Kellemes dolog elolvasni egy jó könyvet, és ugyanilyen kellemes érzés megtudni, hogy filmet csináltak belőle. A katarzis viszont – ahogy azt mindenki sejti – rendszerint elmarad. Hiszen ha a nagymama receptje alapján megsütjük azt a tepsi almáspitét, a pitében benne lesz minden, csak a nagymama nem. A Terry Pratchett filmekből is csak Terry Prachett hiányzik, minden más benne van.
A Going Postal tényleg az egyik legjobb Pratchett könyv, ráadásul egy új szálat indított el a Korongvilág históriában. Az eddig elkészült (kb. 37 db) Korongvilág könyvek néhány, rendszeresen visszatérő szereplőn keresztül bontakoznak ki. A Going Postal érdekessége az (is), hogy egy új fejezetet nyitott Moist von Lipwig bemutatásával. Később ő lett a főszereplője a Making Money című kötetnek is.
Moist von Lipwig egy átlagos kinézetű fickó. Olyannyira átlagos, hogy akik látták sem tudják felidézni a vonásait, ez pedig igencsak megnehezíti, hogy elkapják. Márpedig Moist von Lipwig egy profi szélhámos, aki értéktelen drágakövekkel, haldokló lovakkal és hamisított kötvényekkel hatalmas vagyont szerez magának. Amikor végre elkapja a városőrség, elítélik és felakasztják.
Amikor felébred, a város patríciusának irodájában találja magát. Lord Vetinari hisz abban, hogy mindenkit megillet a választás lehetősége, ezért felajánlja Lipwignek, hogy vagy a város szolgálatának szenteli képességeit és feléleszti a postaszolgálatot, vagy meghal – immáron véglegesen. A feladat nem egyszerű. Az előző négy főpostás életének szörnyű balesetek vetettek véget, ráadásul a távközlés egyedurakoldója, Reacher Gilt sem nézi jó szemmel, hogy versenytársra lelt.
A történet a posta beindításáról, a „clacks”-szel vagyis a szemafor hálózattal való versenyről szól, illetve a felelősségvállalásról, a kapitalizmusról, az üzleti és az emberi érdekek ütközéséről. Pratchett nagyon tehetségesen bújtatja a Korongvilág „középkori” díszletébe napjaink problémáit. Felmerül a kérdés, hogy miért van egyáltalán szükség a postára, ha a technika segítségével már sokkal gyorsabb kommunikációra is lehetőség van.
The clacks is all very good if you want to know the prawn market figures from Genua, but… Can you seal a clacks with a loving kiss? Can you cry tears on a clacks, can you enclose a pressed flower?
Természetesen a legtöbb szereplőt nem olyannak képzeltem, mint amit kaptam, és mégis úgy érzem, hogy mind jól illettek a történetbe, sikerült jó szinészeket találniuk az egyes szerepekre. Különösen örültem, hogy Lord Vetinarit – az egyik kedvenc karakteremet – igazán pompásan alakította Charles Dance, aki mögött már annyi film van, hogy biztos mindenki ismeri valahonnan. Nekem Az utolsó akcióhőst hozta elő. Lord Vetinarit a stílusa tesz igazán emlékezetessé, amiből éppen csak egy kis kóstolót kapunk, mert a filmbe átemelt jelenetei meglehetősen rövidek.
L.V: Mr. Lipwig, you’ve had a most strenuous day, have you not?
M.v.L: Not as strenuous as signing death warrants.
L.V: …
M.v.L: Joke.
L.V: Oh, I’m sorry. I haven’t realized. Do tell me if you feel obliged to make another.
A másik szereplő, Miss Adora Belle Dearheart, akit fantasztikusan játszott el Claire Foy, egy párfilmes szinésznő. Egyszerre volt kibirhatatlanul makrancos, ellenséges és ellenállhatatlanul vonzó, ahogy Pratchett megírta, és gond nélkül el tudtam fogadni, hogy Lipwig beleszeret, ahogy a film idejére én is beleszerettem.
A főgonoszt, Reacher Giltet pedig David Suchet alakította, akit a legtöbben minden bizonnyal Hercule Poirot-ként ismernek, habár filmes múltjában volt már terrorista is (Executive Decision – Kurt Russel, Steven Seagal, Halle Berry). Ahogy a belga nyomozót is, úgy a kapzsi, monopolista üzletembert is kiválóan hozta.
Kevés levegőm maradt bárki mást is dicsérni, ám vitathatatlan, hogy Moist von Lipwig is egy nagyszerű alakítás eredménye. Hiába ülök le úgy az angol filmek elé, hogy – valami régi traumától vezérelve – borzasztó gagyi műsorra számítok, mert az utóbbi időkben nem azt kaptam. Talán a kellemes csalódások sora is hozzáadódik a lelkesedésemhez. Mindenképp javaslom a könyvet és a filmet. Ebben a sorrendben.