A Maverick miatt kedvem támadt pár régebbi Cruise filmet megnézni, vagyis újranézni, és rögtön azt vettem elő, ami tulajdonképpen a színész tényleges sztárbelépője volt, hiába csinált 1-2 filmet előtte. Na meg szól benne a Tangerine Dream is szinte végig, ami legalább akkora soundtrack húzás, mint a Tron: Legacy-ben a Daft Punk.

Eléggé fiatalon láttam utoljára, és bevallom nyilván csak az elején levő karaoke rémlett belőle, hiszen az ikonikus, na meg a vonaton szeretkezés rész. Derengett még, hogy a főszereplő a szülei elutazásakor kuplerájt csinál a házából, de hogy miképp, az nem igazán.

Na nem is történik sok minden pluszban, Cruise végzős gimnazista karaktere összejön egy örömlánnyal, nem tud neki fizetni az éjszakáért, ami beindítja a bonyodalmakat, és ez végül tulajdonképpen az említett bordély megnyitásához vezet, aminek nyilván következményei vannak, de a főszereplő addigra már elkezd kitörni a korábbi kicsit rákényszerített szerepéből, és megtalálja a saját hangját, aminek segítségével tudja ezeket valamennyire kezelni, főleg a saját reagálását rájuk.

Igen, egy régebbi, szexszel teli tinivígjátékról van szó tulajdonképpen, csak komolyabban, sötét komédiásan, a remek Amerikai pitéhez (vagy Porky’s-hoz) képest ez hagyományosabb filmesebb. Bár a korát a rendezésen, főleg a színészek irányításán és előadásán, na meg a vágáson érezni egészen addig, amíg be nem indul a cselekmény, fel nem tűnik Rebecca De Mornay, de utána egyszerűen fun az egész.

Nyilván szatirikusan áthatja a gazdag-szegény ellentét, a legviccesebb ebből a szempontból az amikor az életveszélyes autós üldözés közben az életét sínen érző srác a dolgozatán aggódik. Nem mindegy ki milyen helyre született, mivel áll neki az élethez. Ez megfejelődik a kapitalizmus már-már realista bemutatásával. Viszont mindezek ellenére a fő téma a tinik frusztráltsága a felnövéssel és hormonokkal, na meg a családi elvárásokkal szemben. Szerencsére mindezek közben sem nem felejt el szórakoztatni a Kockázatos üzlet.

Maga a film amúgy iszonyat szép, bár ezt a mostani minden digitális korszak mondatja velem valószínűleg, mert hiába az újrascannelt blu-ray-t néztem, itt semmi sem tűpontos, és a színeknek is van kis karaktere, viszont ettől sokkal mozisabb a Risky Business nyelvezete, ami kell is, hogy ne tűnjön olcsónak a gazdagság ábrázolása, amiben a főszereplő fel sem fogja milyen természetesen mozog.

Viszont tényleg néha a karakterek csak “átlagosan” álldogáltak beszélgetés közben, vagy nem volt jó társalgás lendülete, amit kicsit az író-rendező Paul Brickmanre fognék, aki a saját gyerekkorából merített sokat, bár talán nem az örömlány részt. A szimbolika is eléggé az orrunk alá van dörgölve néha, a szeretkezés közben gyerekkori képekre mászó kamerától a megreped tojásig. Ezen megvalósítás alapján tippelném, hogy nem csoda az elég rövid munkássága, de hatalmas mellélövés lenne, ezzel a hatalmas anyag sikerrel a háta mögött simán kapott volna még pár munkát. Valójában író rendezőként a film végét meg kellett változtatnia és emiatt kiábrándult a szakmából nagyjából – érdekes az egész sötétebb vég sztori.

A szereplőgárda viszont remek. Az a durva, hogy mennyi “tipikus” Tom Cruise megmozdulás van a filmben, amiket utána az egész karrierjében sikeresen használt. Ezzel cipeli is a Risky Business-t, bár nem folyamatosan uralja a vásznat, de amikor “kitör” néha, akkor látszik a sztár. Rebecca De Mornay pedig tényleg istennő volt itt, és nyilván nem főszereplőként nem kaphatott sok karaktermélyítést, de azzal jól bánt. Ami viszont teljesen meglepő volt, hogy Joe Pantoliano alakítja az örömlány stricijét, és ezzel mennyire lopja a showt. A telefonbeszélgetésnél Cruise és Pantoliano között már nem csak mosolyogtam, mint addig, hanem hangosan felnevettem, ami azért magányos éjszakai mozizás közben ritka.

A végére? Nyilván mindenkinek kell egy kis What the fuck.