Coffee & Kareem: a haverzsarus zsáner sokadik darabja

A Netflix úgy döntött, hogy kipróbálja milyen, ha a Stuber rendezője tovább garázdálkodik.

Ezt tényleg minden szinten lehet érteni, egyrészt mert a Stuber szerintem elment, de akinek nem tetszett, az mindenképp hagyja ki Coffee & Kareem kalandját, hiszen egyrészt pont olyan bland, másrészt mert Michael Dowse karrierje eléggé hullámzó, a Goont is neki köszönhetjük, szóval akár igazán jó is lehetett volna.

A történet szerint egy fehér zsaru, érdekes névválasztás a Coffee hozzá, egy fekete nővel jár, akinek a fia Kareem ezt a viszonyt nem viseli túl jól. A kölyök terve, hogy pár gengsztert felfogad: verjék meg a férfit. Csak hát az üzlet lebonyolítása közben szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, és így kénytelen Coffee-val közösen menekülni egy nagyobb, piszkos zsarus ügy mellékvonalán.

Igazi haverzsaru filmes alap, persze klisés, de nem a sztorival van baj, az biztos. Vagyis igazából semmi komoly gondom nincs a filmmel, azon kívül, hogy Ed Helms nem a legjobb főszereplő, közte és a kölyök között nem volt annyira erős a kémia.

Ellenben tipikus egyszernézős szórakozásként simán elment a film. Ahogy az Ubernél, úgy itt is teleszórták popkult utalással és poénnal, amik közül nyilván nem mind, de jó pár működik. Ezek közül amúgy a politikai korrektséggel hülyülés szerintem magasan kiemelkedik. Az összes pillanat remek, amikor a túlérzékenységet villantó zsaru nem tudja mit szabadna mondania bizonyos helyzetekben, mi nem hangzik rasszistának. Annyira abszurdan viccelnek vele, hogy az ütött.

Ahogy a “nagy fordulatokkal” teli történet hiába szedhető szét, és valójában tét nélküli, mert egyszer sem meri kifordítani a nézői elvárásokat. Viszont mindeközben a mellékszereplők kicsit ellopják a showt. A komoly szálakat tök viccesen ellensúlyozza, vagy épp súlytalanítja Betty Gilpin. Sőt, szerintem” King Bach” is rohadt vicces volt.

Igazából a végére el is jutok a film fő bajához, azon kívül, hogy a másolat másolata kicsit, egyszerűen a nagy haverzsarus filmekhez esélye sincs felnőni, pont azért, mert eltolják a Haláli fegyver-humor felé sokszor, pedig a zsaru+ gyerek + anya vonalon lehetett volna igazi érzelem is mögötte, amivel téteket is tudtak volna bele tenni. Vagy annyira el kellett volna szállniuk korábban, mint a végső leszámolásnál tették.

Ellenben mégsem bántam meg, hogy megnézem. Elment, párszor vigyorogtam, nyilván 1 év múlva nem ezt fogjuk ajánlgatni, de most az időzítése remek volt egy ilyen popcorn limonádénak, amiben azért rengeteget káromkodnak és párszor durván fröcsög a vér.

The Voices – hogy miért nem békéseket hall?

Nem szabad hallgatnotok a fejetekben levő hangokra, a rossz ösztöneitekre! Nyilván eltúlozzák a sok gyilkossággal ezt az alapgondolatot, de ilyesmi lapul Ryan Reynolds véres hülyülése mélyén.

A The Voices főszereplője egy kora 30-as férfi, aki kádakat gyárt egy kisvárosi gyárban, és akinek az anyja skizofrén volt, az apja pedig nem igazán bírta ezt. Hát felnőve neki is hasonló problémái akadnak: beszél hozzá a macskája és a kutyája, vagyis hangokat hall. A probléma, hogy a macska nagyjából a mindent elpusztító káosz felé tolja, a kutya pedig egy kicsit megpróbálja ellensúlyozni ezt, de nem igazán megy neki.

Ez természetesen oda vezet, hogy a könyvelésen dolgozó angol bigét véletlenül megöli főhősünk, aztán a levágott fejét elteszi a hűtőbe, de az elkezd panaszkodni (komolyan), hogy egyedül érzi magát…

A történetből persze simán lehetett volna valami kőkemény horror is, de itt a sötét humor felé tolták inkább azt a mérleget. Hogy eléggé rágyúrtak-e, azt nem tudom teljesen, párszor persze el lehet mosolyodni, annyira abszurd az egész, de közben pedig a szomorú háttérra is koncentrálnak, talán túl sokat is?

Az mindenképp kijelenthető, hogy néhol elég beteg az anyag, amire nem meglepő, hogy Ryan Reynolds beugrott, az ő humorát ismerjük, viszont érdekes volt, hogy Gemma Arterton és Anna Kendrick mennyire visszahúzta a teljes elszállásból a filmet. Ezt úgy értem, hogy ők remekül képviselték a komoly oldalt, ahogy egy átlagember rácsodálkozik a sötétségre. Igazi érzelmeket tettek a műbe. Viszont így kicsit nehéz volt a macska “Too late, shitbag! There’s no turning back. You’re a stone-cold murdering maniac!” és hasonló hülye kijelentésein vigyorogni.

Összességében olyan… elment a film. Végül lehet a két szék, a teljes elszállás és a kicsit komolyabb, drámaibb között leült a földre? De azért Sing a happy song, sing a happy song.

Vivarium: WTF + unalom

Bár nem a technológia elidegenítő és pusztító hatásáról szól a Vivarium, mégis azt tudnám rá mondani, hogy olyan, mint egy Black Mirror epizód. Vagyis a Twilight Zone lehet jobban illene rá, de ki hallott manapság arról.

A lényeg röviden az lenne, hogy egy pár költözne, és egy ingatlanirodában igazi kisvárosi házakat kínálnak eladásra. A kicsit furcsa ingatlanügynököt követve meg is látogatják a helyszínt, ahol a férfi a ház bemutatása közben eltűnik. A főszereplők megpróbálnak visszatalálni a civilizációba, de bármerre is hajtanak a kocsival, mindig a 9-es házszámnál köznek ki. Ahol feltűnik egy “gyerek” egy dobozban, akit a kijutáshoz fel kell nevelniük.

A fő gond mindenképp az lenne, hogy a filmben egyszerűen nincs elég puskapor a másfél órás játékidőhöz. Ezért is hasonlítgattam sorozatokhoz. 60 percben sokkal jobban ütött volna az anyag. Mondjuk aki a “gyerek”, vagyis az a valami hátterére kíváncsi, vagy nagy megfejtéseket akar a helyről, ahol a szereplők vannak, az semmiképp se vágjon bele.

Igazából a főcím elég sokat elárul a Vivarium történetéről, és az a hangulat valahogy végig áthatja. Ha ott beszippant a film, akkor érdemes végignézned, de ha a nagyobb csattanókért tartanál ki viszont unod közben, akkor szerintem nem érdemes erőltetned. Tényleg csak így tudom ajánlani, mert oké, hogy esetleg a gyerekvállalás és vele otthonmaradás izoláló hatását érzékelteti a természetfeletti közeggel, ahol idővel apa beleássa magát a munkába és szétzilálódik a kapcsolat, visszasírják a régi időket, és tényleg ilyen fontos-e a természet körforgása, de a film nem üt tényleg mélyre.

És ezen az sem segít, hogy a mély szenvedést Imogen Poots és Jesse Eisenberg adja át. A pánik és apátia megy nekik, de a mélyebb jeleneteknél valahogy elvéreznek. Főleg Poots nem bír vele itt, pedig neki lenne fontosabb. Mindezt úgy mondom, hogy mindkettejüket bírom filmekben, tehetségesek, és Eisenberg sokáig nagyon ügyesen választott magának szerepeket.

Lehet az a baj, hogy a film készítői sokszor úgy tesznek, mintha a rejtély megfejtése felé haladnánk, de nincs ott semmi sajnos. Mellément, kivéve a néhol creepy hangulatot. Nekem nem Lovecraft ugrott be a valamiről, hanem inkább P. K. Dick elszálltabb ötletei, lehet ezért is jöttem a Black Mirrorral az elején.

The Invisible Man: innentől mindenki érti a gaslighting jelentését

A film amit kinyírt a trailer? Nyilván személyes élményként mondom, de itt szinte mindent ellőttek előre, méghozzá időrendben. Vannak trailerek, amik mutatnak érdekes dolgokat, de azért hagynak a filmre belőlük, vagy jól rejtegetik a fordulatot, szóval nem minden előzetesre szoktam elsütni a “nézzünk filmet” jelzőt, de ehhez nagyon illett, és sajnos be is jött.

Nyilván nem ezzel kellett volna kezdeni, de szerintem sokan jártak hasonlóan, a reklámkampány kiszúrt velük. Ez a teljes kép.

Érdekes a helyzet abból a szemszögből is, hogy maga a film elég jó, de úgy tűnik egyszernézős, a meglepetések is kellenek az élményhez. Nem olyan, mint mondjuk a 6. érzék, aminél ha tudjuk az “i see dead people” csattanóját, akkor új szemmel lehet újranézni. Nem az, hogy jobb vagy rosszabb, mielőtt valaki a Bruce Willis-film minőségénél ragad esetleg le, hanem értitek, a duplázáshoz van-e elég réteg.

A The Invisible Man egy jó régi, vagy 80 éves franchise-t rántott a jelen korunkba: a főszereplő nőt, a zaklatója üldözi láthatatlanul, ezzel kiemelve azt, hogy milyen érzés lehet ha valakinek zaklatója van. Életre keltették minden empatikusabb néző számára ezt a borzalmat.

Remek megoldás, hogy rögtön a nő szökésével kezdtek, egyrészt, mert a játékidő nem viselte volna el, ha még 20 percet alapoznak, másrészt szerintem nem is az volt a lényeg. Minden kiderül a pár korábbi kapcsolatáról a későbbi cselekmény közben, és amúgy sem lehet felülmúlni a néző fejében levő képzelt képeket a családon belüli erőszakról, nem is erőltették. Amit nem mutatunk az még borzasztóbb lehet.

A cselekmény nyilván az összetűzés felé halad, hiszen a férfinek tervei vannak továbbra is a nővel, aki már nem tűri ezt. És itt kell kiemelnem, hogy Leigh Whannell milyen faszát dirigált már megint az Upgrade után. Tényleg az a legerősebb benne, hogy miképp adja el filmjei költségvetését sokkal nagyobbnak. Ami fontos trükk, az mindig rohadt jó, és itt meg az érzésre 6-7 helyszín és kevés statiszta olyan, mintha rengeteg helyszínes nagyobb film lett volna.

Az akciójeleneteknél viszont ismét előkerül a trailer kérdése. Már tavaly is világos volt, hogy azért kell mutatni őket, mert egyrészt faszák, másrészt jelzik, hogy merrefelé eszkalálódik a cselekmény, viszont nyilván a film második feléből voltak, és összerakható mi vezet hozzájuk. Egy puzzle darab sem maradt ki. Csak az éttermes jelenetet hagyták meg nekünk újdonságnak, de az valahogy kevés.

Mint ahogy nekem a rettegés is lenullázódott az előismeretekkel. Látom, hogy nyomasztó lett volna, ahogy a lakás üres sarkait, a negatív tereket a képen “mi töltheti ki” gondolattal fejelhetjük meg. Ott van-e a láthatatlan emberünk épp a főszereplőt nézve, és amikor egy apróság beigazolja az érzést, akkor összerezzenhetünk? De ezeket is elmutogatták mindet előre. Technikailag jó volt nézni, csak az érzés maradt el.

És a vége előtt még azt akartam röviden megemlíteni, hogy a főszereplő szerintem mellécastingolás. Lehet ezért kapok, és nem is Elisabeth Moss színészi kvalitásairól van szó, de mivel a film csak mondatokkal utalt rá, hogy miért lett megszállottja a férfi, így nem volt erős a kémia. De az üldözött, megőrülő nő vonalát gyönyörűen átadta.

Kíváncsi vagyok, ti miképp reagáltatok arra a lélegzetvételre, vagy a fehérséget tartalmazó ijesztésre. Esetleg azt is kiemelhetitek, ha az előzetes ellenére volt erős hatása ezeknek.

The Platform: kilátástalanság

Nem elég, hogy a nagyobb stúdiók ránk szabadítottak pár vártabb filmet, a Netflix is erre a péntekre időzítette az egyik legérdekesebb koncepcióval bíró darabját. Az első 40 perc alapján jogosan döntöttek így, bármivel felveszi az erőteljesen 18+ besorolást érdemlő Platform a versenyt, de aztán…

A történet a Gödör nevű börtönben játszódik. A hely felosztása: ki tudja hány szintből álló “pokoli” épület, mindegyik emeleten két rabbal. Naponta egyszer van érkezés, méghozzá úgy, hogy fentről lefelé halad egy nagy asztalnyi étel, amiből 2 percig ehetnek azok, akik aktuálisan elérik. Lefelé haladva ugye egyértelműen (obvio) kevesebb étel van rajta, sőt, el is fogy egy idő után, miközben még élnek lejjebb is rabok.

Azt hiszem nem kell túlzottan keresnünk a rejtett üzenetet, hiszen elég egyértelműen láthatóak a társadalmi különbségek a javak megosztásáról: ha mindenki csak annyit “enne”, amennyire szüksége van, akkor senkinek sem kéne borzalmas dolgokat elkövetnie a túlélésért. A Platform abba is belemegy, hogy mit tehetne a 99%, a nem gazdag emberiség. Nem akarnék minden lépcsőfokba belemenni, amin végigmegy a film.

A lényeg, hogy rendben, a helyzetről eszünkbe juthat a Kocka, vagy a Snowpiercer, vagy még sok másik film, de azért mégsem olyan rengeteg, szóval azért érdekesség faktora is van a filmnek.

Az első 40 perc zseniálisan tartja meg a figyelmünk, hiszen egyrészt ott van, hogy lassan megismerjük a Gödör működését, a résztvevő szereplőket. Itt még a nem annyira rejtett üzenet sem kioktató, csak aztán valahogy elfogy a puskapor. Elég durva a film, brutális dolgok történnek benne, viszont kicsit ezekre, és látomásokra támaszkodva döcög el a végkövetkeztetésig.

Nem volt benne még a 90 perces játékidőre sem elég anyag, de a vége mégis ütött, szóval az erős kezdés és befejezés csak meglett. Bár egy ideig úgy tűnt, mintha a szocializmus jósága felé fordulna a film, de a befejezés olyan gyomros, amit nehéz elfogadni a képernyőn kívülre vetítve, főleg, hogy a képtelen helyzet és rengeteg vér ellenére iszonyat realista.

(Amúgy a film a Netflix szerint ma #2 Magyarországon a kínálatukból, érdekes karanténmozi…)

The Hunt: sok hűhó semmiért?

Elképzelem amint a The Hunt készítői és marketingesei döbbenten néztek ki a fejükből, amikor az amerikai elnök emlegette a filmjüket hollywoodi negatív példaként a társadalmi feszültségek mesterséges növelése kapcsán.

Tipikusan a túl komolyan vevés esete? Amihez hozzácsaphatjuk azt is, hogy mindenki csak főcímeket olvas, vagy a trailer után úgy érzi mindent ért a filmről. Nem arra gondolok, hogy milyennek tartja a filmet, hanem hogy tényleg értette amiről szólni akart.

A történet arról szól, hogy pár redneck, amerikai munkásosztálybeli szájában pecekkel ébred egy mezőn. Ott fegyvereket talál, de amikor azokat magához ragadja, akkor elindul a Hunt, a vadászat az életükre, mivel pár gazdag ezzel üti el az idejét: szegényeket mészárol. Később persze bonyolódik a kérdés, de nem akarok sokat felfedni a sztoriból.

Igazából az egész csak egy szórakoztató akció-thriller, vagy hova tegyem. Még Saw is beugorhat az egyszerűségéből, de persze a Tökéletes célpont sem elhanyagolható inspiráció a Battle Royale és Katniss Royale mellett. Ha jobban megnézzük, akkor az ősrégi The Most Dangerous Game az igazi alap. A lényeg, hogy vannak akik menekülnek, vannak akik fegyverrel rohannak utánuk, és durván meghal egy csomó ember?

Tény, hogy van politikai üzenete a filmnek, de baromira nem vették olyan komolyan, vagy dolgozták ki annyira, mint mondjuk egy Get Out tette. Inkább csak funoltak pár koncepcióval, bedobáltak mindenfélét, csak lesz valami.

A The Hunt a valósággal minden kapcsolatot elvesztett elitet ugyanúgy kritizálja, mint a megszállott összeesküvéselméletes saját fanatizmusába besüllyedő nem nyitott átlagembert. Egyik oldalt sem mentesíti, vagy színezi túl. Lehet borulni a túlérzékeny, ezáltal magát jónak beállító szofisztikált gazdagok szövegein “We’re the fucking worst.”, de közben a cancel kultúra tüzét szító nem túl okos áldozatokon is.

Nincs konkrét állásfoglalás, vagyis inkább csak annyi, hogy némi empátiával éljünk és viszonyuljunk a dolgokhoz, ne rögtön az ösztönökhöz forduljunk. De még ezt is túlzásnak érzem… lebeg a film a semmiben pár vicces megmozdulása között, nem is próbál igazán fontosat mondani, vagy csak nem képes rá. Ellenben elrepül a rövid játékideje, cirkusznak majdnem tökéletes. Azért gyorsan a feledésbe merül majd.

Jojo Rabbit

Gondolom nem titok, hogy bírom Taika Waititi rendezéseit, a nagyobbak közül a Hunt for the Wilderpeople és a Thor: Ragnarök is bejött, de ez valamiért semmilyen hatást nem váltott ki belőlem.

Pedig a koncepció is tetszik: egy gyerek szemén át mutatja be a II. világháború Németországát. A fiút látszólag teljesen elvakítja a propaganda, és a táplált gyűlölet, a képzelt barátja konkrétan Hitler, de amikor rájön, hogy az anyja egy zsidó lányt bújtat a házban, akkor kicsit megremeg a világa. Utána pedig összeismerkedik vele, ami még jobban kinyitja a szemét a hazugságokra. Lehet mégsem gonosz szörnyekről van szó…

Azt hiszem egyértelmű, hogy mi a film célja a mostani világban. Ha nem is azt, hogy szeressük egymást gyerekek, akkor legalábbis a nagyobb empátia, a buborékból kinézés serkentése. Igenis tudjunk meg több információt, ne higgyünk el mindent amit hallunk egy forrásból. Mind emberek vagyunk.

A probléma a Jojo Rabbittal, hogy a szatírát, vagy komédiát nem éreztem benne igazán, mármint a trailerben levő 1-2 abszurd pillanaton kívül. Mindez azért tűnt fel, mert ugye Waititi ezzel a filmmel példálózott, hogy igenis lehet merész komédiát csinálni manapság, csak nem mindegy miképp áll hozzá az ember. Tessék, ő még Hitlert is bele merte tenni a művébe, és senki nem feszíti érte keresztre twitteren.

Most félretéve azt, hogy Hitlerből nyilván nyugodtan lehet viccet űzni a kereszteshadjáratot folytatók között. Őt Tarantino is nyugodtan ki merte figurázni a Basterdsben. A Jojo Rabbitra viszont mindent mernék mondani, csak azt nem, hogy dráma-komédia. A drámában meg valójában pont a nézőpont, a gyerek szemszöge miatt nem kapott el, túl szájbarágós, kioktatós lett emiatt a film.

Ne értsetek félre, szerintem amit kitűztek maguknak, azt jól végigvitték, ügyesen maradt a gyerek szemszögében az egész. Számára a náci tisztek lehet ilyen karikatúrák, neki lehet nem tűnik fel a felnőttek viselkedésében a komorság, vagy pont a cinizmus, meg óvni is akarják a borzalmaktól. Érdekes a film ebből a szempontból készítésileg, de a két gyerek közötti kapcsolat, ami azért a Jojo Rabbit jelentős részét kiteszi, nem működik igazán.

Az is előfordulhat, hogy szembemegyek a film egyik üzenetével, és pont nem vagyok elég empatikus a lurkó felé?

Bad Boys for Life

Ilyen, amikor valaki a Fast and Fruious franchise-t tekinti példaképének? De közben még Michael Bay lába nyomát is be kéne töltse. Ebből nyilván egy teljesen súly, de sajnos elszállás nélküli valami születik, amiben pont az előbb említett rendező feltűnése a legviccesebb.

Ez a film konkrétan olyan volt, mintha valami tv sorozatot néznék. Hawaii Five-O, vagy Deputy, vagy ilyesmi. És ami a legszomorúbb, hogy ezt az akciójelenetekre is értem. Nem azt mondom, hogy amatőr, de mindenféle feszültséget és ötletet nélkülözött a többség. Konkrétan egy GTA-n és Uncharteden felnőtt, nem filmes víziójú dolgot kaptunk, ami így valójában a másolat másolata (akármilyen jók is a játékok:).

A történet szerint valaki Miamiban gyilkolászik egy régi ügy miatt, és ebben Mike Lowrey is nyakig benne van, így “one last ride” módon a rosszfiúk is belekeverednek. Ennek a gyomorfekélyes főnökük nem annyira örül, na meg a helyükre tervezett fiatalokkal teli osztag sem repdes.

Mielőtt teljesen nekem ugrotok: a Will Smith & Martin Lawrence duó rohadt szórakoztató a filmben. Sőt, az “újoncok” is, akiket a trailerben láttunk. Vagyis összességében dumában minden mellényúlás mellett is hozza az eddigi Bad Boys filmek hangulatát ez az új.

Viszont minden másban elhasal a Bad Boys for Life. A tempó siralmas. Nem azért, mert Lawrence nem tud futni, hiszen a jeleneteket ennek fényében írták, hanem csak öntik az infót, egyik unalmas jelenetből mennek a másikba. Valahogy nem gördül az egész, hanem fejek beszélnek egymásnak, nem a történés mozdítja a cselekményt.

A másik probléma, hogy Bay filmjei magukban, a komolykodással, keménykedéssel működnek. Hogy amikor ő megpörgeti 360-ban a kamerát, akkor azt tényleg hősiesnek szánja sokszor. Shit Just Got Real. Viszont ez pont emiatt vicces is, hogy komolyan adják elő, és ezzel Bay tisztában van valószínűleg. Na most itt meg ironikusan kikacsintanak, mert 2020-ban, a Deadpool utáni időkben nem lehet máshogy. És ez nem áll jól a filmnek.

Szóval oké, még ha a buddy cop rutin, a két karakter egymás ugratása vicces, a repülőgépes poénkodás üt, és még jó párszor el lehet röhögni a vígjáték részeken magunkat, a Bad Boys filmek az akciókról is szólnak, és 2 órában azzal, amit itt mutattak, sajnos nem nőttek fel hozzájuk. Főleg nem a másodikhoz, ami maximumra tekert mindent. Amikor itt majmolni próbálták a motoros üldözésénél, akkor konkrétan az órámra néztem, hogy hol tartunk.

Arról nem is beszélve, és tudom, ez a film nem a drámában és a következményekben erős, hiszen meghal egy informátoruk erre a kocsin sírnak, ennek ellenére nekem visszás a film vége, ami egyértelműen a Fast and Furious-szerű csapat és franchise építésről szólt. Bármi áron. Csak gondoljatok bele, hogy mi minden történt a filmben, mielőtt a végefőcímbeli jelenet érkezett.

Röviden: Underwater

Hogy is mondjam, ha csak valami pörgés kell a moziban így januárban, egyszerűbb kikapcsolódás, akkor tessék, a Fox még az utolsó lélegzetével leszállította. Nem azt mondom, hogy az Underwater jó, hanem úgy közepes, hogy közben nem unalmas.

Most a poszt miatt felcsaptam az imdb oldalt, erre azzal szembesülök, hogy a film rendezője korábban a The Signalt szállította (lehet írtam posztban már, de kiment a fejemből közben). Nem véletlenül került akkor hozzá ez a projekt, hiszen ahogy ott, úgy itt is kihozta a maximumot a költségvetésből. Legalábbis nekem akadt pár wow pillanat, már látványilag.

A történet ugye annyi, hogy a viszonylag közeljövőben a Mariana-árok mélyén fúr egy olajat kereső cég, de valami történik, elsőre földrengésnek hiszik, ami miatt az ott létesített bázis legénységének menekülni kell. Pár embernek nem jut vészhelyzetes kapszula, nekik más utat kell találniuk, de közben kiderül, hogy a fúrás közben valami ki is szabadult a mélyből.

Nyilván logikusan már azt is meg lehet támadni, hogy miért ott fúrnak, meg a nagy nyomás, meg a többi, aki ezen rögön kiakad, semmiképp ne menjen rá. Igazából az egész tengerfenékes dolog mögött az állhat, hogy nem akarták az űrbe tenni, mivel ott még egyértelműbb lenne mikből merítettek hozzá.

Amúgy az Underwater tipikusan az az eset, amikor rengeteg alapanyagból nem tudnak újat csinálni, mindenkinek eszébe jut vagy 2 film róla, de azért még simán a nézhető határra esik. Emlékezni nem fogunk rá, de szerencsére nem túlhúzva elég pörgős darab lett, ami csak úgy kikapcsolja az embert. Konkrétan többször eszembe jutott, hogy rendező által jóváhagyott final cut után ehhez még hozzányúltak (elég megnézni a trailert!). A vágók felhúzták a filmet, a 95 perces játékidő nagyon jót tett neki (akár az is lehet, hogy más befejezése volt eredetileg).

A közepén lehet vitázhatnánk, hogy az mégsem pörög jobban, ott a karaktereket próbálják mélyíteni, viszont a legszebb hagyományokat betartva az eleje iszonyat gyorsan beindul, és a vége is ütős. Nem akarom utóbbiról leszedni a ködöt, amikor a karakter ráébred az igazi fenyegetésre, és ahogy az ábrázolják, az iszonyat jó volt. Sima Descent utánérzés helyett kicsit Lovecraft is beugorhatott.

High tech, tengerfenék, pörgés, és Kristen Stewart érthetetlen filmválasztásai. Egyik reggel úgy kelt, hogy kemény csaj akar lenni blockbusterekben egy kicsit? Vagy kopogtatott az adóhatóság nála is, és a Twilight-pénz már elfogyott? Arra gondolok, hogy Stewart igyekezett művészibb projekteket választani az utóbbi években, elég sok kritikusi elismerést is besöpörve velük (Clouds of Sils Maria, Personal Shopper), erre most Charlie’s Angels meg Underwater. Mindenképp érdekes. Na nem a film, az igazából csak egynekjó.

Escape Room #elhanyagoltnovember

Rendben, ne dobáljátok a köveket, de az előbb tárgyalt Ready Or Notnál ez sokkal jobban bejött. Mondjuk ezt sem éreztem horrorfilmnek, de még csak a modern hirtelenzajos ijesztgetést sem erőltették benne, inkább tényleg az imdb-n ott levő akció-kaland áll rá. Pedig csak az “elemekkel” küzdenek az Escape Room résztvevői.

Amúgy ez simán az új Final Destination vagy Saw franchise lehet (bár legjobban a Cube-ra hasonlít nyilván), ugye már jön a folytatás — na meg konkrétan a végén fel is vezették mi várható esetleg, ezért is akartam pótolni. És meglepően lekötött.

Az alapfelállás egy sima szabadulószobának néz ki. Különlegesen meghívót kapnak a résztvevők, viszont még épp hihetőt, mivel csak 10 000 dollár a nyeremény ha jól emlékszem. Olyasmi, amit bevennének átlagemberek, és amiért “táncolnának a gazdagoknak”, míg ha 1 millió lenne, akkor rögtön gyanúsnak hangzana.

Persze gyorsan kiderül, hogy valójában az életükről van szó, mivel ha nem oldják meg a szoba rejtélyét, fejtik meg a feladványokat a kijutáshoz, akkor ott pusztulnak benne. Persze előkerülnek a múltjukból is dolgok, az a plusz réteg az érzelmi és durvulási faktorhoz.

Amit el kell ismernem, hogy egyszerűen gördül előre a film. Nem zseniális vagy ilyesmi, hanem igazi popcorn szórakozás. Mindig kézzelfoghatóan, egyszerűen szorítja őket az idő, ami fontos egy ilyesmi forgatókönyvben, a cél is egyértelmű, és ott van szobánként a folyamatos új rejtély. Vannak rétegek, még egy ilyen egyszerűen popcorn filmben is, és ha ezek jól rendeződnek, akkor ilyesmi szórakoztató darab születik. Konkrétan csak a fagyos szoba ment mellé.

Na jó, néha a múltjuk felfedése is nyögvenyelős volt, viszont ez összefügg azzal, ami utána eszembe jutott: kicsit jobb színészekkel még jobban működött volna, de valójában ebben nem vagyok biztos. Persze így is több sorozatokból ismert arc volt benne, de azért valljuk be, nem a legjobbak, hiába kedvelem őket.

Nem lesz új klasszikus, és tippre csak a folytatásai miatt marad a popkultúrában egy ideig, de konkrétan meglepett a tempójával.

(Az #elhanyagoltnovember random filmjeiről a posztjánál beszéljünk, itt maradjunk az Escape Roomnál.)

Ready or Not #elhanyagoltnovember

Bár nem vagyok az a nagy horrornéző, így ezt és a következő posztot nagyjából zsánerkívülállóként írom, de azért a nagyobb hírt kapókat minden évben megnézem. Mondjuk Ready or Notnál gyorsan feltűnt, hogy ez sokkal inkább komédia, mint horror, vagyis inkább a két zsáner között próbál egyensúlyozni?

A történet ugye annyi, hogy a friss arának részt kell venni egy játékban, ez az új családjában a nászéjszakai hagyomány. Valami ősi szokás ez nálunk, mivel a hatalmas vagyonuk forrásának tekintik annak az egyességnek a betartását, amit még az ükükapuka kötött. Már nem emlékszem milyen régi rokon, de nem is számít. A lényeg, hogy a nőnek húzni kell egy lapot, és ez lehet valami ártatlan játék, mittomén, sakk, de van egy kártya, ami tényleg veszélyes: a bújócska. Konkrétan ez arra megy ki, hogy reggelig túl kell élnie, miközben a család többi tagja vadászik rá.

Mondhatnám, hogy annak a legjobb, aki mindenféle előtudás nélkül nézte, de azért nem most volt már a premier, szóval az első fél óra lelövése nem akkora bűn. Nyilván a trailer is felfedte ezt. Viszont lehet emiatt, lehet mert valójában nem működött a film, de egy ideig elég unalmas volt.

A főszereplő karakter ugye fedezte fel a rejtélyt, a bújócska tétje emelkedett, de eközben igazából csak a poénok működtek. Nem oldották a feszültséget, hanem azt egy pillanatig sem lehetett érezni előtt, viszont a humor annyira sötét és abszurd volt néhol, hogy az teljesen feldobta a Ready or Notot.

Amúgy durva, hogy csak 95 eprc hosszú, mert sokkal hosszabbnak érződött. Ezt nyilván negatívumként mondom. Pedig amúgy Samara Weaving mindent beleadott a könnyedségből keményedő csaj szerepébe, nem ő tehet róla, hogy kicsit csalódott voltam a film végén.

(Az #elhanyagoltnovember random filmjeiről a posztjánál beszéljünk, itt maradjunk az Ready or Notnál.)

Lost City of Z #elhanyagoltnovember

Ez volt az egyik titkos favoritom a gyöngyszemtalálásra, erre ~~hatalmas~~ közepes csalódás. Pedig minden arra mutatott, hogy az Ad Astra-t rendező James Gray korábbi műve idővel felértékelődik, így csak be kellett már pótolnom végre. Az mondjuk igaz, hogy nem olyan unalmas, mint amilyennek anno kinézett a reklámkampány közben.

A történet Percival Fawcett életét mutatja be, aki megszállottan kereste egy korábbi civilizáció nyomait az Amazonas vidékén. Egy ilyen kutatóexpedíció közben el is tűnt, talán mert megtalálta a célját, és értelmetlennek látta a korábbi életét emiatt. A film nem őrültként, inkább a célja iránt álmodozóként ábrázolta őt, aki képes minden beáldozni a célért.

Nem mellesleg a felvetései azért is aktuálisabbak, mivel egyrészt előkerült a faji különbség, hiszen az angliaiak el sem tudták képzelni, hogy nem fehéremberek is képesek voltak bármi komoly dologra. Másrészt ugye Fawcett feleségén át eléggé előtérbe került a feminizmus is, az által ahogy akkoriban kezelték a nőket. Nem tolták az arcunkba, és pont emiatt működött ez a része a filmnek.

A főbb bajom valahogy az igazi fókusz hiánya volt. Ez a több évtizedet felölelő történeteknél gyakori, de itt valahogy még jobban feltűnt. Nem tudta jól kiemelni a lényeget, jobban átadni a karakter érzéseit. Pedig tényleg minden kellett abból, ami láttunk, ahogy a fiú kezeli az apját, de mégis követi a céljait (mondom, Ad Astra:), ahogy a feleségét kezeli, az érzelmi kapcsát a normális élethez, ahogy a kezelik a nemesek. Semmit sem hagynék ki, csak valahogy máshoz kellett volna felfűzni. Amúgy ebben láthatóan fejlődött Gray közben, mert az Ad Astra ennél sokkal fókuszáltabb, és minden a fő küldetés közben derül ki. Itt is lehet ezt kellett volna, az utolsó út közben flashbackelni esetleg? Ki tudja.

A másik gond pedig Charlie Hunnam volt. Azt tudni kell, hogy amúgy rohadtul bírom, de nincs igazi skálája sajnos. Amikor betalálnak a castingjával, olyankor iszonyat jó amit mutat, de itt szerintem mellément. Az a félmosoly, amikor felszólalt az első útja során, az a félmosoly amikor a fiával beszélt. Mindig ugyanaz, mélység nélkül. Mellette Robert Pattinson kb. remekelt.

Nem mellesleg itt van az új Spielberg? Ennyi apaproblémát Spielberg óta nem láttunk egy életműben, mint amit Gray csinálgat folyamatosan. Persze a rendező igazi példaképe inkább Terrence Malick lehet, na meg a klasszikus Hollywood nagyjai. Ezzel nem tudom hova akartam kilyukadni. A végeredmény úgy is az, hogy nem rossz ez a Lost City of Z, de valahogy mégsem az igazi.

(Az #elhanyagoltnovember random filmjeiről a posztjánál beszéljünk, itt maradjunk a Lost City of Z-nél. Holnap még jön pár kritika és végül egy összegző amúgy a hashtaghez.)

← Vissza a jelenbe - A múltba →

Kategória archívum: ******