Marriage Story

Ba***a meg ez a film. Jó értelemben küldöm el az anyjába, mert a vége után megsemmisítve ültem a fotelben még egy kicsit, kellett pár perc, mire összeszedtem magam. Tudtam, hogy Noah Baumbach jó író-rendező, szoktak hatni a filmjei, de nem ennyire.

A történet egy válásról szól. Ennyi alapján láttam, hogy nem sokan kapták fel a fejüket, pedig igazából nincs tele a padlás ilyen filmekkel. Mármint amik őszintén bemutatják egy kapcsolat végét. Nyilván válás sok filmben van, de többnyire csak valami más konfliktusra, vagy épp poénkodásra eszköz, nem pedig az maga a történet. Hát a Marriage Story-ban csak erről van szó.

Nyilván a megvalósításba már vannak túlzások, hogy drámaibb legyen a film, de ezt nem az érzelmi középpontra értem. A Los Angeles – New York ellentét, a nő a nyárias Kaliforniában élne a közös gyerekkel, a férfi a rideg New Yorkban, például nagyon filmesebb körítés, látványosabb a szakadék emiatt közöttük, de mögötte ott van, hogy a kapcsolatukban örök ellentét volt, hogy csak a férfi akarata érvényesült. Nem úgy, hogy leszólja általánosítva bármelyik felet a film, hanem ennek a két embernek a kapcsolata nem volt egyensúlyban vágyak és elvárások szintjén, ami idővel problémákhoz vezetett. Hogy a kreatív kibontakozásukról ne is beszéljünk.

Érdekes amúgy, hogy a válás mindennapos dolog, látjuk a statisztikákat, lehet itt az olvasók között is van pár ember, aki már átesett rajta, mégis kevés ilyen film van róla. Nehéz bemutatni értelmesen és nem csöpögős érzelmesen, de itt sikerül. Átmennek a válás lépésein, tippre Noah Baumbach saját tapasztalatokból írta (igen, a The Squid and the Whale-t a szülei alapján, itt pedig a sajátja játszhatott közre), és arról, hogy milyen is az egész folyamat.

A Marriage Story például azzal indít, hogy miért is szerették egymást, és ehhez ügyesen vissza is tér. Természetesek a közben levő lépéseket sem ugorja át Baumbach, egy válás brutális tud lenni, ami a legrosszabbat hozza ki az emberből, viszont ezt túlélve letisztulhatnak az érzelmek, létezhet normális, nem szerelmi csak szereteti kapcsolat a két ember között.

Az is tetszett, hogy érdekes módon tényleg a befejezés során mondja el a szerelmüket. Mármint minden kiderül, hogy jöttek össze, mik történtek, viszont ezen a másfajta lencsén át. És hát amit ehhez leművel Adam Driver és Scarlett Johansson, az valami fenomenális. Mindent beleadnak a szerepbe, és egyáltalán nem ripacskodás a vége, pedig benne lett volna pár helyen a lehetőség.

Mondom, iszonyat hatásos darab, kár, hogy nincs időm most újra, sokadszor megnézni az Annie Hallt, ami egyértelműen inspiráció volt a Marriage Story-nál.

human
írta
2020. 02. 06. 16:15
megjelenés
19
hozzászolás


Kidumáló: Knives Out

A film aminek nem kell ajánló. Vagy kellett volna? Hétvégén gondolkoztam, mit írhatnék a kritikába, de igazából még a ködös utalások is elvettek volna az élményből.

Mostanában ősszel-télen jobban lehet szórakozni még a nagy stúdiók munkáin is, mint a blockbuster szezonban. Ott volt a Ford v Ferrari, az Ad Astra is vállalt valamit, és a Knives Out a krimi visszatértét folytatta a múltkori Orint Express után. Sőt, ez ugye nem is már ismert történet volt. Az előbbiek szinte mindegyikét pedig a közönség is díjazta, mintha lenne igény azért új dolgokra is, lehet velük pénzt keresni.

A bevételek alapján kint is alap a Colombo, és tudom, hogy Rian nem oda nyúlt igazából, hanem a Deathtraphez, mégis a jó öreg “one more thing” hangulata ugrott be, viszont kicsit modernizálva. Rian Johnson fogta a krimi zsáner bevált receptjét, a nézői elvárásokat, és csak egy kicsit csavart rajtuk. Tényleg nem akarok jobban belemenni, vagy okoskodni, hogy mi található ki és mi nem, viszont azt mindenképp ide tenném, hogy összességében iszonyat jól szórakoztam.

Mondjuk onnantól, hogy Daniel Craig megszólalt, sőt, bármikor megszólalt a filmben, csak mosolyogni tudtam ezerrel. Bár egy krimi a Knives Out, ugye a családfő meghal, és a hozzá közel állók közül mindenki gyanús valamiért, de közben komédia is, amiben lubickol a nem semmi szereplőgárda (fenti kép). Mondanom sem kell, hogy mindenki jó.

A tempó kifejezetten bejött, már ha egy krimire lehet ilyet mondani, hiszen mindig van valami felfedés, fordulat, ami átszínezi az addig történ látottakat, fenntartja a néző érdeklődését. Több ilyet a moziba! Nem mellesleg ugye már tervezik is a folytatást Craig nyomozó karakterével, amihez csak helyeselni tudok.

human
írta
2020. 01. 10. 14:40
megjelenés
26
hozzászolás


Parasite (Gisaengchung)

Bong Joon Ho rendező úgy döntött, hogy feladja a ködösítést, és a Snowpiercer és Okja után nem annyira rejtegeti, hogy miről is szól a filmje. Mondjuk most is hozzácsapott egy kicsit zsáneresebb koncepciót, hiszen mégiscsak egy szélhámosos keretben beszélt a társadalmi különbségekről.

A történet középpontjában egy szegény család áll, akik próbálnak életben maradni, miközben másnak a wifijén, vagy cégén lógnak. A fiúgyerek számára az a lehetőség adódik, hogy egy gazdag család lányát taníthatja, amíg az eddigi tanítója nem ér rá. Ő pedig szépen lassan az egész családját beépíti, amihez több hozzájuk hasonlón lépnek át, azokkal igazából mit sem törődve.

Egyrészt ott a rejtélyekkel teli “beépülés” szál, amiben nem semmi fordulatok jönnek, másrészt viszont ott van tényleg a társadalom két rétegének erőteljes ütköztetése. És nem metaforában, esetleg belemagyarázósan, hanem teljesen átérezhető helyzetekben. Szóval amíg látjuk a szegényeket, amint a gazdagokra ráakaszkodva bejön nekik az élet, addig bizony bonyolódik a kép.

Konkrétan amikor a film közepén a gazdagok elmennek valahova, és idézőjeles hőseink dáridóznak a lakásukban, abban minden benne van. És nem a mosdatás megy, hiszen a szegény, de hát jellemileg nem túl tiszta karaktereket is rendesen elítélik a képsorok, miközben eszkalálódnak az események. Érdekes amúgy, mert vajon tényleg kedvesebbek lennének a szereplők, ha nem kéne a mindennapi betevőn izgulniuk? Ezt veti fel a családanya, miközben valami “mindennapi” kegyetlenséget tesz.

Nyilván film készítésileg se semmi a Parasite, de ez Bong Joon Hotól nem meglepő. Rendben, a humort és néhol a túljátszást nyugati szemmel kicsit el kell fogadni, de azon kívül olyan szépen történik mindennek az árnyalása, miközben a bonyodalom is erősödik, hogy tényleg öröm nézni. Mármint.. na, értitek.

Ezért pedig lehet kapok, de a Parasite minden, ami a Joker fű alatt lenni akart. Már a karakterdrámáján felül. Csak itt nem feketék és fehérek az oldalak, és az egész helyzet legszebb ábrázolását egy vihar hatásaiban láthatjuk. Ki mibe kerül általa.

Nyilván a végére csak a film címéhez köthető: akkor “ki is az élősködő?” kérdés marad, hiszen hiába láttuk mit művelnek Kimék, mégsem egyszerű ez a válasz, mert az sem mindegy, hogy miért teszik mindezt.

human
írta
2020. 01. 05. 20:44
megjelenés
34
hozzászolás


The Irishman

Mind megöregszünk és meghalunk. It is what it is.

Ennyire keserű, szomorú Scorsese filmet ritkán látni, adná magát a fordulat, de az öreg mostanában már sokkal realistább, szóval nem annyira igaz. Mármint a ritkán rész. A korábbi gengszterfilmjeihez képest is visszafogta magát a bűn csábításnak ábrázolásával, itt nincs semmi a Nagymenők menőségéből, az itteni karakterek nem két végén égetik a gyertyát, hanem eltűnnek a semmibe, a feledés homályába.

A történet röviden ugye annyi, hogy Frank Sheeran, a maffia egyik bérgyilkosa elmeséli az életét, és abban azt, hogy mi köze volt Jimmy Hoffa (a 60-as években akkora név, mint a Beatles, most meg ki tud róla? Senki) eltűnéséhez. Persze ezt rengeteg szálon bemutatva, visszaemlékezésbe rejtett flashbackkel és hasonló trükkökkel mesélve el az egészet.

És igazából az egyik megkerülhetetlen dolog a film körül az a játékidő. Kicsit durva érzés, hogy amikor “végre” történik valami konkrét, akkor már egy filmnyi hosszon túl vagyunk, miközben még egyszer annyi hátravan. Viszont ha az öregedés, a felejtés az egyik fő téma, akkor bizony érdekes húzás, hogy ilyen hosszan mesél nekünk Scorsese. Átadja az idő múlását. Amúgy szerintem esélytelen lett volna ezt az szerteágazó történetet gyorsabban elmondani, annyi minden van benne. Vagy ki tudja, hiszen a Netflix pont a szabadsággal csábítja magához a nagy rendezőket, és nem szólnak bele komolyabban, pedig a The Irishmannél egy másik stúdió tuti megtette volna.

A másik, ami rögtön felmerülhet, hiszen tudjuk mennyi ideig készült a film a digitális fiatalítás miatt: észrevehető, zavaró-e a VFX? Erre mondjuk nincs egyértelmű válaszom. Egyrészt, és talán ez a nagyobb baj, a karakterek mozgása mindig öreguras, akkor is amikor épp a fiatal énjüket látjuk, másrészt pedig néha olyan volt az arcuk, mintha “előtte” lebegne egy maszk. Próbáltam megszeretni, és többnyire el tudtam fogadni mire beért a történet, de valahogy mélyen mégis zavart.

Milyen jó lett volna, ha ezt 20 évvel korábban készíti el Scorsese, hiszen akkor még hagyományos technikával fiatalítottak és öregítettek volna mindenkit. Ez mondjuk nem a legjobb hír, hogy ilyesmi jutott már közben is eszembe az arcokról. De persze tény, hogy a Netflix előtt senki nem adott erre a filmre pénzt. It is what it is?

Amúgy pedig durva, hogy két nagy öreg hollywoodi rendező is a múltról regélt idén, érdekes a kontraszt ugye Tarantino közönségsikere, és Scorsese realista, depressziós műve között. Itt nincs semmi túlköltve, nagy feszültségekből is csak kettő van talán, és mégis, ahogy le van festve a szeszcsempészet és a háború utáni Amerika, az valami csodálatos a Kennedy szálon.

Minden összefügg mindennel, legalábbis ebben a történetben, hiszen a korrupció mindent áthat. És a rendszer, az Amerikai álom alapjaiban rossz? A hadifoglyos jelenetben minden benne van róla, és arról, hogy Frank hova tart. Végig lojális a maffia romlott rendszeréhez, kegyetlen előretöréséhez, aminek az általa tisztelt vezetői szépen lassan kihalnak, és a vér szerinti családja pedig hallani sem akar róla a tettei miatt. A végén csak ül az üres életében, amit maga intézett ilyennek. És ez kijjebb is vetíthető, aki csak mindent megtesz a cégéért, munkájáért, az miért is teszi, miért áldoz be mindent? Megéri?

Szóval az érzelmi, emberi szálon is működött amellett, hogy a konkrét történési szinten is rohadt érdekes volt néhol a film. Ugye jó pár évtizedet átölel, és Hoffa mellett Kennedyvel, Las Vegas bővülésével, sőt, még a Kubai válsággal is foglalkozik. Van, amivel nem tény szinten, de igazából ez is fontos: nem az a lényeg, hogy a maffiának köze volt-e Kennedy halálához, hanem hogy a népek ezt hitték. Mondjuk a megválasztásához biztos közük volt.

Viszont a VFX mellett azért valahol mégis adom, hogy onnantól lett drámaibb, és kattant össze az egész, amikor Jimmy Hoffa visszatért, és elkezdett gondot okozni. És igazából a színészi brillirozás is ott kezdődött. Nyilván bírom a Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci triót, de Peschi tényleg csak a film második felében bontakozott ki igazán. Mondjuk akkor voltak nagyobbak a tétek, így lehet csak azért jött át jobban mindenki játéka addigra.

Írtam már vagy 3 féle lezárást, de ez most nagyon nehéz. Meg ki is hagytam egy csomó mindent, na majd ti kommentben. Az biztos, hogy ügyesen reklámozták tulajdonképpen, mert nagyjából megkerülhetetlen lett a Cinema szeretőinek.

Sajnos ez is megkerülhetetlen a film felvezetése miatt: aki csak bebökné, hogy “és még ő szólta le…”, annak előre szólok, hogy simán moderálva lesz. Lehet kritizálni az Irishmant, van mit, hiába tetszett nekem, de ne csak sértett Marvelesként tegyétek esetleg, hanem rendes érvekkel.

human
írta
2019. 12. 02. 03:23
megjelenés
49
hozzászolás


Röviden: Hearts Beat Loud #elhanyagoltnovember

Gondolkoztam, hogy mivel indítsam a novemberi sorozatot, de azt hiszem mindenképp erről a feelgood indie filmről akarok mondani pár szót. Vagyis azt, hogy nézzétek meg.

Már nem is tudom hol futottam bele, de az biztos, hogy a fő betétdala annyira elkapott, hogy utána muszáj volt megnéznem a filmet is. Miért nem ilyesmi a popzene manapság? Ja az egy másik poszt lenne, viszont ez az “oldschool” hangulat igazából a Hearts Beat Loudra is áll.

A történet középpontjában egy középiskolai végzős lány áll, aki keresi az útját, a szexualitását, miközben az apja neveli egyedül egy sajnálatos esemény miatt. Mindketten gyászolnak, és mindkettejüknek el kell engedni dolgokat a tovább lépéshez. Vagyis felnőni, még az apának is.

És mindezt egy néhol keserű, de valójában teljesen feelgood filmben tárják elénk. Közösen zenélnek, a lány ír, az apa zenét szerez, a számukat felfedezik páran, igazi underdog történet, ami néha kilép az elvárt húzások elől is. Nem azt mondom, hogy meglepetésekkel van tele, de egy tipikus indie darabhoz képest… életszerűbb.

Most mondhatnám, hogy mindezt Nick Offerman férfiasan széles vállára helyezték, de igazából az Easy-ből ismert Kiersey Clemons is beleadja a szívét. Ez illik a Hearts Beat Loudra is, tele van szívvel, fantasztikus volt nézni.

human
írta
2019. 11. 05. 16:33
megjelenés
7
hozzászolás


Avengers: Endgame. Vége?

Le lehet egy 11 éven át tartó filmsorozatot úgy zárni, hogy mindenki örül? Nyilván lesznek még MCU-filmek, de tudjuk, hogy bizonyos szinten ez valaminek a vége. Lezárult a “Star Wars Original Trilogy”. A mostani nemzedéknek, ha nem is minden filmjével, de hasonlót jelenthet ez az univerzum, mint a jelenleg 40 fölöttieknek a Star Wars a 80-as években.

Nem kertelek: megcsinálták. Az utóbbi években néha már döcögött a léc, amit a Captain Marvel le is ütött kicsit, viszont most jött Captain America, Thor, Iron Man, Hulk, Black Widow, Hawkeye (igen, még ő is), és szépen visszatette azt. Az eredeti karakterekkel gyönyörű keretet sikerült összehozni az eddigi MCU Phase-eknek.

Bár olyan érzés, mintha a kritikákra hallgattak volna, de mivel az Endgame egyszerre íródott az Infinity Warral, így ez csak részben igaz. Konkrétan a poénokra gondolok, mivel ezúttal keményebb a dráma (már képregényfilmes szinten), amit nem oldanak fel minden másodperccel valami beszólással. Persze a vágószobában is elhullhatott pár ezekből, de azért a forgatókönyv írása is ide vezetett, a komorabb témához. Azért nem Leftovers mélységben merültünk el a csettintés utáni időkben.

Amit mindenképp megemlítenék, hogy az Endgame tényleg az érzelmekről szól. Szépen lassan, sok visszautalással, néhol kacsintással, de összerántották a szálakat, és felhasználták őket egy csúcsponthoz. Vannak izgalmas részek közben is, és kivételesen a végső csatának is csak pár pillanata volt szemforgatós, de azért a film teljesen a karakterek eddigi, és mostani útjáról szól. És ez adott valamit az akcióhoz is.

Az biztos, hogy a reklámkampánynak is dicséret jár, főleg, hogy szembement a Marveles gyakorlattal. Emlékeztek még, amikor az Iron Mannél mindent a netre tettek szinte? Most meg tényleg csak a film elejéből mutatták a legtöbb dolgot. Persze megtehették, a többség a hype vonaton ült.

Azoktól kérdezem, akik már velem együtt túl vannak a megtekintésen: tényleg ez a kiszállási pont? Mert annak gyönyörű. És most jöhet az új nemzedék, sok új nézőnek is. Persze elmegyünk egy darabig, ez nyilvánvaló, de nem csak a színészek miatt hozom elő a kérdést, hanem mert az érzés is olyan egyelőre, mint mondjuk a Supernatural 6. évad. Már nem lehet logikusan összetartani az egészet, ez bizony jó pár kemény beszúrt “értse a néző” magyarázatnál tettenérhető itt is.

A címbe nem emeltem ki, hogy spoilermentes, hiszen az a normális a bemutató napján (ehh, akiknek most ki kell:), viszont a kommentekbe mindenképp jelöljétek, ha mégis elcsattintotok párat. Van bőven miről beszélni. Aki csak általános véleményt írna, az se tartsa vissza, bár nem hiszem, hogy egy komment, vagy akárcsak a fenti írás dönt a moziba menetelről ennél a filmnél. Dumáljuk inkább ki.

ui: nincs a végefőcím alatt jelenet, ezzel is aláhúzzák, hogy ez egy kilométerkő.

human
írta
2019. 04. 25. 15:46
megjelenés
175
hozzászolás


Blindspotting

Az év egyik legjobb radar alatti filmje? Nem tudom miért nem tettem ki anno az előzetesét, itt van a link pótlásnak. Mondjuk nagyon rosszul adja el a Blindspottingot, mert egyáltalán nem olyan erőszakkal teli gengszterfilm-szerű dologról van szó. Helyette inkább egy nyers kép a San Francisco melletti Oakland átalakulásáról, meg a faji kérdésekről nem csak ott. Mégsem hegyibeszédes, két jelenetet kivéve, hanem humorral fűszerezett őszinteség.

A történet középpontjában egy fekete férfi áll, aki büntetése utáni próbaidejének utolsó 3 napját tölti. Nyilván nem akar semmibe sem belekeveredni, csak békésen akar élni. Amikor is tanúja lesz annak, amint egy rendőr lelő egy fekete férfit. Most jön a De.

A Blindspotting kiforgatja a filmes elvárásainkat, meg amit a trailer sugallt, hiszen egyáltalán nem arrafelé megy, hogy ezután zaklatják a zsaruk, hogy hallgasson. Nem is oda, hogy vívódik: bajba kerüljön-e egy vallomással, vagy maradjon csöndben, húzódjon meg. Ennél sokkal nagyobb témákat bont ki, hiszen már az a helyzet abszurditását jelöli, hogy nem az előbb említett irányba halad a történet, hanem nagyjából ez az erőszak a mindennapok része, mindenki túl lép rajta. Mondjuk a főszereplőnek kicsit nehezen megy a feldolgozása.

Mindeközben a gazdagok is költöznek a Bay Area-ba, ahol a költöztetőként dolgozó főszereplő és legjobb barátja él. Ez azt jelenti, hogy az ottani kultúra is változik a dzsentrifikáció által, viszont ez sem fekete-fehér módon van ábrázolva.

Bár előkerül, hogy a fehérek bekebelezik a helyiek kultúráját (nem csak a feketékét), viszont a legjobb baráton át az is, hogy a rossz vonatkozásait, a wannabe gengszterséget is. És ez utóbbin mindenféle módon túl kéne lépni: nem belelátni minden feketébe ezt, csak mert vonzó ez a veszély, de közben félelmetes is, hanem mindenkinek hátrahagyni azt. Például a főszerepló anyja azt emlegeti, hogy végre jobb a környék, ő mindenképp maradni szeretne, részt venni az egyenlőségben.

Persze itthon pont ezt a problémát nehezebb átérezni, főleg a nüanszait, nem ebben vagyunk (hanem egy másikban, arról miért nem készül ilyen film), viszont a Blindspotting a humorának segítségével közelebb hozza mégis az egészet. Annyira nyersek, és két jelenetet kivéve életszerűek a karakterei, hogy életre kelnek a vásznon. És így a problémák felé is empatikusabban tekinthetünk.

human
írta
2018. 12. 30. 19:20
megjelenés
8
hozzászolás


Spider-Man: Into The Spider-Verse: az év képregényfilmje

El sem hiszem, hogy ezt a filmet a Sony köhögte ki. Mostanában rengeteg rossz döntésük volt. Ezek nem jártak anyagi következményekkel számukra, a Venom is kaszált, de minőségileg nem lehetett éltetni a stúdió termékeit.

Ehhez vegyük hozzá azt, Pókemberrel különösen mostohán bántak az évek során: a Spider-Man 3 nem volt túl erős, a rebootolt változatban az Amazing Spider-Man 2 sem remekelt. Sőt, magát a karaktert vissza is adták a Marvelnek, akik képesek voltak ismét felemelni Peter Parkert a Homecominggal. Erre a Sony csak összehozott egy majdnem tökéletes Pókembert magának, csak épp Miles Morales-re építve.

Nem szeretek ilyen bevezetőket írni, de itt nagyon a filmhez tartozik a múltja, hiszen újra eredettörténetet látunk, a ki tudja már hányadikat. Csak épp remixelve, meg valamennyire viccet űzve a sokszor elmesélt kezdetekről. A rajzstílus és hát a karakter miatt mentem el a filmre — Batman, Rozsomák, és Pókember örök kedvenc marad a gyerekkorom miatt –, de pont a hátam közepére kívántam egy újabb pókcsípést a vásznon. Már megint annyi Ben bácsinak? Hát nem, nagyon ügyesen játszanak pont azzal, hogy ennyi mindent tudunk már Pókemberről, és így jutnak el az érzelmi csúcspontokra.

A történet hiába multiverzumos, nem túl bonyolult, azért csak fiataloknak szánják: Kingpin “valamit keres”, amit csak másik univerzumokban képes megtalálni, ezért egy tudós segítségével neki is áll. Ez a portál nagy veszéllyel is jár, amit természetesen Pókembernek kell elhárítani. Csak épp melyiknek? A szerkezet miatt ugyanis jó pár változata összevetődik azon a síkon a hősnek, ahol egy pók épp megcsípte Miles Morales-t.

Igazából több mindent nem akarnék elárulni a sztoriról, mert az előzetesek is ügyesen voltak spoilermentesek, és a történet ha nem is meglepetéseket tartogat, viszont remekül kezeli őket, a vicces és az érzelmes részeket is szépen felvezetve és kifuttatva. A Spider-Verse elég sok karaktert mozgat, és nincs benne olyan, akit elhanyagolna. Már ez is nagyon ügyes. Még a gonosz indokainak felfedése is emberi a sok “engeddelhajam” rajz között, és emeli a finálé nagy akcióját.

Tényleg az a legmeglepőbb, hogy mennyi megható pillanat van a filmben. Furcsa, hogy ezt kell kiemelnem, de a hatalom felelősséggel jár és a többi bizony szépen volt alapozva. Ehhez Miles Morales származása is hozzá tesz. Nem mondanám, hogy szájbarágósan, de a srác származása, és ez alapján az, hogy mennyire hisz magában, az természetesen a központi témája a Spider-Verse-nek. Ahogy a családi kapcsolatai is. Viszont nem feketeként is simán működik, hiszen mindenki érzett más hasonlót, egyáltalán nem kényszerítenek minket valami Oscar-bait tanulságba. És eközben a sztori pörög, az animáció pedig különleges.

A látvány tényleg hatalmas, a végső harcot még Doctor Strange is megirigyelné, bár szerintem itt nem árult zsákbamacskát a Sony. Ez lenne a problémámba amúgy: a design fantasztikus, és tudom, hogy a “képregény életre kel” miatt volt szükség rá, de néhol zavart ez a direkt kevés képkocka másodpercenként. Lehet mert sokat játszok, de framedrop érzés volt a hagyományosabb jeleneteknél néhol. Ez tényleg csak számomra hiba, mert érthető a koncepció mögötte, amit végig is vittek természetesen, és valószínűleg kevés embert zavar így, mint engem. Szóval nem elrontották, hanem az art direction része.

Még éltethetném a hangokat, természetesen eredetire mentem, leginkább csak Nic Cage miatt, és abszolút megérte. Remélem a szokásos magyar hangját szerezték meg a szinkronos változathoz, mert annyit adott a karakterhez, hogy az őrült volt mögötte. De a többieket is felsorolhatnám, mert kötözködni egyik választással sem tudnék.

Tehát a Sony megcsinálta. Ami külön meglepő annak fényében, hogy egy jelenlegi jó mozis Pókember mellett kellett ezt tenniük, és sikerült, mást tudtak mondani.

human
írta
2018. 12. 17. 13:34
megjelenés
30
hozzászolás


The House That Jack Built

Kék kabátban jött a terembe a csávó, aki végig rugdosta a székem a film közben, jegyzem meg magamnak. Vajon elég nagy, hogy az összetört testét lefedjem vele? Miért beszél végig, ennyire izgul? Én is izgulok, de nem a látottak zaklatnak fel, hanem a tervem.

Fame.

Hogy kerültünk ide, a saját különbejáratú poklunkba?

A House That Jack Built kifogott rajtam. Lehet megállja a helyét az az értelmezés, hogy Lars Von Trier életrajzi filmjét látjuk metaforában, amin épp lenézi az őt félreértő közönségét, akik még az előző hasonló művével, a Nimfomániával sem boldogultak. Előfordulhat, hogy a rendező is őrülten kacagott, amikor utolérte őt a hírnév a szerinte akkor még kiforratlan, rossz munkái miatt, a rajongás esőként mosta el a ‘nyomokat’.

Vagy lehet a kreatív alkotás felől is megközelíteni a dolgot, ahogy új dolgokat akar szülni a már látott történetekből. Lehet még újat és máshogy mondani amit akarunk, vagy már minden kifújt a cinikus világunkban? Brutálisan meg kell küzdeni a “szüléssel”. De mégsem lehet feladni.

Ehelyett a döntéseink, és a személyes poklunk kérdésén gondolkodtam hazafelé. És pont ezért hiszem, hogy a főszereplő sorozatgyilkos karakter minden megosztó és borzasztó tette közben ez nem egy öncélú darab volt. Nem egy Human Centipede vagy Hostel, mivel azokkal ellentétben a sokkolással megpróbálja valamire rávenni a nézőjét. Nyilván aki nem bírja az ilyesmit vásznon, az semmiképp ne nézze meg, rábeszélni nem akarnék senkit, elég felkavaró képsorok vannak benne, csak az ész nélküli elutasítás mellé árnyalnék kicsit.

Nyilván egyszerű a klikkekre hajtani azzal, hogy “a film amiről Cannes-ban undorodva kimentek a nézők” és a többi sztorival, tényleg megosztó darab, viszont a média ezzel a felvezetéssel, na meg a kritikákban szaftosan kiemelt durva gyilkosságokkal csak a benzint öntötte erre a tűzre, könnyűvé téve a mű már előzetes elutasítását is. A The House That Jack built esélyt sem kaphatott így sokaknál.

human
írta
2018. 12. 11. 17:30
megjelenés
31
hozzászolás


Widows: felnőttes rablás

Ilyen amikor egy művészfilmes populáris filmet próbál készíteni? Kevesebb a marás, mint a Hungerben vagy Shame-ben, viszont az utóbbi idők legjobb rablós darabja simán összejön. Mondjuk nem túl erős manapság a konkurencia a stíluson belül.

Vagy úgy is kezdhettem volna, hogy a film, amiben semmi felesleg nincs? 0% Fat, amit durva leírni egy 129 perces darabról. Átlagemberként ritkán tűnik a vágás zsenialitása, de itt teljesen ilyen érzésem volt. Például ahogy a hosszú bevezetőt talán a vágószobában rövidítették így le ügyesen. Vagy a furgon vásárlás. Vagy az átadás utáni autókázás, vagy a gonosz bemutatása. Az erős színészi alakítások, a “hús” kitartva, közben a kevésbé fontos, de szükséges apróságok pedig a minimális adagra szabva.

Lehet nem a technikai apróságokba kellett volna rögtön, de az biztos, hogy a történetbe nem akarok túl mélyen belemenni, hiszen rablós filmről van szó, így nyilván akad pár fordulat. Az eseményeket az indítja be, hogy pár férfi meghal egy rablás közben. Viszont akitől lenyúlták a pénzt, az az özvegyeken igyekszik behajtani a tartozást, akik így szintén bűnözésre adják a fejüket, követve az egyik elhunyt régebben kitalált tervét, szóval nem a semmiből lesznek mestertolvajok a nők. Ennyit szerintem elég is tudni.

Az biztos, hogy itt semmi lazaság nincs, néha egy kis humor azért akad. Már a felütés, hogy pár gyászoló nő összefog, kellő alapozás a drámai szálakra. Ebből, a kilátástalanságból nem is enged ki minket a film. Ez itt nem a lazázó, tolvajbecsületes világ, hanem a valóság keménysége. Nem azt mondom, hogy realista minden a filmben, viszont az érzés, amit a képek átadnak, az közelebb lehet a valósághoz.

Nyilán nem Steve McQueenről lenne szó, ha csak egy sima thriller kaptunk volna. Nem elég, hogy a színészeiből szokás szerint kihozta a maximumot, Colin Farrell ismét bizonyít. Jaj, egy férfit emeltem ki, de csak azért, mert a trailereket legfeljebb fél szemmel láttam, és meglepett mennyit volt előtérben. Érdekes nézőpontot képviselt. De persze a női gárda is parádés, amit úgy mondok, hogy hiába ismerem el Viola Davis kvalitásait, valahogy nem szeretem filmekben látni mostanában. Michelle Rodriguez hasonló helyzet, mármint részemről, de itt egyikőjükkel sem volt bajom, sőt, pozitív meglepetések voltak.

Ja igen, a rendező: szóval szépen lassan összeáll egy társadalomkép is a film végére, tovább húzva lefelé a hangulatunkat, de egyáltalán nincs a képünkbe tolva “Trump rossz” vagy hasonló siralmas módon, inkább csak a kor lenyomata is egyben a film, és hát a mindennapokat, az emberke vektorait azért valamennyire befolyásolja a politika, amit erőteljesen árnyal is a film… pont Farrell karakterével. Meg a gonoszéval. Meg.. Na jó.

human
írta
2018. 11. 23. 14:30
megjelenés
17
hozzászolás


Bad Times at the El Royale

2018-ra olyan szinten áldozzák fel a producerek az eredetiséget a politikai korrektség oltárán, hogy manapság Hollywood bármely kreatív vadhajtása szobrot érdemelne Los Angeles egy szent ligetében. Ezzel a kijelentéssel nyilván még nem találtam fel a meleg vizet, de ha Drew Goddardot rendezőként két mozi után már ebbe a kategóriába emelném, azzal nem kevés párbeszédet lehetne elindítani. Hiszen a Bad times at the El Royale egy centiről centire tökéletesen kivitelezett profi mű, valahol mégis csak olyan érzést kelt, mint amikor elindultok az év egyik legjobb házibulijába, aztán végül leragadtok egyikőtöknél a konyhában sörözgetve, és miután kibeszéltétek az élet nagy kérdéseit, némi hiányérzettel hazamentek hajnali 3-kor, mert már túl késő van kimozdulni.

A The Cabin in the Woods után nyilvánvaló volt, hogy a lehető legkevesebb előzetes információ csak a film javára válhat, hiszen a horror elemek kiforgatását követően ismét zsánerelemek dekonstrukciója kerül Goddard asztalára. Jelen esetben ennek helyszíne egy titokzatos régi szálloda, ahol a felütésben szó szerint megalapoznak egy mindent átszövő rejtélynek, hogy aztán később egy nagy zsákokkal felpakolt nő, egy porszívóügynök, egy pap és egy femme fatale-nak beállított nő bepöccintse az eseményeket. Nyilván senki nem az, akinek látszik, feltárulnak a kezdetben túlmisztifikált, de közel sem annyira érdekes személyes hátterek, miközben a történet is kisebb-nagyobb fordulatokkal operál, hogy aztán egy Tarantinót idéző, zenére komponált rengeteg dumálással teli végkifejletben hirtelen véget érjen.

És ezzel el is érkeztünk a film legnagyobb hibájához, hogy jócskán nagyobb jelentősséggel ruházza fel önmagát, mint amit valóban történeti síkon produkál. Mindig akad egy félmondat, egy sejtelmes beállítás, vagy csak egy hirtelen jött zenei betét, ami hatalmas konspirációkat és borzongató titokzatosságot sugall, ám a sztori tényleg csak egy furcsa estét mesél el.

Drew Goddard mozija filmnyelvileg ettől függetlenül és a majd’ két és fél órás játékidő ellenére is rendkívül tömény. Gyakorlatilag órákon át lehetne (és valószínűleg fogják is) elemezni a dramaturgiai megoldásait, hogy hol blöfföl és hol próbálja kifigurázni a modern hollywoodi történet mesélést. A beállításait tucat számra lehetne kimerevítve nézegetni, olyan sűrű képi szimbolikával dolgozik és emellett még musicalre hajazó tökéletesen komponált jelenetekkel is teletűzte a mozit. Technikailag az El Royale egy precíz, remek filmalkotás, Jeff Bridges nem is hiába ajnározta a forgatókönyvet, hiszen minden színésztársa nagyon élhet a szerepében, de messze a leghálásabb karakter az övé, ami egy Oscar jelölést még simán megérhet.

Végeredményben azonban mégis némi hiányérzetet hagy maga után a film, mivel a mítosz teremtés olyan szinten erős, hogy végig valami többre számítasz a tömény műfaji (ön)reflexióknál és talán ezért nem is válhat klasszikussá, mert megroppan a saját súlya alatt. Ha visszakanyarodhatok az írás elején emlegetett házibulis analógiához, végig jól szórakozol a társaságban, komoly lélektani, vallási kérdéseket boncolgattok sokáig, néhány feles fejbe kólint, mint a történet fordulatai, amiktől végre felpattannál az asztaltól, hogy na most indulhat az igazi felhajtás. Aztán csendesen inkább mégis visszaülsz és beszélgetsz, amíg kifogytok a témából és várod, hogy valaki asztalt bontson. Az estét meg közben szívesen felidézed még párszor, akár hetekkel később is, elemezgeted magadban az elhangzottakat, de valahol sajnálod, hogy nem életed egyik legjobb éjszakája volt, ahogy az elején remélted.

abelh
írta
2018. 10. 24. 13:11
megjelenés
23
hozzászolás


First Man

Vártam a filmet, de inkább csak a színészek és a rendező miatt. Bennem volt, hogy mi értelme van már megint ezzel foglalkozni, ezt elmesélni, hiszen elég sok mindent tudunk a Holdraszállásról. De persze végül nem teljesen onnan, a tényleges küldetés oldaláról közelítettek a témához, hanem egy személyes tragédiából, egy embertől.

És ütött.

A First Man csak Neil Armstrong 8 évét mutatja be a kislánya halálától az Holdraszállásig. A küldetés ha nem is másodlagos, de azok a feladatok amikben nem ő vesz részt, azok nagyon gyorsan, többször csak a háttérben kerülnek bemutatásra. Tehát nem a Gemini és Apolló program krónikáját látjuk, nincsenek “áhá” felemelő pillanatok, nagyon kevés áttörésnél örülhetünk a tömeggel. Sőt, az egyik ilyet még alá is ássák a körülmények.

Mindezt valami eszméletlen megvalósítással mutatják be azért. Három nagyobb “akciójelenet” van, és mindegyik lenyűgöző. Filmen sok rakétakilövést láthattunk már, meg űrrepülést, de ezt is sikerült máshogy megragadni a First Man készítőinek.

Betesznek minket a szereplők mellé a kabinokba, és a hangszerkesztéssel benyomnak a szék mélyébe mindenkit. Az űrhajósokkal izgulhatunk, ahogy minden recseg meg nyikorog körülöttük, miközben épp átfurakodnak az atmoszférán. Viszont emellett mégis, amikor egy kis kabinablakon át megpillantjuk a Földet, vagy Goslinggal nézünk a Holdra, az talán megérdemeltebbnek érződik, és így jobban hat. Még a látványt is emberibbé tették.

Nem kerülgetem tovább a témát: a dráma elsőre nem hatott, de a film végére valahogy szomorúbb voltam, mint mondjuk a Star is Bornnál. Az valahogy pop, ez pedig mélyebbre megy. Igazából persze nem ahhoz kéne hasonlítani, hanem mittomén, az Interstellarhoz. Ez olyan szempontból is érdekesebb, hiszen Nolannel szemben Chazelle kevésbé hidegen áll az emberi kapcsolatokhoz, így a tragikus fordulatok halmozódása bizony átszivárog a nézőre is.

Vicces, hogy itt szomorúságot emlegetek, miközben az emberiség egyik legnagyobb vállalásáról volt szó. Elmentünk a Holdra, hogy más perspektívát keressünk, észrevegyünk olyat, amit közelről nem lehet. Sikerült? És talán pont ezért is készült el a film. Hiába erős a személyes dráma, az a keretes szerkezet fejbekólint, a nagyobb kép az lehet, hogy igenis képesek vagyunk közös célkitűzésre és annak elérésére ahelyett, hogy modern törzsekbe tömörülve egymás vérét szívjuk. Ezt nem csak az űrkutatásra értve.

human
írta
2018. 10. 19. 19:41
megjelenés
23
hozzászolás


- A múltba →


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.