TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Tron: Ares

Sok év után megérkezett a Tron: Legacy folytatása. Ja nem, egy a Tronból merített ötletekre épülő új filmet kaptunk, amit csak a végén kötnek össze igazán a Tron: Legacy-val egy olyan folytatásra, ami ugye sosem fog elkészülni. Főleg nem Jared Leto-val, legalábbis az itteni teljesítménye alapján.

A történet egy gonosz techbro és egy jó techgirl körül bonyolódik, mert az előbbi megoldotta, hogy AI programok kijussanak a valóságunkba, de 30 perc után szétbomlanak ott, utóbbi pedig rájött miképp maradhatnának ezek a teremtett dolgok életben az időlimiten túl. Nyilván a techbro-nak kéne ez a kód, rá is küldi a fő programját, az AI Ares-t a megszerzésére, de az… beleszeret a nő szellemiségébe? Pár napja láttam, de már elfelejtettem.

Lehet öregszem, lehet nevetséges az egész sztori. Pedig egyszerű minden fordulat, bele lehetne magyarázni valami mondanivalót, de az az igazság, hogy nem túlzottan láttam még csak komoly törekvést sem erre. Mindez azért érdekes, mert emlékeim szerint a Legacy próbálkozott valami buddhizmussal, csak összeomlott a végére. Itt ilyesmi nincs, bár feltűnik Flynn (legacyquel szerűen) és hippi filozófiát villant, de ezen gyorsan túllép a cselekmény.

A pozitívumok közé ismét a látványt lehet tenni, legalábbis van két kifejezetten szép akciójelenet, az egyik a valóságban még az első felében, a második pedig a gonosz, vörös Griden. Ellenben a végére már elfogyott a kreativitás, kifejezetten rossz lett a hatalmas összecsapás, a trailerben mutogatott repülő masinás aprítás. Legalább nem vörös lézer az égbe? A soundtrack viszont szerintem nem volt harmóniában a képpel, bár most magában az íráshoz hallgatva korrekt. Nekem nem igazán NIN, nem tudom miért az a név alatt akarták Reznorék futtatni.

Viszont a feketelevest mindenképp a szereplőkkel kell kezdenem. Az rendben, hogy senkinek sem jutott értelmes karakter, de még így is érthetetlen Jared Leto főszerepe (igen, az érdeklődése nélkül sosem készült volna el a film, de lehet úgy lett volna jobb), bár a robotikus rész megy, de amikor már lázad, az nagyon nem. Ahogy az interakciója a többi színésszel sem erős. Külön vicces volt Greta Lee, akinek inkább a “mit keresek itt” kifejezés ment, mintha el sem hinné, hogy ilyen üres egy nagy film forgatása, és a rendező ennyire nem is próbálja irányítani, csak bukdácsoljon a zöld/kék hátterek előtt valamit. Nem fontos.

A fő állatorvosi ló a film midpointja, ami egy üldözés a Gridben, és talán ez tényleg a csúcspont, de valahol hihetetlen, hogy még itt is látni a stúdió megjegyzéseket, vagy alapból hülyebiztosra csinálták a készítői és nem is kellett a fejeseknek beleszólni.

Szóval az a jelenet, hogy Ares menekül pár drón elől, és közben átszeli a gridet, nem azt amit eddig ismertünk, hanem egy modernebb újat. Mindeközben szól az I Know You Can Feel it, az adat él, a sebességet érezni, van hangulat. Erre mi történik? Elkezdik magyarázni egy expozícióban azt ami 2 perccel korábban történt! Azért akadok ki ennyire, mert a jelenet nem kicsit anime ihletésű, meg Miami Vice In The Air Tonight, ha nem törnék meg a ritmusát akkor ütne, erre öntik a magyarázatát annak amit képileg bemutattak tényleg nem sokkal előtte, miszerint Ares immáron cselekedettel is megtagadta a parancsot. Volt aki nem értette? Másodképernyős blockbuster, a telefon görgetése mellé szánták, nem moziba?

Az a baj, hogy félresöpörve a semmilyen történetet, még igazából a pár jobb pillanat is kicsit erőtlen volt. Nem volt benne igazi energia, lelkesedés, szóval még azt sem tudom rásütni, hogy azok miatt megérte volna a Tron: Ares. Nem fogom a Legacy-t utólag felhúzni, de az látványilag jobban egyben volt, most youtubeon megnéztem ezt a jelenetet, és az itteni “másolata” simán alulmarad. A valamennyire újat meg aláássa a magyarázás.

Nem vártam sokat, de igazából azt sem hozta.

Good Fortune – Szóval ilyen egy félbehagyott film?

Azzal akartam folytatni a címben megkezdett viccet, hogy ritkán látni ennyire első draftot a moziban, de aztán átgondoltam mikre mehetünk néha, és valójában nincs értelme poénkodni ezzel, hiszen sok vázlat jut el a nagyvásznakig.

A történet ugye annyi, hogy a gig economy-ban dolgozó csávó élete teljesen lefelé tart, miközben az emberek vezetés közbeni telefonálása miatti baleseteket megakadályozó angyal nagyobb felelősségre vágyik, ezért beleavatkozik az előbbi spiráljába. Miképp teszi ez? Helycserét hoz tető alá, amiben a csóró, kocsijában alvó férfi egy milliomos életébe csöppen. Vagyis hát mindkét látószöget bemutatja a Good Fortune, mivel az eddig kényelmesen ellevő gazdag csávónak pedig a sok alkalmi munkát kell átélnie, mert… üzenet.

Gondolom tapasztaltabb filmbuziknak ismerős ez a történet kicsit, ami valamennyire nyilván a Karácsonyi énekhez is visszanyúl, van látomás és említik mi lenne a szeretteivel nélküle, de közben felépítésben sokkal inkább a Szerepcsere ugorhat be. Viszont ennek kapcsán gondolkoztam a filmen, és tényleg már itt kisiklik az egész, mivel ott a szegény és a középosztály a gazdagok ellen fogott össze végül. Mindezzel szemben itt viszont kicsit meg kéne értenünk a gazdagot is, aki meg átlátja a nélkülözők helyzetét és meg hasonlók, de valami iszonyat messze van a helyzet komolyságától ez a pulzustapogatás az író-rendező Aziz Ansari részéről.

Tudom, miért abba vágtam bele, hogy mondanivaló és a többi, hiszen ez csak egy vígjáték, és el kell ismernem, hogy a film közepéig annak teljesen elmegy. Mosolyogtam pár fordulaton, akadtak poénok is, és Keanu Reeves remek (mondjuk ő a végéig), de közben láthatóan érezte Ansari: ez valahogy kevés. Szóval megpróbált valami üzenetet is beletuszkolni az egészbe, amit kb. az említett Eddie Murphy film újranézése után írhatott, de… nos ezzel bizonyította, hogy még ha akad is empátiája, azért sok kutatómunkát nem ölt a projektbe, amit a számára fontosabb Being Mortal lefújása után hozott össze Seth Rogen segítségével. Utóbbi amúgy ötleteket is szállított a projektbe, gondolom a robot ételfutárost, amin Rogen sokat lovagol a Platonic közben is.

Félre ne értsetek, sosem az a baj, ha egy komédia nem akar mondani semmi komolyat, hanem ha erőlködik, mint ez itt, viszont a dramedy-be csúszás kicsit sem megy neki. A multimilliomos Aziz Ansari lehet lentről jött, de már elfelejtette ott milyen, vagy nem tudom. Konkrétan a film végére a tanulság és a levezetése nem csak gyerekes, hanem kapkodós. Mondom, mintha Ansari feladta volna a forgatókönyvet a felétől. Lehet kicsit spoileres leszek, de a visszacseréhez az kell, hogy a csóró vágyjon vissza a régi életébe, de kicsit sem sikerül átadni ezt miért tenné. Mert ott önmaga? De hát sok pénzzel is láthatóan az, csak nem kell aggódnia azon, hogy hol alszik este és miképp fizeti ki a számláit. Külön vicces Seth Rogen oldaláról a gazdagok szála, és annak a “csattanója”. Mese, tudom, csak akkor miért erőltették.

A kinézet amúgy korrekt, és Rogen-Reeves szerintem nagyon szórakoztató tud lenni, bár előbbitől mindenképp elvett a szinkron, de mindez egy üres vázlaton van rajta. Bár a pontokat már csak néhányatok miatt teszem oda évek óta, szerintem a szöveg a lényeg, viszont itt most finomítok rajta, mert tényleg a félbehagyás miatt annyi amennyi. Amúgy ha mozikban nem is ajánlom, nyilván HBO Max-Netflix-Akármire érkezve simán lecsúszhat… nos, tényleg meseként. Viszont komolyan vehetetlennek sajnos nem elég ártalmatlan.

Play Dirty

Nem tudom eldönteni, hogy jobb komikus színészekkel mennyire működött volna Shane Black forgatókönyve. Hát még egy jobb rendezővel, mint… Shane Black? Bár ha elnézem LaKeith Stanfieldet itt, akkor szerintem egy Val Kilmer – Robert Downey Jr. klasszikus sem húzta volna ki a bajból a Play Dirty-t.

A történet a Donald E. Westlake regényeiben feltűnt Parker karakter körül bonyolódik. Azt nem tudnám megmondani, hogy milyen idős változatán, mert… áh erre visszatérek a színészeknél. A lényeg, hogy Parker valami nagy tolvaj egyéni morális kóddal, aki nem mehet New Yorkba, mivel a Szabóság kitiltotta onnan. Amikor bekapcsolódunk valami lóversenypályát foszt ki a haverjaival, és talán ez a film legjobb része, amíg be nem indul belőle az igazi cselekmény.

A versenypályás rablás ugyanis valami nagyobb, ha nem is kalandfilmesbe (bár a zsákmány felvezetésének története oda illene), de kincsrablósba torkollik. Így elég nagy lehet a szajré arra, hogy látszólag sok fennakadást és hasonlót félresöpörve, új csapatot összehozva Parker rárepüljön az ügyre. New Yorkban. Igen, a Szabósággal kerül szembe megint.

Rövidebben összefoglalva rablós-akció-komédia, amit Shane Black (Kiss Kiss Bang Bang, The Nice Guys) írt és rendezett. Az a helyzet, hogy minden negatív előjel ellenére ezt meg kellett néznem, és szerintem nem voltam ezzel egyedül. Sőt, próbálok pozitív lenni, mert nem akarok beletörődni, hogy elvesztettük Blacket, így igyekszem a jót is látni, de nagyon nehéz. Ez egy semmilyen film. Nem B-zem le, hiszen attól még lehetne jó, de egyrészt nagyobbnak szánták, másrészt aztán kitáncoltak belőle.

Igazából nem is tudom hol kezdjem a negatívumokat. Talán ott, hogy semmi tét nem volt? Tényleg nem az életveszélyre gondolok simán, olyan jelenetből akadt pár, de igazából ott sem lehetett érezni a veszélyt. Inkább érzelmileg ragadnám meg, miszerint semmi nem volt ténylegesen megalapozva, csak kimondták azokat. De ha meg komédia akart lenni a Play Dirty, akkor miért volt ennyire komor. Nem is csak a vége, a noir csattanó még talán jó is, hanem úgy végig a film.

Az előbbiek miatt kezdtem a castinggal, mert Mark Wahlberg valami másik filmben játszott, inkább a Stathames Parkerben. Amúgy maga a főszereplő karaktere pont olyan lenne, amit imádok, itt látszólag benne van a játékban, de közben a saját kódját kőkeményen betartja. Viszont ennek kapcsán tényleg nem tudok elmenni amellett, hogy nem látszott mi fenyegeti az a bizonyos kódot. A Rosa Salazar által alakított Zen kísértené meg, kerülne hozzá közel, de nulla kémia volt közöttük Wahlberggel. Mármint nem is kaptak építő jelenetet, mert rohant előre a sztori, viszont így, nos, nem volt tét.

Mindezen az sem segített, hogy mint akciófilm sem volt igazán erős a Play Dirty. Mondjuk véres igen, de úgy tűnt mintha Shane Blacknek csak a párszereplős lövöldözés menne, amint nagyobb set piece-re váltott az akció, azonnal eltűnt a minimális lendület és ötlet is. És még a VFX csapat is kib###ott vele, mert a fizika nélkül pattogó autók és általuk eldobott emberek 2025-ben már egy játékban is csak poénosak lennének, nem pedig komolyan vehetők. Ez sem segítette a téteket.

Az egyetlen ami valamennyire korrekt volt a kezdő jelenet után, az a rablásban résztvevő többiek szála. Na Keegan-Michael Key, Claire Lovering és Chai Hansen egy vicces heist filmben játszott, ahogy Tony Shalhoub is, aki a végtelenül fenyegető Szabóság helytartója, de hát ijesztőnek egy percre nem tűnhetett. Általában LaKeith Stanfieldet is bírom, de Salazar mellett rá is nehéz feladat jutott, Wahlberggel kellett volna buddy copos dinamikát csinálnia alig pár karakter pillanattal, és ez sajnos nem sikerült annyira.

Lehet egyszer nézősnek, tipikus “dad streaming”-nek elmenne, de nem tudok eltekinteni a nevektől, akik közreműködtek a megalkotásában. Shane Black 2025-ben erre képes? Pár vicces párbeszéd? Folytatta az általa készített Predatorral indított mélyrepülését egy jó esetben is csak semmilyen közepes filmmel.

Nobody 2

Bár ezzel lehet terelem kicsit a kommenteket is, de akkor is csak azzal tudom kezdeni, hogy a Jackpot koncepciója tetszett, bele is néztem most amikor megérkezett az HBO Maxra, és szórakoztató valamennyire, viszont hiába folyamatos akció, pont az nincs jól kidolgozva benne. Azért vágtam a posztba így, mert iszonyat nagy a kontraszt a Jackpot 100 méterre elvétett “betaláló” ütései és a Nobody 2 verekedései között. Kár, hogy utóbbi még így is csak egy kaszkadőr bemutató marad.

Vajon lehet folytatni a nagypapák pakolnak zsánerű filmeket? Bennem ez merült fel, hogy a Nobody kicsit olyasmi volt, mint a Taken, a felfedezés érdekes. Tudom, ezerszer ellőtt puskaporról van szó, de a Nobody első részében milyen fasza volt már, amikor végre kiteljesedett a nyugdíjból visszatérő, erőszakosan mindent megoldó ember a buszos verekedésben. És a zene, ami felvezette, chef’s kiss. Azt a filmet csak azért jó volt megcsinálni. Tudom, hogy nem realista, de annak érződik, mindenki sebesül, fárad, stb… Ezt tetézték a kedvenc öreguras húzásommal, miszerint valaki kideríti a tényleges múltját, és rögtön dobbant, “innentől a ti bajotok, nem akarok belekeveredni” vagy hasonló beszólással. Mindebből a második részben semmi nincs! Vagyis lehet volt, de erre a történet után visszatérek.

Ezúttal nyaralni megy a Senki, mert a családjával kicsit romlott a viszonya, és újra közelebb kéne kerülni az asszonyhoz meg a gyerekekhez. Egy a fiatalkorából nosztalgikus kisvárosba viszi őket, ahol van vízi park, meg lepukkant szálloda, és hotdog. Tiszta országúti diszkós (és még ezer film), hogy a helyi kiskirállyal összetűzésbe keveredik a főszereplő, és így valami nagyobb bűnszövetkezetbe botlik itt is, akikkel összerúgja a port. Nem nagy megfejtés, de találtak még egy működő klisét, ami jól kibontva simán lehetett volna remek szórakozás minden kiszámíthatósága ellenére. A hangsúly a lehetett volna részen van.

Míg a Nobody első részének a végső akciója volt a túlzás, addig itt a játékidő 1/3-a után van a kisiklás. Mint említettem, az akciók többnyire jók, főleg az elején, de valahogy mégsem hittek a filmben. Tudom, a problémákhoz hozzájárult Bob Odenkirk betegsége, szóval nem akarok mindent a rossz filmkészítésre fogni, de elnézve a Nobody 2-t, olyan mintha egy 2 órás film első vágásának tesztvetítése iszonyat besült volna, így lemetszették 90 perc alá, hátha úgy több esélye lesz mozikban. Sokszor csinálnak ilyesmi a stúdiók, amikor valami szerintük rossz mű van a kezükben: egyrészt mert nem érződik végtelen rétestésztának az “unalmas” percek miatt, így talán jobban szórakoznak a nézők, másrészt sokkal több időpont fér el egy napra, így az első hétvégi bevételt maximalizálják, mielőtt a rossz híre utoléri filmet.

Konkrétan arra gondolok, hogy a Sharon Stone (aki lubickol a szerepben, hiába látjuk keveset) által alakított főgonosz feltűnésétől hatalmasakat ugrik a történet. Látszólag minden puzzle darab megvan a végkifejlethez, és nyilván nem iszonyat drámai mélységet vártam, de egyszerűen nem kötik össze az akciókat rendesen. És még a vége is amolyan PAFF, mert teljesen az merülhet fel bennünk, hogy “ez volt az a nagy fenyegetés?”. Ballerina-szerű a főmuftival való összecsapás. Olyan letudós érzet a film, míg az elsőben érezni lehetett valami szenvedélyt.

Talán az a Nobody 2 legnagyobb baja, hogy immáron senki nem tűnt sebezhetőnek, csak minél látványosabbra összetették a verekedéseket. Mechanikus. Ennek megfelelően akinek elég az immáron még képtelenebb akció, és bírja Bob Odenkirköt a szerepben, annak tudom ajánlani, de részemről nem adta az öregúr pakol érzetet most.

Eenie Meanie

Samara Weaving főszereplése és a nem annyira gyakori rablós műfaj miatt nem hagyhattam ki ezt a Hulu filmet (itthon Disney+ világpremier), de még a nem nagy elvárások ellenére is csalódás lett.

Lehetett volna jó az Eenie Meanie, ehelyett inkább újabb bizonyíték arra, hogy csak Soderbergh (Ocean’s és Out of Sight) a zsáner modern királya, senki nem közelíti meg egyelőre. Konkrétan még Edgar Writghtnak sem sikerült a saját ritmusú Baby Driverrel. Mondjuk miért vártuk volna, hogy pont a Continental sorozat egyik készítőjének sikerülne fellépni a trónra…

A konkrét filmben a főszereplő bankrablásoknál volt sofőr, de már kilépett az alvilágból, épp suliba jár és szar munkája van. Néha még összejön a volt pasijával 1-2 éjszakára, de semmi tényleg komoly, csak hát összeköti őket a fiatalkori nehéz út (igazi Materialists képlettel:), viszont az egyik ilyen hancúrnak következménye lesz: teherbe esik. Ez csak úgy 3 hónap szünet után tudja meg, el is akarja mondani a volt pasijának, de amikor beállít hozzá, akkor épp két fegyveres férfi faggatja azt. A menekülés után kiderül miért, és hát az egyik alvilági figurának lógnak is emiatt, immáron közösen, szóval kell még 1 munka, 1 nagy fogás. Ez lenne a film központjában levő rablás.

Nem mondom, hogy az ilyesmi filmeknek a röviden leírható történet lenne a lényege, még az Ocean’s 11 összefoglalása se lenne különleges, sokkal inkább a kidolgozás és a részletek számítanak. Avagy a rablásnak nehéznek kell lenni, a terveknek ki kell siklani, és mindezt jó karakterekkel és ritmussal kell ábrázolni. A humor szerintem tetszőleges, csak el kell köteleződni a készítői döntés mellett és a mérleg azon oldalára tenni többet, és ez az Eenie Meanie legnagyobb baja. Kötéltánc a komolyság behozása a zsánerbe.

Az első fél óra közben konkrétan nem értettem miért nem próbálták be mozikban. Nem váltott meg semmit, de akadt némi lendülete és humora, bár az első nagy fordulata eléggé morbid volt. Aztán elkezdtek készülni a rablásra, még tartott a könnyedség (a benzin poénon fel is tudtam nevetni, majd meglátjátok?), de ott már döcögött picit a film, hogy utána valami teljesen másba váltson át.

Nyilván nem lenne baj a komolyodás, de a rendes alvilági drámához még annyira sem értett az író-rendező Shawn Simmons, mint a kezdő könnyed rablós akció részhez. Ez a fő bűn itt. Ahogy átvezeti a komolykodásba Simmons, és ahova azt kifuttatja. Lehet az mondani, hogy alapozott a fordulatoknak…, de nem, igazából a végső katalizátorra még ezt sem tudom rásütni. Nem tudom megvédeni a filmet azzal, hogy csak nekem nem tetszett, mert teljesen szétesett, mintha két ötletét akarta volna egybegyúrni, de nem volt rá képes.

A technikai megvalósítás nekem tetszett, főleg egy bizonyos eheti Netflix premiert nézve nem sokkal utána (lesz írás), korrekt volt a fényképezés, a vágás elment, de a színészek már bajban voltak, gondolom az író-rendező miatt eléggé papírmasék lettek. Lehet nagyobb tehetségek jobban bírtak volna a váltásokkal, de Samara Weaving csak szépen aztán szenvedőn tudott nézni, mert a “sokat láttam már” nem annyira ment neki, pedig kellett volna az utolsó órához.

Nem vártam sokat, amolyan “hátha” módon indítottam el és még így is alulteljesített a jó kezdése után. Kérdezhetném, hogy miért ennyire nehéz ilyesmi filmet csinálni, de hát látjuk, hogy az, folyamatosan bizonyítják Hollywoodban. Berendelni is nehéz lehet ilyet, mert oké, pitchel egy akárki, de hát nem az alapok miatt működik egy ilyen darab. Mondjuk a Continentalért felelősök egyikének sem adnék pénzt rá, az is biztos.

Ash

Fogalmam sincs Flying Lotus miképp fűzött be igazi színészeket erre a filmnek hívott, valójában DMT tripnek besorolható műre, hiszen a végül itt levő Eiza González & Aaron Paul duó előtt majdnem Joseph Gordon-Levitt és Tessa Thompson segítségével kelt életre ez a… Dolog.

A történet egy emlékezetkieséses űrhajós nővel indít, aki felébred a vészhelyzetben levő bázisán valami idegen bolygón. A legénység többi tagja halott körülötte, de miért, és vajon tényleg általa hullottak el? Ezek a kérdések marcangolják, miközben befut a bolygó körüli pályán levő űrállomásról a másik ember, aki talpon van még a vidéken. Innen derül ki, hogy mit keresnek a folyamatosan szállingózó poros planétán, és hát bevillanások formájában lassan fény derül a történtekre.

Amikor a gyönyörű Eiza González már harmadszor tántorgott át közeli felvételen szinte ugyanabból a díszletből ugyanabba a díszletbe, akkor felmerült bennem, hogy mennyire olcsó filmet nézek, főleg a sima PC alaplapnak tűnő “MEDIBOT” feltűnésekor, így utána meg is néztem: csak fél millióba került az Ash elvileg, és 4 hét alatt forgatták. Szóval ismét előkerül a kérdés, hogy miképp győzött meg igazi színészeket? Ennyit számít, hogy 4 sorozatrésznyi idő alatt megvolt? Látni vélem kicsit a lelkesedést is bennük a projekt iránt, feltehetően jó volt a pitch amit kaptak. Viszont az is felmerült bennem, hogy a látványos jelenetek (nem akarok spoilerezni) miért néznek ki olyan jól? Az Ash utolsó harmada bizonyíték a fizikai trükkök hatékonyságára, még ha fel is van turbózva CGI-jal.

Lehet nem ezzel kellett volna kezdenem a kidolgozást, de nem nagyon tudom éltetni a filmet. Konkrétan ez az amnéziás kezdet, amiből iszonyat gagyi jumpscare horroros módon kezdett kibontakozni a történet, iszonyat időhúzásnak érződött. Többször is az jutott eszembe, hogy ez egy Love Death + Robots (a korai évadok:) epizód túlhúzva. Konkrétan lineárisan elmesélve lehet jobban ütött volna, mert a Flying Lotus által rejtegetett fordulat nem volt annyira erős magában. Ehelyett González szépen meredt a semmibe, és aggódva nézett 45 percig, miközben véresen bevillantak képkockák. Iszonyat repetitív módon jutunk el a jó részhez, mert lehet úgy tűnt, hogy csak negatív leszek, de a film utolsó harmada egyszerűen fasza, és tényleg megidézi azokat a sci-fi horrorokat, amiken felnőttünk. Nem akarok címeket sorolni, hátha megnézitek, és spoiler lenne hova lyukad ki a történet.

Igazából látni vélem mit akart Flying Lotus, de annyira nem áll össze filmként. DMT tripként nem tudom pontozni, mert sosem próbáltam, és sajnos a létezésről sem ad sok merengeni valót, a mű témái nem kerülnek rendesen kibontásra. Az biztos, hogy a színészek kihúzzák a gödör legmélyéről az Ash unalmas részeit, mert amatőrökkel az bizony nem csak 2/3-ban lett volna szinte nézhetetlen, hanem teljesen.

Karate Kid: Legends

A film utáni benyomásaim alapján rögtön megnéztem, hogy a rendező Jonathan Entwistle mit csinált korábban, és a gyanúm megerősítést nyert: tv sorozat, tv sorozat, music video, tv sorozat. Bár a sorozatok jók, hiszen a The End of the F***ing World és az I Am Not Okay with This köthető hozzá, de a mozis szintlépés nem sikerült.

A történet főszereplője egy Pekingben az egyedülálló anyjával élő tini (?) fiú, aki a nő új munkalehetősége miatt New Yorkba kénytelen költözni vele. Kung-fuban amúgy elé erős, hiszen a nagybátyja iskolájában edzett, de az új helyen a friss szerelmének a volt pasija bizony kőkemény karate mester, és látszólag jobb nála. Ja nem, a fiúnak van valami régi traumája, ami gúzsba köti a tudását, azért veszít. Ennek feloldására bizony Daniel LaRusso kell majd, akit a fiú azóta New Yorkba érkezett nagybátyja szervez be valami családok közötti régi összefogás miatt.

Várjatok, ez nem elég, a kung-fu fiú új csajának a pizzázót vezető apja tartozik a karatéző srác suliját vezető rosszarc senseinek, viszont a pizzás régen híres bokszoló volt, így bevállal egy meccset amivel majd visszafizeti az adósságát, és erre fel kell készíteni. Ki más lehetne az edző, mint a kung-fu boi. Spoiler lehet, de nem tudom nem idevésni, hogy persze a boksz nem jön be, így kénytelen a kung-fu boi elindulni egy utcai harcos karate versenyen (ahol amúgy csak 16-an indulnak?:), hiszen ott elég pénzt lehet nyerni, és így kerül a képbe igazából LaRusso a felénél.

Valamit még tuti kihagytam, de szerintem ebből már érzitek merre akarok kanyarodni.

Iszonyat túlzsúfolt a film, mintha — körbe is értem — tv-sorozatot néztem volna. Nem rohan egy lejtőn, hanem egyenesen függőlegesen zuhan előre a sztoriban, ami legalább 2 filmet vagy egy sorozatévadot tenne ki, már csak elnézve a két kiképző montázst is, ami van benne. Bárminek lélegezni kéne, hogy leülepedjen a nézőben? Ugyan! A hangulatot megoldjuk zenével és kész. Komolyan, már ott tv-sorozat hangulatom volt, amikor New Yorkba érkezéskor 5 perc alatt 3-4 zeneszám volt. De lehet inkább idézőjel kéne azon a városon, annyira műterminek érződött végig, fake hátterekkel. Mármint nyilván kevés film forog tényleg New Yorkban, annyira drága, de meg szokták ezt jobban is oldani.

Nem akarok teljesen negatív lenni, volt 1 bunyó amit jó volt nézni, bár a “tini” srác gyakta benne az embereket. Cast ügyileg Jackie Chan csekk hangulata meg Ralph Macchio nulla vászonjelenléte mellett Ben Wang teljesen korrekt már megint, energiával pörgeti a jeleneteit, kíváncsi leszek hova viszi. Joshua Jackson pedig hozta a szokásosát, amit el lehet nézni, de nem igazán mozifilmes azért. Ming-Na Wennek így csak 1 nézés maradt az említett zuhanós forgatókönyv pörgetésben.

Tudom, miért néztem meg, de valami tinglitanglira vágytam, és hát tudjátok, hogy a sportfilmeket szeretem, így minden rossz előjel ellenére nyomtam arra a lejátszásra. Hát még a hozzám hasonló elvetemülteknek sem tudnám ajánlani, nemhogy a sportfilmekért kevésbé rajongóknak. Igazából furcsa ilyen filmet nézni, mert szinte látszik az IP felélesztő izzadás az egész projekt születése mögött, egy percig sem érezni benne a tényleges létének bizonyítékát.

Röviden: Predator: Killer of Killers

Szóval a Prey után, de az is lehet hogy még előtte ötleteltek Trachtenbergék, és ezeket a vázlatokat nem a polc mélyén tüntették el örökre, hanem összekötött rövidfilmekben elsütötték. Ez tűnik a Gyilkosok gyilkosa mögötti motivációnak, ami kicsit tett a Predator lore-hoz is. Bár nekem elvett belőle.

A történet egy fő szálon találkozik, de előtte 3 rövidfilmben bemutatja harcosok találkozását a Predatorokkal. Van itt Viking aprítás, japán nindzsázás, de még kőkemény dumás amerikai légi harc is. Akit csak az akció érdekel, az lehet el is van ezzel, de az érzelmi töltet ilyen 20-30 perces részekben, főleg hogy a konkrét összecsapásnak is kell idő, egyszerűen nulla. Nem érdekes a sorsuk, amit a fő szál fel is fed részben, avagy pont az ami miatt egy film működni tud “halhatatlan” főszereplővel, a karakterépítés, itt nem erős.

Marad a véres akció (R besorolás szerencsére) ebben a darabosan animált, Spider-Verse vagy épp Teenage Mutant Ninja Turtles: Mutant Mayhem stílusban elkészítve. Mindenki döntse el magának a trailer alapján? Látványilag nekem a japán tetszett, például amikor a harangosokat elintézi a főszereplő az jó koreográfia volt, és azért a vikingesben is volt pár érdekes mozzanat. Mégis csalódás volt összesítve a film. Egy Predator Wicknél többre vágytam. Elnagyoltnak érződött a történet, és a furcsa mozgású animáció is.

A spoilert tovább mögé teszem, és szerintem a kommentekkel is vigyázzatok. Amúgy a Killer of Killers a Disney+-on jött itthon is rögtön, szóval könnyen megnézhető. Nem akarok nekik reklámot írni, szerintem emiatt a film miatt nem éri meg előfizetni, ellenben mindjárt jön a Bear, és az Andor dara is remek szórakozás addig. De új filmileg szerintem nem a legjobb platform. Túlkalandoztam.

Avagy SPOILEREK.

Folytatódik a bejegyzés »

Omni Loop

Esélytelen volt, hogy teljesen kihagyjam ezt a sci-fit, mivel az egyik kedvenc koncepciómra, az időhurokra épül. Ha ennyiből nem egyértelmű, akkor példát is hozok a Groundhog Day & Palm Springs kettősével. És sajnos nem meglepő módon a tegnapi kérdésem itt is áll: mi választ el egy “sima” Black Mirror epizódot egy tényleges mozitól?

A történet egy olyan nő körül bonyolódik, akinek fekete lyuk nő a mellkasában. Mármint tényleg, még ha a rákot akarták megjeleníteni vele a jelenünkben, akkor is, van egy pillanat amikor mutatják a mindent elnyelő feketeséget. A fordulat pedig az, hogy még fiatalon talált egy doboz pirulát, amikkel egy hetet vissza tud menni az időben. Sosem többet. Így igazából az Omni Loop kezdetén a kórházból hazaengedése utáni utolsó napjait éli újra meg újra. Bár az élethez két kézzel ragaszkodik, de teljesen beletörődötten pengeti ezeket a napokat a családjával, látszik, hogy nem sok értelmet jelent az élet, ha az embert nem várja a halál, vagy valami ilyesmit is akarhat mondani a film.

A változást egy tudós asszisztens csaj hozza, akinek nem kéne ott lennie abban a bevált rutinjában, amiből már ugye minden pillanatot ismer. Össze is fog vele, hogy közösen kikutassák mik ezek a tabletták, és hogyan lehetne velük 1 hétnél távolabbra visszamenni, így változtatni valamin a múltban, olyasmit átírni esetleg, amit megbántak mostanra. Igen, oda is értem miről szól ténylegesen a film.

A részletes kutatás helyett inkább az életen mereng csak az Omni Loop. De legalább nem a gyász van a középpontjában? Legalábbis nem az amire gondolunk a szó kapcsán, és amit a “rákos” téma miatt várnánk, hanem a “mi lett volna ha?” örök nyaggatásának elengedése itt a lényeg, az elszalasztott(nak érzett) élet gyásza. Mi lett volna ha más párt választok? Mi lett volna ha azt a lehetőséget nem halasztom el? És hasonlók kérdések foglalkoztatják így a halála környékén a főszereplőt, hogy szépen lassan elfogadja ami van, megtalálja az életében a jót.

Igazából amikor a film végére beérik az üzenet, az megható, ellenben addig iszonyat sok önismétléssel jutunk. Nem szeretek a köldöknézéssel jönni, de az író rendező Bernardo Britto munkáján teljesen azt éreztem, hogy szeretett volna művészien merengeni, de nem volt hozzá elég tartalma. Hiába van pár jó ötlet is az Omni Loopban, 1-2 meglepőbb sci-fi pillanat amiket nem lőnék el, de mégis, már (hasraütök) a 80. perc környékén eljut a mondandója végére, amihez már csak a finálé kéne, de akkor még 30 percet tököl, hogy ténylegesen elsüsse amit akart befejezésnek. Legalább egy erős kezű vágó kellett volna ide, aki lemetszi a 112 percet 90 körülre. Bár akkor sem válna kiemelkedővé a mű, de jobban egyben lenne.

A megvalósítása amúgy korrekt. Nem drága indie, de normálisan fényképezett, pár trükk is elfért, viszont még egyszer mondom, egyáltalán nem a sci-fi aspektusa a lényeg. Inkább csak egy sima dráma pár aprósággal és egy nagyobb ötlettel. Nyilván az időhurkos filmek ilyesmik szoktak lenni, legalábbis a két fenti példám sem a magyarázaton lovagol, hanem a karakterek útján.

Viszont itt jön be a másik nagy negatívum, miszerint Mary-Louise Parker erre kevés volt. Ahogy az Ayo Edebiri hypeot sem értem néha, nyilván a Bear hátszelével hasít, de az érzelmes pillanatokban kicsit elfogadtam itt, mert azok mentek neki minden történetbeli lassúság és színészeket nem túl jól vezető rendező ellenére is.

Valamiért kicsit többet vártam ettől, mint amire képes volt. Sajnos teljesen kihagyható lett, ez sem gyöngyszem, de azt el kell ismernem, hogy legalább próbálkozott nem tipikus lenni.

Old Guy

Mint a film egyetlen Magyarországi nézője szólnék róla pár szót, mert akadt egy gondolatom róla. A Prime Videora futott be az Old Guy pár hete, mondjuk nem itthon, lehet nálunk más vette meg a forgalmazást. Christoph Waltz és Lucy Liu szerepel benne Cooper Hoffman mellett. Na és Simon West rendezte, de erre még visszatérek.

A történet egy kézműtéten átesett bérgyilkosról szól, akinek nem csak nehéz visszazökkenni a munkájába, hiszen nehezen fogja már a pisztolyt így, de még szerkezeti változások is vannak a cégénél. Sőt, valami hatalomátvételes bandaháborús szál is van, mivel úgy tűnik ezek a szervezetek felosztották az országot egymás között.

A változások egyik lépése, hogy ennek a legprofibb, tökéletesnek tartott bérgyilkosnak ki kell képezni egy fiatalabb nem annyira profit. Szóval amolyan buddy comedy felépítés, először nem kedvelik egymást és a többi, szerintem ismeritek már a lemezt. Igazából a kifejtés számít, nem véletlenül a Midnight Runra, Lethal Weaponra, vagy Nice Guysra emlékszünk, nem pedig a sok másikra, amik másolták őket.

A film amúgy jól kezd, az első 10-15 percnél még azt hittem, hogy majd szomorú leszek amiért nem küldték mozikba, mivel kicsit régimódi, komikus és a többi az eleje. Úgy indít, hogy a bérgyilkos partizik, csajozik, aljamunkát végez a keze miatt, de vissza akar térni az élre. És ez a hangulat működött, itt mér reménykedtem.

A gond, hogy innen valami… emelkedett akcióba akar átmenni? Tényleg nem jut eszembe más leírni a helyzetet, mivel a szereplői elkezdenek merengeni az életükön, hogy mit kéne máshogy csinálni. Ezzel nincs baj, sok akciófilm szokott hasonlót, csak valahogy nem tud karcolni ilyen szempontból az Old Guy. Teljesen erőtlen lesz, minden lendületét elveszti, miközben szinte már A24- vagy Neon-mű akar lenni.

Durva, de kicsit elmélkedni akartam az idő múlásán én is, ezért lett a poszt, mert a fejemben a rendező Simon West úgy él, hogy Con Air, és felmerülhetne a “hova tűnt a juice?” kérdés… aztán átnéztem miket rendezett. Konkrétan klipek után hatalmasat dobott a Con Airrel, és onnan lejtmenet pár nézhető darabbal, de a Wild Card után Statham sem kért többet belőle, szóval ott volt a nagyobb második törés. Hát nem ez lesz a visszatérése, és egyáltalán nem a koráról van itt szó, mint feltételeztem első körben. Azt gondolom inkább, hogy tisztes iparos és valamennyire szeretnek vele dolgozni a producerek, de semmi több.

Az Old Guy is ilyen amúgy, ránézésre kicsit jobb, mint a streaminges átlag, némelyik jelenete szórakoztató is, de egy semmi a végeredmény mindezek ellenére.

Mickey 17

Mickey, what’s it feel like to die.

Milyen nehéz lehet egy mesterművet követni, főleg ha az a film kicsit kilóg az életművedből? Mondjuk nem hiszem, hogy Bong Joon Ho ilyesmiken gondolkozott a Parasite után, de az biztos, hogy a 2-3 éve általa forgatott Mickey 17 végre megérkezett a mozikba, és egy egy ötlethalmaz, ami nem áll össze.

A Mickey név egy feláldozhatót takar, a szám pedig azt, hogy hányszor halt meg, mire bekapcsolódunk a történetbe. A hátrahagyott Földön tiltott az újranyomtatás különféle morális fennakadások miatt (ki érti ezt:), de az expedíción, amire Mickey jelentkezett, nem. Csak a testét és elméjét tudja adni a küldetéshez, és hát mindenki feláldozhatónak is kezeli, nem pedig emberi lénynek, amit kicsit rossz nézni. Tényleg nem az a gyomorforgató, hogy meghal, hanem amilyen módon ehhez viszonyulnak mások.

A konkrét történet pedig egy havas bolygóra tartó expedíciót mutat be, amit egy nárcisztikus politikus vezet. Ennek kapcsán előkerül Bong fő témája, a kapitalizmus és osztályokba osztás embertelenségének mivolta. A gazdagoknak nem számít az alja nép, amit most aztán főleg aláhúz azzal, hogy Mickeyt elégetett szerves anyagokból, szarból, moslékból nyomtatják újra, és a főnök ennek is tartja őt ezért. Az a durva, hogy vannak még más témák, a migrációról is a képünkbe mondanak valamit, vagy például az események katalizátora, miszerint egyszer nem hal meg Mickey pedig azt hiszik ottmaradt a terepen, így duplikálják az újranyomtatással, ami érdekes problémát vet fel, de…

Szóval a Mickey 17-en nem lehet nem észrevenni, hogy ebbe durván belenyúlhatott a stúdió, annyira nem áll össze még a témája sem. Értem, hogy Bong Joon Ho nincs oda a nagy árnyalásokért, szóval alapból képbe tolja amit mondani akar, de nincs az az isten, hogy erre nem feküdt rá a Warner, próbálta vágással menteni a menthetőt — ki adott zöld utat a 100 milliónál nagyobb budgetnek, ami még csak sci-fi setpiece sincs benne. Az a tippem, hogy a folyamatosan magyarázó narrációt is nekik köszönhetjük.

Így bizony a végeredmény részben jó, vannak jelenetek amiket mosolyogtam, voltak meghökkentő húzások is, de hogy nem organikusan gördült előre a film, az is biztos. Sőt, vannak dolgok amiket csak úgy feldobnak, aztán hagynak a semmibe, például azt amikor Anamaria Vartolomei karaktere is ráhajt a főszereplőre, ami egy konfliktushoz vezet… és ennyi, semmit nem kezdenek vele. Oké, témában aláhúzza, hogy neki is csak “valami” Mickey, de akkor is, olyan furcsa volt, mert más ötletekkel is történik ilyesmi.

Ami nekem teljes pozitívum volt, az Robert Pattinson játéka, akinek kétfajta személyiséget kellett alakítani, és ez egyrészt nagyon ment neki, másrészt pedig iszonyat vicces is volt néha ez a két figura közös jelenetben. Színészileg még Steven Yeun dobta fel nagyon, bár eléggé csak a komikus kisülés volt a cél vele, de az jól ment. Ezen kívül még a sci-fi világ megteremtése és kinézete, na meg az emlegetett jobb ötletek és húzások, de ennyi. Sőt, ha már nevekkel jöttem, nekem Mark Ruffalo (gondolom a rendezővel karöltve) egyszerűen sok volt, rajta SNL szkeccset éreztem, nem filmet.

Amúgy ha már valóság, érdekes, hogy itt ez a szatíra, ami még a Trump elleni merénylet előtt forgott, erre a Trump-szerű politikust súrolja egy golyó benne. Másrészt pedig teljesen képünkbe nyomja, hogy igen, “tökéletes faj” és hasonlókat emleget a vezér, és egy karlendítés is van benne, de a film nem vállalja be az igazi náci mozdulatot, közben itt a Földön a jelenben ugye mi történt…

Lehet nem is érdemes már szatírát csinálni a jelenlegi igazság utáni világban, főleg, hogy az Anora körül látszik, mennyire nem látják sokan azt amit néznek. Vagyis inkább úgy mondom, hogy nem is próbálják látni, nyitottság nélkül rögtön zsigerből lecsapnak (akinek valós érvek miatt nem tetszett, az ne vegye fel). Érdekes, hogy a Starship Troopers is félre volt értve például (nem mindenki által, az csak urban legend), na de ha most jönne ki akkor úristen milyen felbolydulás lenne körülötte. Na ennyit a mellékgondolatokról.

Tényleg nem értem, hogy ezt ki rendelte be. Mármint, ha már Bong Joon Ho, ez inkább volt elrontott Okja (amire már senki nem emlékszik, mivel Netflix content), csak gyengébb humorral, mint Snowpiercer, vagy épp Parasite. Konkrétan ült valami fejes a forgatókönyv fölött, már ha olvasta, és nem tűnt fel neki, hogy még a végső nagy csúcspont sem lesz izgalmas, ami azért lehet az átlagnézőnek kellhet? Mindezt úgy, hogy az utómunka során mintha teljesen hülyének nézték volna a nézőket, még jobban a szájbarágást erősítették, na de akkor előtte miért nem merült fel bennünk? Azt hitték új Oscar esélyest hoz Bong Joon Ho?

Bár ha tartalmilag nézem, és ha jól értem, akkor a könyvben a konkrét morális és filozófiai kérdések mintha erősebbek lennének, mint itt a filmben, szóval… áh, egy nagy káosz az egész, kisiklott, de azért néhol kreatív vonat.

Den of Thieves 2: Pantera – nem karmol

Ilyen az, amikor az első résznél idézgetett Heat helyett már a Fast and Furious lebeg a készítők szeme előtt, de azért némi Miami Vice kacsingatás is elfér szerintük. Mondjuk Gerard Butler karizmával még így is megpróbálta a vállára venni a művet, de ezúttal nem sikerült neki.

A történet Európába kanyarodott, ahol O’Shea Jackson Jr. karaktere épp valami hatalmas gyémántrabláson dolgozik, amihez összeszed egy csapatot kémnős techcsajjal, technikussal, izomemberekkel. Ide pofátlankodik be Big Nick, aki bosszú miatt érkezik a kontinensre, de a nagy pénz miatt beszáll mégis a buliba.

Igazából látom, hogy igyekeztek összehozni egy heist filmet, teljes a recept: összejön a csapat, dolgoznak a rabláson, vannak problémák, nyilván nem úgy sül el minden, ahogy tervezték, meg a többi. Viszont nem véletlen, hogy jó heist filmből kevés van, mert ez nagy vállalás. Főleg nehéz a célkitűzés, ha nem is az Ocean’s lebeg a szemed előtt, hanem a Fast and Furious 5, ami hiába a legjobb abban a franchiseban, azért onnan meríteni az bizony erőteljesen romló másolás lesz. Tagadhatatlan, hogy O’Shea Jackson Jr. itt a Vin Diesel, úgy próbál kőkemény lenni egy helyben állva (mivel a futás nem megy neki, komolyan vicces volt az atletikus pillanatokban látni a csávót). Gerard Butler pedig a Rock lenne? Bár a Rock sosem játszana ilyen karaktert, de a dinamika a két színész között ilyesmire gyúr.

Tudom, nem az összehasonlításon kéne lovagolnom, de az egész film arra kihegyezettnek tűnt, nem bírtam eltekinteni tőle. Főleg, hogy kicsit hátrább lépve még inkább nem működött, sőt, elkövette a főbűnt: unalmas volt. És olcsó. Bármikor elringatott volna a vibes, amire ráfeküdtek, akkor szembejött, hogy pénzük nem igazán volt rá.

Még a saját előző részéhez viszonyítva is alulmaradt a Pantera, ami alatt azt értem, hogy minden a végső akciójelenet, a katartikus kisülés felé építkezik itt is, csak ezúttal nagy csalódás az egész, mert még a napszakot sem tudják kitartani, pedig a vibehoz az kéne. Ehelyett egyszer csak nappal lesz, pedig ha ez egészet hajnalban tartják a robbanásig és a fákig, akkor lehet felhúzom egy ponttal az értékelést. Arról tényleg nem is beszélek, ahogy próbálják a vágással rejtegetni a spórolást az akcióban. Vagy épp a három befejezésről, mivel építeni kell a folytatást…

Egy jó kis B-akció lehetett volna ismét, de mintha többet akartak volna markolni, ami így aztán főleg mellément. Ültem a kritikán egy ideig, és tudom, furcsa egy ilyen filmnél ezt nyomni, hiszen mindig tudtuk, hogy nem lesz műremek, de ez egyszerűen nagy csalódásba torkollott.

Futni Mentem

Kérdeztem is bsky-on, hogy vajon ér-e bántani az utóbbi idők legsikeresebb magyar filmjét, ami befutott a Netflixre, szóval most még többen látják, vagy épp majd újranézik. Természetesen bármiről lehet negatívnak lenni, elég megnézni a 10/10-es Fury Road kommentjeit (szerva), így a kérdés főleg arra vonatkozott, hogy vajon mekkora elvakult rajongótábora lett. (Az IMDB-n amúgy nullás, a Netflix premier előtt 2200 szavazat a mozis félmillió néző ellenében.)

A történet a Ženy v běhu nyomán egy anyuka körül bonyolódik, aki bakancslistázás közben elveszti a férjét, de aztán ráveszi a lányait, hogy közösen teljesítsék az utolsó pontot, a maratont. Nyilván váltóban. Először ellenkeznek, de aztán hat az akció hívása (elnézést), és mindannyian saját okokból, de elkezdenek edzeni. Közben pedig rendbe teszik a magánéletüket! Mert feminizmus! Erre még visszatérek.

Tudjátok mi volt a legdurvább? Hogy a filmben egy természetes helyzet nincs. A végén már csak ezen mosolyogtam. Már a mindent beindító haláleset is kilógott, de aztán az egyik lány bemutatása a rendőrőrsön a hogyan legyen döcögős minden pillanat mesterkurzusa 2 percben. És végig ezek halmozódtak. Minden út a rendezőhöz vezet? Valahogy minden filmje ilyesmi, bár a Toxikomát bevallom nem láttam, ellenben a közönségfilmjei, a Kincsem, de még a Valami Amerika is hasonlóan nem érződik filmnek, hanem inkább szkeccsshow. Pedig a forgatókönyvben össze-összetalálkoznak a szálak, és jól ér a végére a történet, szóval

Igazából nem akarok teljesen negatív lenni, tényleg csak a nemzetközi piachoz mérve akadok ki nagyon, magyarként viszonylag jó volt magyar színészeket látni a várban, meg a Margit szigeten, meg… szóval értitek. Párszor jóízűen mosolyogtam, de valahogy végig ott motoszkált, hogy ez citrom, csak a mi narancsunk. Elnézzük, hogy olyan, mintha 30 évvel ezelőtti darab lenne, sőt, ez a nosztalgia pluszt ad. Mindezt a gondolkodására is értve, mert az is iszonyat poros volt. Mindezzel nem lenne baj, csak érdekes volt, hogy mintha haladó akarna lenni a női szerepek kapcsán, de iszonyat kicsit engedett a régi időkhöz képest. Mindezt a Nissan reklám hetén külön vicces volt látni.

Értem, egy sima közönségfilm, “kapcsold ki az agyad”, vagy valami ilyesmi védés, de utána betettük a másik hétvégi streaming premiert, és Anya Taylor-Joy két fejmozditásával természetesebb volt az egyáltalán nem rá illő mesterlövész szerepben, mint itt bárki. Vagy csak jobban volt instruktálva.

Tényleg elég annyi, hogy független magyar film, ami még fogyasztható is? Jár az éltetés?

Speak No Evil (2024)

Tökéletes példa arra, hogy filmsztár karizmára szükség van a jövőben is! Hogy pozitívan indítsak erről a remakeről, James McAvoy bekapta a filmet, megrágta a jeleneteit, és letarolt minden percet amiben feltűnt. A rövid ítéletem az, hogy egy szórakoztató horror a Szádra ne vedd új változata, már magában nézve, csak épp semmi különleges nincs benne. Viszont ha elnézünk az eredetije felé…

Miért ültem le mégis a film elé? Egyszerűen tényleg kíváncsi voltam, hogy mi a fenét kezdenek egy nem annyira tipikus dán horrorral, amiről amúgy írtam már. Ennek megfelelően nem is tudtam friss szemekkel nézni az új változatot. Hiába a helyszín, ennél amerikaibb remake-et rég láttam, mivel minden különlegességet felülírtak, és az elk**rt dolgokat pedig nem merték bevállalni. Komolyan vicc, hogy mit láttak benne, ami miatt “újra kellett forgatni”, főleg, hogy az eredeti is angolul van.

Azt sem mondhatjuk, hogy csak az alapötletet vették át ténylegesen, miszerint vakáción találkozik két különböző nemzetiségű házaspár, és az egyik meghívja a másikat utána az otthonába vidékre. Nem, szinte minden jelenetet átvettek, csak épp teljesen kifordítva őket, szépen lecsiszolva, nehogy bántóak legyenek. Nehéz eldönteni, hogy egyszerűen a nézőket tekintették-e hülyének, ezért kellett leegyszerűsíteni, vagy mi lehetett a cél.

Felőlem lehetett volna keríteni más tanulságot a történetnek, csak azon gondolkozniuk is kellett volna, megragadni valami amerikai begyepesedett viselkedési hibát, és ez által terelgetni a főszereplő házaspárt. De itt nincs igazán ilyen. Egy sima horror lett az egész, Amerika Fuck Yeah, az individualizmus működik, toljuk!

Egyszerűen sokkal realistábbra akarták csinálni az egészet, mert senki sem hitte volna el, hogy ott marad a meghívott pár, ha az eredeti minden túlfeszített pillanata itt lesz, mivel nem fér bele az amerikai gondolkodásba(?), így ezúttal egyikben sem merültek el inkább. Minden csak… puhább, nem éles, de akkor minek álltak neki. Ezen kívül több az akció persze, hiszen a végén aztán teljesen átmennek egy hagyományos horrorba.

Egy kicsit dühítő a helyzet, mert… McAvoy seggfej alfahím karaktere miatt teljesen szórakoztató a remake, szóval nem egy Point Break-eset (random siralmas remake ami eszembe jutott). A színészek minőségét kicsit feltekerték, lehetett volna kábítóbb az új változat, megvolt hozzá a technikai tudás, hogy a végén pofonvágjon mégis. Ehelyett viszont itt nincs semmi gondolkozni való esetleg, felállsz a film után és soha többet nem jut eszedbe. Csak ez a zavarodott düh marad, ha láttad mire építkeztek, hiszen több, mint 1 hete láttam a filmet, és már alig rémlett némelyik része.

A Quiet Place: Day One

Fogtak a második részből egy 2 perces monológot, és “ez mekkora ötlet, erre felhúzhatunk egy egész filmet” módon ráugrottak. Mivel felkerült SkyShowtimera, így az előzményfilmeket nálam jobban kedvelő párommal betettük, hiszen mégiscsak posztapok, mit tudhat. Hát semmit. Ez spoiler az amúgy sem hosszú posztra. Nem gondoltam volna, hogy az amúgy sem nagy elvárásaim ellenére is csalódok.

Nyilván a “hajókkal menekültünk, mert nem tudnak úszni, de szörnyű volt” tábortüzes beszélgetésen kívül tettek bele mást az emberi természetről, de valahogy egy semminek érződött. Ennek nyomán a főszereplő egy rákos beteg nő, aki épp bábszínházban van hozzá hasonlókkal a minden elpusztító űrlények Manhattanbe érkezésekor. Szóval egész film alatt csak egy utolsó pizzára hajt, miközben mindenki menekülni akar a városból. Eközben összefut egy öltönyös csávóval, akit beavat a hipszter öltözködés rejtelmeibe is — vagy csak a túlélésével, a ruhák átruházásával úgy érzi maga is fennmarad kicsit. hmhm.

Ha pozitívumot próbálnék keresni, akkor érdekes lehetne, hogy mennyivel emberi akar lenni az eddigiektől eltérőbb alappal a Day One, de közben meg mégsem tud mélyre merülni. Mi marad akkor? A kihalt és picit pusztult Manhattan, ami szép, és 1-2 akciójelenet.

Viszont a látványról süt az olcsóság. Mármint az eddigi Quiet Place-ek sem 250 milliós filmek, ez is csak kb. 70, viszont azokban kisebbek a helyszínek, így működik a “kicsi” akciójelenet. A Day One viszont ugyanolyan “kicsinek” érződik, na de a nagyváros közepén, néhol sok emberrel, akik eltűnnek a füstben-ködben, vagy épp a főszereplő fedezékén kívül sikoltoznak. Nem darálást akarok nézni nyilván, de a film nagyobbat akart vállalni, hogy aztán… szinte tipikus videós folytatásként csinálja meg? Túlzok, tudom, csak a megoldásai olyan olcsónak érződnek.

Azért nézhető? Mármint ezzel védhetném, de nekem ez annyira langyosnak érződött, mintha semmit nem vállalna fel a film, hogy nem tudom. Nyilván lecsúszhat, és mindjárt megvédi valaki, de számomra úgy tűnik a remek Piget készítő Michael Sarnoski ezzel nem katapultálta magát a kötelező blockbuster rendezők közé. Az írókra sem lehet mutogatni, hiszen az első részét felelősek és Sarnoski követte el a forgatókönyvet is.

Talán pont ez a bajom, hogy minden rossz előjel ellenére valamennyit vártam tőle, és ezért nem tudom a közepes lecsúszók közé tenni, sőt, még erre a posztra is rávett. John Krasinski sem az a hatalmas rendező (főleg az IF után nézve:), de a videójátékos akció-átkötő-akció szerkezet nála jobban flowolt ebben a Quiet Place univerzumban.

Elevation

Ezt miért is küldték mozikba? Tudom, mellékvágány kéne legyen, de ennyi filmmel és hát az azokat felvezető reklámkampánnyal már csak azért is érdekelt az Elevation, hogy az előbbi kérdésre talán válaszolhassak magamnak.

Már persze a szórakozás mellett, hiszen kicsit drágább posztapok mindig jöhet.

Az emberiséget ezúttal a földből kijövő szörnyek (Világok harca?) fenyegetik, amik sebezhetetlenek átlagos fegyverek által (Hang nélkül?), még a gránátvető is csak lelassítja őket, de 8000 ft. fölé képtelenek menni. Nyilván a magassággal már vicceltem az egyik előzetesnél, mivel átszámolva 2.4384 kilométerről van szó, viszont és de, a film igyekszik válaszolni arra, miért lehet afölött, ahogy a magyar cím is mondja, Halálszint felett élni.

Na persze nem nyugis az élet a magasban, főleg a főszereplő pasinak, mivel a fia nem elég, hogy átvágyik a másik hegyen levő közösségbe, ahol rajta kívül is vannak gyerekek, de a kölök még valami betegségtől is szenved, éjszakánként gép segíti a légzését, amiből fogyóban vannak a szűrők. Fater kénytelen a Halálszint alá menni újabb készletek beszerzéséért. A közösség tudósa tart vele erre a kalandra, meg egy vagány csaj, mindketten más indokból persze.

Lehet azt vártátok, hogy földbe döngölés lesz ebből, de az Elevation egy teljesen fogyasztható B-film, bár inkább tv-sorozatos minőséget jelent ez most. Simán el lehet lenni vele annyira, mint a hozzá hasonlító “Netflix blockbusterekkel” szoktunk (ez Vertical Entertainment). Sőt, egy Atlasnál jobb, és mintha mentek volna a szabadba is forgatni kicsit, ami feldobja a gyengébb effekteket. Plusz, bár látom, hogy A-listás főszereplőnek nem az igazi Anthony Mackie, főleg ha Chris Evanst kell pótolnia, ellenben bírom ilyen kisebb dolgokban mint ez, a Pain & Gain, vagy a Twisted Metal sorozat. Konkrétan nem miatta nem ugrik lécet a film, főleg, hogy a többi szerepben szintén nem A listások vannak: Morena Baccarin + Maddie Hasson.

A fő gondom, és ami miatt a sorozatozással jöttem, hogy semmi tényleges lendület nincs a filmben, nem hatja át még a ketyegő óra, a gyerek életveszélye sem, ha már a szálak nem bonyolódnak. Amolyan egyszerű, simán csak a “most menekülnek” és a “most karaktert építenek a legbeváltabb klisékből” panelek váltják egymást élesen. Nincs flow. Nincs igazi karizma, ezt értve a rendezésre és vágásra is. Nincsenek nagyszabású dolgok benne, csak van egy átlag, amiben semmi meglepetés nincs. Nem kell kiforgatni a zsánert, csak mozifilmhez kell valami juice.

A kérdésemre mi lehet a válasz? Nem tudom, mivel nem sok hasonló volt idén, hátha ilyen zsánerfilm véletlenül hoz egy kicsit (nem sikerült), így gondolom a mozis forgalmazás és Mackie + Morena Baccarin a poszteren jó tárgyalási alap a streaminges eladáshoz. Konkrétabb válaszom nem lett, mert nem rejtett posztapok kincset találhattunk ezzel, amit csak rosszul reklámoztak és esetleg kult siker lesz később, hanem a sokadik örökre eltűnőt.

(A végefőcímben van plusz jelenet!)

Arthur the King – a középszeré biztosan

Nagyjából minden nagyobb sportfilmet megnézek, így a nemrég a Maxra felkerült Mark Wahlberges darab sem maradhatott ki, és basszus, ezt aztán jó, hogy nem vállaltam be moziban. az Artúr, a királyban szinte semmi sem működött, pedig igaz történetet dolgoz fel.

A történet egy kalandversenyző körül bonyolódik, aki a csapatával csúfosan kiesett legutóbb, utána rendes állást kellett vállaljon, de a tűz még mindig ott van benne valamire. Utolsó esélynek összeszed pár embert, aki hasonlóan őrültek, és több napon át mindenféle módon hajlandóak átszelni a vadont. Mindannyiukat hajtja valami, a kalandversenyek piszkos 12-je leszne… túlszíneztem.

A lényeg, hogy ez a verseny a kitartásról szól, össze is szedik magukat, de útközben egy kutya, Arthur csatlakozik hozzájuk, akit megkedvelnek, akiben a főszereplő kicsit magát látja, legalábbis a korábbi párhuzamos jeleneteik alapján, mert nagyjából csak a vágó adta át a koncepciót. Igen, eljutottam a negatívumokig, miszerint a film igazából semmit nem tudott érzékeltetni, semmit nem nyújtott.

Nemhogy az nem jön le, hogy pontosan miért kedveli meg mindenki a kutyát annyira a végére, a nézőket is beleértve (ami amúgy érthető a valóságban, viszont a film nem adja át technikailag), de konkrétan még a versenyből sem érezni semmit. Nincs tét, nem jön le, hogy épp mit értek el, hol vannak, mit kell tenniük, csak vágással mutatják. Ez a sport alapból nem tűnik nézőbarátnak, amin a filmet készítők sem javítottak, csak fontosnak tűnő pillanatokat tettek egymás mögé.

A színészi alakítások? Hát nem tudom, Simon Cellan Jones nem sokat hozott ki belőlük, de igazából ami körülvette őket, abból csak a legjobbak tudtak volna kihozni valamit, és itt hiába kedvelek sok színészt más filmekből, ez a kihívás meghaladta őket. Nem azért, mert nehéz volt, hanem esélyük sem volt érvényesülni a szétesett filmben.

A végszó persze az, hogy el lehetett nézni az egészet, aranyos a kutya, és mivel igaz történet, így a tényleges teljesítménnyel nyakon öntve elmegy. Mégsem tudnám ajánlani.

Beverly Hills Cop: Axel F, vagy inkább D járna azért?

Eddie Murphy sok év és hát a harmadik rész mélyrepülése után végre tényleg visszatért az egyik legendás karakterként. Működhet Axel Foley 2024-ben? A Netflix szerint legalább nosztalgiázásnak igen.

A történet szerint a magánnyomozó Rosewood szól Axel lányának, aki ügyvéd, hogy egy srác bajban van, ártatlanul gyanúsítják rendőrgyilkossággal. Egy mocskos zsaru áll minden mögött, és nyilván a nőnek ebbe az ügybe nem kéne elmerülnie, így a bajba is kerül, hogy Axelnek újra el kelljen ugorni Los Angeles burzsuj környékére és segíteni neki. Közben az apa-lánya kapcsolatot is helyrehozzák, mi mást tennének!

Nem tudom mit lehetett volna friss levegőnek behozni a forgatókönyvbe, hogy ne csak egy nosztalgiajárat legyen belőle, de a végső luxusvillás lövöldözést elnézve ők sem tudtak semmi komollyal előrukkolni.

Az Axel F legnagyobb baja talán az, hogy pont azt hozza, amire számítanánk. Nyilván nem tudom milyen lehet “új” szemmel nézni ezt, ha valaki sosem látta a régi filmeket, de rutinosaknak semmit nem ad igazából, csak pár mosolyt, meg emlékeztetést a mulandóságra. Eddie Murphy a dumálásban még csak-csak elvan, de amikor akciójelenetben mozognia kell, akkor előbújik az a 60-nál több év, na de a többiek, akik nem hollywoodi módra öregedtek…

A film közepére amúgy Axel maga is belefárad a nosztalgiás rutinjába, ami addigra többször besül és ironikusan kéne mosolyogni rajta, így “fuck it” módon rendeli a szobát normál emberként. Ez jó pillanat lett volna, hogy saját hangot találjon a Beverly Hills Cop: Axel F magának, az “emlékszel”-es pillanatok letudása után elkezdjen a saját útján járni a mű, amiben a régimódi ember szembenéz azzal, hogy lehet elment felette az idő, de összeszedi magát, amihez még köthető is Bacon végső monológja. Mindezek helyett jön Sarge és villámgyorsan visszakanyarodunk oda, hogy miért is készült ez el.

Pár halvány mosoly kiváltásán kívül ami valamennyire tetszett, hogy némelyik jelenetet mintha tényleg terepen vették volna fel. Igazából kicsit ki akartam akadni azon, hogy mennyire tévéfilmes az egész, nem mernek hátralépni sokszor a kamerával, de aztán eszembe jutott, hogy sosem a “nagyság” miatt néztük ezeket. Na jó, Tony Scott a második résszel azért igyekezett, de az első, a klasszikus csak Murphy hülyülése miatt működött, a 48 óra simán agyonverte blockbusterként, és talán komédiaként is, de az egy másik poszt témája lehetne.

Az újoncokkal nem volt amúgy baj, de nem is sok vizet zavartak. Bár szinte látni a note-okat, hogy “emeljétek ki micsoda kémia van Axel lánya és a ‘fiatal’ zsaru között”, annyiszor hangsúlyozzák mások, pedig volt két jelenetük is, amiben volt némi kémia mutatva, mindenféle nézőnek sulykolós magyarázat felesleges volt. Kivéve azoknak, akik lemaradtak telefonnyomokodás közben. Nem mellesleg az valamilyen szinten tényleg tetszett, hogy nem is próbálják Kevin Bacon karakterének szándékait rejtegetni, felesleges is lett volna, ahogy valaki a trailernél is megjegyezte, az öreg kezdettől gyanúsítottként van kezelve.

Amúgy érdekesség ide a végére, hogy 11 éve próbáltak Shawn Ryannel sorozatot csinálni, emlékeim szerint Foley fia lett volna a középpontjában, de a leforgatott elvileg jól fogadott pilot után, amiben Murphy vendégszerepelt és ellopta a showt, a CBS mégsem kérte, és akkor azt hallottuk, hogy “a készítő egyébként azt írja, hogy olyan jók voltak a közönségreakciók, hogy a Paramount nekiállt előkészíteni egy BHC-mozifilmet.” Mostanra lett belőle valami! Megérte?

Igazából csak egy tipikus “sokévvelkésőbbi folytatás”, meg sem próbáltak kimászni a nosztalgia gödörből, csak kaptunk egy best of Axel-t. A végeredmény egy semmi lett. Kontent a háttérbe. Sajnos.

The Boys in the Boat – suhannak a feledhetőség vizén

Mivel inspirálós sportfilm, így nyilván nem feledhettem el örökre, főleg, hogy a Prime Videon fenn van George Clooney tavalyi rendezése. Vagy inkább Oscar halászata?

A történet? A dicső amerikai srácok leevezik a németeket a berlini olimpián 1936-ban. Na de milyen srácok!? A nagy gazdasági válság szegényeinek ad esélyt a washingtoni 8 fős evezős csapat edzője, amikor beteszi őket a másodcsónakba a gazdagék kölykeinek hátszelébe. Ez a sport egészen addig a felsőbb osztályok kedvtelése volt, a pénzes egyetemek legyőzhetetlenek voltak benne, de most jönnek a munkások, és kitartással, akarattal, elkeseredéssel feltörnek.

Szóval a tipikus sportfilm kezdetből, az esélytelenek nyugalmával indítókéból nem csak simán emberi kitartásos történet keveredik, de az osztályharc, és még a náciknak bemutatás is. Mi állhatott az Egy csónakban hatalmas sikerének útjába? Hogy a film iszonyat semmilyen?

Igazából a kényelmesen klisés történetet egy ilyen sportfilmnek sosem rónám fel, ezeknél mindig a mesélés módja számít, na meg az alakítások. A zsánerből való kiemelkedéshez nem elég az iparosmunka, kell valami plusz, ami a Boys in the Boatnak még csak távolról sem lett meg. Minden a legtipikusabb benne, de az utolsó centiig, nézésig, kameraállásig. Vagyis ez nem teljesen igaz, mert a fiúk mellé kerülő új “hajtó” sztorijából mintha kimaradt volna valami, szóval lehet csattogott a vágóolló, hogy a rövidebb játékidő miatt jobban csússzon a film.

El lehet lenni a Boys in the Boattal, főleg olyanoknak, akik hozzám hasonlóan mindent megnéznek a témában, de Clooney… akárhogy erőlködött, nem tudta megmarkolni a vizet (elnézést:). Ha eldugottabb, hangulatos néznivaló kell, akkor inkább újranézem a McFarlandot, mert ott legalább Kevin Costner rutinja felemeli a filmet, és bár komoly, de nem ilyen túlkomoly, mint az Egy csónakban. (Erről eszembe jutott az a jelenet, amikor a gazdagabb csapat edzője beszáll 200 dollárral itt, miután a szegények összeszedtek 4800-at, sokan lehet kihagyva 1-1 étkezést, és ez ünnepélyes pillanatként van beállítva… komolyan, több csóróságra még emlékező, onnan kiemelkedő rendező kéne, mert annyira nem érzik az arányokat már néha Hollywoodban.)

Röviden: Joy Ride (2023)

Nem akarok elmenni a nagyobb idei R besorolású komédiák közül egyik mellett sem, így nem maradhatott ki a Joy Ride, ami 32 millióba került, és bukott odakinn. Na de attól még lehetne jó, nem?

A történet egy örökbefogadott kínai lányról szól, na meg a barátnőjéről, akivel ketten kilógtak az amerikai kisvárosból, ahol gyerekként éltek. Felnőve az egyikőjük sikeres ügyvéd, a másik pedig a garázsában élő művész, akinek teljesen szétesett az élete. Ők ketten húznak el Kínába, hogy nyélbe üssenek egy üzletet, és hozzájuk csapódik egy rokon és egy barátnő, hiszen 2 emberrel nem lehet komédia road moviet csinálni. Na jó, ez cinikus megjegyzés volt, igazából mind a négyen teljesen más nézőpontot mutatnak be. De minek?

A lényeg, hogy az üzleti útból az örökbefogadott anyjának keresése lesz, amihez át kell vágni Kínán, és eközben bajba is kerülnek párszor a nők. Igazából ez bőven elég lenne laza keretnek, ami összefogja a kitalált vicces pillanatokat, de valahogy semmi flow nincs, iszonyat darabos a film. A fő probléma még így is inkább az, hogy a poénok nem erősek, vagyis… kínosak. A film után rögtön az ugrott be, hogy olyan, mintha a Bridesmaids fosós jelenete lett volna az etalon, és annak a hangulatát akarták megidézni, de gyenge és feleslegesen kínos utóérzet lett belőle. Ezen kívül a kémia sem működött a szereplők között, így amikor konfliktusba kerültek, az többnyire “na végre” érzést hozott nálam. Spoiler: ez még az utolsó perceknél is állt, amikorra elvileg összekovácsolódtak.

Valamiért reménykedtem, hogy jó lesz, de ez iszonyat elment mellettem, vagyis hát a többség mellett, azért is bukott. Egy-két női, és persze rasszhoz köthető poén ült, de ezek nagyon háttérbe szorultak a gyenge minden más mellett, pedig tippre felszabadítóak akartak lenni vele.

- A múltba →

Kategória archívum: *****