Voyagers – unalmas utazók és utazás

Az emberi faj fennmaradását akarja biztosítani a Föld lakossága, így a legközelebbi lakhatónak tűnő bolygó felé elindítanak egy űrhajót. Ez az alapfelvetés. Hogy ebből miképp lehet töménytelen unalmat csinálni, azt nem is értettem, főleg, hogy volt egy ötletük feldobni az egészet.

Úgy érzem a közelben levő lakható bolygón kívül elég jól átgondolták az alapokat. Konkrétan úgy indul a Voyagers, hogy az első legénységet még a Földön hozzák létre lombik programmal, és ott nevelik őket, de elzárva a külvilágtól és a tágas terektől, hogy majd ez ne hiányozzon nekik. Aztán akkor lövik őket az űrbe, amikor már 20 fölöttiek. Így viszonylag érthető, hogy miért fiatal felnőttekre bízzák ezt a küldetést.

A fő probléma, hogy az odaút 80 valahány év, és nincs mélyalvás, így az a terv, hogy majd az űrhajón születnek generációk, és tulajdonképpen az első csapat unokái érik el a tervezett bolygót. Mivel mindent átgondolnak előre, ezért drogozzák a fiatalokat, ami csökkenti az összes érzésüket, így robotszerűen végzik a mindennapi feladataik. És természetesen az űrhajón is lombik programmal születne a következő generáció. De két srác rájön, hogy drogozzák őket, és nem veszik be az adagjaikat…

Amolyan legyek ura meg nem is tudom még minek a keveréke, mert egy unalmas hasonló helyzetű film sem ugrik be. Tulajdonképpen ha nagyon akarunk, akkor elég sok mindent bele lehet látni a szimbolikába, a legegyszerűbb, hogy a fiatalok lázadnak a szüleik által kijelölt útjuk ellen. Emellett az élet értelme is előkerül, minek tegyünk bármi olyat, ami a jövő generációjának, a leszármazottjainknak segít, ha nekünk ugyanolyan szar marad az életünk közben.

Nyilván minden sci-fi a jelen problémáira reflektál, de itt a körítés tényleg csak az, körítés, aki a technológiai dolgok miatt is néz hasonló filmeket, az tuti csalódni fog, minden csak a fent említett lélektani kérdések és problémák körül forog. Az űr mint olyan két helyzetben van jelen, azon kívül szűk folyosókon monotonan zajlanak az események.

Ez egy 45 perces Black Mirror epizód kellett volna legyen, akkor talán jobban működött volna. 2 órában egyszerűen túlhúzottnak érződött, amiről rengeteg furcsa döntés is tehet. Ott az alaphelyzet, hogy az “elnyomó” drog hatásától szabadulva, bulizhatnának a fiatalok, de nem tesznek semmi ilyen, nincs igazi kirobbanó hatása annak, hogy újra éreznek, semmi drámai extrém húzás. Bele lehet magyarázni, hogy a fiatalok sosem láttak más követendő példát a dologra, így csak azt tudják extremitásra pörgetni, amit ismernek. Gondolom ez áll az egész mögött, komoly sci-fit akartak csinálni, de csak ez a valami sikerült.

Minderről, a határtalan unalomról a szereplőgárda és hát a rendezői utasítások tehetnek. Konkrétan nem látni, hogy ki nem szedi már a drogot. Mindenki ugyanúgy alakít a film elejétől kezdve, még a gonosz srác is, akinek a leghálásabb szerepe lehetne, ha nem lenne az első másodperctől kezdve ellenszenves, így a fordulása gonosszá nem hozná a “legyünk már túl rajta” hatást. Ez, a Tye Sheridan, Lily-Rose Depp és Fionn Whitehead (lol ő Black Mirroros:) lenne az új színésznemzedék? Akkor bajban vagyunk egyelőre.

Nem szaporítom tovább, “younglings getting their fuck on in space” helyett határtalan unalom. Vicces, mert már bejelentettek egy új projektet a rendező Neil Burgertől, és olyankor általában a friss munkát szokták odaírni, de annál nem úgy történt, hanem a Limitless-t és a The Illusionistot emlegetik.

human
írta
2021. 05. 06. 14:50
megjelenés
10
hozzászolás


Mortal Kombat (2021) – ezt hogy lehet elba[]ni

Az első R besorolású előzetesnél ezt kérdeztem “Nemtom, nektek ennyi alapján?”, és valahogy végig így éreztem a film irányába. A korhatár stimmelt, hogy merjenek valami jót csinálni az alapanyaggal, egy úgy véres játékot, ehelyett… nem is tudom mi a szart kaptunk. Pedig azt ígérték megtörik a videójáték feldolgozás átkot, ami helyett egy véres CW (igazából DC universe) sorozat pilotját kaptuk.

Nem elég, hogy a film szar, de meg sem próbálták magában lezárni. Értem, hogy franchiseban gondolkodik mindenki, de azért a filmeknek, főleg amikor indítani akarják a sorukat, azért magukban is működni kéne!

A történet arról szól, hogy az Earth Realm egy bajnokságra van a bekebelezéstől, egy Mortal Kombat választ el minket a vesztünktől. A gonoszok pedig csalni akarnak, még a verseny előtt kiütni fajunk MK jellel megjelölt bajnokait, azelőtt, hogy azok felkészülnének a harcra. Van valami ősi jóslat egy fiúról, aki az erő… ja nem, az egy másik franchise.

Próbálom itt összefoglalni a tartalmat, de igazából nem lehet. PifPuf akciófilm kéne ez legyen, ami nem veszi vérkomolyan magát, erre tudjátok mit csinál? Vérkomolyan veszi magát. Eredetsztori, ahelyett, hogy valaki kiabálná MORTAL KOMBAAAT, amikor valami durva történik. Nyilván túlzok, nem kéne mindig kiabálni, de konkrétan a kivégzéseken és neveken kívül ebben semmi Mortal Kombat nem volt.

Lehet azt mondani, hogy mit vártál, kapcsold ki az agyad, de nem lehet, mert túlgondolták, túlstilizálták, ahelyett, hogy egy nyers akciófilmet kaptunk volna. Lehet jó blockbustert csinálni, olyat ami szórakoztató, nem kell mindent elnéznünk ezeknek a szar nemfilmeknek.

De ha minden eredettörténetes, sztori felénél abbahagyást figyelmen kívül hagyok, akkor is gáz a Mortal Kombat, mert igazából még a harc sem volt az igazi, annyira lassan légbokszoltak sokszor, és ez a legnagyobb bűne. A kivégzéseket azért adom, amiatt kapott is pár pontot a film.

human
írta
2021. 04. 24. 19:55
megjelenés
62
hozzászolás


Röviden: Finding ‘Ohana (Ohana: Az igazi kincs nyomában)

Néha jó egy fejbecsapós film a valósággal való szorosabb kapcsolatért. Na nem maga az Ohana: Az igazi kincs nyomában konkrétan realista, de az, hogy milyen sokáig volt a Netflix toplistáján, az tökéletesen lefedi a különbséget a “több jó filmet” hangos kisebbség, és az “átlag bármit megnéz amit elé tesznek” között. Bár lehet csak azt festette le, hogy az emberek mennyire csak újdonságokat szeretnek nézni?

Lehet kicsit igazságtalan vagyok a Finding ‘Ohanaval, hiszen megnézve simán ki tudom jelenteni, hogy nem teljesen tartozom a nézőközönségébe, és régen is voltak ilyen gyerekfilmek, de amilyen kalandosnak kinézett, annyira lett az a tipikus ifjúsági valami belőle. Tudjátok, az amin látszik a kis költségvetés, mert elég ha megmozgatja a kicsik (7-13 közöttiek?) fantáziáját, nem kell hozzá jobb.

Tényleg azért ültem le, mert elvileg a Goonies és hasonlókat akarta megidézni (a Lost földbedöngölése mellett:), pár gyerek egy kincs után kezd kutatni, és az idősebb testvéreik is csatlakoznak. Olyan, aminél az út során A Nagy Igazságra is rátalálnak a szereplők, összekovácsolódnak, az mű üzenete pozitív, és a reprezentáció is fontos, de… a “mindenkinek jár felejthető film”-egyenlőség a végeredmény. Ezért sem jut eszembe semmi amihez hasonlíthatnám, de ugye mindig voltak a Jumanji és az alatta levő videós szintek. Na ez utóbbiba kapcsolódik be a Finding ‘Ohana.

Tipikusan olyan gyerekfilm, ami nem káros, de felnőttként semmi nincs benne, és nem azért, mert a gyermeki énem halott, hanem mert nem kapta el, szerintem nem volt igazi szív és lélek benne. Lehet ezért kapok a fejemre. Nem tudom érzékletesebben leírni, olyan “mindent megidéz” az egész, amivel pont semmi egyedi nincs benne. 1 év múlva szóba sem kerül, de pár fiatal elvolt vele, és pár szülőnek volt 2 nyugodt órája? Az biztos, hogy azokat a gyerekfilmeket nem közelítette meg, amikre manapság is emlékszünk, és amikből merített.

human
írta
2021. 03. 29. 17:22
megjelenés
Ide te kellesz!
hozzászolás


Monster Hunter: a franchisevadász Paul W.S. Anderson?

Ez mi volt? Ugye Milla Jovovich és a férje sok éven át a Resident Evil filmekkel ütötte el az idejét, de ott már nem tudtak mit kitalálni, és ugye lesz rendes reboot is, így átnyergeltek egy másik játék franchise-ra. A szinte szokásos minőségükben.

A mellett nem tudok elmenni, hogy korrektül néz ki a film. Mármint komolyan, vizuálisan… nagyjából tetszett a Monster Hunter (hogy is mondjam, optimistán vártam). Nehéz volt végignézni, erővel nem adtam fel 1 óra után, de erről egyáltalán nem a látvány tehetett. Nem 300 millióból készült természetesen, de sokszor korrekt, plusz segítette a kinézetet, hogy egy sivatagban játszódott többnyire.

Ezen kívül az első órában van egy olyan pókos rész, ami úgy magában elmegy, ha úgy nézek rá, mintha rövidfilm lenne. Hogy Jovovich kőkemény karaktere miképp kerül az egész helyzetbe, azt nehéz kibogozni, de mégis, durva az egész. A Starship Troopers meg az Aliens emlegethető…

Ellenben a sztori katasztrófa. A Monster Hunter le sem tagadhatná, hogy videójátékra épül (amihez nem túl hűen nyúlt?) : semmi nincs benne párhuzamosan, vagy más szálon, a karakterek mennek előre, akciójelenet, mennek előre, akciójelenet. Közben vannak level uppok, Jovovich egy délután alatt upgradeeli a fegyverét és új harcművészetet tanul. És ennyi. Ez a film.

Nem is az, egyenes útból is lehet jót kihozni, lásd Mad Max: Fury Road, de itt nem sikerült. Kínkeserves bakugrással halad előre a plot, rángatják előre, hogy jöhessen a következő akciójelenet. Vagyis nyilván a játékot az akció viszi előre, és aközben mesélnek, de így nem lehet adaptálni ilyesmit, ahogy itt teszik.

És ha már a játék, a nagyobb szörnyek elleni harcból nekem konkrétan a Shadow of the Colossus ugrott be inkább, nem pedig ez. Konkrétan van egy jelenet, amiben Jovovich kapaszkodik a szörny fején, és ledöfi a kardot. Vagy mit. De nyilván aki jobban ismeri a játékot az kijavíthat ebben a megjegyzésben. A lényeg, hogy a Monster Hunter élvezetét nem az esetleges hűtlen adaptáció befolyásolja, hanem a borzasztó forgatókönyv és a nulla karakterek. Ilyen 2D figurákat ritkán látni, még a főszereplőn sem mélyítettek.

Igazság szerint a film vége volt a legnagyobb pofáncsapás. Tényleg, ment a Monster Hunter egy ideje, gondoltam, hogy sztori szerint még vagy egy óra legalább kell, hogy valamennyire normálisan eljuthassanak egy konklúzióhoz, erre baszki 20 perc volt hátra. Még kaptam egy akciójelenetet, és egy cliffhangert a folytatásra. WTF

human
írta
2021. 03. 03. 14:05
megjelenés
21
hozzászolás


Outside the Wire: robotos-háborús film az algoritmusoktól

A magyar címben minden benne van: Halálos harcmező. Ennyire B az egész, pedig azért a besorolásra jellemzőnél többet költöttek rá. Ez a premier megerősíti, hogy amúgy a Netflix az új Hollywood tényleg, hiszen annyira januári gyengeséget szállítottak a hónapban, hogy kalapom emelem. Mindezért az Escape Plan első részének rendezője felelt.

Tudjátok mi jutott eszembe végig róla? Ez egy Call of Duty filmnek “íródott” eredetileg. Követjük a badguyt, vannak árulások, és sok lövöldözés, amiben néha az NPC-k egy-egy felkiáltással csak várják, hogy golyót kapjanak.

A történet amúgy a közeljövőben játszódik, amikor Amerika tartja fenn a békét Ukrajnában. Egyrészt Oroszország takar terjeszkedni, másrészt a NATO ráhagyott mindent az amcsikra, harmadrészt pedig a helyiek felkelése is izzik. Ezek az erők csapnak össze egy olyan küldetésben, ami pár vakcina kézbesítésével indul a demilitarizált zónán kívül (avagy outside the wire…), hogy kiderüljön: van valami keleti rosszarc, aki atomrakétákhoz akar hozzájutni, és ebben meg kell akadályozni.

Az egészet a mesterséges intelligencia kérdésével dobták fel. Egyrészt a jövő háborújában már teljesen robotszerű robotok is vannak, de az első 10 percben felfedik, hogy a parancsot szegő, és ezért terepre ítélt drónpilóta új felettese az androidok következő szintje: viccelődik, kreatív, és érez, na meg iszonyat mennyiségű pakolásra képes, de csak pisztollyal, mert az automata fegyvereket egy tár kilövése után mindig eldobja coolan.

Mondhatnám, hogy ezzel a fejlett robottal, akit tök szórakoztatóan kelt életre Anthony Mackie, kezdenek is valamit az “írók”, de félig hazudnék. Bár tényleg van pár gondolat a könyörtelen háború új fegyverével kapcsolatban, de iszonyat elnagyoltak, és az Ex Machina sokkal érdekesebben bontogatta ezeket, csak nyilván a felesleges háborúk morális kérdése nélkül.

Az írást és hasonlókat azért tettem idézőjelbe végig, mert egyszerűen olyan, mintha egy algoritmus tette volna össze. Merített mindenhonnan, az említett Ex Machina, de a Terminátor, a Robotzsaru, vagy akár bármelyik buddy cop dráma beugorhat, például a Kiképzés Denzellel. Ebből a keverékből pedig nem valami egyedi sült el sajnos. Bár elgalább nem ordasan rossz a forgatókönyv.

Mondhatnám, hogy az akció megmenti, de az szintén csak féligazság lenne. Egy jobb összecsapás van benne, amit a trailerben is mutogattak, amikor az ellenfél oldalán is ott vannak az Ed209-ek, avagy az elpusztíthatatlan harci robotok. Ezen kívül még tetszett, hogy nem a Közel-Keletre tették a háborút benne, így nem sivatag és hasonló volt a kinézet, hanem a jó öreg panelházak és a hajógyári sziget hídja.

Szerencsére nem csak az a blockbuster jött a hétre, bár mivel a Netflix révén ez rögtön magyar szinkronnal és felirattal elérhető, így gondolom a többségnek csak ez lesz meg. Bár nem voltak nagy elvárásaim, de igazából nem ugrotta meg azokat a film. talán az utolsó fél óra elment, meg néha ahogy a főszereplő Damson Idris és Anthony Mackie bajtársként beszélgetett, szívatta egymást.

Ui: aki ennél a filmnél akar “iszom egy felest, amikor elhangzik a film címe egy karakter szájából” játékot tolni, annak nem javaslom, mert félidőnél hívhatja a mentőket az alkoholmérgezésére.

human
írta
2021. 01. 15. 16:33
megjelenés
24
hozzászolás


Ava – nem itt született az új badass karakter

Tudjátok milyen ez az akciófilm? Mintha egy drámába mellékesen beleírtak volna valami gyilkolászást. Sajnos nagyon felejthető a végeredmény, pedig a “csajok pakolnak” zsánernek kéne már alapvető új darab, egy saját John Wick, nem pedig egy Taken 3…

A történet középpontjában egy volt alkoholista bérgyilkosnő áll, aki kérdezgeti az áldozatait, hogy mi rosszat tettek, miért kell megölnie őket. Már persze a pénzen kívül. A főnökeinek ez a kíváncsiskodás nem annyira tetszik, főleg, hogy már másodszor csinálja ezt, pedig abbahagyta egy időre amikor először rápirítottak érte, szóval el akarják lenni láb alól a csajt, de alulbecsülik a harci képességeit.

Mindemellett a film egy volt alkoholista nőről szól, aki hazamegy a szülővárosába, és szembenéz a múltjával, azzal ahogy az anyja kezelte, közösen feldolgozzák a traumájukat. Emellett még az alkoholizmusa negatív következményeivel is újra szembenéz, a film végére valamennyire megtisztulva.

Ez így két film lenne, és a szálak nem is igazán találkoznak. Mintha a második történethez, egy drámához hozzágyúrták volna a kemény bérgyilkos történetet a rá vadászó megbízóval. Komolyan csak a fejemet vakarom az Ava-t hogy szülhették meg Hollywoodban. Nyilván azon kívül, hogy ki volt adva az “erős női karakter kell” ukász.

Ellenben ha badass főszereplőt akarsz, akkor nem árt, ha kicsit hihető az akcióban. Rendben, Jessica Chastain nem ropi, viszont nagyjából egy akciójelentben nem működik, amikor verekednie kell, látszik a nagy izzadás a vágók részéről. Hogy a “dinamikus” futó jeleneteket ne is említsem. A Taken 3 ugrott be kicsit.

Konkrétan az van, hogy a dráma, a múlt traumáival való szembenézés egy korrekt dráma lehetne, és ezen a vonalon Chastain is remek, a főcímben látható “volt katona tud harcolni” alszállal, ellenben minden ami high concept akcióthrillerré teszi a filmet, amivel a John Wick franchise felé akarnának közelíteni, az borzasztó. És sajnos John Malkovich (hány napot volt a forgatáson, 1 hetet?) és Colin Farrell ez utóbbiban van. Mondjuk Farrell láthatóan elvolt a karakterével.

human
írta
2020. 09. 28. 18:30
megjelenés
6
hozzászolás


Röviden: I Used to Go Here

Hosszan nem is tudnék, mert esküszöm fogalmam sincs, hogy mi volt ez a film. Azt hittem, hogy valami kis indie dramedy lesz Gillian Jacobs-szal, ami néha megmosolyogtat, de azért semmi extra, erre a forgatókönyv annyira nem ment sehova, hogy még a minimumot sem tudta szállítani az I Used to Go Here.

Oké, ha fegyvert tartanátok a fejemhez, akkor össze tudnám foglalni az üzenetét, olyan jelentőségteljesen utal rá a főszereplő a végén, de akkor is, a semmibe ment… ez a 80 perc. Legalább nem volt hosszú. Konkrétabban is egy sorozatrésznek érződött, csak a 45 percet kihúzták 80-ra.

A történetben egy nő élete és karrierje mélyponton van épp. A barátai már gyerekeket potyogtatnak rég, erre őt 35 évesen elhagyja a vőlegénye. És még a könyvét sem fogadja túl jól a világ. Be is akarna gubózni, a régi sulijába megy előadást tartani, és ott lenne az alkalom, hogy elmerüljön az ismert dolgok és emberek tengerébe, de igazából emellett sem köteleződik el a film.

A karakterei csak úgy vannak, mert “ilyenek kellenek egy indie filmbe”, nem pedig érdekesek magukban is akár. Minden olyan, mintha egy listát pipálgatna valaki, dobálná a hozzávalókat, aztán csak “mágikusan” minden jó irányba megy végig. A régi egyetemi házában most lakó fiatalok befogadják a kalandjaikba, és igen, értem, hogy milyen párhuzamhoz vezet a végére, de közben mégis halál unalmas.

Semmi érzés nincs mögötte, nagyon furcsa volt az egész. Hívjam inkább vázlatnak?

human
írta
2020. 08. 22. 02:47
megjelenés
Ide te kellesz!
hozzászolás


Lovebirds: inkább hatebirds?

A tökéletes példa arra, hogy mindennek vannak rajongói? A Netflix folyamatosan emeli ki a pozitív nézői véleményeket, éltetéseket a twitteren. Plusz a filmnél teljesen elgondolkoztam azon, hogy miért fogják vissza magukat a kinti kritikusok néha. Tudom, páran rögtön ugranak, hogy “félnek a pc brigádtól”, de szerintem egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Mármint arra gondolok, hogy a film rossz, a főszereplők között a kémia eléggé kérdéses (mindjárt bővebben), és mégis ez utóbbit emeli ki mindenki a film pozitívumának, mintha vak lenne. Egy részről érthető amúgy, valójában kedvelhetőek a színészek, csak nem ebben a filmben.

A történet ott indít, hogy Issa Rae és Kumail Nanjiani karaktere mintha egyéjszakás kalandot nyomott volna, vagy nem is tudom pontosan az elejét, mert utána meg az “első csók”-nál nagyon furcsán viselkednek – bár a csók előtt vágott arcuk visszatérő poén, szóval ilyen nyakatekert írás is lehet. A lényeg, hogy elvileg egymásba szeretnek, és együtt vannak évekig, de képtelenek rendesen kommunikálni.

Itt ugrik a film 3 évet, és épp szakítanak a kocsiban, vezetés közben, amikor véletlenül elütnek valakit. A furcsa, hogy az áldozat rögtön felpattan és elszáguld a helyszínről, “hőseink” mellé pedig bepattan egy zsaru, hogy el kell kapni a menekülőt. Viszont amikor utoléri, akkor elüti azt, aztán még párszor áthajt a tetemen. Nyilvánvalóan nem zsaru volt. Hőseink azt hiszik, hogy az igazi rendőrség már csak a bőrszínük miatt is őket fogja gyanúsítani a tettel, ezért elindulnak előkeríteni a tettest. Csak hát ugye átlagemberek, akiknek ez nem megy simán.

A lényeg, hogy a bűnügy miatt muszáj együtt maradniuk, hiába szakítottak, és ez a helyzet ugye szépen lassan az ismételt egymásra találásra vezet. Amúgy a nyomozásban is vannak érdekes fordulatok, minimálisan megerőltették magukat az írók, de az egész olyan tévéfilmes minőségű, pedig ugye a helyzet kéne feldobja a sima párkapcsolati drámát, és kéne komikussá tegye.

Viszont a rengeteg helyen pozitívan kiemelt a főszereplő páros castingja valójában siralmas. Azt, hogy vonzódnak egymáshoz, egy másodpercre sem adja át a film, ellenben amikor veszekednek és szakítanak az tökéletes. Mármint nem a színészek maguk rosszak, igazából bírom mindkettőt, de iszonyat nem illenek össze, csak a negatív érzések működtek közöttük, így egy másodpercre sem “izgultam” azon, hogy egymásra találjanak ismét.

A negatív érzéseken az sem segített, hogy mivel komikus Issa Rae és Kumail Nanjiani is, így az Apatow-Feige iskolát láthattuk a megvalósításban: néha csak letették a kamerát, hogy rögtönözzenek előtte. Avagy hiába van átívelőbb szál a nyomozással, sokszor megtorpan a lendület, mert 3 percet szórakoznak, hogy úgy mondjam, egy helyben. És az egészet tetézi a finálé, ahol már a pénz is elfogyott látszólag.

Hogy valami skálára tegyem: a Stuber az ellenfele, vagy a Game Night, de ezektől iszonyatosan elmarad. És hát a Stuber sem az a világmegfejtés, na most akkor képzeljétek el. Vagyis akár belenézhettek, hiszen végül mozi helyett a Netflixen kötött ki.

human
írta
2020. 05. 27. 14:35
megjelenés
7
hozzászolás


Fantasy Island: vigyázz mire vágysz?

Ki tette, mi van, miért, baszki még egy fordulat? A Fantasy Island egy sorozaton alapszik, és ez az epizodikusság teljesen tettenérhető a filmen, hiszen a végeredmény olyan, mintha nem is egy pilotot, de egy sweeps, avagy évad közbeni pörgősebb epizódot láttunk volna.

Nem állok le a sorozatos példával, mivel a film hiába alapozta a történteket, de valahogy mégis olyan gyorsan rázódott bele a karakterek többsége a sziget fantáziamegvalósító képességeibe, mintha a néző kezét már el mernék kicsit engedni. Vagy csak annyi fordulatot akartak, hogy muszáj volt pörgetni.

A Fantasy Island lényege, hogy a szigetre érkező vendégek egy nyereményjátékkal kerülnek oda, és olyan élményt kapnak, amire egyikőjük sem számított: valahogy életre kel a legtitkosabb fantáziájuk, vágyuk. De a szigeten mindig van valami fordulat ebben, nem lehet kiszállni, a végéig kell élni az általában rossz irányba forduló beteljesítését a vágyaknak.

A film a leckéztetés helyett, hogy engedjük el a múltat, ne álmodozzunk rajta, inkább egy ilyen ki-mit-miért tett irányba kalandozik. Kicsit amolyan krimisen. Direkt nem akarom más filmekhez hasonlítani, de a sima jumpscare horror mellett tényleg inkább a csavaros történetre mennek. Ezt most nem pozitív vagy negatív jelzővel illetném, bár nekem utóbbi, inkább csak amolyan figyelmeztetés, hogy oda kell figyelni.

A legnagyobb gond, hogy valahogy semmit sem alapoztak meg igazán, plusz sokszor csak szövegeléssel jött a fordulat. Talán erről is eszembe jutott a sorozatos múlt. Állnak a karakterek és “rájönnek”, nem a történések görgetik előre a cselekményt, hanem csak úgy felfednek dolgokat, miközben kapjuk a sok red herringet meg igazi herringet.

A végeredmény tipikus Blumhouse mű. Mármint a sok közepes és/vagy szar halmazába illő, a Truth Or Dare, Ouija és hasonlók mellé. Bár nem Blumhouse, de az Escape Room minősége is beugrott. Amolyan háttértévé? Csak a fordulatok miatt itt oda kéne figyelni.

human
írta
2020. 04. 16. 16:41
megjelenés
4
hozzászolás


Spenser Confidential: csak a minimumot hozzák?

Esküszöm nem tudom eldönteni, hogy most a készítő Peter Berg & Mark Wahlberg páros csak leszarta az egész filmet, vagy tényleg ennyire elvesztették a kreatív útjukat az évek során? Pedig a közös menetelésük a nagyon jó Lone Survivorral kezdődött, erre a Netflix filmjében vállalhatatlan amit villantanak.

A Spenser Confidential a bűnügyi regényeket fosó Ace Atkins egyik könyvén alapszik. A csávó 2011 óta írt 17 művet… A Spenser Confidential konkrétan bemutatja a híres bostoni (na vajon Mark miért érdeklődött a filmért:) Spenser első ügyét. Bár ha jól látom nem a Wonderland volt az első könyv (a 8-ból), amiben feltűnt a karakter.

A tényleges lényeg, hogy egy volt zsaruról szólnak ezek a történetek, akit az igazságérzete nem enged nyugodni, segít Boston ártatlanjain, akiket a rendszer eltapos. A mostani filmben mondjuk tényleg személyes is az ügy, mivel azt a férfit ölik meg, aki miatt hősünk anno börtönbe került, de a gyilkosságban egy ártatlan áldozat is akad, így Spenser beszáll, és hát nyilván nagyobb az egész összesküvés, mint elsőre látszik.

Az alapfelállásból bármi lehetett volna. Mark Wahlberg elmegy a főszerepben, a segítőtársai is korrektek, Alan Arkin persze csak szokás szerint hozza amit kell. Ami meglepett, hogy a “tessék, improvizálj pár vicces mondatot” Iliza Shlesinger mennyire rendben volt néha. Bár lehet az akcentusába bele lehet kötni. Nem is ez a lényeg, mert mondom, az alapokból lehetett volna építkezni.

Ezzel szemben a film konkrétan olyan, mintha egy első vázlatot forgattak volna le, vagy valami kókler vágta össze a végeredmény, aztán “jó lesz az a Netflixre, hagyjuk már” módon elmentek sörözni, miután beküldték a 70%-os utómunkás Spenser Confidentialt. Egyszerűen nem következik minden jelenet egymásból, mindjárt mondom bővebben, és konkrétan nem is tudják eldönteni mit akarnak.

Egyrészt ott a haverzsarus irány, ugratja egymást Spencer és a segítője, Hawk, de ezt nem tolják meg eléggé. Másrészt pedig a melodrámát, a komorságot és a nyomozást iszonyat erővel tolják. Viszont ahhoz meg az ügy egyszerűen nem elég kidolgozott. A zsáneres végkifejletet tekintve ebben a formában B-mozis a film, nem pedig egy presztízs thriller-dráma. Amivel nincs baj, csak a Spencer Confidential nem B akar lenni, ez tisztán látszik rajta, de sem a könnyedség, sem a másik oldal nem megy neki. És igenis itt bejön az, hogy nem plothole-okon akadok ki, vagy ilyesmi, de az ügy olyan random “nyomokon” halad előre, hogy tényleg rossz volt nézni. Amikor megakad az cselekmény, akkor mindig van valami kényelmes (írói szempontból) fordulat, és kész. Nem áll össze.

És az észrevételemet, mármint hogy nem volt benne a szívük a készítőknek, szerintem az akciójelenetek húzzák alá. Biztos apróságnak fog tűnni, de ahogy Mark Wahlberg “átugrik” dolgokon, vagy ahogy az elvileg nagybunyós karakterét vágják a verekedésekben, abban tökéletesen látszódik a törődés hiánya. El sem hittem, pedig a karakter viselkedésének alappillére kéne legyen a viselkedése ezekben a helyzetekben. Az egyedüli amit itt pozitívnak mondhatok, hogy nem tör el minden bútor amikor valakivel “találkozik”, riszpekt a kaszkadőröknek.

Konkrétan tényleg azon filóztam közben, hogy oké, a Netflix szabad kezet ad a készítőinek, és ugye keresi a saját filmes blockbuster vagy aszerű franchiseját, de néha olyan, mintha ezzel a kreatívok visszaélnének. Vagy csak erősebb gyeplő nélkül egyszerűen trehányok, ha nem rosszindulatot tételezünk fel a háttérben. Nincs senki, aki rámutat, hogy csiszolják még azt a művet. Persze van, aki jót szállít így is, van aki csak kiéli magát és elvan (mint Bay a Six Undergrounddal), de van aki letudja a munkát és kész. És ez a film az utóbbinak érződött.

human
írta
2020. 03. 08. 03:30
megjelenés
9
hozzászolás


Birds of Prey

Először csak értetlenül csóváltam a fejem, hogy ez a film miképp születhetett meg, de pozitívan nézve a helyzetre: tök érdekes, hogy ugyanaz a stúdió, ugyanazon a képregényes univerzumon alapulva olyan eltérő filmeket képes kitolni, mint az Aquaman, Shazam, Wonder Woman, Joker és hát ez a valami…. film talán.

A történet a Birds of Prey bűnüldöző csapat megalakulásáról szól, amiben itt Black Mask és hát Harley Quinn játszik erőteljes szerepet. Ennyi a sztori, összejönnek a nők, mert a rossz embernek keresztbe tevés miatt muszáj nekik. Aztán belátják, hogy hiába végeztek egy feladattal, jönnek majd az utódok, azokat is le kell nyomni.

De valahogy a film sem erőlteti meg magát a történettel, és nem is az egyszerűségre gondolok, hanem a kidolgozásra. Minden, de minden vázlatos benne (van egy jelenet, amiben rátámadnak Harley-ra, és utána puff eltűnnek a semmiben, csak hogy egy másik érzelmi pontot, az árulást mutathassa a film inkább). A legalapabb dolgok mozgatják a karaktereket, és sokszor ezeket is csak kimondják, nem is mutatják. Konkrétabban Black Canary-t el kell fogadnunk, hogy “hát így volt”, és kész. A Huntressnél még próbálkoztak, Harley, aki amúgy nem is tagja a Birds of Preynek pedig kétszer is elmondja, hogy egyetem-pszichológus-szerelem-joker.

Tudjátok mi jutott úgy a felénél az eszembe? Hogy ez az egész Birds of Prey olyan, mint a zaj. Nem is az, hogy üvölt a zene, de közben képileg is. Konkrétan nem lehet azt mondani, hogy “van pár jó jelenet benne”, mert igazából csak pár pillanat van, azt is a verekedésekért felelősök találták ki, nem a rendező. Nyilván itt is akad olyan nevetséges, hogy valaki fegyvert fog az egyik nőre, erre az valami bonyolultabb hosszú akrobata mutatvánnyal fegyverezi le (ez amúgy sok akciófilmben zavaró).

Viszont az tény, hogy Harley atletikusságát ezúttal komolyan vették, és használja a harcokban. Konkrétan magával az akcióval nem is lenne akkora baj, szemben minden mással, de ott meg ez a tipikus gilrpower zene üvölt, mint a Captain Marvel “i’m just a girl”, meg ilyesmi. Kiabál valami popzenész, miközben kiabálnak a karakterek, miközben minden töréshang ultrahangos, mondom, valahogy nincs egyensúly, csak zaj, az érzékek túlterhelése megy. Pedig lehet ezt jól csinálni, csak itt nem ment.

Konkrétan a Charlie’s Angels ugrott be az akcióról, a komédia részről pedig Paul Feig mindenféle művészi elképzelés nélküli rendezései. Ez utóbbi az igazi mély vágás, tudom. Vajon a színészek mikor éreztek rá, hogy mi lesz ebből? Ewan McGregor például minden mindegy módon túltolta, szórakozott kicsit a munkával, és ez át is jön a vásznon. Ezen kívül Huntress karatere korrekt volt, két poénra épült, de azok működtek. És ennyi a pozitívum? Bírom Margot Robbie-t, de ez így most nem.

Belátom, hogy ez a harsányság, a túltolás egy koncepció része volt, tényleg, de ahogy kivitelezték az nem működik. Pedig lehetne benne valami, láthatóan illene a karakterhez, de amit itt kaptunk annál nekem konkrétan a Suicide Squad is jobban tetszett.

Az R besorolás pedig vicc, teljesen a Joker sikere utáni hozzágondolás, semmit nem hiszek el az interjúkból, hogy “mindig is annak szántuk”, mert akkor nem pár utólag odatett vérfelhő lenne, amiből süt, hogy PG-13 is könnyedén lehetett volna.

A végére pedig nyilván azt mondhatom még, hogy van a végefőcímben valami, nem jelenet, de szerintem nem érdemes bennmaradni érte.

human
írta
2020. 02. 07. 14:30
megjelenés
45
hozzászolás


The Wandering Earth

Lehet csak nálam van rossz helyen az iránytű, de szerintem a Netflixre is felkerült Wandering Earth egyáltalán nem esik bele sem az “annyira rossz, hogy már jó”, sem a tényleg jóba, pedig ebbe a két fajta éltetésbe is belefutottam már. Sőt, a trükkjeit sem igazán tudom méltatni. Basszus, nem akartam ennyire negatívan indítani, kezdjük újra?

Kína legnagyobb sci-fi blockbusteréről van szó, ami elvileg olyan látványos, mintha egy Roland Emmerich filmet (2012, Day After Tomorrow, Independence Day) néznénk. A lényege, hogy a nap elkezd átalakulni, így a naprendszerünk lakhatatlanná fog válni x idő múlva, ezért a Föld kormányai összefognak: építenek egy rakat föld-hajtóművet (ami ha jól veszem ki, akkor a magból meríti az energiát a működéshez), az emberek egy részét pedig a felszín alatti városokba költöztetik. Aztán a Jupiter gravitációját kihasználva el akarják indítani a bolygót egy közeli csillaghoz, hogy ott éljen majd tovább a fajunk mintegy 1000 évnyi utazás után.

Eléggé wtf alapok ezek, és a konfliktus nyilván az lesz, hogy szar kerül a levesbe, izé, tervbe, és már a Jupiterrel való parittyázás során is akadnak problémák. Amit csak összefogással lehet megoldani. És itt jön be a propaganda? De persze többnyire olyan formában, mint az amerikai filmekben amúgy, avagy a világ megmentéséhez mindenki kell, viszont a cselekmény azt sugallja, hogy Kína legyen a vezető ebben. Ezt csak a fő kérdésre értve, hiszen a Kínai utat a mikró szinteken is bemutatja a karaktereken keresztül, akik teljesen mást keresnek, mint például az Interstellar, vagy akár csak a fent említett Emmerich-filmek hősei.

De igazából ez a Wandering Earth legnagyobb problémája: a karakterek. Nem a célok, amikért küzdenek, hanem ahogy kezeli őket a mű. Nem természetesek a döntéseik az addig látottak fényében, és többnyire csak magyaráznak, hogy mi miért van, mutatás helyett. Ahogy sokszor a rossz amerikai filmekben, úgy itt is, néha csak azért csinálnak valamit, mert akkor nagyobb lesz a tét, vagy úgy előrébb mozdulhat a cselekmény, mi meg csak nézünk, hogy “ez túl random”. Az önfeláldozások így inkább viccessé válnak, és mindenféle hozzáértés nélkül, teljesen furcsán vannak kitartva is ezek a jelenetek. Bár itt lehet a kulturális különbség is közrejátszik ezek értékelésében. Az biztos, hogy az egész gépiesnek hat, nem lehet érzelmileg elmerülni a sorsukban.

Persze leragadhatunk a látványnál is, ami aztán tényleg megosztónak tűnik. Amikor az űrt mutatják, az teljesen korrekt, viszont a felszínen folyó akción egyáltalán nem éreztem azt a “hatalmas budget”-et. Amúgy ha jól látom, 60 millió alatti összegért készült a film, szóval igazából ez érthető is. De mondom, még ha be is fogadjuk a látványt, kevés ilyen pusztítást bemutató darab van manapság, akkor is a történet akadozása az, ami miatt a rossz oldalon landol végül a Wandering Earth.

Igazából tudjátok mi ugrott be a legjobban közben, már azokon a műveken kívül, amikből merített (nem Emmerich-re gondolok, csak nem akarom lelőni): a Mag (The Core). Arra az idiótaságra hasonlít ez, nem pedig a viszonylag jól összerakott katasztrófafilmekre.

human
írta
2019. 05. 20. 13:22
megjelenés
21
hozzászolás


- A múltba →


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.