T2 Trainspotting

What’s ‘choose life’?

Nem hittem volna, hogy lehet folytatni a Trainspottingot, főleg ennyi év távlatából. Danny Boyle más véleményen volt, és neki lett igaza. Nyilván.

Tippre a Trainspotting folytatását csak azok élvezik majd igazán, akik már éltek pár felnőtt évet. Ezt nem negatívan mondom, csak nyilván nem minden film szól mindenkinek. Míg az első rész tele volt fiatalos energiával, addig most a nosztalgiával való múltba tekintés volt terítéken. Ez alatt nyilván azt is értve, hogy az ember mit bán az életéből, most hol tart és kik azok, akikre ennyi év után is számíthat a maguk módján.

Mondjuk van egy tényleges történet is, amiben Renton visszatér szülővárosába, ahol sok régi ismerőssel fut össze. Ahogy telnek a percek, úgy csúszik egyre lejjebb a nosztalgia rózsaszín szemüvege, és kerül előtérbe az igazság, kiderül, hogy mégsem olyan fényes Renton új élete, 16 mínusz 4 ezer font az nem volt elég semmire és szépen lassan kiöregedett a modern korból. Közben Sick Boy, egy gyönyörű nő és Renton nyitni akar egy kupit, izé, szaunát. De ezt a plotot folyamatosan elnyomják az emlékek, legyen az valami régi dolognak az emlegetése, a megbánás, vagy épp konkrét jelenet előszedése a Trainspotting első részéből.

Rendezésileg lenyűgöző volt a film. Lehet, hogy Boyle stílusa nem illik egy Jobs filmhez, de a videóklippes vágás és látvány sokszor beszippantott. Hipnotikus volt a T2 Trainspotting lendülete. Arról nem is beszélve, hogy a drogozásból Radio Ga Gagával indító akciójelenetbe átmenés lenyűgöző volt, de valójában mindeközben olyanokon járt az eszem, hogy Begbie mintha a múltat keltené életre, és mutatná be, hogy a kőkemény ragaszkodás hozzá nem egészséges, de az előle való menekülés sem igazán.

Arról nem is beszélve, hogy az impotenciával a képünkbe tolt szimbolikán át egyértelművé válik, hogy modern korban változó nemi szerepekről is van pár keresetlen szava a filmnek. És akkor Spudot még nem is emlegettem, aki mindeközben megtalálja a hangját, és a végén tökéletesen lezárja a történetet.

Az biztos, hogy innentől ha előkerülnek a ténylegesen jó folytatások, akkor a T2 nem egy filmre lesz csak érthető. Durva, hogy ez az év milyen erős volt ilyen szempontból, hiszen a Blade Runner 2049 mellett itt sem gyalázták meg a múltat, hanem tovább merték gondolni, és a megvalósítása közben sem csúsztak el.

Dreaming is free.

Thor: Ragnarök

Guardians of the Galaxy rajongók előre, hiszen a Ragnarök egyértelműen arrafelé tendál és nem a komolykodó Marvel filmekhez, vagyis… bonyolult. Pedig utóbbiakból még kicsit csúfot is űz, mivel a “modern mondákból” semmi sem szent számára egy kis poénkodáshoz, és ezzel emberibbé is teszi Thor történetét tulajdonképpen.

A film röviden arról szól, hogy Thor és Loki rég elveszett nővére előkerül, nem mellesleg a halál vagy valami hasonló úrnője, és mivel hatalmát Asgardból meríti, így nem meglepő módon át akarja venni ott a hatalmat. Nyilván első körben ez sikerül is neki, így kerül Thor egy szeméttel teli bolygóra, ahonnan kiverekedve újra megpróbálja lenyomni a testvére segítségével a testvérét. Vagy valami ilyesmi. És még Hulk is feltűnik.

Namost egy dolog biztos: a humor eszméletlenül működik a filmben. Ebben közrejátszik Chris Hemsworth karizmája, na meg az, hogy az eddigi filmeken végigvitt karakterfejlődése építettek vele. Ja nem, ez már a drámához tartozik. A lényeg, hogy Thor és Hulk tényleg baromi jó buddy komédia jeleneteket kapott, és mellettük Loki és egy kemény csaj és egy kőszikla is jó pillanatokat kap. Nem elég, hogy a trailer nem lőtt el mindent, de a meghagyott poénok legjobbjai azok, amik valami régebbi Marvel filmre utalnak vissza. Például amikor Loki nézi a gladiátor mérkőzést ott egyszerűen borultam.

Most jöhetne a gond, meg a rossz gonosz, de ez csak félig igaz. Bár Hela magában tényleg nem a legjobb ellenfél, ellenben ahogy általa kiteljesítik az eddigi Thor kalandokban ezek szerint felvezetett történetet, azt kénytelen vagyok megdicsérni. Pedig elsőre nem is hinnénk azt, hogy ezek a filmek tényleg egy trilógiának készültek, de valahogy sikerült azzá tenni őket. Plusz a helyszín miatt itt még az sem merülhet fel, hogy miért nem jön segíteni az Avengers többi tagja.

A legfőbb bajom konkrétan az volt, hogy némelyik harc egyszerűen unalmas volt. Míg a humorban tudták a mértéket, addig itt többször is eljátszották, hogy valaki egyedül ment hatalmas tömeg ellen. Bőven elég lett volna például a humoros kezdés után csak a nagy döggel összecsapnia Thornak, minek kellett oda a CGI tömeg —
bár logikusan ezt is tudom, hiszen be kellett mutatni a fegyverhez való viszonyát, ami a végső harmadban fontos pontot jelent, de olyan kiszámított az egész. És hiába értem miért volt szükség Hela első csatájára, tétet nem igazán lehetett érezni közben.

Tényleg csak oda tudok kilyukadni, hogy jól volt összerakva a film, de Marvel receptet csak és kizárólag a humor meg a különleges helyszín húzta fel ténylegesen. Ahogy azt már a Guardiansoknál is megjegyeztük, több ilyen kilógó filmet kéne csinálniuk. Hiába volt itt is szó Odin múltja és Thor viselkedése kapcsán komoly dolgokról, mégis jobban befogadható, mint például amint a vérkomolynak kinéző Black Panther tervez.

Az biztos, hogy kíváncsi leszek az Infinity War után mi marad az MCU-ban, de egyelőre nem tudom várni valahogy ezeket, főleg egy ilyen év után, amikor a Guardians 2, a Homecoming és a Thor 3 mind kilógott a maga módján.

Blade Runner 2049 – így kell folytatást csinálni?

Egy film csak a Blade Runner rajongóinak? A folytatás nézése közben végig olyan érzésem volt, hogy igyekeztek teljesen átvenni a régi szellemiségét, és ahhoz méltót alkotni. Ez egyben is azt jelentette, hogy akinek unalmas volt az eredeti, az itt sem fogja a karfát szorongatni, akármilyen akció-scifi-t is sugalltak a trailerek. Ez közel sem blockbuster.

Mindenképp azt venném ide az elejére, hogy milyen elképesztően gyönyörű film. Nyilván ennek kettős hatása van, hiszen a néhol baromi hosszan kitartott jeleneteknél aki nem tudja élvezni a látványt, az elég nagyot koppan. Persze mindezt nem csak Denis Villeneuve rendezői víziójának köszönhetjük, hanem a fényképezésért felelős Roger Deakinsnek. Nem először dolgoztak közösen, és gondolom nem is utoljára fognak.

Ahogy az egész art direction is rohadt jó, ahogy az eredetinél. Ez egy olyan világ, ami létezőnek érződik. Na meg az emberiség szemétdombjának, hiszen 2019 óta még többen költöztek ki a kolóniákra, így a túlzsúfolt városon kívül még elhagyatottabb az egész környék, amit be is járunk a főszereplővel karöltve. Éljen a posztapok.

Teljesen úgy érződik, hogy a technológia az első résztől idáig fejlődött. Végig felismerni, hogy hova nyúlnak vissza Villeneuve-ék, de közben mégsem csak egy újraforgatás ez a film, hanem vannak saját gondolatai is. Valahol vicces a szintén Fordot használó franchise reboot The Force Awakens-hez hasonlítani, egyrészt a színész alakítását, másrészt az ambíciókat, amikkel nekiálltak a filmnek.

A történetről direkt nem akartam írni. Igazából ugyanúgy a “mitől vagyunk emberek” kérdését feszegeti, mint az eredeti. Itt is egy nyomozó ered pár régi replikáns nyomába, viszont ezúttal egy sokkal nagyobb szabású ügybe botlik, miközben faarccal néz ki a kocsija szélvédőjén a már említett elhagyatott tájak fölött. És zavar le 1 perces kirobbanó, de nem nagyszabású, hanem realista akciókat. Erre amúgy tökéletes casting Ryan Gosling, hiszen ez simán megy neki, ezt még az utálói is elismerhetik.

Tényleg csak azt tudom mondani, hogy így kell feléleszteni egy régi franchiset. Lehet Scott is hasonlót próbált véghezvinni a Promethusszal, de nem sikerült neki. Szerencsére a Blade Runnerről végül letett, így Denis Villeneuve csinálhatott még egy maradandó sci-fit nekünk.

Viszont egy negatívumot szerintem mindenképp kiemelek: a zene. Ennél Zimmer csinált már sokkal jobbakat is, de gondolom azokra sokkal több ideje volt. A ricsaj konkrétan néhol kizökkentett a jelenetből, és így nagyjából ezen, meg a néhol feltűnő túlmagyarázaton volt tettenérhető a stúdió beleszólása, de szerintem nem voltak túl erőskezűek, hiába 150 milliós befektetés a film.

A Blade Runner 2049 nem olyan volt, hogy ujjongva jöttem ki a moziból, de még most is eszembe jutnak belőle részletek. Valahogy az emberrel marad, viszont nem eseményfilm, szemben az utóbbi évek téli blockbustereivel. Tippre megosztó lett a végeredmény, de én mindenképp örülök, hogy mertek kockáztatni. A bevételekről pedig mindjárt ír abelh.

Hacksaw Ridge (A fegyvertelen katona): Isten vele van?

Az öregurak kijöttek a barlangból, és megmutatták, hogy kell tökös filmeket csinálni a 21. században is? Fura ilyet mondani arra a filmre, ami egy fegyvertelen katonáról szól.

A történet középpontjában Desmond Doss áll, aki kötelességnek érzi, hogy részt vegyen a II. világháborúban. A probléma, hogy a vallása tiltja a fegyverhasználatot, így szanitécnek áll, és így akar segíteni a bajtársainak. Persze azok eleinte nem nézik jó szemmel, hogy nem akar puskát fogni a srác.

Amúgy egy tipikus háborús film a Hacksaw Ridge, ami szinte teljesen a karaktereire támaszkodik. Szép nyugisan bemutatja Desmond jellemét, és azt, ami miatt egyre vallásosabb lett. Viszont ő sem lehet tétlen a fasizmus nyomása ellen, így jöhet a bevonulás- és kiképzés-kombó, ahol elég sok kellemetlenség éri a vallása miatt, mivel gyávaságnak tűnik a döntése.

Aztán az egyelőre még naiv katonákat kivezénylik bevetésre, be kell venniük a film címét adó gerincet, ami tele van japánokkal. Így jutunk egy olyan harctéri jelenethez, ami simán visszakanyarodik a Ryan közlegény kezdőképsoraihoz. Nagyon-nagyon durva vérengzés, ami senkit sem kímél, és ha nem is teljesen realistán, de visszaadja a háború borzalmát.

Pont a durvasága még egy olyan pluszt is ad a filmnek, hogy izgulhatunk a valamennyire megkedvelt karakterekért, mivel bárki, aki feláll a csatamezőn, az megkaphatja a fejesét, vagy más gyomorforgatóbb halálnemét.

Mindez egyszerűen magával ragadó az utolsó fél óráig. Rendben, előtte is kicsit kurta volt, ahogy kikerültek a csatamezőre a katonák, ott a vágó vagy az író nem remekelt, bár így is hosszú a film. Ellenben míg a karakterépítés közben egyáltalán nem zavaró a vallási téma, addig a végére kicsit túl sok lett a szimbolika (az a fürdés) és a hősies zene.

Nekem ez vett el a film erejéből. Nem kellett volna a visszafogottságból ennyire átmenni a túlzások mezejére. Mindezt úgy mondom, hogy például a Hazafiban amikor Gibson fut a zászlóval az simán elfért. Persze a Hacksaw még így is jobb film annál, sokkal fókuszáltabban közelíti meg a témáját, talán pont amiatt is zavaró a túlzás a végén.

La La Land (Kalifornia álom)

Nem szeretem a musicaleket, így nem is nézek túl sokat. Egyéni ízlés nyilván, de a nagy táncos jelenetek nem szórakoztatnak. A La La Land ennek ellenére is tetszett, bár lehet kevésbé, mint azoknak, akik odavannak az ilyesmiért.

Konkrétan az elején kicsit megijedtem, amikor két olyan tipikus musical darabbal kezdett, amit nem szeretek. Persze technikailag ezek is szépek voltak, sőt, az egész film gyönyörű. Na meg a kezdő jelenet látszólagos vágás nélkülisége már alapból lenyűgöző.

Most jön a de… de szerencsére egy földhözragadtabb (nem negatívan értve) film is megbújik a sok dalolás alatt, később mellett. Egy szerelmes történet az álmokról, gondolom emiatt kapja a film a rengeteg “menekülés a valóságból” megjegyzést, pedig szerintem pont az a jó, ahogy egyre inkább beüt a realitás a filmben és mélyülnek ezzel a karakterek. Itt ez a két szerelmes fiatal vágyakkal, álmokkal, és szépen lassan rájönnek, hogy ezek valóra váltása mivel jár. És erre akaszkodva még a kreativitásról is elfér pár gondolat a La La Landben.

Még egyszer visszatérnék arra, hogy milyen gyönyörű a film. Most nem Gosling szemeire gondolok, hanem az éjszakai jelenetekre. Na jó, a nappaliakra is áll a dolog, de Los Angeles a lámpák fényében megigéző, olyan amiért a nagyvásznat kitalálták. Komolyan, még azt a hosszú sztepptáncos jelenetet is feldobta az időpont.

Amit nem tudnék éltetni, az Gosling. Emma Stone mindenét beleadja, de Gosling csak a kinézetével illik a filmbe. Avagy tényleg egy ilyen szép férfi kellett szerintem a főszerepbe, de egy kicsit több lelkesedés elfért volna. A kettejük közötti kémia is elég felemás volt, néhol nagyon klappolt, de azért rossz pillanatok is voltak bőven benne.

Azon mondjuk magam is meglepődtem, hogy mennyire felkapott lett a film. Úgy tűnik az emberek ki voltak éhezve már egy tényleg jó musicalre, ami a régi idők felidézése mellett valamennyire modern is. A végére csak ez az érdekesség maradt: egy videóban (indavideo backup) a sok musical, amikből idézett a film.

Nocturnal Animals (Éjszakai ragadozók)

Ilyen egy jó dráma, amiben elrejtettek egy feszült thriller alszálat is. Az, hogy nem mindenkinek való, már a kezdőképsorokból egyértelművé válik: a főcím alatt négy meztelen, túlsúlyos nő táncol, mintha valami cirkuszban lépnének fel. Akit ez elriaszt, az semmiképp se menjen el a filmre.

A történet egy kapcsolat végéről szól, csak épp 3 szálon át bemutatva. Az egyik azt mutatja be, ahogy összejött a volt férjével, a másik a jelenlegi életét mutatja be. A harmadik? Az egy könyv. A férfi küld neki egy Nocturnal Animals című regényt, ami egy feszült thriller, bosszútörténet.

Nem is annyira enyhe értelmezési segítségnek megkapjuk, hogy régen a feleségét és Nocturnal Animalnak (éjszakai ragadozónak) hívta. Nem akarok jobban belemenni, mert basszus, ha valaki megnézi, azt nagyon jó húzások várják. A regény tulajdonképpen a kapcsolatuk végét mutatja, csak allegóriaként.

Ami a legfeltűnőbb a film közben, hogy a rendező Tom Ford mennyire odafigyelt a részletekre. A kezdő képsorokkal ellentétben a történeten semmi felesleg nincs, szinte az utolsó másodpercig ment a szabás. Ami lassú kell legyen, az olyan, ami feszült, az pont kellően az.

A részletesség még a fényképezésre is érhető, mert a realista nő csak egyenes vonalak között (egyenes út, szögletes ház, kád és hasonlók) létezik, addig az álmodozó írót megszemélyesítő karakter a regény szálon a vonalak közül megérkezik a kesze-kusza kereszteződésekhez és S alakú utakhoz.

Az alakításokról pedig főleg csak áradozni lehet. Most nem is konkrétan Amy Adamsre gondolok, akinek valójában tök nehéz a szerepe, pedig többnyire csak könyvet olvas és gondolkozik, de rajta kívül Jake Gyllenhaal szokás szerint domborított, Michael Shannon odabaszott és a sokaknak az új Godzillából ismerős Aaron Taylor-Johnson is villantott egy nagyot.

Stílus szinten tökéletes a film. Ez taszító is lehet, mert valamennyire felületesnek tűnik tőle a mű, és én sem oda állnék, hogy a legmélyebb dráma, viszont számomra eszméletlen moziélmény volt. A könyv szálon izgultam, a dráma szálon együtt éreztem, és igazából minden pillanata elkapott. Nem érzelmi hullámvasút a film, inkább csak a brutalitás áradt belőle.

Arrival

Menjetek el rá. Nem akció-sci-fi, lassú, gondolatokkal operál, de nem képzeli magát az új Űrodüsszeiának, így nem is gebed bele abba, hogy megpróbál felnőni ahhoz.

A történetről bőven elég annyit tudni, hogy jönnek az idegenek, leszállnak a Föld 12 pontján, és várják a kapcsolatfelvételt. A nemzetek mind máshogy állnak neki a dolognak, az amerikaiak egy nyelvészprofesszorral, aki megpróbál kommunikálni velük, és megtudni miért jöttek. Ne olvassatok jobban utána!

Nem akarok jobban spoilerezni, de a kommentekre majd vigyázzatok, így főleg csak arról írnék, hogy milyen fantasztikus élmény volt. Nem lehet mindent a rendezőre kenni, de megint Denis Villeneuve neve van ott egy ilyen élmény végén. A feszültséget gyönyörűen építik a katartikus csúcsponthoz, a zene lenyűgöző, a kép többnyire gyönyörű.

Ahogy fent említettem, szerencsére nem vállalta túl magát a film, és annak készítői. Ez lecsupaszított történethez vezet, ami egy kivétellel lassan hömpölyög előre, és olyan talán egy kicsi gondolkodásra készteti az embert. De nem olyanra, hogy “ott mi történt, ez mit jelent”, hanem, hogy is mondjam, az ezutániakra. Már ha bele akarunk bámulni az emberiség tudatába. Nem akartam ennyire Coelho-san, de már mindegy.

Azért úgy is működik, ha felállunk utána és csak a két óra alatt átélt érzelmeinkkel gazdagodunk.

Most kimegyek a teraszra, rágyújtok még egy cigire és újra meghallgatom az On The Nature of Daylightot.

Star Trek Beyond: a nyár eddig legjobb blockbustere

Ebbe a filmbe ezer helyen bele lehet kötni, kezdve a kamerarángatástól, ami rosszabb, mint az előző Star Trekeket rendező JJ. Abrams bármelyik művében, a történet faékségén át Kirk furcsa kinézetéig.

Most jön a De. De minek? A Beyond nem lesz új klasszikus, viszont pont elég dolgot dob a mérleg másik serpenyőjébe ahhoz, hogy végig szórakoztató maradjon.

Az előbbiek nem is a necces ‘kapcsold ki az agyad’ érvelést akarják felvezetni, mert a film közben nem kell ezt tenni. Szinte mindenki kellő motivációval esik jelenetből-jelenetbe, ami nem kicsi bravúr Justin Lin rendezőtől és a színészektől, mivel “unalmas” beszélgetős, tipikus építkezős jelenetekre nem sok idő jut.

Konkrétan az első komoly akció után szinte végig pörög a Star Trek Beyond.

A történet nem túl bonyolult, de szállítja a minimumot. Sőt, a végén kicsit meg is lepett. Na nem valami erős csavarral, hanem hogy a gonosz motivációját is sikerült jól összetenniük. Az biztos, hogy maradandóbb jeleneteket hoz Krall, mint “Robocop” az előző Star Trekben, az Into Darknessben.

A pörgés mellett mi az ami jól működik? Hát a karakterek. Spock és Bones összes jelenete jó, Kirk belső vívódása is elmegy, és a posztereken mutogatott csaj valami tündéri, plusz még korrekt háttérsztorit is kap a nagyok vívódása közepette. Mindezt tényleg úgy, hogy 4-5 percek vannak a setpiecek között.

A látvány meg egyszerűen lenyűgöző. Nem a kamerarángatós részekben, amikkel kapcsolatban megértem azokat, akik fennakadnak, még nekem is sok volt néhol egy picit, viszont a tetőpontok… te atyaég. Ritkán kapnak el így látványpillanatok, mint a Beyondban tették. Még a fanfilmbe illő “ez de cool lesz” robbantgatós finálé is működött.

Valami ilyesmi kell legyen egy jobb blockbuster, főleg az idei nyáron, amikor…, hogy is mondjam, eddig nem volt a legjobb a felhozatal.

The Nice Guys: na végre!

Amikor kicsit félve mész be egy filmre, nehogy csalódást okozotton. Így voltam a Nice Guy-szal, hiszen a tipikus blockbusterek közül kilógott, két kedvelt színész volt benne, és az egyik kedvenc forgatókönyvíróm írta és rendezte. Szerencsére nem estem pofára, csak majdnem ki a moziszékből.

A történet noiros alapokra építkezik, hiszen Black odavan azokért. Egy halott pornósztárral indít, és egy fiatal nővel, akit páran el akarnak tenni láb alól. A nyomozó és majdnem nyomozó karakterekből álló párosunk pedig igyekszik kibogozni az ügyet, hogy közben megmentsék a veszélyben levő nőt.

Abszolút nem tökéletes film, sőt, voltak részek ahol leült, és néhol talán feszesebbre kellett volna írni, de basszus, mégis működik. A nyilvánvaló hasonlítás a Kiss Kiss Bang Bang lenne, a rendező előző műve, de nekem kicsit az Ocean’s 11 remake hangulata is beugrott. Ez alatt azt értem, hogy a színészek lubickolnak a szerepben, és örömmel csinálhatták, ami átjön a vásznon. Nyilván a noir stílus alapjaira építve mindketten elkúrt emberek jó pár sötét démonnal és hibával. De minden cinizmus alatt van bennük valami jó, még ha morálisan szürke is a cselekedeteik többsége. És mint említettem, remek alakítással kelnek életre Ryan Gosling és Russell Crowe keze alatt. Az előbbi a viccesebb, főleg a fizikai humorban remekelve szállítja a legnagyobb poénokat, míg Crowe inkább a szívet, hiába verőember. Az várható volt, hogy ők jók lesznek, de a Gosling karakterének lányát alakító Angourie Rice simán bírta velük a tempót.

Ami pedig végképp meglepett, hogy a finálé hiába volt kicsit durrbele, bár összeértek azért a szálak, mégis rengeteg kockázatot vállalt pár fordulatával. Mindezt a tippelt 50 milliós költségvetése mellett merte tenni. A humor lehet nem vitte volna el a 2 órás játékidőt, de a meglepetések felrázták az utolsó fél órát is.

Egyszerűen tényleg csak azzal tudom zárni, hogy több ilyet a moziba, és több munkát Shane Blacknek, bár esetleg egy másik vágóval és őszi dátummal. Az biztos, hogy az Iron Man 3-mal szemben itt szabadabb kézzel hatalmasat alkotott.

Deadpool

A FOX félve, éveken át kérődzve végül berendelte a filmet, de a Deadpool mögött álló fanatikus rendezővel és főszereplővel még így is belenyúlhattak a tutiba. Bár ha jobban belegondolunk, akkor most érett be a közönség igazán erre az élményre, amit a SkullPoopL hoz.

A történet röviden ennyi: van egy zsoldos, az erre a szerepre született Ryan Reynolds, szerelembe esik, kiderül, hogy rákos, egy pedofil befűzi, hogy meggyógyítják, hős lehet, a folyamat mellékhatásaként nagyon csúnya lesz, na meg egy mutáns. A fordulat, hogy nem áll hősnek, hanem a saját ügyei után ered, méghozzá nagyon erőszakosan.

Akit elkapott a reklámkampány, az szinte biztos, hogy élvezte a filmet. Nem hazudtak a képünkbe, és a manapság mozikba kerülő vígjátékokkal ellentétben bőven maradt poén a tényleges filmbe. Persze ez karakterhű humort jelent, a képregényfilmek amerikai pitéjét szállítva.

Rengeteg káromkodás és tinihumor van a filmben, amin szinte végig szakadtam. Nyilván a hab a tortán a 4. fal kezelése, és az öntudatosság volt: legyen az csak egy kamerába ütközés, vagy épp a többi szuperhős hiányzásának megmagyarázása. A sok képregényfilm között teljes felüdülés a képregény karakter létével tisztába levő, nézőkhöz beszélő Deadpool.

Az előbbiekhez köthető, hogy az akciójelenetekbe mindent beleadtak. Ez alatt a viszonylag jól megkoreografált bunyókat és lövöldözést, a képregényes képkocka pillanatot, és a képi humort is értem. Amikor épp pörög a film, nem csak akcióban, de a poénok folyamatos szórásában is, akkor baromi kreatívak a készítői.

Ami nekem negatívum volt, az másoknak lehet csak félig lesz az. Akárhogy trükköztek, azért bőven kellett időt szánniuk az eredettörténetre. Persze ott is voltak kurvajó jelenetek, elég csak a pizzásra gondolni, és tetszetős, hogy Deadpool nem jó emberből lesz kétségek között vergődő hős, a képességei inkább csak leveszik a láncot az őrületéről, de valami mégis döcögött itt. Erről szerintem a tévés rendezés tehet amúgy, a karkateralapozó párbeszédek váll-fej szöveg, váll-fej válasz módon a legunalmasabban vannak ellőve. Bőven lehet ezt jobban is csinálni, sok filmnek sikerül, még némelyik Marvelnek is.

Szerencsére a kis fennakadások sem tudják lehúzni igazán a filmet, hiszen alapból az akció közepére vágják be, mindig feldobva valami őrülettel, amikor épp unalmas lenne. Amikor pedig Deadpoolként intézi ügyeit Wade, akkor szinte mindig jött valami olyan baromság, amin legalább mosolyogni lehet.

Basszus, az X-menekről még nem is beszéltem. Deadpool és főellenfele mellett feltűnik a már ismert Colossus, bár újracastingolva, de viccesen, imádnivaló karakterként, és Negasonic Teenage Warhead, akit nem annyira ismerünk, de a jelenetei ütnek. Tökéletesen képviseli a tiniket?

A Deadpool kihozta a maximumot a bizonytalanul rábízott 58 millióból. Újabb bizonyíték arra, hogy szükség van a közepes költségvetésű filmekre? Reméljük hétfőre kiderül, hogy érdemes R besorolású képregényfilmet csinálni a nagyoknak is. (Nedves álmomban az ugyanitt, a FOX-nál készülő utolsó Rozsomák kaland R volt…)

The Big Short (A nagy dobás)

Azt sem gondoltam volna, hogy egy vígjáték rendező fogja a legjobb filmet szállítani a pár éve lezajlott gazdasági válságról. Bár ezt nem komédiában teszi persze.

A Big Shorttal tényleg ez volt az egyetlen terv: érhetően, bár leegyszerűsítve elmagyarázni, hogy miképp roppant meg a világgazdaság évekre. Milyen viselkedés vezetett ehhez a szörnyű helyzethez?

A történet amúgy három csoportot követ, akik rájönnek, vagy épp kiszúrják, hogy a jelzálogokkal baj lesz, és ennek a következményei beláthatatlanok. Mind fogadnak is a bankok ellen, shortolnak, amik azok röhögve fogadnak el, mert azt hiszik, hogy “hőseinknek” nincs igaza. Mind máshogy kerülnek a tűz közelébe, ennek megfelelően más háttérrel állnak a dolgokhoz, és talán ez a film egyetlen kifogásolható része.

A három csoport főbb karakterei kaptak háttértörténetet, amik közül másfél nem működik. Bírom Bale-t, de az aspergeres befektetési tanácsadó életre keltésénél csak arra figyelt, hogy a különböző furcsa viselkedéseket átadja, így eléggé erőlködős lett a dolog. Steve Carell mögé pedig jobban ki kellett volna dolgozni a gyásszal átszőtt gondolkodását, amire nem igazán volt idő, ez érhető, viszont a filmet kicsit gyengítette.

Ami igazából maradt, az intellektuálisan érdekes. Az emberi dráma nem működik a filmben, a feelgood “drukkolunk a hősöknek” pedig direkt lett gyengítve, hiszen tudjuk a válság milyen következményekkel jár, így aki erre fogad és nyer, az nem igazán nyertes. Már ha van szíve.

Viszont tényleg érdekes a Big Short. A múltkor a Walknál említettem, hogy a narrátort jobban kell használni, hát tessék, itt megteszik. Gosling csak a narrálással lesz teljes értékű karakter, aki nagyon kell a film végére. Ezen felül vágások, dokumentumfilmes hatású “remegő kamerás, zoomolós” felvételek és celeb cameók között van nekünk elmagyarázva, hogy milyen előjelek között milyen emberek okozták a rendszer összeomlását.

Muszáj újra hangsúlyoznom, hogy ez inkább érdekes, mint mozifilm. Tisztán látszik, hogy ez volt a cél, miközben Margot Robbie habfürdőben beszél pénzügyi kifejezésekről, viszont az emberi dráma nem elég erős a Big Shortban. Ez csak egy lenyomat valamiről, ami történt az emberiséggel, csak humorral és jó színészekkel megvalósítva egy dokumentumfilmbe illő téma, hiszen úgy senki nem nézné meg.

Mission Impossible: Rogue Nation – bevált recept?

Tom Cruise ismét megcsinálta. Bár nem vállalt sokat, de a mostani felhozatalban egy klasszikusabb hangulatú akciófilmet hozott, olyat, amiből kevés van.

A történet így a sorozat 5 részénél már nem akkora durranás, mondjuk már a harmadiknál sem volt az. Ezúttal a szindikátus, egy anti IMF-szerű szervezet ellen veszik fel a harcot, de jön a csavar: közben egy ügynöknő is ezt teszi, nem teljesen Cruisékkal egy oldalon állva. Erre mindjárt visszatérek.

Egy dolog egyelőre biztos: ez Tom Cruise filmsorozata. Lehet, hogy Jeremy Rennerrel terveztek valamit, de ezt elvetették egy időre, amikor közelebb tették őt az aktatologatáshoz. Konkrétan visszahelyezték Luther szintjére, és inkább Benjit, avagy a nevetést szolgáltató Simon Pegget vették előrébb. Persze ez nem meglepő, hiszen Cruise-zal fantasztikusan működnek együtt, már a film nyitójelenetétől kezdve.

Viszont egy probléma van kedvenc IMF ügynökünkkel: valahogy mindig kellő embernek tűnik a feladatra. Persze Tom kicsit önironizál, amikor a betöréshez szükséges mutatványáról van szó, de mégis, az ő karaktere tudja mit akar, hogy érje el, és megvannak a képességei hozzá.

Na a fentit csavarták meg a Mad Max húzással. Valahol érdekes, hogy a nyár két legjobban felépített blockbustere egyrész visszanyúl a képregényfilmek előttre, a klasszikusabb akciófilmekhez, és mindemellett egy erős, tényleg önálló nőt tesznek a főszereplő mellé. Ők már nem teszik háttérbe a saját céljaikat a hősért, hanem teljes jogú bajtársak. Ez a nem alárendelés a végső leszámolásban teljesedik ki, ami egyrészt kicsit régimódi, plusz a karakterek módszereit tekintve eléggé érdekes.

Igen, ez az a pillanat, ahol leborulok a Rebecca Ferguson által alakított Ilsa Faust előtt. Na jó, ez túlzás, de őt valahogy mélyebbre írták, mint Ethan Huntot. Nyilván ez az 5. résznél már nem meglepő, viszont a nála jelen levő fejlődéstörténet kiteljesíti a filmet. Nem új szintre emeli, csak az ismételgetés helyett — az akciók egyike már-már homage — ismét megtölti élettel.

És ha már a férfi-nő viszony: nincs romantika, te jóég. Nézed a filmet, némi flörtölés történik a szereplők között, de basszus, semmi erőltetett szerelmi viszony nem lesz belőle. Ez lehet, hogy kicsit spoiler, már ha valaki a körmét rágja ebből a szempontból, és nyilván van olyan film amibe kell a kapcsolat, de itt csak még teljesebbé tette a kémek hatást.

Azt el kell mondanom, hogy kicsit tartottam Christopher McQuarrie rendezésétől, plusz a forgatókönyv is főleg hozzá köthető, de így utólag be kell látnom, hogy ez hülyeség volt. Egy dolgot nem lehet elvenni az előző munkájától, a Jack reachertől, mégpedig azt a verekedést benne. Aki látta, tudja melyikre gondolok. A Mission Impossible sorozathoz is azzal a szemüveggel állt neki. Remekül vannak felépítve az akciók, sőt, a Ghost Protocollal ellentétben még jobban is vannak elosztva. Mindig jó olyat nézni, ami nincs agyonvágva, nem a néző “elveszettségéből” kovácsol érzelmet, hanem a jól felépített alaphelyzetből következik a feszültség.

Gondolom ennyiből egyértelmű, hogy baromi jól szórakoztam. Basszus, rohadt szomorú lesz, amikor Cruise már nem tud majd repülőgépek oldalán megkapaszkodni, vagy épületeken lógni. Élvezzük, amíg képes rá.

← Vissza a jelenbe - A múltba →

Kategória archívum: ********