Flört (Flirt)

Ha mindenképpen be kell sorolnom, leginkább talán a könnyed művészfilm meghatározás illik a Flört-re. (Egy nagy csomó ilyen című film létezik amúgy, most Hal Hartley 1995-ös Flörtjéről beszélek.) Vagyis bár igen messze van a szokásos hollywoodi produkcióktól, mégis tudom ajánlani olyanoknak is, akik a művészfilm kifejezéstől alapból émelyegni kezdenek. Emberi kapcsolatokról szól, de nem annyira mély és nyomasztó emberi drámákról vagy szenvedésről, hanem (gondolom, kitaláltuk már) főleg a flörtről: arról, hogy elköteleződni nem könnyű, ellenben elcsábulni, hát az sokkal könnyebb. A film ugyanazt a történetet meséli el egymás után három különböző helyszínen és szereplőkkel.

New York, 1993. Bill (Bill Sage) épp barátnőjétől, Emilytől búcsúzkodik, aki 3 hónapra Párizsba készül. Emily-t Párizsban a volt pasija várja, ezért felteszi Billnek a kérdést, hogy van-e nekik jövőjük együtt. Bill másfél órát kér: ő ugyanis közben egy haverja, Walter feleségével is kavart, ő is tetszik neki, és nehéz dönteni a két nő között. A másfél óra során Bill véletlenül összefut Walterrel (Martin Donovan) (sorozatfüggő énem itt kissé a szívéhez kapott: Peter Scottson felügyelő a Weedsből). Walternél van egy pisztoly, még nem tudja, magát lője-e le vagy csapodár feleségét, esetleg Billt, persze addig bénáznak, amíg a fegyver véletlenül elsül és Bill arcát súrolja. Az egyik legérdekesebb jelenet a filmben: miközben Bill arcát összevarrják a kórházban, nem igazán hat az érzéstelenítő, ezért a csinos, fiatal nővérke azt javasolja neki, gondoljon valami kellemes dologra: úgyhogy Bill nőkre gondol, el is mondja hangosan, hogy miket, amellyel a nővérkére, nos, nagy hatást tesz. (A nővérke egyébként nem más, mint Erica Gimpel, például a Veronica Marsban láthattuk, csak itt még fiatal és szerintem elképesztően szép).

(Kelet-)Berlin, 1994. Johan, az idős, gazdag műkereskedű elutazik három hónapra, de előtte felteszi a kérdést (van-e nekünk jövőnk együtt?) szeretőjének, Dwight-nak, aki egyébként csini, fekete, bőrnadrágos meleg fiú. Dwight másfél órát kér. Tokio, 1995. Miho, a japán táncművész-hallgató a tanárával kavar, miközben épp másfél órája van dönteni: a pasija, Hal (Hal Hartley, a film rendezője), egyébként amerikai filmrendező, épp az USÁ-ba készül és az iránt érdeklődik, van-e nekik jövőjük együtt.

Mondanom sem kell, hogy mindhárom történet nagyon más, és többé-kevésbé különbözően is végződik, annak ellenére, hogy egész jelenetek szó szerint egyeznek. Vicces és kissé szürreális, ahogy nagyon különböző szituációkban hangoznak el pontosan ugyanazok a mondatok, illetve bizonyos jelenetek máshogyan ismétlődnek: a kedvenc jelenetem például, amikor Bill felteszi a Kérdését (melyik nő mellett döntsön) a férfivécé teljes vadidegen közönségének; Dwight felteszi ugyanezt a kérdést az utcán három építőmunkásnak, Miho pedig a fogdában három női gyanúsítottnak.

Amit én nagyon szeretek a filmben, hogy Hal Hartley nem “drámázik”, hanem bizonyos távolságtartással, viszonylag kevés érzelmi bevonódással, és inkább kissé bizarr humorral mutatja be ezeket a sztorikat. Nincs benne katarzis, se hangos röhögés, se akció, inkább csak nagyon érdekes film. Én most 8/10-et adok rá, a mínusz két pont leginkább az időfaktor miatt: nagyon sok megoldás, ami 1995-ben még szokatlan és ütősebb újdonság volt (háromszor ugyanaz a történet; a film szereplői beszélnek arról, hogy ez egy film; a rendező magát játssza), ma már nem akkora meglepetés, azóta sok filmben láttunk ilyet.