The Bikeriders

Jeff Nichols egy érdekes író-rendező, egy filmje sem tudja berúgni a modern klasszikussá válás kapuját, de valahogy mindben van valami megragadó. Ezekről a művekről van szó, kezdem a nekem legjobban tetszővel: Mud, Take Shelter, Midnight Special, Loving, Shotgun Stories. Most a Bikeriders, ami szintén jó és érdekes, de…

A történet egy fotókönyvön alapszik, amikben idézetek vannak egy chicagói motors klub pár tagjától, meg az egyikőjük párjától. Vagyis utóbbi történeteire van felhúzva az egész film, általa kerülünk bele a motoros világba, hiszen meglátja az Austin Butler által alakított Benny-t, és rögtön beleszeret nagyjából. Aztán amikor a férfi elviszi motorozni, akkor ebbe a talán szabad életbe is belehabarodik, és még a közösséget is megérti.

Ellenben ahogy haladnak előre a dolgok, a Club vezetője úgy jön rá, hogy valójában mekkora hatalma van egy motoros csapatnak, mennyire félnek tőlük az emberek. Viszont az előzetessel ellentétben egyáltalán nem az van, hogy egyre nagyobb bűntetteket követnek el, hanem csak iszonyat sokat lógnak közösen, vágynak a motoros lógásra, az említett szabadságra, de az új tagok ezt végképp megmérgezik.

Igazából az előbbiek a fő bajom is, mert annyira Goodfellas-módra indul a film, hogy az ember szinte várja a “jó idők” bemutatását, de az egyáltalán nem olyasmit, mint amire számítanánk. Igazából az magában nem is baj, hanem ahogy ábrázolva van az egész a túl sok narrálással és interjúbevágással. Semmiben nem merül el igazán a motorosok, volt egy rész ahol vagy 3 zeneszám volt 5 perc alatt. Legalábbis érzésre, elindult egy ismert dal, jött a hangulat-jelenet, és máris ugrottunk tovább a plotban.

Viszont a hangulatos pillanatokat ez sem ássa alá teljesen, és valójában ahogy közeledett a vége, úgy rántott be az ékszíj. Bár nem tudnám mindenkinek ajánlani, de az utolsó 20 perc simán felhúzta nekem a filmet.

A kinézet? Néhol gyönyörű. Filmre forgott, ami magában nyilván nem lenne elég, és nem egy Saltburn vagy Babylon ebből a szempontból, de azért Adam Stone operatőr párszor betalált. Ami viszont még durvább volt, az a hang, legalábbis (hozzá nem értőként) ilyen jól eső motorduruzsolást, berúgásokat egyszerűen jó volt hallani. Remélem a szinkronban is jól keverték…

Ami viszont mindenképp elég megosztó lehet, legalábbis a feliratos vetítésre menőknek, az az akcentusok harca. Tom Hardy láthatóan a Marlon Brando által elvarázsolt karaktereként Brando-san nyomja, ezt egy filmrészlettel be is mutatják, hogy könnyű legyen megérteni. Közben Austin Butler hozza a legjobb James Deanjét amire képes? Még Jodie Comer is csinál valamit, ami lehet a valóságból merített, de szinte narrátorként… kicsit sok volt. És mégis, sokszor mondtam, hogy részletekben jó volt a film, és ez az alakításokra is teljesen igaz, mert párszor nagyon jó volt nézni amit művelnek.

Igen, oda tudok visszakanyarodni, hogy a Bikeriders sem áll össze, a rendező nem rúgja be a kapukat, csak egy fasza film és egy jó film keveréke lett.

2 hozzászólás a “The Bikeriders” bejegyzéshez

  1. Sajnos a közelemben csak szinkronnal adják, ezt meg nem vagyok hajlandó azzal nézni, így itthonra marad.
    Egyébként a sorrend Take Shelter, Mud. :)

  2. Szerintem jó kis film. Jó volt nézni a szereplőket, és ahogy kibontakozott a történet.
    Ahogy a kritikában is meg van jegyezve, a hang nagyon ott volt, amikor berúgják a motorokat. Még dramaturgiai jelentősége is volt annál a bizonyos elköszönésnél.
    Nem vagyok motoros, nincs kötődésem, de ez a film mégis közelebb tudod vinni ehhez a világhoz. Külön tetszett, hogy a szabad életérzésen kívül megmutatta az árnyoldalakat is. Na, nem a bandába való belépésre gondolok, hanem a közlekedésre. :D

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.