Elmentünk Irgalmatlan haverral megnézni a The Incredibles-t, azaz az Irdatlanékat. Totál jófej rajzfilmről van szó, olyan elmegyek a csajommal meg a két kistesójával (csak jajj az anyja ne jöjjön) moziba. A történet szerint a szuperhősöket perbe fogja a nagy amerikai önérzet, csak úgy mint mindent napjainkban (s milyen szomorú, hogy ők valszeg nem azt veszik le, hogy jé de balfaszok vagyunk, hanem, hogy ‘miért nem csukták börtönbe őket???’), mert Irdatlan úr megment egy öngyilkost, s így megfosztja attól, hogy meghalhasson. A kormány szuperhős védelmi programja keretében kezdhetnek új életet, de ez nem igazán jön össze. Közben a háttérben a szuperhőssé válni akaró hétköznapi ember ármánykodása folyik. Végül felkerekedik az egész pereputty immáron kölyköstűl, hogy megmentsék a világot (Amerikát). Egyetértek azzal, hogy disznóság csak szinkronnal adni. És ha nem is szakad szét az ember a röhögéstől, azért jó kedvvel lehet rajta végigesni, könnyedén.
A kisfilm pedig jófej nagyon, ami elötte van. Pont.