Azzal kezdeném, hogy bár sokszor tudom magában kezelni a könyvadaptációt, szerintem elég csak a szellemiségét áthozni a műnek, és nyugodtan változtassanak, ha az általuk mesélt sztorit úgy szolgálja, de itt nem voltam erre képes. Azért teszem ezt az írás elejére kontextusnak, mert valamennyire negatív leszek, de közben látom, hogy iszonyat szerethető és szórakoztató A Hail Mary-küldetés.
A történet egy a napunkat fenyegető űrbéli probléma körül bonyolódik. Igen, a trailerben ez alig volt benne, szerintem sok nézőt meg is lepett az egész kibontása. Szóval közeleg a világvége, mivel halványul a nap, és az emberiség összedob egy kétségbeesett végső küldetést, kilő 3 embert egy másik naprendszerbe, ahol szintén ott van ez a probléma, de valahogy megoldódott. Nyilván a legénységnek azt kéne kideríteni, hogy mi a különbség a mi bolygó együttesünkhöz képest.
Az első 10 percben kiderül, hogy mire a hajó odaért csak 1 ember maradt életben, aki némi depresszív önsajnálat után nekiáll a feladatnak, és eközben… találkozik egy űrlénnyel! Azért merem ellőni, mert a trailerben sem rejtegették, sőt, a film megnézése után igazából Phil Lord és Christopher Miller csak erről akart mesélni, a két faj találkozásából születő barátságról, a többi nekik csak a kötelező körítés lett. Szóval bár nincs űrlézer vagy hasonló, viszont I’m Groot-szerűség akad, csak még több szívvel. Hopp már be is kapták a nézők a horgot szerintem.
Az idő többsége arról szól, hogy a másik naprendszerbe érkezett tudós, Ryan Gosling alakításában, összebarátkozik egy teljesen új lénnyel. Mindez nagyon sok aranyos poént és ugratást jelent, ami még szépen is van megcsinálva, a rendezők és Gosling teljesen csak a hangulatra koncentráltak, hatalmas ugrásokat téve a sztoriban. Nézés közben már megértettem a “nincs green/blue screen” hülyeséget is a kampányból, még ha feltehetően sok CGI is van beletéve utólag, de eléggé a régi épített díszletes és makettes időket idézik a film látványos jelenetei. Azt semmiképp sem venném el Lord-Milleréktől, na meg Greig Fraser operatőrtől, hogy valahogy nagyon játékos a film látványa, tele van színekkel, és ezáltal a térbeli kontrasztot is remekül érzékeltetik.
Ennek kapcsán tényleg kiemelendő, hogy Ryan Gosling jelenléte viszi a Project Hail Mary-t, és feltehetően csak miatta készülhetett el. Aki nem bírja a fejét, az így járt. Érdekes amúgy, hogy a “sztoikus” rejtélyes figurák után mennyire ide a másik oldalra igyekezett a színész mostanra, és nyilván a Nice Guys-t nem tudja ütni, viszont a Fall Guy-nál mindenképp jobb alakítást hozott itt, megbirkózik a szólózással 100 percben. A többi 50-ben szerepelnek más emberek. Igen, a film baromi hosszú, viszont ha ennyire kidobták a tudomány szálat az aranyos barátságért, akkor lehet kicsit túl sok az a végleges játékidő.
Viszont, és most jön a bevezetőben emlegetett negatívum rész, hogy láthatóan egy szívvel teli közönségkedvencnek szánt blockbuster kihozása volt a cél. Ellenben így Andy Weir regényeinek pont a szellemiségét dobták ki. Ugye Weir művén alapult a Martian is Matt Damonnal, ami szintén szerethető és aranyos volt, viszont filmként megtartotta azt a másságot, ami egy tipikus sci-fitől elválasztotta. És nem is a Marsi regény realizmusára gondolok, a film azért néhol le volt butítva, de valahogy mégis része volt a tudomány is, nem csak az optimizmus és az emberi szellem.
Konkrétabban itt semmi nem volt a tudományból. Tényleg nem azt vártam, hogy majd részletesen elmerülnek a kutató részbe, sokkal pepecselősebb a Project Hail Mary mint a Martian, viszont teljesen eltűnt az ehhez köthető dolog, a szellemiség: miszerint felmerül probléma, van megoldás/megfigyelés, van rossz következtetés, próba, nem minden sül el jól, csalódás, de idővel győz a kitartás. Ahogy a Martiannál a krumplitermelés, vagy a kommunikáció a Földdel, vagy hasonlóak mindig tartották a tudomány működését, ugyanazt az elméletet ami egy oltás mögött is van például, és ezzel közelebb hozták az emberekhez a folyamatok megértését (bár látszólag eredménytelenül:).
A Project Hail Mary könyv is ilyesmi, ugyanaz a hullámvasút problémákkal és megoldásokkal, ehelyett az író és a rendező duó rengeteg problémát kidobtak, és nem ezek között csiszolódik vagy kerekedik felül az emberi természet jobb oldala (mert Weir két legismertebb regénye teljesen optimista!), hanem mindig csak az eredményt látjuk, a látványos, érzelmes részét. Konkrétan 1 nagy akciójelenet van (ennek a megvalósítását látszólag az Interstellar ihlette), ami nem baj, mondom, a regény is pepecselős, de az életveszélynél is minden csak a fizikai teljesítményre lett redukálva, és a két karakter kapcsolatának erejére. De ez… tipikus.
Mindezek után tényleg azt tudom mondani, hogy hatásos, szívek húrjain játszó és szórakoztató popcorn amit kapunk, de pont az egyediséget tolja háttérbe érte. Viszont tényleg ez volt a cél, szóval amit valójában kitűztek azt elérték, ha hátralépve nézem a filmet. Szerintem sokan fognak jól szórakozni rajta.
