The Iceman

Casino, Nagymenők, Keresztapa-trilógia, Sebhelyesarcú, és a többi, és a többi, sorolhatnánk még hosszú sorokon keresztül, majd joggal tehetjük fel magunknak a kérdést a „The Iceman” c. filmet meglátva: mégis mi újat tudnak még nekünk ebben a műfajban nyújtani? Mi az az új szikra, érdekesség, újdonság, amivel becsábítanak minket a moziba századjára is, hogy megnézzünk még egy olyan filmet, amilyet már számtalanszor láttunk? A válasz nagyon egyszerű: semmit. A formula egyszerűen annyira elhasznált már (a mozgókép születése óta jelen van), hogy szinte képtelenség újdonságot, meglepő dolgot felmutatni. Ez teljes mértékben igaz a tárgyalt filmre is. Aki látta már a fent felsorolt filmeket, az semmin sem fog meglepődni. Van itt párhuzamosan fejlődő magánélet-szál, felemelkedés, korai évek, „maffiózóskodás”, öldöklés, sok vér, egyszerűen minden, ami egy ilyen filmhez kellhet. Azonban ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az Iceman ne lenne jó, sőt. Ariel Vromen rendezőnő ugyanis nem is kíván forradalmasítani, pusztán egy tökéletes filmre törekszik a saját műfaján belül, még akkor is, ha az már sokszor lerágott csont. És bár ez sokszor, sok mindenkinek nem sikerül, itt azonban mégis működik.

The Iceman írás

A film alatt egyszer sem unatkoztam, hiába a már előre látható fordulatok, kiszámítható végkifejlet, megszokott stilisztikai elemek. Pusztán élveztem azt, amit már annyiszor élveztem életem során. Az alkotás iskolapéldája annak a rendezői gondolkodásnak, miszerint nem mindig van szükség forradalmasításra, újdonságra ahhoz, hogy egy film jó legyen (Bosszúállók, Viharsziget). Elég a lehetőségeinket, a műfaji elemeket tökéletesre járatni. Ha ez nem is minden esetben sikerül az Iceman esetében, a legtöbbször azért mégis betalál Vromen.

A színészgárda egyszerűen fenomenális, Wynona Ryder rég volt ilyen elbűvölő, melegséget árasztó jelenség a vásznon, és igen, akármennyire is hihetetlen, Chris Evans és David Schwimmer tényleg benne vannak a moziban. Színészi játékuk, és elsősorban eltorzításuk annyira meglepően hiteles, hogy nekem is csak a vége felé sikerült rádöbbennem, kiket is néztem mindvégig. Michael Shannon pedig mindenféle tekintetben a mű fénypontja, ezzel számomra végleg beírta magát az A-listás színészek közé, mindezt úgy, hogy közben kb. ugyanazt nyújtja, mint amit eddig is nyújtott pályafutása során (leginkább a Boardwalk Empire-ben). Csöndes, szikár, kemény, egyszerűen kifogástalanul, bámulatosan tökéletes, igazi „jégember”.

A mozi képi világa is nagyon meggyőző, illik a film tónusához a kissé kiszívott, barnás színvilág, valamint nagyon tetszett a fényképezésmód is, mely a múlt képeit sokszor nagyon realistán, „belehelyezősen” ábrázolta. Emellett a filmzene is nagyon hangsúlyos, felemelő végig a játékidő alatt, és meg kell mondjam, nekem talán a kedvenc elemem is az egész műből. Talán itt érezhetünk némi (hangsúlyozom: némi) újdonságot is, ilyen zenét ugyanis még nem nagyon hallottunk maffiafilmben.

A film hibái között talán Ray Liottát említeném, aki már kicsit kezd belefáradni szokásos szerepébe (a fáradtság látszott rajta a velencei sajtótájékoztató után/alatt is), valamint a film egésze alatt halványan érezhető egyfajta sietség, Vromen nem mindig engedi, hogy a cselekmények jobban, mélyebben kibontakozzanak, a film meglepően rövid (98 perc). De ezek nem olyan erős hibák, hogy bármit is levonjanak az Iceman értékeiből, így is a pozitív felé dől el a mérleg. Mindenképpen megéri megnézni/várni rá, egy újabb kiváló maffiafilmet sorolhatunk a nagy kedvencek mellé (vagy ha nem is melléjük, de mögöttük szorosan ott lohol ez a film is).

írta: anthony711 – egy filmfesztiválon látta.

vendegblogger
írta
2012. 09. 08. 04:21
megjelenés
2
hozzászolás


2 hozzászólás a “The Iceman” bejegyzéshez

  1. Ryder engem is ledöbbentett, szinte hihetetlen, hogy a semmiből milyen alakítást tett ebbe a filmbe, én már nagyon régen leírtam őt. És sajnos azt kell mondani,hogy Robert Davi jobban hozza a szokásos karakterét, mint a tényleg erőltetett Liotta.

    Engem az egész film alatt az zavart, hogy hiányzott belőle legalább fél, de inkább háromnegyed óra. A karakterek jellemét sokszor csak érinti, az időbeli ugrások is építették őket, de mégis olyan érzésem volt, hogy hiányzik még a karakterépítéshez idő. A film amúgy is nagy időt ölel fel, sokszor éreztem, hogy hiányzik egy-egy köztes jelenet. Nem tudtam azonosulni – már ha ilyen közegben lehet – a főszereplőkkel, talán Ryder karakterét mondanám a legerősebbnek az egész filmből. Amúgy is azt érzetem, hogy a rendező inkább a családi életet, a megjátszott kétgyermekes apát akarja bemutatni, még ha ez nem is sikerül teljesen, vagyis arra fókuszált szerintem elsődlegesen, de ugyanakkor azt éreztem, hogy távol akar tartani minket a karakterektől.

    Szerintem az nem igaz, hogy nem voltak újabbnak ható elemek, pl a gyilkolási módszer és az elfedés szerintem egészen jó volt.

    Az egész film sajnos nem tud túlnőni önmagán, és hiába a főszereplő tökéletes alakítása, a sok klisé között elveszik a dolog, bár az is igaz,hogy a történet elvileg megtörtént eseményt dolgoz fel, így nagyon nem lehetett ugrálni, bár ezért még fájóbb a hiányzó játékidő, amellyel elmélyíthették volna a karaktereket.

    P.S.: Jégkrémes autón majdnem felnevettem, beugrott a Vice City :D

  2. A mafiának dolgozó bérgyilkos, nem érinti a film olyan mesterien a mafiát mint a fent felsorolt filmekben.
    Ez a film a bérgyilkosra fókuszál, a főszereplőre, nem is lehet egy lapon emlegetni szerintem egy MOB filmmel sem.
    Mert ez nem a mafiáról szól.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.