Ez most egy kicsit elfogult írás lesz, hiszen Sorkin az az ember, akinek a munkásságára nem tudok elfogultság nélkül nézni. Nekem az ő neve adta el a filmet, pedig Julia Roberts simán elijesztett volna, és hát enyhén szólva nem bántam meg, hogy Roberts kisasszony jelenléte ellenére rászántam magam. A néhol túl hősies West Wing érzést már a bevezető után gyorsan elfelejthetjük, amikor két sztriptízcsaj beugrik Charlie Wilson képviselő mellé egy jakuzziba.
A Charlie Wilson’s War igaz történet alapján készült, ami gondolom azt jelenti, hogy 1-2 tény stimmel, a többit meg egyszerűen hozzá költötte mind az eredeti könyvet író George Crile, mind a forgatókönyvet író Aaron Sorkin. Arról szól, hogy Amerika segít megbuktatni a szovjet birodalmat, és amikor ezt megteszik, akkor elkövetik az egyik legnagyobb baklövésüket. A film végén meglátjátok mit. A szovjetek legyőzéséhez csak pénz kell, és a filmbeli történések nagyjából ezen pénz megszerzéséről szólnak. Na jó, ez túlzás, de nem akarok többet elárulni.
A kidolgozás pedig odacsap. Nem azt mondom, hogy Bradley Whitford meg Rob Lowe például nem jó Az elnök embereiben, de azért egy Philip Seymour Hoffman és egy Tom Hanks páros vászonhosszal lehagyja őket. A Julia Roberts utálókat meg is nyugtatnám rögtön, hogy a hölgyemény összesen talán 10 percet szerepel, és akkor lehet, hogy sokat mondtam. Helyette van sok Amy Adams, aki gyönyörű, és van még rengeteg eyecandy titkárnő, mivel a Tom Hanks által játszott képviselő csak szép nőket hajlandó foglalkoztatni az irodájában. Éljen a szexizmus?
Mint mondtam, nekem Sorkin neve tette fel a várt filmek listájára, a két főszerelő csak a hab volt a képzeletbeli tortán. A rendező Mike Nichols filmográfiáját elnézve – hiába van ott a Closer is -, pont tőle nem vártam egy ilyen könnyed komédiába bújtatott politikai szatírát. Még ha a szatíra nem is meglepő tőle, ez a könnyedség, ami a Charlie Wilson’s Warban volt, az valamennyire igen.
Van egy jelenet a filmben, amikor Charlie először találkozik a Seymour által játszott CIA ügynökkel, ami annyira zseniális és Sorkinos volt, hogy ha a Studio 60 fiaskója után esetleg végleg leszámol a tévével, akkor is várhatjuk a filmeket ezerrel. Három perc alatt úgy kever két szálat, a szokásos “egymás gondolatait szinte látják” társalgással, hogy pislogni is alig mertem, nehogy lemaradjak valamiről. És el kell ismernem, egy-két szinttel a tévések fölött van mindenképp az a teljesítmény, amit ott Hanks és Seymour Hoffman hoz.
Charlie Wilson háborúja értékelés
Bár 30-án láttam, de “átcsaltam” az értékelést idénre, mert nem akartam, hogy elvesszen a toplista árnyékában, vagy esetleg berakom elsőnek, mert akkora élmény volt. Legszívesebben 10/10-et adnék rá, és nem azért nem adok, mert jönne a “fanboy” oltás, hanem mert az utolsó harmadra kicsit elveszetette a lendületet, és átment felsorolásszerűbe, ami egy filmnél nem előny. A kicsit komolyabb skálámon viszont a 8/10 elmegy rá. Aki West Wing, Sports Night, Studio 60 rajongó, annak kötelező, aki pedig csak szórakozni akar egy jót úgy, hogy nem nézik teljesen hülyének, annak is ajánlott. Nincs baj az “alsóbbrendű” ponéokkal sem, de azért néha kell a stílus és felüdülés.