Life After Trek 1 – avagy meghalt a király, éljen a király

Rövid figyelmeztetésnek annyit, hogy Mr. DoubleB elszabadult, egy eléggé Star Trekkes nosztalgiából BSG és The 4400 éltetésbe forduló cikket alkotva. És ez jó. Egyedül a Starship Troopers résszel vitatkoznék, de most inkább nem.

human insect
Mr. DoubleB:
Ok, megadom magamat – rajta kaptatok. „I’m a sucker for sci-fi”, ahogyan amerikai barátaink mondanák. Igen imádom a sci-fit, de mint az igazi ínyencek, csakis a jót. Szóval senki ne jöjjön nekem a Starship Troopers féle szeméttel – nem érdekel milyen jó mellei vannak Denise Richardsnak. A sok kis perverz biztosan csak arra a zuhanyzós jelenetre emlékszik (ami miatt, egyébként, Paul Verhoeven rendezőt majdnem lecsukták mert nem mindegyik színész volt még nagykorú a jelenet forgatásakor…) na meg arra, hogy „hú, tök jó efektek voltak benne, vazze”. Pedig, magunk közt szólva, mindkét dolog „jóságáról” azt lehet megállapítani, hogy nem rossz, de azért, láttunk már jobbat is.

Na de miért is kezdem ilyen messziről. Ez a kis elmélkedés igazából a 2005/2006-os szezon valóságos sci-fi dömpingjéről akar szólni. És ígérem, arra is rátérek majd a második részben, sőt megint kiosztom osztályzataimat. De Insect barátom kérésére kicsit messzebbről indulok – adunk a népnek egy kis perspektívát, na.

A sci-fit sokan nagyon nem szeretik kis hazánkban (kivétel az a vékony réteg, aki ezerrel tölti le – human). Nem is hibáztatom őket. Nálunk a sci-fi valami „vasárnapi szupermozi” „B” filmet jelent. Rengeteg gagyi sci-fi van – és amikor már azt hinnéd, hogy a magyar Tv csatornák már mindet bemutatták, akkor mindig meg tudnak lepni egy újabbal. Pedig a jó sci-fi az igazából nem is sci-fi. Nem, nem őrültem meg. A jó sci-fi az egy nagy átverés. A jó sci-fi nem űrlényekről, lézerkardokról és fotontorpedókról szól – hanem rólunk, emberekről. A mindennapi gondjainkról, a világról amiben élünk. Vannak dolgok, amikről nem tudunk beszélni, legalábbis nem őszintén. A jó sci-fi ezeket felkarolja, egy távoli jövőbe, egy „messzi galaxisba” helyezi, majd űrlényekkel mondatja ki, játszatja el. Mindezt úgy, hogy (nagyon) észre sem vesszük, hogy átvertek. Leülünk egy órára, másfélre, megnézni, ahogyan zöld bőrű lények megtámadják a Földet – de a valóságban azt nézzük végig amint minden probléma és ellentét dacára, bolygónk lakói összefognak és együtt legyőzik a gonoszt, majd egy új, jobb világot építenek fel.

A jó sci-fi bátor: nekimegy a társadalmi konvencióknak és a hatvanas évek Amerikájában, amikor a feketék még csak maximum nevettetnek, énekelnek, statisztálnak a Tv-ben, felrak egy fekete (!) nőt (!) egy űrhajó hídjára, beválogatja a főszereplők közé. Aztán fogja magát és a Hidegháború közepén, leülteti ezt a fekete nőt a hídon az orosz (értsd: szovjet) és japán másik főszereplők mellé. Ez a multikulti ma természetes – akkoriban hallatlan volt. De még tovább is merészkedtek: ez a fekete főszereplő nő az egyik alkalommal még csókolódzott is a fehér főszereplő férfival. Mindezt fő műsoridőben. Hogy ezt nem történhetett volna meg akkoriban? Nos megtörtént. 1965-ben.

Egészen pontosan 1966-ban. Ugyan egy évvel korábban készült el az eredeti STAR TREK sorozat (TOS – The Original Series) pilot epizódja de az soha nem került adásba. Nos, most a Star Trek hosszas taglalásába nem fogok belemenni – ez egy külön cikk-sorozatot igényelne – de azért annyit érdemes tudni, hogy 5 „live action” és 1 animált sorozat (703 + 22 rész) és 10 mozifilm készült az elmúlt 40 évben a franchise részeként. A Star Trek a 60-as és a 80-as években és, különös módon, (átmeneti) halálával a 21. század elején is megváltoztatta a science fiction televíziózás történetét.

Az eredeti sorozat, a TOS, a fenti okokból volt figyelemreméltó, az 1987-94 közötti The Next Generation (a 2. ST sorozat) pedig rekorddöntő nézettségi mutatóival (10-17-es rating 7 éven át, szindikációban) és 16 Emmy díjával nyitotta meg a kaput a sci-fi televíziós térhódításának.

A Star Trek saga utóbbi években tapasztalható hanyatlását, csúfos bukását, a legtöbben Rick Berman főguru, executive producer számlájára írják. Bár én Mr. Berman-t, a sok ST fan-nel ellentétben, nem tartom az Antikrisztus eljövetelének, az kétség kívül tény, hogy „play it safe” hozzáállásával megfojtotta a franchise-t, elüldözte a társproducereket, a jobb írókat. Azonban ezek a szakemberek az elmúlt 1 évben visszatértek és hihetetlen dolgokat alkottak.

Az utóbbi idők két legnagyobb durranása kétség kívül a Battlestar Galactica (BSG) remake / feldolgozás valamint a The 4400 című sorozatok voltak. Közös ebben a két, egyébként igen eltérő, alkotásban, hogy mindkettő eredetileg csak egy minisorozatnak indult, azonban a hatalmas nézettség és az ömlengő kritikák hatására immár második szezonjuknál tartanak. Előbbi a Sci-fi Channel-t röpítette az egekbe a valaha mért legnagyobb nézettségi számaival, utóbbi, pedig több mint 7 milliós nézőszámot produkáló bemutató epizódjával kábeltévés történelmet írt a USA Network nagy örömére. Azonban az is közös ebben a két sorozatban, hogy mindkettőt ex-Trek producerek jegyzik.

A BSG-t feltámasztó Ronald D. Moore (Star Trek The Next Generation, Star Trek Deep Space Nine, Star Trek Voyager, Roswell, valamint Carnivalé co-executive producer ill. író) nem egyszerűen újraforgatta a legendás, 1978-as sci-fit. Aki látta az eredetit, az tudja, hogy az új verzió maximum az alap sztoriban egyezik a régivel. Az új BSG azon kevés példák egyike, amikor a remake messze jobb mint az eredeti. Azonban ez a BSG nem teljesen új. Kövezzetek meg, de ez szerintem valójában a Star Trek Deep Space Nine (DS9) folytatása. Sőt, tovább megyek: sokkal inkább Trek, mint a csúfos véget ért Star Trek Enterprise (az 5. ST sorozat) valaha is volt. A sorozatban az emberiség egy távoli galaxisban honos ágáról szól akik 12 bolygón élnek mígnem az általuk alkotott robotok ellenük fordulnak és kiirtják majdnem az egész fajt. A megmaradt 50.000 túlélőt követjük végig amint útnak indulnak az ősi legendák szerint létező 13. törzs bolygója, a Föld felé.

Tudni kell, hogy az 1993-2000 között futó DS9 (a 3. ST sorozat) nagy viharok között maradt csak életben. Rick Berman-nek egészen más elképzelési voltak, de végülis a Ronald D. Moore (BSG), René Echevarria (Dark Angel, The 4400, Medium) és Ira Steven Behr (Dark Angel, The 4400) alkotta producer trió győzött. Legendás harcok és vérre menő viták közepette, Mr. Berman úgy döntött inkább a Voyagerre (a 4. ST sorozat) koncentrál, az említett 3 úr pedig viszonylag szabadon garázdálkodhatott majdnem 7 éven át. Amit anno megalkottak, az a rajongók zöme szerint, a legjobban megírt, legizgalmasabb, és talán legmélyebb Star Trek sorozat volt. Míg a The Next Generation főleg különálló történetekkel operált és a remekül kidolgozott karakterfejlődéssel bilincselte le a nézőt (nem véletlenül ez a csapat van még a mai napig is a mozifilmekben), a DS9 egy sötét, kemény, rideg világba vitt el minket, színes, ambivalens, érdekes szereplők és elgondolkoztató cselekményszálak közé. Az utolsó 3 évben, amikor a sorozat kiteljesedett, egy élet-halál harc közepén, egy megnyerhetetlen háborúban, állandó morális konfliktusok és lélegzetelállító csatajelenetek között találtuk magunkat. A hangulat, a filozófia, amit ott éreztünk, ismertünk, meglepően hasonlít az BSG-re. Azt is mondhatnám, utóbbi ennek méltó folytatása.

A The 4400 talán inkább X-files mint Star Trek, már csak azért is mert itt nem űrcsaták hanem kormány ügynökök népesítik be a képernyőt. Ez a sorozat is a karaktereken keresztül köti magát a nézőhöz, itt sem csak egy felszínes akciófilmet kapunk trendi Alien-es köntösben. A fent említett René Echevarria és Ira Steven Behr gyermeke ez a rendkívül érdekes történet 4400 túlélőről akiket évtizedeken keresztül „raboltak el” a földönkívüliek (?). A sorozat első részében ez a 4400 ember egy szép napon egyszer csak visszatér – és egy napot sem öregedetek, számukra egy perc sem telt el. Hogy beilleszkedésük még kevésbé legyen egyszerű, szépen lassan mindegyikük emberfeletti képességekről tesz tanúbizonyságot. A cselekmény adja magát… Ez a sorozat is nagyon sok mindenben hasonlít a Star Trek-re, alkotóik le sem tagadhatnák múltjukat. Mi sem bizonyítja a kapcsolatot jobban, mint a második szezon „A life interrupted” című epizódja, amely a TNG „The Inner Light” című legendás, Hugo díjas részének feldolgozása. A kapcsolat Ira Steven Behr, a sorozat egyik alkotója, aki a fenti The 4400 epizódot íróként is jegyzi – a TNG-ben pedig mint executive producer vett részt. Félreértés ne essék, ez nem plágium, hanem egy rendkívül jó, méltó feldolgozás.

Nos ez a kis kitérő azért volt szükséges mert véleményem szerint ez a két sorozat és a fenti ex Star Trek producerek alapvetően „felelősek” azért az örvendetes helyzetért, hogy hosszú évek után végre ismét visszakerült a sci-fi a nagy amerikai csatornák műsorába, sőt, fő műsoridejébe.

Anno 1987-ben amikor a Star Trek TNG elindult, nem volt semmilyen sci-fi a TV-ben. Főleg a Star Trek sorozatok sikerének okán aztán sorra jöttek a közepes, gyenge, illetve alkalmanként nézhető egyéb sci-fi próbálkozások. Volt, ami egész jó volt de megbukott (Earth 2), akár többször is (Seaquest), volt ami sohasem volt jó de sokáig ment (Earth Final Conflict, Andromeda, Babylon 5) és van ami rendkívül sikeres (Stargate SG-1 & Atlantis), de nem éppen mély történetei vagy cizelláltan kidolgozott karakterei miatt szeretjük. Ezek a sorozatok azonban, általában valamelyik kisebb csatornán mentek, mennek.

Az új 2005/2006-os szezonban azonban valóságos dömping van, hiszen a Sci-fi-on futó BSG illetve a USA Network nyári 4400-ájának második szezonjai és az egységnyi minőséget növekvő darabszámmal osztó Stargate sorozatok mellett, az ABC elindította az Invasion-t, a CBS a Threshold-ot, az NBC pedig a Surface-t. Hogy ezek mennyire érnek fel a fenti 2 sorozat, vagy pláne a 40 éves Star Trek franchise színvonalhoz? Nos ez lesz a következő írásom témája.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.