Manhattan

Valószínűleg kicsit túl sokat vártam a filmtől, ezért csalódtam és ezért fogok most egy klasszikus filmművészeti alkotás felett fanyalogni. Általában szeretem Woody Allen humorát, Manhattannek, mint városrésznek pedig szintén rajongója vagyok, tetszenek az emberi kapcsolatokat boncolgató, nem látványos, de remek párbeszédekre épülő filmek, kedvencem az önirónia és szívesen poénkodok a pszichoanalízissel, szóval minden adott volt, hogy szeressem ezt a filmet. Mégis idegesített. Mondjuk annyira azért nem utáltam, mint Tarkovszkij, aki 1979-ben a felénél kijött a moziból.

Isaac Davis (Woody Allen) otthagyja jól fizető, de intellektuálisan nem kielégítő munkáját a tévénél, és úgy gondolja, könyvet fog írni. A könyv első bekezdésének néhány verziójával kezdődik a film, ez arról szól, hogy a főszereplő mennyire szereti New Yorkot, közben Manhattant látjuk, fekete-fehér, és Gerschwin szól, tényleg szép. Isaac két házasságon van túl, legutóbbi volt neje elhagyta egy nőért és bulvárkönyvet ír a házasságukról, kisebb lakásba kell költöznie, egyébként pedig intelligens, kétségbeesett, magányos, alacsony, szemüveges, kopaszodik és elképesztően neurotikus, amin természetesen sziporkázó öniróniájával gúnyolódik. Isaac negyvenkét éves, egy tizenhétéves csajjal jár (Mariel Hemingway), mígnem megismerkedik a barátja aktuális szeretőjével, Mary-vel (Diane Keaton). Mary kb Isaac női megfelelője, csak nem csúnya, de idegesítő, intelligens, kétségbeesett, magányos és elképesztően neurotikus. Sétálnak, dumálnak, össze is jönnek, Isaac megpróbálja lerázni a tizenhétéves csaját (aki egyébként nagyjából az egyetlen épelméjű szereplő), megpróbálja elérni, hogy leszbi exneje ne írjon róla könyvet, megpróbál jól kijönni a jelenleg két nő által nevelt fiával, megkísérli a könyvírást. Sokat dohányoznak a filmben, veszekszenek, és dumálnak kapcsolatokról, művészetről, és az analitikusaikról, többnyire klassz humorral. Meg az életről, ami tulajdonképpen gyönyörű dolgokal van tele, de rémisztően bonyolult.

Az a baj, hogy szinte kivétel nélkül az összes vicces idézetet ismertem, némelyikről tudtam, hogy ebben a filmben van, másokról meg nem, maximum két olyan, humorosnak szánt mondat volt a filmben, amit ne hallottam volna már sokszor, és azokon tényleg nevettem is. De a „végre lett egy orgazmusom, de az orvosom szerint nem a megfelelő fajta” – sajnos ezeket a beszólásokat már annyira elkoptattuk, hogy arcizmom se rezdült, amikor újra hallottam őket. Kár érte.

Ezenkívül pedig én rettentően túl soknak éreztem Woody Allent ebben a filmben: minden róla szól, mindig ő szerepel, folyamatosan sziporkázva élcelődik azon, hogy ő milyen szánalomra méltó sanyarú sorsú neurotikus hipochonder. Még a többi filmjéhez képest is egy fokkal jobban túladagolta saját magát és a rinyálást itt. Különben a történet szerint Isaac ellenállhatatlanul vonzó férfi, buknak rá a nők, és iszonyúan tehetséges író, csakhát egy nyomorult, összezavarodott, szerencsétlen alak: minden jól kezdődik, a viszonyai a nőkkel, a könyvnek is egész jó első bekezdést ír, de ugye nincsenek illúzióink, ez valójában egy lehangoló film. Azzal a tanulsággal áll fel az ember utána, hogy férfiak és nők, áh, ez sohasem működhet, még a gyönyörű New Yorkban sem, hogyan is gondolhattunk mást.

Manhattan értékelés

Legyen 7/10, mert érdekes film, néha szép, néha romantikus, időnként vicces, máskor bosszantó. Oké, tényleg nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e ez nekem vagy inkább nem. Teljesen értem, hogy 1979-ben miért volt ez nagy durranás, kicsit sajnálom, hogy ennyire elkoptattuk, de asszem joggal lett minden második mondata szállóige. Mindemellett azért azt is meg tudom érteni, hogy Tarkovszkij mért nem bírta végignézni egyszer sem.

isolde
írta
2008. 10. 17. 15:46
megjelenés
12
hozzászolás


-


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.