Amikor a birodalmiak, ööö, illetve Saddam gonosz seregei túszul ejtik a túszok megmentésére igyekvő túszszabadító alakulatot is, nincs más hátra, mint hogy az amúgy nem töketlen elnök (Lloyd Bridges) segítségül hívja Rambót, izé, azaz Topper Harley-t (Charlie Sheen), aki Thaiföldön kickboxer módra, halálos gumimaci-kesztyűs viadalokból tengeti életét, mióta Ramadával (Valeria Golino) útjaik kétfelé szaladtak.

– Nézze, itt a célpont.
– Az Amerikában van.
– Hát pont ez a zseniális a tervemben, miért utaznánk a világ végére harcolni, itt várunk rájuk, jó kis horgásztanya van arra.

Mivel Trautman ezredest, na, szóval Walters ezredest (Richard Crenna) is foglyul ejtik, Topper belemegy a nagy mentőhadműveletbe, melybe még magát Winnetoo-t is bevonták volna, de ő nagyon benézte az irányt ejtőernyőjével.

Talán mondanom sem kell, a CIA felügyeli az akciót, így elkíséri őket Sharon Stone, jaj már, mondom, Miss Huddlestone (Brenda Bakke) is, aki természetesen CIA-s, és amúgy egy bibircsókos jó bige, és egy limóban még biztonsági záras melltartóját is megmutogatja Kevin Costnernek, most már elegem van, naszóval, a hosszú hajú Harley-nak.

A mentőakció nem halad a leggördülékenyebben, minden idők legvéresebb filmjét láthatjuk eme mű esetében, még a Robotzsarun is könnyedén túltesz, de holt komolyan. Végül az erő jó oldala győzedelmeskedik, így mindenki megihatta végre azt a frissítőt, amit a ki-befutófiú jó előre odakészített nekik.

Most pedig addig öllek, amíg meg nem halsz!

Jim Abrahams és Pat Proft ugyan kifogyott a receptekből, de volt még talonban náluk egy pár vicces tény, és közben úgy gondolták, összedobják ezen kis bohózatot is, ha már úgyis ott vannak, a rekeszizmaink nem kimondottan pihentető megmozgatására.

Ha valakinek nem esett volna még le a tantusz, jó előre elküldtem valakit, hogy majd szedje fel, mert most megmondom, hogy főleg a Rambo volt górcső alatt, amikor összefércelték ennek a történetnek a sztoriját. Persze, még sorolhatnám a címeket, Apokalipszis most, Elemi ösztön, Nincs kiút, de minek is tenném, majd észreveszitek ti is azon filmek sorát, melyeket kifiguráznak a filmben. Mert ha az első rész tetszett, erre is be kell neveznetek, mivel többek szerint még nagyobb durranás, mint az első rész volt. Nekem mondjuk az első jobban bejött, de ez is simán ott lohol szorosan a nyomában.

Réges-rég, egy messzi-messzi repülőgép-anyahajón, éldegélt egy motorzsonglőr indián (Charlie Sheen), aki nyuszis mamuszában csak egy dologhoz értett igazán, hogyan vezesse központizáras, sugárhajtású, enyhén túlméretezett, amúgy repülésre is alkalmas virslisütőjét.

Oldalán szebbnél-szebb legények sorakoztak, mindegyikük saját különleges képességgel, melyet a repülés során kamatoztathattak, míg egyikük (William O’Leary) a kabalarágójából merített pechellenes energiákat, addig a másik (Jon Cryer) kancsal szemével képes volt még Elvist is keresni Vegas és a légitámaszpont között félúton, valahol a harmincakárhányas kifutó környékén.

– Nem engedelmeskedett a parancsnokának,
és tönkretett egy 30 millió dolláros gépet.
– Igen, így történt, de heti 10 dolláronként törlesztem.

Persze nem csak rózsaszín felhők között kellett átrepülnie főhősünknek, bizony esőfellegek is tarkították az égboltot, és mindegyiknek apa komplexus alakja volt. Eme probléma miatt volt szükség a nagyon tüzes pszichológusnőre (Valeria Golino), aki nem mellesleg úgy tudott lovagolni, hogy közben akrobata mutatványokat is előadott, nyuszitopános indiánunk legnagyobb ámulatára.

– Teringettét! A sapkám! Forduljunk vissza érte!
– De uram, bevetésen vagyunk.
– Milyen igaz. Majd visszafelé megkeressük. Meg kéne jelölni a helyet. Ültesse Rabinowitzot egy mentőcsónakba, és körözzön itt, míg vissza nem érünk.

Természetesen a légivirtuózoknak vezetőre is szükségük volt, és ki lett volna kiválóbb a feladatra, mint a teflonbevonatú, aknafejű, üvegszemű tengernagy (Lloyd Bridges), aki imádta a levest. Vagy a kacsát?

Miközben ők az égen ökörködtek, addig egy Jim Abrahams nevű tag lentről osztotta az észt, ki, mit, mikor, és hogyan hajtson végre abból a pár fecnire összehordott irományból, amit még Pat Profttal ügyeskedtek össze, talán egy receptkönyv írása közepette.

És mindezt akár sokadik ízben is végignézni egy olyan élmény, mely során igencsak fontos, hogy a közelünkben ne legyenek súlyos tárgyak, mert fetrenghetnékünk közepette hajlamosak lehetünk megkapaszkodni valamiben, és sosem lehet tudni, hogy egy kapaszkodónak kikiáltott ajtónyitó mikor vesz érzékeny búcsút szekrényétől, esetleg egy komód mikor ölti ránk fiókjait, mielőtt még ő is hű társai után zuhanna.

Ezúton is köszi Bandinak (aki nem érti, az kihagyott egy nagyon jó könyvet), no de mindegy, fordítsuk komolyra a szót, csak nehogy túlzásokba essünk, inkább rövid leszek: Top Gun, Farkasokkal táncoló, Rocky, Superman, hogy csak pár címet felsoroljak azon filmek sorából, melyből merített ez a paródia, ami szerintem az egyik legjobb a műfajban. Hogyha valaki úgy érezné, hogy valahol gyengék az újak, és bepróbálna párat a régebbiek közül, ezt semmiképpen se hagyja ki.