Birds of Prey

Először csak értetlenül csóváltam a fejem, hogy ez a film miképp születhetett meg, de pozitívan nézve a helyzetre: tök érdekes, hogy ugyanaz a stúdió, ugyanazon a képregényes univerzumon alapulva olyan eltérő filmeket képes kitolni, mint az Aquaman, Shazam, Wonder Woman, Joker és hát ez a valami…. film talán.

A történet a Birds of Prey bűnüldöző csapat megalakulásáról szól, amiben itt Black Mask és hát Harley Quinn játszik erőteljes szerepet. Ennyi a sztori, összejönnek a nők, mert a rossz embernek keresztbe tevés miatt muszáj nekik. Aztán belátják, hogy hiába végeztek egy feladattal, jönnek majd az utódok, azokat is le kell nyomni.

De valahogy a film sem erőlteti meg magát a történettel, és nem is az egyszerűségre gondolok, hanem a kidolgozásra. Minden, de minden vázlatos benne (van egy jelenet, amiben rátámadnak Harley-ra, és utána puff eltűnnek a semmiben, csak hogy egy másik érzelmi pontot, az árulást mutathassa a film inkább). A legalapabb dolgok mozgatják a karaktereket, és sokszor ezeket is csak kimondják, nem is mutatják. Konkrétabban Black Canary-t el kell fogadnunk, hogy “hát így volt”, és kész. A Huntressnél még próbálkoztak, Harley, aki amúgy nem is tagja a Birds of Preynek pedig kétszer is elmondja, hogy egyetem-pszichológus-szerelem-joker.

Tudjátok mi jutott úgy a felénél az eszembe? Hogy ez az egész Birds of Prey olyan, mint a zaj. Nem is az, hogy üvölt a zene, de közben képileg is. Konkrétan nem lehet azt mondani, hogy “van pár jó jelenet benne”, mert igazából csak pár pillanat van, azt is a verekedésekért felelősök találták ki, nem a rendező. Nyilván itt is akad olyan nevetséges, hogy valaki fegyvert fog az egyik nőre, erre az valami bonyolultabb hosszú akrobata mutatvánnyal fegyverezi le (ez amúgy sok akciófilmben zavaró).

Viszont az tény, hogy Harley atletikusságát ezúttal komolyan vették, és használja a harcokban. Konkrétan magával az akcióval nem is lenne akkora baj, szemben minden mással, de ott meg ez a tipikus gilrpower zene üvölt, mint a Captain Marvel “i’m just a girl”, meg ilyesmi. Kiabál valami popzenész, miközben kiabálnak a karakterek, miközben minden töréshang ultrahangos, mondom, valahogy nincs egyensúly, csak zaj, az érzékek túlterhelése megy. Pedig lehet ezt jól csinálni, csak itt nem ment.

Konkrétan a Charlie’s Angels ugrott be az akcióról, a komédia részről pedig Paul Feig mindenféle művészi elképzelés nélküli rendezései. Ez utóbbi az igazi mély vágás, tudom. Vajon a színészek mikor éreztek rá, hogy mi lesz ebből? Ewan McGregor például minden mindegy módon túltolta, szórakozott kicsit a munkával, és ez át is jön a vásznon. Ezen kívül Huntress karatere korrekt volt, két poénra épült, de azok működtek. És ennyi a pozitívum? Bírom Margot Robbie-t, de ez így most nem.

Belátom, hogy ez a harsányság, a túltolás egy koncepció része volt, tényleg, de ahogy kivitelezték az nem működik. Pedig lehetne benne valami, láthatóan illene a karakterhez, de amit itt kaptunk annál nekem konkrétan a Suicide Squad is jobban tetszett.

Az R besorolás pedig vicc, teljesen a Joker sikere utáni hozzágondolás, semmit nem hiszek el az interjúkból, hogy “mindig is annak szántuk”, mert akkor nem pár utólag odatett vérfelhő lenne, amiből süt, hogy PG-13 is könnyedén lehetett volna.

A végére pedig nyilván azt mondhatom még, hogy van a végefőcímben valami, nem jelenet, de szerintem nem érdemes bennmaradni érte.

The Wandering Earth

Lehet csak nálam van rossz helyen az iránytű, de szerintem a Netflixre is felkerült Wandering Earth egyáltalán nem esik bele sem az “annyira rossz, hogy már jó”, sem a tényleg jóba, pedig ebbe a két fajta éltetésbe is belefutottam már. Sőt, a trükkjeit sem igazán tudom méltatni. Basszus, nem akartam ennyire negatívan indítani, kezdjük újra?

Kína legnagyobb sci-fi blockbusteréről van szó, ami elvileg olyan látványos, mintha egy Roland Emmerich filmet (2012, Day After Tomorrow, Independence Day) néznénk. A lényege, hogy a nap elkezd átalakulni, így a naprendszerünk lakhatatlanná fog válni x idő múlva, ezért a Föld kormányai összefognak: építenek egy rakat föld-hajtóművet (ami ha jól veszem ki, akkor a magból meríti az energiát a működéshez), az emberek egy részét pedig a felszín alatti városokba költöztetik. Aztán a Jupiter gravitációját kihasználva el akarják indítani a bolygót egy közeli csillaghoz, hogy ott éljen majd tovább a fajunk mintegy 1000 évnyi utazás után.

Eléggé wtf alapok ezek, és a konfliktus nyilván az lesz, hogy szar kerül a levesbe, izé, tervbe, és már a Jupiterrel való parittyázás során is akadnak problémák. Amit csak összefogással lehet megoldani. És itt jön be a propaganda? De persze többnyire olyan formában, mint az amerikai filmekben amúgy, avagy a világ megmentéséhez mindenki kell, viszont a cselekmény azt sugallja, hogy Kína legyen a vezető ebben. Ezt csak a fő kérdésre értve, hiszen a Kínai utat a mikró szinteken is bemutatja a karaktereken keresztül, akik teljesen mást keresnek, mint például az Interstellar, vagy akár csak a fent említett Emmerich-filmek hősei.

De igazából ez a Wandering Earth legnagyobb problémája: a karakterek. Nem a célok, amikért küzdenek, hanem ahogy kezeli őket a mű. Nem természetesek a döntéseik az addig látottak fényében, és többnyire csak magyaráznak, hogy mi miért van, mutatás helyett. Ahogy sokszor a rossz amerikai filmekben, úgy itt is, néha csak azért csinálnak valamit, mert akkor nagyobb lesz a tét, vagy úgy előrébb mozdulhat a cselekmény, mi meg csak nézünk, hogy “ez túl random”. Az önfeláldozások így inkább viccessé válnak, és mindenféle hozzáértés nélkül, teljesen furcsán vannak kitartva is ezek a jelenetek. Bár itt lehet a kulturális különbség is közrejátszik ezek értékelésében. Az biztos, hogy az egész gépiesnek hat, nem lehet érzelmileg elmerülni a sorsukban.

Persze leragadhatunk a látványnál is, ami aztán tényleg megosztónak tűnik. Amikor az űrt mutatják, az teljesen korrekt, viszont a felszínen folyó akción egyáltalán nem éreztem azt a “hatalmas budget”-et. Amúgy ha jól látom, 60 millió alatti összegért készült a film, szóval igazából ez érthető is. De mondom, még ha be is fogadjuk a látványt, kevés ilyen pusztítást bemutató darab van manapság, akkor is a történet akadozása az, ami miatt a rossz oldalon landol végül a Wandering Earth.

Igazából tudjátok mi ugrott be a legjobban közben, már azokon a műveken kívül, amikből merített (nem Emmerich-re gondolok, csak nem akarom lelőni): a Mag (The Core). Arra az idiótaságra hasonlít ez, nem pedig a viszonylag jól összerakott katasztrófafilmekre.

Röviden: Night School

Méghogy nincsenek sztárok manapság: ez a ~~vígját~~ csak és kizárólag Kevin Hart miatt jutott el a 100 millióig. Nyilván milliárdig egy név már nem tud elvinni valamit, de a közepes költségvetésnél még vannak akik képesek nagy teljesítményre.

Mindezt azért mondom, mert a Night School valami siralmas volt. Igazából nem is film, hanem pár szkeccs ötlet összefűzve egy siralmas történettel. El lehet mosolyodni párszor, ha az épp aktuális jelenetben levő poén elmegy, viszont amint filmként, a nagyobb képként tekintünk rá, akkor máris bosszankodhatunk.

A főszereplő egy középiskolából kibukott, de azért sikeres csávó, aki a munkahelye megszűnése után rájön, hogy minden értelmesebb helyre legalább érettségi az elvárás. Nosza, el is megy a régi sulijába esti tagozatra. Nehezítés a diszlexiája, és az örökölt hülyesége, meg az is, hogy a jelenleg igazgat egy olyan csávó, aki még középiskolából neheztel rá. Közben még van valami szál a menyasszonyával is, aki elől titkolja, hogy milyen is az élete. Meg… Igazából már ezen látszik, az alap tákoltságán, hogy mennyire vehették komolyan a filmet.

Benne lettem volna egy agykikapcsolósba, azért is ültem elé (még mielőtt ráveszem magam egy nagyobb projektre), sőt, tudjátok, még az elszállt vígjátékokat is szeretem, de ez elsuhant mellettem, vagy nem tudom. Semmiképp nem ajánlott. Pedig olyan jó lenne, ha több értelmes vígjáték készülne.

Jurassic World: Fallen Kingdom

Ilyen az, amikor a lelketlen hollywoodi gépezetnek ötlete az nincs, csak látja egy film bevételét, és erővel összehozza a folytatást hozzá.

A Fallen Kingdom kapcsán egyetlen dologban reménykedhettünk: a rendezőcsere, J.A. Bayona érkezése talán végre talál valami szívet is a dinoszauruszok történetében. Ez nagyjából 2 percre sikerült neki, amikor tényleg sajnáltam az állatokat.

Azon kívül valami siralmas a film.

Na jó, nem teljesen, akad 1-2 tényleg jó pillanat benne, de ezek olyan borzasztó forgatókönyvre vannak felhúzva, amilyet ritkán látni. Nem azt mondom, hogy Transformers 5 mélység, de a legklisésebb zsánerpillanatokkal nézhetünk szembe folyamatosan, miközben ásítozunk és vigyorgunk pár baromságon. Mármint konkrétan párszor felröhögtem, és nem ott, ahova láthatóan poént tettek, hogy oldják a feszültséget.

Kicsit több baromsággal egy új Hurrican Heist vagy Geostorm lenne előttünk, ami azért elég durva egy alapfilmet is tartalmazó franchise-nál. És itt is azt tűnt fel, hogy már megint a kritikákra reagálnak. Talán mert más ötletük nincs? Büszkén mutatják, hogy a nőn most nem magassarkú van, csak azt felejtik el, hogy valójában milyen volt a karaktere az első részben. Nem azt várom el, hogy realistán börtönben legyen, de kicsit olyan, mintha megcserélték volna a személyiségeket, egyáltalán nem onnan kellene induljanak, ahol a film elején látjuk őket.

Ahogy a film utolsó harmada is ilyen. Volt egy koncepciójuk, ami talán működhetett volna, de utána erővel odarángatták a sakkbábukat, és teletömték felesleggel a megcélzott horrorfilmes alapokat. Na meg a legelső Jurassic Park fordulatok kacsintós átértelmezését. Arról nem is beszélve, hogy össze sem tudom/akarom számolni mennyiszer kerültek p(r)atthelyzetbe a főszereplők, hogy utána egy békés T-Rex vagy Veluciraptor megmentse őket. Tipikusan minden feszültség elmegy, ha a felépített veszélyhelyzetből egy random tollvonással mindig ki lehet húzni a karaktereket.

Igazság szerint még sorolhatnám, de egyszerűen nincs kedvem. Nem számítottam sok jóra, de azt tényleg nem hittem, hogy az érzelmi intelligencia nulla plot-o-szauruszos első részt alul lehet múlni. Hát sikerült, méghozzá már a forgatókönyvnél.

Hogy a marketingcsapat munkájáról ne is beszéljek. Mármint spoileres lenne, de ebben a kampányban nagyon-nagyon sok olyasmit ígértek be, amit a Jurassic World: Fallen Kingdomnak esélye sem volt valóra váltani.

Mute – a boring találóbb cím lett volna

Eljött az ideje, hogy Duncan Jones ismét kevesebb pénzből dolgozzon. Csak mert a Moon zseniális tőle, a Source Code is elment, de mióta nagyobb bukszából dolgozik, azóta két gagyit szállított nekünk a Warcraft és a Mute duójával. Főleg ez utóbbi fáj, mivel a Netflixnek hála itt valószínűleg megkapta a kívánt költségvetést és szabadságot. És erre volt képes.

A Mute története a jövő Berlinjében játszódik, ahol egy technológiatagadó néma pincér és egy sötét múltú pincérnő összejön. Elvileg nagyon szeretik egymást. Aztán a múlt kopogtat, a nő eltűnik, a férfi pedig film noirosan egyre nagyobb mocsokba kénytelen merülni, hogy előkerítse.

A probléma, hogy itt is hiányzott valaki, aki rendbeszedi a forgatókönyvet, vagy épp a rendező kezére csap, amikor változtatni akar rajta a helyszínen. Viszont szemben a Netflix másik kapufájával, a Brighttal, itt még a szereplőket körülvevő világ sem igazán érdekes, akármilyen pöpec is a látvány. Talán mert ez nem urban fantasy. Mondjuk még így is tele volt sci-fi ötletekkel a Mute, a mostani technológia továbbgondolásával, csak ez semmire nem elég, mert a történetből hiányzott mindenfajta… finomság? Érzelmi töltet? Kohézió?

Az biztos, hogy láthatóan a Blade Runner lebegett a rendező szeme előtt, olyan módon akarta keverni a film noirt és a sci-fit. És megvolt benne a lehetőség valami jóra. Csak aztán elkúrta.

Pedig a történet pofonegyszerű, csak pár emberen át el kéne jutni a gonoszhoz a főszereplőnek, és közben megtudni a sötét dolgokat. De ez már ott sem stimmelt, hogy sem a szerelmesek kapcsolatát, sem pedig a férfi kötelességtudatát nem alapozták meg. Ehelyett néha tök random jelenetek követték egymást. Nem volt igazi ív, vagy épp tét semmiben. Kivéve az utolsó 20 percet.

Egy icipicit spoileres leszek innentől, de mindenképp akarok beszélni róla. Aki meg akarja nézni, az ne olvasson tovább.

Folytatódik a bejegyzés »

The Man from Earth: Holocene – avagy borecene

Hogy lehet így elrontani egy baromi érdekes film folytatását? Pedig mindenki pozitívan ült elé, hiszen az előző film rendezője csinálta, a főszereplő is visszatért. Hogy sülhet ez el rosszul? Hát…

Az első film ugye arra az alapötlete épült, hogy pár egyetemi professzor egy erdei kabinban érdekes filozófiai vitába bonyolódik, amikor az egyikőjük kijelenti, hogy többezer éves. A többiek először nem annyira hisznek neki, de idővel megremeg a világképük, mert nem tudják egy kérdéssel sem sarokba szorítani az embert. Aki az egész után továbbáll, mivel kénytelen folyamatosan változtatni a környezetét, hiszen a kora nem változik, ami elég feltűnő pár év után.

Erre a második rész semmit sem tartalmaz az első szellemiségéből. Az egész olyan, mintha valami fanfiction lenne egy E. L. James kaliberű író által. Komolyan, még a pornós kinézetű csaj is belekerül a történetbe, bár a szextől végül eltekintenek. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a filozófia, az érdekes vallási és társadalmi kérdések most nem kerülnek elő. Ehelyett a játékidő arra megy el, hogy abszolút minimálköltségvetéses módon 4 egyetemi tanuló elkezd a professzora után nyomozni, mert megsejtik a fenti titkot, miszerint 14000 éves az öreg.

A “nyomozás” egy 20-30 perces felvezetőnek megfelelt volna, hogy a vége ismét a lényegről szólhasson, de nem, itt elmegy vagy 60 perc vele. A “fiatalok rádöbbennek” nem oda jut, hogy az élet nagyjából értelméről beszélgetnek vele ezúttal másfél alapoktól indulva, mint az első rész öreg professzorai, hanem egy thrilleres tetőpontja van az egésznek. Tetőpontnak pedig csak a bagázsból a legrosszabb fiatal színész által játszott srác hite remeg meg John miatt.

Arról ne is beszéljünk, hogy kickstarteren kalapozták a filmhez a pénzt, ami meg is látszik a film kivitelezésén. Ez azt is jelentette, hogy végül ők maguk tették fel torrentre azzal, hogy akinek tetszik, az utólag fizethessen. Dicséretes terjesztési modell lenne, ha a film jobbnak bizonyulna. Viszont a kickstarter kapcsán még az is előkerülhet, hogy sorozatot terveztek belőle, amit a film végi cliffhangerrel fel is vezetnek. Tök feleslegesen, és a fordulat a Forever című sorozatból ismerős lehet. Ezeket már csak amolyan plusz infónak írtam csak ide, mert a film megítéléséhez ezekre nincs igazából szükség.

Az egyetlen amit pozitívumként tudnék említeni, hogy a tényleges színész öregedését beleszőtték a történetbe, megmagyarázzák, hogy az emberiség tettei miatt miért kezdett el öregedni John. Mondjuk ez is eléggé szájbarágós üzenetet tartalmaz.

Spy: Statham lopja a showt

Erről csak ti tehettek, a sok pozitív kommentetek miatt néztem meg, bár ne tettem volna.

Az persze tény, hogy Statham baromi jó a filmben. Ennek kapcsán meg is értem, hogy páran jól szórakoztak a Spyon. Bármikor feltűnt a csávó, mindig lehetett szakadni, na de ezzel el is fogytak a pozitívumok, és hát egy mellékszereplőről van szó, akinek talán 15 perce ha volt összesen.

Tipikusan olyan volt a Spy, mint a többi Paul Feig-film (az új Ghostbusters rendezője). Az megvan, hogy komédia, ami kicsit ki akarta figurázni a kém-akciófilmeket, de a kezdő lövöldözés olyan unalmas volt, mintha egy tipikus pg-13 20 percen át menekülünk szar akciófilm lenne. A humor kimaradt. És később is ilyen jellegtelen volt a film, mint a rendező többi műve.

És hát Melissa McCarthy. A legpozitívabb amit róla el lehet mondani, hogy a szokásosnál kicsit elviselhetőbb volt. Na de ugyanúgy káromkodott, mint máskor, a bejáratott rutinját villantotta, csak egy icipicit érzelmesebbre csinálták a karakterét előtte.

A káromkodás külön vicces volt, mármint hogy mennyire mankónak volt használva. Akadt pár kreatív oltás, ezt abszolút elismerem, csak igazából helye nem volt annyira a filmben. Leginkább azért nyomta a főszereplő úgy, mint egy kocsis, mert igazi poént nem tudtak írni. A humor helyett kurvára fel kellett dobniuk a szürke szar kaliberű mondatokat vele, különben feltűnt volna mindenkinek, hogy kibaszottul üres a fosinger filmjük.

Persze láttam már rosszabbat, na meg a humor a leginkább ízlés függő, például a kínos kajálós jelenetet az elején áttekertem volna szívesen, de akkor is egy maximum közepes darabnak tűnik a Spy, amin néhol lehetett nevetni.

Röviden: Tak3n

Takháromn, avagy Liam Neeson harmadszor is takarított, és mit tesz isten, jobb, mint a második rész. A probléma, hogy nem sokkal.

Továbbra sem értem, hogy miért hisze Hollywoodban bárki Olivier Megaton tehetségében. A csávó egy kontár. Nyilván a Taken első része megismételhetetlen, még ha hasonlóan erős filmet csinálnának, akkor is kicsit csalódás lenne, de sajnos még csak nem is ezzel a helyzettel állunk szemben.

A történet ezúttal annyi, hogy megölik Bryan Mills feleségét, ő a gyanúsított, de nyilván nem hagyja a zsarukra az ügyet, így elkezd utánajárni a dolgoknak és közben szétüti mindenki gégéjét. Egyszerű sztori, illene egy ilyen filmhez, bár kicsit túlcsavarták, mert… nem is tudom, hülyének gondolták a nézőket. Ennek a következménye az, hogy a gonosz karaktere eléggé 1 dimenziós, rögtön kinyírva az izgulás faktort.

A legnagyobb probléma inkább az, hogy Megaton képtelen jó akciójelenetet rendezni, ami pedig elég fontos lenne egy olyan stílusba tartozó filmben. Agyonrángatja a kamerát, koncepció nélkül, a vágás borzasztó, a kitalált akciók pedig kicsit unalmasak. Mills első menekülését megadom neki, de utána nagyjából 0 a film, amiben Neeson hozza amit kell, Forest Whitaker is ozza a szokásos zsaru figuráját (a SHIELD-ben jó volt vele), de ők sem tudják megmenteni a földbeállástól a filmet.

A posztereken az volt, hogy it ends here, remélem ezután békén hagyják már karaktert.

That Awkward Moment (Csajkeverők): that? az összes az!

Van az az érzés, amikor a film 3. percében ráébredsz, hogy ez szar lesz. Na az Awkward rendelkezik vele, méghozzá akkor üt a ménkű, amikor a három főszereplő jóbarát egyik tagja elmeséli a válását. Pedig poénosnak szánták a jelenetet.

Tipikusan olyan romantikus komédia, aminél az utóbbi nem nagyon van jelen, pedig szerintem az volt a cél, hogy vicces legyen a film, amellett, hogy a modern párkapcsolatok egy részét bemutatja. Gondolom a 3 jóbarátos bevezetőből kitűnik, hogy mind máshogy áll a nőkhöz, így tulajdonképpen 3 darab 30 perces kisfilmet kapunk nagyjából, bár Efron története kicsit jobban ki van emelve.

– You had sex with a beautiful woman for me?
– Yes.
– Thank You.

Szerintem a színészekkel nincs baj, de a forgatókönyv és a rendező simán elgáncsolta mindet. Ez a legjobban ott vehető észre, amikor a végefőcímbe belefűzött vicces és elrontott jeleneteket nézi az ember. Többet lehet rajtuk mosolyogni, mint az egész filmen.

Az Awkward Momentből minden hiányzik ami egy jó vígjátékhoz kéne. Nincs benne lendület, játékosság, mindenki kicsit kínosan érzi magát a szerepében, és a többi. Mindemellett még igazi romantikus filmnek sem működik, mivel az összes bonyodalom halálunalmas és még csak kidolgozva sincsenek a már említett 3×30 miatt.

– I just took a shit in there.
– Every time!

A film megnézésre után ezekre lesz szükségetek:

Mit mondhatnék ide a végére? Mindenképp kihagyásra javasolt, pedig a most feltörekvő fiatal tehetséget elnézve akár jó is lehetett volna.

Monuments Men: tévésorozat agyonvágva?

A Műkincsvadászok simán lehetett volna jó, elég csak megnézni a szereplőgárdát, de valami rohadtul mellément benne.

Monuments-Men-tobb-ilyen-kellett-volna-sracok

Most komolyan, megnézed ezek az arcokat, és máris kialakul benned egy előzetes kép a filmről. A legfőbb probléma a Monuments Mennel, hogy kibebaszott ritkán vannak mindannyian közös jelenetben. Az a pár perc, amikor ez megtörténik, az szórakoztató, és olyankor úgy érzed, hogy ebből lehetett volna valami, aztán…

A történet ez esetben ugye annyi lenne, hogy a második világháborúban volt egy osztag, aki a műkincsek után eredt. Jó öreg Hitler összeharácsolt mindent, ki is akarta állítani a Führer múzeumban, de a saját hadseregük által is akadályozott eltökélt férfiak a nyomára akadtak a képeknek és szobroknak, mentették a náciktól amit lehetett. Sőt, nem csak a németektől kellett tartaniuk, hiszen az oroszoktól is a műkincsek után eredetek páran.

El is jutottunk a második problémához: Clooney, aki ugye rendezte, igyekezett minden állomását tudósítani ennek a műkincs keresésnek. Ez többnyire azt jelenti, hogy ilyen 5 perces kisebb epizódokból áll a film. Oké, ez tipikus lenne, a probléma, hogy nem igazán kötődnek össze élvezhetően ezek a szálak.

Ezzel még nincs is vége a negatívumoknak, hiszen az egész projekt már ott hibás, hogy nem döntötték el a stílusát. Egyik pillanatban Damon és Clooney karaktere hülyül, mintha az Ocean’s 11 második világháborús verzióját néznénk, a következő percekben meg halálkomoly hegyibeszédet kapunk a művészetek fontosságáról az emberiség egészének számára. Ez utóbbi jelenetek katasztrofálisak a filmben, amiben sok komolynak szánt történés paródia szerűen van előadva, és az elhulló csapattagok semmiért nem gyászolhatóak igazán, annyira nincsenek felépítve számunkra. (Kerítsük elő a szobrot, mert NEMEMLÉKSZEMANEVÉRE ezt akarná, így jóvátenné a NEMTUDJUKMILYEN bűneit.)

A Monuments Men lehetett volna jó, kíváncsi lennék arra, hogy mi veszett el a vágószobában, de tényként kezelhető, hogy nem lett az.

The Internship – másfél órás Google reklám

Ja nem is ez a reklámos volt az alcíme. Na mindegy. Szóval a Gyakornokok az, ami miatt elhiszem, hogy sokaknak egy Millers a nyár vígjátéka.

az internship főszereplő hármasa egy képen

Arról szól, hogy két technikai analfabéta sales veterán a jövőjébe invesztálba kénytelen a Google gyakornok programjában részt venni, hogy utána állást szerezzen a cégnél. Na most ami a történt ezen gyors összefoglalásáról klisé eszedbe jut, az mind benne van a filmben. A fiatalok cikizik őket, a technikába szépen beletanulnak On The Line, az öreg rókák bulizni viszik a geekeket és a többi.

Mindezt elmondani nem tudom mennyire idegesítően szuperjónak lefestett Google környezetben. Komolyan elhiszem, hogy jó lehet ott dolgozni, de ezt a film elég rosszul emelte ki. Nyilván az sem segített, hogy a poénok többsége a Big Bang Theory magasságú geekséget súrolta, azt amikor 50-esek próbálnak írni a fiatalokról. Amit tetéznek a tipikus konfliktusok és életbölcsességek…

Valójában az Internship tökéletesen bemutatja Vince Vaughn karrierjének állását is, csak ő nem tanul belőle. Ebben a másfél órában tisztán látszik, hogy a nagy dumás karakter, ami egy Bárbarátokban még tökéletes volt, a Wedding Crashersben pedig még elment, az már nem működik számára. Azért őt emelem ki, mert Owen Wilson szokott próbálkozni mással is.

Az egyedüli, amit a film előnyére tudnék írni, az a folyamatos pozitivitás. Lehet pár embernek ez is kihúzza a gyufát, de ahogy az őket érő kritikákat lereagálják a szereplők az működik. Ennek megfelelően olyan 4/10 magasságába lőném be, de mindenképp kerülendő.

Kick Ass 2

Ha eddig nem tudtuk volna miképp kell szar folytatást csinálni, akkor a Kick Ass 2 most megmutatta nekünk. Az első részhez annyit tudtak hozzátenni, hogy “a több és a nagyobb az jobb”.

kick ass 2 a címadó és hit girl

Az üzenet szinte ugyanaz az idei részben is, mint pár éve, csak most több ember van az akciókban, több a hős és a rosszfiú, nagyobbak a robbanások és több van belőlük. Több több több. Talán még akciójelenetekből is. Nem is talán. De ez az amit igazából el lehet mondani a filmről.

Az első Kick Ass-t nekem az tette jóvá, hogy az ember törődött a karakterekkel az eltúlzott és baromi véres akciók között. Nem volt tökéletes film, de bevállalt dolgokat, volt humora és jó szereplőgárdával bírt. A második részre ebből az maradt, hogy egész jók a színészek, csak hát a lecserélt rendező és a forgatókönyv lenullázza őket.

Amellett pedig végképp nem tudok elmenni, hogy az erőszak milyen katasztrofális ebben a filmben, amellett, hogy rendező komának köze nincs az akciójelenetekhez, mondjuk előző munkáját elnézve ez nem kellett volna meglepetés legyen. A probléma a fröcsögő vérrel, hogy semmi érzelem nincs mögötte, maximum annyi, hogy “talán ezzel sokkollak titeket” “na majd ezzel”. Mintha egy Saw folytatást néznénk.

Hatalmas csalódás lett a film.

Hangover 3 (Másnaposok 3)

Változtattak a formátumon. Lezárták a trilógiát. Hogy milyen lett? Pár jó pillanattal meghintett közepesen kemény szar.

Így visszanézne az előző filmekre, szerintem ha a második jön ki legelőször, akkor simán azt tartaná a többség is a legjobbnak. A detektív történet szerű felépítése, a sötétebb húzások mellé betuszkolt harsány humor, és a rendezés simán a helyén van. Viszont az első, Vegas-i kaland volt előbb, és így az volt megáldva a frissességgel. A gagyi komédiák tengerébe érkezett, nem igazán szólt a női nézőknek, csak három átlagos élettel rendelkező pasi csapott egy hatalmas bulit, aztán nyomozott az előző éjszakája után.

Erre mit kapunk a harmadik részben? Egy akció-thriller-komédiát. Komolyan. Az átlagos főszereplőink haverját elrabolja John Goodman, hogy cserébe kerítsék elő neki Chowt. Stu, Alan és Phil pedig elindul Mehikóba, ahol Chow kakasviadalokon keresi a pénzét. Egy bűntett után pedig végül Vegasba keveredik az egész csapat, hogy keretbe foglalják a trilógiát. Mindezt szinte nulla humorral, durvulva, agresszíven. Egyáltalán nem szerethető a film, hiába lehet nevetni néhol.

Volt pár olyan éjsötét jelenet, amikre még Louie is bólintana, például rögtön a film elején egy fülhallgatós. Meg amikor megérkezik a csapat Vegasba az szerintem baromi jól volt megkomponálva. De ami ezeket összeköti az elég gyenge. Egyrészt Alan karaktere már végképp kifáradt. Ez ott érhető leginkább tetten, amikor találkozik Carlos-szal, aztán ott a rendező kitartja a végtelenségig a kínosságot, kb. “nesze baszdmeg, ezt akartad nézőkém” mentalitással. De nyilván az egydimenziós Chow karaktere is kufulladt már. Abba meg bele sem mennék, hogy Stu és Phil mennyire bénán volt használva. Hiába, nem főszereplők ők már itt, inkább az előbb említett lejárt karakterekre alapozták az egész filmet.

Valójában ez a forgatókönyv egy nem Hangover filmként még működhetet is volna. Olyanban, ahol nem úgy ülünk le, hogy kedveljük a karaktereket, hanem mondjuk 4 alvilági arc tesz keresztbe egy nagykutyának, aki aztán ezt nem nézi nyugodt szemmel. Kicsit más setuppal, de hagyva az egysorosakat, kiszórva a “bameg néző” jeleneteket még talán szórakoztató is lett volna. Például nagyon örülnék, ha Todd Philips rendezne valami tényleges akciókomédiát, szerintem menne neki. Lehet pont azt gondolta, hogy a második rész fogadtatása után akkor forgat is valami hasonlót, amivel utána házalhat. Azért a végefőcímbe beletette azt, ami még a Hangover 2 után fogalmazódott meg a fejében a folytatásra alapfelállásként.

A Good Day To Die Hard: John McClane Jr.

Egy valamit rögtön az elején tisztáznunk kell: ez nem egy Die Hard film. Ezzel le is pontozhatjuk a fenébe, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy egy sima akciófilmnek is túl kevés.

Akkor most meg kell verni mindenkit, aki John Moore rendező megbízásában közreműködött. Ez bizony Bruce “i’m the gatekeeper” Willist is jelenti. A csávónak egy korrekt filmje volt az eddigi munkái között: Max Payne – Egyszemélyes háború, Ómen, A Főnix útja, Ellenséges terület. Látszik, hogy akciókat próbál rendezni többnyire, de ennyi idő alatt sem tanult bele. Itt is, max a végső leszámolásban van valami kreativitás, de az is el lett lőve a trailerben. Max Payne ugyanez volt, 1 normális akciójelenet és kész. Mindezt túlzott kamerarángatással, kék szűrőzéssel. A legelső autós üldözést szerintem tanítani kéne: így nem szabad csinálni.

Inkább nézzük azt, hogy ez miért nem Die Hard.

Konkrétan a filmben többször elmondja McClane, hogy ő csak vakációzik. Na ilyen az egész! Igyekeztek ködösíteni a történet kapcsán, ha még emlékeztek, azt hihettük, hogy a 4. rész után valami még nagyobb, világméretű dologba keveredik. Ehelyett az van, hogy a fiát megy elvileg kihozni a moszkvai igazságszolgáltatás karami közül. Nincsenek jóban, de azért mégiscsak a vére. Aztán kiderül, hogy a kölök CIA ügynök, és épp egy nagyszabású akcióban van benne, ami rosszul sül el, de szerencsére ott a fater, hogy segítsen a nehéz pillanatokban.

Ennyi a szerepe.

Nem igazán ő van a középpontban, egyszerűen csak követi a fiát, hogy úgy mondjam. A fiatal McClane viszont egy tipikus akció-thrillerben szerepel, kőék hidegháborús történettel, így arra kapaszkodik fel az öreg. És ezt végig érezni, hogy valójában nem ő keveredett bele. Ezzel a helyzettel Bruce Willis sem tud mit kezdeni. Bírom most is akciófilmekben, RED-ben is jó, de ez Die Hardnak most nem felelt meg tőle.

Mellesleg ez az egész “jóváteszem a múltat, elhanyagolt családomat” is sántít. Annyira messze van már az 1-2 mindent a feleségemért, őrülten, szerelemmel, mentalitásától, hogy rossz nézni. Nemes, meg karakterfejlődés, csak még öregurasabbá teszi McClane-t. De nem is ez a fő baj, hanem a fentebbi.

Az egy akciójelent mellett még pár beszólás apa és fia között az, ami valamennyire értékelhető. Nincs is kedvem tovább foglalkozni vele. Az a helyzet, hogy még a 4. rész is jobb, McClanesebb pár fasza jelenet miatt, hiába voltak benne eszméletlen túlzások, mint ez a.. valami. De már az is felrúgta a sebezhető Die Hard szabályait, és egy már-már szuperhőst adott nekünk, szemben az első három rész sebezhető, emberei főhősével. Itt McClane szinte már robot lett.

Tudom már mit akartam még: ez a film nem Rated R. Tudom, hogy megkapta odakinn, de ez olyan PG-13-nak készült, hogy az már vicc. Alig van benne olyasmi, ami a PG-13 kategóriatársaiban nem szokott lenni. Simán látom, ahogy megkapták az R besorolást, és csak legyintettek, mert ennél puhapöcsűbbre nem tudták vágni, aztán “na jó, akkor reklámozzuk, hogy R”. Sokan meghalnak benne, de a szokásos lelövök valakit és por repül fel módon. Káromkodás is alig van, ilyesmi.

Taken 2

Na ilyen egy felesleges folytatás. Oliver Megaton, most már megjegyezzük a neved: Transporter 3, Colombiana és Taken 2. Ezt az ember inkább ne engedjék akciófilmek közelébe.

A Taken 2 családi nap

Ami durva, hogy most elolvastam a Transporter 3-ról írtakat, és teljesen állnak ide is. Ritmustalan, ötlettelen az egész rendezése ismét. A harcok gagyik, lehet Neeson sem volt túl lelkes, így rengeteg az olyan ütés, ami egyszerűen fej nélküli vágókép, mert nyilván a kaszkadőr csinálta. Az autós üldözés pedig egyszerűen katasztrófa. A film mélypontja lett, és tele van vágóképpel a gázra taposásról, mert az a tempóóó.

Mondjuk nem akarok mindent Megatonra kenni, hiszen a forgatókönyv… Így megnézve a filmet, odáig még rendben van, hogy a maffia üldözi, de szegény szerencsétlenek ugyanabba a hibába esnek, mint az első részben. Ezúttal őt és a családját akarják elrabolni (izé, a teaser ezt előtte), bosszúból az első részben elkövetett dolgokért, de mindezt nagyon bénán teszik. Egy random maffiózó az aki minimális kihívást jelent a profinak, jobban járnának, ha pár kiugrott CIA zsoldost felfogadnának aztán kész, hozzák oda nekik. És akkor talán a film is izalmasabb lenne, mert itt aztán izgulni nem lehetett semmiért, nincs akadály Neeson karakterének, de igazi cél sem, az óra is erőtlenebbül ketyeg, kényszer fordulatokkal.

De az egészben a csúcs, hogy nyúl a Drive-ból. Egy az egyben lemásolja az “5 perced van” jelenetet, és mellé még a Drive soundtrack is szól! Ez nem tisztelgés, ez konkrét lopás.

képzeljük oda Megaton fejét
Liam az ügynökével

A Taken 2 olyan szempontból is bajba van, hogy kicsit megismételhetetlen, és ezek szerint folytathatatlan az első rész. Nem az, hogy nincs hasonló kaliberű akciófilm, de nagyon jó helyen volt, méghozzá jó időben, és még a rendező Pierre Morel is jobban ért az akcióhoz. Mindezt egy jó színésszel, nem pedig izommal, aki el tudta hitetni velünk, hogy 30-40 év kőkemény harc van a háta mögött. Ő bizony odacsap ahova kell, rutinnal, könyörület nélkül. Mindezt basszus egy telefonhívásba sűrítve is. Komolyan, az egyik legszebb alapozás, amikor elmondja a lányát elrablónak, hogy mi a helyzet, és aztán végre is hajtja.

Ez bizony egy nyögvenyelős folytatás lett. A főszereplő mintha a pénzért lenne benne, a rendező katasztrofális, a nagyobb szabású akciójelenetek pedig pont az odatett realizmust vágják alá picit, ami az első részt jellemezte. Ennek a csúcspontja az amerikai követségre berontás. Aki látta, az most esetleg bólogat, aki még nem nézte meg, az majd otthon a tévé előtt bólogat. Moziba menni nem érdemes rá.

Röviden: Intruders

Még egy felesleges horrorfilm. És akkor tényleg rövid voltam.

kép az Intruders-ből

A történet egy mondatban: a kislányt elkezdi kísérteni valami, az apa pedig próbál tenni ellene, miközben az anyuka kételkedik az egészben. A lény folyamatosan elveszi a vonásaikat, így alkotja meg magát. Ez volt kb. a film legjobb húzása.

Az Intruders eleinte egész jól építette a hangulatot amúgy, de ahogy túljutottunk a félidőn úgy süllyedt egyre nagyobb unalomba az egész. De tényleg, a film elején nem is értettem az imdb ponszámát, aztán szépen lassan leesett. Sajnos a hatásos jelenetek valami borzasztó végkifejletet vezettek fel, amit még Clive Owen egész jó alakítása sem tudott megmenteni.

← Vissza a jelenbe - A múltba →

Kategória archívum: ****