A rádió aranykora (Radio Days)

A film Woody Allen nyolcvanas évekbeli, Oscar-jelölt forgatókönyvei közé tartozik, és valóban érdekes kísérlet azon nosztalgiázni egy filmben, amikor még nem volt mozgókép és a rádióhallgatás töltötte ki az emberek üres óráit és fikció iránti igényét. Tömény nosztalgia, vicces anekdoták és hiteles korrajz egy letűnt időszak sztárjaival és mindennapjaival. Sokak szerint szívmelengető, én időnként untam.

Woody Allen nem szerepel a filmben, hanem narrálja azt: elmeséli a gyermekkorát, ami egy népes, szerető zsidó családban játszódott brooklyni otthonukban, ahol mindig szólt a rádió, és minden családtagnak megvolt a maga kedvenc műsora. A főszereplő kisfiú, Joe (Seth Green 13 évesen) az Álarcos Kalandort hallgatja, és pénzt lop a zsinagógától, hogy megvehesse a kalandorgyűrűt. Pártában maradt, de rendületlenül randizgató nagynénje, Bea (Dianne Wiest) a tánczenéket szereti, dagadt nagybátyja pedig a sportműsorokat. Vicces vagy jellemző epizódokat kapunk a család életéből, amelyeknek szinte mindig fontos szereplője valamilyen rádióműsor, többek között szerepel a híres Orson Welles-rádiójáték is, a Világok harca, amikor fél Amerika elhitte, hogy marslakók támadták meg a Földet.
A család történetei mellett a rádió akkori sztárjainak életébe is belenézünk. Sally White (Mia Farrow) cigarettaáruslányként egy reggeli műsor egyik vezetőjével kavar, aztán tovább is halad a celebség rögös útján, beszédleckék, illetve egy bérgyilkos és annak anyukája segítségével. A rádiócelebek Manhattanben buliznak, elegáns klubban ünneplik az 1944-es év beköszöntét, a főhős és családja pedig ugyanezt a közvetítést hallgatja otthon a rádión.

A film pozitívuma közé tartozik a hangulata, tökéletesen nosztalgiázik egy letűnt időszakon, és biztosan el lennék ragadtatva, ha a negyvenes évek elején éltem volna vagy más miatt lenne kedvencem a kor. Korabeli műspanyol tánczenék, revük, tollas dívák, fátyollal díszített idétlen kalapkák, hatalmas méretű, klasszikus rádiókészülékek, és igazán remekbe szabott hangeffektek. Van számtalan humoros szituáció, és igazán klassz a nyitójelenet, ami egy rádió-korabeli „urbánus legendát” elevenít fel: két betörő, akiknek szinte csak a zseblámpájuk fényét látjuk, épp kipakol egy házat, amikor megcsörren a telefon, egy rádiós vetélkedőből hívják a ház urát, klasszikus zenéket kell felismerni, ami a betörőknek hálisten remekül megy.

Engem általában meg lehet venni atmoszférával, és sokszor többre tartom a hangulatot a cselekménynél, ennek a filmnek valahogy mégsem sikerült, számomra ezúttal zavaró volt, hogy nincs egységes történetszál. Pontosan olyan, amikor valaki anekdotákat mesél nekünk a Régi Szép Időkről, egyik történetbe belekezd, aztán mégis egy másikat mesél el, szereplők tűnnek fel, akik további sorsáról mégsem lesz szó, egymást követő epizódok lényegesebb összetartó erő nélkül. Időnként nevettem a vicceken, vagy izgultam a szereplőkért, vagy épp arra próbáltam rájönni, honnan olyan kísértetiesen ismerős az anyuka, Julie Kavner hangja (onnan, hogy ő Marge Simpson), máskor viszont csak türelmesen vártam, hogy vége legyen az aktuális bossa nova-számnak és történjen már valami.

A rádió aranykora értékelés

Vitathatatlan, hogy nem én vagyok ennek a filmnek a célcsoportja, és maximum 6/10 pontot vagyok képes adni rá, mert nem vagyok a korszak rajongója és mert zavart az egységes történet hiánya. Azok azonban, akik szívmelengetőnek tartják egy népes, szegény, de összetartó brooklyni család mindennapjait, meg azok, akik nosztalgiával gondolnak a negyvenes évekre és a rádiókabaréra, minden bizonnyal nagyon fogják szeretni.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.