Még hogy a Star Is Born olyan, mintha valami régimódi Oscar-filmet néznénk: a Green Book egyenesen a Forrest Gump évéből érkezett. Azóta hánykolódott a forgatókönyv Hollywoodban? Persze ez a kérdés csak egy gyenge poén, viszont így már teljesen értem, hogy miért volt ilyen fogadtatása a filmnek.
A történet egy olasz-amerikai kidobóról szól, aki pár hónapig munka nélkül marad, így elvállal egy érdekes munkát: egy afrikai-amerikai klasszikus zongoraművészt kísér le a rasszista déli államokba a 60-as években, és közösen minden ilyesfajta feszültséget megoldanak. Mármint egymás közt teszik ezt, hiszen Amerika déli államai azért látszólag nem sokat tanulnak.
Tényleg onnan indul a sztori, hogy a kidobó… kidob két poharat az otthonában, mert abból fekete munkások ittak, és a film végére összebarátkozik ezzel a szofisztikált fekete zenésszel. Bár igazából mindketten tanulnak egymástól ennek az igaz történetnek a feldolgozásában (amit a még élő családtagok szétszednek:), de a főszereplő mégis az olasz-amerikai figura, az ő íve a hangsúlyosabb, és ez veszi el a film élét.
Remélem azzal, hogy a végére barátok lesznek, nem árultam el túl sokat. Egyrészt már a trailerből egyértelmű, klisés helyzet, láttuk ezerszer, másrészt ez a film nagyon olyan, hogy a mesélés módja számít igazán, és ebben remekel a Green Book. Végig szórakoztató, mondhatni feelgood, melegvízben üldögélős az egész. A casting csodás, Viggo Mortensen és Mahershala Ali szokás szerint remekel. A roadmovie felépítés működik, és egy tipikus életrajzi filmmel szemben itt sokkal erősebb a fókusz is, nem 100 információt darálnak le 2 óra alatt.
A kérdés, és a negatívum az lenne, hogy miért ilyen kényelmes a mű? Egyrészt már a fő karaktereket is a túlzott klisékbe tolja, hogy a végére onnan épphogy kimozdítsa őket, mindenfajta komplexitást nélkülözve. De mindeközben a rasszizmus kérdését is csak a felszínen kapargatja, nagyjából arra leszűkítve, hogy “csak nem ismertél még jó feketét, ezért viszonyulsz így hozzájuk”, a rendszer szintű problémákat félresöpörve. Sőt, nagyjából fel is menti ezzel a fehér nézőket minden alól, jól érezhetik magukat, hogy ők másmilyenek, ők a segítők közé tartoznak.
Mindezt egy nagyon szórakoztatóan megcsinált filmben mesélik, ne értsétek félre, elhiszem, hogy ennyi embernek tetszett. Viszont itt tényleg nem áll az az érv, hogy “aki mélységet vár nézzen Sátántangót” (szerintem blockbustereknél sem áll), hiszen a Green Book a mélynek szánt film, ami gyógyítja a rasszizmus sebeit, csak épp olyanét és úgy, ami nem létezik. Nagyon furcsa volt 2018-ban egy ennyire botfülű filmet nézni. És viszonylag jól szórakozni rajta.
Érdekes, hogy mindkét oldal mennyire félre tudott menni, hiszen a BlacKkKlansman is túltolta, de ez meg csak karcolgatta a dolgokat, az egyensúly egyáltalán nem itt van. A Green Book bizony a “bezzeg” film az oscar top kategóriájában.
