A csúf igazság (The Ugly Truth)

Nem akarok rögtön kirekesztő lenni, de ez egy nőknek való film, olyan nőknek, akik valami jelentéktelen történet kapcsán szívesen elgyönyörködnek Gerald Butlerben mintegy másfél óra hosszat, és nem zavarja őket idegesítő nőtársuk jelenléte a filmvásznon.

Ugly Truth ami épp nem ugly

Az idegesítő nőszemély, Abby (Katherine Heigl) 25 éves, 11 hónapja nem szexelt, karrierista, okoskodó, sótlan hisztérika. Foglalkozására nézve producer, egyedül él egy macskával, aki egy nap véletlenül rálép a távirányítóra, és Mike hímsoviniszta műsorára, A csúf igazság-ra kapcsol át. Mike (Gerald Butler) randitanácsokat ad, szerinte az összes önsegítő könyvet ki kell hajítani, a férfiak egyszerűek, és úgy lehet a kedvükre tenni, ha mutogatjuk a mellünket, nevetünk a vicceiken és nem kritizáljuk őket. Abby már ezen kiborul, és akkor másnap kiderül, hogy főnöke felvette hozzájuk Mike-ot és mostantól együtt kell dolgozniuk. Később még egy metroszexuális jópasi, Colin (Eric Winter) is feltűnik a színen, és Mike fogadást ajánl Abbynek: ha az ő tanácsaira hallgat, el tudja csábítani a jóképű szomszédot.

A történet éppenséggel nem bővelkedik kiszámíthatatlan fordulatokban, viszont Gerald Butler figurája üdítően köcsög, az a fajta szőrös, nagyképű macsó, amely elszomorítóan kihalófélben van manapság. Elég vicces is, jó poénokat adnak a szájába és jól játszik. Persze, a macsó külső nyilván érző, sőt mi több, összetört szívet takar, az már nem olyan vicces, inkább nyámnyila, de még így is elviszi a filmet. Eric Winter felejthető, Katherine Heigl pedig borzasztó hitelesen hozza az őszintétlen, idegbeteg szinglit. Sajnos, akkor is őszintétlen és karótnyelt marad, amikor a történet szerint épp hitelesen kellene éreznie vagy spontánul lelkesedni, ezért nem válik szerethetővé, inkább valahol a jelentéktelen és az aktívan idegesítő között mozog.

Nem rossz a film humora, nevethetünk az összes férfi-nő klisén, tényleg nevetek is egy csomószor. Van pár eltúlzott jelenet, Abby vibrátoros bugyiban megy el üzleti vacsorára, persze még ez is lehetne vicces, ha Katherine Heigl legalább egy kicsit hihetőbben tudna megjátszani egy orgazmust. Apropó, orgazmus. A film tele van randizós tanácsokkal nők számára, többségük legalább félig értelmesnek tűnik, ne tapadjunk erőszakosan a pasira, vegyünk fel nőies cuccokat, oké, de hogy tettessük az orgazmust? Én azt hittem, ez nem jó tanács, de persze, lehet, hogy csak ódivatú vagyok.

A csúf igazság értékelés

Eleinte még nyolcat is adtam volna, de ahogy haladt előre a film meg a szereplők személyiségfejlődése, úgy csökkent a pontszámom, végül egy gyenge 6/10-nél állt meg a mutató. Romantikus vígjáték néhány jó poénnal és jó pasival, kár, hogy a filmbéli pár két tagja között semmiféle hiteles izzás vagy kémia nincs. Nem baj, egynek jó volt.

isolde
írta
2009. 10. 10. 23:31
megjelenés
15
hozzászolás


Public Enemies (Közellenségek)

Valószínűleg túl nagy elvárásokkal érkeztem a filmre, eleve szeretem az 1930-as évek Chicagoját, a korabeli ruhákat, zenéket, atmoszférát, gengszterfilm-hangulatot, részben ismertem John Dillinger bankrabló valódi történetét, imádom Johnny Depp-et, a karakterposzterek gyönyörűek voltak, a rendező Michael Mann pedig olyan filmeket jegyez, mint a Heat vagy a Collateral, ami szintén bizakodásra adott okot. Úgyhogy azóta várom a filmet, amióta először hallottam róla. És nem volt végülis kifejezetten rossz film, csak olyan semmilyen. Unalmas.

John Dillinger a gazdasági válságot követő évek egyik híres bankrablója. Ugyan viszonylag rövid ideig tevékenykedett, azalatt számtalan bankot kirabolt és meglehetős hírnévre tett szert, részben a sajtónak köszönhetően, részben pedig az olyan húzásai miatt, mint például az, hogy a bankokban visszaadta az ügyfelek pénzét, csak a páncélteremben lévőt vitte el, vagy hogy bravúrosan szökött el többször is az igazságszolgáltatás kezei közül. A film többé-kevésbé a valós történetet meséli el, vagyis Dillinger utolsó hónapjait és ezzel párhuzamosan az FBI megalakulását.

John Dillinger (Johnny Depp) tehát bravúrosan megszökteti a börtönből néhány haverját, akikkel aztán bankokat rabolnak (a klasszikus, oldschool módon, tudniillik bemegy az ember a főbejáraton, pisztolyt ránt, közli az alkalmazottakkal, hogy ez egy bankrablás, majd zsákban elviszi a pénzt), klassz ruhákban élőzenés mulatókba járnak és prostituáltakkal hetyegnek. Dillingernek kétségkívül van stílusa, elegáns, vakmerő, kemény, ellenségeivel könyörtelen, barátaival a végsőkig lojális. Megismerkedik a ruhatároslányként dolgozó Billie Frechette-tel (Marion Cotillard), aki eleinte vonakodik ugyan, de szerencsére Dillinger pontosan tudja, mivel lehet egy nő szívére hatni (szőrmebundával). Sajnos valahol máshol eközben alakulni kezd az FBI, a chicago-i iroda élén a faarcú Melvin Purvissal (Christian Bale), akinek eltökélt szándéka, hogy felszámolja Dillinger bandáját.

Johnny Depp remek, mint mindig, komolyan, ahogy néz a szőrmebundás jelenetben, abban benne van minden, amit az életéről tudni lehet: hogy apja verte, anya nélkül nőtt fel, és nagyon akarja, hogy szeresse őt itt ez a nő, de amúgy meg kemény és vakmerő és nem lehet vele packázni. Marion Cotillard is klassz a kis öntörvényű ruhatároslányka szerepében. Egyéb kritikák helyette inkább Christian Bale játékát emelik ki, aki az én szigorúan szubjektív véleményem szerint egy dolgot tud igazán jól: kifejezéstelen arcot vágni, szerencsére a nyomozó szerepéhez ez valóban illik, szóval tulajdonképpen nincs vele gond.

Talán az lehetett a baj, hogy Mann nagyon valósághűre vagy dokumentumszerűre akarta rendezni a filmet, vagy más, nem tudom, mindenesetre rettentően hiányzik belőle a gengszterfilmekben azért alapkövetelménynek számító feszültség. Lassú, sokszor unalmas, gyakorlatilag egyetlen jelenetnél emelkedett meg egy kissé a pulzusom: amikor az egyik szökés közben megállnak a piros közlekedési lámpánál, akkor reménykedni kezdek, hátha mégis izgalmas lesz innentől, de nem.

A párbeszédek laposak, az akciójelenetek elnagyoltak és kidolgozatlanok — bár simán el tudom képzelni, hogy ez is a valósághűség érdekében történik, végülis a valóságban egy lövöldözés tényleg nem akkora kaland, csak két csattanás meg egy vérző seb, de filmben akkor is legyen feszes, legyen olyan, hogy izguljak, vagy legalább kössön le. Még a látványvilága sem volt olyan lenyűgöző, amilyenre számítottam, nem tudom, mennyiben köszönhető ez a digitális kamerának. Leginkább persze egy jó forgatókönyv kellett volna ide meg cool párbeszédek, de nem volt, anélkül pedig hiába a klassz ruhák, remek korabeli zenék meg Johnny Depp szúrós tekintete.

Közellenségek értékelés

Kicsit csalódás, kicsit unalmas, különben nem rossz film, néhány klassz színésszel meg 30-as évek-hangulattal, de sajnos 6/10-nél többet én nem tudok erre adni. Kár, mert akartam szeretni.

isolde
írta
2009. 07. 19. 00:21
megjelenés
63
hozzászolás


Álom.net

Egy pillanatig se gondoljuk, hogy nem vagyok célcsoport, mert de, a cukicsajos tinédzsermozik a kedvenceim, a Spinédzserek az a film, amit legtöbbször láttam életemben, az Álom.net pedig a trailer alapján igazi önmaga paródiájába hajló, aranyos, buta tinivígjátékot ígért. Nagyon kár, hogy nem sikerült végül jól megvalósítani, és az „olyan rossz, hogy ez már jó” kategória helyett is inkább csak a „szimplán rossz”-ba tartozik.

Álom.net

Regina (Labancz Lilla) dögös, nagyon szőke, a pompomcsapat kapitánya, valamint a Sportgimi legmenőbb fiújával, Dáviddal (Jankóczky Attila) jár. Egy nap azonban váratlanul kirúgják a suliból, és ha ez nem lenne elég, a szomszédba is új srác költözik (Csernoczki Ádám), aki haverjaival állítólagos rockzenét játszik a garázsban. Hálistennek Regi szülei gazdagok és befolyásosak, és már másnap beiratják csacska lányukat a város elit középiskolájába. A Virág Gimibe persze csak mufurc stréberek járnak egyenruhában, plusz a hangos szomszédfiú, mind lenézik a szilikonajkú Reginát, ám akkor! Kiderül, hogy a Virág Gimi kosárcsapatát csak egyetlen dolog mentheti meg: ha Regina itt is szervez egy pompomlány-csapatot még a mérkőzésig! Kaland, izgalom, alulöltözött tiniányok! És akkor még nem is beszéltünk a titokzatos rajongóról aki álom.net felhasználónév alatt romantikusan elcsavarja hősnőnk cuki fejét a világháló arctalanságába burkolózva. Vajon megnyeri-e a meccset a Virág Gimi az évtizedek óta veretlen Sportgimivel szemben? Vajon miért rúgták ki Reginát olyan tragikus hirtelenséggel? Kit tarthat az ember igaz barátnak, és ki ellenség a totál egyforma pompomcsajok közül? El lehet-e csábítani egy dögös macát a nagyi sütijével? És főleg, kit takar a romantikus álom.net fedőnév? Szerelem és féltékenység, ármány és emószene, eposzi küzdelem tesiteremben és gokartpályán alakítja és pecsételi meg a szereplők sorsát.

A film a nagy történelmi elődök, a Spinédzserek, Dr. Szöszi, High School Musical nyomdokain jár és azok kliséit próbálja ötvözni, amivel személy szerint nem is lenne problémám. Az sem zavaró, hogy itthoni középiskolákban nem éppen megszokott a pompomcsapat és a nyitott merci, ezek elit sulik, belefér. A színészek sem mindig mérhetetlenül rosszak. Profik csak a mellékszerepekben tűnnek fel, a film összes tiniszereplője amatőr vagy kezdő, ismeretlen arc, sajnos ennek megfelelően sokszor elég ügyetlenül játszanak, mintha könyvből olvasnák a szöveget. Dávid esetében ez éppenséggel direkt üdítő, a kősuttyó vagánycsávó karakterhez remekül passzol a Ford Fairlane szinkronos verzióját idéző beszédstílus, és most nem gúnyolódom, tényleg jó. A lányok esetében a látvánnyal kell beérnünk, ezt úgy tűnik, az operatőr is tudta, mivel szinte minden egyes snitt néhány másodpercig-percig filmezett napbarnított, meztelen combokkal, félmeztelen popsikkal vagy ezek tetszőlege kombinációjával indul. Komolyan többet látjuk a csajok hátsóját, mint a fejüket, és ez azért egy bizonyos dózis felett már zavaró, még akkor is, ha nincs szép fejük.

álom.net megint

Jó forgatókönyv, jó párbeszédek és jó zene kellett volna a filmbe, sajnos egyik sincs. A forgatókönyv annyira szétesett, hogy többször előfordult, hogy nem értettem, mi van, pedig azért ennél bonyolultabb történeteket is elmeséltek már kilencven percben filmvásznon. Nem passzoló, koncepciótlannak tűnő jelenetek és lapos, unalmas részek váltakoznak. A szereplők szövegét megpróbálták tiniszlengben megírni, amit néha eltaláltak, máskor inkább kínos. Van néhány valóban vicces jelenet, amin nevetek, máskor meg inkább olyasmi érzés nézni a filmet, mint Zuzu Petalssal beszélgetni. A zene alapvetően borzalmas, a szokásos magyar zenetévéken látható nyálas magyar romantikus popzene, az egyetlen valamirevaló (vagy legalább vicces) zenés jelenet, amit az Anti Fitness Klub nevű emószenekar művel az iskolabálon.

Álom.net értékelés

Tényleg sajnálom, jól is meg lehetett volna csinálni, ha nem rontották volna el. Cuki csajok, vagány csávók, néhány jó szöveg, többnyire lapos karakterek, rengeteg félmeztelenkedés, szétesett forgatókönyv, kínos zene. Valamiért nem tudom igazán utálni ezt a filmet, pedig borzalmas, 3/10-nél többet sajnos a legjobb szívvel sem tudok kiosztani rá. Cupp-cupp!

isolde
írta
2009. 04. 24. 14:27
megjelenés
96
hozzászolás


Coraline és a titkos ajtó

Borzasztó gyanakvóan ültem be a filmre, mivel talán az egyik legjobb Neil Gaiman-regényből készült (de a top 3-ban biztosan ott van), és egy klassz regényt olvasás után megnézni filmen, nincs annál félelmetsebb és kockázatosabb élmény. De komolyan. Ehelyett amint kijöttem a moziból, legszívesebben azonnal visszamentem volna megnézni még egyszer.

Coraline benéz

Coraline egy magányos kislány, szülei ugyan otthon dolgoznak (írók), de egyáltalán semennyire sem foglalkoznak vele. Egy nagy, régi, vidéki ház egyik lakását bérelik ki és a film elején költöznek be, így Coraline felderítő utakra indul a hatalmas kertben. A ház többi emeletén különc alakok laknak, például a kiöregedett revüsztárok, Miss Spink és Miss Forcible, számtalan terrierjükkel, vagy az orosz akcentussal beszélő furcsa öregember a tetőtérben, aki régen tornász volt, de most állítása szerint egércirkuszt próbál létrehozni, csak az egereknek még nem megy igazán jól a zenélés. Aztán sokáig szakad az eső, Coraline nem mehet ki a kertbe, a lakókat már megunta, és nekilát felfedezni a lakást. Talál egy titkos ajtót is, amely egy furcsa és első látásra tökéletesnek tűnő fordított világba vezet: odaát a másik anyukája várja, aki törődik vele, a kedvenceit főzi és azt szeretné, ha örökre vele maradna. Csak annyi, hogy a másik szülőknek gomb van a szemük helyén, és ha maradni akar, akkor Coraline-on is el kell végezni ezt az aprócska beavatkozást.

A film stop-motion technikával készült, és az a Henry Selick rendezte, aki a Karácsonyi lidércnyomást is. A Coraline talán összességében nem annyira újszerű – kislány a párhuzamos világban változatos nehézségekkel küzd meg – de tele van számtalan izgalmas, ijesztő, össze nem illő és bizarr részlettel. Többszáz éves mályvacukor, kosztümös egerek, hatalmas géprovarok, kisgyermek-kísértetek, és persze a dimenziók között a legnagyobb természetességgel közlekedő macska.

Coraline eszik?

A történet a gyermekkor alapvető félelmeire utazik: szüleink gonosszá válnak, vagy csak szó nélkül örökre magunkra hagynak, az ágy alatt kaparászó képzeletbeli szörny pedig tényleg valami létező, ööö, dolog. A könyv időnként egészen horrorisztikus, a film talán egy fokkal kevésbé, de azért ijesztő és bizarr, akárcsak a rémálmok. Végre egy olyan mese, amit felnőttek is legalább ugyanannyira élveznek, vagy jobban, és nem azért, mert popkulturális utalásokkal van telerakva (nincs benne ilyesmi), hanem mert klassz történet, nagyon érdekes karakterekkel és jó párbeszédekkel. (Legalábbis eredeti nyelven jók, nem tudom, a magyar szinkron milyenre sikeredett).

Coraline értékelés

Szokatlan hangulatú, vicces, ijesztő, bizarr, okos mese egy magányos kislányról, tőlem 9/10 pontot kap, alig várom, hogy hazavihessem dvd-n és megnézzem még kétszázszor.

isolde
írta
2009. 04. 19. 10:28
megjelenés
20
hozzászolás


Egy boltkóros naplója (Confessions of a shopaholic)

A film a hasonló című, brit regényből készült, a bridget jones-i hagyományokat követve bolondos, butácskának tűnő angol csajsziról szól, akiről munkakörnyezetbe helyezve kiderül, hogy valójában sokkal okosabb a látszatnál. A történetet kissé megváltoztatták a forgatókönyv kedvéért, valamint a filmvásznon a lányka intelligenciahányadosa már cseppet sem volt olyan meggyőző, de be kell vallanom, hogy sokkal rosszabbra számítottam. Egyáltalán nem fájt, és kettőször még nevettem is.

Rebecca „Becky” Bloomwood (Isla Fisher) félig finn származású, hosszú, vörös hajú, cuki, bolondos lány, érthetetlen vonzalommal viseltetik a dizájner ruhák, cipők és kiegészítők iránt, melyeket aztán kissé bizarr, ám annál trendibb módon kombinál. New Yorkban dolgozik egy magazinnál, szabadidejében pedig súlyos vásárlásfüggőségben szenved, egyelőre a tagadás fázisban, bár a bank már egyre trükkösebben próbálja behajtani hatalmas hitelkártyatartozását. Ekkor elveszti az állását, majd egy görbe este eredményeként „véletlenül” felveszik a Succesful Savings (Sikeres Megtakarítás) című pénzügyi laphoz. Beckynek persze fogalma sincs a pénzügyekről, de mivel titkon valójában okos (ezt mi nem látjuk, de a történet sugallja), valamint egy újító szellemű és rendkívül jóképű főszerkesztő áll mögötte (Hugh Dancy), napokon belül igen híres és sikeres pénzügyi újságíróvá válik. Persze, ettől még nem lesz pénze, vagy ami lesz, azt azonnal ruhákra költi. Rendes addikt módjára szenvedélyét mindenki előtt titkolja, ami azután kis híján egész életének totális összeomlásához vezet, dehát ez ugye romantikus vígjáték, nem történelmi dráma.

A történet valójában egyszerű, mint a faék, szóra sem érdemes, a forgatókönyv totál semmilyen, a párbeszédek még talán időnként szellemesek, bár most így egy órával film után egyetlen vicces sort sem tudnék idézni, leginkább burleszkjelenetek jutnak eszembe, sok hasraeséssel. Meglehetősen buta, csajos vígjáték, ahol minden egyes fordulat pontról pontra, totálisan kiszámítható.

Vall a boltkóros

Azért nem szenvedtem mégsem, mert a színészek viszont meglepően jók, Isla Fisher ugyan okosnak egy percig sem tűnik, de bájosan bolondos és a várakozással ellentétben nem annyira hülyepicsás, mint inkább szerethető. Barátnője és lakótársnője, Suze (Krysten Ritter) iszonyú aranyos, bár keveset szerepel, de akkor totál átlagos mondatokat is viccesen bír előadni. A jóképű pasi sok említést szerintem nem érdemel, mellékszerepekben viszont feltűnik John Goodman és Joan Cusack (Becky szülei), valamint Kristin Scott Thomas, aki egy egészen fura nőt játszik remekül. Így végül a szerethető kiscsajok és a profi mellékszereplők miatt a fájdalmas butaság helyett egy elviselhető limonádét kaptunk.

Egy boltkóros naplója értékelés

Nekem ez így 5/10, láttam már rosszabb csajos-romantikus vígjátékot. Buta sztori, egész jó színészek, egyszer sem szakadtam a nevetéstől, de nem fájt. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy férfiak kizárt dolog, hogy el bírják viselni ezt a filmet, de élő tesztalanyon nem vizsgáltam a hatást, úgyhogy lehet, hogy csak az előítélet beszél belőlem. (Annyit még el kell mondanom, hogy én nem olvastam a regényt, húgom, aki olvasta, 2/10 pontosra értékelte a filmet, mert szerinte ahhoz képest annyira elrontották.)

isolde
írta
2009. 04. 17. 14:51
megjelenés
12
hozzászolás


A szabadság útjai (Revolutionary Road)

Az ötvenes évek szűk levegője New York kertvárosában, egyforma házak, rendezett gyep, öltönyös emberek vonattal ingáznak a city-ben lévő irodaházakba, rúzsozott asszonykák kávéznak a szomszédasszonnyal, vagyis a szokásos, kissé fojtogató hangulatú idill. Hőseink, a Wheeler-házaspár valamiért azt gondolja, ők többek ennél, felette állnak, az élet más, izgalmasabb dolgokat ígért nekik. Mégis valahogy beleragadtak a reménytelenül normális életformába, ami kifejezetten nem tesz jót a házasságuknak. A történet alapjául Richard Yates 1961-es regénye szolgált, a címe azért ez, mert a pár a Revolutionary Road-on lakik. Lehetett volna ebből egy nagyon jó film is.

Revolutionary Road lakói

Tehát kertváros, Frank Wheeler (Leonardo DiCaprio) az öltönyös ingázó férj, April (Kate Winslet) a csinos feleség. Két gyerekük is van és helyes fiatal pár barátaik meg helyes szomszéd néni. April két gyerekkel és egy cuki kertvárosi házzal ezelőtt színésznő szeretett volna lenni, de most csak a környékbeli tehetségtelen amatőr színjátszókörben bénázhat. Frankről fiatal korában nyilvánvaló volt, hogy egy lázadó tehetség, aki biztosan nem olyan lesz, mint az apja (ingázó öltönyös üzletember), hanem nagy dolgokra lesz képes, amint rájön, mik azok. Amikor már nagyon szenvednek, April kitalálja, hogy költözzenek Párizsba és kezdjenek új életet. Majd ő ott titkárnői munkát vállal valami kormányhivatalban, Frank pedig egész nap szabadon lődöröghet, és gondolkodhat, mihez érez kedvet, hátha rájön, tulajdonképpen miben is különlegesen tehetséges ő. Elég elrugaszkodottnak hangzik az ötlet, de végülis Frank utálja a munkáját, April gyűlöli a kertvárost és elég félretett pénzük van egy efféle kalandhoz.

Persze, ahogy közeledik az utazás valódi időpontja, egyre több olyan dolog történik, ami az utazásuk ellen szól: például Franknek felajánlanak egy egész szimpatikus előléptetést, és még számos egyéb dolog. Frank elbizonytalanodik, April menni akar. Az egész film arról szól, hogy veszekszenek vagy tervezgetnek, illetve fentiek tetszőleges variációi, mi nézők pedig elvileg végig azon izgulunk, hogy akkor most vajon itthagyják-e Wheelerék a kisvárosi borzalmat és a szabadság és önmegvalósítás francia útjára lépnek-e, vagy pedig nem.

Nagyon jók a színészek, meglepően jók, én Kate Winsletről eddig nem tudtam, hogy tud színészkedni, de ebben tökéletesen játssza az átvert, kiábrándult, vagy éppen szerelmes nőt. Öröm nézni, ahogy reszkető kézzel láncdohányzik, kiégetten bámul maga elé, vagy éppen elélvez a konyhapulton, mindegyik arca teljesen hiteles. Leo sem rossz, számomra a szerephez még mindig egy kicsit túl gyerekképű, de megtesz minden tőle telhetőt. A mellékszereplőket is jól válogatták össze, Michael Shannon üdítő jelenség a különc (esetleg elmebeteg) matematikus szerepében. A film legjobb jelenetei a házastársi veszekedések, April és Frank (de főleg April) ugyanis hajlamos egymást hibáztatni, amiért nem álmaik szerint alakult az életük és felvonultatják a házastársi veszekedés összes létező formáját, a bútortöréses békülősszexszel végzősődtól kezdve a fojtottan gyűlölködősig. Szerintem pont így veszekszenek az emberek az életben, nagyon jó.

Sajnos több probléma is van a filmmel, elsősorban a tempója. Néha ígéretesen felpörög és átélhető, máskor viszont hosszú időre lendületét veszti, és komolyan elgondolkodom, hogy mi lenne, ha inkább hazamennék a félbehagyott izgalmas könyvemet olvasni, tulajdonképpen a legkevésbé sem érdekel, hogy elutaznak-e a Wheelerék Párizsba vagy kinyírják egymást még itt az USÁban. Lassú sodrású filmdráma is lehet feszes és izgalmas, de ez valamiért nem lett az. Wheelerék párbeszédei többnyire hitelesek, időnként mégis a közhely határát súrolják, vagy olyan mondatokat mondanak, amiket élő beszédben ember nem mond. Gondolom, jó lenne, ha a néző valamit érezne abból, amit az ifjú pár „reménytelen ürességnek” nevez, ha átéreznénk, hogy valóban rossz lehet ebben az idilli, ám álszent légkörben élni, de valahogy ez sincs meg. Amit az Óráknak vagy az Amerikai szépségnek sikerült elérnie — hogy azt gondoljam, „uramisten, csak nehogy valaha amerikai kertvárosban kelljen élnem, inkább a halál” — azt ennek a filmnek nem sikerül. A végkifejletre túl hamar rá lehet jönni, kiszámítható, ezért amikor valóban úgy történik, már nem ütött, csak nyugtáztam, hogy oké, tényleg ez lett a vége.

A film aláfestő zenéje szintén nem sokat segít, rossz, nem a megfelelő pillanatokban szólal meg, nem odaillő, idegesítő, nem teremt hangulatot. Meg kell viszont dicsérni Kate Winslet megjelenését, jól áll neki ez a haj, és klassz, csinos, érdekes szabású ötvenes évekbeli ruhákban lejt fel-alá, bár a legjobb jelmezért járó Oscar-jelölést azért kicsit túlzásnak érzem.

A szabadság útjai értékelés

Jó alaptörténet, remek színészek, mégis néha unalmassá és kiszámíthatóvá váló filmdráma rosszul eltalált zenével. Hat és hét pont között ingadoztam, na jó, legyen egy gyenge 7/10. Azok harmincas házasok fogják értékelni, akik feladták az álmaikat és utálják a munkájukat, bár jól keresnek vele.

isolde
írta
2009. 01. 25. 19:21
megjelenés
56
hozzászolás


Kairó bíbor rózsája (The Purple Rose of Cairo)

Igazán kellemes meglepetés a film, előzetes gyanakvásommal ellentétben a legkevésbé sem emlékeztet a „szokásos” Woody Allenre, teljes mértékben hiányzik belőle a rendező védjegyévé vált neurózis. Kairó bíbor rózsája plakátTalán tiszteletlenség ilyet mondani, de az is előnyére válik a filmnek, hogy Woody Allen nem szerepel benne, ő csupán megírta a később Oscarra jelölt forgatókönyvet és megrendezte, mindkettőt hibátlanul. Az eredmény egy, a 30-as évek New Jersey-jében játszódó, kissé szürreális, valóságot és fikciót összemosó romantikus vígjáték. Tényleg romantikus és tényleg lehet rajta nevetni.

A történet 1935-ben játszódik, a gazdasági válság hatása még bőven érződik, New Jersey szegényes, lepukkant környék bezárt gyárakkal és munkanélküliséggel. Monk (Danny Aiello) is munka nélkül maradt, emellett iszákos, brutális és bunkó is, lelkiismeretfurdalás nélkül elkockázza a kis pénzt, amit felesége, Cecilia (Mia Farrow) pincérnőként megkeres. Ceciliának így aztán egyetlen öröme marad az életben, illetve menekülése a lehangoló valóságból, a Jewel nevű mozi. Mia Farrow tökéletesen alakítja az ágrólszakadt szürke veréb lánykát, rosszul szabott kabátban és elképesztő mozirajongással: Cecilia minden filmet többször látott már, és jobban otthon van a sztárok magánéletét illetően, mint ők maguk. Folyamatos álmodozás mellett persze nehéz hatékonyan felszolgálni, ezért munkahelyén sem mennek tökéletesen a dolgok, de sebaj, mert új filmet játszanak a Jewelben, a Kairó bíbor rózsáját. Cecilia meg is nézi vagy ötször áhítattal, ahogy Tom Baxter (Jeff Daniels), a jóképű, becsületes kalandor és felfedező Egyiptomból Manhattanbe repül, hogy eltöltsön ott egy görbe hétvégét. Mígnem az ötödik alkalommal Baxter beszélni kezd hozzá a vászonról, majd pedig le is jön onnan, és közli, hogy a valóságban szeretne élni ezentúl Ceciliával, akibe egyébként szerelmes.

Tom Baxter tehát New Jersey-ben lófrál panamakalapban és bricseszben, és megpróbálja megérteni a valóságot, vicces félreértésekbe keveredve ezáltal. A vásznon maradt szereplők pánikolnak és szerencsétlenkednek, mert nem tudják Tom nélkül folytatni a filmet – egyébként köztük, egy mellékszerepben a fiatal Edward Herrmann is feltűnik (idősebb korában Lorelai Gilmore apja). Hollywood is értesül a dologról, és végül Gil Shepherd, a Tom Baxtert alakító jóképű színész (szintén Jeff Daniels) Jersey-be repül, hogy megpróbálja valahogy rávenni a saját maga által életre keltett szereplőt, menjen vissza a filmbe.

A Kairó bíbor rózsája 1985-ben készült, és bár azóta (gondolom) számtalanszor ellőtték a „film a filmben”-megoldást, Woody Allen az elsők között volt és igazán jól csinálta. Kicsit szüreális, ahogy a kalandor lemászik a vászonról, de valahogy mindez a legnagyobb természetességgel történik. A filmvilág és a nézők reakciói a vicces és a groteszk között változnak, a valóság és a film keveredése nevetséges buktatókkal jár. Végül Ceciliának természetesen választania kell fantázia és valóság között. A film egyik nagy erőssége a befejezése, amit nyilván nem lövök le, de nagyon a helyén van. Többen próbálták rávenni Woody Allent, hogy írja át a végét, ám ő szerencsére nem volt hajlandó.

Kairó bíbor rózsája értékelés

Hangulatos, romantikus, néha esetleg szomorkás vígjáték, ágrólszakadt mozirajongó lánnyal, igazán nagyon jóképű és bátor férfihőssel, valamint valóság és fikció közötti szürreális keveredéssel. Nem az a film, ami megváltoztatta az életemet, de jó volt nézni, 8/10 pontot ér nálam. A Time magazin pedig feltette a valaha készült legjobb 100 film listájára.

isolde
írta
2009. 01. 13. 15:48
megjelenés
7
hozzászolás


Az órák (The Hours)

Kezdjük a tényekkel. Virginia Woolf 1925-ben írta a Mrs. Dalloway című regényt, egy nő egyetlen napjáról szól, amelyben benne van az egész élete. A regény munkacíme Az órák volt. Michael Cunningham 1998-ban írta meg Az órák című Pulitzer-díjas regényt, ami három nő egy-egy napjáról szól, a három nő közül az egyik maga Virginia Woolf. Végül pedig David Hare írt Az órák című, széles körben megfilmesíthetetlennek tartott regényből egy forgatókönyvet, és így lett belőle film. Mindkét könyvet nagyon szerettem, valamint nő vagyok, és a fentiekből talán következik, hogy az egyik kedvenc filmemről van szó.

A remekbe szabott és nagyon ütős első jelenetben az idős Virginia Woolf máris öngyilkos lesz: gyönyörű levelet ír férjének, követ köt a lábára és belegyalogol a jéghideg Ouse folyóba. A film azután három nő egy-egy napját követi végig, különböző helyeken és korokban. 1925-ben Virginia Woolf (Nicole Kidman műorral) azzal kel fel reggel, hogy kitalálta a következő regényének első mondatát: Mrs. Dalloway úgy döntött, maga veszi meg a virágokat. Virginia egyébként gyönyörű, Nicole Kidman tökéletesen hozza az egyszerre kissé zavarodott, de tökéletesen intelligens tekintetet, töltőtollal ír és csodálatosan zaklatottan szívja sodort cigarettáit.

Valahol máshol, 1952-ben Laura Brown (Julianne Moore) Los Angeles-i háziasszonynak férje születésnapjára tortát kellene készíteni, ám egyetlen vágya van, hogy békében olvashassa a Mrs. Dalloway-t. Laura Brown fullasztó légkörű házassága és bizonyára szertetreméltó, de inkább rémisztően idegesítő kisfia között őrlődik egy olyan életben, ami egész nyilvánvalóan nem neki való, így nem csoda, hogy benne is felmerül a öngyilkosság gondolata.

A harmadik szál napjainkban játszódik Manhattanben. Clarissa Vaughan, beceneve Mrs. Dalloway (Meryl Streep) úgy dönt, maga veszi meg a virágokat. Partit rendez ugyanis, mivel AIDS-ben haldokló író barátja nyert valami díjat. Clarissa egyébként leszbikus, az író barát, Richard (Ed Harris) pedig szintén meleg, de egyszer régen azért szerelmesek voltak egymásba.

Az órák látszanak?

A három történetszál között rengeteg kapocs van, néhány konkrét, történetszintű, néhány egészen rejtett. Mindhárom napban jelen van az öngyilkosság, mindenütt ott a regény, mindegyikben szerepel váratlan vagy kevésbé váratlan leszbikus csók. Az AIDS-es Richard hangokat hall, amik ógörögül beszélnek, ilyen hangokat Virginia Woolf hallott, amikor pszichotikus depressziós volt. A színésznők klasszul játszanak, Nicole Kidman Oscart is kapott a zaklatott tekintetért, Julianne Moore megfelelően megtört, Meryl Streep pedig ügyesen egyensúlyoz a hisztéria határán. Ahogy a regény, így a film fő vonulata a mindennapok örömteli apróságai, amik széppé tehetik az életet, de mindenhol ott van köztük a halál.

A férfiak többnyire mellékszereplők, mindhárom történet egy-egy nőről szól, aki többé-kevésbé kétségbeesetten keresi a helyét a saját életében. Drámai, időnként már-már érzelgős, de mégis inkább megrendítő történet a női önállóságról és a szabadságról, sokak szerint olykor a giccs határát súrolja, szerintem még akkor is hiteles tud maradni. Valójában megértem, ha férfi nézők kevésbé értékelik: az Órák a legjobb, sőt, megkockáztatom, hogy az egyetlen értelmes női film, amit valaha láttam.

Órák értékelés

A kedvenc regényem alapján íródott másik kedvenc regényemből, kedvenc színésznőimmel kedvenc témámról készült film nyilván 10/10 pontot kap tőlem. Halál, szabadság, dráma, szerelem és az élet szeretete a szokásos pátosz nélkül, a mindennapokba helyezve, három klassz nő történetében elmesélve. Harmadszorra sem unalmas.

isolde
írta
2009. 01. 07. 14:25
megjelenés
41
hozzászolás


Nők (The Women)

Egy barátnőm azzal biztatott, hogy „tulajdonképpen nem okoz konkrét fizikai fájdalmat a film megtekintése” és konkrét fizikai fájdalmat valóban nem okozott. Tény, hogy ugyanazt a tompa beletörődést éreztem, mint a fogorvosnál (nagyjából másfél óra múlva mindez véget fog érni, addig pedig majd csak kibírom valahogy) és rengeteg önuralmamba került, hogy ne verjem a fejem ütemesen az előttem lévő széksorba. A végére pedig annyira elszomorodtam, hogy meg kellett ennem utána egy egész doboz marcipános bonbont. De nyugalom, rátérek a filmre.

Meg Ryan buta arccal

A Nők az 1939-ben készült, hasonló című film remake-je. Az eredetit George Cukor rendezte, és attól különleges, hogy egyáltalán nem szerepelnek benne férfiak, semennyi. Szerintem ez már önmagában is elég borzasztó ötlet, ennek ellenére az eredeti filmet sokan dicsérik. A 2008-as verzió azonban több szempontból is hatalmas melléfogás.

A történet rém egyszerű, Mary Haines (Meg Ryan) milliomos férje viszonyt kezd a dögös parfümöslánnyal, Crystallal (Eva Mendes). Ez többek között azért is rettenetes, mert Mary valóban példás milliomosfeleség, egész nap pörög, jótékonykodik, a nőegyletnek tartott jótékonysági ebédet saját maga főzte meg (oké, segített neki a házvezetőnő meg a nörsz, de ez mellékszál), és virágoskertjében is önkezével ülteti el a rózsákat, ennek köszönhetően nem is szépen manikűrözött a körme. Anyjával (Candice Bergen) ebédel, apja cégének besegít, és a lányára is rászól, hogy írja meg a házifeladatát a nörsz segítségével, szóval példás anya, feleség, gyermek és dolgozó nő. A pletykás manikűröslánynak köszönhetően persze a férj viszonya napvilágra kerül, így Mary és barátnői, a karrierista Sylvia (Annette Benning), a sokgyerekes Edie (Debra Messing) és a leszbikus Alex (Jada Pinkett Smith) együttes erővel próbálnak úrrá lenni a kialakult helyzeten. Van tanulság is, az, hogy a nőnek nem szabad feladnia magát különböző szerepeiben és nem szabad csak másokért tevékenykednie, mint Mary tette eddig önfeláldozóan, hanem önzőnek kell lenni, valamint hajvasalót kell használni, és akkor minden jóra fordul.

Kezdjük ott, hogy ennek a filmnek a világon semmi keresnivalója a 21. században. Világos, hogy 1939-ben még volt a történetnek és a tanulságnak némi létjogosultsága, akkoriban még esetleg el tudom képzelni, hogy nagy szó volt, ha az eddig csupán a cselédek és a nőegylet koordinálásában jeleskedő nő a saját lábára áll és (anyutól kapott pénzből ugyan, de) önmegvalósít. Ma már ez, finoman fogalmazva, nem igazán világrengető. Emellett egy csomó jelenet rettenetesen idejétmúlt, például amikor a cselédek megvitatják a konyhában a nagysád viselt dolgait, vagy Sylvia piszkos trükkje állásának megtartása érdekében – ma nem így működik a világ, csak szólok.

Eva Mendes a nőMégsem ez a legnagyobb probléma a filmmel, hanem a szereposztás, a forgatókönyv, a botox és a visítozás: eleve rosszul válogatták össze a szereplőgárdát, majd irtózatos közhelyeket adtak a szájukba. Meg Ryan nem egy nagy színésznő, de régebben azért tudott vicces vagy aranyos lenni, én kedveltem, ebben a filmben azonban szimplán megbénították az arcizmait és baromságokat kell mondania. A barátnői külön-külön és együtt is idegesítő, önző, buta, visítozó ribancok, emellett borzalmas egydimenziós karakterek. Nyilván nem várok egy csajos vígjátéktól jellemábrázolást, de a Nők-ben felvonultatott kliséhalmaz még ebben a műfajban is meglepő teljesítmény. A dögös, fiatal szerető pénzéhes. Az afroamerikai barátnő leszbikus és vagány. A szülés az, hogy egy nő premier plánban sokáig ordít. Onnan tudjuk, hogy a kislány nem akar nővé érni, hogy tamponokat éget el máglyán, mellesleg itt a feliratot sikerült tökéletesen félrefordítani. A karrierista barátnő kemény, magányos és vasalja a haját; jellemfejlődését hajának hullámosodása jelzi, ellentétben a főhősével, akié eredetileg hullámos, aztán karrierbe kezd és onnantól lesz egyenes haja. Hiába, no, összetett holmi a női lélek. De igazán, annyira elkeserítő látni, ahogy Annette Benning, aki egyébként jó színésznő lenne, küzd a borzasztó szövegével, és Candice Bergen, aki egy jól kinéző idős nő, ránctalan, merev arccal próbál mosolyogni.

Néhány jó vagy vicces mondat elhangzik a filmben, ezt meg kell hagyni, a házvezetőnő, Cloris Leachman egész tűrhető, valamint Bette Middler is feltűnik egy jelenet erejéig, ő igazán üdítően jó, még nevetni is lehet rajta. De a női rendező ellenére, vagy ha rosszmájú akarok lenni, akkor éppen amiatt, a film borzasztó képet fest a nőkről: sekélyes, önző, visítozó lények, én szégyellem magam miattuk. Nagyjából fél óra után titkon már annak is örülnék, ha feltűnne néhány géppisztolyos pasas, vagy legalább űrmajmok, és mészárlásba torkollna az idill.

Nők értékelés

Nagylelkűen adok 3/10 pontot, a néhány jó poén meg Bette Midler miatt. Elcseszett remake rossz párbeszédekkel, kliséhegyekkel, elhibázott szereposztással és a botox indokolatlan használatával. De legalább megtanultuk, milyen borzalmas hely lenne a világ férfiak nélkül. Borzalmas. Bele sem merek gondolni.

isolde
írta
2008. 12. 29. 12:30
megjelenés
15
hozzászolás


A rádió aranykora (Radio Days)

A film Woody Allen nyolcvanas évekbeli, Oscar-jelölt forgatókönyvei közé tartozik, és valóban érdekes kísérlet azon nosztalgiázni egy filmben, amikor még nem volt mozgókép és a rádióhallgatás töltötte ki az emberek üres óráit és fikció iránti igényét. Tömény nosztalgia, vicces anekdoták és hiteles korrajz egy letűnt időszak sztárjaival és mindennapjaival. Sokak szerint szívmelengető, én időnként untam.

Woody Allen nem szerepel a filmben, hanem narrálja azt: elmeséli a gyermekkorát, ami egy népes, szerető zsidó családban játszódott brooklyni otthonukban, ahol mindig szólt a rádió, és minden családtagnak megvolt a maga kedvenc műsora. A főszereplő kisfiú, Joe (Seth Green 13 évesen) az Álarcos Kalandort hallgatja, és pénzt lop a zsinagógától, hogy megvehesse a kalandorgyűrűt. Pártában maradt, de rendületlenül randizgató nagynénje, Bea (Dianne Wiest) a tánczenéket szereti, dagadt nagybátyja pedig a sportműsorokat. Vicces vagy jellemző epizódokat kapunk a család életéből, amelyeknek szinte mindig fontos szereplője valamilyen rádióműsor, többek között szerepel a híres Orson Welles-rádiójáték is, a Világok harca, amikor fél Amerika elhitte, hogy marslakók támadták meg a Földet.
A család történetei mellett a rádió akkori sztárjainak életébe is belenézünk. Sally White (Mia Farrow) cigarettaáruslányként egy reggeli műsor egyik vezetőjével kavar, aztán tovább is halad a celebség rögös útján, beszédleckék, illetve egy bérgyilkos és annak anyukája segítségével. A rádiócelebek Manhattanben buliznak, elegáns klubban ünneplik az 1944-es év beköszöntét, a főhős és családja pedig ugyanezt a közvetítést hallgatja otthon a rádión.

A film pozitívuma közé tartozik a hangulata, tökéletesen nosztalgiázik egy letűnt időszakon, és biztosan el lennék ragadtatva, ha a negyvenes évek elején éltem volna vagy más miatt lenne kedvencem a kor. Korabeli műspanyol tánczenék, revük, tollas dívák, fátyollal díszített idétlen kalapkák, hatalmas méretű, klasszikus rádiókészülékek, és igazán remekbe szabott hangeffektek. Van számtalan humoros szituáció, és igazán klassz a nyitójelenet, ami egy rádió-korabeli „urbánus legendát” elevenít fel: két betörő, akiknek szinte csak a zseblámpájuk fényét látjuk, épp kipakol egy házat, amikor megcsörren a telefon, egy rádiós vetélkedőből hívják a ház urát, klasszikus zenéket kell felismerni, ami a betörőknek hálisten remekül megy.

Engem általában meg lehet venni atmoszférával, és sokszor többre tartom a hangulatot a cselekménynél, ennek a filmnek valahogy mégsem sikerült, számomra ezúttal zavaró volt, hogy nincs egységes történetszál. Pontosan olyan, amikor valaki anekdotákat mesél nekünk a Régi Szép Időkről, egyik történetbe belekezd, aztán mégis egy másikat mesél el, szereplők tűnnek fel, akik további sorsáról mégsem lesz szó, egymást követő epizódok lényegesebb összetartó erő nélkül. Időnként nevettem a vicceken, vagy izgultam a szereplőkért, vagy épp arra próbáltam rájönni, honnan olyan kísértetiesen ismerős az anyuka, Julie Kavner hangja (onnan, hogy ő Marge Simpson), máskor viszont csak türelmesen vártam, hogy vége legyen az aktuális bossa nova-számnak és történjen már valami.

A rádió aranykora értékelés

Vitathatatlan, hogy nem én vagyok ennek a filmnek a célcsoportja, és maximum 6/10 pontot vagyok képes adni rá, mert nem vagyok a korszak rajongója és mert zavart az egységes történet hiánya. Azok azonban, akik szívmelengetőnek tartják egy népes, szegény, de összetartó brooklyni család mindennapjait, meg azok, akik nosztalgiával gondolnak a negyvenes évekre és a rádiókabaréra, minden bizonnyal nagyon fogják szeretni.

isolde
írta
2008. 12. 25. 13:05
megjelenés
Ide te kellesz!
hozzászolás


Nagy hal (Big Fish)

Egyszer felhívtak a barátnőim, hogy itt vannak a videótékában és javasoljak nekik valami jó bőgős filmet, mert olyanra vágynak. Nekem hirtelen a Big fish jutott eszembe, és jó választásnak bizonyult, sírtak is rajta fél este. Anno eléggé megosztotta a film a Tim-Burton-rajongókat, az ismeretségi körömben lévőket legalábbis: a könnyekig meghatott lányokon kívül elégedetlenkedő és csalódott ifjakra is emlékszem. Valamennyire érthető is a csalódottság, hiszen a Nagy hal eltér egy kissé a szokásos „Tim Burton-ös” meséktől: kevésbé sötét, nem kifejezetten hátborzongató, és megkockáztatom, hogy a szokásosnál nagyobb mértékben játszódik a valóságban. Illetve, nehéz eldönteni, mennyire játszódik a valóságban, éppen ez benne a lényeg.

Big Fish szív

Edward Bloom (Albert Finney / Ewan McGregor) halálos ágyán fekszik, ezért fia, Will (Billy Crudup), aki már három éve nem beszél vele, most bájos francia neje kíséretében meglátogatja. A film során Will apja mesél, Will pedig történetein keresztül megpróbál közelebb jutni valamiféle igazsághoz apjával kapcsolatban. Ez egyáltalán nem könnyű, az öreg Edward ugyanis folyamatosan hazudik. Vagy legalábbis színes, valószerűtlen történeteket talál ki: csodás kalandokat mesél, amikről nehéz eldönteni, mennyi közük van a tényekhez. Esetleg semennyi.

Edward kisfiú korában meglátta egy boszorkány (esetleg a falu végén élő furcsa öregasszony) üvegszemében tükröződni, hogy hogyan, milyen módon fog meghalni. A kis Edward innentől fogva mérhetetlenül kalandvágyó és vakmerő lett, hiszen végig tudta, hogy nem az Óriás fogja megenni, nem a koreai katonák kapják el kémküldetése során, nem szenved munkahelyi balesetet a cirkuszban, hanem a boszi-szemben látott módon éri majd el a vég. Edward tehát számos, hihetetlen és varázslatos kalandba keveredik, vagy legalábbis ilyenekről szóló mesékkel traktálja környezetét. Barátai, és bájos felesége (Jessica Lange) úgy tűnik, nem bánják, fiát azonban egy bizonyos életkor felett mérhetetlenül idegesíteni kezdi a dolog: hogy apja sosem őszinte, hogy folyamatosan a fikció mögé rejtőzik. Ezért megszakítja vele a kapcsolatot, most viszont, hogy az öreg haldoklik, Will azt reméli, talán kiderül végre, milyen is volt az igazi Edward Bloom. Egy mesebeli aranyhal közvetlen rokona, vagy csak egy nárcisztikus, hazug öregember. Ennek megfelelően régi iratok között kutat, a család ismerőseivel beszél, és felkutatja apja gyanús nőismerősét is (Helena Bonham-Carter).

A film nagy része Edward meséinek képi megjelenítéséből áll, ami ennek megfelelően valószerűtlen, fantáziadús, esetenként bizarr, de általában gyönyörű: vándorcirkusz különös teremtményekkel, víz alatti erdő, tízezer nárcisz, dögös thai sziámi ikercsajok. Mind a képek, mind a történet végig valahol az ijesztő komorság és a napfényes giccs határán egyensúlyoznak – mint általában a mesék. A háború ugyan borzalmas, a boszorkány üvegszemű, de az óriás azért jóságos, a szerelem pedig nyilván örök. Edward történetei időnként egészen valóságosnak tűnnek, máskor azonban nyilvánvaló népmesei elemekből állnak.

Nagy hal a mezőn

A Daniel Wallace regényéből készült történet végig valahol valóság és képzelet határán játszódik, és szemmel láthatóan Will Bloom az egyetlen, akit ez zavar. Valamelyest végülis választ kapunk a kérdésre, hogy mennyi volt Ed történeteiből a valóság, de nem teljesen. És egyáltalán, számít ez? Egyáltalán van ilyen határ? Honnantól nevezhetünk valamit kitalációnak és honnantól csupán szubjektív értelmezése ugyanannak a valós ténynek? Van-e egyáltalán olyan, hogy tökéletesen tényszerű vagy tökéletesen képzeletbeli? A nárcisztikus Edward énvédő mechanizmusa a fantáziálás volt, megfosztva őt ezzel az őszinte, „valódi” emberi kapcsolatoktól? Vagy gazdagabb lett azáltal, hogy egy egész elképzelt világot gondolt maga köré? Vagy nem is képzelt el semmit, hanem egyszerűen különbözőképpen látjuk a világot, mi emberek, és Edward ilyennek látta? És van ennek bármiféle jelentőség egyáltalán? Ilyen kérdéseket vet fel a film, választ pedig csak részben ad, és én épp ezért szeretem.

Nagy hal értékelés

Érdekes hangulatú családi dráma nagyon sok mesei elemmel, színes, lenyűgöző, kicsit bizarr képi világgal, Oscar-jelölt filmzenével és remek boszorkánnyal, 9/10 pontot adok rá. Biztos vagyok benne, hogy páran giccsesnek találják ezt a filmet, de mindenképp érdemes megnézni, és legyen nálunk zsebkendő.

isolde
írta
2008. 12. 24. 12:38
megjelenés
39
hozzászolás


Ó, testvér, merre visz az utad? (O Brother, Where Art Thou?)

Némi gyanakvással kezdtem nézni a filmet, különösen, miután elolvastam a fülszöveget a dvd hátulján. A Coen-fivérek 2000-ben készült mozija alapjául Homérosz: Odüsszea című hőskölteménye szolgált, és három szökött fegyencről szól, akik összeláncolva erednek valami kincs nyomába. A gazdasági világválság (nem a mostani, hanem a klasszikus, 1930-as évekbeli) idején játszódik Délen, értelemszerűen tele van távoli görög mitológia-utalásokkal, bizarr alakokkal, meg folk-, gospel- és blueszenével. És iszonyú jó.

O Brother, Where Art Thou?

A leleményes Ulysses Everett McGill (George Clooney) és két fegyenctársa megszökik a kényszermunkából, mivel meg akarják keresni a kincset, amit McGill még bebörtönzése előtt ásott el valahol a völgyben. Sietniük kell, mert a völgyben vízierőművet terveznek és ezért négy nap múlva az egészet elárasztják vízzel. A fegyencek tehát indulnak a kincsért, útközben pedig csomó veszélyes vagy szimplán hülye kalandba keverednek és csomó érdekes és vicces figurával találkoznak. Mindjárt az elején elbénázzák a tehervonatra való felugrást és kénytelenek beérni a szintén a síneken közlekedő kézi hajtánnyal, amit egy vak öregember vezet. A vak öregember (lásd még: Teiresziasz, a vak jós) megjósolja nekik, hogy viszontagságos utuk végén fognak találni valamit, ami nem a kincs. Később kocsit szereznek és felvesznek egy stoppost az útelágazásnál – Tommy, a néger folkzenész épp most adta el a lelkét az ördögnek, hogy cserébe az megtanítsa gitározni. Tommy (Chris Thomas King) tud egy rádióstúdiót, ahol tíz dollárt is fizetnek egy dalért, úgyhogy beugranak és eléneklik a Man of constant sorrow című számot.

Találkoznak egy óriás termetű, félszemű Biblia-ügynökkel (John Goodman), aki nem mellesleg Ku-Klux-Klán-tag, és a fenti szervezet fehér ruháiba öltözve próbálnak túljárni az eszén (lásd Küklopsz meg a birkái). Egy bankrablás erejéig a bipoláris George „Babyface” Nelson nevű hírhedt gengszterhez csapódnak, Babyface egyébként valóban létező személy volt. Vannak szirének, akik elcsábítják őket énekükkel, és az is kiderül, hogy McGill felesége, Penny (Holly Hunter) már az új kérők közül válogat. Mindeközben Mississipi államban kormányzóválasztás zajlik, valamint üldözi őket a rendőrfőnök, aki pont úgy néz ki, mint amilyennek Tommy leírta a sátánt.

Clooney szokásához híven remekül játssza a piperkőc bűnözőt, aki általában jó taktikus és a szavakat remekül forgatja, de elengedhetetlen, hogy mindig legyen nála Dapper Dan márkájú hajzselé. És hajháló is. A film road-movie, kalandos, vicces és egészen meseszerű, simán belefér olyasmi, hogy a szirének esetleg békává változtatnak elcsábított férfiakat. Az Odüsszeiához viszonylag kevés köze van, inkább csak utalások formájában jelenik meg a sztoriban, és nem hiszem, hogy sokat levonna a filmélményből a görög eposzok hiányos ismerete (a Coen-fivérek azt állítják, hogy ők se olvasták az eredetit). Jó történet és jó színészek, de a legklasszabb a filmnek a hangulata, a harmincas évek Amerikája, válság, ku-klux-klán, blues, vasútépítés. Utólag digitálisan átszínezték a filmet, hogy a régi fotókhoz hasonlóan az a kissé barnás, szépia-színű legyen, ami nagyon szép és kissé valószerűtlen látványt eredményez. Valamint Oscar-jelölést az operatőrnek.

Ó, testvér, miért nézel úgy

Külön bekezdést kell szentelnem a zenének, ami nagyon sokat ad a filmhez: végig folk, blues, country és gospel-dalok szólnak, remekül illeszkednek a történethez és a vintage látvánnyal meg a néhol meseszerű sztori-elemekkel együtt egészen különleges hangulatot eredményeznek. A nem-kortárs filmzenéket állítólag nagyon ritkán szereti a közönség, az O brother zenéje ezzel szemben Grammy-t kapott és számos slágerlistát is vezetett. Meg én is ezt hallgatom ma egész nap, nagyon klassz.

A film címe egyébként utalás a Sullivan utazása c. 1941-es mozifilmre, amelynek a főszereplője, egy rendező realista filmet készül forgatni a Nagy Gazdasági Világválságról az átlagember szemével, mivel azonban semmi tapasztalata nincs a témában, csavargóként útnak indul, hogy élményket szerezzen a Délről és a szegénységről. Sullivan tervezett filmjének a címe O Brother, Where Art Thou?, bár Sullivan közben rájön, hogy valójában nem realista dokumentumfilmeknek, hanem komédiák készítésének van több értelme. A Coen-fivérek tehát a fenti címet adták a Válságról szóló realista komédiájuknak.

Ó testvér, merre visz az utad? értékelés

Elég különös és szokatlan road-movie a harmincas évek Amerikájában, misztikus-meseszerű elemekkel, mitológiai és (pop)kulturális utalásokkal, valószerűtlen látvánnyal és fantasztikusjó countryzenével. Legyen 8/10. Azért nem adok rá többet, mert elég furcsa film, és mert sok rejtett utalás van benne, amik a hozzám hasonlóan felületes műveltségű néző számára elveszhetnek.

isolde
írta
2008. 11. 03. 13:06
megjelenés
33
hozzászolás


- A múltba →


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.