: The Covenant

Nem számítottam sok jóra, amikor a többnyire jó, régimódibb Ritchies The Gentlemen utána az új filmjei elé ültem, mivel a csekkért dolgozós munkáknak tűntek. Ez be is jött, de amikor szépen fel akartam vinni az imdb listámba, akkor ledöbbentem, hogy a Covenant 7,6 ponton áll. Azért voltam meglepődve, mert nem is tűnt filmnek. Talán csak azok mentek rá, vagy nézték meg, akik odavannak a katonás filmekért, és minden szart esznek a zsánerből, így egy picit kompetensebb mű már lenyűgözi őket?

A Covenant konkrétan nem is érződött filmnek, főleg nem mozifilmnek, és nagyon Guy Ritchie filmnek sem. A történet, hogy 9/11 után Amerika bevetette a hadseregét Afganisztánban. Mivel a katonák nem beszélték a helyi nyelvet, így fordítók kellettek nekik, akiket azzal édesgettek a rohadt veszélyes munkába, hogy VISA lehet a vége, mehetnek Amerikába ha elvállalják. Aztán sok évvel később a valóságban, és hát a filmben is, otthagyták őket a szarban. De nem a főszereplő!

Ha belegondolok, nyilván Jake Gyllenhaal emeli többe a filmet, bár valamennyire alva járva botorkál át a jelenetein. Gyllenhal karaktere törzsőrmester, aki új tolmácsot választ, amikor elvesztik az előzőt. Egy igazi önfejű figurát szúr ki, akivel nyilván kicsit összekülönböznek, de amikor egy bevetés rosszul sül el, akkor a csávó mégis iszonyat munkával megmenti az életét, így egy, dobpergés, Covenant alakul ki közöttük. Amikor később megtudja a törzsőr, hogy az országa szarban hagyta a fordítót, akkor maga megy érte, és menti ki onnan, hiszen tartozik neki. Talán így leírva a sztorit nem lesz annyira spoileresen, ilyesmit adtak ki előre is.

A fő gondom tényleg az volt, hogy iszonyat semmilyennek tűnt a film. Ritchienek sokáig volt saját stílusa, de mostanra valahogy iszonyat könnyen ad fel belőle, hiszen itt nagyon nem lehetett felismerni, hogy ő ült a fő székben. A fényképezés nagyon “tévés”, túl közeli, túl darabos. De még a színek is, mondjuk egy Lone Survivorhoz hasonlítva, olyan “kevesebb munkát öltünk bele” szintűek.

Ami furcsább, hogy a történet bukdácsol, hiszen valójában két sztorit vettek egybe, a film közepe egy hatalmas törés, és az első, a barátság kialakulása a hangsúlyosabb belőlük, így a “mentés” szinte új sztorinak tűnik, nagyon elkapkodottnak. Tulajdonképpen ez is erősítette a sorozatos hatást, két epizódnak tűnt az egész, nem pedig egy erős egységnek. Más szerintem ezt úgy csinálta volna, hogy megy menteni Gyllenhaal karaktere, és flashbackban mutatják miért, egybefésülve a két szálat. Természetesen ez nem pont az itteni jeleneteknek más vágását jelentené, kicsit át kellett volna írni a sztorit, máshogy alakultak volna az érzelmi csúcspontok.

De hogy ne legyek teljesen negatív, 1-2 akció jó volt, kivéve a legvégsőt, és ha nem is Afganisztánban forgattak, de mindenképp jártak terepen, tényleg bokrok vannak mögöttük, ez nem Red Notice, ami mindenképp jó pont. Lecsúszott a film, el lehet lenni vele, de erről csak Gyllenhaal és valamennyire a tolmácsot alakító Dar Salim tehet, a karaktereik barátkozásánál levő dinamika korrekt, és még a hősies lassított jeleneteket is kihúzzák a nézéssükkel a bajból, pedig néha szinte paródiába hajlanak az ünnepélyesnek szánt pillanatok.

Scream VI

Lehet furcsa ilyet írni, de hova lett ebből a fun? Bár végtére is beváltja, amit az elején levő meta kommentárt megelőző meta kommentárban mond Samara Weaving: a slasherek a koruk kulturális pillanatának lenyomatai. A Scream VI például a jelenlegi hibát keresők miatti túlmagyarázós korszakba tökéletesen illik, hiszen az expozíciós pillanatai teljes megfojtják a lendületét. Már azt a kicsit ami van.

A történet szerint az V. részt túlélők most New Yorkban élnek, de ezt sosem érezni, bár részemről lehet csak azért van így, mert tudtam, hogy Vancouverben vették fel az egészet. Sosem tűnik nagyvárosinak a Scream VI, mármint bevetik a “tömeg közepén is egyedül vagy” húzást, de úgy maguk a helyszínek sosem nagyok. Furcsa érzés.

Szóval a 4 korábbiakat túlélő most a nagyvárosban ropja, új életet akar kezdeni hátrahagyva Woodsboro-t, de meglepő módon elkezdi őket ismét üldözni egy Ghostface. Sajnos senkinek a sorsa sem érdekes, így a rejtély aspektus egy nulla volt. Emellett teljesen komoly arccal próbál szólni a trauma feldolgozásról is a film, és itt is bejön, hogy mai kor, hiszen a “beteg” Sam jobban elemzi magát, mint a pszichiáter, akihez ment, hiszen “mindent tudunk”. Lehet itt is arról van szó, hogy manapság milyen traumában élünk, szedjük össze magunkat? De ez kicsit belelátás, még ha a két testvér között újra elő is kerül még a történet közben. Meg van itt valami a fake newsról is mellette, de ebben sem merül el igazán a film.

Érdekes amúgy, hogy igen, a Sikoly első, és főleg a második részében is sok beszélgetés van, szóval az elején tett lendületes kijelentésem arra is illene, de ott valahogy organikusabb az egész, míg itt teljesen túlzásba vitték, élet és lélektelen volt a sok beszélgetés. Lehet ez a céljuk, hiszen “ez már franchise, bárki meghalhat” cinikussággal állnak a producerek a franchiseokhoz, konkrétan Neve Campbell nélkül is simán hozták a folytatást, de ettől még nézőként magának a filmnek működni kéne.

Nem vérengzés kell végig, nem csak “akció”, és lehet kamerába mondani a metát “a horrorokban ez történik, a későbbi részekben amaz, manapság emez”, korábban is tette a Scream, de mindezek mellett meg kéne maradni szórakoztatónak, egy borzongató slasher horrornak is. Ehelyett sorban jönnek az érdektelen, de többnek látszani akaró fordulatok, amikben bizonygatják az írók, hogy mennyire csavarosan okosak, mert amit hittünk az nincs úgy, de aztán mégis úgy van, és ez mennyire ötletes (pedig már az első részben elhangzott). Már azon kívül, hogy úristen mennyi szúrást kibír mindenki.

Amikor vége lett, akkor újra az ugrott be, hogy talán mostanra már megfáradt ez a kikacsintós meta filmezés. Az lenne az új meta, hogy a Scream VI csak sima slasher, mindenféle kommentár nélkül, a trailerben látott létrás jelenetet körülvevő történésekhez hasonló végig, aztán majd az internet beleláthat magának mindent, de sajnos nincs így.

Ghosted – the farmer’s bodyguard’s knight and day

Bár sorozatok között húz nagyokat az Apple TV+, de filmekben eddig eléggé semmik. Vagyis igazságtalan vagyok, a Ghosted hozza a Netflixes The Red Notice – The Gray Man vonalat, csak hát az igazából a nulla.

Eközben a film eléggé a Knight & Day újranézése után íródhatott, csak épp Ana De Armas karizmája nem működik annyira, mint ott Tom Cruise ámokfutása (I’m the guy), bár Chris Evans hozta a Cameron Diaz szintet ebben a hasonlításban.

Előreszaladtam? Nem baj. A történet egy farmer körül bonyolódik (Chris Evans), aki a vasárnapi piacon találkozik egy nővel, rögtön randiznak is egyet. Mindezek után a hölgy eltűnik, és az üzenetekre sem reagál. Mit lép erre a pasi? A trailer lelövi, lehet aki semmit nem látott, az jobban élvezte a fordulatot, de utána ered Londonba, ahol pár kétes alak elkapja, és innen a nő menti ki, akiről kiderül, hogy egy CIA ügynök.

Szóval ott van a civil farmer és a CIA ügynöknő, akik valami nagyobba keverednek, és a film végére mindketten kicsit máshogy állnak a kapcsolatokhoz, hiszen a “meg kell szerezni a MacGuffint” mellett civakodnak is. Vajon összejönnek?!?! Rögtön innen vicces amúgy a Ghosted, mivel csipkedik egymást, mintha valami könnyed film lenne, mondjuk a Smaragd románca, vagy a fent említettek, de közben engem is meglepett milyen brutálisan és néha nihilistán haltak meg a gonoszok. Annyira durva a kontraszt, mintha több film lenne egybegyúrva.

Amúgy “aranyos” olyan szempontból is a film, hogy az írója (írói) flörtölést nem tudtak papírra vetni, hiszen a két karakter az összeismerkedő pillanataiban borzasztó volt, bár az első randijuk aranyos lett végül. Szerintem a kezdeti nulla kémia a fókuszvetítéseken is feltűnt, így konkrétan másik karakterek mondják ki ‘köztetek tapintani lehetett a szexuális feszültséget’, amit az első találkozásuk után senki nem mondana.

Ezt külön emelte, hogy nem tudták miképp dobják a farmert a cselekménybe, mert láthatóan a 80-as 90-es évek romantikus komédiáiból akartak meríteni, elmegy az őt ghostoló lány után Londonba, de ez eléggé zaklatós pszichopata viselkedés, és mai filmekbe már nem lehet simán beletenni. Ennek következménye, hogy több jelenetben is igyekezték megmagyarázni/kommentálni miért romantikus gesztus igazából az a zaklatás, és nem is a jófiú Evans karaktere csinálja teljesen, hanem rábeszélik meg a többi. Próbáltak érzékenyek lenni, de vicces volt, ahogy vergődtek vele, ahelyett, hogy teljesen más lett volna a kalandra hívás.

Sajnos az akcióban is elhasaltak, mert míg korábban működött a film valamennyire, de a végső setpiece felvezetése…, hát még a jó esetben is legfeljebb közepes forgatókönyv mélypontja lett. Mondjuk Ana De Armas bevonulása a Taxmanre rohadt szexi, és gondolom a női nézőknek ott levő Chris Evans sem hátrány.

Mint mondtam, a Gray Man és Red Notice vonalat követi a megvalósítás, amit technikailag is értek, hiszen az egész film olyan, mintha végig zöld hátterek előtt lettek volna, de még egy Londoni utcakép vagy random sivatagnál is. Semmi sem érződött igazinak, ami alatt nem köldöknézős realizmust várok, csak valami kapcsolódási pontot nézőként, legalább a karakterek normális pillanatainak a szintjén, hogy onnan ugorjunk fejest a képtelenségbe. Érdekes amúgy, mert ezeket a sztáros valamiket “globetrotting adventure” dumákkal szokták eladni amikor a kezdetekkor olvasunk róluk, aztán látszólag nem mennek ki sehova.

Igazából ennyi a film: a két színésszel egy limonádé hülyülés, csak sajnos nem találja a helyét, és semmiképp sem igazi blockbuster, amit elégetett az Apple TV+ streamingen.

Boston Strangler – kicsit sem fojtogató 2 óra

A Hulu filmje (itthon Disney+) nem véletlenül nem került moziba: mert iszonyat közepes (mid mid mid). Látszik, hogy akart mondani valamit, de olyan szürkén tette, hogy rossz volt nézni.

A történet Loretta McLaughlin újságíróra koncentrál, aki először összekötött látszólag különálló gyilkosságokat, és felfedte a bostoni fojtogatót, meg a szexizmust, ami miatt a zsaruknak esélye sem volt elkapni a nőket gyilkolót. Vagyis vannak fordulatok, nem fedném fel őket, de ahelyett, hogy elborzasztó lett volna a rendőrség hanyagsága benne (a kizártam a gyanúsítottat – két perc papírmunkát nem végzett volt a “legviccesebb”), inkább csak bosszantó lett.

Egyszerűen megvalósításilag rossz helyen volt a hangsúly…, vagyis inkább sehol sem volt. Céltalanul bolyongott a történet előrefelé, és még csak a karakterekre sem merült el rendesen. Tipikusan olyan, mint amit az internet szokott követelni: csak a plot a lényeg. A film szolgaian felmondta mi volt az ügy körül, és ennyi, nem is volt képes semmi többre arról, hogy miképp élték meg az újságírók az egészet, vagy a közvélemény mennyire retteget.

Érdekes, hogy mindezt teljesen David Fincher másolatként hozta az író-rendező Matt Ruskin, értve ez alatt a képi világot, hiszen nyomába sem érhetett Fincher profizmusának és fókuszának. Ha valaki a Strangler után mondjuk leül a Zodiachoz, akkor egy hatalmas szakadékot érezhet a kettő között.

Elment A bostoni fojtogató? Igen, de hogy semmi emlékezetes nem volt benne, az is biztos. Igazi streaming töltelék a végeredmény, ha nincs más esetleg be lehet vállalni, de ennyi.

Strange World – színesen a legszürkébb?

Tudjátok mi a Disney új animációs filmjének a legnagyobb baja: bármit csinálhattak volna, szabad a fantázia, és vizuálisan akadtak is érdekességek, de egy semmit csomagoltak be vele.

Komolyan azt hinném, hogy halott a gyermeki énem, páran így is bólogatnak majd, de pár nappal korábban a Ratatouille ment háttértévének, vagyis oda terveztem, de aztán a nagyját újranéztem, és mese, persze, de úristen mennyivel jobban működik. Sőt, a két rendezőből az egyik a Big Hero 6-ért volt felelős korábban, és az is sokkal jobb.

A történet röviden annyi, hogy van egy hegyek között lakó közösség, és a Clade család legendás felfedezőként ki akar onnan jutni, túl a zord sziklákon. Vagyis az apa akar kijutni, törtet előre, míg a fia inkább felfedez egy növényt, és visszaviszi a lakhelyére, ami az elektromosságával felpörgeti az emberek életét, hiszen az hajt utána mindent. 25 évvel később ez a növény elkezd haldokolni, és útra kell a helyieknek kelni, kinyomozni mi a baj, így akadnak a Fura világra, ahol persze az ugyanannyi ideje eltűnt Apába is belefutnak.

Vicces, hogy a *isták abba kötnek bele, ami 2 perc a film elején, míg inkább a teljes tanmese érzés itt a baj. Nem tudom hogy lehet a környezetvédelmi üzenetet csomagolni, de az biztos, hogy nem ilyen kioktatón. Tudjátok mit éreztem? Hogy nem egy filmet akartak csinálni, történetet mesélni, hanem csak egy plakátot: ‘a Föld egy rendszer, harmónia kell’. Ez fontos üzenet, ami igaz, de filmként magában kevés.

Don’t Worry Darling: “Gaslighting, The Movie”

Annyira durva, hogy ez a film említés nélkül jött és ment volna, ha nem lett volna körülötte az a botrány, miszerint a rendező Olivia Wilde nyomatta a mellékszereplő Harry Styles-szal, és emiatt ment tönkre a házassága is. Na meg az is felmerült, hogy Styles nem olyan nagy színész. Ez utóbbi sajnos fontosabb a film minőségét tekintve, mint a pletyka a viszonyról ami igazából tökmindegy. Itt egy kép arról, ahogy Pugh ráébred a co-sztárja képességeire.

A történet egy idilli kisvárosról szól, ahol a férfiak valami hatalmas, emberiségformáló projektben vesznek részt, a nők pedig otthon takarítgatnak, főznek, támogatják a férjeiket. Dumdumdum.wav az egyik nő azt kérdezi az egyik kertipartin, hogy “miért vagyunk itt?” és ez bizony a főszereplőben is gyökeret ver, főleg amikor elkezd furcsa dolgokat érzékelni, kimegy arra a sivatagos terepre, ahol elvileg a férfiak dolgoznak.

Igazából már a trailerek, és az előbbi rövid leírás alapján is sejthető rengeteg minden. Na sok meglepetés nem is lesz, pont olyan és annyi a Don’t Worry Darling, mint gondolnánk. Nem is a fordulatokra értem ezt, hanem úgy az egészre, a mesélés sem jó, a végeredmény sem. Az egész egy nagy semmi, amiben Chris Pine kapott egy fasza jelenetet, Florence Pugh meg nem is tudom, talán hármat? Styles pedig semmi érzelmet nem tudott hihetően előadni, kivéve talán a hátradőlős lazítóst.

Tudjátok milyen ez a film? Mintha egy túlhúzott sorozatrész lenne. Ezt nem arra mondom, hogy mennyi történet van benne, hanem, hogy az milyen. Mondhatni érdekes, hogy a 60-as évekbe helyezték a történetet, amikor annyira nagyon tipikusan mostani. Lehet utána veregették a vállukat, hogy milyen ügyesek? Semmi mély tartalom nincs benne az emberi vagy női létről, olyasmi ami többé tenné, az egész film egy reakciós esszé az utóbbi évekről. Amikor bejött a Jordan Petersen szál akkor már csak mély sóhajtásra telt tőlem.

A Don’t Worry Darling legjobbja a soundtrack volt amúgy, kellemes koktélozós délutáni alapanyag. Vagyis most ezt a teljesen szürke hétfőt dobja fel kicsit épp nálam. A pozitívumok közé odatenném a szintén napsugaras, élénk színes fényképezést is. Néha kicsit feleslegesen mászkált a kamera, cél nélkül, és valahogy túl modern volt a kinézet, hogy tényleg 60-as éveknek érződjön, de el lehetett nézegetni. Szép volt.

A végeredmény mégis csak unalom lesz. Részemről botrányos, hogy a változás 30 percnél jön be (és ahogy, semmi felvezetés és magyarázat rá később?), mert az “idilli kisváros” alapfelvetésben manapság már nincs annyi, előbb kell valami plusz. Talán ha csak 90 perc lett volna a film és nekimegy egy keménykezű vágó, akkor a teljes középszer fölé tudott volna picivel emelkedni, így meg még alatta is van ugyanannyival.

Bros

Az év nagyszabású vígjátéka, aminek Judd Apatow (Knocked-Up) volt az egyik producere, és Nicholas Stoller (Forgetting Sarah Marshall) rendezte, na meg írta közösen a főszereplő Billy Eichnerrel. És félig jó?

Hogy a pozitívumokkal kezdjem, ez a leghagyományosabb romantikus komédiák módjára állt a két férfi szerelméhez itt, de tényleg a 80-as 90-es évek műveihez visszanyúlva néha. Két látszólag nem összeillő és bezárkózott ember szépen lassan közelít egymáshoz, megnyílnak, és a nehézségeket legyűrik a szerelemért. Mindezt korrekt fényképezéssel, és félig remek alakításokkal, ez alatt azt értve, hogy Luke Macfarlane jó volt.

Az a rosszabb hír, hogy minden más katasztrófa a filmben, Egyrészt Apatow neve még producerként is garancia volt arra, hogy a Bros túl hosszú legyen. A hegyibeszéd hangulat pedig Eichnernek köszönhető szerintem. Iszonyat kioktató a film sokszor, ahelyett, hogy természetes lenne, ami talán még segítene is Az Ügynek, hiszen esendő emberek csak szeretetben akarnak élni az teljesen érthető és átérezhető talán mindenki számára.

Vicces, mert a párkapcsolat részén képes visszafogni magát a mű, de azon kívül meg elszabadul és önismétlőn kiabál a nézőre. Ezen nem segített, hogy Eichner már a bemutató előtt szólt, hogy aki középen vagy esetleg valamennyire jobboldalon van, netalántán Trumpra szavazott, az meg se próbálja megnézni a filmjét. De ha meg csak balosoknak szánta, akkor miért erőltette túl az “oktatást”. Így a film fele amolyan dühöngő lett, ahova Billy Eichner kiöntötte a frusztrációit. A pénztáraknál meg hatalmas bukta.

Do Revenge: a tökéletes semmi

A nemrég érkezett Bosszúra készen tökéletesen lefedi mit gondolnak az emberek mostanra a Netflixről? Legalábbis a hangosabbak. Mondjuk részemről is hasonlóan ment a választás, mint amire ezt a content tölteléket szánták: teljesen lefáradva akartam valami nem komoly félig háttértévét, ami alatt nyugodtan fel lehet venni a telefont is pár percre. Na ezt szállította a film.

A történet egészen hitchcocki, hiszen egy le- és kitaszított menő csaj összefog az iskola visszahúzódó újonc lányával, hogy bosszút álljanak egymás bully-jain. Lehet spoiler a következő említése, de vannak plusz fordulatok, mondjuk eléggé előre vetítve, hiszen a narrációból az első 10 percben ki lehetett találni az egyik felfedést.

Mondom, igazi háttértévés a Do Revenge, láthatóan nem teljes odafigyelésre van tervezve, annyira előrevetítenek mindent, és döcögve, ismételve, magyarázva bontják ki a történetet. Vagy csak képtelenek voltak rendesen megvágni? Már a játékideje is árulkodó, ennek egy pergős 90 perc kellett volna, nem pedig ez a túlnyújtott 2 óra. olyan 80 perc környékén állítottam le elsőnek, hogy mennyi van hátra, és sokkolt a -37:valamennyi.

A megvalósítás, fényképezés is teljesen a fent emlegetett Netflix minőség, ami arra van tervezve, hogy akármiről akármire átváltva se legyen idegen, a Do Revenge után akár folytatásnak tűnhessen a Kissing Booth, de talán még a Red Notice is, egy masszának az egész fiatal tartalom. Vannak kivételek persze (napokban írok az egyikről), hiszen a Netflix 30 stúdió akar lenni, de sokszor ilyennek érződik a fényképezés-vágás-rendezés náluk.

Ami külön érdekes, hogy még a színészek sem hoztak semmit. Gondolom az Euphoria-ban jobb Austin Abrams, de ide annyira nem illet a suli szívtiprójának, vagy legalábbis az volt rossz, ahogy hozta a karaktert. De ami még érdekesebb, és a rendezői kvalitásról lehet árulkodóbb, hogy ~~Uma Thrum~~ Maya Hawke-val sem tudtak kezdeni semmit. Nem azt mondom, hogy hatalmas színésztehetség a csaj, de például a Mainstream-ben, és persze a Stranger Thingsben is jobb volt sokkal. Camila Mendes is teljesen semmilyen, de őt még nem láttam soha jónak, bár tény, hogy kinézetre illik rá a menőcsajos szerep.

Komolyan mondom, ez a film a tökéletes semmi. Senkit nem sérthet meg, senki nem fog érte rajongani sem, be lehet nyomni a háttérbe, és ennyi, kritikába nem szeretek pontot írni már, de ez annyira 5/10 amennyire csak lehet. Másfél hete láttam, és már most alig emlékszem rá. 5 év múlva görgetem az imdb listát, hogy miket néztem idén, és tuti a fejemet fogom vakarni, hogy ez micsoda.

Fast and Furious – F9 – The Fast Saga – vagy mi a hivatalos cím

Tudom, nagyon késve meg minden, de csak most… kimondom, vettem rá magam a film megnézésére. Az a helyzet, hogy nehéz belátni, mert a Fast 5 remek volt, de mostanra már végképp egyértelmű és többször aláhúzott, hogy ennek nem Vin Diesel, hanem Paul Walker volt a lelke, akit gyönyörűen elbúcsúztattak a hetedik résszel (where real man cried). Azóta pedig család ide vagy oda, Charlize Theron amoda, spinoff mégodább, ez egy semmi.

Konkrétan néztem a kilencedik részt, és el sem hinném, hogy ugyanaz rendezte, aki az ötödik részt. Semmi erő nem volt az akcióban (sem). Viccelünk tényleg a családdal, és jó érzelmi alap lehetne egy blockbusternek, de a teljesen szétkomolykodott személyes szálak mellé kéne az energia és a könnyedség az akcióba. Olyasmi hiányzik, hogy átrángatnak egy széfet a városon (Fast 5). Ehelyett még a trailerben mutogatott mágneses trükkök is borzasztóak voltak, pedig azokban nem is volt minden CGI.

Nem véletlenül nem a történettel kezdtem, mert az nincs. Vagyis van, de mégsincs. Van egy kütyü amivel így 2 nappal a megnézés után már nem is emlékszem mit lehet tenni, gondolom mindent irányítani, és ezt meg kell akadályozni a csapatnak. Az egész mögött némi egyéni szál is van, hiszen kiderül, hogy Dom-nak van egy tesója (család!), és ő félig a rosszfiú, mivel fiatalon volt egy komoly esemény, ami szétszakította őket (a családot!). Semmilyen a sztori, szinte senkinek nincs egyéni íve, csak 2 soros bólogatás jut a többségnek, de akár elég is lehetett volna ez az alap, már ha minden más klappol.

Szomorú, de konkrétan az űrkaland része volt a legjobb. Itt már nincs cápaugrás, simán visszajön rég halott szereplő ugye, egyszerűen bármit meg mernek tenni. Ennek megfelelően természetesen kocsival, de meglátogatták az űrt is a srácok. Miért ne? Nem tartom franchise káromlásnak, hogy erre kéne ráfeküdniük, több funt tenni az egészbe. Kell a család felőlem, de kell mellé olyan is, hogy letesszük a hajunk valamin, ami még pörög is. Itt minden akciójelenet súlytalan semmi volt.

Ugye a folytatás forgatásának a kezdése előtt dobbantott Justin Lin, és nem tudtam az általa rendezett F9 közben nem ezt érezni, mármint, hogy micsoda csaták mehetnek a háttérben. Lin esetleg tudja, nem elég a szappanopera, kell valami plusz, de a sztár már csak a szentimentalista dologra vevő, és az akció is egyre hülyébben néz ki vele. Lehet hozzáképzeltem, de mondom, ugyanaz az ember rendezte, aki a Fast 5-ot.

Nincs végszó, csak egy kérdés: nektek mi volt a legviccesebb a komolyan vett jelenetekből? Részemről amikor Dom “feláldozta magát”, hősiesen tartotta a frontot amíg a többiek elmenekülnek… hogy azok ne meneküljenek el, hiszen Dom egyedül lenyomott mindenkit tulajdonképpen. Vin Diesel nem veszíthet vásznon csatát!

Spiderhead – all style

A Top Gun Maverick és az Oblivion meg a Tron: Daft Punk rendezője ismét bemutatta, hogy a design életre keltéséhez rohadtul ért, de az érzelmi központhoz még egy másik erős alkotó hang is kéne mellé. Vagy legalább egy remek forgatókönyv?

A történet röviden úgy foglalható össze, hogy van ez a kigyúrt börtönigazgató, aki gyógyszerkísérleteket végez a rabjain, de azok beleegyezésével, hiszen ezen a helyen elvileg könnyebb tölteni a büntetést, mint egy állami börtönben. Szépen lassan eljut valami csodaszerhez, amiről nem árulnék el sokat, de a tesztek közben több hiba is becsúszik. És ennyi.

A Spiderhead a börtön neve, az egész pedig kicsit párhelyszínes dráma akar lenni az emberi határokról… talán. A kiszolgáltatottak kihasználásáról, nem csak a börtönben. Az a baj, hogy ha ez nem is belemagyarázás, igazából a film maga nem is merül el túlzottan ezekben a témákban, pedig talán oda tudott volna szúrni pár fájó helyre.

A pók feje egy novellán alapszik, aminek itt a története röviden összefoglalva, ezt húzták szét 100 percre. Mármint igazából simán lehetett volna ebből majdnem 2 órás végeredmény, de itt valahogy nem sikerült. Konkrétan elolvastam az előbbi tartalmat, és bólogattam, hogy igen, jó kis dilemma, de a filmben valahogy felszínesnek és súlytalannak érződött, talán azért is, mert a feloldásának átírása borzasztó lett. Konkrétan szanaszét esik a harmadik felvonás.

Viszont mindezek mellett simán lecsúszott, hiszen mint említettem, külsőségekben Joseph Kosinski továbbra is erős. Remek szereplőgárda, gyönyörű design, olyan “kellemes” jelenetek, már ha lehet ezt mondani. Talán pont a kellemesség miatt is gyenge a morális központ. Ha a végén a káosz mögött van egy rendes gondolat, és jobban megy neki a humor, akkor jobb élmény lett volna, de így is… elment.

Ui: na már a gonosz zseni CEO-k is kipattintottak lesznek? Micsoda kép ez a fiataloknak!

Gunpowder Milkshake – gyorsan átmegy mindenen

Míg a Kate védhető, addig ez a másik Netflix szösszenet (itthon más forgalmazta, így mozis volt) sajnos nagyon nem. Ilyen képregényszerű, John Wick áthallásos akció valami akar lenni, ami rögtön az első percekben elvérzik. Mármint noir képvilágból merítenek, tragikus sorsú bérgyilkosra rányit egy valag rosszfiú, és erre így lő rájuk:

A kemény csaj, akitől mindenki fosik. Komolyan ritkán látok ennyire mellécastingot, mint Karen Gillan a Gunpowder Milkshakeben. Mindezt úgy, hogy olyanok veszik körül, akiknek sokkal több a karizmája, legalábbis ebbe a zsánerbe jobban illő. Mármint van akciójelenet, ahol Lena Headey, Carla Gugino és Michelle Yeoh egyszerre osztja… Gillannal közösen. Borulnék.

Vicces amúgy a film olyan szempontból is, hogy igazából nem látszik hova akar sorolni. Az egész egy John Wick paródia lehetne, de… ezt komolyan vették. Ez egy komoly film akar lenni. Annak viszont rohadt gyenge. Nyilván vannak benne humoros jelenetek, kb. minden amihez Paul Giamattinak köze van, meg coolosan túlozni próbálók, néha még látványosak is talán, de folyamatos elhasal a film, és iszonyat művi lesz a kidolgozásában is. Műkeménység. Műdráma.

Érdekes párhuzam a szintén iszonyat túlzó Hit Girlös mentőakció (a Gunpowder legközelebb a Kick-Ass-hez lehetne), ami szintén idióta, és mégis megy benne a drámai szál, na ha ezt odatesszük mondjuk Gugino nagy akciója mellé, ami tele lehetne érzelemmel…

A történet amúgy röviden annyi, hogy egy bérgyilkos rossz embert tesz el láb alól, ami miatt nagyobb bajba keveredik, és közben még egy kislányt is meg kell óvjon. Sőt, még az ezer éve látott anyját is fel kell keresnie, aki szintén ezt a szakmát űzte. Közösen vágnak oda a végtelen mennyiségű férfinak, akik a nyomukban loholnak.

The Adam Project: a Netflix behúzta?

Sikerült egy közepesnél kicsit jobb blockbuster szállítaniuk? Nyilván túlzok, pár drága filmjük jó volt, de ha már itt is Reynolds a főszereplő, akkor a Red Notice-hoz hasonlítás valamennyire elkerülhetetlen, az is nagy premier volt a streaming szolgáltatónál, és hát Az Adam-projekt agyonveri simán. Azért így sem teszi nagyon-nagyon magasra a lécet.

A történet egy időutazással indul, Reynolds karaktere láthatóan nem jó úton járva kiköt 2022-ben vagy mikor. A lényeg, hogy nem ott, ahova eredetileg menni akart, így kénytelen összefogni tini önmagával, és az egész jövő a tét. Ennél jobban nem is mennék bele, tipikus mostani gyártású, a 80-as évekből merítő darabról van szó, a Stranger Thingsre várva le lehet tolni.

Pár arctalan páncélos csávó üldözi, szerencsére a kinézetük miatt legalább nyugodtan megölheti őket és mégis gyerek kalandfilmként sorolhatjuk be az Adam Projectet. Na jó, nem akarok túl cinikus lenni, mivel élveztem a filmet, de ahogy öregszem úgy kezd ez a képmutatás az erőszak felé egyre jobban zavarni. Itt különösen furcsa volt, mert elég lett volna, hogy a fegyverek amikkel harcolnak azok csak visszalökik az embereket a saját igazi idejükbe. Vagy nem tudom, nyilván akkor kicsit máshogy kellett volna a forgatókönyvet is írni. Mindenképp feleslegesnek tűnt, hogy arctalan páncélosok ellen harcoltak Reynoldsék, főleg, hogy milyen páncélok azok, ha puszta kézzel kiüthetőek a benne levő emberek. Konkrétan mitől védi őket a felszerelés? De ennyit a szőrszálakról.

Bár Ryan Reynolds mindig magát játssza mostanában, viszont néha tényleg fárasztó, a Red Notice-Hitman’s Bodyguard 2 duóval valamennyire besokalltam én is, de a Free Guy és ez valamennyire visszahozta a földre. Nem meglepő, hogy utóbbiakat ugyanaz, Shawn Levy rendezte. És valamennyire a rossz gyerekszínészek dolog is kezd megdőlni mostanában, lehet csak az íráson múlik minden és a 90-es években iszonyat rosszul bántak velük? Vagy a castingosok ügyesebbek? Itt is belenyúltak, a srác remek ellenpontja előadási energiában Reynoldsnak, ügyesen szállítja ugyanazokat a poénokat máshogy.

Igazából nem véletlenül ilyesmikről írok. Sajnos nem új blockbuster remekmű született, nem egy új Terminator 2 mondjuk, bár az időutazás és apa téma miatt valami olyasmi gyomrosba is reménykedtem a sztoriban, mint amire az About Time volt képes anno. Viszont ehelyett még ha volt is szomorúság, azért valahol visszatértünk a kellemes élmény irányába. Korrekt akciók, talán a végsőt leszámítva, jó alakítások, pár poén, remek zenék.

Mondani nem akart sokat, csak egy kis nosztalgiás járat modern tempóban. Semmiképp sem kidobott idő, csak semmi extra, valami még kellett volna bele, de nem tudom pontosan megmondani micsoda. Nem depresszió vagy ilyesmi, csak egy kicsit több mélység, viszont simán mostani mozis blockbuster minőség, és egy Moonfallnál több értelme is van, hogy olyat mondjak aminél sajnáltam a 3-4 órát amit az utazással és az elején levő reklámokkal kiadtam rá.

Scream: a 2022-es, a 11 évvel későbbi folytatás, a legacyquel, a..

Ilyen amikor a castingért felelős valahogy bejut a tehetség vákumba, a semmilyen arcúak és alakításra képesek gyűjtőhelyére, és onnan húz ki egy főszereplőt? Minden, de tényleg minden mást félretéve is az az első ami szembejön az új Scream nézése közben, hogy Melissa Barrera mennyire nem tud játszani. Vagy borzasztóan volt rendezve az egész.

A történet, nos a mostani trendekre reflektál, legyen az a Ghostbusters: Afterlife, a Jurassic World, vagy ugye épp a Halloween. Requel, legacyquel, régi karakterekre és a felélesztett franchise egyik korai történetére akaszkodva új főszereplő behozása, aminek során rosszul sikerült folytatásokat esetleg ki lehet hagyni, ahogy a Ghostbusters: Afterlife is elfelejtette a női mellékágat. Talán ez a legismertebb példa, azért ezt emlegetem, de nyilván a Halloween is ugrott nagyokat.

Ennek kapcsán új főszereplő van, aki fiatalon Woodsboro-ban élt, és miután a még mindig a kisvárosban levő testvérét megtámadja a semmiből újra visszatérő Ghostface, kénytelen vissza is térni oda. Innen jön egy szokásos Scream-re hasonlító “ki a gyilkos” nyomozós… nem is, inkább eseményeket elszenvedős sztori, aminek a végén ott a nagy felfedés.

A Scream mindig a reflektálásról volt híres, és most is ezt teszik, viszont valahogy nem működik. Nem is a végső üzenet, hiszen azzal a The Last Jedi óta kicsit egyet is lehet érteni, de aminek fényében úgy tűnik mintha az egész túl komolyan lett volna véve. Az eredeti Scream az összes klisé emlegetése mellett fun tudott maradni, itt meg olyan, mintha “látjátok, ilyennek tűntök” hegyibeszéd menne, mindenki lehülyézése.

A kioktatás pedig nem fun, nem játékos nézőszívatás, még ha meta is valójában, hiszen egyre több film akar minket kioktatni, a képünkbe nyomva a gondolnivalót. És az is meta tulajdonképpen, hogy a régi történetet felhasználva egy gyengébb mű születik (fent említettek mindegyike), csak épp a Screamhez nem illik, mivel amikor az első rész klisékre mutogatott, az attól még magában is megállta a helyét, itt is kellett volna valami plusz. Az egészen a Netflix-film kinézet sem segít. Ez azért is érdekes, mert a rendező duótól a Ready or Not ha nem is nyerne Oscart, de valamivel szebb volt.

De hogy ne csak negatív legyek, a gyilkosságok egy része valamennyire szórakoztató volt, főleg, hogy bárkit szúrt le Ghostface, az teljesen kielégítőnek számított, mivel kedvelni szinte senkit nem lehetett. “Ő is meghalt? Na és? Ömöljön a vér!”

Zola

A film amit 10 ember látott itthon, pedig sztriptíztáncosok vannak benne? Lehet tudat alatt ez is mozgatott, de közben nagyon-nagyon kíváncsi voltam miképp csináltak pont ebből filmet. A Zola alapja egy twitter thread, ami nagyjából 2 oldalon elfér. Mindezek ellenére mégsem hívnám novellának, mert valahogy megragadta a mikroblogolás lényegét, és kb. katapultálta a köztudatba, hogy ilyenre is jó. Lehet történetet írni így is, minden sallangot kihagyva csak a lényeget átadni nyersen.

Na de ezzel mit lehet kezdeni filmkészítőként? Spoiler: nem sokat.

A történet röviden annyi, hogy egy sztripper (Riley Keough) az új hasonló foglalkozású, de nagyon független barátnőjét (Taylour Paige) rábeszéli egy hétvégi floridai tánckörútra, mert ott annyi pénzt lehet csinálni azokban a klubokban, ahova vannak kapcsolatai. El is indulnak, de már akkor gondok adódnak, hiszen a kocsit az eddig normálisnak tűnő csaj stricije vezeti, és velük megy még a csaj furcsa pasija is. Nyilván az önálló, tipikus örömlány életet, szigorúan csak táncos nőnek ez nem tetszik. Aztán a strici nyomására egyre durvább dolgokat kell megtenni, és így mélyül a két sztripper között is a szakadék, ahogy halad előre a hétvégi program. Nem akarom lelőni a fordulatokat azért.

Viszont ez twitteren, durva szlenggel, nulla töltelékkel valahogy ütött. Sütött az energia a mesélés módjától, nem pedig attól, ami ténylegesen történt, hiszen az eléggé átlagos sztori. Erre a filmmel mi történik? Na erre voltam kíváncsi, de még a főcímekkel megtűzdelve sem tudnak tényleg 86 percet megtölteni, hát még energikusak lenni. Konkrétan két jó megoldás van, az egyik amikor twitter csilingelést hallani a tényleges tweetek szó szerinti felidézésekor, a másik amikor a gonoszabb csaj később megjelent “másik oldal” sztoriját életre keltik.

Ezen kívül kaptunk egy átlagos művet, amit ránézésre 16mm filmre forgattak (a zaj miatt tippeltem, megnéztem és tényleg így volt), szóval a képi világa tetszett, mert nem olcsón digitálisan hozták ki. Tényleg, komolyan álltak neki az egésznek, az alakítások baromi jók, mindenki felpofozná Riley Keough karakterét simán, de mégsem volt benne elég puskapor.

Igazából nekem az volt előzetesen a tippem, hogy ez egy montázs kéne legyen kb. Maga a twitter thread is arra hasonlított, mint amikor a Vonzás szabályaiban Ellis leírta Viktor európai körútját, és amit az a film zseniálisan adaptált. Na egy ilyen klipet kéne vágni a Zolából.

Reminiscence (Új múlt): a jelenbe vész

Amikor minden adott egy legalább jó szintet megütő filmhez, de jön az író és bevágja az ágat a küllők közé, aztán pofára esik a nézővel közösen.

Itt egy neo noir, amiben a főszereplő egy háborút megjárt férfi, aki a jelenlegi munkája során volt bajtársával közösen segít emlékeket feleleveníteni az embereknek. Mindezt a közeljövőben, ahol a tengerparti városokat már félig ellepte a víz. Természetesen a gazdagokat nem értini a probléma, hiszen ők időben építettek gátat és vettek szárazföldet maguknak. Itt téved be egy nő a főszereplő üzletébe, hogy segítsenek neki előkeríteni a kulcsait. Be is üzemelik az emlék gépet, a férfi pedig nyilván beleszeret a nőbe.

Szóval megvan a sci-fi köntös, ez az emlékekben mászkálás érdekes plusz, van végzet asszonya, van a nyomozó akinek a morális kódja megsérül az ügy végére, és még kis akció is akad. Na meg a világ mocska felszínre kerül. Amolyan igazi noir recept, csak épp most ilyen körítéssel. Hogy lehet ezt elbaszni? Hát ahogy Lisa Joy tette író-rendezőként.

Lehet csökkentette az élményt, hogy tudtam, Ms. Joy korábban a Westworldökön dolgozott, és úgy tűnik a lényeget ő vihette a 3. évadban, mert egyszerűen nulla érzelmi töltet volt itt. Tényleg nem abba kötök, hogy a házak miképp bírnák a tenger ostromlását, hanem ahogy a karakterek haladnak előre a történetben az a katasztrófa. Előfordulhat, hogy az előtudásom nélkül is a Westwordhöz hasonlítottam volna a filmet, olyan élettelen és mechanikus a Reminiscence, mint az. Sajnos ez alatt az akciót is értve, meg sem lepne, ha ugyanaz a csapat hozta volna össze, mint a sorozatban…

Nyilván van mondanivaló, bár először azt hittem, hogy a “realitás nélküli nosztalgia rossz” felé haladunk, de a film vége máshova vitte ki a történetet.

Ami plusz pont az természetesen a jövőbeli világ. Oké, kicsit “greenscreen, the movie” a hatás, mégis jó volt a félig víz alatt levő városokat nézni. Ahogy Hugh Jackman és Rebecca Ferguson párosa is remek. A többiek már kevésbé, főleg a gengszter Daniel Wu.

Még ide lezárásnak eszembe jutott, hogy a Blade Runnernek volt egy olyan változata, amiben a stúdió kérte Harrison Ford karaktere narrálja is a történteket régimódi noiros módon, erre kedvenc színészünk fahanggal felmondta az egészet, nehogy ezt a túlmagyarázottat küldjék végül moziba. Na itt van narráció, és úgy tűnik muszáj volt ezt a változatot kiadniuk, mert különben a történetből és expozíciókkal teli jelenetekből nem is sejtenénk mit éreznek a karakterek…

Jungle Cruise (Dzsungeltúra) – csak az izzadós rész, nem pedig a szórakoztató

Ilyen az, amikor a Disney fogja az összes kalandfilmet, betáplálja valami big data mesterséges intelligenciába, az meg kiköp valami forgatókönyvet. Mindezt szinte nulla külső helyszínen leforgatja a Commuterért és Non-Stopért felelős Jaume Collet-Serra.

Kőkemény leszek a Dzsungeltúrával, talán pont azért, mert reménykedve vártam. Nekem a Rockkal nincs különösebb bajom, Emily Blunttal főleg nem, és hát az egész egy kalandfilm akart lenni, azt a zsánert pedig imádom. Vicces körbenézni, hogy az egyik kritikában a Múmiához, a másikban a Karib-tenger kalózaihoz, a harmadikban még a Nílus gyöngyéhez is hasonlították, mert ahogy kezdtem a posztot, szerintem ezek abszolút jellegtelen, fantáziátlan keveréke, egyikhez sem hasonlítható igazán.

A történet egy Amazonas környékén található mindent meggyógyító csodanövény felkutatása körül pereg. Egyrészt van egy ősi átok, ami érinti az ezt 400 éve megtaláló spanyolokat, aztán van egy nő aki csak szakmai elismerést akar ezzel a gyógyszerrel, és van katona tiszt a tengeralattjárójával, aki a háborút akarja megnyerni (a másodikat? komoly kérdés, a film alig utal rá). Ja meg van egy kalandor sármőr, akiben nem lehet bízni. Ezek a karakterek keverednek többször összetűzésbe a “kincs” felé vezető úton.

A legszomorúbb, hogy a filmben semmi egyediség nincs. De FUN sem. Konkrétan nagyon érezni, hogy egy terméket látunk. A Jungle Cruise ugyanúgy egy “ride” Disneylandben, mint a Karib-tenger kalózai volt anno, és láthatóan (a spanyol karakternél meg főleg) azt próbálták megidézni, de tipikusan öltönyösök irányítása alatt. Mármint egy kompetens filmkészítő nem akadt itt, aki értette volna, hogy a Johnny Depp film nem csak Depp alakítása miatt működött, hanem mert remekül van felépítve és rendezve, és az akciói egyszerűen izgalmasak. Itt meg nézhetjük ahogy Avengers fizikával menekülnek folyamatosan zöld hátterek előtt az emberek. Konkrétan olyan az egész, mintha egyszer nem lettek volna igazi hajón. Tudom, láttam a BTS videókat, 1-2 díszlet fel volt húzva, de minden olyan iszonyat furcsán digitális, ami baromira rosszul áll egy régimódi kalandfilmnek. Kicsit elkalandoztam, de egyszerűen még az akciójelenetek, vagyis setpiecek sem működnek, sokszor még szinte a tét sem érződik igazán bennük.

Nekem a legdurvább pedig az volt, hogy bár Emily Blunt és Dwayne Johnson is karizmatikus, vicces karaktert hoz, viszont kettejük között nulla szikra van. Nagyjából testvéri szeretetnek néz ki a főszereplők közötti kapcsolat, pedig szerelmi szálat építenek…, bár az építenek jelző elég nagy túlzás, inkább csak reménykednek a film készítői, hogy valami kémia valahogy véletlenül lesz a két főszereplő között. Van is, baráti, testvéri. Konkrétan a film végén a macska érzelmesebb jelenetet hozott, mint Blunt…

Olyan jó lett volna valami laza kalandfilm, ehelyett kaptunk ezt a semmit. Hihetetlen számomra az egész, de komolyan, hogy még csak egy jó fél órára sem lehet mutatni “legalább ez elment benne” felkiáltással. Van eleje, közepe, és vége, de csak talán film a Jungle Cruise.

- A múltba →

Kategória archívum: *****