Basszus, az az igazság, hogy ezt még a múlt csütörtökön megnéztem, a bemutató napján, és azóta várom, hogy viszonylag értelmes gondolataim szülessenek róla, de nem történik ilyesmi. Az egyedüli, ami állandóan előkerül a fejemben, hogy ez öreg film, én ehhez még fiatal vagyok. Természetesen nekünk is van benne üzenet, nem vitatom egy percre sem, de mégis az öregsége az a gondolat, ami zakatol, pedig még hiszek is benne, hogy akár egy ember is változtathat rajtunk.

A történet röviden annyi, hogy 50-60 között éldegéli nyugodtan és unalmasan az életet a főszereplő egyetemi professzor/író. Dolgozik a következő könyvén elvileg, előadásokat tart, de tulajdonképpen csak vegetál az egyedüllétében. Mindez megváltozik, amikor NY-ba kell mennie, ott tartani egy előadást.

A nagyvárosban levő otthonába érve ott kétlakásfoglalót talál, egy párt, akinek a férfitagja tele van élettel. Ezt azért tudjuk meg, mert amikor látja, hogy nincs hova menniük, akkor megengedi nekik a maradást, amíg nem találnak valamit. Aztán a férfi életkedvéből, zsongásából, zenéjéből átragad rá is valami, ami kimozdítja az apátiájából. Még történnek dolgok (a film másik mondanivalója), de nagy vonalakban ez van.

Visszafogott film, szépen lassan halad az útján, ahogy a rendező előző munkája, a Station Agent tette, de most valahogy elhibázott engem. Sajnálom, mert valahol nyilván szeretni akartam a filmet, hiszen az előző munka egyszerűen remek, de pont ezért halogattam a megnézésért sokáig (neten volt már ó mióta, kedves forgalmazók), mert azt éreztem a trailer alapján, hogy kicsit csalódás lesz. Jaj, nagyon elkerülendőre írtam ezt a recenziót, pedig jó a film, de 6/10-nél többet nem tudok az élményre adni.