Amikor a letisztult érzelmekből a modern korba vált a film, és ez a gyönyörű címkiírás fogad, nagyváros filmre fényképezve telefotóval, akkor már tudod, hogy jó kezekben leszel. El lehet rontani a végeredményt, de minimum próbálkozni fognak a rajta dolgozók.
Nehéz egy elismert első film után immáron az elvárásokkal szembenézni. Celine Songra is ez várt a remek Past Livesot követő művével. Körbenézve nem teljes örömködés a Materlialists fogadtatása, és spoiler az írásra, de szerintem is gyengébb az előző filmjénél ez, de közben meg olyan jó volt nézni. Azt mondjuk nem tudom miért várták sokan romantikus komédiának, mert nem az, és igazából a trailerek sem árulták annak. Legalábbis egy poént nem látok például ebben. Na de inkább a tényleges műre kanyarodok vissza.
Szóval van egy projekt, amit sok éve igyekszel összehozni, személyes a témája, és első filmként leszállítod. Nyilván több ötleted van még, amikből dolgozhatsz utána, de mégis, azok nálad is máshogy indulnak. Na a Materialists pont ilyen, a megvalósítása alapján aztán semennyire sem személyes (erre még visszatérek), viszont érdekes társadalmi kérdéssel foglalkozik, ami talán még randizás-párválasztás témáján is túlmutat.
A főszereplő nő egy a pénzes klienseknek életük párját megtaláló ügynökségnél dolgozik. Mindenkit röviden leírható, pipálható listákba rendez, és ahol sok egyezés akad, ott mehet a találkozó. A film címének megfelelően itt természetesen női oldalról a magasság, a haj és a pocaktalanság mellett bőven szerepelnek olyasmik, hogy mennyit keres, de a férfi oldalról is hasonlóak a kérések, csak magasság és haj helyett a kor az első szűrő. Mindenki értéket keres, de megfoghatót, nem belsőt, hiszen a kapitalizmus nyomása teljesen dominálja már az érzelmi életet is, amibe önként sétálnak az emberek, mivel ez tűnik természetes gondolkodásnak.
Igazából érthető, hogy a Dakota Johnson által alakított főszereplő miért tökéletes erre a munkára, hiszen a csóró családban való felnövése és a mai világ mi mást teremtett volna, mint egy “nagyon gazdag férjet akarok” elvárást a saját listájára. Bár egy unikornist fog ki, magas, jóképű pasast (Pedro Pascal), de akkor is csak a pénze érdekli. Ezek után teljesen érthető, hogy az első szexjelenetüknél a férfi lakását csodálja, az intim beszélgetés a párnák között annak az árát deríti ki (10 millió dollár ha jól emlékszem), nem pedig valami érzelmi téma. Ellenpontnak viszont ott van a nő expasija (Chris Evans), a 2 szobatársas színész, akinek semmi pénze, de láthatóan még mindig sok a kémiája. Mármint a főszereplővel. A szakításuk is ehhez kötődött, mivel a nő anyagi igényei egyre nőttek, és a férfi után láthatóan sokkal törtetőbben haladt afelé önállóan, még férjfogás nélkül is.
A Materialists igazából ezt a két utat vizsgálja, szerelmi háromszög látszólag (“romantikus komédia”), de valójában a címének és a felvezetésének megfelelően a főszereplő anyagias szemléletét állítja szembe az érzelmi teljességgel már Chris Evans első feltűnésétől kezdve. Végig a nőnél hagyva a választást.
Mindezt iszonyat távolságtartón mutatja be a film. Ezt nem csak a beszélgetésekre értem, amik tranzakcióknak vannak megírva, nem két ember társalgásának (ejj a Before Sunset mellé téve:), de maga a fényképezés, a kameramozgás, minden olyan hideg. Konkrétan a legnagyobb bajom a Materialists-tel, hogy amikor látszólag ki kéne váltania ebből a megvalósításból, akkor sem teszi. A legegyszerűbben úgy tudnám körülírni spoilerek nélkül, hogy Chris Evans vonalán mintha realisztikusságot akartak volna, más film hangulatot, de valójában azok a “valós” pillanatok is túlzottan mesterkéltek, amikor egy italt vesz a boltban például.
Itt a végén még meg fogom védeni Dakota Johnsont teljesen, mert a kicsit szokásos alakítása tökéletesen illik ebbe a szemszögbe, amit a karaktere csinál. A távolságtartása, mindent megfigyelős arckifejezése nagy casting ide, és még az érzelmes pillanatokban is jó volt. Érdekes, hogy Johnson mennyivel jobban választ projekteket, és rázza le a Madame Webes mellényúlásokat indie drámákban való feltűnéssel, mint pár sorstársa. Ahogy a két férfi is remek a történetbe, bár Chris Evans talán nem eléggé merült el a karakterében, de igazából itt lehet csak az játszik közre, amit említettem, hogy a “valóság” nem lett elég erős.
Összességében tényleg azt tudom mondani, hogy egy kicsit régimódi drámát kaptuk, amiben 3 gyönyörű emberrel próbáltak mondani is valamit, gyönyörűen fényképezve, filmre forgatva, néhol sok statisztával. Több ilyet. Technikailag jó volt nézni, de érzelmileg nem kapott el teljesen. Viszont végig érdekes tudott maradni.
