Így is lehet mesét csinálni, és nem kellett hozzá idiótának tartaniuk a nézőt, mint mondjuk a “gyerekeknek szól” Emoji vagy hasonló filmek teszik. Felnőttként is aranyos amúgy, de valahogy nem vágott igazán mélyre.
A történet középpontjában egy kisfiú van, aki a húga, Mirai születése és kórházból való hazaérkezése után lassan rádöbben, hogy az eddig kizárólag felé irányuló szeretet és figyelem mostantól megoszlik. Hiába mondják neki a szülei, hogy szeretnie és segítenie kell húgát, ő csak utálatot érez. Ami ugye féltékenységben gyökerezik.
Az érzéseinek feldolgozását nagyon szerethető módon mutatják be: a gyerek a kertben járva képzelődik, először izé, de másodszor a jövőből jött húgával találkozik, harmadszor pedig mással a családfájáról. És így, az ősök, a fiatal anyja és hasonlókkal, a múlt megismerésével dolgozza fel a család fontosságát, és fogadja el a helyzetét.
Nehezen tudom megfogalmazni, hogy miért nem varázsolt el a Mirai. Nagyon egyszerű leckék vannak a képileg amúgy nagyon szép filmben, nem tolakodón, de fontosnak érződik, viszont nem nekem szólt. Ellene nem igazán tudnék beszélni, viszont nehéz az éltetése számomra. Nem tipikus közepes, és a végén már pengett az az érzelmi húr is, de… de.
Nyilván nem bántam meg, hogy elmentem rá, viszont ez olyasmi, ami szerintem családos olvasóknak hathat erősebben.