Black Panther: Wakanda Forever

Rendben, még hőemelkedéssel néztem meg a a Disney+-nak hála a filmet, de ez valami katasztrófa volt. Mostanra már kételkedek benne, hogy Ryan Coogler tudna nagyszabású akciót rendezni, vagy oda sem engedték azon jelenetek közelébe?

A történet olyan semmilyen, mintha maguk sem gondolták volna fontosnak. Ennek fényében az első rész aztán tényleg királydráma, amit sokan sütöttek rá, mivel itt unalom van helyette. Természetesen Chadwick Boseman halála miatt a párduc is hiányzott a film nagy részéből, és Coogle igyekezett tisztelegni az emléke előtt, így néhol meg volt kötve a keze.

A történetben egész világ a vibraniumra pályázik, és Ramonda királynő igyekszik a párduc nélkül megvédeni az országot. Jól szembe is mennek az első rész nyitásával, és bezárkóznak, hogy “nem közösködünk, nem a mi gondunk”. Sajnos máshol is akad a Földön a fémből, amit a Disney+ sorozatot kapó, de amúgy a filmben eléggé felesleges Ironheart eszközével találnak meg, így fedezik fel, hogy a tenger alatt is van élet. Na az ottani király gyorsan szól is Wakandának, hogy lerohanja őket, ha nem nyírják ki Ironheartot, hogy ne épülhessen több vibraniu… áh geci, már összefoglalni is altató. Komolyan nem hiszem el, hogy ezt tudták kiizzadni magukból. Nyilván a muszáj mozgatta a kezük, mert két Disney+ termék is függött a filmtől, plusz az MCU egészét nem akarják újratervezni, így nem hagyhatták ki a lépcsőfokot, de egy túlzsúfolt unalmas kupi az egész.

A legrosszabb, hogy még az akció sem jó. Egyrészt már megint a sötét éjszakába helyezte a CGI autós “üldözést” a csapat, de amikor a napfényre tették a verekedést is szar volt. Konkrétan a finálé is csak egy semmiben lebegésnek tűnt. Számomra már az alapkonfliktusban elvérzett az egész, mert nem tűntek erősnek a vízi király indokai a támadásra, és valahogy sosem érződött úgy, hogy a wakandaiak ésszerűen felvehetnék a harcot, így erőltetett volt a végső nagy összecsapás. Ellenben most a Párduc (nyilván lett új a film végére, de az előzetes is felfedte) és a főellenség harca elment, szemben az első résszel.

Az alakítások? Lupita Nyong’o szokás szerint remek, ellenben Letitia Wright úristen, nyilván a forgatókönyv sem segítette a színésznőt, hiszen a semmilyen konfliktusban kellett keményednie, de még így is alulmúlt mindent. Ja és ne feledjük, Angela Bassett did the thing.

Ryan Coogler a remek Fruitvale Stationtől teleportált fel a blockbusterek világába, és még ha ráfogjuk erővel, hogy az érzelmi részekből pár pillanat működött itt, akkor sem áll össze a Wakanda Forever semmivé, csak egy túlzsúfolt köztes megállóvá a jelenlegi MCU útján a “magában is működnie kéne” történetének nullasága miatt.

Smile

Azért a nagyobb hype horror filmeket mindig igyekszem pótolni, hiába nem ez a zsáner a kedvencem, többnyire az ismertség határt áttörők, a kiemelkedők tetszeni szoktak. Itt nagyon nem így alakult.

A középpontjában egy az anyja öngyilkosságát még fiatalon látó nő van, aki természetesen pszichiáternek állt. Egyik este a frissen beszállított betege azt mondja, hogy valami követi, mindig feltűnik neki, és ezen megosztás után mosolyogva átvágja a saját torkát. Persze, hogy valami gonosz szellem követte, amolyan It Follows módra mindig más arcokat felvéve, de folyamatosan mosolyogva, és most át is szállt a pszichológusra.

A nő lassan ráébred, mi fenyegeti, és el is kezd nyomozni, meg a szokásos klisék, nem is mennék jobban bele. Nyilván lehet azt mondani, hogy minden történet ismert, de a mesélés módjában lehet újat hozni, viszont itt nagyon nem sikerült. Az nem elég, hogy “it’s about trauma”, meg ahogy senki nem hisz a nő közelében neki, és a felvágott csuklós szimbolika alapján it’s about depression, mert emellé kell valami film is.

Egy hatalmas nulla a Smile, ami csak jumpscare-rel dolgozik, talán az utolsó perceit kivéve, ahova elment a budget nagyja. Ezen kívül egyszerűen ennyi puskaporhoz túl hosszú is. 115 perc, komolyan? Nyilván azt elismerem, hogy van pár creepy mosoly benne, amire felhúzták az egész reklámkampányt és működött, na meg az öngyilkosságok durvák benne, de szerintem csak a végső percek húzták fel a filmet sokaknál, a készítők tudták, hogy jól kell befejezni.

Talán 90 perc alatt kevésbé tűnt volna unalmasnak, feszesebb lett volna az egész, ha oda le kell vágniuk, de nem így történt, így a főszereplő alakítása még jobban szúrta a szemem.

Fast and Furious – F9 – The Fast Saga – vagy mi a hivatalos cím

Tudom, nagyon késve meg minden, de csak most… kimondom, vettem rá magam a film megnézésére. Az a helyzet, hogy nehéz belátni, mert a Fast 5 remek volt, de mostanra már végképp egyértelmű és többször aláhúzott, hogy ennek nem Vin Diesel, hanem Paul Walker volt a lelke, akit gyönyörűen elbúcsúztattak a hetedik résszel (where real man cried). Azóta pedig család ide vagy oda, Charlize Theron amoda, spinoff mégodább, ez egy semmi.

Konkrétan néztem a kilencedik részt, és el sem hinném, hogy ugyanaz rendezte, aki az ötödik részt. Semmi erő nem volt az akcióban (sem). Viccelünk tényleg a családdal, és jó érzelmi alap lehetne egy blockbusternek, de a teljesen szétkomolykodott személyes szálak mellé kéne az energia és a könnyedség az akcióba. Olyasmi hiányzik, hogy átrángatnak egy széfet a városon (Fast 5). Ehelyett még a trailerben mutogatott mágneses trükkök is borzasztóak voltak, pedig azokban nem is volt minden CGI.

Nem véletlenül nem a történettel kezdtem, mert az nincs. Vagyis van, de mégsincs. Van egy kütyü amivel így 2 nappal a megnézés után már nem is emlékszem mit lehet tenni, gondolom mindent irányítani, és ezt meg kell akadályozni a csapatnak. Az egész mögött némi egyéni szál is van, hiszen kiderül, hogy Dom-nak van egy tesója (család!), és ő félig a rosszfiú, mivel fiatalon volt egy komoly esemény, ami szétszakította őket (a családot!). Semmilyen a sztori, szinte senkinek nincs egyéni íve, csak 2 soros bólogatás jut a többségnek, de akár elég is lehetett volna ez az alap, már ha minden más klappol.

Szomorú, de konkrétan az űrkaland része volt a legjobb. Itt már nincs cápaugrás, simán visszajön rég halott szereplő ugye, egyszerűen bármit meg mernek tenni. Ennek megfelelően természetesen kocsival, de meglátogatták az űrt is a srácok. Miért ne? Nem tartom franchise káromlásnak, hogy erre kéne ráfeküdniük, több funt tenni az egészbe. Kell a család felőlem, de kell mellé olyan is, hogy letesszük a hajunk valamin, ami még pörög is. Itt minden akciójelenet súlytalan semmi volt.

Ugye a folytatás forgatásának a kezdése előtt dobbantott Justin Lin, és nem tudtam az általa rendezett F9 közben nem ezt érezni, mármint, hogy micsoda csaták mehetnek a háttérben. Lin esetleg tudja, nem elég a szappanopera, kell valami plusz, de a sztár már csak a szentimentalista dologra vevő, és az akció is egyre hülyébben néz ki vele. Lehet hozzáképzeltem, de mondom, ugyanaz az ember rendezte, aki a Fast 5-ot.

Nincs végszó, csak egy kérdés: nektek mi volt a legviccesebb a komolyan vett jelenetekből? Részemről amikor Dom “feláldozta magát”, hősiesen tartotta a frontot amíg a többiek elmenekülnek… hogy azok ne meneküljenek el, hiszen Dom egyedül lenyomott mindenkit tulajdonképpen. Vin Diesel nem veszíthet vásznon csatát!

Röviden: Venom 2: Let There Be Carn..fart

A Spider-Man: No Way Home után megjött a kedvem a Venom folytatásának pótlására, és ennyire semmi filmet rég láttam. Nem földbe döngölném, hanem egyszerűen ez egy semmi volt, bármikor megy majd a tévébe simán be lehet tolni a házimunka vagy ilyesmi mellé, tökéleges háttérzaj, de ez nem annyira film.

Iszonyat vékony a Venom 2, de a történet röviden: egy sorozatgyilkos hívatja Eddie-t, és ad neki nyomokat a régi ügyeinek felderítésére, viszont közben ki is harap egy Venomspermát belőle, amiből új űrlény születik, egy még halálosabb, akit ugye le kell győzni. Közben az érzelmi központ az lenne, hogy Eddie-nek és Venomnak el kell fogadni a volt csaja továbblépését. Lehetne itt párhuzamozni a gonoszak oldalával, de felesleges, az egész film iszonyat elnagyolt, és ahogy írtam a történetet teljesen olyan érzésem volt, mintha egy 22 részes tévésorozat 5. részéről gépelnék. Az érzelmi tétek nincsenek jól belerántva a cselekménybe, egy pillanatra sem lehet izgulni semmiért.

Ami gondolom szomorúbb, hogy a brutál Carnage egy hatalmas mellé. Igazából már az első Venom film is a 90-es évek szuperhősös darabjait idézte, csak ráfogható, hogy jó volt a a haveros koncepció a közepén. Hát a folytatásban még ez sincs, konkrétan mintha Hardy is kevesebbet lett volna a forgatáson most, hogy már biztosan PG-13 tingli-tangli a franchise, ami azért jól fizet.

Mondhatnám, hogy hatalmas mellé, de valami ilyesmit sejtettem.

Netflix TP: Night Teeth, Hypnotic és The Guilty

Tudom, több kritika kéne, de amikor fáradtan (utóbbi hónapok) nem akarok komoly vagy szomorú filmet nézni, olyankor benyomok egy-egy ilyet, aztán egyszerűen semmi nyomot nem hagynak. Múlt héten láttam őket, de már most is nehéz lesz 2 mondatot írni róluk. Vagyis az egyiket csak félig láttam, de nem azzal kezdem, hanem:

Night Teeth (Az éjszaka fogai)

Egyszerűen nem értem, hogy az ilyen filmeknek mi értelme. Komolyan, kiadnak egy jelenetet belőle, ami egy Sydney Sweeney melleire tett közeli, és azt sugallja, hogy teljesen pulp szórakozás lehet az egész, erre széterőltetik a 12 éves fiú által írt forgatókönyvben a “társadalmi kérdéseket” is. Nem véletlenül idézőjel, mert a felső 1%-ba katapultáló csóró srác érdekes tanulság.

Izé, a film arról szól, hogy a vámpírok egy békeszerződés alapján sok éve nyugiban élnek az emberekkel közösen, és csak Los Angeles egyik nagyon kisebbségi negyede tud róluk mindent. Az egyik éjszaka valamelyik vámpír úgy dönt, hogy akkor ideje a béke felrúgásának, meg a hatalomszerzésnek, és két alattvaló csaját körbeküldi a városban, hogy intézze el a többi öreg vámpírt. A csajokat egy ártatlan srác fuvarozza, aki ráébred, hogy mibe keveredett. Amolyan “valaki látta a Collateralt, és a True Blood sorozatot”, aztán írt valamit, méghozzá olyan álkemény jelenetekkel, hogy a fejemet fogtam. A legviccesebb az volt, amikor az ártatlan srác villant a barátai előtt, mert megcsókolja a menő gazdag csaj. Igen, mondom, 12 évesé a forgatókönyv.

Tényleg nem tudom hova célozták, mert simán lehetett volna jó szórakozás, ha elmerül a képtelen hülyeségekben, de ehelyett… talán túl komolyan vették, még az akciót is, azt hitték valami többet csinálnak, mint ami lett. Inkább nézzétek újra a Blade 1-2-t.

Hypnotic (Hipnózisban)

Akármit hazudik a Netflix és az IMDB, nem fogom elhinni, hogy ezt a filmet nem egy mesterséges intelligencia írta. De tényleg, Richard D’Ovidio karrierjében van egy 12 éves lyuk, akkor bezárták valahova, és onnantól kezdve a nevét használják az MI által írt forgatókönyvek fedőjeként. Lehet ez nem erős poén, de a leírása jobban szórakoztatott, mint ez a fél film… Igen, ritkán hagyok abba művet a felénél, de nincs az az isten, hogy még 45 percet adok ennek az életemből. Inkább nézem a smogot Budapest felett, mert egyszerűen az is izgalmasabb. Nem az a probléma, hogy kliséket használ a Hipnózisban, nyilván újat nehéz kitalálni, de annyira tipikusan és unalmasan teszi, hogy katasztrófa.

Egy nőről szól, akinek ajánlanak egy terapeutát, de mi tudjuk, hogy nem simák a férfi szándékai, mivel horrorfilmet indítottunk. Vagyis thrillert inkább? A lényeg, hogy hipnotizálással gyógyít, már olyanokat akik fogékonyak rá, de hát egyértelműen nem a segítés a célja, hanem eléggé durva dolgokat programoz be. ÚÚú. A főszereplő amúgy Kate Siegel, akit a Midnight Massban bírtam legutóbb, de hát semmit nem kap a kezébe. Ez egy sorozatrésznyi ötlet kibontva másfél órában, amihez nincs benne elég puskapor természetesen. Ez nem kihagyott ziccer, hanem még a pályát sem találta meg.

The Guilty (A bűnös)

Tudjátok mit, ezt is idecsapom, nem hiszem, hogy valaha eljutna saját posztig, lévén már halogatom egy ideje a megírást (abelh jelentkezett anno, de aztán őt is elhavazták). Mivel a mostani hármasból magasan ez tetszett a legjobban, így legalább nem csak a negativitás lesz a posztban.

Azt mondjuk egyre kevésbé értem, hogy Antoine Fuqua miképp tudta összehozni a Training Day – Brooklyn’s Finest duóját, amik magasan a legjobb filmjei, mert semmi igazi egyénisége nincs a rendezésének. Tavaly például az Infinite jött tőle. Itt talán a True Detective írója segített neki igazán, meg az, hogy remakeről van szó, avagy már működő koncepcióval ült a filmhez. Na és Jake “valamiért ráfeküdtem a kommerz filmekre most” Gyllenhaal mint főszereplő nyilván jó választás, hiszen minden rajta múlik itt a szinte kamaradrámában, és simán hozza a skálát, ami mindenképp kellett ebbe a filmbe.

A bűnös sem lesz klasszikus, de hiába épül telefonhívásokra és kemény képernyő nézésre, a kibontakozó történetben vannak csavarok és valahogy szórakoztató a maga 90 perces játékidejében. Mondom, nem húznám fel a thrillerek zsánerén belül sem, de egy unalmas szombaton simán leköti az embert.

Eternals: az örökkévalóságnak érződő film

Még a Marvelnek sem mindig jön be, ha kisebb indie rendezőre bíznak egy hatalmas blockbustert? Még akkor sem, ha az akciót nem is neki kell rendeznie, hanem a bevált csapat szállítja. Mondhatnám, hogy hatalmas csalódás az Örökkévalók, de valójában nem az, mivel az előzetesek nem hazudtak. Ha nem lenne a blog, akkor szerintem kivártam volna a 45 napot, és igazából aki még nem fizetett be, annak ezt is javaslom bőszen.

A történet fordulatait rejtegették az előzetesek, igyekszem én is, de van még az első 40 percben egy olyan jelenet, amiből a tapasztalt nézők mindent vágni fognak. A lényeg, hogy egy hatalmas lény ideküldte 70 000 (vagy 50 000, mittomén, kurvarég) az örökkévalókat a Földre, hogy az értelmes fajokat felfaló Deviánsok ellen megvédjék az akkor még nem túl fejlett embereket. Ellenben meghagyta nekik, hogy a humánok belső viszályaiba, háborúiba ne szóljanak bele, csak és kizárólag a deviánsokat irtsák.

Ezek a lények itt éltek közöttünk, beépültek a mondáinkba, például Théné-t jelenleg Athénének, a Buszt Ikarusznak ismerhetjük és a többi. Nagyjából az 1500-as évekre kiirtottak minden deviánst, akkor szétszóródtak és éltek tovább mint halhatatlanok hevesen, de a jelen korunkban feltűnik egy gonosz lény ismét. Visszatértek? A nagyhatalmú Örökkévalók miért nem avatkoztak be Thanosnál? Minden meg lesz magyarázva.

Nem vicc, tényleg minden meg lesz magyarázva, hiszen konkrétan ez történik, állnak a szereplők és magyaráznak, expozíció expozíció hátán. Jó, kicsit tényleg durva vagyok, bár sokat álldogálnak, de néha a drámai részek működnek, gondolom csak azok voltak Chloé “Oscar díjas” Zhao-ra bízva. Kevés helye volt kibontakozni bennük, de pár pillanatra ráfoghatjuk, hogy rendben van, viszont egy két és fél órás filmben ez nagyon kevés. Főleg egy blockbusterben, szóval nem védeném a rendezőt. Az viszont biztos, hogy az MCU első szexjelenete azért került be, mert 158 percben szinte semmi más jelenetben nincs ott, hogy miért van erős kötődés a szexelők között, szóval szükséges volt valahogy aláhúzni a “kapcsolatukat”.

A végeredmény egyszerűen és röviden halálunalmas lett. Ráfoghatjuk, hogy nem tipikus Marvel film, de sajnos nem is jobb annál. Nem az “érző blockbuster” vagy akármi, hanem a… túl fennkölt? Tényleg ez ugrik be róla és a hatásszüneteiről, kitartott érzelmes nézéseiről, egyáltalán nem emberközeli problémáiról. Nem a komolyságot érzem, van humor a filmben, inkább a folyamatos erőlködést arra, hogy “ez valami több” meg “mi felülemelkedünk a megszokotton”.

Ami a legdurvább, hogy bármilyen fun rendező ebből iszonyat mit tudott volna kihozni. Most tényleg félretéve mindent az alap az, hogy a szétszéledt csapatot össze kell szedni (baromi magas labda), aztán lenyomni valami ellenséget. Ehelyett kapjuk a mű drámát, mert igazinak egy másodperce sem érződik amit látunk, és még az akciójelenetek is rosszak. Nem is csak az, ahogy néha a semmiből tűnnek fel, mert “kell valami izgalom”, de semmi tétet nem érezni bennük, amiről kicsit az is tehet, hogy az örökkévalók képességei között elég nagy az eltérés (az egyik Superman, a másik Flash (igen durva DC áthallások), a harmadik illuzionista, a negyedik élettelen tárgyakat tud átváltoztatni…), de az ellenfél ugyanaz, így sosem érezni, hogy melyik ütés komoly és veszélyes.

A végső pontot látjátok, szóval csak egy kérdést adok: vajon azok a zöld háttér előtt forgatott jelenetek, ahol látjuk a szereplők arcát? Nem tudom ki fényképezte a filmet (megnézhetem és WTF), de a “backlight everything”-et itt sajnos rosszul értelmezte, és/vagy a moziban ahol néztem letekerték a fényerőt.

The Hitman’s Wife’s Bodyguard – az elrontott második részek mintapéldánya

Ez mi a fene volt? Nem azt mondom, hogy a Hitman’s Bodyguard egy realista klasszikus akciófilm, de basszus, ez a folytatás egy paródia. Nem a történet…. áh, basszus, még az is.

A sztoriba nem is akarok belemenni túlzottan. Az első rész bérgyilkosának a neje belerángatja az épp karrierzavaros testőrt egy látszólag egyszerű túszmentős mókába, hiszen elkapták Papit. Aztán így immáron hárman valami EU elleni terrortámadás középpontjába keverednek. Kicsit nagyok és tipikusak a tétek, amihez iszonyat semmilyen a gonoszt alakító Antonio Banderas.

A problémákkal meg tele a padlás. Míg az első részt Reynolds és Jackson duója vitte előre, addig itt semmi tényleges gerincet nem adtak a karakter interakciók. Igen, Salma Hayek még mindig szép, hatalmasak a mellei (csak azért emelem ki, mert a film sem volt rest), ellenben valami jó szöveg és rendezés is kéne mellé, ha már beugrott az első film főszereplői közé.

Tudjátok mi jutott eszembe többször a The Hitman’s Wife’s Bodyguard közben? Bár kicsit sok ötlet van benne, de legalább némelyik jó is lehetne, csak hát ahhoz egy rendes rendező kéne. Minden mellé ment, de komolyan. A filmnek egyszerűen semmi stílusa, miközben pont ez menthetné meg a rengeteg nyúlást, amit itt látunk. Behoznak rengeteg tipikus cool helyzetet, aztán teljesen idióta módon megvalósítják őket.

A hab a szartortán szerintem a zene, az mindent elárul. Például az első motoros menekülés, érdekes zeneválasztás, már örültem, hogy szétmosolygom magam rajta, mert vizuálisan is igyekeznek majd, ehelyett visszatért a tv-sorozatos, gagyi greenstreenes, ritmustalan Patrick Hughes-rendezés. A csávó mostanra megszerezte nálam az akciófilmek Paul Feigje címet.

Oké, ha nem kell jó akciófilmnek lennie, de legalább a dumák maradhattak volna az élvezhető szinten. Ehelyett tipikus második részt kaptunk, amire több pénz volt, és gyorsan össze kellett dobni, így még a sztori is szarabb, de több benne az akció. Nem mondom, hogy nagy csalódás, mert annyira nem vártam, de jó lett volna kis nyári szórakozásnak, amit esetleg 5 év múlva talán újra lehet nézni.

Voyagers – unalmas utazók és utazás

Az emberi faj fennmaradását akarja biztosítani a Föld lakossága, így a legközelebbi lakhatónak tűnő bolygó felé elindítanak egy űrhajót. Ez az alapfelvetés. Hogy ebből miképp lehet töménytelen unalmat csinálni, azt nem is értettem, főleg, hogy volt egy ötletük feldobni az egészet.

Úgy érzem a közelben levő lakható bolygón kívül elég jól átgondolták az alapokat. Konkrétan úgy indul a Voyagers, hogy az első legénységet még a Földön hozzák létre lombik programmal, és ott nevelik őket, de elzárva a külvilágtól és a tágas terektől, hogy majd ez ne hiányozzon nekik. Aztán akkor lövik őket az űrbe, amikor már 20 fölöttiek. Így viszonylag érthető, hogy miért fiatal felnőttekre bízzák ezt a küldetést.

A fő probléma, hogy az odaút 80 valahány év, és nincs mélyalvás, így az a terv, hogy majd az űrhajón születnek generációk, és tulajdonképpen az első csapat unokái érik el a tervezett bolygót. Mivel mindent átgondolnak előre, ezért drogozzák a fiatalokat, ami csökkenti az összes érzésüket, így robotszerűen végzik a mindennapi feladataik. És természetesen az űrhajón is lombik programmal születne a következő generáció. De két srác rájön, hogy drogozzák őket, és nem veszik be az adagjaikat…

Amolyan legyek ura meg nem is tudom még minek a keveréke, mert egy unalmas hasonló helyzetű film sem ugrik be. Tulajdonképpen ha nagyon akarunk, akkor elég sok mindent bele lehet látni a szimbolikába, a legegyszerűbb, hogy a fiatalok lázadnak a szüleik által kijelölt útjuk ellen. Emellett az élet értelme is előkerül, minek tegyünk bármi olyat, ami a jövő generációjának, a leszármazottjainknak segít, ha nekünk ugyanolyan szar marad az életünk közben.

Nyilván minden sci-fi a jelen problémáira reflektál, de itt a körítés tényleg csak az, körítés, aki a technológiai dolgok miatt is néz hasonló filmeket, az tuti csalódni fog, minden csak a fent említett lélektani kérdések és problémák körül forog. Az űr mint olyan két helyzetben van jelen, azon kívül szűk folyosókon monotonan zajlanak az események.

Ez egy 45 perces Black Mirror epizód kellett volna legyen, akkor talán jobban működött volna. 2 órában egyszerűen túlhúzottnak érződött, amiről rengeteg furcsa döntés is tehet. Ott az alaphelyzet, hogy az “elnyomó” drog hatásától szabadulva, bulizhatnának a fiatalok, de nem tesznek semmi ilyen, nincs igazi kirobbanó hatása annak, hogy újra éreznek, semmi drámai extrém húzás. Bele lehet magyarázni, hogy a fiatalok sosem láttak más követendő példát a dologra, így csak azt tudják extremitásra pörgetni, amit ismernek. Gondolom ez áll az egész mögött, komoly sci-fit akartak csinálni, de csak ez a valami sikerült.

Minderről, a határtalan unalomról a szereplőgárda és hát a rendezői utasítások tehetnek. Konkrétan nem látni, hogy ki nem szedi már a drogot. Mindenki ugyanúgy alakít a film elejétől kezdve, még a gonosz srác is, akinek a leghálásabb szerepe lehetne, ha nem lenne az első másodperctől kezdve ellenszenves, így a fordulása gonosszá nem hozná a “legyünk már túl rajta” hatást. Ez, a Tye Sheridan, Lily-Rose Depp és Fionn Whitehead (lol ő Black Mirroros:) lenne az új színésznemzedék? Akkor bajban vagyunk egyelőre.

Nem szaporítom tovább, “younglings getting their fuck on in space” helyett határtalan unalom. Vicces, mert már bejelentettek egy új projektet a rendező Neil Burgertől, és olyankor általában a friss munkát szokták odaírni, de annál nem úgy történt, hanem a Limitless-t és a The Illusionistot emlegetik.

Mortal Kombat (2021) – ezt hogy lehet elba[]ni

Az első R besorolású előzetesnél ezt kérdeztem “Nemtom, nektek ennyi alapján?”, és valahogy végig így éreztem a film irányába. A korhatár stimmelt, hogy merjenek valami jót csinálni az alapanyaggal, egy úgy véres játékot, ehelyett… nem is tudom mi a szart kaptunk. Pedig azt ígérték megtörik a videójáték feldolgozás átkot, ami helyett egy véres CW (igazából DC universe) sorozat pilotját kaptuk.

Nem elég, hogy a film szar, de meg sem próbálták magában lezárni. Értem, hogy franchiseban gondolkodik mindenki, de azért a filmeknek, főleg amikor indítani akarják a sorukat, azért magukban is működni kéne!

A történet arról szól, hogy az Earth Realm egy bajnokságra van a bekebelezéstől, egy Mortal Kombat választ el minket a vesztünktől. A gonoszok pedig csalni akarnak, még a verseny előtt kiütni fajunk MK jellel megjelölt bajnokait, azelőtt, hogy azok felkészülnének a harcra. Van valami ősi jóslat egy fiúról, aki az erő… ja nem, az egy másik franchise.

Próbálom itt összefoglalni a tartalmat, de igazából nem lehet. PifPuf akciófilm kéne ez legyen, ami nem veszi vérkomolyan magát, erre tudjátok mit csinál? Vérkomolyan veszi magát. Eredetsztori, ahelyett, hogy valaki kiabálná MORTAL KOMBAAAT, amikor valami durva történik. Nyilván túlzok, nem kéne mindig kiabálni, de konkrétan a kivégzéseken és neveken kívül ebben semmi Mortal Kombat nem volt.

Lehet azt mondani, hogy mit vártál, kapcsold ki az agyad, de nem lehet, mert túlgondolták, túlstilizálták, ahelyett, hogy egy nyers akciófilmet kaptunk volna. Lehet jó blockbustert csinálni, olyat ami szórakoztató, nem kell mindent elnéznünk ezeknek a szar nemfilmeknek.

De ha minden eredettörténetes, sztori felénél abbahagyást figyelmen kívül hagyok, akkor is gáz a Mortal Kombat, mert igazából még a harc sem volt az igazi, annyira lassan légbokszoltak sokszor, és ez a legnagyobb bűne. A kivégzéseket azért adom, amiatt kapott is pár pontot a film.

Röviden: Finding ‘Ohana (Ohana: Az igazi kincs nyomában)

Néha jó egy fejbecsapós film a valósággal való szorosabb kapcsolatért. Na nem maga az Ohana: Az igazi kincs nyomában konkrétan realista, de az, hogy milyen sokáig volt a Netflix toplistáján, az tökéletesen lefedi a különbséget a “több jó filmet” hangos kisebbség, és az “átlag bármit megnéz amit elé tesznek” között. Bár lehet csak azt festette le, hogy az emberek mennyire csak újdonságokat szeretnek nézni?

Lehet kicsit igazságtalan vagyok a Finding ‘Ohanaval, hiszen megnézve simán ki tudom jelenteni, hogy nem teljesen tartozom a nézőközönségébe, és régen is voltak ilyen gyerekfilmek, de amilyen kalandosnak kinézett, annyira lett az a tipikus ifjúsági valami belőle. Tudjátok, az amin látszik a kis költségvetés, mert elég ha megmozgatja a kicsik (7-13 közöttiek?) fantáziáját, nem kell hozzá jobb.

Tényleg azért ültem le, mert elvileg a Goonies és hasonlókat akarta megidézni (a Lost földbedöngölése mellett:), pár gyerek egy kincs után kezd kutatni, és az idősebb testvéreik is csatlakoznak. Olyan, aminél az út során A Nagy Igazságra is rátalálnak a szereplők, összekovácsolódnak, az mű üzenete pozitív, és a reprezentáció is fontos, de… a “mindenkinek jár felejthető film”-egyenlőség a végeredmény. Ezért sem jut eszembe semmi amihez hasonlíthatnám, de ugye mindig voltak a Jumanji és az alatta levő videós szintek. Na ez utóbbiba kapcsolódik be a Finding ‘Ohana.

Tipikusan olyan gyerekfilm, ami nem káros, de felnőttként semmi nincs benne, és nem azért, mert a gyermeki énem halott, hanem mert nem kapta el, szerintem nem volt igazi szív és lélek benne. Lehet ezért kapok a fejemre. Nem tudom érzékletesebben leírni, olyan “mindent megidéz” az egész, amivel pont semmi egyedi nincs benne. 1 év múlva szóba sem kerül, de pár fiatal elvolt vele, és pár szülőnek volt 2 nyugodt órája? Az biztos, hogy azokat a gyerekfilmeket nem közelítette meg, amikre manapság is emlékszünk, és amikből merített.

Monster Hunter: a franchisevadász Paul W.S. Anderson?

Ez mi volt? Ugye Milla Jovovich és a férje sok éven át a Resident Evil filmekkel ütötte el az idejét, de ott már nem tudtak mit kitalálni, és ugye lesz rendes reboot is, így átnyergeltek egy másik játék franchise-ra. A szinte szokásos minőségükben.

A mellett nem tudok elmenni, hogy korrektül néz ki a film. Mármint komolyan, vizuálisan… nagyjából tetszett a Monster Hunter (hogy is mondjam, optimistán vártam). Nehéz volt végignézni, erővel nem adtam fel 1 óra után, de erről egyáltalán nem a látvány tehetett. Nem 300 millióból készült természetesen, de sokszor korrekt, plusz segítette a kinézetet, hogy egy sivatagban játszódott többnyire.

Ezen kívül az első órában van egy olyan pókos rész, ami úgy magában elmegy, ha úgy nézek rá, mintha rövidfilm lenne. Hogy Jovovich kőkemény karaktere miképp kerül az egész helyzetbe, azt nehéz kibogozni, de mégis, durva az egész. A Starship Troopers meg az Aliens emlegethető…

Ellenben a sztori katasztrófa. A Monster Hunter le sem tagadhatná, hogy videójátékra épül (amihez nem túl hűen nyúlt?) : semmi nincs benne párhuzamosan, vagy más szálon, a karakterek mennek előre, akciójelenet, mennek előre, akciójelenet. Közben vannak level uppok, Jovovich egy délután alatt upgradeeli a fegyverét és új harcművészetet tanul. És ennyi. Ez a film.

Nem is az, egyenes útból is lehet jót kihozni, lásd Mad Max: Fury Road, de itt nem sikerült. Kínkeserves bakugrással halad előre a plot, rángatják előre, hogy jöhessen a következő akciójelenet. Vagyis nyilván a játékot az akció viszi előre, és aközben mesélnek, de így nem lehet adaptálni ilyesmit, ahogy itt teszik.

És ha már a játék, a nagyobb szörnyek elleni harcból nekem konkrétan a Shadow of the Colossus ugrott be inkább, nem pedig ez. Konkrétan van egy jelenet, amiben Jovovich kapaszkodik a szörny fején, és ledöfi a kardot. Vagy mit. De nyilván aki jobban ismeri a játékot az kijavíthat ebben a megjegyzésben. A lényeg, hogy a Monster Hunter élvezetét nem az esetleges hűtlen adaptáció befolyásolja, hanem a borzasztó forgatókönyv és a nulla karakterek. Ilyen 2D figurákat ritkán látni, még a főszereplőn sem mélyítettek.

Igazság szerint a film vége volt a legnagyobb pofáncsapás. Tényleg, ment a Monster Hunter egy ideje, gondoltam, hogy sztori szerint még vagy egy óra legalább kell, hogy valamennyire normálisan eljuthassanak egy konklúzióhoz, erre baszki 20 perc volt hátra. Még kaptam egy akciójelenetet, és egy cliffhangert a folytatásra. WTF

Outside the Wire: robotos-háborús film az algoritmusoktól

A magyar címben minden benne van: Halálos harcmező. Ennyire B az egész, pedig azért a besorolásra jellemzőnél többet költöttek rá. Ez a premier megerősíti, hogy amúgy a Netflix az új Hollywood tényleg, hiszen annyira januári gyengeséget szállítottak a hónapban, hogy kalapom emelem. Mindezért az Escape Plan első részének rendezője felelt.

Tudjátok mi jutott eszembe végig róla? Ez egy Call of Duty filmnek “íródott” eredetileg. Követjük a badguyt, vannak árulások, és sok lövöldözés, amiben néha az NPC-k egy-egy felkiáltással csak várják, hogy golyót kapjanak.

A történet amúgy a közeljövőben játszódik, amikor Amerika tartja fenn a békét Ukrajnában. Egyrészt Oroszország takar terjeszkedni, másrészt a NATO ráhagyott mindent az amcsikra, harmadrészt pedig a helyiek felkelése is izzik. Ezek az erők csapnak össze egy olyan küldetésben, ami pár vakcina kézbesítésével indul a demilitarizált zónán kívül (avagy outside the wire…), hogy kiderüljön: van valami keleti rosszarc, aki atomrakétákhoz akar hozzájutni, és ebben meg kell akadályozni.

Az egészet a mesterséges intelligencia kérdésével dobták fel. Egyrészt a jövő háborújában már teljesen robotszerű robotok is vannak, de az első 10 percben felfedik, hogy a parancsot szegő, és ezért terepre ítélt drónpilóta új felettese az androidok következő szintje: viccelődik, kreatív, és érez, na meg iszonyat mennyiségű pakolásra képes, de csak pisztollyal, mert az automata fegyvereket egy tár kilövése után mindig eldobja coolan.

Mondhatnám, hogy ezzel a fejlett robottal, akit tök szórakoztatóan kelt életre Anthony Mackie, kezdenek is valamit az “írók”, de félig hazudnék. Bár tényleg van pár gondolat a könyörtelen háború új fegyverével kapcsolatban, de iszonyat elnagyoltak, és az Ex Machina sokkal érdekesebben bontogatta ezeket, csak nyilván a felesleges háborúk morális kérdése nélkül.

Az írást és hasonlókat azért tettem idézőjelbe végig, mert egyszerűen olyan, mintha egy algoritmus tette volna össze. Merített mindenhonnan, az említett Ex Machina, de a Terminátor, a Robotzsaru, vagy akár bármelyik buddy cop dráma beugorhat, például a Kiképzés Denzellel. Ebből a keverékből pedig nem valami egyedi sült el sajnos. Bár elgalább nem ordasan rossz a forgatókönyv.

Mondhatnám, hogy az akció megmenti, de az szintén csak féligazság lenne. Egy jobb összecsapás van benne, amit a trailerben is mutogattak, amikor az ellenfél oldalán is ott vannak az Ed209-ek, avagy az elpusztíthatatlan harci robotok. Ezen kívül még tetszett, hogy nem a Közel-Keletre tették a háborút benne, így nem sivatag és hasonló volt a kinézet, hanem a jó öreg panelházak és a hajógyári sziget hídja.

Szerencsére nem csak az a blockbuster jött a hétre, bár mivel a Netflix révén ez rögtön magyar szinkronnal és felirattal elérhető, így gondolom a többségnek csak ez lesz meg. Bár nem voltak nagy elvárásaim, de igazából nem ugrotta meg azokat a film. talán az utolsó fél óra elment, meg néha ahogy a főszereplő Damson Idris és Anthony Mackie bajtársként beszélgetett, szívatta egymást.

Ui: aki ennél a filmnél akar “iszom egy felest, amikor elhangzik a film címe egy karakter szájából” játékot tolni, annak nem javaslom, mert félidőnél hívhatja a mentőket az alkoholmérgezésére.

Ava – nem itt született az új badass karakter

Tudjátok milyen ez az akciófilm? Mintha egy drámába mellékesen beleírtak volna valami gyilkolászást. Sajnos nagyon felejthető a végeredmény, pedig a “csajok pakolnak” zsánernek kéne már alapvető új darab, egy saját John Wick, nem pedig egy Taken 3…

A történet középpontjában egy volt alkoholista bérgyilkosnő áll, aki kérdezgeti az áldozatait, hogy mi rosszat tettek, miért kell megölnie őket. Már persze a pénzen kívül. A főnökeinek ez a kíváncsiskodás nem annyira tetszik, főleg, hogy már másodszor csinálja ezt, pedig abbahagyta egy időre amikor először rápirítottak érte, szóval el akarják lenni láb alól a csajt, de alulbecsülik a harci képességeit.

Mindemellett a film egy volt alkoholista nőről szól, aki hazamegy a szülővárosába, és szembenéz a múltjával, azzal ahogy az anyja kezelte, közösen feldolgozzák a traumájukat. Emellett még az alkoholizmusa negatív következményeivel is újra szembenéz, a film végére valamennyire megtisztulva.

Ez így két film lenne, és a szálak nem is igazán találkoznak. Mintha a második történethez, egy drámához hozzágyúrták volna a kemény bérgyilkos történetet a rá vadászó megbízóval. Komolyan csak a fejemet vakarom az Ava-t hogy szülhették meg Hollywoodban. Nyilván azon kívül, hogy ki volt adva az “erős női karakter kell” ukász.

Ellenben ha badass főszereplőt akarsz, akkor nem árt, ha kicsit hihető az akcióban. Rendben, Jessica Chastain nem ropi, viszont nagyjából egy akciójelentben nem működik, amikor verekednie kell, látszik a nagy izzadás a vágók részéről. Hogy a “dinamikus” futó jeleneteket ne is említsem. A Taken 3 ugrott be kicsit.

Konkrétan az van, hogy a dráma, a múlt traumáival való szembenézés egy korrekt dráma lehetne, és ezen a vonalon Chastain is remek, a főcímben látható “volt katona tud harcolni” alszállal, ellenben minden ami high concept akcióthrillerré teszi a filmet, amivel a John Wick franchise felé akarnának közelíteni, az borzasztó. És sajnos John Malkovich (hány napot volt a forgatáson, 1 hetet?) és Colin Farrell ez utóbbiban van. Mondjuk Farrell láthatóan elvolt a karakterével.

Röviden: I Used to Go Here

Hosszan nem is tudnék, mert esküszöm fogalmam sincs, hogy mi volt ez a film. Azt hittem, hogy valami kis indie dramedy lesz Gillian Jacobs-szal, ami néha megmosolyogtat, de azért semmi extra, erre a forgatókönyv annyira nem ment sehova, hogy még a minimumot sem tudta szállítani az I Used to Go Here.

Oké, ha fegyvert tartanátok a fejemhez, akkor össze tudnám foglalni az üzenetét, olyan jelentőségteljesen utal rá a főszereplő a végén, de akkor is, a semmibe ment… ez a 80 perc. Legalább nem volt hosszú. Konkrétabban is egy sorozatrésznek érződött, csak a 45 percet kihúzták 80-ra.

A történetben egy nő élete és karrierje mélyponton van épp. A barátai már gyerekeket potyogtatnak rég, erre őt 35 évesen elhagyja a vőlegénye. És még a könyvét sem fogadja túl jól a világ. Be is akarna gubózni, a régi sulijába megy előadást tartani, és ott lenne az alkalom, hogy elmerüljön az ismert dolgok és emberek tengerébe, de igazából emellett sem köteleződik el a film.

A karakterei csak úgy vannak, mert “ilyenek kellenek egy indie filmbe”, nem pedig érdekesek magukban is akár. Minden olyan, mintha egy listát pipálgatna valaki, dobálná a hozzávalókat, aztán csak “mágikusan” minden jó irányba megy végig. A régi egyetemi házában most lakó fiatalok befogadják a kalandjaikba, és igen, értem, hogy milyen párhuzamhoz vezet a végére, de közben mégis halál unalmas.

Semmi érzés nincs mögötte, nagyon furcsa volt az egész. Hívjam inkább vázlatnak?

Lovebirds: inkább hatebirds?

A tökéletes példa arra, hogy mindennek vannak rajongói? A Netflix folyamatosan emeli ki a pozitív nézői véleményeket, éltetéseket a twitteren. Plusz a filmnél teljesen elgondolkoztam azon, hogy miért fogják vissza magukat a kinti kritikusok néha. Tudom, páran rögtön ugranak, hogy “félnek a pc brigádtól”, de szerintem egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Mármint arra gondolok, hogy a film rossz, a főszereplők között a kémia eléggé kérdéses (mindjárt bővebben), és mégis ez utóbbit emeli ki mindenki a film pozitívumának, mintha vak lenne. Egy részről érthető amúgy, valójában kedvelhetőek a színészek, csak nem ebben a filmben.

A történet ott indít, hogy Issa Rae és Kumail Nanjiani karaktere mintha egyéjszakás kalandot nyomott volna, vagy nem is tudom pontosan az elejét, mert utána meg az “első csók”-nál nagyon furcsán viselkednek – bár a csók előtt vágott arcuk visszatérő poén, szóval ilyen nyakatekert írás is lehet. A lényeg, hogy elvileg egymásba szeretnek, és együtt vannak évekig, de képtelenek rendesen kommunikálni.

Itt ugrik a film 3 évet, és épp szakítanak a kocsiban, vezetés közben, amikor véletlenül elütnek valakit. A furcsa, hogy az áldozat rögtön felpattan és elszáguld a helyszínről, “hőseink” mellé pedig bepattan egy zsaru, hogy el kell kapni a menekülőt. Viszont amikor utoléri, akkor elüti azt, aztán még párszor áthajt a tetemen. Nyilvánvalóan nem zsaru volt. Hőseink azt hiszik, hogy az igazi rendőrség már csak a bőrszínük miatt is őket fogja gyanúsítani a tettel, ezért elindulnak előkeríteni a tettest. Csak hát ugye átlagemberek, akiknek ez nem megy simán.

A lényeg, hogy a bűnügy miatt muszáj együtt maradniuk, hiába szakítottak, és ez a helyzet ugye szépen lassan az ismételt egymásra találásra vezet. Amúgy a nyomozásban is vannak érdekes fordulatok, minimálisan megerőltették magukat az írók, de az egész olyan tévéfilmes minőségű, pedig ugye a helyzet kéne feldobja a sima párkapcsolati drámát, és kéne komikussá tegye.

Viszont a rengeteg helyen pozitívan kiemelt a főszereplő páros castingja valójában siralmas. Azt, hogy vonzódnak egymáshoz, egy másodpercre sem adja át a film, ellenben amikor veszekednek és szakítanak az tökéletes. Mármint nem a színészek maguk rosszak, igazából bírom mindkettőt, de iszonyat nem illenek össze, csak a negatív érzések működtek közöttük, így egy másodpercre sem “izgultam” azon, hogy egymásra találjanak ismét.

A negatív érzéseken az sem segített, hogy mivel komikus Issa Rae és Kumail Nanjiani is, így az Apatow-Feige iskolát láthattuk a megvalósításban: néha csak letették a kamerát, hogy rögtönözzenek előtte. Avagy hiába van átívelőbb szál a nyomozással, sokszor megtorpan a lendület, mert 3 percet szórakoznak, hogy úgy mondjam, egy helyben. És az egészet tetézi a finálé, ahol már a pénz is elfogyott látszólag.

Hogy valami skálára tegyem: a Stuber az ellenfele, vagy a Game Night, de ezektől iszonyatosan elmarad. És hát a Stuber sem az a világmegfejtés, na most akkor képzeljétek el. Vagyis akár belenézhettek, hiszen végül mozi helyett a Netflixen kötött ki.

Fantasy Island: vigyázz mire vágysz?

Ki tette, mi van, miért, baszki még egy fordulat? A Fantasy Island egy sorozaton alapszik, és ez az epizodikusság teljesen tettenérhető a filmen, hiszen a végeredmény olyan, mintha nem is egy pilotot, de egy sweeps, avagy évad közbeni pörgősebb epizódot láttunk volna.

Nem állok le a sorozatos példával, mivel a film hiába alapozta a történteket, de valahogy mégis olyan gyorsan rázódott bele a karakterek többsége a sziget fantáziamegvalósító képességeibe, mintha a néző kezét már el mernék kicsit engedni. Vagy csak annyi fordulatot akartak, hogy muszáj volt pörgetni.

A Fantasy Island lényege, hogy a szigetre érkező vendégek egy nyereményjátékkal kerülnek oda, és olyan élményt kapnak, amire egyikőjük sem számított: valahogy életre kel a legtitkosabb fantáziájuk, vágyuk. De a szigeten mindig van valami fordulat ebben, nem lehet kiszállni, a végéig kell élni az általában rossz irányba forduló beteljesítését a vágyaknak.

A film a leckéztetés helyett, hogy engedjük el a múltat, ne álmodozzunk rajta, inkább egy ilyen ki-mit-miért tett irányba kalandozik. Kicsit amolyan krimisen. Direkt nem akarom más filmekhez hasonlítani, de a sima jumpscare horror mellett tényleg inkább a csavaros történetre mennek. Ezt most nem pozitív vagy negatív jelzővel illetném, bár nekem utóbbi, inkább csak amolyan figyelmeztetés, hogy oda kell figyelni.

A legnagyobb gond, hogy valahogy semmit sem alapoztak meg igazán, plusz sokszor csak szövegeléssel jött a fordulat. Talán erről is eszembe jutott a sorozatos múlt. Állnak a karakterek és “rájönnek”, nem a történések görgetik előre a cselekményt, hanem csak úgy felfednek dolgokat, miközben kapjuk a sok red herringet meg igazi herringet.

A végeredmény tipikus Blumhouse mű. Mármint a sok közepes és/vagy szar halmazába illő, a Truth Or Dare, Ouija és hasonlók mellé. Bár nem Blumhouse, de az Escape Room minősége is beugrott. Amolyan háttértévé? Csak a fordulatok miatt itt oda kéne figyelni.

- A múltba →

Kategória archívum: ****