Csordaszellem, vagy csoportos nyomás, nem is tudom mi a jobb kifejezés a peer pressure-re magyarul, aminek áldozatul estem, amikor pénzt adtam ki a Vörös Verébért. Mert azért a trailerek, a túlhúzott játékidő és a közreműködők láttán várható volt, hogy nem az “1001 film, amit látnod kell” legújabb kiadására forog a film – de mielőtt ezt megkapnám, nyilván nem is ebből a célból készült, hanem hogy szórakoztasson és egy relatíve elfeledett zsáner talán félig-meddig maradandó darabja legyen, aminek szintén nem sikerült megfelelni.
A sztori egy kisiklott életű orosz balerináról szól, aki egy színpadi balesetet követően nem tudná támogatni beteg édesanyját, ezért megkérdőjelezhető ténykedéseket folytató nagybátyja referálja vörös verébnek, hogy jól kiképezzék a testével csábító orosz kémnek. Ellenállhatatlansága célpontja pedig Joel Edgerton lenne, akiből egy kettősügynök kilétét kéne kiszeretni, kiverni, vagy bármi áron kinyerni. És ezzel a felállással elindul a szexuálisan túlfűtött, feszült, izgalmas kém thriller… amit lehet egy másik teremben játszottak, mert ez nem az.
Ha az Arany Málna kicsit is komoly díj lenne, akkor a legrosszabb párosnak járó szoborral a Lawrence – Edgerton kettőst kéne megkínálni (jól izomból), mert ezek között egy deka kémia nincsen, pedig ez lenne a mozi kulcsa. Mivel az alapkoncepció szerint a szexuális csáberő lenne a Veréb legnagyobb fegyvere, amin a rutinos ügynöknek nyilván illene átlátni, ergo egy olyan héja-nász kerül a plotban felvázolásra, ami a kettejük között levő erotikus feszültségre alapozná a film erejét. Ehelyett Lawrence és Edgerton is olyan látványosan szenvednek a színen, hogy nem hogy azt nem érted, ezek mit akarhatnak egymástól, de egyes pontokon még az sem biztos, hogy nem csak besétáltak véletlen a forgatásra egy budapesti elhajlás alkalmával.
Sőt, Jennifer kisasszony olyan unottan Katniss 2.0-ban bukdácsolja végig a filmet, mint akinek a 60 éves Bruce Willis volt a jele az óvodában. Konkrétan a film két és fél órája alatt egy kezeden akkor is meg tudod számolni hányszor mutat ki hihető(!) érzelmeket, ha 50 éve vagy asztalos és ezzel gyönyörűen felépít egy végtelenül antipatikus figurát, akinek a sorsa csak az anyja miatt érdekel. Nyilván a karakter élethelyzetéből és szerencsétlenségéből fakad a letargiája, de egyértelműen látod, hogy Lawrence unja az egészet és megkockáztatom ezzel a szereppel jó vastag zárójelet is rajzolt az eddigi karrierje köré, mert hiába Oscar, meg Hollywood házi kedvence, ezt a kiégett játékot nem engedheti meg magának (mondom ezt úgy, hogy tényleg bírtam eddig).
Emellé jön a másik Lawrence, Francis részben profi és stílusos, de vontatott rendezése, minden a helyén van, szépek a beállítások, de a színészvezetés aláássa az egész filmet. Persze a klasszikus hollywoodi dramaturgiai trükköt ellőve kapunk egy olyan csavart a mozi végén, amitől fel lehet úgy állni a székből, hogy micsoda kémthriller volt ez és elfelejtjük a 2 óra vontatottságot előtte – csak ne gondolj bele kétszer a történtekbe, mert akkor komoly logikai buktatókban dobod majd sorban a hasasokat. De a sztoritól függetlenül sincs esélyed elmélyülni a film világában, ott ahol a budapesti lakásdíszletek még mindig úgy néznek ki, mint amikor 20 éve leugrottál a nagyanyádhoz vidékre.
A 18-as karika adja magát a történet mellé, de az ehhez köthető erőszak és szexuális megnyilvánulások zavaróan öncélúak, a sztori szerves részének kellene lenniük, ehelyett viszont csak az arcodba dörgöli velük a rendező, hogy látod milyen csúnya világ ez, ami erősen B mozis, trash-filmes színvonal. A túltolt kínzások, hihetetlen béna szexjelenetek kérlelhetetlenül ássák alá az amúgy is unalmas történetet, ami miatt egy idő után a legnagyobb szórakozásod, hogy próbálod felismerni a budapesti forgatási helyszíneket, vagy Árpa Attilát.
