Azt hiszem túlvállaltam magam a drámák pótlásával, mert meg akartam a Hamnetet is nézni még, de már a Train Dreams is erősebbnek bizonyult, mint gondoltam, erre még a Sentimental Value is szétszedett. Kicsit tartottam tőle, mert a Worst Person in The World rendezőjének új filmjét túlhypeoltam magamban amint egyre többet lehetett tudni róla, így csak halogattam és halogattam a megnézését, nem akartam csalódni. Rosszul tettem.

Október óta nem cigiztem, de még volt 1 szál itthon, amit a tiszteletére elszívtam a naplemente utáni kék órában.

Olyan érdekes, hogy a története tényleg összefoglalható két sorban, de 10 oldalban is akár. A főszereplő testvérpárt és anyjukat elhagyja filmrendező apjuk még fiatal korukban. Az anya halálakor visszatér az öreg, aki láthatóan épp szembenéz az életével, és ezt a művészeten át akarja feldolgozni. Ennek kapcsán a tervezett filmjébe az idősebb lányát szeretné a főszerepbe, egy mélyen eltemetett, több generáción át a családdal levő problémákat akar a felszínre hozni, és elmondani neki.

Mindeközben a két lány sem seperheti az eddigi életüket erősen befolyásoló apahiány kérdését tovább a szőnyeg alá, és a férfi megbánásának megértése során végre megtörhetik a generációs traumát, ami átjárta a házukat már a gyerekkorukban. Ja igen, nem is mondtam, az örökölt ház és sorsa annyira jó hasonlat az egész család kapcsolatára, kezdve már az első képsorokkal és az alapjában levő töréssel. És még annyi mindent lehetne mondani.

Mondom, érdekes, mert pont arra képes az Érzelmi érték, hogy az “apa sok év után visszatér a lányai életébe” helyzetből, ami egysoros elég semmitmondó, egy teljesen valós családot és drámát kerítsen. Mondjuk a válás, vagy akár a szülők traumájának a gyerekekre taksálása mindennapos az életben, talán pont emiatt klisés, de ezért teljesítmény ebből valami igazit kihozni a vásznon. És ezt még meg is fejeli a művészet fontosságának kérdésével is!

Joachim Trier a Worst Person in the World után sokkal komplexebb filmmel jelentkezett, de erős kézzel tudta egyben tartani, rendezőként tökéletesen eltalálva a szálak arányait. Tudom, nem szép magyaros, de valahogy nagyobb az életnél a végeredmény. Pont arra képes a film, hogy az átlagos problémákat kellően felnagyítja és fókuszálja, ezzel lesz cinema, ha fogalmazhatok így. Nem pont ebben élünk, ez szebb és lényegre törőbb, mint a mindennapok, de valahogy mégis leképezi azokat.

Azt imádom Joachim Trierben, hogy szerintem az egyik auteur mániájának az átbeszélgetett éjszakák tűnnek, amik mindent megváltoztatnak. Itt is sok minden a sötétség által körülvéve változik meg, például a kiteregetett kártyák patthelyzetbe kerülnek a film elején, hogy egy fesztivál utáni pezsgős tengerpartos éjszaka új mozgatórugót hozzon a dinamikába.

Igazából az egész film gyönyörű. A hömpölygő drámát valahogy pont jól dobják fel a szépen megörökített pillanatok. Mármint persze a “sima” beszélős jelenetek is jól vannak megcsinálva, de amikor ki kell lépni és képpel beszélni, átadni a szereplők érzéseit, azok iszonyat tudnak rezonálni. Bár nem azt teszem ide, de amikor az apa a film vége felé az addigra már üres házat átszeli, az egyszerűen szétkapott.

Az alakításokról is csak áradozni tudok, vagyis Stellan Skarsgård még abból is ki tud emelkedni, de ezzel lehet túloztam, inkább csak neki volt a leghálásabb a szerepe. A többieknek más érzelmeket kellett mutatni, ami 1-2 fordulóponton kívül kevésbé mutatósak. Lehet nem így kéne mondanom, de nyilván ezeket is nagyon nehéz hihetően átadni, és mindenkinek sikerült. Talán még Inga Ibsdotter Lilleaas a tényleg kiemelhető… áh, igazából nem tudnék gyenge pillanatra mutatni.

Tudom, a Netflix utálós szálat nem is említettem, és még Elle Fanning szerepével sem foglalkoztam sokat, de valahogy a fő dolgokhoz csak jól passzoltak ezek a fogaskerekek. Fantasztikus élmény az Érzelmi érték, közepes és rossz filmek után főleg érdemes betenni, mert megmutatja, hogy mire képes a mozgóképes művészet, mit tud adni az élethez.