Black and Blue: semmi árnyalat nem fér bele

Gondolom nem sokatoknak van meg ez a film, nyilván már az előzetesével sem tört be a magyar háztartásokba. A bemutatójával pedig az amerikaiakba sem, hiszen hatalmasat bukott. Viszont komolyabban gondolt akciófilm, nem a Zs polcra szánták, és Frank Grillo is feltűnik benne, szóval csak ki kellett próbálni.

A történet röviden annyi, hogy egy testkamerás kezdő zsaru (aki amúgy háborús veterán) szem és videófelvétel tanúja lesz annak, ahogy a drogosztag vezetője kivégzi a Zero nevű dílert. A rosszfiúk ezt kiszúrják, és visza akarják szerezni a kamerát, mielőtt visszamegy a nő a központba és feltölti a videót a felhőbe. Szóval teljesen klasszikus macsak-egér alapú akciófilmről van szó.

A helyzetet bonyolítja, hogy mindez a zsaruk által sem kedvelt körzetben játszódik, ahol olyan területek is vannak, ahova már ki sem mennek, ha 911 hívást kapnak onnan. De valójában, és akkor elértem a gondokhoz, a rendőrök és feketék közötti ellentétről szól, hogy nem csak a korrupció, de a zsaruk által elkövetett dolgok is eszkalálják a feszültséget, bizalmatlanságot, így a nőnek nyilván nem sok barátja akad a környéken, hiszen ő már blue, felvette az egyenruhát, nem tartozik közéjük.

Szóval a gond valójában az, hogy hiába korrektek az akciójelenetek, nekem a végső nagy lövöldözés különösen tetszett, hiába halmozódtak a képtelen dolgok addigra, ha közben a morális kérdéseket ilyen hegyibeszéd szerűen, iszonyat egyszerűen rágja szájba.

Csak a végletek vannak benne (mindkét oldalon, külön vicces), a végére egy icipici érdekességgel a gonoszok oldalán, semmi valóságszerű szürkeség. Valakinek meg kell törnie status quot, talán ezen zsaru cselekedete, hogy le akarja leplezni a sajátjait, a kékeket, lesz a katalizátor a változásra. És ezt komoly arccal adja elő a film, de már 10 éve is ciki lett volna az a forma, ahogy ezt tálalja.

Külön vicces a tálalás amúgy. Mármint annyira nem szoktam kiakadni a kreatív merítéseken, de itt nem ez történik. Az író és a rendező is két filmből inspirálódott: Sicario és Training Day. Utóbbi mondjuk aláhúzza, hogy milyen régimódin áll Black and Blue a feszegetett kérdésekhez, sőt, a Training Day ezerszer jobban tette ezt.

De a Sicario nyúlás volt a legviccesebb, folyamat ezt a dalt majmolták, csak azt felejtették el, hogy ha a pont a morális szürkeségről szóló filmet idézik fel a nézőben, miközben egy iszonyat egyszerű “ez rossz, ez jó”-t néz, akkor az elvesz az élményből.

Csak 1-2 bekezdéses rövidet akartam csinálni, erre elszaladt a billentyűzet. Érdekes volt így 2020-ban ilyen eltévedt, de néhol azért fogyasztható filmet nézni.

Röviden: Criminal

Ez most teljesen random lesz, hiszen a többség már el is felejtette a filmet, de az ünnepek alatt pótoltam ezt az “öregfiúk pakolnak” zsáneres filmet, amiben Kevin Costner kerül bajba. És esküszöm nem értem. Mármint amit láttam, azt igen, de komolyan ki okézta le ezt a forgatókönyvet, és akart ebből franchise-t nagyjából. Ez utóbbi volt a legviccesebb az egészben.

A film arról szól, hogy van egy CIA ügynök (Ryan Reynolds), akit megölnek, és mivel csak ő tud egy a világot fenyegető helyzet megoldásáról, ezért kísérleti eljárással átültetik az emlékeit egy elítéltbe. Azért belé, mert a beavatkozáshoz olyan ember kell, akinek az agya nem fejlődött ki teljesen. Aztán persze a szociopata elítélt és a jó ember (ehhm) CIA ügynök személyisége keveredik benne, és végül még a küldetéssel is lesz valami, amiben eredetileg elhullott a csávó.

Mindezt egy közepes akciófilmbe csomagolták. Azt mondjuk nem értem, hogy maguk az akciók miért voltak ennyire semmilyenek benne. Olyan volt, mintha Costner semmiben nem lett volna benne, amit elvártak tőle, csak a “normális” jelenetekben, amivel az akció ki is lett nyírva. Mármint teljesen távolságtartón csinálták, kevés közelivel, filmkészítésileg érdekes volt nézni miképp oldják meg ezt a problémát. Viszont így nem lettek túl izgalmasak az annak szánt jelenetek. De még csak nem is ez a fő gond, hanem…

Na most a Face/Off-light koncepciót simán el tudom fogadni, még azt is, ahogy Reynolds felesége (Gal Gadot alakítja, mert miért ne), simán csak a belső értékekre koncentrál, miközben felmelegedik a Kevin Costner által alakított “féligférje” iránt. Mondom, ezen túl lehet lépni, ez a film alapja, hogy senki sem kattan meg, amikor hallja, hogy “hát benne vannak az emlékei”.

Viszont a film végén hangosan nevettem. Tényleg spoilerek jönnek.

Folytatódik a bejegyzés »

Star Wars: Rise of Skywalker – ez is megvolt. Ennyi?

Már hazafelé is gondolkodtam, hogy a fenét írhatnék erről a filmről, de egyszerűen meg vagyok lőve. Több helyen is abban futottam még szerdán, akárhogy kerülgettem a kritikákat és spoilereket, hogy tessék, csináltak a fanboyoknak egy filmet, de ezek szerint végképp nem számíthatok annak, mivel ez nekem nem jött be. És akkor finoman fogalmaztam.

Valójában persze van igazság abban, hogy rengeteg netes felvetésre válaszoltak. De komolyan, a The Last Jedi-nál emlegettem a reakciós filmkészítést, és erre is tökéletesen áll, csak most a fanok felé próbáltak billenni. Ennek meg nyilván az a vége, hogy leülnek mindenféle szék közé. Persze megválaszolják a “lyukakat” az előző filmekben, van kiképzés, rengeteg régi filmből ismerős dolgot rántottak össze, csökkentették Rose szerepét, igyekeztek visszarántani a misztikumot oda, ahonnan Rian Johnson lerántotta a szürke morális válaszaival.

A végeredmény viszont nem nosztalgikus Star Wars, de még csak nem is új út a Star Wars univerzumban. Pedig kinézetre az is lehetne, de olyan random, semmiben lebegő dolgok lendítik előre, hogy komolyan paródiának éreztem néha a filmet. Csak egy példát mondok, amit a trailerekben is felvillantottak, és itt az első 5 percben történik: egyszer csak van egy brutális csillagromboló flotta… mert csak. Szóba hozzák a legénységet, de a csatára akadt is 541251136 emberük ezek szerint. És nem, sem az eredeti nem ennyire összeszedetlen, de ennél még a prequel trilógia is átgondoltabb konkrétan.

A múltkor a podcastben beszélgettünk arról, hogy mi az a hős útja, miképp tartja be a New Hope. Na most ez meg kicsit ellenpéldának érződik. Ez a mi a producer útja? Kreatív gondolatok nélkül excelt táblákkal bombázni az írókat és a rendezőt?

Bár az előzők is a Rise of Skywalkerről szóltak, de nem véletlen, hogy kerülgetem a konkrétumokat. Nyilván a spoilerekbe sem akarnék belemenni, de egyben ez nem is érződött igazi filmnek, csak a mellettem ülők popcornhangjából éreztem, hogy tényleg moziban vagyok, elvileg filmet nézek. Viszont “vidámparki látványosságnak” sem felel meg, hogy Scorsesetől nyúljak. Pedig J.J. Abrams képes blockbusterekre, szóval itt bizony ismét valami felsőbb kezeket, erős megkötéseket érzek. Igazi iparosmunka Abramstől a dolog, hozta amit elvártak, és egyben ott is hasal el az Episode IX, hogy már a kért alapok nem stimmeltek.

Igazából komolyabb annyira csalódott vagyok, hogy nincs is kedvem többet írni róla, negatív részletezésekbe meg főleg nem akarnék belemenni (bár a halálok megérzését mégis szóba hozom, annyira siralmas ez a megoldás…, áh majdnem elindultam a lejtőn, de igazából pár órája láttam a filmet is már felejtem is őket, ez talán még nagyobb kritika, még csak meg sem sértett rendesen nézőként). Ez a film egy termék, de annak is rossz. Azért aki máshogy érez, pozitívan jött ki, az se fogja vissza magát!

The Laundromat

Olyan jó lenne éltetni ezt a filmet, hiszen Steven Soderbergh újra rendes kamerákkal forgatott, stílusosan többnyire. A szereplőgárda is erős volt. A téma is maradhatna a köztudatban, sőt, ha többen értenék mi volt ez az egész Panama papírok dolog és az offshore-ozás, akkor… hát nem aludnának jobban. Lehet jobb az ilyesmiről nem is tudni? Pár fej lehullott, de nem is a jók, többet nem várhatunk?

Már az előbbi kérdések is érdekes alapot szolgáltatnak a filmnek, de tipikusan csak az agyam nézte az egészet, azt pedig nem annyira kötötte le. Valahogy nem sikerült jól átadni az offshore témát és az adóelkerülést. Mármint a Laundromat egyértelműen a Big Short miatt kaphatott zöld utat, és akarta bővíteni az “elmagyarázzuk valamennyire szórakoztatón”-univerzumot.

Valahogy a személyesebb drámák nem jöttek át közben, és nyilván nem Margot Robbie-t néztük a kádban, vagy Ryan Gosling magyarázott nekünk, miközben Steve Carell karakterén keresztül a néző is mindenre ráébredt. Ehelyett a Laundromat karakterei, pedig kaptunk kisember drámát amin keresztül borult a bili, egyszerűen nem elég érdekesek. A végén pedig túl egyértelmű papolásba megy a film, ami inkább legyintést vált ki.

Pedig a szereplőgárda is jó alap volt, konkrétan a simlis Mossack-Fonseca ügyvéd duót életre keltő Gary Oldman & Antonio Banderas páros telitalálat lett. Amikor őket láttuk, az valamennyire működött, de sajnos például Meryl Streep szála kicsit sem. Túl hétköznapin volt szomorú. Mármint ez lehetett a cél, az író és a rendező is profi ugye, de közben félrement.

Midway – KAMIKAZEEE

Nem akarom megsérteni a filmeket azzal, hogy a Midwayt közéjük sorolom. Pedig a látvány rendben volt. Már amikor nem egy zöld háttér előtt álltak a “karakterek” a műteremben, miközben elvileg egy hadihajó fedélzetét kellett volna eladja a kép, csak hát nem ment neki.

A film meglepő módon a II. Vh egyik jelentős csatáját mutatja be, a midwayit. Vagyis valójában Pearl Harborban kezd a történet, hiszen azt is megkapjuk amik felvezették az eseményeket. Na meg próbálnak karaktere… áh nem tudom leírni komoly arccal.

A Midway legnagyobb baja, hogy igazából borzasztó minden karakterizáló pillanat. Már az írástól bűzlik, de amikor komolyan előadnak bármit, akkor csak pislogtam, hogy “ez mi a fasz”. Senkivel nem lehet empatizálni, nincsenek értelmes karakterek benne, akiknek a sorsa érdekes lenne. Látszik, hogy Wes Tooke (Colony sorozat, meg sem lep, hogy azon dolgozott) izzadt, tudta, hogy kellene bele valami emberi szál is, de itt meg is állt a tudománya.

Hogy akkor mi ez a valami? Ki tudja mennyi történelmi hűséggel (bár pont a repülőgépeik technikai fejlettségét nem titkolja a Midway), meg hatalmas ugrásokkal bemutatja, hogy az amerikai haditengerészet mi a fenét csinált Pearl Harbor után. Avagy szép sorban: ez történt, aztán az, végül amaz módon megy a történelem lecke. Egy dologban éli csak ki magát Roland Emmerich (2 Independence 2 Day): a csatákban. Ezek elmennek, látványosak, de mivel senki sem érdekes bennük, így az “aha, hát jó” dolgon kívül semmit nem váltanak ki.

Amolyan amerikai tököscsávós f*szverés a végeredmény, sírni lehet pár komoly arccal kiejtett mondaton, amiben a japánok nem számítottak rá, hogy Dick Best (történelmi hűségű név) kaliberű harci szellemű csávók lenyomják őket. Ajánlani semmiképp nem tudnám.

Röviden: Late Night, avagy Preach, Sister!

Nem tudom mennyire figyelitek, de az utóbbi években minden irányból az jön, hogy a nagy vígjátékoknak vége, senki sem megy a moziba küldött darabokra — a kicsik virágoznak “videón”. Ez egyrészről szomorú, mert például a Long Shot buktájának nem örülök, de amíg a 2019 elemzésben az van, hogy a Late Night vígjáték, mint a Booksmart vagy a Good Boys, és miért nem mentek rá az emberek, addig nem fogok meglepődni.

Főleg azért, mert ez nem vígjáték, de mégis oda akarják sorolni valamiért. Ha egy filmben van pár poén, az nem teszi a Hangover, vagy akár az Amerikai pite és a többi mellé. Ez kőkemény dráma, pár poénnal, még csak dramedynek sem hínám igazából. Az Amazon mondjuk valami presztízs dolognak szánhatta a filmet, de annak meg egyszerűen túl egyszerűen volt benne az üzenet. Fontoskodónak érződött.

Érdekes, mert valahol volt benne egy jobb dráma. A történet egy öregedő éjszakai talkshow házigazdáról szól, akit le akarnak cserélni. Igazából nem azért, mert idős, hanem mert elvesztette a hangját. Mármint az nem megy neki, ami egyedivé tette a vetélytársai között. És ez a része a filmnek szerintem teljesen rendben volt.

De közben ott van, hogy a férfi írócsapatába érkezik egy nő, aki felráz mindent. Egyrészt katalizátor a főszereplőnek is, a sok csapás közben ő az aki előre lökdösi, viszont egyszerűen túl sok időt pazarolnak rá. És neki is elég sok fejlődést szánnak, amivel az írók bizony leülnek a két szék között a földre. Nincs igazi fókusz, és mindenhol felszínes lett a film. A végén a katartikus lépés ürességéről nem is beszélve.

Csalódás, mert egyrészt érdekelt volna egy jó film az éjszakai talkshowk világáról, vagy akárcsak az érintett metooról, mert jó kifordítás, hogy egy nő követi el, de valójában csak a felszínt kapargatják. És sajnos a karakterdráma sem működik.

It: Chapter 2

Ezt miért kellett? Azon kívül, hogy az első kaszálása miatt muszáj volt megcsinálni. Szóval anyagilag teljesen érthető a döntés, csak épp nézőként ez nem hoz megnyugvást.

Rögtön belevágok a közepébe, szó szerint: ennek a 247 perces játékidőnek semmi értelme nem volt. Ohh, csak 169 perc? Hát többnek érződött, mégpedig egyetlen borzasztó írói és rendezői húzás miatt. A film közepén van egy rész, ahol a karakterek szétválnak (mi mást tennének egy horrorfilmben).

Na itt annyira leül az amúgy sem gyorsan pergő film, hogy ha itthon néztem volna, akkor szerintem kinyomom a fenébe. Mindannyian elő kell keressenek egy fiatalkori emléket, ami Pennywise hallucinációi mögött lapul. És ezt minden egyes karakterrel lejátsszuk egyesével vagy másfél órában. Nyilván a könyvet szeretőknek ez lehet jó húzás, de mozinézőként bizony ez a repetitív megoldás egyszerűen unalmas.

Hogy miről is van szó It:Chapter 2 címmel? A remek, tényleg jókor befutott hangulatos modern It folytatásáról, ami 27 évvel az Chapter 1 után játszódik. A gonoszt először legyőző gyerekek rájönnek, hogy mégsem nyerték meg azt a háborút, felnőttként komolyabban is szembe kell nézzenek a múltjukkal és gyerekkori traumáikkal, és feldolgozva, helyén kezelve azokat végül lekicsinyítsék a félelmeiket – és ezáltal a gonosz hatalmát.

Vizuálisan amúgy baromi jó a film. Az amúgy unalmas hallucinációs részek ebből a szempontból iszonyat szépek, és rengeteg ötlet, érdekes megoldás van bennük. Ahogy Pennywise működése is sokkoló néha, nem kímél senkit. De hogy ezt meg kellett volna metszeni, az is biztos. Még így is eltértek a könyvtől, de tuti jobban át kellett volna írni. Főleg mert a legjobb részeket már ellőtték az első részben, ami valójában magában is jól működött.

Captain Marvel

Vele kezdődik minden! Végre női szuperhősfilm érkezett a Marveltől is! A kérdés, hogy a sok előzetes botrány után végül is milyen a Captain Marvel, és hát nem túl jó. Konkrétan pénteken láttam, de annyira semmilyen, hogy nem is volt igazán kedvem nekiülni ennek a posztnak.

A történet Carol Danversről szól, aki még a nevét sem tudja, na meg a képességeinek kontrollálásával is gondja akad miközben a Kree-n kiképzik a harcra. Az egyik bevetése félresikerül, és a Földön köt ki rendes adóvevő nélkül. Sőt, még az erősítés is lassan érkezik. De nem parázik, inkább igyekszik elkapni a bolygón levő valamit kereső Skrullokat, mielőtt túl mélyre épülnének a helyi erőkbe. A csaj az akciói közben találkozik a fiatal Nick Fury-val, és izé, vannak fordulatok, nem is ez a lényeg.

A történet még elmehetne, de ez a film tökéletes példa arra, hogy a sok erőlködésnek aranyér a vége? Vagy hogy van a mondás? Szinte biztos vagyok benne, hogy még ha a stúdió terveiben elő is került Captain Marvel karaktere az Infinity War kapcsán, akkor sem akartak neki külön filmet csinálni. Szóval leült összesen 8 kreditet kapó (amúgy 5) ember, és főztek egy vizes zabkását mindenféle ízesítés nélkül. Tipikusan “ez meg az benne kell legyen” “ezt mindenképp jól kell ábrázolnunk” és hasonló módon álltak a női szuperhősükhöz, nem pedig egy értelmes történettel, amit érdekesen el tudtak mesélni. Ennél még az Ant-Man eredettörténete is érdekesebb volt. De még a Thor első része is.

Kezdjük ott, hogy mennyire félrement a casting. Tényleg nem Brie Larsont akarnám leszólni, hiszen a Roomban erős volt, szóval igazából az a tippem, hogy jó színész, de ebbe a filmbe egyszerűen nem illett. Semmi keménység nincs benne, valamennyi játékosság akadt, de ennyi.

Mondjuk a forgatókönyv sem segítette. Szerintem kitalálták a nagy fordulópontot, az elnyomott, addig valamennyire sodrodó karakter talpraállását, aztán igyekeztek megtölteni a többit valamivel. Na de még az a pillanat sem erős igazán. Konkrétan a Mátrixra hasonlított, mármint hogy ott mennyivel jobban megoldották, amikor Neo elkezd hinni magában a metróban. Itt meg pff, egy nulla az amit katarzisnak szántak, ami valamennyire kihúzta volna az addig mutatott dolgokat a szarból. Példát akartak mutatni a sok női nézőnek, hiszen a fiúk már kaptak eleget, ami jogos és nem kéne puffogni, csak jobban kellett volna megvalósítani.

Arról ne is beszéljünk, hogy konkrétan Nick Fury érdekesebb lett a filmben. Samuel L. Jackson bedobta magát, és míg a Rogue One-nál azt mondtam, hogy a CGI karakter simán kiszúrható, amit tartok is, itt félelemetesen jól valósították meg a fiatalítást. Legjobban a 70 éves Jackson mozgásán volt kiszúrható a trükk, nem pedig az arcán. Nincs már sok hátra a valóságból, ha ilyeneket tudnak csinálni egyre könnyebben.

Viszont ha már a megvalósításnál tartok, akkor egy valamit ki kell emelnem, és ismét csak a nulla elképzelést bizonyítja: mi a fene volt ez a zeneválasztás? Nem csak a No Doubt használata, aminél sírni tudtam volna, de már előtte is. Ez összefügg az akciókkal, amik a végső mentsvárai lettek volna a filmnek, de egyrészt túl sok unalmas, néha fontos üzenetes rész választotta szét őket, másrészt semmi erő nem volt bennük. És ismét Brie Larsonhoz értünk, mert megnéztem a videót arról, hogy elvileg miképp készült az energikus verekedésekre, de gyakorlatilag nem hiszem el. Persze itt közrejátszik az is, hogy egy pillanatra sem tűnik sebezhetőnek a karaktere. Túl erős? Konkrétan miért izguljak, hogy verekszik egy metrón, ha előtte iszonyat sebességgel a földbe, vagyis egy blockbuster videókölcsönzőbe csapódott, és simán túlélte? Vagy a Skrullok erejét kellett volna bemutatni előtte, hogy simán ölik a Kree harcosokat, vagy nem egy ilyen “ez de vicces lesz, jól megalapozza rögtön 90-es éveket” jelenettel kellett volna kezdeni.

És a végére hagytam a kegyelemdöfést: tényleg nem tudtak volna dublőröket alkalmazni a futásra? Vagy máshogy megoldani azokat a jeleneteket? Viccelünk itt Tom Cruise-zal, de amikor sprintel, akkor az úgy néz ki, mintha tényleg megerőltetné magát. Itt ugye Samuel L. Jackson a kora miatt nem tudta hozni, na de Brie Larson miért nem? És akkor miért nem használtak tényleg dublőröket? Ebből is csak sütött a “design by committee”, az egységes, a végén projektet egybe rántó vízió.

A Captain Marvel egy tipikusan csak “ez is legyen” módon készült mélypontja az MCU-nak.

Polar – Mads Mikkelsen is pakol

Oké, a színész előtte is volt már komoly dolgokban, de ezúttal egy teljesen elszállt képregényen alapuló akciófilmben aprította a népet. Méghozzá iszonyat véresen, durván R besorolásban. A probléma, hogy a többi készítő nem volt a helyzet magaslatán.

A történet középpontjában egy nyugdíjba vonuló bérgyilkos áll. Viszont szerintem tök vicces, hogy miért kerül újra akcióba: nem akarják kifizetni a nyugdíját. Tényleg, nem utolsó munka, még egy bevetés, vagy hasonló áll a fegyverfogás mögött, hanem az eddig őt alkalmazó cég megszorul, és jó sok milliós spórolást tervez azzal, hogy kinyírja a nyugdíjba ment profikat. Rájuk is küldenek egy csapat fiatal bérgyilkost, de amikor a lista Mads karakteréhez ér, akkor megakad felszámoló hadművelet.

Nem érzik át a súlyát annak, hogy kivel kezdtek!

Simán lehetne jó a Netflix filmje amúgy, szóval ez nem igazi földbedöngölés akar lenni, mint mondjuk az Io-nál. Vannak remek pillanatok a Polarban, csak nem áll össze valahogy mégsem. Konkrétan olyasmi az egész, mintha Joe Carnahan (Smoking Aces, The A-Team) stílusát akarnák lemásolni, azt a pimasz, macsó vagányságot, de baromira nem megy nekik. Mondjuk nem tudom mit vártak, amikor egy folyamatosan 6/10-eket szállító rendezőre bízták a dolgot. De itt még a vágó sem remekelt, néha siralmas a jelenetek lendülete, pedig azoknak rendben kéne lenni, hiszen egy style over substance darabot akartak csinálni a filmmel.

A lényeg, hogy nem kergettek ki a világból, de a sok lehúzással szemben ez simán hozott egy közepes szintet. Viszont nem egy jövőbeli “underrated gem”-ről van szó azért.

Glass – üvegházban ne dobálj forgatókönyvet se

Ekkora csalódást ritkán látni moziban? Vagy majd kiderül mindjárt, hogy komolyabb rajongók miként vélekednek róla. Lehet csak a podcastben mondogattam, de nekem gyanús volt ez a film. Egyrészt mert a The Visit elég gagyi, másrészt a Split hiába tetszett, annak az alapjait még jó régen írta elvileg Shyamalan, és most újat kellett alkosson. Hát megtette.

Szokták mondani, mi van akkor, ha folytatnak egy filmet, az eredetiből nem vesz el. Hát lehet ez többnyire igaz is, de sajnos nem most, a Glass csökkent az Unbreakable megítélésén. Egyszerűen átértelmezi azt, és annak az üzenetéből aláhúzza azt, amit Shyamalan szerint jelentett. Pedig pont a szerző ottani visszafogottsága működött, itt meg… hát nem is tudom. Mármint láttuk már, hogy a rendező mintha elfelejtett volna történeteket mesélni, és ezt most is bizonyította?

Arról nem is beszélve, hogy a Glass még filmkészítésileg sem volt a csúcson. Az egészből sütött az olcsóság, mintha valami tv-sorozatévad közepén helyezkedne el. A probléma, hogy elvileg a nagy leszámolásról volt itt szó, szóval ami a Splitnek jól állt, az ennek már kevésbé, csak hát Willis és Jackson 1-1 hetes fizuja elvitte a költségvetés nagyját. Persze Shyamalan megpróbálta előnyként eladni a végén levő fordulatokkal.

Az a baj, hogy minden logikát, meg nevetséges párbeszédet, meg olcsó megvalósítást félretéve a film alapvetően unalmas. Egy Quiet Place-t is imádtok (unk?) a fotelból logikával “én nem ezt csinálnám, szóval hülyeség” módon szétszedni, de legalább halad előre ezerrel. Itt viszont halálunalom van, ami a végén egy picit szórakoztató. De még nem fordul át paródiába.

Viszont eskü a wombo combo “erre egy átlagember képes lenne” Unbreakable-flashback összeadva az interneten felnőtt emberek gondolkodásával szerintem nevetséges finálét adott. Shyamalan egy faluban él az erdő közepén, hogy ennyire nem tudta még az általa megálmodott (borzasztó) emelését sem megoldani a történetnek?

Röviden: Action Point

Ha már Package, akkor legyen nagy, így átnyergeltem Johnny Knoxville idei “mesterművéhez”. Mondjuk ezt nem is akarnám igazán bántani, mert legalább a szíve a helyén volt valamennyire.

A film igazi nosztalgiatrip azokra az időkre, amikor a helikopterszülők feltűnése előtt a gyerekek még sokkal veszélyesebben élhettek. Nagyjából ennyi a film pozitívuma, na meg Knoxville 1-2 kaszkadőrmutatványa, hiszen a forgatáskor 45 éves színész bevállalt pár idiótaságot természetesen. A történet röviden: egy fiatalok számára nagyjából közösségi helynek számító lepukkant vidámpark mindennapjait láthatjuk, a küzdelmet a túlélésért, amikor megjelenik a jólfésült konkurencia.

Valamennyire sikerült átadniuk a régi idők vadságát, amikor még nem aggódta magát mindenki agyon, csak hát a forgatókönyv nem rántotta elég jól össze a történetet. Bár van egy átívelő szál, de valahogy mégis csak egy szkeccsshownak érződik, sokszor a “most ez a nyári táboros klisé kell jöjjön” van összekötve pár poénnal. Ami szomorúbb, hogy a közösségi élményt sem sikerült erősre írni. Nincs meg a fiatalok között az összetartás, összhang, pedig ha ezt sikerült volna eltalálni, akkor minden más hiba elhalványulhatott volna.

Végül is nem lett borzasztó az Action Point, de jónak sem tudnám hívni.

Cargo

Gondoltam nézek valami zombis filmet Marting Freemannnel a főszerepben. Ehelyett kaptam egy drámát. A probléma, hogy abból sem túl erőset.

A történet a zombi apokalipszis kezdete után játszódik, de nem a korai menekülést mutatják, hanem amikor már nagyon sokan meghaltak. Mindezt Ausztrália kihalt tájain. Itt csurog egy feltételezett menedék felé a folyón a főszereplő, a felesége, és a nagyjából egy éves lánya. Ez a kor csak tipp, a lényeg, hogy cipelni kell a kölköt, és beszélni sem tud, teljesen a szüleire van utalva.

Az első fordulatot muszáj elárulnom, hiszen ez a horog amit bekaphatunk. Nagyjából 20 perc körül van, és a kisfilmet ismerőknek már nem lesz újdonság: a feleség meghal, és az apát is megharapja közben, így a férfinek a vírus aktivizálódásáig már csak 48 órája van hátra, addig kell új otthont találnia a gyereknek.

Namost ez a keresés többnyire unalmas, és a klisézsákot is kinyitják közben. Egyáltalán nem az a baj, hogy nincs zombiírtás, hanem hogy az érzelmi töltet mögött sincs igazán semmi. Nem tudom jól megragadni, hogy merrefelé rontották el, egyszerűen csak lapos volt minden, amit mutattak, miközben túlélőkkel találkozik, és próbálja eldönteni, hogy jó család lesznek-e a kölöknek. És ezen az sem segített, hogy a tájat sokat mutogatták, mivel teljesen tv-filmes szinten volt fotózva a film.

Persze ráfoghatjuk, hogy van üzenete a gyerekvállalásról, a modern társadalmunk romboló hatásáról, és a gyökereinkhez való lelki visszatérésről, ez utóbbit eléggé súlykolják a szimbolikával, de ez magában kevés lett, nem tudtak köré jó filmet írni. Tipikusan az az eset, hogy 15 percben jobban működne… ja hogy úgy díjat is nyert?

- A múltba →

Kategória archívum: *****