Hol is kezdjem, és hol fejezzem be, a tengerparton? A Go-Getter nem vicces roadmovie, hanem szerelmetes lehúzós, de valójában ez nem baj, csak bele kell rázódni, ami azért 30 perc alatt sikerül is. Aztán visszanézve már az első fél óra is tetszik, például a film kezdete.

A történet annyi, hogy a srác egy lopott kocsival bolyongva keresi a féltestvérét, és így rengeteg érdekes alakkal találkozik, akik folyamatosan útbaigazítják, midnig a következő ember felé. Feltűnik Judy Greer meg Maura Tierney meg még pár ismerős arc ezen utazás során. A szerelmetes részt pedig az autó tulajdonosa jelenti (Zooey Deschanel), akivel telefonon beszél a kocsitolvaj, és tudósít neki merre jár, meg olyan fontos dolgokról beszélnek, hogy kinek mi a kedvenc fagyi íze.

Valójában egy kicsit vázlatos a film, de a hangulattal ügyesen kitömték a lyukakat. De tényleg, vannak benne jó jelenetek, gondolom az alkotó fejében ott kavarogtak egy ideje, aztán kiötlötte hogy fűzze a pár furcsaságot egy történetre, és így születhetett ez a film. A srác utazgat, szól a zene, beránt minket a hangulat, aztán jön egy beszélgetős jelenet amivel tökölt az író, aztán megint hangulatos átvezetés, és így tovább. Mindezt hagyni kell nyugodtan, aztán meg rágyújtani egy cigire, vagy inni egy pohár málnaszörpöt, vagy valami ilyesmi, lazítva a hűvös éjszakában. A film soundtrackjét mindenképp dicséret illeti, vagy 2 pontot adott a végső értékelésemhez.

He only laughs when he’s sad
And he’s sad all the time, so he laughs the whole night through
Yeah, he laughs in the daytime, too

Egy 7/10-et adnék rá, mert a végére tényleg teljesen berántott a cucc, a minimális története ellenére is. A Wristcutters kicsit érdekesebb és jobb roadmovie azért, de ezt sem szabad kihagyni a stílus kedvelőinek. Aztán meg be lehet nyomni az M.Ward albumot és belehajtani a végtelen pusztákba.