, hogy nem csak az angolok tudnak fantasztikus műfajparódiákat összehozni. A Tucker & Dale vs Evil tökéletesen illik egy Shaun of the Dead mellé, sőt, aki az "erdőben abuzált fiatalok" horrorokért jobban odavan, mint a zombikért, annak lehet ez lesz a kedvence a kettőből.



Nem kell megriadni a paródia szótól, ez a klasszikus fajtája a stílusnak, az amelyik jó. Mondom a történetet, abból jobban érthető lesz: Tucker összekuporgat egy nyaralóra valót, csak ki kell pofozni az erdő közepén levő házat. Fogja is Dale haverját, aztán a két vidéki bunkónak ábrázolt figura el is indul, hogy nekiálljon a munkálatoknak. Mindeközben egy tucat fiatal is az erdőbe tart, nyilván rémtörténetekkel felvértezve, huhú. Természetes, hogy amikor az detényleg utolsó benzinkútnál összefutnak a két vidékivel, akkor előtörnek belőlük a horrorfilmek által kialakult előítéletek, és ez később még rengeteg félreértést fog szülni.

Ami miatt jó a film, hogy a két normális csávó csak a házon akar dolgozni, sört inni, horgászni, de a rengeteg félreértés miatt kívülről úgy néz ki, mintha gyilkolásznák a fiatalokat. És persze ők a főszereplők, szóval főleg őket látjuk, amint tátott szájjal rácsodálkoznak, hogy mi a fene van.

Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire kötelező ez a film. Várjunk csak, az pont jó szó rá. Eszméletlenül szórakoztató, kivéve talán az utolsó 20 perc, a pontlevonásokat is ezért kapja majd tőlem. Tyler Labine (Reaper) és Alan Tudyk (Firefly) lubickol a szerepben. Nincsenek nagy elvárások velük szemben, nyilván nem drámáról van szó, de könnyedén veszik az akadályt.

Trancsírák értékelés

Ha félsz a horrorokon, vagy ha a horrorokon nőttél fel, ha zavarnak az erdőben mindig baromságokat halmozó tinik, akkor ez a te filmed. Elég ha az egyik teljesül. 8/10 simán a kategóriáján belül. Az utóbbi éveket elnézve akár 9 is lehetne. Rég röhögtem ennyit egy vígjátékon.

Hátfájás az 50/50 előtt: meghúztam, elaludtam. Hátfájás az 50/50 után: RÁK! Hát igen, kicsit hipochonder vagyok, de szerencsére nem nyakig merülök benne. Ja igen, a filmről kéne írni.



A történet ott kezdődik, hogy a fiatal srác, aki sosem cigizett és reggelente fut megtudja: rákos. Méghozzá egy sok szótagos fajtája van, ami nem jelent jót, hiszen minél több részből áll a szó, annál keményebb a rák. Legalábbis ezt vezetik le nekünk később. Rögtön kemoterápia és a többi, nem is ez a lényeg, hanem hogy miképp éli meg az egészet, és a barátai, csaja, családja miképp teszi ugyanezt.

Igazából én tudtam a végét, még csak nem is konkrét spoiler miatt, hanem a film elkészülte kapcsán, de nem azon múlik. A túléli vagy nem éli kérdés nélkül is üt a film. Nyilván nem árulom el, bár sok helyen láttam a két soros ismertetésben azt amiből tudni lehet. De mondom, ne dühöngjetek rajta sokat, és így is nézzétek meg.

Hatalmas érzelmi hullámvasút az egész, de mindeközben mindennapi is. Realista, csak nem a kőkemény gritty, dark fajta, hanem szerethető. Bár a betegség nyilván letöri a főszereplőt, de az egyik barátja elég különleges módon támogatja a bajban: kirángatja a depressziós burokból és pár hülye helyzetbe keveri. Végig ott van az a sötét teher, de vannak vidám pillanatai is a srácnak.



Őszintén szóval nekem csak a pszichiáteres szál nem tetszett. Konkrétan olyan érzés, mintha "nade olyasmi érzelmek nélkül nem lehet filmet kiadni!" szinten lett beletuszkolva a történetbe. Nem az, hogy terápiára jár, nem az, hogy belehabarodik az aranyos nőbe, az is előfordul, hanem a többi. Majd meglátjátok.

Mindehhez visszafogott rendezés, eléggé bevált megoldással dolgozik, és remek alakítások társulnak. Igazából nincs meglepetés a szereplőgárda teljesítményében, hiszen mind Joseph Gordon-Levitt, mind pedig Seth Rogen bizonyított már, hogy a kisebb szerepekben feltűnő profikat ne soroljam fel egyenként.

Fifti-fifti értékelés

A remek forgatókönyv és a színészek az átlagos betegséges filmek fölé emelik. 8/10 simán.

Végre itt a várva várt Die Hard folyatás. Ezúttal John McClane fiatalkori kalandjait látjuk, a 1890-es években, hiszen "Túl öregek vagyunk ehhez a szarhoz" szlogennel kiszállt Bruce. Jahogy keverem a Halálos fegyverrel, és amúgy is mi van?



Az van, hogy a Sherlock Holmes 2. Árnyjáték fogyasztható akciófilm lett. Nem krimi, ahhoz semmi köze, de látványos jelenetekkel most is dugig van. Konkrétan már az előzetesben is belengetett menekülés az erdőben az besza-behu, mehet a Heat/Mátrix 2 autópálya mellé, annyira fasza lett az a 10-20 perc.

A főbb kritikánk itt olvasható a filmről, csak én is akartam pár sort, mert baromi jól szórakoztam rajta. Persze minden több, csak a nyomozás kevesebb, de ha ezen túltesszünk magunkat, és a bűnügyeket meghagyjuk a BBC zseniális sorozatának, akkor a Robert Downey Jr. & Jude Law duója egy elég jó buddy akciófilmet tesz le elénk ismét.

Pont két évvel ezelőtt így fejeztem be a Sherlock Holmes első részéről szóló írásomat: „...megvan, milyen filmre megyünk 2011 karácsonyán.” 2011 karácsonya megvolt, és itt az új Sherlock Holmes, ami ugyan nem számozott, hanem alcímes (magyarul a biztonság kedvéért bevetik mindkettőt), de mégis csak a második rész. Mondanám, hogy így legyen ötösöm a lottón, de a folytatás elkészülte nagyjából holtbiztos tipp volt. Azért legyen ötösöm is a lottón.



De ugorjunk is rögtön a közepébe, a film is így tesz. Watson házasodni készül, Holmes pedig a megszállottak kedvenc elfoglaltságát űzi: egymáshoz látszólag nem kapcsolódó eseményeket köt össze szines madzaggal, a pókháló közepén pedig nem más, mint Moriarty professzor áll. Holmes-nak persze nincs kézzel fogható bizonyítéka, de ez nem akadályozza meg abban, hogy több országon keresztül hajszolja a professzort...

Az Árnyjáték klasszikus folytatás: Guy Ritchie megnézte, hogy mi volt működőképes, és mindet megduplázta. Még több akció, még több robbanás, még több „előre lekottázott” jelenet (tudjátok, amikor Holmes kisakkozza, mit és hogyan). A pozitívum mindenképpen az, hogy ezek az akciójelenetek nagyon jól sikerültek, a szuperlassú felvételek kedvelői biztos magukhoz nyúlnak majd párszor. A film gyors sodrású, miután beindul szinte meg sem áll, ami végső soron nem baj, de én azért elviseltem volna némi klasszikus nyomozást is. Ez ugyanis szinte teljesen hiányzik. De gondolhatunk rá így is: a világ legjobb nyomozója még a film előtt megcsinálta a házi feladatát. Az is a folytatásokat idézi, hogy az előzőhöz képest ez egy kicsit logikátlanabb, még inkább ad hoc jellegű megoldásokkal operál. Annyira nem zavaró, csak ne kezdjünk el gondolkodni rajta.

A főszereplőkre nem érdemes sok szót vesztegetni, Dawney és Law továbbra is jók, és ez alkalommal az első részben hiányolt buddy comedy rész is teljesen rendben volt. Most Kelly Reilly sem volt olyan vérszegény, de a dícséret mégis az új szereplőket illeti. Noomi Rapace és Stephen Fry, mindketten remekül illettek a duóhoz, különösen a Holmes testvérét, Mycroftot alakító utóbbi volt remek választás. Sajnos nem jár hatalmas kalapemelés a Moriarty-t megformáló Jared Harrisnek, aki ugyan jól játszott, de sajnos nem volt elég karizmatikus. Holmes nagy ellenfelétől azért többet vártam volna. Mondjuk Daniel Day-Lewist (a szerintem legjobbat kiemelve a régi szereposztásos pletykákból).



Két évvel ezelőtt dicsértem a zenét, most is ezt kell tennem. Hans Zimmer ismét remekül aláhangolt a jeleneteknek, és az első rész főtémájának (valamint pl. Ennio Morricone egyik kevésbé ismert szerzeményének) felhasználásával stílusában illeszkedő, de mégsem ismétlés hatását keltő muzsikát alkotott.

Amit még mindenképpen meg kell említenem, hogy az utolsó jelenet – bár volt egy nagyon jó poén – nem tetszett, és nagyon remélem, hogy a harmadik részben (2013 karácsonya?) kapunk rá legalább egy félmondatos magyarázatot, hogy hogyan is történt pontosan az a bizonyos... Gondolom a regényeket olvasók sejtik, hogy miről van szó.

Értékelés

Mindenképpen azt tanácsolom, hogy az első rész nélkül senki ne ugorjon neki ennek, és szerintem akkor se, ha az nem jött be. Zárásnak meg csak annyit, hogy Ritchie általánosban elég jó lehetett matekból, mert a kivonások után pont annyival szorozta a maradékot, hogy a végeredmény ismét 8-ra jött ki. Mármint pontban.

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.

Egy dolgot mindenképp érdemes megtenni a film előtt: elolvasni a baseball szabályait wikin. Kétszer. Nem azért, mert annyira kell érteni a játékot közben, hanem mert nem mutatnak szinte semmit, csak beszélnek róla. Ilyen szempontból az amerikaiak előnyben vannak, hiszen ha nem is szeretik szívből, de azért ismerik a játék szabályait esetleg.



Idén el vagyunk kényeztetve sportfilmekkel. A Warrior is ütött, a Moneyball pedig teljesen máshogy teszi ugyanazt. Megizzadtak a forgatókönyvírói, köztük Aaron Sorkin, hiszen a téma nem könnyen fogyasztható: arról szól a Moneyball, hogy kevés pénzből statisztikával győzi le a Billy Beane által managelt csapat a nagyokat. Ezzel felrúg minden tradíciót, és megváltoztatja a játékot.

Hogy lehet a statisztikát érdekessé tenni? Hát az emberi történetekkel. Azzal, hogy milyen nehéz leküzdeni egy évszázados hagyomány őrzőit, mennyire fél mindenki a változástól, egy elszúrt karrier mit jelent. Láthatjuk Billy Beane korai éveit, ezzel alátámasztják, hogy miért hajlandó jobban hinni a statisztika erejében, és behozott fiatal srác mennyit segít neki jobban megérteni ezt az oldalát a sportnak. Mindezt folyamatos bírálatok kereszttüzében, hiszen kívülre nem sok látszik, csak a csapat kezdeti sikertelensége, de elég játék után a számok győznek.

Nem egy tipikus underdog történetet kapunk, tele felemelő baseball pillanatokkal. A Pénzcsináló a legtöbb meccsből semmit sem mutat, ezzel rögtön le is tér a hasonló filmek által kitaposott útról. Csak azért emelem ki újra, mert véletlenül se várjon senki bevált recepteket.

Azt hiszem Sorkin ismét nagyot alkotott, még ha ezúttal nem is egyedül, hiszen co-writer Steven Zailliannel. Elmaradnak a pörgő dialógok, a gondolatolvasás szerűség, helyette csak az élet telepedik a párbeszédekbe. Nagyon erős ilyen szempontból a film, elkerüli a buktatók egy részét, amiről a rendező is sokat tehet. Külön érdekes, hogy a film közepe a legerősebb, méghozzá szándékosan, a téma így kívánta, ritkán érezni ilyet.



A színészekre sem lehet panaszkodni. Nem csak az, hogy Brad Pitt majdnem hibátlan, de Jonah Hillre sincs panasz, bár ő nem dobott akkorát. És akkor még nem is volt szó arról, hogy a kisebb szerepekben mi folyik, például Philip Seymour Hoffman mennyire jó "ellenfél" Pitt karakterének.

Pénzcsináló értékelés

Hatalmas filmélmény, de egyáltalán nem ajánlott mindenkinek, még úgy sem, hogy főleg a karakterekről szól. Érhető igazából a szabályok nélkül, nagyon egyben van, de az adhat egy plusz réteget. 8/10 simán. Pár apróság van negatívumnak, de nem érzem szükségét a kiemelésüknek.

Amikor a Koszarúslányok körülvesznek, amikor Eddie Murphy ismét egy közepes vígjátékban tűnhet fel, amikor rég láttunk Danny "Kenny Powers" McBrideot sokat a képernyőn (a Your Higness az semmi egy évre), akkor jöhet kurvajó 30 Minutes or Less.




Ruben Fleischer (Zombieland) rendezője ment még egy kört Jesse Eisenberggel, és miért ne tette volna? A black listről érkező forgatókönyvbe simán illett főszereplőnek a srác. De akkor sincs harag, ha az ő remek alakítása nem fekszik, hiszen ott van mellé Aziz Ansari, mert a buddy cop rutinra pörög a film, csak épp szerencsétlen fiatal felnőttekkel. És ha ez nem lenne elég, akkor jön Danny McBride és Nick Swardson ellopni a showt.

A történet? Két idióta naplopó (McBride & Swardson) kiötli, hogy elteszik az egyikőjük lottónyertes faterját láb alól, és megöröklik a zsét, amiből szoláriumot nyitnak, de az csak egy fedőszerv lesz a kurvaüzletüknek. Ehhez felfogadnak egy profit, viszont előre kell fizetni, 100 lepedőt méghozzá, így kell nekik egy balek, aki kirabol számukra egy bankot, mert "a pénzes gondolkodásúak nem csinálnak semmit maguk". Itt jön a képbe az Eisenberg & Ansari duó, hiszen az előbbi pizzafutár egy "30 percen belül legkésőbb" cégnél, így könnyű a világ végére kihívni. Mivel motiválják? Egy bombát erősítenek rá. Ennyit már a trailer is elárul, de nem is ez a lényeg.

Igazából ebből a Coen tesók keze alatt egy fekete humorú, komor komédia született volna, hiszen a témában az is benne van, de erről szó sincs szerencsére. Egy szabadszájú, elmeroggyant vígjátékot kapunk. Bár van benne tanulság is, de nem sok, nem erőltették. Inkább felkavarja a két amatőr a bankot, annyira hülyén rabolják ki, és ez még csak a kezdet. Egyszerűen nem lehet igazán jól érzékeltetni, hogy a filmben levő idiótákat mennyire csak a lendület viszi előre. Olyanok mint egy lavina, szóval a természetesen feltűnő bonyodalmakhoz érve sem tudnak fékezni, arccal előre veszik inkább az akadályt.

Ez volt az a film, aminek rosszkedvűen ültem neki, és még utána is percekig vigyorogtam. Rövid, így a 80 perces játékidő alatt nem igazán ülhet le egy percre sem.

30 minutes or less értékelés

Nem lehet mindig az finomabb humorral jönni (bár ezt pár komédiasorozat képviseli csak mostanában), viszont az egyszerűbből a 30 minutes simán a jobbat hozta. Akinek feküdt a Zombieland, a Your Higness, a Tropic Thunder, a Lethal Weapon, az ne túlzott elvárásokkal, de mindeképp adjon ennek esélyt. Nekem 8/10 volt simán.

A film, ami elé rosszkedvvel ültem le, és mosolyogva álltam fel. Van benne dráma is bőven, mégis furcsa és hatalmas jókedvbomba. Egyáltalán nem Wes Anderson legjobb filmje, kicsit kommerzebb is talán, mint a többi, de még így is remek szórakozás.



Három testvér átszeli Indiát, hogy feldolgozzák apjuk elvesztését, és újra családdá kovácsolódjanak. Valójában pedig csak eldobják a múltjuk egy részét, tovább lépnek dolgokon, fejlődnek, hogy ne maradjanak le az életről. Pofonegyszerű a szimbolika a filmet keretbe záró jelenetekben: a film elején Bill Murray aggódó, kimerült arccal lemarad a sok csomagja miatt a vonatról, a film végén a hőseink is majdnem ugyanígy járnak, de inkább elhajítják a felesleget. Egyáltalán nem nevezném zseniálisnak, közönségbarátian egyszerű, viszont működik, nagyon.



A három testvért Owen Wilson, Adrien Brody, és Jason Schwartzman alakítja. Nincs baj egyikőjükkel sem. Kellően furcsa családnak tűnnek, és mindannyian simán elmerülnek a szerepükben.

A rendezés mellé még a fényképezés emelhető ki durván, mivel a film gyönyörű. Le is mentettem pár képet miközben néztem, lehet kirakom egy külön posztba, hogy ne itt lőjem el a jelenetek többségét. 8/10 amúgy, nagyon kellett.

- I'm here to steal a beautiful virgin that looks just like her.
- And how do you plan to do that?
- Magic, motherfucker.

Azt hiszem a Magic arra is illik, hogy valaki a Your Highnessre pénzt adott. Nem azért, mert a Your Highness rossz, hiszen nem az, de eléggé rétegfilm ahhoz, hogy 50 milliót ne érje meg beleölni. Mégis megtették. Hozzátenném: szerencsére.




Komolyan mondom, olyan a film, mintha a Pineapple Express készítői szabadabb kezet kaptak volna, amivel nem kicsit éltek is. Néha úgy tűnik, mintha a stúdió csukott szemmel adott volna rá pénzt. Nem véletlenül említettem az Ananászt, a humor teljesen hasonló, így akinek az nem tetszett, nos az itt sem fog kacarászni. Főleg, hogy ezúttal egy fantasy-t szentségtelenítettek meg a betépett humorral.

A történet nem valami bonyolult: a király két fia a jobbképűbb elrabolt menyasszonyát akarja kiszabadítani a gonosz varázsló karmaiből. Van itt persze árulás, rengeteg kaland, egy levágott minótaurusz pöcs, és még a két testvér viszonya sem a legjobb, hiszen irigyek egymásra.

Az elszállt ötleteket főleg James Franco és Danny McBride adja elő, de azért Natalie Portman sem csak a popóját veti be, feldobni a filmet. Az egyedüli akiről tényleg negatívat lehetne írni a szereplők közül, az Zooey Deschanel. Tény, hogy a karaktere is nulla volt, de azért az előadása is.

Your Highness értékelés

Mázlim van, mert abba a halmazba esek, akiknek ez rohadtul bejött. Tudom, hogy kevesen vagyunk akik így vélekedünk, a filmet elnézve meg is értem miért, de olyan beszólásokkal és hülyeséggel volt teli a Your Highness, amire 8/10-et adok. Simán ott van a Pineapple Express és a Strange Wilderness mellett a helye.

A nyár meglepetése. "Hogy győz le pár majom 6 milliárd embert, és veszik át a hatalmat?" volt a film előtt a kérdés, a válasz pedig, hogy máshogy közelítik meg az alaphelyzetet egy egész jó forgatókönyv segítségével. Bár a film címe így kicsit félrevezető lett végül, hiába of the of the of the of the... ja csak kettő.



Igazság szerint remekül passzol tényleges prequelként a film. Egyrészt érdemes figyelni, hogy a háttérben milyen hírek hangzanak el mellékesen, másrészt stimmel a történet, összeilleszkednek a film. Ha ezután néznék meg az eredeti Majmok bolygóját, akkor amellett, hogy férfisoviniszta voltán csodálkoznánk, még nagyobb kötekedni valónk sem lenne. Bár lehet csak az emlékeim halványak, utoljára a könyvben olvastam a történetet pár éve.

Hogy miről is szól a Rise of the Planet of the Apes pontosan? Igazság szerint egy majom, Cézár felnőtté válásáról van itt szó. Az alzheimer kutatás során születik, amikor egy sajnálatos baleset után meg kell szabadulniuk a kísérleti állatoktól. Sem a gondozó, sem James Franco karaktere nem tudja megölni a picit, így végül ez utóbbi hazaviszi. Aztán gyorsan rá is jön, hogy hatott a kifejlesztett szer, csak épp a kór hiányában növelte inkább az állat intelligenciáját. Pár évvel később Cézár már jelbeszéddel kommunikál, viszont bajba kerül, így elszakítják a tudóstól, szembesülnie kell a többi ember ismeretlen/idegen gyűlöletével. Ezek után lázad csak. Innen kihagytam dolgokat, csak hogy maradjon meglepetés, bár még az ismeretükben is jó lenne nézni, rendesen mesélik a történetet, nem ADD gyerekek számára készült.

Hiába blockbuster, szép filmről van szó. Az akciórészek bizonyos szinten csak azért lehettek beletéve, hogy még jobban el lehessen adni. Talán pont ez A majmok bolygója: Lázadásnak a leggyengébb része is, főleg, hogy a pénz nagy része addigra már el is fogyott, hiszen a majmokat addig is baromi drága CGI-vel kellett létrehozni.

Azt kell mondanom, hogy a csimpánzokat baromi jól sikerült megalkotniük. Azért a mozgásuk során még feltűnik a fizikai hiánya, de eszméletlenül halad a trükktechnika fejlődése. Pár éve ez még feleennyire sem lett volna hihetően megcsinálva, most meg néha már-már valóságszerű. Szerencsére nem embereket próbáltak renderelni, így az uncanny valley máshol helyezkedik el, nem vesztek el benne.



A trükkök mellett a további főszereplők is szót érdemelnek, hiszen a film célját tekintve James Franco és John Lithgow is remekelt. Sajnos a többiekről nem sok jót lehet mondani, rosszat is inkább csak David Oyelowo-ról, de az ő karaktere volt a legrosszabban megírva.

A majmok bolygója: Lázadás

Felemásan vártam, teljesen jó meglepetés lett belőle. Nyugisan foglalkozik Cézár felnövésével, nem erőltetik akciófilmbe a történetet, nincs is rá szükség. A Super 8 mellé megérkezett a nyár másik jó blockbustere, bár épphogy, a film vége felé kicsit kevésbé szórakoztam jól, de azért a 8/10 jár.

Nem lehetett kihagyni. A Disney bátortalanul, 60 percben hozott nekünk egy 2D mesét, ami nagyon gyerekeknek szól, mégis tök könnyű végignézni felnőtteknek is. A történet nagy izgalmakat ígért, hiszen Róbert Gidát elrabolja benne a Rögves, a jól ismert csapat pedig elhatározza, hogy kiszabadítja.



Tényleg gyerekfilm, az oktatás és tanulság részeken ez nagyon érződik, de mondom, simán lekötött végig, sőt, rengeteg helyen mosolyogtam is. Természetesen az egész úgy van megcsinálva, mintha mesélne valaki egy könyvből. A szereplők is gyakran átlépik a 4. falat, hiszen társalognak vele, ugrálnak a betűkön és hasonlóak.

Tigris természetesen ugrál, Micimackó önző, de mégsem annyira, Bagoly írja a memoárját és a többi. Az egyedüli baj, hogy kicsit túl sok volt a dal. Tudom, hogy kell, meg Disney meg mittomén, nem számítottam másra, csak 1-2-vel kevesebbre. A végefőcím utáni jelenetet mindenképp várjátok meg. A maga nemében kíváló volt, szerencsére nem is igyekeztek az egyszerűség megváltoztatásával, inkább hagyták a fenébe a kötelező "legalább 80 perc" formulát.

Lassan ott tartunk, hogy ha az ember majdnem tökéletes popcorn filmre vágyik, akkor JJ. Abrams munkáira kell adafigyelnie. Nem azt mondom, hogy hibátlan minden, amit moziba hozott nekünk, de az MI:3 és a Star Trek után most a Super 8-cal is betalált.



Miről van szó? A 80-as évekről. Egy olyan szörnyfilmről, aminek gyerekek a főszereplői, és mégis működik. Na igen, pont miattuk lehetett a legjobban aggódni előzetesen, de szerencsére a casting szinte tökéletes lett. Na meg a hozzájuk kapcsolt rengeteg párbeszéd is. Egyáltalán nem idegesítőek, nem vernek vissza csúzlival 123 idegent, vagy hasonló. Ehelyett csak pár srác és egy lány kalandjait láthatjuk a nem mindennapi helyzetben. Mi is az?

A Super 8 arról szól, hogy míg a gyerekek a videóra készülő amatőr zombifilmjüket forgatják az éjszaka a vasútállomáson, addig szépen (baromi hangosan) kisiklik a közelükben egy vonat, amin a légierő szállítmánya volt. A csattanó, hogy az egyik felborult szerelvény ajtaját kiüti valami. Na meg az, hogy menekülniük kell a helyszínről, többek között azért, mert jönnek a katonák. Pont ezért nem is mernek beszélni a dologról a felnőttekkel. Nem sokkal később fosztogatások és eltűnő emberek dobják fel a kisváros életét, míg a srácok bőven el vannak foglalva az eseményeken kívül mással is.

Van itt a szülő tragikus halála utána a gyerekkel kommunikálni nem igazán tudó apukától át a gyerekszerelemig minden. Nem ez lesz az eredetiség tökéletes példája, de az írók egyáltalán nem néztek minket hülyének a készítése során. Egyszerűen összedobtak egy szerethető, néhol megható szörnyfilmet. Olyat, ahol mindenki érhetően cselekszik, nem változik 2 perc alatt gyökeresen, hanem minden szépen fel van vezetve.



Természetesen a karakterek kibontását az is segíti, hogy a film nem egy Cloverfield gyerekekkel, és talált super8-as filmmel. Egyáltalán nem a szörny elől menekülés a fő téma. Lehet már így is sokat mondtam. Az biztos, hogy bőven van idejük mindennek a bemutatására, így tényleg hihetőek lesznek a főbb cselekedetek. Mindezt szerethető gyerekszereplőkkel, akik párbeszédét addig csiszolták, amíg tele nem rakták olyan apróságokkal, amiktől hihetőek lettek. Lehet, hogy fel sem tűnik elsőre, de ott a legerősebb a forgatókönyv. Na jó, a szörnyhöz kapcsolódó részeknek sem kell szégyenkezni.

A megvalósítás is jó. Bár a lens flaret úgy tűnk direkt erőlteti Abrams, pedig nem a legjobb rendezői védjegy az azért, de a film tempója remek, a trükkökre nincs panasz. Egyedüli probléma, hogy a szörny olyan hangokat kapott, mintha transformer lenne, szinte várod, hogy kocsivá alakul és elhajt, pedig szerves lény.

Super 8 értékelés

Ez bizony egy jó popcorn film lett. Igazából pont olyan lett, amit előzetesen sugalltak a trailerek, és nem is lőttek el mindent előre. Most szeretném, ha az X-Men marketingesei jól megnéznék a kiadott anyagok után a filmet, aztán rádöbbennének, hogy így is lehet reklámozni, spoilereső nélkül. Egy 8/10. Ezen a nyáron, a szuperhős filmek esőjében főleg jól esett ez a kirándulás.

Sofia Coppola nagyon rossz helyzetben van, hiszen a Lost in Translation annyira jó volt, hogy nehéz lesz valaha is ütnie. Ezt leginkább úgy értem, hogy hiába fejlődik és csinál kicsit más filmeket, mindig annak a hatásához lesz viszonyítva a munkája. Mondjuk a Somewhere még hasonlít is, így még rosszabb helyzetben volt ilyen szempontból. Át tudta ugrani a lécet? Nem. Jó volt? Igen.



A film röviden egy filmsztár mindennapjairól szól. A lánya meglátogatja, ami kicsi színt hoz egyhangú mindennapjaiba, de semmi nagy fordulatot nem érdemes várni, hiszen az ellenkezne a céllal. Azzal, hogy sztárság hiába hoz csillogást, változtatja meg életed külcsínét, belül továbbra is csak olyan lesz, mint előtte. Sőt, több idegen vesz hirtelen körül, ami csak felnagyíthatja azt az érzést.

A főszereplő is ilyen, egy magányos fasz. Minden nap más punciba merül, hiszen ez a sztársággal jár, de ez baromira nem dobja már fel. Nem érdekli az, amit a legtöbben a híressé válás lényegének tartanak: pénz, pia, nők. Inkább csak elviseli ezeket. Nulla munkával ömlik neki a lóvé – komolyan, amikor a színészetéről beszél egy buliban, akkor 1 percben ott van a nulla munka – de ez már nem izgatja. Mindebből a lánya zökkenti ki. Nem kell nagy dolgokra gondolni. A lánya miatt csak a magány tűnik el, és erre ő is rádöbben szép lassan. Ez végül kimozdítja a sztársággal rászabadult nihilből.

Kifejezetten tetszettek azok a jelenetek, amikor a filmsztár munkáját látjuk. Tele van unalmas részekkel az is, egyáltalán nem csak a bulikből áll. Díjátadók, sajtótájékoztatók, de a legjobb a 45 perces csöndben ülés, amíg szárad a trükkmesterek munkája a fején. Ezek többsége direkt van kitartva a végsőkig, hogy tényleg átszivárogjon a sivárságból a nézőre is valami. Már a kezdő képsor is ezt segíti, amikor Johnny a kocsiját hajtja maximumra egy pályán, Egyszerűen mindenki fejében felmerül majd szerintem a "hány kört mutatnak még" gondolat, közben muszáj ezt lépnie a rendezőnek.

Ami fontos volt még a hangulathoz, hogy úgy tűnik filmre vette az egészet, minden szemcsés és "klasszikus". Ezen kívül pedig a soundtrack említésre méltő, bár sokaknak ez gondolom nem meglepő egy Sofia Coppola-műnél. Itt külön érdekes, hogy a lány feltűnéséig mintha csak úgy lenne zene, ami a valóságban is ott van mindenkinek. Mármint magnóból szól és hasonlóak, míg a lánnyal már van klipszerű hangulatfokozó, hiszen vele élménydúsabb az élet. Ez a kontraszt nagyon jót tesz.

Somewhere értékelés

Hangulatbomba volt. Nem feldobott vagy ilyesmi, de más érzéssel hagyott ott a végén, mint amivel nekiültem. 8/10-et megadnám neki. Igazi hipster film, de ez nem árt neki.

ui: nem rég leszokott cigiseknek nem ajánlom a Somewhere-t, mert eléggé növeli a rágyújtási ingert. A másik hasonlóan veszélyes műről is szó lesz nemsokára.

Még egy folytatás, ami jobb, mint az eredeti? Hát igen. Mondjuk ehhez hozzájárul az is, hogy mostanában a "kezdetek" történetekből kicsit sok van, és még lesz is a nyáron. Nyilván jók, de azért kell rendes folytatás is, amikor a karakterről már elég sokat tudunk, nem az ő építésére megy el 60 perc a 80-ból. Helyette?



Nyilván előkapták a múltat, onnan tűnik fel az új ellenség, aki egyben a Kung Fu létét is veszélyezteti. Aztán persze megtudjuk, hogy természetesek az új dolgok, de azért a múltat sem lehet csak úgy elseperni. Meg mást is.

A Kung Fu Panda pont ezért mélyebb. Egy ismert szereplő múltjában vájkálnak, ami által egyszerűen meghatóbb, hiszen már kedveljük egy ideje. Na igen, a szívhezszóláshoz a 2D animációval készült gyerekkori képek is hozzájárultak. Az a durva, hogy nyugodtan mondatnánk: úgy kellett volna az egész filmet csinálni. A meghatóbbat komolyan lehet venni, teljesen normálisan, főleg gyerekfilmekhez mérten, nyúlnak a kis panda fiatal éveiben történt tragédiájához.

Úgy tűnik a Dreamworks mostanában összekapta magát. Bár szerintem még mindig a sárkánynevelésük a legjobb, de ez a folytatás sem kell, hogy elbujdokoljon. Mivel szinkronnal láttam, így az eredeti hangokra most nem térnék ki nyilván. Továbbra is nagy nevekkel van tele, ha valaki véletlenül úgy nézi, amihez nem tud felnőni egy szinkron sem.

Kung Fu Panda 2 értékelés

Úgy tűnik idén nem a Pixar szállította a felnőttek számára is nézhető animációs gyerekfilmet. 8/10. A 2D rész lökte feljebb, mint az első rész. Ott a legaranyosabb, szerethetőbb a film.

A film végén van cliffhanger, de a folytatás egyelőre nem érdekel. Na majd 2013-ban. Ha megéljük.

Eldugott kisfilmekben még parázslik a jó középiskolás szerelmes filmek tüze. Bár a történet ezer éve ismerős, ezen megvalósítása elég jó lett.



Fiatal lány az egyetemre való jelentkezése előtt küzd a jó jegyekért, az ösztöndíjért, a képzése utáni munka által elért boldog életért. Minden hajnalban teniszedzéssel kezd, a fiúja tipikusan jóképű és egzotikus, irigylik is érte a csajok, megvan a terve az életre. A gond az, hogy ezt igazából nem ő ötölte ki magának, hanem a szülei erőltették rá. Erre a felismerésre vezeti a kémiagyakorlaton mellé osztott furcsa fiú, Keith.

Eleinte nem tudja, hogy a biztos választásnak tűnő türelmes Ralph-fal maradjon, vagy válassza-e ezt a különös fiút, aki nem randira hívja, de közben mégis belopja magát a szívébe. Külön jó pont a filmnek azért, mert Ralph baromira nem szemét, izmos akárki, a megszokottan utálni való fiú, hanem teljesen normális. Így nekünk nézőknek sem bántó a jelenléte. Nyilván nem annyira erőteljes karakter, hogy egy percig kérdéses legyen merre kanyarodik a történet, de nem az a tipikus "minek jár ezzel a fasszal" eset, amire sok hasonló film épül.

Azért tetszett leginkább a Keith, mert valóságosnak érződnek a karakterek. Legalábbis többnyire. Mindezt két szerethető főszereplővel, akik a komolyabb drámai jeleneteket sem rontják el. A készítők mertek komoly témához is nyúlni, megtartva a gyermeki naivitást és túlzott érzelmességet, kikerülve mégis a giccset.

Ha negatívumot kéne mondanom, akkor gondolkodás nélkül a zenét tudnám említeni. Folyamatosan szól, és jó pár jelentet ki is nyír. Tudjátok, a tipikus "most dühösebb dallal sulykoljuk, hogy dühös a főszereplő" "most elkeseredett" satöbbi, mindig. És tényleg, jó párszor simán működne, sőt, ütne jobban a jelenet, hanem lenne folyamatos zaj.

Keith értékelés

Nyugodtan merek 8/10-et adni. Rég láttam ennyire jó tinifilmet. Az ilyen kincsek miatt érdemes még mindig figyelni a független filmekre, hiába alakult ki mostanra ott is egy sikerrecept, amitől lassan már ők sem mernek eltérni.

Érdekes helyzetben van a film, lévén kőkemény akció, amivel tökéletesen kilóg a szuperhősös, sci-fi-s nyárból. Erre nem azt tették, hogy Amerika kapitány és a Green Lantern közé passzírozták felüdülésnek, hanem minden nagy költségvetésű filmet megelőztek a bemutatóval. Odakinn még a Thort is. Majd meglátjuk ez mennyire bizonyult jó döntésnek, mert basszus, a Fast Five a jelenlegi felhozatalból tényleg kilóg. És még jó is.



Az igaz, hogy a fasza akciófilmmé (nyilván nem a 80-as évekhez mérjük) váláshoz pont a Halálos iram alapját kellett megbontaniuk kicsit, az utcai versenyzést, miközben azért minden fontos szereplő visszatér. Ez a rajongókban lehet máshogy csapódik le mint bennem, de jó döntésnek tűnik. Már tudjuk a főszereplőkről, hogy profi utcai versenyzők, az évek során ennyi biztos megmaradt, elég ezt csak egy nosztalgikus, baráti futammal felidézni. Na meg igazából játékidő sincs rá itt, a film így is bőven túllép a 90 perces határon, konkrétan 130-ra szaladt a számláló, de nem baj. Ennek ellenére pár tuningolt kocsit azért bedobtak a képbe, amiket versenyen nyernek a srácok, mert kell a rabláshoz.

Na igen, a téma adott volt az egyik poszteren: Rio heist. Erről szól a film, egy rablásról Rióban. Az előző rész utolsó jelenetével kezdenek, Dom szöktetésével, amikor is a Walker által alakított kopó végképp törvényen kívüli lesz. A testvéri szeretet mellett nyilván a szerelem is közrejátszott ebben a döntésben. Enni a körözötteknek is kell, így egy kétes autótolvajlásba keveredik a nőjével meg Dommal, amikor is potom 100 millióról szereznek tudomást. Ebből egy dolog következik... (dobpergés)... utolsó meló, aztán kiszállnak. Már csak egy csapat kell, aki segít lenyúlni a zsozsót, ami egy rendőrségen került raktározásra.

Nem kell valami bonyolult rablásra számítani, nem egy Ocean's 11-t nézünk, egy dolog biztos: a főszerepben egy nyami autós üldözés lesz. A trailerben ellőtték, de még így is ász volt ahogy két kocsival rángattak egy hatalmas széfet keresztül a városon. Poén volt kifelé menet hallgatni a mögöttem jövő srácot, aki arról dumált a csajának, hogymennyire képtelenség ez, közben a Fast & Furious univerzumából nem lógott ki. Itt jön be a jó húzás, hogy nincs 100 verseny a filmben, mert még jobban ki vagyunk a végső száguldásra éhezve. Bár addig is elvagyunk, hiszen a két lábon való menekülésből is olyan akciójelent kerekedett, ami egyszerűen kellett már.



Ezen kívül még azt érdemes tudni, hogy a Rock ered a nyomukba. A készítők nyilván nem hagyták ki a potenciált, ami az üldözöttet alakító Vin Diesel személyében van. Igen, bunyóznak, mintha nem is 2011 lenne. Meg olyan keményen tudnak egymásra nézni, hogy szinte várod a csókot. Guy love.

Érdekes látni, hogy a Fast & Furious 3-4-5 során milyen fejlődésen ment át Justin Lin rendező. Most sem zseni a srác, vagy ilyesmi, még itt is zsákutcába fut néha, de úgy tűnik tanul a hibáiból. Bár a csontegyszerű átkötő jeleneteknél néha döcög a film, erről lehet a színészek képességei is tehetnek az "ég kék" kaliberű húzások mellett, de az akciónál toppon van. Ez már a vonatos jelenetnél egyértelművé válik. És még a cgi-t is vissza fogták, inkább összetörtek pár kocsit.

Halálos iramban: Ötödik sebesség értékelés

Moziélményként egy 8/10-et elszórok rá. Sokkal jobban szórakoztam, mint a Thoron. Igazi nyári blockbuster. Buta, de valahogy mégsem annyira, mint egy bizonyos robotos film második része.

Érdemes megvárni a végefőcím közepét (a vágó csicskásának a macskája nevét azért nem kell végigülni), mert egy rövid jelenetben belengetik miről fog szólni a 6. rész, mi az ami Toretto-t visszarángatja a térképre.

Ha láttál már tipikus sportfilmet, akkor a Harcos nem fog meglepni. Nem azért, mert igaz történet és már mindent tudsz az Ír Micky Wardról, hanem mert teljesen ugyanúgy épül fel a sport része, mint a hasonló filmekben szokott. Nincs benne olyan, aminek a kimenetelét ne tudnád előre megmondani. Itt jön az a része a dolognak, hogy ha nem kergetnek a falra ezek a filmek a szokásos kliséikkel, és huszadszorra is élvezettel nézel végig egy tök ugyanolyan felemelkedést, akkor a Fighter a te filmed, mert kategóriáján belül remek.



Rendben, a drámák között nem igazán rúg labdába, hiába helyezték oda a hangsúlyt. Főleg Mickey családi gondjaival foglalkoznak, azzal, ahogy ki kell törnie fojtogató kezeik közül. Erre nem csak a sportban nagyobbá váláshoz van szüksége, hanem hogy rendeződjön végre a család viszonya. Itt előz be Christian Bale, aki tényleg mindent megtesz, hogy emlékezetes legyen az alakítása a drogos báty szerepében. Komolyan, az ő története szívbemarkolóbb, mint a főszereplőé, hiszen neki még nehezebb ellenféllel kell megküzdenie.

Ami külön tetszett, hogy a felkészülés montázsok alá nem upbeat zenét nyomtak. Körülbelül ennyi volt a tényleg valamennyire egyedi a filmben. Nem azt érezted, hogy most megy harcolni tele energiával, hanem hogy nyomja a napi edzésrutint, mert az kell a győzelemhez, a kitartás és rengeteg izzadás.

Igazából a boxjelenetek nagyon vissza lettek fogva, azokon is látszik, hogy a hangsúly máshol volt, de még így is ütnek. Főleg az a bizonyos csata, már a visszatérés közben, amivel mindenkit meglepett. Baromi jó volt látni még így is. Hiába a sok félig erős jelenet a családdal, a mérleg kevesebb, de jobb anyagot tartalmazó oldala segít a jó irányba dönteni a végére.

Bevallom, hogy nekem hiába tetszett, a szereplését az oscar top10-ben abszolút tölteléknek látom. Simán 8/10-es élmény, mert az elején említett kategóriába tartozom, a Mark Wahlbergesek pedig szinte mindig jók a kategóriában. A Fighter után érdemes megnézni a Legyőzhetetlen (Invincible) címűt is tőle, bár ott a mellékszereplők nem annyira erősek, mint itt Christian Bale.