Köszönet mindenkinek, aki az immár 9 hónapja indított Patreonon beszállt akár 1 alkalomra, akár végig, és támogatta az oldalt (vagy épp most fogja;). Nélkülük lehet nem vittem volna így végig ezt a tavaszi fesztivált, napi egy “elfeledettebb” filmet megnézve, és kritikát is írva róla. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ilyesmikről sosincs szó, de azért egy Omni Loopot vagy Poolmant szerintem megnézés után nem írtam volna meg, ha nem tűzöm ki ezt a hetet a támogatók miatt.
Remélem tetszett.
Extraként még toplistába is rendezem őket. Az biztos, hogy tényleg ajánlottnak csak a legelsőt tartom, de a többinél is ott az érvelés, ami alapján lehet dönteni róluk:
Ilyen az, amikor egy színész beváltja az összes szívességet amit az évek alatt összeszedett, hogy alkosson valamit. Lehet nem mondtam újat, de elnézve a szereplőgárdát és a minőséget, máshogy tényleg nem jöhetett Chris Pine rendezése. Na meg a világjárvány alatt készült, a szinte nulla statisztás jeleneteken mindenképp kiszúrható, viszont miatt többen rá is értek mondjuk. Na de ez mind csak a körítés, milyen is a film.
A történet egy opera zenére medencét takarító csóró férfi körül bonyolódik (ez lenne Pine), akiről épp dokufilmet forgat a legjobb barátja, mivel igyekszik elérni, hogy optimalizálják az imádott Los Angelesének a buszmenetrendjét, és így a tömegközlekedést. Kis tettekből születhet csak valami jó, nem?
A bonyodalmat pedig avégzet asszonya hozza, aki megjelenik a medencéjénél azzal, hogy a városi tanács elnökének új asszisztense, és a főnöke sáros. Csak a medencés segíthet neki kideríteni az ügyet! Vagy valami ilyesmi. Bővebben nem tudok belemenni, mert ez egy vibe noir, ez a lényege. Oké, van Egy Ügy, aminek során mocskos titkok derülnek ki, de a főszereplő csak kicsit idiótaként és jóindulattal átbotorkál a rejtélyeken, hogy végül minden elrendeződjön.
Nem is tudom hogy mondjam máshogy: ez egy tisztelgés a régi nagyok előtt. A víz miatt természetesen előkerül a Chinatown (amit elvileg látott a főszereplő, mégsem esik le neki a végzet asszonya helyzet:), de a komédia részről a Big Lebowski, vagy emlegethetném éppen Hitchcokot és a To Catch a Thiefet. Meg gondolom rengeteg utalás amiket ki sem szúrtam.
Ami biztosan szép, az ismét csak a fényképezés, és szerintem ez nagyon árulkodó is. Mármint annyira szép színes, napfényes, hogy minden bökkenő ellenére a film csak ennyit akad átadni, Los Angeles szívét, nem pedig a romlottságát. Viszont a vibe szóból gondolom egyértelmű, hogy megosztó darab, de jó volt látni ahogy hülyült ez az ismerős arcokkal teli szereplőgárda. Komolyan, Pine főszerepel is, de feltűnik még: Annette Bening, DeWanda Wise, Stephen Tobolowsky, Clancy Brown, John Ortiz, Ray Wise, Juliet Mills, Jennifer Jason Leigh és Danny DeVito is. Igazi komédia csapat, rutinból is feldobnak pár jelenetet, bár csak mosolygásnyi szintre.
Nem véletlenül halogattam a filmet, ami siralmasan szerepelt a TIFF-en, de azért reménykedtem, hogy gyöngyöt találok, egy alig ismert új lazítós filmet, olyat ami nagyon bejön majd. Nem lett így, viszont nem tudom ténylegesen lehúzni, mert pont azt képviseli, igazából az összes héten tárgyalt darab mellé beillőn (na jó, talán a Greedy People kilóg), hogy legalább próbálkozott. Nem ment neki tökéletesen, de nem folytatás, felnőttekre céloz, és még jól is van elkészítve. Döcög, de nem rutin.
Viszont éltetni sem lehet, bár simán elvoltam ebben a kb. 100 percben. Az biztos, hogy ha valaki modern Los Angelesben játszódó gyöngyszemet akar, akkor a sokkal merészebb Under The Silver Lake ajánlott, ha még nem volt meg.
A pótolni valók között eljutottam Jude Law tavalyi filmjéhez, és már most szólok, hogy az utóbbi évek legjobb realista akciójelenete ebben volt! Mondjuk úgy éreztem, hogy a rendező Justin Kurzelt csak ez motiválta az igaz történeten alapuló Order elkészítésére, de túlzok persze.
Az 1980-as években Amerika egyik államában több kisebb robbantás és bankrablás történik, amik között csak egy FBI ügynök látja az összefüggést a helyi neo-náci csoporttal. Vagyis mint kiderül, az abból kivált karizmatikus vezető követi a The Turner Diaries-ban lefektetett pontokat arról, hogy miképp… lehetnek a fehérek a minden, amihez meg kell dönteniük az amerikai kormányt, és kirobbantani a faji háborút.
Igazából a filmben az a legérdekesebb, hogy itt ez az eléggé időszerű téma a szélsőjobbos gyűlöletcsoport előretöréséről, de teljesen visszafogottan állt hozzá a készítője. Egyáltalán nincsenek nevetségesen túlzón vagy elnagyoltan ábrázolva a szélsőséges gondolkodásúak, hanem teljesen érthető, hogy miképp győznek meg másokat is az ügyükről. Bár nem átütő, de pont emiatt működik a film, mert a gonoszt végig hihetően és valósan kezeli, sőt… bár erre még visszatérek.
Ami mindenképp kiemelendő, hogy a szereplőgárda mennyire felhúzza az egészet. Jude Law a Husk (micsoda név:) nevű FBI ügynökként a hasonló ügyek által teljesen kiégve nyomoz. Nicholas Hoult mint a neo-nácik karizmatikus pszichopata vezetője brillírozik. És Tye Sheridan is nagyon jó a nézők kapcsolódási pontjaként, ahogy “elvoltam itthon a családdal” tudatlanságból felvilágosul, miközben segít az FBI-nak.
Ezen kívül a film maga valami gyönyörűen néz ki. Amolyan régimódi felnőtt thriller, amikből nem sok készül. Van pár ötletes megoldás benne, például a merénylet amit elkövet a csoport, vagy épp a rablások hihető megvalósítása. Viszont a bevezetőben ezért emlegettem Justin Kurzel rendező érdeklődését, mert a korábbi munkái között a bérmeló (Assassin’s Creed) mellett láthatóan érdekli a törvényen kívüliség esztétikája is, elég megnézni a True History of the Kelly Ganget például. Itt is western szerűen mutatja be a csoport rablásait, a legfontosabbnál konkrétan csak felhúzott sállal takarják el az arcukat és “belovagolnak” a kocsijaikon lekapcsolni a lovasfogatot/vonatot. Csak épp modern köntösben.
Kurzelt mozgatta a táj és a western örökség, ami azért persze az amerikai mentalitás alapja, így van helye, de kicsit el is merült ebben. Ennek megfelelően az előbbi, a nyomozás és a rablás van van jobban kibontva, míg a következményeken csak gyorsan átesik a végén.
Ellenben a neo-western hangulat miatt nagyon amerikainak érződik az egész. Hiába égető probléma mindenhol a témája, az Ordert mégis jobban az országhoz köti a megvalósítása, ami érdekes, hiszen a rendező valójában ausztrál, sokáig az ottani problémákat dolgozta fel. Amúgy nagyon foglalkoztatja a radikalizálás, ha átlapozzátok a filmjeit.
Furcsa, hogy a tavalyi amerikai választás miatt senki sem akarta igazán bemutatni ezt a filmet azzal az indokkal, hogy nácik csapnak össze az FBI-jal benne, túl aktuális, pedig ténylegesen csak egy félmondat van a látszólag nem annyira erőszakos szélsőjobbos vezetőtől, miszerint “várjunk 10 évet, akkor már a szenátusban is benne leszünk, az az igazi változás”, vagy valami hasonló. Az a maró, a lassan beérő dolog. A többi az csak egy jól megcsinált thriller ez esetben, amiben az FBI belföldi terroristákra vadászik, akik bankrablásból szerzik a pénzüket a komolyabb terveikhez, aminek a végén ugye az elnök elleni merénylet is ott van.
Az Order igyekszik nem túlozni, nüanszos gondolkodást elérni esetleg, és a végefőcímet látva aztán végképp egyértelmű, hogy több akar lenni egy jobb thrillernél, csak nem annyira sikerül. Viszont annak, és egy látleletnek remek.
Már a film előzeteséből is sütött, hogy sok rossz ember félreértéses bűnügyi thriller komédia lesz ez, amolyan Coen testvérek és Tarantino keverék. Utóbbit a több karakter szemszögét bemutató fejezetek miatt venném elé. Aki ilyesmiért nagyon odavan, annak tulajdonképpen tudom ajánlani, még ha vannak is vele gondok.
A történetet le fogom egyszerűsíteni, de lássuk. A főszereplő új kisvárosban kezdi meg a rendőri munkáját, a mellé osztott társa beavatja a helyi dolgokba, de az ingyen kávé és fánk után lelép meghúzni a szeretőjét, egyedül hagyva őt. Ekkor érkezik egy bejelentés, amire így magányosan megy ki az újonc, és véletlenül megöli a város leggazdagabbjának feleségét. Befut a társa is, és közösen találnak 1 milliót a házban, amivel lelépnek, kitalálnak maguknak egy alibit, és másra terelik a gyanút.
A bonyodalom, és rengeteg többi karakter behozása pedig azon a vonalon történik, hogy miért is volt ott 1 millió dollár. Mire kellett az? Na ezt nem fedném fel, mert pont ezek a csavarok hozzák a főbb szórakozást, és adják a félreértős komédia részt. Ami mögött azért van több bűnügy is, sok a kisstílű titok a városban.
A fő bajom igazából azzal lenne, hogy mintha nem tudná a film mi akar lenni. Vagyis inkább úgy mondom, hogy volt elképzelésük, az eleje komédia, a vége dráma, viszont ebből csak az egyik ment nekik valamennyire. Na meg a fordulatos forgatókönyv, mert a sok máshonnan merítés mellett legalább elég tempósan, nem túlhúzva gördül előre a történet, ezt mindenképp el kell ismernem.
Viszont a komédia az nem igazán megy. Írásilag még látszanak a poénok néhol, de előhozni azokat már kevésbé ment. Például van a rész amikor valami bérgyilkos és egy pasi alkudozik, hogy mennyi ideje van előkeríteni a pénzt, és azon megy a vita, hogy 2 nap az mire esik, szerdára vagy csütörtökre, amire végül az a megoldás, hogy 48 órája van. Na most ez, oké, így leírva nem, de jól előadva és rendezve simán üthetett volna, annyira komikus a helyzet, de itt simán mellémegy, ránézésre azért, mert a rendező nem tudta mit és hogyan akar kihozni belőle.
Ellenben amikor a Himesh Patel, Joseph Gordon-Levitt, Lily James trió szerepel, akik úgy magukban is simán elvannak szerintem rutinból, az működik, és ott még a poénok is jobban ülnek, mert kitalálják maguknak miképp kéne előadni. Lehet rajta vigyorogni. Legalábbis ez a tippem. Ja igen, még Simon Rex mellékszerepe is ide sorolható.
Igazából folytatta a heti sort, egynek egész jó volt, és valójában nincs tele ilyesmi filmekkel a padlás, ezért is mondtam, hogy aki bírja ezt a félreértős sok szálas stílust, annak jól jöhet, bár a végére eléggé drámaiba vált, hogy aztán rákontrázzon egy teljesen semmilyen lezárással.
Elvoltam vele én is, de egyértelműen az említett páros jelenetei húzták fel, leginkább Joseph Gordon-Levitt alakítása. Azt mondanám, hogy szombat délutáni apróságnak tökéletes, de ezt sem fogjuk sokszor elővenni.
Esélytelen volt, hogy teljesen kihagyjam ezt a sci-fit, mivel az egyik kedvenc koncepciómra, az időhurokra épül. Ha ennyiből nem egyértelmű, akkor példát is hozok a Groundhog Day & Palm Springs kettősével. És sajnos nem meglepő módon a tegnapi kérdésem itt is áll: mi választ el egy “sima” Black Mirror epizódot egy tényleges mozitól?
A történet egy olyan nő körül bonyolódik, akinek fekete lyuk nő a mellkasában. Mármint tényleg, még ha a rákot akarták megjeleníteni vele a jelenünkben, akkor is, van egy pillanat amikor mutatják a mindent elnyelő feketeséget. A fordulat pedig az, hogy még fiatalon talált egy doboz pirulát, amikkel egy hetet vissza tud menni az időben. Sosem többet. Így igazából az Omni Loop kezdetén a kórházból hazaengedése utáni utolsó napjait éli újra meg újra. Bár az élethez két kézzel ragaszkodik, de teljesen beletörődötten pengeti ezeket a napokat a családjával, látszik, hogy nem sok értelmet jelent az élet, ha az embert nem várja a halál, vagy valami ilyesmit is akarhat mondani a film.
A változást egy tudós asszisztens csaj hozza, akinek nem kéne ott lennie abban a bevált rutinjában, amiből már ugye minden pillanatot ismer. Össze is fog vele, hogy közösen kikutassák mik ezek a tabletták, és hogyan lehetne velük 1 hétnél távolabbra visszamenni, így változtatni valamin a múltban, olyasmit átírni esetleg, amit megbántak mostanra. Igen, oda is értem miről szól ténylegesen a film.
A részletes kutatás helyett inkább az életen mereng csak az Omni Loop. De legalább nem a gyász van a középpontjában? Legalábbis nem az amire gondolunk a szó kapcsán, és amit a “rákos” téma miatt várnánk, hanem a “mi lett volna ha?” örök nyaggatásának elengedése itt a lényeg, az elszalasztott(nak érzett) élet gyásza. Mi lett volna ha más párt választok? Mi lett volna ha azt a lehetőséget nem halasztom el? És hasonlók kérdések foglalkoztatják így a halála környékén a főszereplőt, hogy szépen lassan elfogadja ami van, megtalálja az életében a jót.
Igazából amikor a film végére beérik az üzenet, az megható, ellenben addig iszonyat sok önismétléssel jutunk. Nem szeretek a köldöknézéssel jönni, de az író rendező Bernardo Britto munkáján teljesen azt éreztem, hogy szeretett volna művészien merengeni, de nem volt hozzá elég tartalma. Hiába van pár jó ötlet is az Omni Loopban, 1-2 meglepőbb sci-fi pillanat amiket nem lőnék el, de mégis, már (hasraütök) a 80. perc környékén eljut a mondandója végére, amihez már csak a finálé kéne, de akkor még 30 percet tököl, hogy ténylegesen elsüsse amit akart befejezésnek. Legalább egy erős kezű vágó kellett volna ide, aki lemetszi a 112 percet 90 körülre. Bár akkor sem válna kiemelkedővé a mű, de jobban egyben lenne.
A megvalósítása amúgy korrekt. Nem drága indie, de normálisan fényképezett, pár trükk is elfért, viszont még egyszer mondom, egyáltalán nem a sci-fi aspektusa a lényeg. Inkább csak egy sima dráma pár aprósággal és egy nagyobb ötlettel. Nyilván az időhurkos filmek ilyesmik szoktak lenni, legalábbis a két fenti példám sem a magyarázaton lovagol, hanem a karakterek útján.
Viszont itt jön be a másik nagy negatívum, miszerint Mary-Louise Parker erre kevés volt. Ahogy az Ayo Edebiri hypeot sem értem néha, nyilván a Bear hátszelével hasít, de az érzelmes pillanatokban kicsit elfogadtam itt, mert azok mentek neki minden történetbeli lassúság és színészeket nem túl jól vezető rendező ellenére is.
Valamiért kicsit többet vártam ettől, mint amire képes volt. Sajnos teljesen kihagyható lett, ez sem gyöngyszem, de azt el kell ismernem, hogy legalább próbálkozott nem tipikus lenni.
A Társ nézése közben azon gondolkoztam, hogy mi választ el egy “sima” Black Mirror epizódot egy tényleges mozitól. Nem leszólni akarom (az amúgy épp visszatérő) sorozatot, vannak remek részei, és iszonyat hatásos tud lenni, de lehet feljebb lépni. Konkrét példának az Ex Machina jut eszembe, aminek az ötletét sokféleképp ki lehetett volna bontani, de megvan benne az a plusz, amitől mozifilmként gondolok mindig rá. Na a Companion ennek az ellentéte!
Nehéz a filmről konkrétan írni, de… Na, inkább az a helyzet, hogy egy ötlet van benne, amit nem ismerve élvezhetőbb a Companion, viszont ezt már a trailer is ellőtte, szóval ezért nehéz. Mondjuk asszony nem tudta mi lesz, és így sem volt számára igazán átütő a film, szóval ez sem garancia semmire. A lényeg, hogy amit a reklámokban mertek mutogatni, azt én is felfedem. Igazából mindig igyekszem ezt tartani, tudjátok hogy állok a spoilerekhez a kritikákban, de most külön kiemeltem, mert igazából ők sem tudták miképp reklámozzák.
Ez amúgy egy külön posztot is megérhetne, mivel szerintem aki jelenleg filmet ír, és nagy fordulatot akar bele, annak érdemes a fordulat előtti részt is baromi izgalmasra vagy érdekesre írni, kvázi külön kezelve azt, hogy lehessen reklámozni a filmet. Na meg hogy szórakoztató legyen az a része is nyilván.
A lényeg, hogy a soroz… basszus, freudi elgépelés volt, amit bent hagyok. Szóval a film története a közeljövőben játszódik, ahol már simán rendelhet teljesen emberszerű szexrobotot mindenki magának, olyat ami a programozása miatt teljesen és határtalanul szerelmes belé. A szinte főszereplő is ezt teszi, de a sok szex után valami másra is akarja használni a “gépet”, így jailbreakeli mielőtt vidéki kimozdulásra megy a barátaival és az egyikőjük milliárdos szeretőjével. Nyilván elszabadulnak a dolgok, fröcsög a vér.
A sok felvezetés után lehet földbe döngölést vártatok, de egyáltalán nem úgy éreztem közben, mert az alapon felül még volt pár apróbb ötletük, és néhol a fekete humor iszonyat jól állt a filmnek (a Lil Boo Thang duplázás!), amit csak tetézett Jack Quaid seggfej karaktere. Egyszerűen csak a megvalósításban nem volt elég plusz. Valahogy nem jó erővel emelkedtek a tétek, és most nézem, hogy csak másfél órás kb., közben meg vagy kettőnek érződött, ami sosem jó jel. Viszont így is mosolyogtam párszor rajta, és az elszabadulás után Sophie Thatcher robotja is jobb alakításnak tűnt.
Ellenben ami nagyon nem működött, hogy ténylegesen miről is akart szólni. Mármint kinyomja a szemünket a női szerep, és hogy mit várnának el páran tőlük, de a Companion az igazi társdarabja, a sokkal drágább Don’t Worry Darling szintjén nyúl hozzá, csak szórakoztatóbb annál (de csúnyább, mivel olcsóbb, az a film production designban baromi erős). Semmi igazit nem tud megragadni ez a film ebből a szempontból, csak egyet durrant. Mondjuk most elnéztem az író-rendező Drew Hancock eddigi munkásságát, hát nem meglepő a tévés érzet, nem sikerült a feljebb lépés neki sem.
Amúgy a kezdésben említett gondolat egy másik filmre is rányomta nekem a bélyegét mostanában, lesz írás róla. Mindezek mellett nehéz elmenni amellett, hogy a Black Mirror mennyire rányomta a bélyegét a sci-fire, tulajdonképpen megemelve a padlót, a minimumot amit hozni kell. Azért a Companion letette amit kellett, de semmi extra. Azt hittem valamennyire gyöngyszem lesz, ehelyett “csak” egy szórakoztató semmiség, amivel simán elvoltam és ilyen próbálkozásokat azért nem is rossz nézni, viszont nehezen hiszem, hogy valaha is eszembe jut majd.
-
Hirdetés
Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.
