Nem túl gyakran nézek drámákat, életrajzi filmeket talán még ritkábban, és szerintem egy német filmet sem tudnék felsorolni, amit láttam volna a tavalyi évben, és az előtte lévőben is, ha jól emlékszem, csak kettőt, tehát ez sem túl gyakori nálam. Most mégis megnéztem ezt az alkotást, és voltaképpen egyáltalán nem bántam meg. Persze, felszínes mivoltomról árulkodik, hogy azért Natalia Avelonnak igen nagy szerepe volt a döntésemben.

Ő személyesíti meg Uschi Obermaiert, a 60-as évek híres német modelljét, aki szabadságra vágyott, és meg is kapta azt. Igazán kalandos élete volt, miután a modellkedés közepette megjárta az új világot hirdető berlini első számú kommunát, majd a Rolling Stones gruppija lett, Keith Richadsszal hosszabban tartó kapcsolatba is került. Szabadságvágya némi önzőséggel párosult, így a szerelmi élete meglehetősen kuszává vált, nem akart sosem egy férfi mellett végleg leragadni, mégis hozzáment később Dieter Bockhornhoz, akivel bejárták a világot.

Életének ezt a szakaszát mutatja be a film, és Natalie Avelon helytáll a szerepben, ugyanakkor még adottságai is vannak a ruha nélküli jelenetekhez, amikben igencsak bővelkedett a film. Mondjuk, ha valaki hallotta az énekhangját, és meghallja a rendes, németül beszélőt (ami gondolom, az ő hangja, tekintve, hogy Németországban nőtt fel, beszéli a nyelvet), először elrettenhet, és egyben elgondolkodhat, mint én, hogy azt egyáltalán ő énekelte-e, vagy effektelve volt, vagy csak ennyire eltér az énekhangja. Enyhén szólva akad különbség a hangtónusok között, a beszédeknél először ijesztően mély volt, de igazából nem kellett sok idő, és megszoktam, sőt, később egész kellemes volt.

Keith Richardsot Alexander Scheer személyesítette meg, és szintén kitűnő munkát végzett, én tényleg elhittem, hogy ilyen volt akkoriban a gitáros. Victor Norén Mick Jaggerként annyira már nem győzött meg, de az is igaz, hogy csak pár jelenete volt, lehet, csak ezért. A berlini lakóközösség és a diákmozgalom egyik vezető alakját, Rainer Langhanst Matthias Schweighöfer játszotta, és ugyan bezsebelt egy díjat is érte, de nekem nem igazán jött le a játékából az a nagy aktivista, a szövegéből maximum, no de az a megtörtént dolgok és a forgatókönyvírók érdeme. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, maximum csak a karakter ismertségében, a hamburgi piros lámpás negyed klubjának tehetős tulaját, Uschi leendő férjét, David Scheller alakította, és azt kell mondjam, nekem az ő játéka tetszett a legjobban.

A film amúgy Uschi Obermaier autobiográfiája alapján készült, így valószínűleg közelít is a valósághoz, maximum az a kérdéses, hogy ő hány dologra emlékezett félre.

A jelmeztervezőt, Petra Kray-t, szintén díjra jelölték, és mindenképpen ki kell emelnem, mert tényleg olyan ruhakölteményeket faragott, vagyis inkább varrt/varratott, amiktől néha lementem hídba. A modelleknek aztán van egyfajta ruhatáruk, az egyszer biztos. Az egyik jelenetnél még vissza is pörgettem, hogy az előbb még nem volt kint a melle, mi volt ez, aztán leesett, hogy nem bakit fedeztem fel, csak a ruha volt automata.

Mindent összevetve azért egy szép film volt, szép felvételekkel, még ha odáig el is kellett jutnunk. Persze, ettől még nem fogok rászokni a német filmekre, mert amiket láttam eddig, korántsem nyerték el a tetszésemet, és nincs időm kísérletezgetésekre, ami pont szembejön, azt megnézem, mint ahogy eddig is tettem (szóval ne is kezdjetek ajánlgatni). De ennek simán jár a 7/10.