Oké, ezt sok helyen láttam, hogy mekkora csalódás, de szenteste pótoltuk, és kellemes szívmelengető apróság volt. Egyszerűen jó volt látni a karaktereket, még ha némelyikük egy kicsit megfáradtnak is tűnt, de erről igazából az is tehet, hogy nem egy év írás, meg sztoriboardozás, meg a történet agyoncsiszolása, és rengeteg próba előzte meg ezt a különkiadást, hanem viszonylag gyorsan összedobták “a rajongóknak”. Vagy inkább James Gunnak.
Elnézve amolyan “itt vannak a díszletek, 1-2 milláért 2 nap alatt forgathatnánk valami pluszt hozzá”-módon született (hatalmas túlzás:). Gunn rég akart valami hasonlót csinálni, nagy rajongója a Star Wars Holiday Specialnek, de a megvalósításról ezt találtam “It took Gunn a few hours to write the script”, szóval végig a helyén volt kezelve. Oké, szinte végig, mert a marketingnél már elszálltak, és lehet ez vezetett félre pár embert.
Tényleg nem értem, hogy miért nem 23. vagy 24.-re tette a Disney a premiert. Mást nem nagyon tudnék hozzátenni. Nem lesz kötelező ünnepi program, de jó volt újdonságnak.
Mivel a Glass Onion után lendületben voltam, így gyorsan pótoltam az amúgy a Disney+-on fenn levő Ecc, pecc, ki lehetsz? című Sam Rockwelles nyomozóst, és minden “ez csalódás” kommentet értek már. Nem rossz a film, el lehet lenni vele, de… semmi plusz nincs benne. Ha valaki meg misztikusnak tartja Agatha Christie írónőt, az tuti gőzölgő fejjel áll fel a vége után.
A II. világháború után járunk nem sokkal. A történet egy amerikai rendező (Adrien Brody viccesen lubickoló alakítása) angliai halálával indul. A körülötte levők között szinte mindenkinek volt oka megölni, hiszen a tervezett Agatha Christie színdarab adaptációjának eredeti írójával kreatív eltéréseik voltak, a darab főszereplőjének nőjére ráhajtott, a producerével sem volt jóban, hogy úgy mondjam. Na de ki tette el végül is láb alól?
Egy nyomozó és egy nyomozótanonc ered a nyomok után, és igazából ők mentik meg a filmet. Mármint Saoirse Ronan és Sam Rockwell duóját jó volt nézni, amikor ők voltak közösen a képernyőn, akkor működött a film, csak közben a bűnügy kibontása mégis unalmas volt.
Az a durva, hogy ami lehet vicces kikacsintás lenne, mint például a “filmes adaptációk ilyenek” concept artos képsorozat, foreshadowing, az sem csattant igazán. Nem “áhá, ez tök jó”, amikor beérik a sok elhintett apróság, hanem “na végre ez is megvan, túlvagyunk rajta”. És ez olyasmi érzés, amit sosem tudott lerázni a film.
Ahogy elnézem az írót és a rendezőt, eléggé tévés világosok, és sajnos nem sikerült kitörniük ebből. Lehet nem segített, hogy Glass Onion után ültem neki, mert míg az tényleg mozifilm érzés, addig ez közelebb volt a tévés világhoz tényleg. Úgy érzem próbálkozott a film, és nem is nézett ki rosszul, nem csak simán munkaként ültek neki, de nem találták azt a szikrát, amitől több lenne, mint közepes.
A Netflixre jött ez a valós eseményeket feldolgozó thriller, és Eddie Redmayne végre magához illő szerepet választott benne. Nem utálom a színészt, de szinte mindig mellécastingnak tűnt jófiúként, hát most a hidegrázást hozza az emberre 1-2 pillanatban. Hogy a többi időben mi van?
A történet egy halál angyalát játszó nővérről szól, aki a valóságban ki tudja hány embert ölt meg, de még azt sem tudjuk a filmben mennyit. Mondhatnám, hogy az ő elkapása a téma, de igazából valahogy nem ér össze a film. Mármint a középpontban a gyilkos munkatársa van, aki egyedülálló anya, és még szívproblémái is akadnak, szóval különösen hősies, hogy segít az elkapásában, de közben meg valahogy mégis távolságtartó vele szemben a film, így nézőként sem tudunk együttérezni.
A nyomozást és a jó nővér ráébredését a dolgokra viszont elég unalmas csomagba tették össze. Konkrétan az első 30-40 perc remek, és tudom, a valóságot nem írhatták át, de ahogy elmesélték az fárasztó lett. Egyszerűen csak jobb filmek ugrottak be közben, hogy azok ennyire hétköznapi helyzetes nyomozást miképp mutattak be jobban. Lehet a fókuszuk volt élesebb a témában, itt meg csak úgy…, hogy is mondjam, mentek előre a dolgok, sok döntés mögött mintha maguk sem tudták volna mi volt, így átugrották azok megalapozását, csak felmondták a leckét, avagy a tényeket amik történtek.
Egy dolog kapta igazán az ívet, az amorális profitorientált amerikai egészségügy, amiben a mindent sejtő kórházak/cégek inkább csöndben megszabadultak a gyilkos nővértől, minthogy vizsgálatot folytatva esetleg leleplezzék maguknál, ezzel tönkre téve a kórházat. Bár részemről a zsarukra is húznék némi vizeslepedőt, hiszen ha ott egy vérkép, akkor tényleg senkivel nem konzultálnak, egy nővérnek kell akaratán kívül segíteni? Bár a nyomozás lehet érthetőbb lett volna egy kompetensebb filmben.
Mindezek ellenére néha hatásos a hangulata, a vége erős Redmayne oldaláról, viszont közben bőven van felesleg, töltelék. Rosszul adaptálták ezt az elborzasztó történetet.
A streaming blockbuster jött a mozis felhozatallal felvenni a versenyt, de részben beleesett a folytatások hibáiba. Részben viszont jó volt?
A történet az első részben megismert legkisebb Holmes, Enola körül bonyolódik, aki ugye egy Lord megmentése után saját nyomozóirodát nyitott. Az új munkájában senki nem vette komolyan, kivéve egy gyufagyáros kislányt, aki a “nővére” megtalálására fogadta fel. Közben Sherlock Holmes valami pénzrablás ügyében nyomoz valami zseniális bűnözőt kergetve.
A főhős továbbra is Enola, elindul a nyomokon, megrántja a kilógó szálakat, hogy mi kerül elő, így lesz rendőrség elől menekülés, hulla és minden más, ami egy kaland-krimibe kell. Nézőként nincs sok esélyünk kitalálni a fordulatokat, és talán ez a fő baja a filmnek, miszerint igyekeztek egy tényleg összetett, valóságon alapuló ügyet írni bele, de kicsit túl sok expozíció kellett hozzá, valahogy túl sok lett az információ.
Komolyabb gond, hogy a kaland rész is csökkent! Vagyis inkább, hogy is mondjam, hagyományosabb lett. Próbáltak nagyobb szabású dolgokat csinálni, de valahogy nem működtek így az akciójelenetek, és a legérdekesebbet meg ellőtték a film elején flashforwardban. Az egész film tipikusabb lett, az a könnyedség hiányzott belőle, ami feljebb húzta az első részt.
A fő problémámért pedig ne kövezzetek meg, mert Henry Cavill-lal már most néznék saját Sherlock Holmes filmeket, de szerintem ide sok volt a karakter. Cavill a nagy név igazából a filmben, és nem hagyhatták parlagon ezt, érhető amit a filmkészítők csináltak, de mégis, nézzük az Enola Holmes-t, és félig egy Sherlock Holmes filmet kapunk inkább, annak ikonikus karaktereivel, ahelyett, hogy Enola tényleg a saját útját járná.
A folytatás ról? Mivel a Netflix működő franchiseokra gyúr mostanában, így gondolom jöhet is majd. A film egyelőre Top 1 a Netflixen, és az első részt is magával húzta, az jelenleg Top 4, az újra- és elsőnézők miatt, szóval gazdaságilag úgy tűnik bejött minden döntésük, de minőségileg egy picit az első rész alá tenném ezt, még úgy is, hogy simán nézem majd a következőt belőle.
Nagyon kettős ez a film, hiszen ahogy a Jay and Silent Bob Reboot, úgy a Clerks 3 is csak számbavétele Kevin Smith eddigi karrierjének, amire elhívja a fanjait is szokás szerint. Rengeteg feltűnés és “poén” csak számukra lesz mosolyogtató, új dolgokat nem is nagyon ír bele Smith. Emiatt mint friss komédia nem is működik a film, amiben Randal tulajdonképpen “meta” módon megírja a Clerks első részét, és utána igyekszik azt leforgatni is.
Ellenben, és most elnézést gore, valami szív csak lapul benne. Vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy míg a Clerks III bizonyos része csak mikrózása a régi szövegeknek, mutogatás “erre emlékszel” módon korábbi poénokra és helyzetekre, közben a közelgő halál miatt a dráma valahogy csak elkapott, a nosztalgia egy része működött számomra is a végére.
Nem is tudom, szerintetek Kevin Smith képes lenne valami többre? Manapság nem meri már kidugni a fejét a rajongói buborékjából, pedig úgy tűnik, hogy ha nem csak füvezéssel üti el a napjait, hanem reflektál az életére és abból merít, ezúttal ugye a saját szívrohamából, akkor van 1-2 gondolata mégis.
Erre inkább összetrombitálja a haverjait, és újra forgat velük egy filmet. Igen, az élet és karrier, “nyomom a Földön” keretéhez illett, hogy a Clerks-hez nyúlt vissza, de valami teljesen mást is keríthetett volna mind az élet értelme, mind pedig a halál elkerülhetetlensége köré. Ehelyett pedig amatőr színészek mondják érzelmek nélkül a szövegeket többnyire, és felhajtotta melléjük 10-20 cameóra a hollywoodi barátait.
Nyilván nem új gondolatok ezek, láttunk már hasonlót, de mint alkotó tudna hozzátenni saját fűszert. Vagy hát ennyire képes Kevin Smith. És igazából rengeteg ember örült a filmnek, “lóghattak az ismerőseikkel” kicsit újra, így a kőkemény rajongói nem hiszem, hogy csalódottan távoztak, új embereket pedig talán nem is akar már elérni az az író-rendező, aki a Clerks első részével iszonyat sokakat szólított meg minden technikai, és hát színészi probléma ellenére.
Kiszúrtatok velem, túl nagy elvárásokkal ültem az “év legjobb filmjéről miért nem írsz” kommentek után Brad Pitt akciója elé! Mivel augusztusban és szeptemberben nem sok minden fért a programomba, így abelh ígérte be, hogy ír a filmről, aztán gondolom neki is tele lettek a mindennapjai, de végre megnéztem a Bullet Traint, és… korrekt, de semmi több.
A történet egy japán gyorsvonaton játszódik, ahonnan Brad Pitt “szerencsés” karaktere csak meg kell szerezzen egy bőröndöt, amiben pénz van. Ennyi a feladat, a bökkenő, hogy rengeteg másik bérgyilkos is van ugyanott, különböző célokkal. Így tör ki a sok félreértés közben a verekedés és néha a lövöldözés.
Mindezt a John Wick egyik rendezőjétől, attól aki képtelen egybentartani egy filmet. Mármint tényleg nem tudom máshogy jellemezni ami itt van, mint hogy szétszórt, tipikusan jó pillanatok vannak kitalálva, amiket valami vékony szál összeköt. Ez nem akció-komédia, hanem akció paródia, Uwe Boll minőség, csak jobb akciórendezéssel, és mivel veterán emberekkel van tele, így azok megmentik a színészvezetést.
A rendező amúgy korábban az Atomic Blonde-t hozta, és az is hasonló helyzet volt. A vágatlan hatású verekedés baromi jó benne, gondolom pár embernek megmaradt a szexjelenet, de azon kívül semmi. Itt ugyanez, némelyik akció fasza, 1-2 poén üt, 8-10 vicc viszont mellé. Az álbölcsességek paródiába emelik, de legalább nem négyfalaznak ki, hogy “kacsint-kacsint, értitek, ez nem komoly”. Ja és egyszerűen túl hosszú. Konkrétan a végső leszámolás egy 4. felvonásnak érződik, egy külön kisfilmnek,
Vicces, hogy mennyire jobb nála minden, amire hasonlít. Szerintem a Kill Bill és a korai Guy Ritchie munkásság (Ravasz, Blöff) lehetett a múzsa, meg valami ami most hirtelen nem ugrik be.
Bár lehet úgy tűnik szétoltottam, de részemről nincs így, egyszerűen csak elvoltam vele, jó nézni Brad Pittet ilyesmi szerepben, és ahogy már mondtam, néha jó az akció és a poénkodás, amit tetéznek a remek cameo-k.
Nem tudom hogy harcolta ki George Miller rendező a Mad Max: Fury Road után erre a pénzt, lehet ő maga talált egy lámpást, és benne levő dzsinntől ezt kérte egyik kívánságának.
A történet egy egyedül- és önálló, boldog nő körül bonyolódik, aki az emberiség történeteinek kutatója. Ő vesz kis üvegcsét, amiből kiszabadít egy dzsinnt az isztambuli utazása alatt, és jöhet a három kívánság helyzete. Mivel a nő tudja, hogy az ilyen történetek általában figyelmeztetések, így erőteljes rábeszélést igényel a dzsinn részéről, aki elmeséli 3000 évét, és hogy miképp került minden alkalommal 1-1 nő által az üvegcsébe. A mesék közben a főszereplő szépen lassan ráébred, hogy a saját életében is megvezette magát, és megpróbál tenni ellene, felhasználva a kívánságait.
A felépítés tehát ez, a jelenben egy hotelszobában beszélget Tilda Swinton és Idris Elba karaktere, aztán flashback formában látjuk az eseteket, amikor a dzsinn pórul járt, néha a szerelem miatt, végig a szabadság iránt vágyódva, akkor is amikor évszázadokig senki nem hallhatta a szavát. Ezek a betétek eléggé fantasy filmesek, és vizuálisan ütnek, de közben mégsem jön át valahogy a szenvedély alattuk.
Viszont mégsem csak tisztán a szerelem, boldogság, és a vágy van itt a középpontban, hiszen a film már csak a főszereplő foglalkozása alapján is a történetek fontosságáról szól, hogy miképp hajtja és tereli el az embereket a mesélt szó. Talán a végére még oda is eljut, hogy a modern korunk mennyire romboló hatással van a tisztább történetekre, arra amik egykor fontosak voltak nekünk. Mindezt úgy, hogy nem megy el a jelenünk csodás találmányai mellett sem azért.
Szerintem lejön, hogy sajnos számomra eléggé mellé volt a 3000 év magány vágyakozás. Lehet túl fáradtan néztem, de a varázslatból semmit sem éreztem, és hiába erős néha vizuálisan, valahogy az ugrott be többször is, hogy a The Fall lightosabb verziója előtt ülök. Egy biztos, ez nem egy blockbuster volt, vagyis nem 2010 utáni blockbuster, és valójában érdekes élmény, csak lehet mélyen többre számítottam.
Tudjátok szinte mivel kezd a Nappali műszak? A Netflix filmektől minőséget várók tökéletes elemzésével.
Áá, túl magas labda volt, olcsón lecsaptam, elnézést. A Day Shift valójában tipikusan olyan Netflix-film, ami tökéletesen elmegy félig háttérben is. El lehet lenni vele, érzésre a Gray Mannél jobban szórakoztam, mivel nem vették magukat annyira komolyan, de nem emlékezetes egy másodpercre sem.
A történet Los Angeles vámpírvadászos világában játszódik, ahol egy szakszervezet kezében van a vérszívók megölése utáni fogpénz szinte teljes irányítása. A Jamie Foxx által alakított főszereplő ide akar visszakerülni, viszont a szakszervezet vezetője egy kicsinyes senki, így az egyik seggdugóját a vámpírvadászra akasztja, hogy az összes szabályszegést (civilek bajba keverése, nem jelentés, stb) feljegyezve végleg kitehessék a szűrét.
A bonyodalom pedig onnan jön, hogy egy régi vámpír hozzátartozóját is elintézte Foxx karaktere, így az most a nyomába eredt.
Igazából teljesen franchise indítónak tűnik a film, vagy legalábbis igyekeztek sok aprósággal teli lore-t kitalálni, annyi származású vámpír van, meg ugye az egész szakszervezetesdi is a John Wicket idézi. Pont ez a körítés volt egy picit sok, néha csak leálltak magyarázni mi van. Azért a főszereplő Jamie Foxx és a szegdugasz szakszervezetist játszó Dave Franco párosa legalább szórakoztató volt.
Sajnos konkrét akcióban az ötletek nagyját ellőtték az első bunyóban, utána kicsit darabolós lett a móka, néha pár vicces beszólással. Tényleg az elmegy jelzőt tudom az egészre ráütni, ahova Dave Franco karaktere húzza fel.
Dan “This is a real movie” Trachtenberg csak a nyílegyenes, nem túl művészi filmekhez ért? Csak mert a Prey egy nagyon egyszerű szörnyfilm lett. Annak mondjuk simán elment, már persze miután túlestünk az első 30 percen.
Igazából tökre érdekelne, hogy milyen lehet az ilyesmi régi franchise filmeket teljesen zöldfülűen nézni. Az első fél óra arra megy el, hogy a komancs “maradj a konyhában kislány” társadalmi elvárás ellen küzdő főszereplő szépen lassan többet tud meg a környéken vadászgató predátorról. Na de mi nézőként mindent tudunk. Várjuk mikor ér minket utol a lány? Ellenben újoncnak lehet tök jó, ahogy többet tud meg a lényről, a ruhájáról és harcmodoráról.
Mondjuk előzetes információk szintjén az meg jó húzás volt, hogy a környéken levő fehér emberek sok mindent tudnak már róla, és ott nincs sok magyarázat, csak beindul az akció. De igazából sokat nem tudom vagy akarom koptatni a billentyűket a filmről, mert mint írtam, nyílegyenes. A “tiszteli a régi predator filmeket” kijelentéseket pedig úgy értették, hogy az 1. és 2. részt tövig lenyúlják. Aki még nem nézte meg a Prey-t, az tippeljen, hogy melyikből mit vettek.
Ellenben miután beindul az akció teljesen szórakoztatóvá válik a Prey. Sima szörnyfilm, korrekt látvánnyal és bunyókkal, kellően csöpögő vérrel. A Földre szafariként látogató űrlény körbeirtja a környéket, hogy végül szembeszálljon az emberekkel, akik közül egy rendesen megfigyelte a sok harc közben, így képes felvenni a harcot valamennyire. Ennyi. Teljesen agykikapcsolós sima popcorn a végeredmény. Hogy is mondjam…. iparosmunka, de jó értelemben.
Az egyetlen bajom az volt, hogy a főszereplő egyszerűen túl kicsi. Értem, az eszével győz, de sokszor fizikálisan is harcol, szóval valami amazonosabb kinézetű nő kellett volna ide. Gondolom a woke rémlátók csapkodták az asztalt a film nézése közben, de az első 10-20 percet kivéve simán elfértek azok a gondolatok, viszont egyszerűen hihetőbb színésznő kellett volna ide. Egy Gal Gadot sem nyom ki 200 kilót fekve, de mégis hihetőbb, ha orron vág valakit.
Amúgy még ha nem is volt a legjobb a film, akkor is elmondható, hogy a mostani kihalt nyáron simán hozhatott volna a Hulu ki tudja mennyit erő premierje mellé vagy 100 milliót. Elment volna moziban popcornnal nagyvásznon, még ha most esetleg sokan is mondják, hogy EZ?!? nem érte volna meg.
Az a helyzet, hogy nálam a rendezők idióta kijelentései miatt teljesen hátrányból indult kivételesen a film. Általában szarni szoktam rá miket mond a szerző, csak a mű számít, de ez az “auteurökre semmi szükség a jövőben” valamiért nagyon felhúzott. Erre néztem a filmet, amiben szinte semmi eredetiség nincs, csak máshonnan, néha auteuröktől vett jelenetek kontentesítése, és teljesen érthető miért gondolják azt, amit.
Szóval innen ültem neki, de mégsem egy katasztrófaturizmus a Gray Man, csak hát.. semmilyen, szürke emberek Tony Scott, Michael Bay — mindkettő auteur, mielőtt valaki azt hiszi, hogy csak köldöknéző filozofálók lehetnek azok– és hasonlók imitálása, némi videójáték ihletéssel. Legalábbis a végső akcióban Ana De Armas jeleneteiből nekem a Max Payne játék ugrott be.
A történet a CIA egyik szupercsoportjáról szól, a treadstone, izé, Sierra csapatról. A hatos ügynökük a legutóbbi bevetése közben megtud valamit, amit nem szabadott volna, ezért a főnökét leváltó új főnöke el akarja kapni, ráereszti a legbetegebb, semmilyen határt nem ismerő Bajusz Lloydot. Közben idekevernek egy kis Man on Fire-t, mivel a leváltott főnöke unokahúgát is elrabolják, hogy elkapják Six ügynököt, aki amúgy korábban megkedvelte a kölyköt. Így indul a hajtóvadászat Sixre, aki meg ellencsapásba kezd a lányért. És Ana De Armas karaktere is besegít, mert miért ne.
Igazából nem a sztori a lényeg itt, hanem a rengeteg helyszínes folyamatos pörgés, mindenki a mcmuffint akarja, az infót tartalmazó pendriveot, Six meg a lányt. Russoék igyekeznek nem engedni a tempón, mert amint elkezdünk gondolkodni, azonnal szétesik a film, ami Ryan Gosling vállán és karizmáján valamennyire képes előre evickélni, természetesen Ana De Armas által feldobva. Na meg a rosszfiú szerepében úgy tűnik saját fejből, rendezői utasítások nélkül szórakozó Chris Evans se semmi. Egy percre nem volt organikus a karaktere, teljesen meglepett, de elvoltam vele mégis.
Az akciók már felemás érzés, de a rosszat ellövik az elején, hogy utána valamennyire működjön a maga elszállt módján (de sosem merik tényleg elengedni a láncot, mint Bay). Sajnos a végső leszámolás mégsem lesz tetőpont, valahol ott vesztik el a lendületet, vagy csak ült át rám teljesen a főszereplő sztoicizmusa. De itt is bedobom, hogy simán elmegy. Konkrétan a Red Notice-nál végül jobb lett, már csak azért is, mert többször ki mertek menni a terepre forgatni, de sajnos fél pontokat nem tudok adni.
Nyilván valaki ismét betenné kommentbe, így igen, film iparról van szó, főleg az ehhez hasonló 200 milliós befektetéseknél, de még itt is vannak auteurök néha, akik valami pluszt tudnak bele tenni. Na a Russo testvérek nem ilyenek. Ellenben leszállították a tökéletes Netflix filmet? Egy másodpercre sem teszik kihívás elé a nézőt. Lecsúszik simán. Thank you, next.
Hahahaha. Azt hiszem aki komolyan veszi az MCU-t, és számára ezek A Filmek (CINEMA!), az akkora pofont kap Taika Waititi-től, hogy a The Last Jedi adja a másikat. Waititi fogta Scorsese mondását, miszerint a képregényfilmek vásári látványosságok, és úgy döntött, hogy akkor ideje bebizonyítani.
Akinek a Thor: Rangarök nem tetszett, mert szétkomolytalankodták a fontos képregény sztorit, vagy debil volt a humor, az semmiképp se menjen erre. Komolyan. Várja ki a Disney+ premiert, sokkal jobban jár.
A történet nagyon egyszerű, Bale karakterét cserben hagyja istene, akivel össze is fut egy sivatagi oázisban, és legyilkolja azt valami mágikus pallossal. Úgy dönt, hogy akkor ennyi igazából elég is az istenekből, szóval elindul, és Gorr the God Butcherként aprításbukba fog. Útba ejti Új Asgardot, és azt már végképp nem hagyhatja Thor, aki amúgy a Guardians of the Galaxy-val épp az univerzumon segít. Itt tűnik fel Jane (Natalie Portman) a Mjölnirt lóbálva. Izé, a többit végképp hagyom meglepetésnek, szerintem elég korrekten rejtegette az előzetes a meglepetéseket.
Tudjátok mi ez a film? Az épp feltámadt vicces romantikus kaland zsáner új darabja. Komolyan, ténylegesen a The Lost City párja, nem pedig a No Way Home / Doctor Strange 2. követője. Ilyen szemszögből lehet csak elé ülni, ez az MCU komédiája, ezt a zsánert is meglátogatja a Phase 4 rendesen… vagyis sokaknak sajnos a paródiát hozza majd igazából.
Rengeteg karakter önmaga túlpörgetett változatát alakítja, az utolsó 10 percet kivéve nincs olyan, hogy nem valami gag vagy poénkodás megy, a dráma harmatgyenge végig. Bale hiába teszi oda magát, egy másodpercre sem vehető komolyan, hiszen az istenölést nem nagyon mutogatják, miért is tennék, így kicsit sem ijesztő a karaktere. A film kinézete pedig hatalmas kérdőjel. Komolyan, még akik védik is az MCU közepes kinézetét, azoknak is el kell ismerni, hogy még csak nem is volt egységes a képi világ.
És most. Nos. Ne dobáljátok a köveket, mivel az Endgame óta nem tudom teljesen komolyan venni az MCU-t, de azért leköt, és egy F9-nél sokkal jobb, így bevallom remekül szórakoztam, legalábbis amíg a teremben ültem. Hemsworthöt több komédiába! Russell Crowe mint Zeus hatalmas! A fenti negatívumok nem zavartak. Kijöttem és el is múlt a remek érzés persze, nem maradt velem, mint egy jobb komédia tette volna. Mindezek ellenére tudom és látom, hogy miért okoz majd sokakban törést.
A film végén két plusz jelenet van, és az első olyat dob fel, ami konkrétan érdekel. Csak ne Waititi rendezze majd?
Tessék, így kell csajos filmet csinálni, nem pedig már ismert sztorikat remakeelni nemeket átfordítva. Rendben, a Raid újrázásának kicsit beillik a Hulu filmje, de közben van saját identitása is, és odacsap benne a főszereplő lány, mert wow meg wáw.
A történet igazából egy mese kifordítása, vagyis inkább egy nagyobb film fele, eszméletlenül vázlatos és kevés a sztori. A főszereplő királylányt az apja nem ismeri el a királyság örökösének, és inkább férjhez akarja adni egy erősnek tűnő férfihez. A lány dobbant az esküvőről, a vőlegény meg úgy dönt, hogy akkor erővel veszi át a hatalmat, de azért a látszat kedvéért csak rákényszeríti a lányt az esküvőre.
Onnan indulunk, hogy egy toronyba van zárva a királylány, és két marcona katona benyit, akiket elég véresen megöl a csaj, hiszen ért a harcművészetekhez, titokban kitanulta. Aztán némi flashbackkel bonyolítva a sztorit egyszerűen átverekszi magát a tornyon, és még az apja tiszteletét és elnyeri amikor az orra előtt gyak le 3 őrt. Konkrétan a király csak némán formálja hogy wow, úgy lenyűgözi lánya ereje és talpraesettsége. Itt az idő, hogy a nőknek is legyen szava a királyságban!
Kő egyszerű a sztori, és láthatóan 14-22 közöttiekre van célozva, olyan… ha nem is gyerekes, de egyszerűen fiatalos némelyik megoldása. Folyamatosan mindent szájbarágnak, szinte mindenki 2 dimenziós, vagy velejéig jó (de lehet kicsit eltévedt) vagy pont fordítva, meg a többi amit el lehet sütni.
Viszont mindezt nem is teljesen negatívan mondom, mert mindeközben rövidebb, mint a Stranger Things 4. évad fináléjának fele, rögtön a lényegre tér, és elég sok véres akció van benne, hogy szinte végig pörögjön. A főszereplő Joey King szerintem remek, a poénok működnek vele, és többnyire az akció is, olyan vicces arcokat vág miközben kaszabol és “sebesüléseket szenved”. Nyilván megmosolyogtató, hogy 50 kilósan 100 kilós izmos pasikat pakolgat, de mondom, fiatalos mese, nézni kell a kontextust.
Nem egy nagy film, viszont párszor szórakoztató, és az akciói fele-fele arányban elmennek, de történetileg tényleg olyan, mintha nem magában lenne egy teljes mű, hanem valaminek egy részét láttuk volna. Itthon Disney+ ugye, és tipikusan “streamer darab, elmegy délután”, moziban valószínűleg kihagytam volna, és csak streamingen futottam volna bele, de simán lecsúszott.
Megfogod Sandra Bullockot és Channing Tatumot, aztán kidobod őket egy dzsungelbe. Ez csak jól sülhet el, nem? Főleg, ha a kalandfilmek felélesztésében veszel részt ezzel! Már persze az Uncharted mellett. Mindkettő siker, van remény végre a hasonló filmekre, és még a Jungle Cruise is ide kacsingatott nemrég ugye.
Meg kell becsülni a zsáner minden darabját, a Smaragd románcának szelleme velünk van újra (legalábbis ez ahhoz közelít, nem az Indiana Jones-hoz), csak épp a modern kor… 40-50 éveseihez igazítva? Sejtem, hogy kapni fogok a fejemre, ha nagyon lehúzom ezt a filmet, de igazából nem is tudom, a tényleges főbb problémám vele, hogy néha unalmas volt. Nem éreztem a kalandot.
Viszont simán elmegy a Lost City. Nagy éltetést nem érdemel, csak mert a zsáner újraindításában vesz részt, de ha ez lenne az alap minőség és évente 10 kalandfilm jönne, akkor szebb filmes világban élnénk(ide a meme képet a repülő autós jövőről). Az biztos, hogy ezt nem nézném újra, ha valami könnyed szórakozásra vágynék, szemben akárcsak egy Nemzet aranya első résszel, vagy épp a Smaragd románcával.
A történet egy romantikus regényeket író nőről szól, akit elrabolnak, hogy fejtsen meg egy szöveget, és némi segítséggel, de a könyveinek főszereplőjét alakító modell jön kiszabadítani. A menekülésből kincskeresés is lesz, és persze a pulzáló érzelmek sem maradnak el, azok amik lüktetnek és hullámzanak egy férfi és egy nő között. Amolyan két dzsungelidegen menekül a zöldben, és közben kalandokba keveredik a végeredmény, megszínesítve némi romantikus regényes felhanggal.
Ami meglepett, hogy a mellékszereplők simán ellopják a filmet. A modellnek Brad Pitt karaktere, Jack Trainer segít a szöktetésben, és simán lehetne egy spinoffot keríteni köré, bár enyhe MacGruber áthallások lennének talán. Na Pitt valami rohadt jó a szerepben, bár kicsit jutalomhülyülés az egész persze. Ahogy a gonoszt is iszonyat szórakoztatóan kelti életre Daniel Radcliffe. Amikor ez a két szereplő van a képernyőn, az arany, amikor a két főhős… az olyan fele-fele. Néha szórakoztatóak Bullockék, a “nesze-kapd el” párbeszéd például teljes mosolygás, viszont néha nagyon nullák. Utóbbin nem segít, hogy Sandra Bullock egyre több botox és makeup alatt már nem igazán tud mimikázni, így a Tatummal való kémia nehezen építkezik.
Ezen kívül még kicsit zavart a fényképezés is. Az a “minden világos, teljesen digitálisan zöld növényzetes” az egész, és néha teljesen zöldhátteresnek tűnt, erre megnéztem, és egy szigeten forgattak, rengeteg mindent tényleges helyszínen vettek fel. Na de nem úgy néz ki! Ez persze lehet csak nekem heppem. Egyáltalán nem realizmust várnék, csak valahogy természetesebben színest. Például tudom, hogy ez az Indy kép Európa, máshogy zöld, de nézzük meg a legfelsővel váltva őket. Vagy akár a modernebb Rum Gone-t is emlegethetném.
De mindezek ellenére tényleg simán lecsúszik (ott) a film, és egyáltalán nem földbe döngölésnek szántam a fentieket, többször elvigyorodtam rajta, csak talán többet vártam egy picivel.
Chris Pine és a teljesen “ha elkapom a tévében akkor lecsúszik” CIA-film? Ez ugrott be róla. Az Amazonra jött, és tényleg semmi egyedi nincs benne, de olyan szódával elmegy zsánerdarab, amit simán el lehet nézegetni. Ez az amit 10 évvel ezelőtt az RTL szétismételt volna 8-10 havonta, és néha az ember ottragadt volna előtte.
A történet egy rosszul elsült túszejtés következményeivel foglalkozik. A CIA azt gyanítja, hogy valaki köpött akkor a rosszfiúknak, és azért nem volt sima az ügy lezárása. Vagyis sok évvel később egy új információ alapján kezdik ismét vizsgálni az ügyet, megbízva Chris Pine karakterét a vallatásokkal. A lényeg, hogy két szálon meg a történet, látjuk a túszejtés napjait, meg a modern időben ahogy Pine faggatja a volt szeretőjét, aki szintén ügynök volt akkoriban, és köze lehetett a dolgokhoz. Előkerül a régi kapcsolatuk, és a két szál tökéletesen összesimul.
Viszont maga a film semmi extra. A rendezője Zerozerozero és True Detective részeket is készített korábban, de ezt nem igazán lehet észrevenni. Vagyis hát egyben van, és szép ahogy minden részletről lassan fellebben a lepel, ahogy Pine és Thandiwe Newton is elfogadhatóan játszik, megvan közöttük a kémia, de így 1 héttel az All The Old Knives megnézése után alig tudnék valami konkrétumot felidézni belőle.
Nem mondanám, hogy nem film, egyszerűen csak ez a korrekt középszer, lehúzni nem tudnám, nyilván a zsáneren belül értve, de ebbe több fűszer kellett volna, és kicsit kevesebb unalom. Valahogy nem gördült, csak gépiesen össze volt téve.
Meg lehet nyugodni. Bármi is vágyad egy párkapcsolatban, a világon biztosan létezik egy ember, aki segít a beteljesítésében. Csak találd meg. Természetesen az a lényeg, hogy ne unatkozzatok közösen!
A történet röviden nehezen összefoglalható. Mármint spoilerek nélkül, nem véletlenül volt siralmas az előzetese is. Egy nagyon furcsa házasságról szól, és “erotikus” thriller. Mármint valójában nem kéne idézőjelbe tennem az erotikust, központi szerepben van a csábítás, és még vetkőzik is a főszereplője, viszont egy Titane vagy bármilyen Verhoevenhez képest sehol nincs természetesen bevállalásban. Talán nem is kell neki.
Igazából a Deep Water első órája egész jó volt, aztán elindult a lejtmenet, ami a végső akciójelenetben csúcsosodott ki. Nyilván az működött, amikor a film is be akart csábítani minket a rejtélyébe, valójában ez nem akkora meglepetés, teljesen lekötött, hogy mi a fene lesz ebből.
A kidolgozása is elég kettős. Amikor az operatőre az Ana De Armas imádatát akarta kimutatni (nyilván poénkodok, amikor Armas csábító erejére koncentráltak a néző felé), az nagyon szép, ahogy a mérgesen, tele agresszióval és csalódással maga elé meredő Ben Affleck is lejött a képernyőről. Viszont amint elhagyták a kis helyszíneket, lakásokat, a gazdagok piálós mindennapjait, és kimentek a szabadba, az valami siralmasan nézett ki.
Külön kiemelném a kocsis és biciklizős jeleneteket, mert olyanok voltak, mintha visszafelé haladnánk a trükktechnikában. Meg sem próbálták ezeket hihetővé tenni? Rohadt vicces volt, hogy Ben Affleck nem ült biciklire egy vágókép erejéig sem a szabadban.
Bár nehezen hiszem el, hogy tényleg moziba szánták, miután Affleck és Armas szakítottak főleg nem, hiszen micsoda sajtókörút lett volna az (voltak egyáltalán talkshowban reklámozni a filmet?:), de közben meg rohadt szomorú, hogy az ilyen felnőtteknek szánt, a klasszikusabb stúdiórendszer által gyártott darabok nem kiemelt premierek. Nem öregúrként kiáltok a felhőkre, de jó lenne, ha ezek is többször kapnának zöld utat hasonló stúdióknál. Nem volt minden jobb régen, de azért egy Basic Instinct (Elemi ösztön) blockbuster tudott lenni például, bár nyilván arra nem ülhettem be anno.
Mindezt azok ellenére írom, hogy a Deep Water azért bőven lehetett volna jobb. Bár az új hobbikkal és mással feldobódó kapcsolatokról is szól, a vonzalom megtartásáról, az unalom elleni harcról, sajnos saját maga kicsit utóbbiba fulladt.
Lehet nekem nem jelent akkora szót a Ghostbusters, hogy az Afterlife nosztalgiakupaca annyira felvillanyozzon? Csak mert néhol eléggé unatkoztam a Stranger Things által népszerűvé tett 80-as évek gyerekfilmjeinek idézésével megfejelt új Szellemirtók filmen.
A történet a pár évvel korábbi mellékkanyarral szemben tényleg folytatja a franchiset… egy ismert figura halálával. A 40 körüli lánya örökli a világvégi kisvárosban levő birtokát, és anyagi problémákkal küzdve oda is költözik a gyerekeivel. Szépen lassan kiderül, hogy valami nagyobb galibába keveredtek, ahol a Föld sorsa a tét, és hát a film címéhez megfelelően szellemek vannak benne.
A Ghostbusters: Afterlife első fele nem csak a Stranger Things színész miatt, de tényleg nagyon arra hajazó mégis, az a kalandos, felfedezős hangulat lengi be ezt is, amíg nem kopogtat a fő konfliktus. Nyilván amikor a Stranger Thingset emlegetem, akkor a Stand By Me és hasonlókat képzeljétek oda, amiket megidézett a sorozat. Annak, ahogy történnek a dolgok mi köze van a Ghostbusters névhez? Hááááát. Még ha nem is örök kedvenc a régi film, akkor is simán látszik, hogy nem azt akarják igazán megidézni. Egészen a harmadik felvonásig egy természetfelettivel enyhén megszórt tinis komédiát látunk, hogy aztán a harmadik felvonásban lemásolják az eredetit, csak most Sigourney Weaver helyett Carrie Coon keresi a kulcsot, vagy ő a kulcs, nem is emlékszem már, pedig nemrég láttam.
Nem akartam logikába kötni, tényleg nem, csak a hangulata által megítélni amit látunk, hogy miképp vezették le amit terveztek, sikerült-e a nézőket elérniük. De akkor is, az a felütés, miszerint a 80-es években léteztek a szellemirtók, és 2020-ra mindenki elfelejtette őket, ment tovább a világ a maga útján és csak elfeledett relikvia az egész szellemirtás az nekem egyszerűen sántít. Kiderült, hogy van természetfeletti, méghozzá nem csak pár elmondás meg remegő kamerás felvétel alapján, hanem egy kibaszott 10-20 emeletes mályvacukor ember mászkált New Yorkban, erre alig 30-40 évvel később erre már csak pár ember emlékszik elvétve? Nem tépem ki a hajam vagy ilyesmi, de mindig amikor ez az “elfeledett” régi dolog előkerült, akkor kiestem a filmbe való beleélésből.
Mindezek ellenére az első órával elvoltam, bírom az ilyen gyerekcsapatos hülyüléseket. 1-2 poén is megmosolyogtató ott, volt valami ártatlan bája az egésznek. Ellenben a nagy akció a végén, ugye nem semmi múltidézéssel is a másolás mellett, az már iszonyat, nem is tudom, talán unalmas volt. Tényleg ez lehet a legjobb jelző rá. Aki nem ismeri az eredetit, az élvezte vajon? Mert, és most tényleg nem piedesztálra akarom emelni a régi Ghostbusterst, nem a nosztalgia mondatja velem, hanem egyszerűen annak ismeretében iszonyat lélektelen volt a mostani film befejező 40 perce. Senkit és semmit nem építettek fel rendesen, hogy a tétek egy másodpercre is elkapjanak, de ebben lehet tényleg a másolás is közrejátszott.
Tényleg erre vártak a régi rajongók? Vagy most szereztek újakat? El nem tudnám dönteni. Lehet nemet mondaék, mivel teljesen egyszernézős volt, egy jelenetet nem tudnék felidézni így 1 hét távlatából, amit újra akarnék nézni.
