Ez a film főként egy dologról szólt, az inspirációról és hát a reményről. Természetesen ennek kapcsán rengeteg fontosabb kérdést érintett, ez egy másodpercre sem vitás.

A történet röviden annyi, hogy a frissen megválasztott Nelson Mandela azt szeretné, ha Dél-Afrika rögbi csapata nyerne a náluk rendezett világbajnokságon. Ehhez azt az utat választja, hogy sugallja a csapatkapitánynak a győzelem fontosságát az ország feketék és fehérek közötti ellentétjének csökkentésében. Ne legyenek illúzióink, a gyógyulás hosszú folyamat, de valahol el kell kezdeni.

Mindezt ne úgy képzeljük el, mint egy tipikus sportfilmet, mert itt egyáltalán nem arról van szó. Nem arra megy el a játékidő nagy része, hogy meccseket izgulunk át és a mikromenedzselés lépéseit látjuk, hanem arra, ahogy összeszedik magukat az emberek (ország) és a játékosok . Természetesen azért a végére akadt egy nagy összecsapás, nem csak azért mert ilyen egy film, hanem mert a valóságban is így volt, bár itt pont eltértek tőle kicsit, amikor kihagytak egy információt az ellenséges csapatról.

Valahol jó, hogy Clint Eastwood rendezésre adta a fejét, mesélje csak a történeteit nyugodtan, amíg ilyen minőséget produkál. Ahogy természetesen Matt Damonnel sem volt semmi gond a szerepben, azt pedig, hogy Morgan Freeman jó mondanom sem kell.

Invictus

Simán lekötött végig, de nekem a témához tipikus hatásvadász zene meg még pár apróság elrabolt pár pontot a végére, azt viszont nem tagadom, hogy egy pillanatra sem eresztett el közben. Egy 7/10 jár.