Menjetek el rá. Nem akció-sci-fi, lassú, gondolatokkal operál, de nem képzeli magát az új Űrodüsszeiának, így nem is gebed bele abba, hogy megpróbál felnőni ahhoz.

A történetről bőven elég annyit tudni, hogy jönnek az idegenek, leszállnak a Föld 12 pontján, és várják a kapcsolatfelvételt. A nemzetek mind máshogy állnak neki a dolognak, az amerikaiak egy nyelvészprofesszorral, aki megpróbál kommunikálni velük, és megtudni miért jöttek. Ne olvassatok jobban utána!
Nem akarok jobban spoilerezni, de a kommentekre majd vigyázzatok, így főleg csak arról írnék, hogy milyen fantasztikus élmény volt. Nem lehet mindent a rendezőre kenni, de megint Denis Villeneuve neve van ott egy ilyen élmény végén. A feszültséget gyönyörűen építik a katartikus csúcsponthoz, a zene lenyűgöző, a kép többnyire gyönyörű.
Ahogy fent említettem, szerencsére nem vállalta túl magát a film, és annak készítői. Ez lecsupaszított történethez vezet, ami egy kivétellel lassan hömpölyög előre, és olyan talán egy kicsi gondolkodásra készteti az embert. De nem olyanra, hogy “ott mi történt, ez mit jelent”, hanem, hogy is mondjam, az ezutániakra. Már ha bele akarunk bámulni az emberiség tudatába. Nem akartam ennyire Coelho-san, de már mindegy.
Azért úgy is működik, ha felállunk utána és csak a két óra alatt átélt érzelmeinkkel gazdagodunk.
Most kimegyek a teraszra, rágyújtok még egy cigire és újra meghallgatom az On The Nature of Daylightot.