Tudom, ez most váratlan lesz, de engem is így ért el a film. Nyilván érdekel a filmvilág, és egy teljesen más témában olvasgatva futottam bele Jason Krawczyk ezen agymenésébe. Fel is írtam, hogy be kéne szerezni, hiszen legtöbbször amikor valami régebbi, nem sikeres specifikus filmet keresek, akkor sehol nincs fenn — például amikor újra akartam nézni a Filofax-ot, avagy a Taking Care of Business-t, akkor is koppantam nemrég. Erre meglepett, hogy a He Never Died kivételesen elérhető könnyedén. Még mindig ott virít a Netflix angol felületén (nyugi, nem saját gyártásuk!), ha bele akartok nézni.
Bocs, sok a körítés, szóval a konkrét film egy furcsa vámpíros komédia. Vagyis bonyolultabb a főszereplő karaktere, nem simán vámpír, de nem akarom lelőni a létének alapjait. Ellenben az mindenképp jobb témának tűnik benne, hogy az örök élet milyen iszonyat unalmas lehet. Lehet csak pont ilyesmi foglalkoztatott, ezért ezt ragadtam ki benne legjobban, de az első óra teljesen erre utaló felépítéssel bír.
A főszereplő minden üres percében izgalmas és szörnyű dolgokat hall, utalás arra, hogy hány élete volt, mennyi háborúban vett részt, milyen történelmi pillanatoknál volt ott. Most meg egy lepukkant lakásban döglik, eljár a közeli kajáldába, és valami random sráccal üzletel, nyilván vért kap tőle. Ezen változtat egy feltűnő fiatal nő, akiről kiderül, hogy a lánya, meg pár gengszter, hogy “Tarantino” szál is legyen. Legalábbis a He Never Died nagyon azt a Tarantinós erőszakos hangulatot akarta megragadni, és továbbgondolni néha.
Ami miatt mégis eljutottam a posztolásig, hogy kevés hasonló mű van. Ne értsetek félre, nem kiemelkedő a film, de valahogy mégis iszonyat egyedi, bár ha jól látom akkor erről a csillagok együttállása tehetett, vagyis pontosabban Henry Rollins. Néztem a zenésszel/színésszel interjút a film kapcsán, és nyilván azt mondja, hogy rá írták, ami ki tudja mennyire igaz, ellenben az már biztos áll, hogy magához ragadta a kreativitás egy részét, és átszabta a figurát.
Lehet mert nem nagy színész az öreg, de többször teli szájjal vigyorogtam, ahogy Rollins fapofával adta elő a szövegeit. A karaktere is fásult, látszólag nem igazán érdekli az emberi lét, vagy épp az emberek, de ezt érzékeltetni is tudták. Mondom, összeálltak a dolgok és szerintem mindez csak véletlenül történet, főleg ha megnéztem a rendező teljes munkásságát.
Lehet éltetésnek tűnik, de inkább csak egy különlegesség említésének szánom, mert jól szórakoztam rajta. Ha véletlenül belenéztek: az első 15 percnél nem lesz sokkal jobb a film, nyugodtan ki lehet nyomni, ha a humorotokkal nem vibeol.
Nekem anno ez tetszett, pont mert viszonylag eredeti volt. Meg persze az öreg Henry Rollins elég telitalálat volt a szerepre.
Egyetértek, teljesen vállalható film lett. Semmi kiemelkedő, de érdekes.
Anno Steven Ogg korszakomban megnéztem, mert gonoszkodik benne, ha jól emlékszem. Sajnos nem maradt meg sok ezen meg Rollins fapofáján kívül. :’D De tök jó lenne még ilyen hasonló ajánló.
El kell hogy kapja az embert a hangulata, és akkor pl. a munkafelsorolós monológ (a 2. kép is abból a jelenetből van), hát az valami óriási.
Megnéztem most, hogy ajánlottátok, tényleg nagyon egyedi és hirtelen hasonlót sem tudok a piacon. Mármint különleges emberről, akinek a létezése önmagában egy paradoxon. Esetleg Az őslakó (The Man from Earth) hoz még valami hasonlót, csak Tarantinós helyett jóval filozofikusabb vonalat fut, és persze sokkal jobban kifejti azt, hogy vajon van-e a létezésnek értelme?
Megleptetek. Tök jó!
Köszi az ajánlást srácok, ráfogok menni. Henry király meg az olvasottak alapján meghoztátok a kedvem. Amúgy a The Man from Earth (azt is itt találtam anno) az egyik kedvenc indie filmem (? lehet annak mondani ?).
Az a sok közömbös “OK” nagyon vicces. :D Tényleg leszar mindenkit.