Egyszerűen bonyolult (It’s Complicated)

Ez mi a fene volt? Rendben, az ember tudja, hogy Nancy Meyers mire képes, hiszen látta a túl hosszúúú Minden végzet nehézt és még nem látta a Holidayt, de akkor is, ez mi volt.

It's Complicated - a fürdőkádas

A film elvileg a válással foglalkozna, vagyis az utána keletkező űrrel és szomorúsággal, vagyis ezek feldolgozásával. Erre a világ legtipikusabb romantikus maszlaga az első másfél óra, hogy utána jöhessen a bölcsesség. Persze az is hasonlóan becsomagolva.

A történet röviden annyi, hogy van ez a nő, akit Streep alakít, 10 éve elvált, de most úgy alakul, hogy a volt férje szeretője lesz. Ebben az lenne az érdekes, hogy a volt férje azért a nőért hagyta el, akitől most viszontcsábítja. Érted? És közben még a csaj építésze is ráhajt, na nem a volt férjre.

Aki azt hiszi, hogy vígjátékra megy, az nézze meg a trailert és konstatálja: amiket ott látott, azok voltak a film legjobb poénjai. Ez a nevetésfaktorukat figyelembevéve bizony siralmas. Aki 50-60 körüliek válásutániságára, randizgatására, meg hasonlókra kíváncsi, az viszont megnyugodhat, megkapja ilyen-olyan módon.

Egyszerűen bonyolult értékelés

Ez egy minőségileg elkészített középszer, 5/10-nél többet nem ért. Lehetett volna talán 6 is, ha a szinkron nem ilyen brozasztó. Streep magyar hangjának katasztrofálisat választottak (vagy ő van mindig?), aki még túl is spilázta talán, de annyira, hogy a film első órájában többnyire leüthetnéked támad.

Ami külön vicc itt, hogy ezt a filmet Oscarra akarja tolni a stúdió. Hahahovaröhögjünk? Most nem a színészeket akarom leszólni, hiszen mindhárom főszereplő korrekt, bár erősen túlzásokban esnek néha, viszont ebben az It’s Complicatedben semmi díjat érdemlő dolog nem volt. És míg ezt legyártotta a stúdiója és küldözgette megnézésre a döntéshozóknak, addig a Moon nem kapott hasonló esélyt egy másik stúdiótól. Akkor rendben is, éljen az egyenálomgyár.

human
írta
2010. 01. 11. 16:25
megjelenés
31
hozzászolás


Az évtized akciójelenete?

Jaj, a kötekedés előtt: a kétezres évek akciójelenete, hiszen lezárult a ’00. A 90-es évekből majd retrózunk, hiszen ott HEAT-ek meg hasonlók vannak.

Azt hiszem nekem két jelöltem van. Az első a Mátrix 2. autópályás jelenete. Figyelem, nem a film forgatókönyve most a kérdés tényleg, hanem hogy építettek egy autópályadarabot maguknak, ahol elszálltak, ahol Morpheus félbevágott egy kocsit, ahol valamelyik ügyök rágurott egy mozgó autó elejére aztán az teljesen behorpadt alatta. Mellesleg valahol a Mátrix 3. után tűnt el a lassított felvétel, mert mindenki beleélni akarja magát a sok vágásba, nem gyönyörködni a látványban. Nyilván voltak még, akik próbálkoztak, de a Bourne-féle cuccoké lett utána az akció. Azért akadt még itt is egy érdekes húzás, mégpedig amikor az ember a legjobb jelenetbe gondol, akkor csak beugrik neki Az ember gyermeke, amikor is vágás nélkül mászkál Clive a harc közepén a film végefelé.

Igen, én a kettő vastagbetűst jelölném, de ha valaki felidéz még fasza cuccokat. Ott van a Transformers 2-ből az erdős. Vagy ott van a [és itt jöttök ti].

Várjatok, eszembe jutott még valami: a legjobb western jelenet az előző évtizedben az Open Range végén a pusztítás.

human
írta
2010. 01. 11. 12:01
megjelenés
176
hozzászolás


The Road

Évekkel a nagy katasztrófa után járunk. Nem tudjuk pontosan, mi történt, de ez nem is lényeges. Az állat- és növényvilág csaknem teljesen kipusztult, többé már nincsenek színek, mindent sivár szürkeség borít. A civilizáció megszűnt létezni, az éhséggel és a hideggel folytatott folyamatos, elkeseredett küzdelem lassan kiöl minden emberséget a megmaradtakból. Az apa és a fiú pedig ebben az ellenséges környezetben próbálnak túlélni, miközben dél felé tartanak, ahol talán van még némi remény.

The Road kritika

John Hillcoat már előző filmjével is bizonyította, hogy van tehetsége és érzéke ahhoz, amit csinál. A The Road-ban ugyanazzal a rideg csupaszsággal, mindenféle pátosz nélkül tolmácsolja Cormac McCarthy regényét, mint ahogy az Ajánlattal tette. Ezt a világot pedig máshogy nem is lehetne bemutatni. Itt nincsenek hatalmas készleteket felhalmozó, hektoliternyi benzint elfüstölő rablóbandák, csak elkeseredett, épphogy vegetáló túlélők, akik bármit megtesznek még egy napnyi haladékért a haláltól. És velük szemben sem hősök állnak, akik shotgunnal vadásznak zombikra, kihordják a postát vagy elvisznek Szárazpartra. Csak egyszerű emberek, akik próbálnak valamit megőrizni a régi értékekből, a körülmények ellenére is.

Persze ahogy főszereplőink a cél felé haladnak, világossá válik, hogy valójában nem is az állítólagos jobb hely elérése a lényeg — amelynek létezésében talán nem is hisznek igazán — hanem az út maga. Hogy sosem állnak meg, nem adják fel a harcot, és nem adják fel önmagukat sem. Hogy amikor végre elérik azt a bizonyos célt, legyen is értelme, hogy addigra ne veszítsék el azt a kicsit, ami még megmaradt. Hogy ők maradjanak a jó fiúk.

Egyes vélemények szerint a film üres, és ez bizonyos szempontból igaz is. Valóban üres, de teljesen tudatosan az. Mégis milyen legyen egy halott világ, ahol már nincs remény, ahol már nincs értéke az emberi életnek? Nyilván üres. Persze érthető, ha valaki ezt nem tudja feldolgozni, de számomra pont ez az üresség volt annyira megkapó. A kérdés, hogy vajon mi hajt előre, ha már semmi sincs, amiért érdemes élni?

Mivel a filmben nincs túl sok szereplő, és rájuk sem jellemző, hogy sokat beszélnének, így a hangulat megteremtésén túl a zenére hárult az érzelmek közvetítésének feladata is. Nick Cave és állandó szerzőtársa, Warren Ellis pedig ismét nagyot alkotott. Elsőre talán fel sem tűnhet, hiszen szerzeményük nem olyan hivalkodó, hogy majd évek múlva is trailerekhez használják fel, épp ellenkezőleg. Szinte észrevétlenül simul a filmbe, tökéletes egységet alkotva a képekkel, még jobban fokozva azt a nehezen körülírható, fojtogató érzést, amit a látottak okoznak.

Ugyanez a visszafogottság jellemző a színészek játékára is. Viggo Mortensen nagyon hitelesen alakítja a gyermekét minden áron megvédő apát, Kodi Smit-McPhee pedig egyáltalán nem marad el mögötte. Ez utóbbit a Let the Right One In közelgő remake-je miatt is jó volt egyébként látni, így már azért az esélyt megadhatjuk a filmnek, legalábbis valószínűleg nem a szereplők miatt lesz szar. Nem pozitiv oldalon viszont ki kell emelnem Garret Dillahuntot, aki ugyan nem volt túlságosan rossz a rövidke szerepében, viszont továbbra sem értem, hogy mások mit látnak benne.

The Road értékelés

Lehetne még sok okosságot írni, de a lényeg akkor is az marad, hogy a The Road a legrealistább és egyben az egyik legjobb posztapok film, ami valaha készült, és pont csak egy hajszál választja el attól, hogy a 9/10-es pontszámnál még egyel fentebb menjen. Na majd újranézéskor.

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.

vendegblogger
írta
2010. 01. 11. 03:35
megjelenés
107
hozzászolás


Évekkel a nagy katasztrófa után járunk. Nem tudjuk pontosan, mi történt, de ez nem is lényeges. Az állat- és növényvilág csaknem teljesen kipusztult, többé már nincsenek színek, mindent sivár szürkeség borít. A civilizáció megszűnt létezni, az éhséggel és a hideggel folytatott folyamatos, elkeseredett küzdelem lassan kiöl minden emberséget a megmaradtakból. Az apa és a fiú pedig ebben az ellenséges környezetben próbálnak túlélni, miközben dél felé tartanak, ahol talán van még némi remény.

The Road kritika

John Hillcoat már előző filmjével is bizonyította, hogy van tehetsége és érzéke ahhoz, amit csinál. A The Road-ban ugyanazzal a rideg csupaszsággal, mindenféle pátosz nélkül tolmácsolja Cormac McCarthy regényét, mint ahogy az Ajánlattal tette. Ezt a világot pedig máshogy nem is lehetne bemutatni. Itt nincsenek hatalmas készleteket felhalmozó, hektoliternyi benzint elfüstölő rablóbandák, csak elkeseredett, épphogy vegetáló túlélők, akik bármit megtesznek még egy napnyi haladékért a haláltól. És velük szemben sem hősök állnak, akik shotgunnal vadásznak zombikra, kihordják a postát vagy elvisznek Szárazpartra. Csak egyszerű emberek, akik próbálnak valamit megőrizni a régi értékekből, a körülmények ellenére is.

Persze ahogy főszereplőink a cél felé haladnak, világossá válik, hogy valójában nem is az állítólagos jobb hely elérése a lényeg – amelynek létezésében talán nem is hisznek igazán – hanem az út maga. Hogy sosem állnak meg, nem adják fel a harcot, és nem adják fel önmagukat sem. Hogy amikor végre elérik azt a bizonyos célt, legyen is értelme, hogy addigra ne veszítsék el azt a kicsit, ami még megmaradt. Hogy ők maradjanak a jó fiúk.

Egyes vélemények szerint a film üres, és ez bizonyos szempontból igaz is. Valóban üres, de teljesen tudatosan az. Mégis milyen legyen egy halott világ, ahol már nincs remény, ahol már nincs értéke az emberi életnek? Nyilván üres. Persze érthető, ha valaki ezt nem tudja feldolgozni, de számomra pont ez az üresség volt annyira megkapó. A kérdés, hogy vajon mi hajt előre, ha már semmi sincs, amiért érdemes élni?

Mivel a filmben nincs túl sok szereplő, és rájuk sem jellemző, hogy sokat beszélnének, így a hangulat megteremtésén túl a zenére hárult az érzelmek közvetítésének feladata is. Nick Cave és állandó szerzőtársa, Warren Ellis pedig ismét nagyot alkotott. Elsőre talán fel sem tűnhet, hiszen szerzeményük nem olyan hivalkodó, hogy majd évek múlva is trailerekhez használják fel, épp ellenkezőleg. Szinte észrevétlenül simul a filmbe, tökéletes egységet alkotva a képekkel, még jobban fokozva azt a nehezen körülírható, fojtogató érzést, amit a látottak okoznak.

Ugyanez a visszafogottság jellemző a színészek játékára is. Viggo Mortensen nagyon hitelesen alakítja a gyermekét minden áron megvédő apát, Kodi Smit-McPhee pedig egyáltalán nem marad el mögötte. Ez utóbbit a Let the Right One In közelgő remake-je miatt is jó volt egyébként látni, így már azért az esélyt megadhatjuk a filmnek, legalábbis valószínűleg nem a szereplők miatt lesz szar. Nem pozitiv oldalon viszont ki kell emelnem Garret Dillahuntot, aki ugyan nem volt túlságosan rossz a rövidke szerepében, viszont továbbra sem értem, hogy mások mit látnak benne.

Értékelés

Lehetne még sok okosságot írni, de a lényeg akkor is az marad, hogy a The Road a legrealistább és egyben az egyik legjobb posztapok film, ami valaha készült, és pont csak egy hajszál választja el attól, hogy a 9/10-es pontszámnál még egyel fentebb menjen. Na majd újranézéskor.

human
írta
2010. 01. 11. 03:33
megjelenés
Ide te kellesz!
hozzászolás


-


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.