Happy Death Day

“Mi lenne, ha az Idétlen időkig koncepcióját horrorfilmre használnánk?” – a film producere. Most már válaszolni is tudok: születne valami, amit valamennyire bekajálnak a népek, de ránézésre csak a koncepció miatt. Gondolom az emberi elmét eléggé mozgatja, hogy mit csinálnánk másképp, ha lenne rá lehetőségünk, és az is, hogy miket próbálnánk ki, ha nem lenne következménye.

A történet tényleg ennyi: a főszereplő csaj reggel valami idegen pasi ágyában ébred, és aznap este megöli valaki. Másnap ismét ugyanannak a srácnak az ágyában ébred, avagy ismétli a napot, erre megint leszúrják. És így tovább. Elkezdi leszűkíteni a gyanúsítottak halmazát, hogy kiderítse ki vadászik rá. Szóval egy pici nyomozás, sajnos siralmas girl poweres montázsban, némi vérengzés, és “nem várt” fordulatok tömkelege. Mindezt PG-13 besorolással, pedig van egy jelenet, ahol meztelenkedik Jessica Rothe, akit Mary + Jane óta bírok, de csak a hátát mutatják. Ez van, ösztönfilm, kijött belőlem.

Maga a horror az semmi amúgy a filmben. Nemhogy a mély félelmeinkhez nem nyúl le a Happy Death Day, pedig az elkerülhetetlen halál jó alapot biztosítana hozzá, de még a jumpscare sem megy neki. Mármint komolyan, elég könnyen meg szoktam ijedni hirtelen dolgokon, ezért is kerülöm valamennyire a tipikus horrorfilmeket, de itt nem volt olyan váratlan támadás, ami hatott volna rám. Mondjuk ezen az sem segített, hogy az izgalmas részeket 100% romantikus vígjátékos kidolgozású töltelékkel szakítják meg sokszor.

A logikai buktákba bele sem mennék már. És nem a napismétlésre gondolok, nyilván az a koncepció, azt el kell fogadni a film elé ülve, hanem a főszereplőn kívül levő karakterek viselkedésére, akik teljesen a plot kiszolgálására vannak csak jelen, épp arra hajlítva, ami az aktuális “nap” ötletéhez, vagy épp a nézőnek magyarázásra kell.

Valahogy mégis arra jutottam, hogy egynek elment. Moziból kijőve bosszankodtam volna, de egy szombat délutánon simán lecsúszott. Szomorú, mert a hype és a koncepció miatt választottam ki, bár nagy elvárásaim még így sem voltak, de egy kicsit alulteljesítette azokat is.

I Am Not An Easy Man (Je Ne Suis Pas Un Homme Facile)

Ilyen egy férfinézőknek szánt feminista film. Sajnos a gyenge komédiát tartalmazó részeket nem menti fel, de a végén olyan szép gyomrost visz be a Je Ne Suis Pas Un Homme Facile, hogy öröm volt nézni. Kár, hogy előtte unalmas.

A történet középpontjában egy nőcsábász csávó áll, aki beveri a fejét, és átkerül egy olyan világba, ahol a férfiakat kezelik úgy, mint jelenlegiben a nők egy jelentős részét. Teljes szexizmus, a metroszexualitás elvárják tőle a mindenhol szőrös nők, ha bármi értelmes gondolata van, azt sokszor lesöprik azzal, hogy “nem tudhatja, mert túl szép”, és még sorolhatnám. A megfordított nemi szerepek miatt teljesen furcsa, néhol kínos nézni a filmet.

A gond tényleg az lenne, hogy mindezt egy ideig romantikus komédiaként adják elő. Avagy a stílus bevált húzásai szerint “hősünk” küzd az őt lekezelő, meg önzőn használó nők ellen, viszont a képi világ hiába játékos itt még, valahogy a történet sosem billen oda. Mondjuk ha jobban belegondolok, ez a romantikus komédiák többségére igaz, és nyilván az volt a cél vele, hogy a klisék kifordításával még jobban hasson az üzenet. De csak üzenetre nem lehet építeni egy filmet, mert akkor hegyibeszédszerűség lesz a vége.

Szóval igen, a hatásra volt kihegyezve minden, és valójában egy kemény drámáról van szó, amit nagyon erősen fejeznek be. Viszont így filmkészítési szempontból olyan érzés, mintha a csattanótól lett volna felépítve minden, méghozzá nem teljes odaadással, egyszerűen csak túl akartak esni rajta, így nem csak a poénok, de konkrétan a romantikus kapcsolat sem működik benne, nincs kellően kidolgozva a szerelmi rész.

Inkább érdekességnek volt jó ez a film, utána lehet gondolkozni is kicsit, de jól szórakozni semiképp sem lehet rajta, akármit is sugall az előzetes. Amúgy a Netflix terjeszti, szóval ott nézhető simán.

Kodachrome

morzsoljunk el egy könnycseppet az analóg technológia hanyatlásáért. Oké, a film nem annyira erről szól, hanem az életünkből eltűnő pillanatokat szemlélteti a kodachrome filmre lőtt fényképekkel.

A történet nagy vonalakban tényleg ennyi lenne. A főszereplők az ország utolsó olyan boltjába tartanak, ahol még előhívnak kodachrome filmről fényképeket. Csak közben egy családi dráma is, mivel a zseni fényképész apa rákosan az utolsó útján van arrafelé, és valahogy belekényszeríti az évek során tőle eltávolodott fiát is a kocsikázásba. Ezen kívül még a betegség miatt egy nővér is tart velük, amit azért a fő szál után említek, mert a film legfeleslegesebb dolga volt.

Mielőtt folytatnám, leszögezném, hogy a road movie stílust imádom, és a Kodachrome oda jelentkezett, így muszáj volt megnéznem, akármilyennek is találtam az előzetest. Sajnos minden sejtelmem “tipikus kicsi indie movienak tűnik” megvalósult. Semmi igazán egyedi nincs benne. Sőt, azt kell mondanom, hogy egyszerűen túl hatásvadász volt. Minden zene szentimentális rock, minden pillanat alá van ásva valami drámával, sokszor eléggé kilógó módon, és mindenből csöpög a szomorú nézéses bölcsesség.

Ellenben hiába tudtam, hogy miképp játszanak az érzelmeimmel, a végén mégis volt egy rész ami nagyon ütött. Talán mert már én is éreztem hasonló veszteséget. Viszont rögtön utána látszott, hogy a film készítői sem voltak tisztában a kezükben levő történettel, mivel mert az érzelmi csúcspontra érés közben újra elővették a nővéres románc szálat is. Felállíthatnánk valami párhuzamot, hogy az apja iránti érzelmei felülvizsgálata közben micsoda utat jár be a főszereplő, de még így is csak B-szálnak érződik ami Elizabeth Olsen vonalán történik, ami a sorozatokkal szemben egy filmben nem túl elegáns. Nem tudom mennyire spoiler, mert pont erről minden kitalálható az előzetes megnézése után.

A végére hagytam szegény Jason Sudeikis-t. Bírom a csávót, de az ennyire érzelmes szerepekbe egyszerűen beletörik a bicskája. Főleg egy Ed Harris mellett. Van a filmben egy monológja a kisiklásban levő karrierekről, de szerintem neki magának is el kéne gondolkoznia a karaktere által mondottakon. A Colossal-szerű dolgok felé kéne kacsintania, nem pedig az ilyenek irányába, mint a Kodachrome. Az előbbi megy neki jobban.

The Hurrican Heist: why so serious

Minden előzetes után arra gondoltam, hogy megjött a Geostorm utódja. Sőt, a témája miatt még össze is illene azzal, miközben a Butler fenn rendet rak addig az egyik dutchboy általi természeti csapás közben valaki kirámolja az amerikai pénzmegsemmisítőt.

De Maggie Grace-szel nem számoltak.

Komolyan. A Lost szalmaszála és a Taken elrablottja igazi keményt csajt alakít, aki már látott mindent a Földön, és nem akarja, hogy ismét a rosszak győzzenek. Ezek miatt amikor ránehezedik a hurrikán közbeni rablás megakadályozása, akkor mindent tudását beveti. Avagy sokat lő. Meg kiabál a szélvihar közepén, miközben utószinkronizálják. Ez amúgy külön vicces volt, mert konkrétan botfüllel is hallani, hogy merrefelé írtak a filmbe plusz poénokat, annyira szar a hangkeverés.

– I’m out of bullets!
– Well how’d that happen?
– I shot them all!

A filmmel az a baj, hogy komolyan vették. Mármint érezni rajta, hogy szerintük ez a hurrikán közbeni rablás egy jó heist-film alap, és eszerint készült el a mű. Viszont annak szar! Nincsenek benne tényleg jó akciójelenetek, a rosszfiúk a “hogyan játsszuk túl a szerepünket” iskolából érkeztek, főleg a film hackerei, és hát Maggie Grace kemény csajként egy nulla.

Viszont a sok képtelen jelenet az egyszerűen fun! Nem tudtam nem röhögni, amikor egy pláza teteje kirobban, vagy amikor az utolsó pillanatban lerántják egy kocsival a mobiltornyot. Csak ez nem tudta ellensúlyozni a fakezű történet és színészvezetést.

RP1

Még egy semmi.

Talán pont ezért sem ugrottam neki ennek az írásnak rögtön, hiszen már így is beleöltem utazással majdnem 4 órát, amit sosem kapok vissza. Nem bántóan rossz a Ready Player One, de közel sincs bármilyen kiemelkedő teljesítményhez. Természetesen a popcorn stíluson belül, mielőtt valaki betámad a köldöknézéssel.

Arra jutottam, hogy ha nem lenne ez a 2004-ben, a máig remek Spider Man 2 képregényfilm premierjének hónapjában indult blog, aminek az alapjai valahova a Neuromancerhez vezethetőek vissza, hiszen harcolni kell a Wintermute által írt AI cikkek ellen – viccet félretéve, nagyon durva már milyen cikkeket csinálnak mesterséges intelligenciával –, akkor lehet el sem mentem volna a Ready Player One-ra. Pont olyan volt, mint amit az előzetesek sugalltak. Akiknek a trailerek tetszettek, az… már látta.

Az előbbi hülyeséggel, bár több popkult említés kellett volna bele, arra akartam rámutatni, hogy mennyire semmilyen az egész. Egy film nem attól lesz erős, hogy tele van utalással, és itt szinte mindenki által azok kerülnek emlegetésre, mert a dráma nem elég erős. Pedig abban még erősítettek is a könyvhöz képest Spielberg meg az írói. Csak közben kinyírtak minden mást.

Valójában nem akarok sokat sírni azon, hogy a könyv így meg úgy, mert az sem erős ám, sőt. És mozgóképen ott volt az az előny, hogy amit oldalakon át csak sorolgat az író, az itt kevésbé idegesítő, hiszen vizuálisan megmutatják és kész. Ellenben ha már Spielberg a rendezője, akkor a kaland résznek erősebbnek kellett volna lenni. Ez tette a tipikus YA regényekhez képest kicsit mássá a könyvet. Itt is megvan a siralmas jövőkép, ahol az emberek már csak menekülnek a valóságtól, és csak pár optimista fiatal küzd a jobb jövőért, viszont mellette volt egy Nemzet aranya szintű “ez a nyom erre vezet, amiből amaz következik” stílusú kirakós is. Nem volt bonyolult, de a látottaknál érdekesebb volt. Itt meg maga a kutatás halál egyszerű és agyon is vágott lett. Konkrétan a NyV podcastban azt hoztam fel, hogy már az első nap tolatott volna valaki egy online multiplayerben. A könyvben érthető volt, hogy miért nem találták meg az első kulcsot, de itt nem. Tipikusan olyasvalaki csinálta a film forgatókönyvét, aki nem szokott online játszani. És ez még sokszor tetten érhető volt amúgy.

Mindent beáldoztak annak az oltárán, hogy a dráma erősebb legyen. Ami valamennyire kellett is, hiszen a megbánás sokkal felnőttesebb téma, mint amit a lapokon olvashattunk anno. A gond, hogy ezt nem sikerült jól becsomagolni, hogy a végső csatáról, és az IRL részről már ne is beszéljünk. Ismét csak oda értem, hogy nem tudott kiemelkedni a Ready Player One. Van pár jó pillanata, de inkább unalmas, mint izgalmas. És értem, hogy a VR rész miért nézett így ki, tök jól el is fértek oda a popkult utalások, nem lógtak ki, logikusak voltak, viszont az egész úgy nézett ki, mint valami videójáték átkötő animáció olyan ember kezéből, akinek nincs igazi filmes tapasztalata. Érdekes, hogy a TinTin is sokszor volt videójátékos, főleg a fizika hiánya tűnhetett fel, ott mégis érezte Spielberg a határt. Itt nem.

Arról nem is beszélve, hogy ha jobban belegondolunk, akkor pont a nosztalgia kritikája lehetett volna ez az adaptáció. Ehelyett fogták a sok utalást, de semmi újat nem mashupoltak belőle. Itt a jövő, ahol mindenki a múltban él a jelen helyett, és ennek tapsoljunk is.

The Shape of Water

Ilyen, amikor az ember 10 éve egyszer látta a Le Fabuleux Destin d’Amélie Poulaint és gyerekkorában sokszor a Black Lagoont? Aztán felnőttként egy mesében megpróbálja ezeket ötvözni.

Bevallom még az Oscar előtt meg akartam nézni a filmet, de csakis a jelölése miatt, nem azért, mert igazán kíváncsi voltam rá. Nagyon igazam lett, amit még keserűbbé tett a tudat, hogy az akadémia szerint ez volt 2017 legjobb… vagy értékesebb filmje. Mert ezt nem látom benne.

Félre ne értsetek, vannak fontos témái a Shape of Waternek, és ha jobban belegondolunk, akkor remekül van összerakva, kezdve a sokak által “feleslegesnek” tartott maszturbálással, ennek ellenére rég unatkoztam ennyire egy tehetséges rendező filmjén. A kíváncsiság végigvitt volna rajta, de csakis a körítés miatt, hiszen mi van, ha a végével jóvátesz a bűneiből párat. Nem tett.

A történet szerint él egy nő, aki sosem találta meg a lelkének a hiányzó felét, de a hidegháború alatt egy laborban dolgozva mégis összeismerkedik valakivel. Egy hal-ember szerű istenek tartott lénnyel. Egymásra néznek és szerelmesek lesznek. Azért ez elég merész alap egy filmnek, nem? Közben ki lehet dobni a női szereplőkhöz köthető kliséket, lehet beszélni még egy kicsit a jelen kor aktuális problémáiról is, elég csak megnézni a film szó szerint rohadó gonoszát, és azt, hogy ő miképp gondolkozott a világról.

Avagy a film üzenete rendben lenne, most hogy a podcast óta aludtam még párat rá, ezek alapján Oscart neki, de basszus, ha a tálalás ilyen unalmas, akkor mégse. Főleg, hogy idővel még furcsábbnak tűnik az a döntés, hogy az egyik legnagyobb fordulat nincs rendesen felvezetve, így kellő alap nélkül van elsütve még a film első felében. Addigra nem üt be az empátiánk, vagy csak az enyémnek nem sikerült.

Röviden: Mayhem

Ilyen, amikor egy színészt beskatulyáznak? A Walking Deadből ismert Steven Yeun egy vírustól megbolondult emberekkel teli épületben kell túléljen. Vagyis céljai is vannak a káosz közepén, ami mindig sínen tartja a történetet.

A film tényleg erre alapoz: bár nem az egész Föld veszett el, de a civilizáció közepén néha elszabadul egy ösztönök előtörését kiváltó vírus. Mivel éljen a jogi rendszer, így a betegség hatása alatt észnél levő, de azért fertőzött emberek nem felelősek a tetteiért. Amikor ez a főszereplő irodaépületében, ahol egy nagyon mocsok multi van, szabadul el a betegség, akkor a karantén idején mindenki kihasználja a lehetőséget a felelősségre vonás nélküli bűnözésre.

A probléma amúgy nem is ott van, hogy mennyire minimál költségvetésű az egész, hanem… hogy olyan semmilyen a film. Itt lenne a lehetőség az irodista munkásoknak szóló igazságosztásra, de valahogy nem tud a témában semmit sem mondani a Mayhem. Ennél még az Office Space is jobban a felszín alá nézett.

Gondolom mindjárt kapom, hogy minek társadalomkritika egy zúzós filmbe, pedig az a hasonló művek sava-borsa. Vagy a teljes B-filmes elszálltság. Sajnos a Mayhem nem az utóbbival próbálkozik, így a végére kipukkad

Justice League

Úristen, ez a “film” az összes negatív jóslatomat beváltotta. Na jó, azért a Suicide Squadnál egy picit jobb volt, de az nem nehéz. Az biztos, hogy nem idegesen jöttem ki róla.

A történet tulajdonképpen a folytatás felvezetése. Magában meg sem áll, hiszen a főgonosz egy pillanatra sem vehető komolyan, és amúgy is csak egy nagyobb jön utána, mintha egy Marvel filmet néznénk (hello Thor 3). Pedig a DCEU azért a Man of Steelben képes volt már szállítani ilyen szempontból valamit.

Valójában a történet annyi, hogy jön Steppenwolf, meg a legyei, és le akarják igázni a Földet. Valamennyire van erre oka, csak hát a hatalmas sereg minden pillanata unalmas (hello Thor 3). Össze akar szedni három kockát, amik összeállnak egy nagyobb kockává, és ezt először csak Batman igyekszik ezt megakadályozni a nagy hősök közül, de persze egyedül képtelen rá, így összejön az Us League.

A probléma, hogy a filmen tisztán látszik miből építkezik: Snyder távozása után csináltak egy leltárt a használható jelenetekből, aztán több-kevesebb sikerrel összekötötték azokat az utóforgatáson készült rengeteg anyaggal. Rengeteg helyen látszik az utószinkron (de komolyan mennyiszer nem mutatják a beszélő színész arcát), meg sokszor olcsóbb és kicsi díszletben folyik a karakterépítés, amik tipikusan utóforgatás szagúak.

Arról már ne is beszéljünk, hogy mennyire nincs a jeleneteknek rendes eleje meg vége. Mondjuk nagyjából még így is értelmesre vágták az átdolgozott forgatókönyvhöz, amiért az editoroknak és az utómunkákért felelős Whedonnak még így is Oscar-díjat, hogy ez valamennyire összeállt a végére. Hogy hasonlattal éljek: Warnerék először nekiálltak főzni a fele hozzávalóval, aztán jött valaki és hozzáadta a maradékot, csak kicsit későn, így furcsa lett az íze. De az biztos, hogy közel sem egységes a végeredmény.

Persze erre biztosan megkapom, hogy 1, direkt az utóforgatást néztem, 2, ha nem tudnám fel sem tűnne. Na most ha erről a Justice League-ről nem tudnánk és “fel sem tűnne”, akkor azt látnánk, hogy egy siralmasan összerakott blockbuster. Mindezt a Wonder Woman után, ami ennél sokkal koherensebb volt.

Amúgy még azt sem mondhatom, hogy fun, mert valójában nem az a film. Van benne 5 perc talán összesen, ami fun. Mellette a karakterek nincsenek igazán felépítve, Batman pedig próbálja a lapokat összetartani sok plot-ásszal az ingujjában.

Azt pedig végképp nem tudom felfogni, hogy miképp lehet elbaszni egy csapatösszeszedő montázst. Vagyis a Justice League most bemutatta. A ma látottak alapján ne mondja nekem senki, hogy Snyder nem eltávolítva lett… De hogy még az akciójeleneteit is kiherélték, az külön szomorú volt. Itt nincs semmi “Batman pakol a raktárban”, az akciók végig feszültség nélküli mozaikdarabok, amik magukban végképp nem coolok.

Do you bleed?

Hát én igen, vérzik a szívem.

Röviden: Baywatch

Ha még egyszer meghallom egy színésztől, hogy “it’s for the fans”, miközben RT-n a béka seggén áll, akkor már végképp csak nevetni fogok. Talán többet is, mint a Baywatchon tettem, amit Rock pont a fenti szöveggel védett anno?

Pedig ez lehetett volna jó film. Komolyan. Tudom valamennyire divat utálni a Rockot, és évente tényleg nem csak 1 filmben látjuk (de azért közel sem “mindben”), de ő és Zac Efron baromi jó párost alkottak pár jelenetben. Sőt, a csajok is viccesek voltak néha, amellett, hogy gyönyörűek.

Viszont a Baywatch készítői pont a lényeges leckét nem tanulták meg a 21 Jump Street sikeréből. És közben még a fanokat sem elégítették ki. Tényleg nem arra gondolok, hogy vetkőzni kellett volna a szereplőknek az R besorolású vígjátékban, de több parton futás kellett volna beleférjen, meg a kivágott jelenetes seggbevágós fürdőruha poén. Meg ilyesmik.

Ehelyett a bűnesetre gyúrtak rá, egy nyomozásra, amit meg túlbonyolítottak. Ez is jó irány lehetett volna, hiszen a Jump Streetben is működött az ügy, viszont azt sem voltak képesek jól megírni, így tipikusan leültek a két szék közé. A cselekményt lökdöső történet unalmas, a nosztalgikus, kacsintós humorizálás pedig kevés. Mondjuk a CHiPsnél még így is jobb, mert párszor azért lehet röhögni.

Jason Bourne: mikrózott kaja

Mindig szomorú, amikor csak a pénzért felélesztenek egy franchiset. Ilyen hangulatban jöttem ki a moziból a Bourne után.

Azt még teljesen megértem, hogy a Jeremy Renneres Bourne Legacy mellé tudott menni, de hogy a második és harmadik részt rendező Greengrass, na meg az eredeti főszereplő, Matt Damon visszatérése ennyire mellémegy, arra nem számítottam.

Pedig voltak baljós előjelek, interjúk, amikből az sütött, hogy a pénzért csinálták, miközben kamuzták a világ változását Bourne előszedésére. Ebből az lett, hogy emlegetik Snowdent, a facebookot beállítják az egyik gonosznak, és a görög tüntetések közben zajlik az egyik akciójelenet. Egyáltalán nem volt friss mondanivalójuk, a legtipikusabb gonosz CIA vezetős sztorit sikerült előrángatniuk. Vagy talán pont ez volt a témájuk? Ha akarjuk belemagyarázhatjuk, hogy az emberek sosem változnak, az új generáció csak jobban érti a kortársait, de a vágyai ugyanazok. Csak erre felesleges pont Bourne-t felhasználni.

Minden elveszett abból, ami az eredeti trilógiát jóvá tette. Vagyis… igazából minden itt van belőle, de csak újramelegített szarnak tűnik. Bourne három részen át kereste a múltját, és a The Bourne Ultimatumban gyönyörűen lezárult a története. Erre most újabb információkat tud meg, mivel Greengrassék találtak még egy lyukat, ahova “új” dolgokat tehettek, hogy ismét személyessé tegyék a történetet, de az egész egy lejárt lemez csak.

A legrosszabb, hogy még az akciók is rosszabbak lettek. És ez már a végső bűn. Mert rendben, a bevált beateket lehetne ismételgetni, ha az eddig jellemző kinetikus energia még most is ott lenne minden akcióban. De nincs. Míg régen szinte öröm volt látni, ahogy az országok rendőrségei nem idiótáknak vannak ábrázolva, és ha elkezd szorulni a hurok, akkor az igazából kemény dolog. Itt meg csak tipikus akciófilmes háttérré silányulnak, akik elől egy kötélen meg lehet lógni.

A legvégsőbb döfés pedig a kamerarángatás és vágás. És tudom, hogy 10 éve is ilyen volt a Bourne, de mivel most teljesen tét nélküliek voltak a feszült jelenetek, így jobban zavart, meg szerintem rosszabbul is csinálták. Nem voltak “azta” pillanatok benne, hanem egy kicsit audiovizuális zajjá vált az egész. De mondom, e mögött az is áll, hogy egyszerűn nem érdekes a sorsuk.

A színészgárdán meg csak a csekkért való hajtást éreztem. Matt Damon egy arccal tolta le az egészet, Tommy Lee Jones szintén. És igazából a most egyre felkapottabb Alicia Vikander is ilyen volt, szóval nem húznám le a képességeit, mivel látszólag csak a többiekhez és a rendezői utasításhoz igazodott.

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, ez a film sajnos felesleges volt. Vagy hagyniuk kellett volna a fenébe, vagy tényleg újat mondani, nem pedig a már elsütött puskaporral újratölteni. Így csak a múltba ragadtak, és sajnos ezt azt jelenti, hogy a legaktuálisabb kém is erre a sorsra jutott.

The Killing Joke: így kell elbbpuskázni

Ami a legdurvább, hogy nem is a láthatóan alacsony költségvetés a legnagyobb baj vele. Azon túl lehetne lépni, ha minden más stimmelne.

Ahogy azt is muszáj elfelejteni, hogy így R meg úgy R. A Killing Joke felnőtt témát dolgoz fel, de ennek ellenére a film láthatóan PG-13-nak készült, és csak véletlenül csúszott az R besorolásba. Ha a Deadpool nem lett volna siker, akkor szerintem még vágtak volna rajta egy keveset, és megkapták volna az eggyel alacsonyabb korhatárt.

Inkább a filmre térek, hiszen azzal van a legnagyobb baj, nem is a körítésével. Az egyik, hogy a Batman és a Joker közötti konfliktus, a főattrakció előtt van egy kisfilm Batgirlről. Ezt komolyan mondom, olyan volt, mintha valami sorozatrészt néztünk volna Jokerék előtt.

Mindez arra ment ki, hogy Barbara karakterét építsék, hiszen a Killing Joke történet elég mostohán bánik vele, így talán a nézőt is jobban érdekli majd a sorsa. Csak hát ezt normális filmekben beleszövik a fő szálba, nem pedig leadnak egy 30 perces különszámot a karakterrel. Arról is is beszélve, hogy mennyire klisés női karaktert alkottak.

Nem tudom miért emlékszem még most is ennyire a Killing Joke-ra. Anno Magyarországon is megjelent, megvolt, de mégsem tudom mikor olvastam utoljára, ennek ellenére a tényleges adaptáció részen rengeteg jelenet volt ismerős. Nagyon szolgaian keltették életre a képkockákat, csak hát több pénz, normálisabb animáció kellett volna. Vagy pedig teljesen átvenni a képregény stílusát, ahogy azt ez a rajongói trailer mutatta, és az egyedibb art directionnel szolgálni ki a fanokat.

Mondjuk ebből a szempontból kicsit nehéz helyzetben van a DC Animáció, mivel nem tudhatták, hogy pont ez a történet lesz ennyire felkapott. Mármint eddig is adaptáltak már legendás Batman történeteket egyenesen házimozira, és egyiknél sem volt ott a nyomás, hogy küldjék moziba, míg itt előkerült. Szóval amikor nekiültek a Killing Joke-nak, akkor arra számítottak, hogy ugyanazt csinálhatják, amit eddig, viszont az nem lett elég.

Az előbbiek után muszáj visszakanyarodnom a kidolgozáshoz, mivel a film más módokon is csalódást okozott, így sajnos még feltűnőbb volt a darabos animáció. Sőt, a Batgirl részeken a kidolgozatlan, minden kreativitást mellőző helyszínek is szemet szúrtak.

I came to talk. I’ve been thinking lately. About you and me. About what’s going to happen to us, in the end. We’re going to kill each other, aren’t we? Perhaps you’ll kill me. Perhaps I’ll kill you.

Jobbat érdemelt volna.

X-Men: Apocalypse, bár inkább csak unalom

Sajnos rengeteg baj van az X-Men: Apokalipszissel, amit az unalom igazából csak tetéz. Pedig ha jobban belegondolunk, akkor nagyon képregényes a végeredmény, csak 150 perces filmként nem működik.

Nem akarom teljesen a földbe döngölni, szerintem szokás szerint voltak benne jó ötletek, 1-2 alap stimmelt, mint minden X-Men filmnél. Ők azok a hősök, akikre igazi teherként nehezedik a képességük, amit el kell fogadniuk, hogy végül együtt élhessenek vele. Pont emiatt emberközelibbek, drámaiabbak a filmjeik. A probléma, hogy ezt most még a szokásosnál jobban elrejtették egy tipikus szuperhősfilmes köntösben.

Ha szétszedjük a cselekményt, akkor tisztán látszik, hogy vagy három külön filmnyi ötlet lett összeöntve, amiből bizony nehéz jól kijönni. A fő cselekmény Apokalipszis, egy ősmutánshoz kötődik, akinek plot-képességei vannak, szóval az író a megszorulásakor mindig csak előránthatott valami újat, és mellesleg le akarja igázni az embereket. Tipikus szuperhős téma, jön a nagy gonosz, összeszedi a csapatát, akik többsége szinte “miért ne?” módon áll mellé, és jöhet a városrombolás.

Nagyon-nagyon vázlatos minden, ami a címadó szereplőhöz és csapatához köthető, szóval hiába értelmes, ahogy melléállnak, a vásznon nevetségesnek tűnik. Ahogy a városrombolás is iszonyat súlytalannak. Olyan, mintha kötelezően lett volna beletéve, mert “egy 150 milliós szuperhősfilmbe kell”. De ha már benne van, akkor bizony abba kellett volna több energiát fektetni.

A másik két szál a Fassbender által alakított Magnetóé, és végre Lawrence is kapott értelmes jeleneteket. Na de velük már aztán végképp túlzsúfolt a film, így mindkettejük egy alapgondolatra lett lecsupaszítva, amit teljesen klisésen, szájbarágósan valósítottak meg a vásznon.

És akkor még a fiatal mutánsokról nem is beszéltem… áh, nem értem, hogy miért nem mertek egy kicsit merészebbek lenni a filmmel ehelyett, amit kaptunk. Quicksilver meg egyszerűen felesleges volt a filmbe, tipikusan “a múltkor imádták” lehetett a szerepeltetése mögötti gondolat. Persze kurvajó jelenetet kapott, de amikor a vége felé nem sütötte el, ami miatt esetlegesen beletehették, akkor tisztán látszott, hogy őt kivéve sem változna semmi (persze az akciójelenetét máshogy kéne megírniuk nyilván, mielőtt valaki..)

Mindezt viszont teljesen képregényes megvalósításban kaptuk. Mármint technikailag. Minden akciójelenet lassítva volt, kitartottak képkockákat, mindenki csak állt egyhelyben a beszélgetések alatt. Ja hogy ez vásznon nem annyira érdekes? Ez Singert nem hatotta meg. Egyetlen akciójelenetben sem volt dinamika. Ez papíron működik sokszor, de moziban nem.

Összefoglalva: a professzorék vs. Apocalypse rendesen kidolgozva szerintem üthetett volna, s akkor lett volna idő súlyosabbá tenni a veszélyt. Sajnos nem így tettek, így nagy csalódás lett a vége.

- A múltba →

Kategória archívum: *****