Mostanában egyre többet gondolkozom a mozi és történetmesélés jövőjéről és valahogy rendre ehhez az egyik kedvenc témámhoz jutok vissza. Kezdjük a, nos, viszonylag elejéről.

A noir a 40-es- és 50-es években élte aranykorát, gondolom egyértelmű, mi miatt volt „kissé” komor az emberek kedve. Ugrok az időben és a reflektorfény ezúttal már a 70-es évek Amerikája irányul, ami a cinizmus és a kilátástalanság korszakát jelentette többek között. A vietnámi háború, a Watergate-ügy, az első olaj (és energia) válság mind-mind szkepticizmust ébresztett az emberekben, ami pedig több zsáneren belül is éreztette hatását. Ilyen volt például a noir mellett human kedvence, a western is. Semmi sem volt már fekete és fehér, a gonosz (ami a valóságban már a különböző politikai vagy gazdasági vezetőket jelképezte) nem mindig nyerte el méltó büntetését. Ezeket a gondolatokat, ezt a fajta kilátástalanságot jelképezi többek között a Kínai negyed vagy a Taxisofőr is.

Mi miatt érdekes ez különösen, főleg a közönség szempontjából? Nos, a szóban forgó társadalmi feszültséggel küzdő embereket óriási megnyugvás érte, hogy nem, a hiba bizony nem az ő készülékükben leledzik. Kiderült, hogy nemcsak egyedül ők érzik magukat látják kilátástalannak a helyzetet otthon, a négy fal között és már nemcsak a szomszéd Pisti bácsi és Mari erősítette meg bennük ezeket az érzéseket és gondolatokat. Hanem a mozivászon is, amely akkoriban arra (is) szolgált, hogy az emberek felébredjenek. Hogy rájöjjenek: nem velük van itt ám feltétlenül gond, hanem a rendszerrel.

A ’90-es évek végéig gyakorlatilag ismét szépen muzsikált a noir, valamint annak egyes hibrid változatai (Elemi ösztön, Hetedik, Harcosok klubja, Szigorúan bizalmas, Fargo), noha már nemcsak feltétlenül társadalmi- és rendszerkritikát fogalmaztak meg, hanem a veszélyesebb egyénekre is felhívták a figyelmet a társadalomban. A szomszédod is lehet gonosz. A szeretőd is. Sőt, még azok a nyomozók is, akik épp meg akarnak védeni.

Aztán a 2000-es évektől valami megváltozott. Elérkezett a hálószövők és sötét lovagok kora, relatíve pedig egyre kevesebb noir jött a mozikba.

Anno készült egy kedvcsináló az első Pókember filmhez, ami tökéletesen összefoglalja ennek az írásom második felét: a videóban a hős egy gonoszok irányította helikoptert sző be hálóval és ejti csapdába a gépmadarat a felvétel készültekor még épségben álló ikertornyok közé.

9/11, valamint a 2008-as nagy világválság miatt az általános közhangulat ismét a ’70-es évekére kezdett hasonlítani, viszont a legfontosabb különbség ezúttal az volt, hogy erre nem kellett emlékeztetni az embereket. Az internet és a közösségi média igazi térhódítása – melynek koronaékszerét a Facebook 2004-es indulása jelentette – gyökeresen átalakította a hollywoodi filmgyártást. Nem akartuk már megtudni a vászonról, mi is zajlik odakint a világban, hiszen…

… mindenki pontosan tudta. Erről blogolt Pisti bácsi, erről posztolt Mari néni, egytől egyig mindenki tisztában volt vele, hogy a világ alaposan el van… baltázva. Az Y-osok már nem azért akartak moziba járni, hogy szembesüljenek a hétköznapi feszültségekkel, kapták (kapjuk) a képükbe eleget megannyi csatornán, a hét minden napján, 0/24.

Egy olyan kor köszöntött be, ahol már nem azért akartunk moziba járni, hogy felébredjünk, hanem hogy végre tudjunk nyugodtan álmodozni. Az escapism lett az új trend, ami elkezdte a nagy képernyő elé szegezni a nézőket. Hinni akartunk egy szebb világban, amit megmenthetünk, ahol nem darálnak be a rohamos mindennapos, ahol hősök lehetünk. 2001 után így már nem is annyira meglepő 2002-ben a Pókember sikere, még úgy sem, hogy a korábbi (80-as, 90-es évek) képregényfilmeket inkább csak bugyuta baromságnak tartotta a közhit. (Légyszi ne csapjátok le a magas labdát!)

Jöttek is futószalagon a képregényfilmek, hogy aztán az előző bekezdésből ismerősnek tűnő 2008-ban kapásból két meghatározó alkotás, a Sötét lovag és az első Vasember film is bebetonozza a zsáner jövőjét a következő, nos, minimum 12, maximum ? évre. (Külön érdekesség egyébként, hogy a Sötét lovag ráadásul már 2008-ban foglalkozott a tömeges lehallgatás kérdéskörével, amiből az igazi nagy botrányos végül csak 5 évvel később, 2013-ban robbant ki az NSA és Snowden bá’ között, de ez már nagyon OFF és puszta érdekesség.)

A kérdés már csak az igazából, hogy vajon mi fog véget vetni a szuperhősök uralmának? Ez az egész 2020-as COVID-19/karantén helyzet, az amerikai bepolitikai- és társadalmi viszonyok vajon hová az elkövetkező években, évtizedekben? Akár a mozivásznon, akár a streamingen vagy milyen alkotások fogják ezt lereagálni és lekövetni, mire nő majd meg a közönség természetes igénye?

Vajon rájövünk, hogy szuperhősök márpedig nem léteznek (hiába nőtt fel a generációim úgy, hogy mindenkit különlegesnek neveltek és annak is hittük magunkat), a világ menthetetlen és nincs remény? Hogy aztán ezt meglovagolja egy újabb noir hullám, mondván „hát akkor hadd fájjon rendesen”? Vagy inkább olyan alkotásokkal fogunk találkozni, amik a kollektív felelősségtudatra, a világunk védelmére és a közösség összefogására hívják fel a figyelmünket?

Vagy lehet, hogy már annyira extrém ingerekre van szükségünk, hogy a 2020-as történések igazából már csak cseppek a tengerben és pár év múlva olyan konklúziókat fogunk leszűrni belőlük… hogy az ég egy adta világon semmit sem befolyásoltak a Nagy Egészre nézve?

Olyan 20 éves lehettem, amikor haverokkal épp egy közös kajálással öblítettük le a friss moziélményt. Bevallom őszintén már nem emlékszem, mit néztünk, arra viszont igen, hogy rajtam kívül mindannyiuk tök jó hangulatban hagyta el a mozitermet. Egyedül én vágtam savanyú pofát, amire fel is figyelt az egyikük. „Neked meg mi bajod van?” kérdezte nyilván ennél kevésbé szofisztikált módon. „Á, nem tudom… az a baj nekem Nolan meg az Eredet annyira feltették a mércét, hogy az ilyen filmek már meg sem tudják azt közelíteni”.

Gyorsan tisztázzuk: ha az akkori énemet szívesen pofán vágnátok egy péklapáttal, nos, nem tiltakoznék ellene, maximálisan megérdemelné az a pökhendi, csőlátású, szőröstal… Szóval a lényeg, hogy szerintem minden filmrajongónak van egy ilyen korszaka, amikor csak és kizárólag Kubrick, Tarantino, Fincher, Nolan vagy mostanság épp Villeneuve filmjei jelentik az egyetlen és örök igazságot, más film pedig nem is létezik. Ebből persze – jó esetben – kinövünk és megtanulunk más rendezőket, más alkotásokat is értékelni. (Persze nyilván semmi bajom a felsoroltakkal, zseni mind.)

A flashback openinggel viszont nem erre, vagyis az “egyszer mind felnövünk” jelenségre szeretnék rámutatni, hanem egy egészen másik problémára. Amivel az utóbbi években egész gyakran találkozni internetes diskurzusokban. És ami miatt többször is eszembe jut a 20 éves hülyegyerek énem teljesen fals gondolata.

Hogy túlságosan sokszor a saját boldogtalanságunk és csalódottságunk okát valójában az irreális elvárásaink okozzák.

Kis matek – mer’ ha eddig nem, akkor most tuti elvesztettem minden olvasót. Van egy képlet, amit szeretek puffogtatni ebben a témában, így szól:

Boldogság = Valóság – Elvárások

Ez nyilván nem egy húde nagy trú-váj, gyanítom sokan is ismeritek, viszont piszkosul helytálló az élet legtöbb területén – így itt is. Ha túl magasak az elvárásaink a valósághoz képest, akkor csalódni fogunk, hiszen „mínuszba” megy a boldogságunk. Tiszta sor. Az irreális elvárok esete ráadásul még nagyobb gond ennél, hiszen ott ez a képlet nem is tudja teljesen megállni a helyét. Mintha az almából próbálnánk meg kivonni a széket.

Az egyik jellemző típusa ennek, mikor azért hibáztatjuk szerencsétlen halat, hogy nem tud fára mászni. A csicskája, pff. A fenti sztorim pontosan erre egy esettanulmány és az üzenet, amit szerintem rengeteg filmrajongónak haza kellene ebből vinnie az, hogy adott filmet a saját zsánerén belül, a saját műfaja által meghatározott elvárások, „szabályok” és jellemzők szerint érdemes vizsgálnunk.

Egy Halálos iramban filmnek nem célja mélyművészkedni, ott a szórakoztatáson van a hangsúly. Izgalmas, pörgős, látványos, jól koreografált akciófilm menő kocsikkal teletömve? Tök jó, akkor a legfontosabb részeket megugrottuk, mert lássuk be, tényleg nem Vin papától fogjuk megkapni a következő nagy életbölcsességet. Ha meg esetleg mégis meglepnének, nos, wow! A valóság sokkal jobb lett az elvárásainkhoz képest, ergó, mindenki happy (lásd: a fenti képlet).

Viszont, hogy ne csak az ördög ügyvédjét játsszam, természetesen vannak olyan alapvető műfaji elvárások és konvenciók, melyeknek a legtöbb filmnek illik megfelelnie a zsánerén vagy az adott franchise-on belül. (Még akkor is tisztában kell ezekkel lennünk, ha az adott zsánert épp a feje tetejére akarjuk állítani vagy meg szeretnénk újítani.) A kedvenc példám írás kapcsán, hogy ha egy horrorfilmet szeretnél írni, akkor nem árt, ha minden 10. percben történik valami félelmetes, valami ijesztő. Ahogy egy vígjátéknál is célszerű, ha „néha-néha” nevetek rajta közben.

A korábbi halas példához visszatérve: olyanba is sokszor belefutottam már, amikor csóri halnak valaki azt rótta fel hibának, hogy a vízben úszik. Ez is az irreális elvárások egy speciális esete, csak itt nem egy másik zsánert/konkrét művet vetítünk rá az aktuális filmre, hanem annak műfaji és tematikus alapjaival nem vagyunk feltétlenül tisztában.

Erre a kedvenc visszaköszönő példám a „képregényfilmekben sose hal meg senki” kommentek hada. A képregényeknek egyszerűen ez egy velejárója/rákfenéje már vagy 80 éve, ráadásul még ha meg is halnak karakterek, úgyis feltámadnak a következő pár éven belül. Ráadásul, azzal, hogy zsánert választasz, hibákat is választasz. A Young Adult sztorikban is tuti mellé fog lőni a disztopikus nagyhatalom összes katonája, erre mérget vehetünk. De, sajnos-nem sajnos, ez a műfaj velejárója.

Ez picit olyan, mintha a horroros analógia kapcsán azt írnám visszacsatolásul egy horror forgatókönyv lapjaira, hogy „jó ez, de az annyira nem tetszett benne, hogy ijesztő és féltem rajta”. Vagy egy Agatha Christie-krimi végén megjegyezni, hogy “Hááát, hiányoltam belőle Poirot karakterfejlődését”. A Tőrbe ejtve épp most lett legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-ra jelölve, aztán a Daniel Craig-alakította Benoit Blanc nyomozó sem járt be húdenagy ívet. Segítek, konkrétan semmilyet. Mégis adva vagyon a kérdés: “Na és aztán mi van? Kit érdekel?”

Kicsit talán már csapongani fogok a következő gondolattal, de a social media uralta tán túlzottan is ingergazdag világban, valamint a Game of Thrones által dominált évtizedben az emberek elvárásai kapcsán kialakult egy szintén torz, irreális kép: miszerint egy történetben a tétek egyenlőek az elpatkolt karakterek számával és a halállal. „Az első 10 oldalon még nem halt meg senki? Basszus, akkor el se olvasom inkább #nostakes.”

Az izgalmat, a konfliktust soha sem a halál, hanem a karakter(ek) tettei nyújtják, amik egyrészt valamilyen erőfeszítéssel, másrészt pedig rájuk nézve vett súlyos következményekkel járnak. Kirabol-e 11 tolvaj 3 kaszinót, vagy elkapják és lecsukják őket az akció közepette? És a főhős visszaszerzi a volt feleségét? Meg sem fordul a fejünkben, hogy Danny Ocean és csapata meghalhat a történetben, mégis izgalmas a sztori. Vajon megtalálják-e a haverok a legénybúcsú után a vőlegényt, vagy a srác lekési a saját esküvőjét? Az első Másnaposok alatt is maximum úgy merül fel a halál gondolata, hogy a menyasszony tuti kicsinálja a srácot, ha késni mer. De működik, miért ne működne? Cserébe lessétek meg a John Wick 3-at, ahogy az ezredik névtelen, arctalan katona a földre huppan a sokadik fejlövésnek hála, na, az milyen hatással van rátok.

Ezzel a kis szösszenettel tényleg az volt a célom (még úgyis, hogy a nyolc évvel ezelőtti énem kapásból lejáratom a felütésben), hogy rávilágítsak a szerintem a jelenlegi egyik leginkább káros jelenségre az online filmes vitákban, amikben volt szerencsém az utóbbi évek során részt venni. Aztán hátha valakinek jobb moziélményt okozok, hogy a Tenetre nem úgy megy majd be, hogy ez TUTTTI az Eredet folytatása. (Apropó rajongói teóriák… á, ezt majd legközelebb.)

„Ki alakítsa az új Indiana Jonest?”, hangzott el a kérdés pár hete egy baráti társalgás során, ami végül számtalan ikonikus akcióhős újracastolását indította el. És az új Zorrót? Az új John McClane-t? Esetleg Rambót? És amíg egy-két kivételes esetben felmerült pár egészen telitalálat fan casting, addig a legtöbbnél sajnos arra jutottunk, hogy nemcsak ezek a karakterek nem lennének túl imponálók a mai közönségnek, de még színészek közül is nehezen mondunk olyanokat, akiket ilyesmire szerepekre teremtettek.

Egészen más kaliberű karakterekbe vagyunk szerelmesek és a streaming, az átalakult fogyasztói szokások, valamint a franchise-orientált stúdió berendezkedés kombója miatt végül a színész felhozatal is alkalmazkodott a trendekhez. Nem azt mondom, hogy ezzel probléma lenne, helyette épp iszonyú hosszan próbálom felvezetni a mondanivalómat, miszerint mennyire nehéz manapság a casting directorok feladata.

Nem igazán szenteltem különösebb figyelmet az ezt a pozíciót betöltő hollywoodi titánokra, viszont az írás mellett a színészkedés volt mindig is az a filmes szakma, ami különösen érdekelt – innen meg már egy egészen kis ugrás belevetni magamat a szóban forgó pozícióban munkálkodó, túlnyomó többségben egyébként hölgyek mindennapjaiba.

Bármennyire is „felesleges” és vezethet tévútra az elvárásaink terén, de kifejezetten élvezek belemélyedni fan casting beszélgetésekbe, még ha 99%-ban csak passzív megfigyelőként is teszem. A bevezetőben is említett diskurzus, valamint pár friss pletyka elgondolkodtatott, hogy mennyire komplikált ma már az ideális színész, illetve színészgárda leszerződtetése.

A hollywoodi szupersztár fogalma, ha nem is halott, de alaposan meg lett tépázva a 2000-es évek közepétől a már említett indokok (streaming és átalakuló fogyasztói szokások, franchise-orientált stúdió berendezkedés) miatt. Persze, akadnak kivételek, például egy Cruise vagy egy Rock, de ott is láttunk az évek során pár melléfogást és bukovárit, ráadásul felmerül a kérdés, hogy vajon esetükben tényleg a tiszta „sztár póver”, vagy pedig az alájuk rakott franchise az elsősorban, ami behúzza a közönséget a mozikba. Hisz minden Mission Impossible vagy Hobbs&Shaw/Jumanji mellé azért becsúszik egy Mummy vagy egy Skyscraper/Baywatch.

„Oké, most már a franchise-ok csábítóak a nézők számára, de akkor is oda kéne figyelni, kit teszünk meg egy szerepre, nem?”, hangzik el a kérdés vélhetően a nem fogalmatlan casting directorok szájából. És itt érkezünk el ahhoz a komplex dilemmához, amivel nap mint nap találkoznak: milyen szempontok alapján adjak végül Pistikének vagy Józsikának egy szerepet?

Az első érdekes kérdés, hogy merre dőljön a mérleg nyelve? A „karakter popularitása” vagy a „színész popularitása” felé? Teszem azt, itt egy relatíve ismeretlen IP, amiben van jó pár évnyi potenciál. Viszont mégis csak kéne azért az a húzónév, mert a karakter nem egy Batman kaliber, nem ismeri mindenki az utcán. Ez így totál egyértelműnek és logikusnak hangzik, nem? Bonyolítsuk akkor tovább – lezajlott a meghallgatás és az alábbi 2 főre szűkítettük a shortlistet:

Pistike eléggé ismert név, fel tudná húzni a relatíve ismeretlen karakterünket, de annyira nem volt meggyőző a meghallgatáson, mint Józsika. Rajta látszik, hogy nagyon éli a szerepet és szinte rászabták a karaktert, viszont még a hardcore filmrajongók is reflexből nyitják meg az IMDb-t a neve hallatán, annyira nem vágják, ki ez. Ti kinek adnátok a szerepet?

Nyilván persze ezek a szituációk még tovább bonyolódnak a karakterekre specifikus esetekben, egészen egyedi problémákkal megkínálva a casting directorokat. Például feledkezzünk el egy percre az egész Cavill mizériáról és gondoljunk bele, hogy mi milyen szempontok szerint szerződtetnénk le a következő Superman-t? A világ egyik legismertebb karaktere, ergó el tudná vinni a hátán egy relatíve ismeretlen színész is, nem igaz? Á la Cavill anno 2013-ban. Na igen, csak a jó öreg Clark kapcsán most alapos fejtörést okoz, hogy milyen irányba vigyék tovább a karakterét és hogyan lehetne modernizálni Kal-El-t. Ez megint csak olyan faktorokat hoz be a döntéshozatali folyamatba, amit ember legyen a talpán, aki képes kielemezni és megugrani. Hisz amíg Ferike remek lenne a klasszikus Superman szerepében, egy modernizált, dekonstruált változatát lehet, hogy már nem tudná megfelelően eljátszani.

Az is érdekes jelenség egyébként, amit egy Vasember vagy John Wick kapcsán láthattunk. Előbbi esetén kevésbé, hiszen hiába volt B-kategóriás karakter, de legalább rendelkezett nem kevés alapanyaggal és rajongótáborral. Viszont mind Robert Downey Jr, mind Keanu Reeves esetén igaz, hogy valami olyasmi plusz karizmát adtak a karakternek, amivel közönségkedvenccé tették a viszonylag (vagy Baba Yaga esetén teljesen) ismeretlen hőst. Ehhez persze casting oldalról iszonyatos rizikóra és – a szakma kifejezésével élve – megérzésre van szükség, valamint a színésznek is le kell futnia azt a bizonyos extra mérföldet. Legyen szó a számtalan impróról a forgatás során vagy szinte az összes kaszkadőrmutatvány bevállalásáról 50+ évesen.

Ezzel kapcsolatban pedig rögtön felmerül egy másik problémás szempont: a franchiseokban betöltött szerepek jórésze nem egy filmnyi elfoglaltságot jelent, hanem több évre leköti a színészeket. Épp ezért (is) mókás minden nap egy új Keanu Reeves rajongói álomcastingról hírt vagy pletykát olvasni – imádom én is Keanut, de a csávó lassan 60 éves és persze, ő és Cruise is 120%-ot beleadnak, de a realitás talaján maradva azért mégis csak na.

Ráadásul, ha már egy franchiset megjárt valaki, utána arra is jó esély van, hogy többé hallani se akar az ilyesféle projektekről. Nem véletlen, hogy Daniel Radcliffe és Shia Lebeouf is kisebb költségvetésű, alkotói, sokszor teljesen elborult projekteket vállalnak. Nincs is ezzel egyébként semmi baj – leszámítva, hogy csökken a szóba jöhető eresztés, akik közül válogatni lehet. (És igen, Reeves, Radcliffe és Lebeouf kapcsán is körbeértünk, hogy miért is nem lesz egyik se Moon Knight, rajongói pletykák ide vagy oda.)

Beleásva magamat kicsit a casting directorok világába találtam magam szembe azzal a mondással, hogy akkor jó a munkájuk, ha nem veszed észre [a castingot]. Hiszen a színész ekkor teljesen elveszett a szerepében, eggyé vált a karakterével és nem Robert Downey Jr-t, hanem Tony Starkot látom a filmvásznon. Jó, picit öngól a példa, mert a kettő szinte tényleg ugyanaz, de értitek a lényeget. Eggyel viszont tovább megyek: igazán akkor jó a munkájuk, ha azt viszont igen is észreveszem, hogy az adott színész eleválta a filmet az alakításával, amitől a film valahogy még több, még jobb lett. Erre tökéletes példa szerintem tavalyról Joaquin Phoenix Jokere, amiről beszélgettünk is kicsit humannel az Oscar esélylatolgatós podcast adásunkban.

A BAFTA-n idén meglépték, hogy legyen külön kategória a casting directorok díjazására is. Eddig is pártoltam az ötletet, de ahogy az előző pár hétben kicsit jobban utánanéztem és elgondolkodtam a témán, még inkább örülnék neki, ha ők is megkapnák a saját Oscar bácsijukat az Akadémiától évente. Annyi szempontnak próbálnak megfelelni és zsonglőrködni, ráadásul teszik mindezt úgy, hogy tényleg iszonyat sok minden múlik a jó castingon.

Persze ezt már nemcsak arra értem, hogy valaki ráérez, mi, illetve ki is a modernkori akcióhős fogalma – és hogy ki alakítsa az új Indiana Jones-t. Abba meg sajnos már nem tudnak beleszólni, hogy szükség van-e egyáltalán új Indyre.