Pont két évvel ezelőtt így fejeztem be a Sherlock Holmes első részéről szóló írásomat: „…megvan, milyen filmre megyünk 2011 karácsonyán.” 2011 karácsonya megvolt, és itt az új Sherlock Holmes, ami ugyan nem számozott, hanem alcímes (magyarul a biztonság kedvéért bevetik mindkettőt), de mégis csak a második rész. Mondanám, hogy így legyen ötösöm a lottón, de a folytatás elkészülte nagyjából holtbiztos tipp volt. Azért legyen ötösöm is a lottón.
De ugorjunk is rögtön a közepébe, a film is így tesz. Watson házasodni készül, Holmes pedig a megszállottak kedvenc elfoglaltságát űzi: egymáshoz látszólag nem kapcsolódó eseményeket köt össze szines madzaggal, a pókháló közepén pedig nem más, mint Moriarty professzor áll. Holmes-nak persze nincs kézzel fogható bizonyítéka, de ez nem akadályozza meg abban, hogy több országon keresztül hajszolja a professzort…
Az Árnyjáték klasszikus folytatás: Guy Ritchie megnézte, hogy mi volt működőképes, és mindet megduplázta. Még több akció, még több robbanás, még több „előre lekottázott” jelenet (tudjátok, amikor Holmes kisakkozza, mit és hogyan). A pozitívum mindenképpen az, hogy ezek az akciójelenetek nagyon jól sikerültek, a szuperlassú felvételek kedvelői biztos magukhoz nyúlnak majd párszor. A film gyors sodrású, miután beindul szinte meg sem áll, ami végső soron nem baj, de én azért elviseltem volna némi klasszikus nyomozást is. Ez ugyanis szinte teljesen hiányzik. De gondolhatunk rá így is: a világ legjobb nyomozója még a film előtt megcsinálta a házi feladatát. Az is a folytatásokat idézi, hogy az előzőhöz képest ez egy kicsit logikátlanabb, még inkább ad hoc jellegű megoldásokkal operál. Annyira nem zavaró, csak ne kezdjünk el gondolkodni rajta.
A főszereplőkre nem érdemes sok szót vesztegetni, Dawney és Law továbbra is jók, és ez alkalommal az első részben hiányolt buddy comedy rész is teljesen rendben volt. Most Kelly Reilly sem volt olyan vérszegény, de a dícséret mégis az új szereplőket illeti. Noomi Rapace és Stephen Fry, mindketten remekül illettek a duóhoz, különösen a Holmes testvérét, Mycroftot alakító utóbbi volt remek választás. Sajnos nem jár hatalmas kalapemelés a Moriarty-t megformáló Jared Harrisnek, aki ugyan jól játszott, de sajnos nem volt elég karizmatikus. Holmes nagy ellenfelétől azért többet vártam volna. Mondjuk Daniel Day-Lewist (a szerintem legjobbat kiemelve a régi szereposztásos pletykákból).
Két évvel ezelőtt dicsértem a zenét, most is ezt kell tennem. Hans Zimmer ismét remekül aláhangolt a jeleneteknek, és az első rész főtémájának (valamint pl. Ennio Morricone egyik kevésbé ismert szerzeményének) felhasználásával stílusában illeszkedő, de mégsem ismétlés hatását keltő muzsikát alkotott.
Amit még mindenképpen meg kell említenem, hogy az utolsó jelenet – bár volt egy nagyon jó poén – nem tetszett, és nagyon remélem, hogy a harmadik részben (2013 karácsonya?) kapunk rá legalább egy félmondatos magyarázatot, hogy hogyan is történt pontosan az a bizonyos… Gondolom a regényeket olvasók sejtik, hogy miről van szó.
Értékelés
Mindenképpen azt tanácsolom, hogy az első rész nélkül senki ne ugorjon neki ennek, és szerintem akkor se, ha az nem jött be. Zárásnak meg csak annyit, hogy Ritchie általánosban elég jó lehetett matekból, mert a kivonások után pont annyival szorozta a maradékot, hogy a végeredmény ismét 8-ra jött ki. Mármint pontban.
— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.
