Ava – nem itt született az új badass karakter

Tudjátok milyen ez az akciófilm? Mintha egy drámába mellékesen beleírtak volna valami gyilkolászást. Sajnos nagyon felejthető a végeredmény, pedig a “csajok pakolnak” zsánernek kéne már alapvető új darab, egy saját John Wick, nem pedig egy Taken 3…

A történet középpontjában egy volt alkoholista bérgyilkosnő áll, aki kérdezgeti az áldozatait, hogy mi rosszat tettek, miért kell megölnie őket. Már persze a pénzen kívül. A főnökeinek ez a kíváncsiskodás nem annyira tetszik, főleg, hogy már másodszor csinálja ezt, pedig abbahagyta egy időre amikor először rápirítottak érte, szóval el akarják lenni láb alól a csajt, de alulbecsülik a harci képességeit.

Mindemellett a film egy volt alkoholista nőről szól, aki hazamegy a szülővárosába, és szembenéz a múltjával, azzal ahogy az anyja kezelte, közösen feldolgozzák a traumájukat. Emellett még az alkoholizmusa negatív következményeivel is újra szembenéz, a film végére valamennyire megtisztulva.

Ez így két film lenne, és a szálak nem is igazán találkoznak. Mintha a második történethez, egy drámához hozzágyúrták volna a kemény bérgyilkos történetet a rá vadászó megbízóval. Komolyan csak a fejemet vakarom az Ava-t hogy szülhették meg Hollywoodban. Nyilván azon kívül, hogy ki volt adva az “erős női karakter kell” ukász.

Ellenben ha badass főszereplőt akarsz, akkor nem árt, ha kicsit hihető az akcióban. Rendben, Jessica Chastain nem ropi, viszont nagyjából egy akciójelentben nem működik, amikor verekednie kell, látszik a nagy izzadás a vágók részéről. Hogy a “dinamikus” futó jeleneteket ne is említsem. A Taken 3 ugrott be kicsit.

Konkrétan az van, hogy a dráma, a múlt traumáival való szembenézés egy korrekt dráma lehetne, és ezen a vonalon Chastain is remek, a főcímben látható “volt katona tud harcolni” alszállal, ellenben minden ami high concept akcióthrillerré teszi a filmet, amivel a John Wick franchise felé akarnának közelíteni, az borzasztó. És sajnos John Malkovich (hány napot volt a forgatáson, 1 hetet?) és Colin Farrell ez utóbbiban van. Mondjuk Farrell láthatóan elvolt a karakterével.

human
írta
2020. 09. 28. 18:30
megjelenés
5
hozzászolás


Röviden: I Used to Go Here

Hosszan nem is tudnék, mert esküszöm fogalmam sincs, hogy mi volt ez a film. Azt hittem, hogy valami kis indie dramedy lesz Gillian Jacobs-szal, ami néha megmosolyogtat, de azért semmi extra, erre a forgatókönyv annyira nem ment sehova, hogy még a minimumot sem tudta szállítani az I Used to Go Here.

Oké, ha fegyvert tartanátok a fejemhez, akkor össze tudnám foglalni az üzenetét, olyan jelentőségteljesen utal rá a főszereplő a végén, de akkor is, a semmibe ment… ez a 80 perc. Legalább nem volt hosszú. Konkrétabban is egy sorozatrésznek érződött, csak a 45 percet kihúzták 80-ra.

A történetben egy nő élete és karrierje mélyponton van épp. A barátai már gyerekeket potyogtatnak rég, erre őt 35 évesen elhagyja a vőlegénye. És még a könyvét sem fogadja túl jól a világ. Be is akarna gubózni, a régi sulijába megy előadást tartani, és ott lenne az alkalom, hogy elmerüljön az ismert dolgok és emberek tengerébe, de igazából emellett sem köteleződik el a film.

A karakterei csak úgy vannak, mert “ilyenek kellenek egy indie filmbe”, nem pedig érdekesek magukban is akár. Minden olyan, mintha egy listát pipálgatna valaki, dobálná a hozzávalókat, aztán csak “mágikusan” minden jó irányba megy végig. A régi egyetemi házában most lakó fiatalok befogadják a kalandjaikba, és igen, értem, hogy milyen párhuzamhoz vezet a végére, de közben mégis halál unalmas.

Semmi érzés nincs mögötte, nagyon furcsa volt az egész. Hívjam inkább vázlatnak?

human
írta
2020. 08. 22. 02:47
megjelenés
Ide te kellesz!
hozzászolás


Lovebirds: inkább hatebirds?

A tökéletes példa arra, hogy mindennek vannak rajongói? A Netflix folyamatosan emeli ki a pozitív nézői véleményeket, éltetéseket a twitteren. Plusz a filmnél teljesen elgondolkoztam azon, hogy miért fogják vissza magukat a kinti kritikusok néha. Tudom, páran rögtön ugranak, hogy “félnek a pc brigádtól”, de szerintem egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Mármint arra gondolok, hogy a film rossz, a főszereplők között a kémia eléggé kérdéses (mindjárt bővebben), és mégis ez utóbbit emeli ki mindenki a film pozitívumának, mintha vak lenne. Egy részről érthető amúgy, valójában kedvelhetőek a színészek, csak nem ebben a filmben.

A történet ott indít, hogy Issa Rae és Kumail Nanjiani karaktere mintha egyéjszakás kalandot nyomott volna, vagy nem is tudom pontosan az elejét, mert utána meg az “első csók”-nál nagyon furcsán viselkednek – bár a csók előtt vágott arcuk visszatérő poén, szóval ilyen nyakatekert írás is lehet. A lényeg, hogy elvileg egymásba szeretnek, és együtt vannak évekig, de képtelenek rendesen kommunikálni.

Itt ugrik a film 3 évet, és épp szakítanak a kocsiban, vezetés közben, amikor véletlenül elütnek valakit. A furcsa, hogy az áldozat rögtön felpattan és elszáguld a helyszínről, “hőseink” mellé pedig bepattan egy zsaru, hogy el kell kapni a menekülőt. Viszont amikor utoléri, akkor elüti azt, aztán még párszor áthajt a tetemen. Nyilvánvalóan nem zsaru volt. Hőseink azt hiszik, hogy az igazi rendőrség már csak a bőrszínük miatt is őket fogja gyanúsítani a tettel, ezért elindulnak előkeríteni a tettest. Csak hát ugye átlagemberek, akiknek ez nem megy simán.

A lényeg, hogy a bűnügy miatt muszáj együtt maradniuk, hiába szakítottak, és ez a helyzet ugye szépen lassan az ismételt egymásra találásra vezet. Amúgy a nyomozásban is vannak érdekes fordulatok, minimálisan megerőltették magukat az írók, de az egész olyan tévéfilmes minőségű, pedig ugye a helyzet kéne feldobja a sima párkapcsolati drámát, és kéne komikussá tegye.

Viszont a rengeteg helyen pozitívan kiemelt a főszereplő páros castingja valójában siralmas. Azt, hogy vonzódnak egymáshoz, egy másodpercre sem adja át a film, ellenben amikor veszekednek és szakítanak az tökéletes. Mármint nem a színészek maguk rosszak, igazából bírom mindkettőt, de iszonyat nem illenek össze, csak a negatív érzések működtek közöttük, így egy másodpercre sem “izgultam” azon, hogy egymásra találjanak ismét.

A negatív érzéseken az sem segített, hogy mivel komikus Issa Rae és Kumail Nanjiani is, így az Apatow-Feige iskolát láthattuk a megvalósításban: néha csak letették a kamerát, hogy rögtönözzenek előtte. Avagy hiába van átívelőbb szál a nyomozással, sokszor megtorpan a lendület, mert 3 percet szórakoznak, hogy úgy mondjam, egy helyben. És az egészet tetézi a finálé, ahol már a pénz is elfogyott látszólag.

Hogy valami skálára tegyem: a Stuber az ellenfele, vagy a Game Night, de ezektől iszonyatosan elmarad. És hát a Stuber sem az a világmegfejtés, na most akkor képzeljétek el. Vagyis akár belenézhettek, hiszen végül mozi helyett a Netflixen kötött ki.

human
írta
2020. 05. 27. 14:35
megjelenés
7
hozzászolás


Fantasy Island: vigyázz mire vágysz?

Ki tette, mi van, miért, baszki még egy fordulat? A Fantasy Island egy sorozaton alapszik, és ez az epizodikusság teljesen tettenérhető a filmen, hiszen a végeredmény olyan, mintha nem is egy pilotot, de egy sweeps, avagy évad közbeni pörgősebb epizódot láttunk volna.

Nem állok le a sorozatos példával, mivel a film hiába alapozta a történteket, de valahogy mégis olyan gyorsan rázódott bele a karakterek többsége a sziget fantáziamegvalósító képességeibe, mintha a néző kezét már el mernék kicsit engedni. Vagy csak annyi fordulatot akartak, hogy muszáj volt pörgetni.

A Fantasy Island lényege, hogy a szigetre érkező vendégek egy nyereményjátékkal kerülnek oda, és olyan élményt kapnak, amire egyikőjük sem számított: valahogy életre kel a legtitkosabb fantáziájuk, vágyuk. De a szigeten mindig van valami fordulat ebben, nem lehet kiszállni, a végéig kell élni az általában rossz irányba forduló beteljesítését a vágyaknak.

A film a leckéztetés helyett, hogy engedjük el a múltat, ne álmodozzunk rajta, inkább egy ilyen ki-mit-miért tett irányba kalandozik. Kicsit amolyan krimisen. Direkt nem akarom más filmekhez hasonlítani, de a sima jumpscare horror mellett tényleg inkább a csavaros történetre mennek. Ezt most nem pozitív vagy negatív jelzővel illetném, bár nekem utóbbi, inkább csak amolyan figyelmeztetés, hogy oda kell figyelni.

A legnagyobb gond, hogy valahogy semmit sem alapoztak meg igazán, plusz sokszor csak szövegeléssel jött a fordulat. Talán erről is eszembe jutott a sorozatos múlt. Állnak a karakterek és “rájönnek”, nem a történések görgetik előre a cselekményt, hanem csak úgy felfednek dolgokat, miközben kapjuk a sok red herringet meg igazi herringet.

A végeredmény tipikus Blumhouse mű. Mármint a sok közepes és/vagy szar halmazába illő, a Truth Or Dare, Ouija és hasonlók mellé. Bár nem Blumhouse, de az Escape Room minősége is beugrott. Amolyan háttértévé? Csak a fordulatok miatt itt oda kéne figyelni.

human
írta
2020. 04. 16. 16:41
megjelenés
4
hozzászolás


Spenser Confidential: csak a minimumot hozzák?

Esküszöm nem tudom eldönteni, hogy most a készítő Peter Berg & Mark Wahlberg páros csak leszarta az egész filmet, vagy tényleg ennyire elvesztették a kreatív útjukat az évek során? Pedig a közös menetelésük a nagyon jó Lone Survivorral kezdődött, erre a Netflix filmjében vállalhatatlan amit villantanak.

A Spenser Confidential a bűnügyi regényeket fosó Ace Atkins egyik könyvén alapszik. A csávó 2011 óta írt 17 művet… A Spenser Confidential konkrétan bemutatja a híres bostoni (na vajon Mark miért érdeklődött a filmért:) Spenser első ügyét. Bár ha jól látom nem a Wonderland volt az első könyv (a 8-ból), amiben feltűnt a karakter.

A tényleges lényeg, hogy egy volt zsaruról szólnak ezek a történetek, akit az igazságérzete nem enged nyugodni, segít Boston ártatlanjain, akiket a rendszer eltapos. A mostani filmben mondjuk tényleg személyes is az ügy, mivel azt a férfit ölik meg, aki miatt hősünk anno börtönbe került, de a gyilkosságban egy ártatlan áldozat is akad, így Spenser beszáll, és hát nyilván nagyobb az egész összesküvés, mint elsőre látszik.

Az alapfelállásból bármi lehetett volna. Mark Wahlberg elmegy a főszerepben, a segítőtársai is korrektek, Alan Arkin persze csak szokás szerint hozza amit kell. Ami meglepett, hogy a “tessék, improvizálj pár vicces mondatot” Iliza Shlesinger mennyire rendben volt néha. Bár lehet az akcentusába bele lehet kötni. Nem is ez a lényeg, mert mondom, az alapokból lehetett volna építkezni.

Ezzel szemben a film konkrétan olyan, mintha egy első vázlatot forgattak volna le, vagy valami kókler vágta össze a végeredmény, aztán “jó lesz az a Netflixre, hagyjuk már” módon elmentek sörözni, miután beküldték a 70%-os utómunkás Spenser Confidentialt. Egyszerűen nem következik minden jelenet egymásból, mindjárt mondom bővebben, és konkrétan nem is tudják eldönteni mit akarnak.

Egyrészt ott a haverzsarus irány, ugratja egymást Spencer és a segítője, Hawk, de ezt nem tolják meg eléggé. Másrészt pedig a melodrámát, a komorságot és a nyomozást iszonyat erővel tolják. Viszont ahhoz meg az ügy egyszerűen nem elég kidolgozott. A zsáneres végkifejletet tekintve ebben a formában B-mozis a film, nem pedig egy presztízs thriller-dráma. Amivel nincs baj, csak a Spencer Confidential nem B akar lenni, ez tisztán látszik rajta, de sem a könnyedség, sem a másik oldal nem megy neki. És igenis itt bejön az, hogy nem plothole-okon akadok ki, vagy ilyesmi, de az ügy olyan random “nyomokon” halad előre, hogy tényleg rossz volt nézni. Amikor megakad az cselekmény, akkor mindig van valami kényelmes (írói szempontból) fordulat, és kész. Nem áll össze.

És az észrevételemet, mármint hogy nem volt benne a szívük a készítőknek, szerintem az akciójelenetek húzzák alá. Biztos apróságnak fog tűnni, de ahogy Mark Wahlberg “átugrik” dolgokon, vagy ahogy az elvileg nagybunyós karakterét vágják a verekedésekben, abban tökéletesen látszódik a törődés hiánya. El sem hittem, pedig a karakter viselkedésének alappillére kéne legyen a viselkedése ezekben a helyzetekben. Az egyedüli amit itt pozitívnak mondhatok, hogy nem tör el minden bútor amikor valakivel “találkozik”, riszpekt a kaszkadőröknek.

Konkrétan tényleg azon filóztam közben, hogy oké, a Netflix szabad kezet ad a készítőinek, és ugye keresi a saját filmes blockbuster vagy aszerű franchiseját, de néha olyan, mintha ezzel a kreatívok visszaélnének. Vagy csak erősebb gyeplő nélkül egyszerűen trehányok, ha nem rosszindulatot tételezünk fel a háttérben. Nincs senki, aki rámutat, hogy csiszolják még azt a művet. Persze van, aki jót szállít így is, van aki csak kiéli magát és elvan (mint Bay a Six Undergrounddal), de van aki letudja a munkát és kész. És ez a film az utóbbinak érződött.

human
írta
2020. 03. 08. 03:30
megjelenés
9
hozzászolás


Birds of Prey

Először csak értetlenül csóváltam a fejem, hogy ez a film miképp születhetett meg, de pozitívan nézve a helyzetre: tök érdekes, hogy ugyanaz a stúdió, ugyanazon a képregényes univerzumon alapulva olyan eltérő filmeket képes kitolni, mint az Aquaman, Shazam, Wonder Woman, Joker és hát ez a valami…. film talán.

A történet a Birds of Prey bűnüldöző csapat megalakulásáról szól, amiben itt Black Mask és hát Harley Quinn játszik erőteljes szerepet. Ennyi a sztori, összejönnek a nők, mert a rossz embernek keresztbe tevés miatt muszáj nekik. Aztán belátják, hogy hiába végeztek egy feladattal, jönnek majd az utódok, azokat is le kell nyomni.

De valahogy a film sem erőlteti meg magát a történettel, és nem is az egyszerűségre gondolok, hanem a kidolgozásra. Minden, de minden vázlatos benne (van egy jelenet, amiben rátámadnak Harley-ra, és utána puff eltűnnek a semmiben, csak hogy egy másik érzelmi pontot, az árulást mutathassa a film inkább). A legalapabb dolgok mozgatják a karaktereket, és sokszor ezeket is csak kimondják, nem is mutatják. Konkrétabban Black Canary-t el kell fogadnunk, hogy “hát így volt”, és kész. A Huntressnél még próbálkoztak, Harley, aki amúgy nem is tagja a Birds of Preynek pedig kétszer is elmondja, hogy egyetem-pszichológus-szerelem-joker.

Tudjátok mi jutott úgy a felénél az eszembe? Hogy ez az egész Birds of Prey olyan, mint a zaj. Nem is az, hogy üvölt a zene, de közben képileg is. Konkrétan nem lehet azt mondani, hogy “van pár jó jelenet benne”, mert igazából csak pár pillanat van, azt is a verekedésekért felelősök találták ki, nem a rendező. Nyilván itt is akad olyan nevetséges, hogy valaki fegyvert fog az egyik nőre, erre az valami bonyolultabb hosszú akrobata mutatvánnyal fegyverezi le (ez amúgy sok akciófilmben zavaró).

Viszont az tény, hogy Harley atletikusságát ezúttal komolyan vették, és használja a harcokban. Konkrétan magával az akcióval nem is lenne akkora baj, szemben minden mással, de ott meg ez a tipikus gilrpower zene üvölt, mint a Captain Marvel “i’m just a girl”, meg ilyesmi. Kiabál valami popzenész, miközben kiabálnak a karakterek, miközben minden töréshang ultrahangos, mondom, valahogy nincs egyensúly, csak zaj, az érzékek túlterhelése megy. Pedig lehet ezt jól csinálni, csak itt nem ment.

Konkrétan a Charlie’s Angels ugrott be az akcióról, a komédia részről pedig Paul Feig mindenféle művészi elképzelés nélküli rendezései. Ez utóbbi az igazi mély vágás, tudom. Vajon a színészek mikor éreztek rá, hogy mi lesz ebből? Ewan McGregor például minden mindegy módon túltolta, szórakozott kicsit a munkával, és ez át is jön a vásznon. Ezen kívül Huntress karatere korrekt volt, két poénra épült, de azok működtek. És ennyi a pozitívum? Bírom Margot Robbie-t, de ez így most nem.

Belátom, hogy ez a harsányság, a túltolás egy koncepció része volt, tényleg, de ahogy kivitelezték az nem működik. Pedig lehetne benne valami, láthatóan illene a karakterhez, de amit itt kaptunk annál nekem konkrétan a Suicide Squad is jobban tetszett.

Az R besorolás pedig vicc, teljesen a Joker sikere utáni hozzágondolás, semmit nem hiszek el az interjúkból, hogy “mindig is annak szántuk”, mert akkor nem pár utólag odatett vérfelhő lenne, amiből süt, hogy PG-13 is könnyedén lehetett volna.

A végére pedig nyilván azt mondhatom még, hogy van a végefőcímben valami, nem jelenet, de szerintem nem érdemes bennmaradni érte.

human
írta
2020. 02. 07. 14:30
megjelenés
45
hozzászolás


The Wandering Earth

Lehet csak nálam van rossz helyen az iránytű, de szerintem a Netflixre is felkerült Wandering Earth egyáltalán nem esik bele sem az “annyira rossz, hogy már jó”, sem a tényleg jóba, pedig ebbe a két fajta éltetésbe is belefutottam már. Sőt, a trükkjeit sem igazán tudom méltatni. Basszus, nem akartam ennyire negatívan indítani, kezdjük újra?

Kína legnagyobb sci-fi blockbusteréről van szó, ami elvileg olyan látványos, mintha egy Roland Emmerich filmet (2012, Day After Tomorrow, Independence Day) néznénk. A lényege, hogy a nap elkezd átalakulni, így a naprendszerünk lakhatatlanná fog válni x idő múlva, ezért a Föld kormányai összefognak: építenek egy rakat föld-hajtóművet (ami ha jól veszem ki, akkor a magból meríti az energiát a működéshez), az emberek egy részét pedig a felszín alatti városokba költöztetik. Aztán a Jupiter gravitációját kihasználva el akarják indítani a bolygót egy közeli csillaghoz, hogy ott éljen majd tovább a fajunk mintegy 1000 évnyi utazás után.

Eléggé wtf alapok ezek, és a konfliktus nyilván az lesz, hogy szar kerül a levesbe, izé, tervbe, és már a Jupiterrel való parittyázás során is akadnak problémák. Amit csak összefogással lehet megoldani. És itt jön be a propaganda? De persze többnyire olyan formában, mint az amerikai filmekben amúgy, avagy a világ megmentéséhez mindenki kell, viszont a cselekmény azt sugallja, hogy Kína legyen a vezető ebben. Ezt csak a fő kérdésre értve, hiszen a Kínai utat a mikró szinteken is bemutatja a karaktereken keresztül, akik teljesen mást keresnek, mint például az Interstellar, vagy akár csak a fent említett Emmerich-filmek hősei.

De igazából ez a Wandering Earth legnagyobb problémája: a karakterek. Nem a célok, amikért küzdenek, hanem ahogy kezeli őket a mű. Nem természetesek a döntéseik az addig látottak fényében, és többnyire csak magyaráznak, hogy mi miért van, mutatás helyett. Ahogy sokszor a rossz amerikai filmekben, úgy itt is, néha csak azért csinálnak valamit, mert akkor nagyobb lesz a tét, vagy úgy előrébb mozdulhat a cselekmény, mi meg csak nézünk, hogy “ez túl random”. Az önfeláldozások így inkább viccessé válnak, és mindenféle hozzáértés nélkül, teljesen furcsán vannak kitartva is ezek a jelenetek. Bár itt lehet a kulturális különbség is közrejátszik ezek értékelésében. Az biztos, hogy az egész gépiesnek hat, nem lehet érzelmileg elmerülni a sorsukban.

Persze leragadhatunk a látványnál is, ami aztán tényleg megosztónak tűnik. Amikor az űrt mutatják, az teljesen korrekt, viszont a felszínen folyó akción egyáltalán nem éreztem azt a “hatalmas budget”-et. Amúgy ha jól látom, 60 millió alatti összegért készült a film, szóval igazából ez érthető is. De mondom, még ha be is fogadjuk a látványt, kevés ilyen pusztítást bemutató darab van manapság, akkor is a történet akadozása az, ami miatt a rossz oldalon landol végül a Wandering Earth.

Igazából tudjátok mi ugrott be a legjobban közben, már azokon a műveken kívül, amikből merített (nem Emmerich-re gondolok, csak nem akarom lelőni): a Mag (The Core). Arra az idiótaságra hasonlít ez, nem pedig a viszonylag jól összerakott katasztrófafilmekre.

human
írta
2019. 05. 20. 13:22
megjelenés
21
hozzászolás


Röviden: Night School

Méghogy nincsenek sztárok manapság: ez a vígját csak és kizárólag Kevin Hart miatt jutott el a 100 millióig. Nyilván milliárdig egy név már nem tud elvinni valamit, de a közepes költségvetésnél még vannak akik képesek nagy teljesítményre.

Mindezt azért mondom, mert a Night School valami siralmas volt. Igazából nem is film, hanem pár szkeccs ötlet összefűzve egy siralmas történettel. El lehet mosolyodni párszor, ha az épp aktuális jelenetben levő poén elmegy, viszont amint filmként, a nagyobb képként tekintünk rá, akkor máris bosszankodhatunk.

A főszereplő egy középiskolából kibukott, de azért sikeres csávó, aki a munkahelye megszűnése után rájön, hogy minden értelmesebb helyre legalább érettségi az elvárás. Nosza, el is megy a régi sulijába esti tagozatra. Nehezítés a diszlexiája, és az örökölt hülyesége, meg az is, hogy a jelenleg igazgat egy olyan csávó, aki még középiskolából neheztel rá. Közben még van valami szál a menyasszonyával is, aki elől titkolja, hogy milyen is az élete. Meg… Igazából már ezen látszik, az alap tákoltságán, hogy mennyire vehették komolyan a filmet.

Benne lettem volna egy agykikapcsolósba, azért is ültem elé (még mielőtt ráveszem magam egy nagyobb projektre), sőt, tudjátok, még az elszállt vígjátékokat is szeretem, de ez elsuhant mellettem, vagy nem tudom. Semmiképp nem ajánlott. Pedig olyan jó lenne, ha több értelmes vígjáték készülne.

human
írta
2019. 02. 08. 18:50
megjelenés
7
hozzászolás


Jurassic World: Fallen Kingdom

Ilyen az, amikor a lelketlen hollywoodi gépezetnek ötlete az nincs, csak látja egy film bevételét, és erővel összehozza a folytatást hozzá.

A Fallen Kingdom kapcsán egyetlen dologban reménykedhettünk: a rendezőcsere, J.A. Bayona érkezése talán végre talál valami szívet is a dinoszauruszok történetében. Ez nagyjából 2 percre sikerült neki, amikor tényleg sajnáltam az állatokat.

Azon kívül valami siralmas a film.

Na jó, nem teljesen, akad 1-2 tényleg jó pillanat benne, de ezek olyan borzasztó forgatókönyvre vannak felhúzva, amilyet ritkán látni. Nem azt mondom, hogy Transformers 5 mélység, de a legklisésebb zsánerpillanatokkal nézhetünk szembe folyamatosan, miközben ásítozunk és vigyorgunk pár baromságon. Mármint konkrétan párszor felröhögtem, és nem ott, ahova láthatóan poént tettek, hogy oldják a feszültséget.

Kicsit több baromsággal egy új Hurrican Heist vagy Geostorm lenne előttünk, ami azért elég durva egy alapfilmet is tartalmazó franchise-nál. És itt is azt tűnt fel, hogy már megint a kritikákra reagálnak. Talán mert más ötletük nincs? Büszkén mutatják, hogy a nőn most nem magassarkú van, csak azt felejtik el, hogy valójában milyen volt a karaktere az első részben. Nem azt várom el, hogy realistán börtönben legyen, de kicsit olyan, mintha megcserélték volna a személyiségeket, egyáltalán nem onnan kellene induljanak, ahol a film elején látjuk őket.

Ahogy a film utolsó harmada is ilyen. Volt egy koncepciójuk, ami talán működhetett volna, de utána erővel odarángatták a sakkbábukat, és teletömték felesleggel a megcélzott horrorfilmes alapokat. Na meg a legelső Jurassic Park fordulatok kacsintós átértelmezését. Arról nem is beszélve, hogy össze sem tudom/akarom számolni mennyiszer kerültek p(r)atthelyzetbe a főszereplők, hogy utána egy békés T-Rex vagy Veluciraptor megmentse őket. Tipikusan minden feszültség elmegy, ha a felépített veszélyhelyzetből egy random tollvonással mindig ki lehet húzni a karaktereket.

Igazság szerint még sorolhatnám, de egyszerűen nincs kedvem. Nem számítottam sok jóra, de azt tényleg nem hittem, hogy az érzelmi intelligencia nulla plot-o-szauruszos első részt alul lehet múlni. Hát sikerült, méghozzá már a forgatókönyvnél.

Hogy a marketingcsapat munkájáról ne is beszéljek. Mármint spoileres lenne, de ebben a kampányban nagyon-nagyon sok olyasmit ígértek be, amit a Jurassic World: Fallen Kingdomnak esélye sem volt valóra váltani.

human
írta
2018. 06. 09. 01:01
megjelenés
97
hozzászolás


Mute – a boring találóbb cím lett volna

Eljött az ideje, hogy Duncan Jones ismét kevesebb pénzből dolgozzon. Csak mert a Moon zseniális tőle, a Source Code is elment, de mióta nagyobb bukszából dolgozik, azóta két gagyit szállított nekünk a Warcraft és a Mute duójával. Főleg ez utóbbi fáj, mivel a Netflixnek hála itt valószínűleg megkapta a kívánt költségvetést és szabadságot. És erre volt képes.

A Mute története a jövő Berlinjében játszódik, ahol egy technológiatagadó néma pincér és egy sötét múltú pincérnő összejön. Elvileg nagyon szeretik egymást. Aztán a múlt kopogtat, a nő eltűnik, a férfi pedig film noirosan egyre nagyobb mocsokba kénytelen merülni, hogy előkerítse.

A probléma, hogy itt is hiányzott valaki, aki rendbeszedi a forgatókönyvet, vagy épp a rendező kezére csap, amikor változtatni akar rajta a helyszínen. Viszont szemben a Netflix másik kapufájával, a Brighttal, itt még a szereplőket körülvevő világ sem igazán érdekes, akármilyen pöpec is a látvány. Talán mert ez nem urban fantasy. Mondjuk még így is tele volt sci-fi ötletekkel a Mute, a mostani technológia továbbgondolásával, csak ez semmire nem elég, mert a történetből hiányzott mindenfajta… finomság? Érzelmi töltet? Kohézió?

Az biztos, hogy láthatóan a Blade Runner lebegett a rendező szeme előtt, olyan módon akarta keverni a film noirt és a sci-fit. És megvolt benne a lehetőség valami jóra. Csak aztán elkúrta.

Pedig a történet pofonegyszerű, csak pár emberen át el kéne jutni a gonoszhoz a főszereplőnek, és közben megtudni a sötét dolgokat. De ez már ott sem stimmelt, hogy sem a szerelmesek kapcsolatát, sem pedig a férfi kötelességtudatát nem alapozták meg. Ehelyett néha tök random jelenetek követték egymást. Nem volt igazi ív, vagy épp tét semmiben. Kivéve az utolsó 20 percet.

Egy icipicit spoileres leszek innentől, de mindenképp akarok beszélni róla. Aki meg akarja nézni, az ne olvasson tovább.

Folytatódik a bejegyzés »

human
írta
2018. 02. 26. 19:58
megjelenés
16
hozzászolás


The Man from Earth: Holocene – avagy borecene

Hogy lehet így elrontani egy baromi érdekes film folytatását? Pedig mindenki pozitívan ült elé, hiszen az előző film rendezője csinálta, a főszereplő is visszatért. Hogy sülhet ez el rosszul? Hát…

Az első film ugye arra az alapötlete épült, hogy pár egyetemi professzor egy erdei kabinban érdekes filozófiai vitába bonyolódik, amikor az egyikőjük kijelenti, hogy többezer éves. A többiek először nem annyira hisznek neki, de idővel megremeg a világképük, mert nem tudják egy kérdéssel sem sarokba szorítani az embert. Aki az egész után továbbáll, mivel kénytelen folyamatosan változtatni a környezetét, hiszen a kora nem változik, ami elég feltűnő pár év után.

Erre a második rész semmit sem tartalmaz az első szellemiségéből. Az egész olyan, mintha valami fanfiction lenne egy E. L. James kaliberű író által. Komolyan, még a pornós kinézetű csaj is belekerül a történetbe, bár a szextől végül eltekintenek. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a filozófia, az érdekes vallási és társadalmi kérdések most nem kerülnek elő. Ehelyett a játékidő arra megy el, hogy abszolút minimálköltségvetéses módon 4 egyetemi tanuló elkezd a professzora után nyomozni, mert megsejtik a fenti titkot, miszerint 14000 éves az öreg.

A “nyomozás” egy 20-30 perces felvezetőnek megfelelt volna, hogy a vége ismét a lényegről szólhasson, de nem, itt elmegy vagy 60 perc vele. A “fiatalok rádöbbennek” nem oda jut, hogy az élet nagyjából értelméről beszélgetnek vele ezúttal másfél alapoktól indulva, mint az első rész öreg professzorai, hanem egy thrilleres tetőpontja van az egésznek. Tetőpontnak pedig csak a bagázsból a legrosszabb fiatal színész által játszott srác hite remeg meg John miatt.

Arról ne is beszéljünk, hogy kickstarteren kalapozták a filmhez a pénzt, ami meg is látszik a film kivitelezésén. Ez azt is jelentette, hogy végül ők maguk tették fel torrentre azzal, hogy akinek tetszik, az utólag fizethessen. Dicséretes terjesztési modell lenne, ha a film jobbnak bizonyulna. Viszont a kickstarter kapcsán még az is előkerülhet, hogy sorozatot terveztek belőle, amit a film végi cliffhangerrel fel is vezetnek. Tök feleslegesen, és a fordulat a Forever című sorozatból ismerős lehet. Ezeket már csak amolyan plusz infónak írtam csak ide, mert a film megítéléséhez ezekre nincs igazából szükség.

Az egyetlen amit pozitívumként tudnék említeni, hogy a tényleges színész öregedését beleszőtték a történetbe, megmagyarázzák, hogy az emberiség tettei miatt miért kezdett el öregedni John. Mondjuk ez is eléggé szájbarágós üzenetet tartalmaz.

human
írta
2018. 02. 15. 16:18
megjelenés
13
hozzászolás


Spy: Statham lopja a showt

Erről csak ti tehettek, a sok pozitív kommentetek miatt néztem meg, bár ne tettem volna.

Spy_Jason-Statham

Az persze tény, hogy Statham baromi jó a filmben. Ennek kapcsán meg is értem, hogy páran jól szórakoztak a Spyon. Bármikor feltűnt a csávó, mindig lehetett szakadni, na de ezzel el is fogytak a pozitívumok, és hát egy mellékszereplőről van szó, akinek talán 15 perce ha volt összesen.

Tipikusan olyan volt a Spy, mint a többi Paul Feig-film (az új Ghostbusters rendezője). Az megvan, hogy komédia, ami kicsit ki akarta figurázni a kém-akciófilmeket, de a kezdő lövöldözés olyan unalmas volt, mintha egy tipikus pg-13 20 percen át menekülünk szar akciófilm lenne. A humor kimaradt. És később is ilyen jellegtelen volt a film, mint a rendező többi műve.

spy11

És hát Melissa McCarthy. A legpozitívabb amit róla el lehet mondani, hogy a szokásosnál kicsit elviselhetőbb volt. Na de ugyanúgy káromkodott, mint máskor, a bejáratott rutinját villantotta, csak egy icipicit érzelmesebbre csinálták a karakterét előtte.

A káromkodás külön vicces volt, mármint hogy mennyire mankónak volt használva. Akadt pár kreatív oltás, ezt abszolút elismerem, csak igazából helye nem volt annyira a filmben. Leginkább azért nyomta a főszereplő úgy, mint egy kocsis, mert igazi poént nem tudtak írni. A humor helyett kurvára fel kellett dobniuk a szürke szar kaliberű mondatokat vele, különben feltűnt volna mindenkinek, hogy kibaszottul üres a fosinger filmjük.

ct-spy-movie-review-melissa-mccarthy-20150604

Persze láttam már rosszabbat, na meg a humor a leginkább ízlés függő, például a kínos kajálós jelenetet az elején áttekertem volna szívesen, de akkor is egy maximum közepes darabnak tűnik a Spy, amin néhol lehetett nevetni.

human
írta
2015. 09. 27. 12:14
megjelenés
56
hozzászolás


- A múltba →


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.