28 Years Later: The Bone Temple – a gonosz másik arca

Jó fél évvel az előző rész után megérkezett a Csonttemplom, A végzet ereklyéi: Csontváros a 28 évvel később folytatása, ami a tervezett trilógia második felvonása is egyben. Humanhez hasonlóan nekem is piszkosul bejött tavaly az “első” rész, a Boyle/Garland duóból viszont ezúttal csak Garland papa maradt meg, hiszen a folytatást már Nia DaCosta (Candyman, The Marvels) jegyezte – szóval kíváncsian vártam, sikerül-e vajon fenntartani a varázsát ennek az új iránynak…

Nos, röviden és tömören: abszolút.

A cselekmény kvázi rögtön felveszi az előző rész fonalát, vagyis a fiatal Spike (Alfie Williams) abba a szektás társulatba keveredik, amit Sir Lord Jimmy Crystal (my main man Jack O’Connell) vezet. Rövidesen kiderül, hogy Sir Jimmy “Öreg Nick”, azaz a sátán gyermekének tartja magát, amit a többi híve, az “ujjak” töretlenül el is hisznek neki. Spike a kellően traumatikus beavatási rituáléja után kénytelen velük tartani, és rövidesen ráébred, milyen szörnyű tettekkel próbál Sir Jimmy és a “kultistái” az uruk kegyében járni, bemutatva a gonosz egy egészen másik arcát ebben a reménytelen, pokoli világban – a zombikon túl.

Eközben a szintén első részből megismert Dr. Kelson (Ralph Fiennes) a Sámson névre keresztelt alfa zombival próbál kapcsolatot kiépíteni. A doki lépésről lépésre igyekszik egyszerre egyre közelebb kerülni Sámsonhoz és megtalálni a gyógyírt (ha létezik) a dühkórra, ami kioffolta a brit szigeteket. Gondolom nem meglepő, hogy a doktor úr és a “jimmyk” találkozása elkerülhetetlen, és nagyon ügyesen is közelít egymáshoz folyamatosan a két szál, hogy aztán az egész kicsúcsosodjon egy… na de nem rohanok ennyire előre.

Az elődjéhez képest sokkalta kevesebb a klasszikus értelembe vett “akció” a zombikkal, a horror illetve a borzongás elsődleges forrása az Sir Lord Jimmy és az ő szörnyű karitásza, amit a vidéket járva újra és újra elvégeznek az Öreg Nick parancsára, akinek szócsöve ugyebár az “original” Jimmy maga. Jack O’Connell-t jómagam lassan 20 éve kísérem figyelemmel a Skins 3-4. évada óta, amiben Cook-ként szerintem lehengerlő alakítást nyújtott, a srác tehetsége pedig végre másnak is szemet szúrt így a tavalyi Bűnösök után, na meg persze most is. Egy igazi rohadékot alakít ezúttal is a brit Jimmy Saville után mintázott pszichopata szektavezető személyében, aki mesteri módon képes lyukat beszélni a többi ujj hasába… egyedül Jimmy-Ink, az egykori “Kelly” (Erin Kellyman) az, akinél elkezd rezegni a léc a cselekmény előrehaladtával.

Sir Jimmy és az ujjak társasága bemutatja, hogy egy ilyen világban még a zombiknál is lehetnek sokkal de sokkal rosszabb dolgok, és a Kelson által a Sámson-félékben diagnosztizált pszichózis és tévképzetek egészen más formában is manifesztálódhatnak. Az egész film ereje ebben rejlik és ez is rántja be a nézőt szerintem: az a fajta kontraszt, amit az elvileg “épelméjű” emberek és a dühkór által megfertőzött “agyatlan” zombik között fest le a film a Sir Jimmy – Spike – Kelly – Sámson – Dr. Kelson vonalon. A nevekhez való hozzáállása a két félnek is erről árulkodik, hiszen az egyik minden tagját saját maga után “Jimmy”-ként nevezi el, még az élet pártján Dr. Kelson még az alfa zombit is képes emberként kezelni és Sámsonként tekinteni rá.

Ami számomra roppantul meglepő volt, hogy mennyire természetesen haladt előre a cselekmény, még úgy is elrepült a kétórás játékidő, hogy relatíve nincs túlzottan sok “akció” a Bone Temple-ben. Viszont annyira érdekes és egyedi szekvenciákat dobál ránk a film ebben a világban, hogy egyszerűen jó nézni basszus, még a jimmyk zsigeri karitászát is. Főleg, hogy nem tekint hülyének a film és nem hangzik el 3-4x ugyanaz a párbeszéd, mert hát úgyis a telefonomat nyomkodom közben, ugye. Bocs, még frissek a Stranger Things élmények.

A végső “összecsapás” pedig hiába még csak januárt írunk, egyértelműen ott lesz az év végi toplistákon, annyira metál – nem lepne meg, ha jó pár újdonsült Iron Maiden rajongóval gazdagodna a világ a film hatására. Tudom “meglepő”, de Fiennes bombasztikus, amit leművel, de O’Connell is lejátsza a csillagokat az égről. A fiatal Alfie Williams ismét roppantul ügyes és megállja a helyét, illetve a Sámsont játszó Chi Lewis-Parry is valami újat mutat egy “zombis” filmben, főleg hogy az emberség visszatalálásához vezető útja milyen kiérdemelt, és mennyire effektíven és egyszerűen mutatják be.

Boyle távozása a képi világban és a rendezésben egyébként érződik, szóval akit zavart a jó pár helyen videóklipes megoldás tavaly, az fellélegezhet, mert Nia DaCosta egészen máshogy nyúlt ehhez a filmhez. Szerencsére ez azért nem ment a fényképezés kárára, így is nagyon jól néz ki a Csonttemplom, főleg a már említett fináléban – viszont olyan kísérletezősebb, bevállalósabb kameramozgásokat se várjunk feltétlenül, mint amiket Boyle szállított az előzménnyel. Cserébe az a módi talán nem is annyira illett volna ehhez a felvonáshoz…?

Alfie útját meg igazából a teljes film “vájbját” tekintve eléggé érződik azért, hogy ez a második rész egyfajta “köztes állomásul” szolgált és a készítők – remélhetőleg – még tartogatnak számunkra valamit az igazi fináléra. Az utolsó jelenet az ikonikus nótára ezúttal is felvezeti, mit várhatunk a következő etaptól, amit ismét Boyle rendezhet majd, ismét Garland forgatókönyvéből. A decemberi hírek alapján a Sony tervez előrehaladni a folytatással, amit ha szintén sikerül legalább ennyire ügyesen tető alá hozni, akkor egy egészen egyedi trilógia válhat a 28 évvel később filmekből.

Amire én kifejezetten kíváncsi lennék, hogy akinek az előző rész nem igazán feküdt, ezt viszont még bevállalták, azoknak milyen élményt nyújtott a Csonttemplom? Mert szerintem ez a befogadhatóbb a két film közül… még annak ellenére is, milyen elb*szott jelenetek vannak benne.