Néha mindenkinek szüksége van egy filmre ami emlékezteti, hogy miért kezdett el rajongani a moziért. Nekem ez volt az. Nem volt kedvem semmit sem nézni, de amikor a Boyhood mellett tavaly legjobban várt Whiplash is kijött, akkor azt mégsem hagyhattam ki. Félve indítottam el, nem akartam, hogy ez is csalódás legyen. Szerencsére nem lett.
A történet nem túl bonyolult: egy jazz dobos fiú a Shafferra jár, ahol bekerül a legdurvább tanár studio bandjébe. Ez a film szerint az ország egyik legjobbja, ennek megfelelően az elvárások is nagyok. Előkerül a tipikus “keménykezű mentor, magát felszívó srác” tematika, még egy Rocky szerű montázs is van, de utána kőkeményen ledobja ezeket a kliséket a film.
Nehéz anyag, mert a Whiplash a felétől végképp bekeményít, maximumra járatja a lelki terrort, még ha nem is úgy, mint egy thriller. A tanár a csiszolatlan gyémánt fiút áthajtja a poklon, hogy kihozza belőle a legjobbat, semmiféle eszközben nem válogat, és ez válik a fő témává.
Igazából nehéz spoiler nélkül elmondanom, hogy miért tetszett annyira. Ha nagyon zavar ilyesmi akkor ne olvass tovább, esetleg még az utolsó bekezdés elférhet.
Nem feelgood film, bár szerintem sokan annak értelmezik, de a végkifejlet egyáltalán nem az, hogy minden nehézség ellenére felülemelkedett a főszereplő mindenen, összeszedte amije volt és megmutatta mit tud. Sokkal inkább összecsapott a mentorával. Pont emiatt durva az utolsó 15 perc, ahogy átalakul a kettejük viszonya a végére. Ki győz? Igazából nehéz eldönteni, bár szerintem a fiú apjának tekintetében minden benne van.
Valahol persze szomorú, hogy míg az építkezés néha jól sikerül a blockbusterekben, a végső csata általában átmegy az “essünk túl rajta” kategóriába mostanában. Itt meg egy srác dobol egy színpadon, a karmester pedig előtte áll, néha egymásra néznek, és több benne az energia, mint bármiben amit mostanában láttam.
És persze hatalommal való visszaélés és hasonló dolgok, de egy olyan olvasata is van az egésznek, hogy ha te akarsz lenni az egyik legjobb, akkor azért meg kell szenvedni, kimerülésig kell gyakorolni és a legnagyobb csapásokat is kibírni közben.
Az előbbiek miatt tudom elnézni a filmnek a vázlatos szerelmi szálat, amin csak érezni, hogy mi volt a cél, de nem igazán foglalkoztak vele. Ahogy a kicsit suta “a hős minden szempontból legyőzve, de feláll” 20 perc gyengeségét is meg lehet bocsátani. Persze ez lehet a vágó érdeme is, mert lemetszették a felesleget, hogy ne vesszen el a lényeg a körítésben. És így lett jó a felvezetés a zseniális 3. felvonáshoz.
Itt még kéne méltatni J.K. Simmonst, de szerintem egyszerűen csak jól castingolták. Mármint többnyire erre a hideg figurára képes, és rendben, itt sokkal sötétebb mélységekbe kellett mennie, amit megtett, de nem tudom elhinni, hogy hatalmas színész lenne azért hirtelen. Viszont ebbe a filmbe tökéletesen illett.
Egyáltalán nem hibátlan film a Whiplash, és kötve hiszem, hogy mindenkinek ennyire fog tetszeni, de nekem minden túlzása ellenére is ütött egyszerűen.