All Quiet on the Western Front (2022)

Őrület.

Német rendező és német színészek keltik életre az I. világháborúban megsebesült író, Erich Maria Remarque könyvének új adaptációját. Mindettől a 2022-es All Quiet on the Western Front igazinak, és kőkemény gyomrosnak érződik, benne van, ahogy a rendező mondta, a népük minden bűntudata és terrorja arról az időszakról.

Olyan durva, hogy mennyire semmi hősiesség nem volt a filmben. Nyilván az alapja egy “ezer éves” regény, szóval már merítettek onnan mások is, és “a háború pokol” sem az a nagy megfejtés, bár ki tudja frissen felnőtt kultúra fogyasztóknak milyen, de szemben a hősies 1917-tel, vagy Ryan közlegénnyel, vagy a hasonlóan naturalista Hacksaw Ridge-dzsel, itt még egyszer írom, a hősiességnek csírája sincs. Minden értelmetlen, mint ez az egész háború volt.

Egy idealista srác bevonul, de a nézőnek az előtte levő 15 perc alapján már akkor sincs semmi illúziója mi lesz itt: a háború gépezete bedarálja. Egy hasonló fiatal kimosott és a halálos sebek nyomait varrással eltüntetett egyenruhájában megy dalolva a frontra. A sok trauma és a rengeteg unalom idegenné teszi a normális élethez, és a csaták borzalmai között a falatozó urakra vágás egyértelművé teszi helyét a világban.

Vizuálisan valami brutális ez az új All Quiet on the Western Front. A film közepén levő csata, főleg így német oldalról nézve elborzasztó. Szétroncsolja a nézőt is, nincs szurkolás, nincs nemes cél, csak az értelmetlen, kegyetlen halálok, amik brutalitását gyomorforgató nézni. Tényleg bedarál. Ahogy az is, ahogy a traumán átesett főhős visszavált a közönyös módjára pár perccel a teljes összeomlása után. Máshogy nem lehet túlélni a sárban.

Egyetlen negatívum, hogy egyszerűen túl modern a film. Ez alatt némelyik kameramozgást, és a zenét is értve. Hogy is mondjam, merész kijelentés, de ezektől kevésbé lesz időtálló, jobban érezni mikor készült ténylegesen. Az 1917 is hasonló, csak ugye az még hősies is. Ha szembeállítjuk akárcsak a Ryan közlegénnyel, az most is ugyanolyan, mint amikor bemutatták, technikailag mindene állja az idő vasfogát egyelőre, míg ez (nyilván szerintem), már 10 év múlva is tettenérhetően “2020 környékén készült” érzetű lesz. De lehet csak engem rántott ki az a fura (de most nézve persze jó) zene és a túl simán mozgó kamera néha.

A regényhez képest történt változások nem bántóak. Az eltáv kimaradt, de közben voltak olyan jelenetek, amik során rádöbbentek a civil élet elérhetetlenségére, a film befejezése pedig, főleg ha figyelembe vesszük az előtte levő “a szociáldemokraták hátbaszúrják az áldozatot hozó nemzetet a békével”, amit a film vége alá is húz, egyértelműen plusz kontextus arra, hogy az I. világháború vége milyen indulatokkal vezetett Hitler felemelkedéséhez, olyasmi amit az író nem is tudhatott az 1930 előtt megjelent könyve idején.

Kicsit szájbarágós a vége üzenet, és pont a film címét ássa alá, de az értelmetlenség maradt és teljesen érthetőek a változások. Igazából az egész film nem rejteget semmit, kiteszi az asztalra miről szól, egyszerű, de ahogy meséli az mégis rohadtul hatásos.

human
írta
2022. 11. 21. 14:57
megjelenés
12
hozzászolás


Top Gun: Maverick – highway to the dangerzone

The end is inevitable, Maverick. Your kind is headed for extinction.

Ed Harris a film első fél órájában mondja a fentit, és elnézve a filmipar trendjeit, ez alatt simán értheti a Top Gun Maverickhez hasonló blockbustereket is. Nem csak ez az egy kiszólás marad egy korszak végére, de Tom Cruise végig hajthatatlan marad, a filmben és hát idekinn sem enged! Az utolsó sztárok egyike kőkemény végig, még ha most az átlagosnál kicsit többet önreflektálna is.

A történet, nos, Maverick valami ultragyors lopakodó tesztpilótája, Iceman (tengernagy? nem emlékszem, valami ultramagas rang) csak ide tudta a lázadó “ifjút” beprotezsálni. Viszont amikor úgy néz ki, hogy a tengerészet legjobb pilótáinak egy szinte lehetetlennek tűnő bevetésre kell menni, akkor bizony csak Maverick az, aki erre képes felkészíteni őket, így visszatér a Top Gun programba oktatóként. Nyilván betartva minden szabályt. A legtipikusabb történet előállt?

A fiatalok között ott van Goose fia, és még Hangman is, aki tiszta Iceman. Na meg Bob. Meg… szóval van egy csapat tökös pilóta, és az öreg csávó ráébreszti őket, hogy a háború nem faszméregetésből, hanem vérre menésből áll, ahol nem az a lényeg milyen technológián ülsz, hanem hogy miképp vezeted a gépet! Ez az a tényező, ami mindig felül tud kerekedni. Aki realitást vár, az most zárja be a bejegyzést, és nehogy elinduljon a filmre.

A Top Gun: Maverick azon nosztalgiajáratok egyike, amik nem csak felidézik a múltat, nem csak mutogat, hogy “emlékszel ez vagy az de jó volt”, de rendesen építkezik is rá. Foglalkozik azzal, hogy ennyi év “lázadás”, maximumon égés milyen hatással van az emberre, mennyire magányos életet jelent. Ennek feloldozása közben pedig még egy rendes film is elfért mellette, ami nem csak újraveszi az elődjét.

Nyilván nem merném negatívan említeni a Tony Scott által rendezett első részt, gyönyörű hangulatbomba még mindig, de a folytatás néhol természetesen megidézve az eredetit (van félmeztelen labdázás!) mer egy kicsit más lenni, megtalálja az egyedi hangját. Igazából remek ötlet volt Joseph Kosinski-re bízni, mert ha valamihez ért, az pont a tökéletesen kiszámított hihető látvány, vagy hogy fogalmazzam meg. Szerintem egy design mester, elég megnézni az Oblivion-t vagy a Tron: Legacy-t.

Azért nem rózsaszín szemüvegben nézve természetesen feltűnik, hogy a “cold open” után a cselekmény iszonyat nyögvenyelősen indul be, talán a vágás miatt, viszont a végére összekapja magát, és ismét azzal jövök, igen, hogy moziélményként működik. Eszméletlen ennyi fizikai trükköt látni a hatalmas vásznon. Nyilván itt is akadnak zöldhátteres jelenetek, nem tudom, de sokat ültek a tényleg fenn levő gépeken a színészek, és a földről is jó pár jelenetet vettek fel. Ez mind ott van, elsuhan előttünk, ami miatt meg tudtam bocsátani a da-da-darabozást.

Kellenek az ilyen blockbusterek, amik kicsit mások, amik felidézik a csapongóbb de színesebb palettát. Ez is fantázia természetesen, Mavericket nem is tudom hányszor ítélné el a katonai bíróság, annyi parancsszegés van itt, de közben meg jó nézni.

human
írta
2022. 05. 28. 04:13
megjelenés
25
hozzászolás


The Northman

Kettős helyzet, mert előzetesen olyanokat hallhattunk, hogy ilyen valósághű Viking filmet még nem láttunk, és miközben ez lehet igaz is (még földet is művelnek!), közben pedig az egész film egy nagy rege, szándékosan színházias előadásban. Hatalmas élmény, de rengeteg ellenvéleményt simán el tudok fogadni. Egy erőszakos művészfilmről van szó, amit kicsit többnek akartak eladni a stúdiónál, és emiatt bele is szóltak a vágásba, de ami maradt is több, mint egy átlag kardos blockbuster.

A történet rohadt egyszerű, egy mantra: megbosszulom apám, megmentem anyám, megölöm Fjölnirt. Feldarabolom. Kivágom a szívét. Kizsigerelem. MINDENT MEGÉRDEMEL! Egy viking srácnak megölik az apját, elrabolják az anyját, és a tettes nevét gondolom kitaláljátok. Sok évvel később, immáron képzett harcosként pedig Björk ráébreszti, hogy a sorsa elől nem menekülhet, meg kell bosszulnia apját és a többi, már írtam ezeket.

El is indul a számára elvileg kijelölt úton, amibe kis bökkenő akad… igazából nem mondanám a filmre, hogy a történet az ereje, hiszen egy mindenki által felfogható egyszerű monda, olyan amihez fogható ezer meg ezer van, még a magyar múltban is. Aki csak a fordulatokat szereti, a nagy ötleteket, az csalódni fog, mert itt inkább a mesélés módja a lényeg, amihez hozzá kell tenni, hogy a film egyszerűen gyönyörű. A fényképezés lélegzetállító többnyire, a hangja pedig mélyre hatol.

A színpadiasságot viszont komolyan kell venni, akit taszít az ilyesmi, az szerintem ne menjen/szánjon rá időt. Sokszor van, hogy egy karakter elmondja mit érez, mintha kiszólna az arcát nem annyira látó hátul ülőknek egy színházban. Nem tudom jobban leírni, nem olyan, mint amit a magyar filmekre szoktunk hallani, mert itt direkt köteleződnek el emellett, és nem normál jelenetet adnak elő így, hanem szándékosan ilyenre készítetteket.

Olyan, mintha egy regét hallanánk, aminek határán ellensúlyoz a rendező Robert Eggers, sokszor bemutatja a legendát, például “hollók szabadították ki béklyóiból, és a valhalla lovasa vitte az ég felé”, aztán kopogtat az a valóság, amihez hozzá fűzte a nép a mesei részeket.

Ha már valóság, a harcjelenetekre is illik a színpadiasság, és alig hiszem el, hogy a védelmükre kelek. Olyan az erőszak, mint amit láttunk a kiadott jelenetben, néha tánc szerű, de egyértelműen koncepciósan, nem pedig “csak erre voltak képesek”. Na meg azért csak nehezek azok a kardok, de ezt már csak úgy fél mondatban teszem tényleg hozzá. Semmiképp sem vérgőzös menetelésről van itt szó, ami zsigerig hatol, hanem egy önfelismerő utazásról.

Ami még nagyon-nagyon tetszett, és a realizmus oldalára tenném, hogy egyszerűen nincs szimpatikus figura benne. A kor szülötteit nézzük, akik modern szűrőn át felvállalhatatlanok, de nem is próbál Eggers ilyet tenni a műre, miért tenné? Felnőttnek nézi az embert Az északi, nem pedig népmesél, mindenki koromszürke: a jófiú falvakat éget fel, a rosszfiú csak élni akar békében. Nagyon leegyszerűsítettem a moralitását, de nehéz szavakba ölteni spoilermentesen.

Tudom páran csak a csillagokat nézik egy ilyen posztnál, de hozzá kell tennem, hogy egyszerűen ez a tavasz nagyon erős volt, rohadt nagy élmény Az északi hatalmas vásznon, még ha néhol be is döccen a lendülete. Az idei felhozatal kicsit visszaadja az ember mozis hitét.

human
írta
2022. 05. 21. 21:57
megjelenés
28
hozzászolás


Everything Everywhere All at Once

Most tényleg mint lehet erről a filmről mondani, amiben benne van minden, méghozzá egyszerre? Kicsit hülyülök a felvetéssel, de itt tényleg ronthat az előzetes tudás az élményen. Legalábbis részemről a trailer már kiment a fejemből, és így eszméletlen élmény volt tényleg mindent felfedezni benne.

A történet röviden úgy foglalható össze, hogy egy Amerikába bevándorló nő sok mindent számlázott ki a mosodájának, amit üzemeltet, ezért be kell mennie az adóhatósághoz, hogy rendbetegye a dolgokat – igen, a végére ezek fontosságát is megtudjuk. Közben kiderül, hogy csak ő lehet képes minden multiverzumbeli énje tudásával felvértezve legyőzni a gonoszt, ami mindent fenyeget.

Az az igazság, hogy a Mátrix emlegethető tényleg, amit sok helyen láttam az előzetes 1 sorosokban, de ez kicsit félre is vezetheti a nézőket. Nem annyira korszakalkotó vizuálisan, mint az első Mátrix, viszont az érzelmi magja mégis erősebb annál. Azért a sztoriban vannak átfedések valahogy, nehéz szavakba önteni miben egyeznek, de biztos, az irodában “felébredés” és ottani üldözés eléggé nagy homage. Ami nekem sokkal találóbb hasonlítás, az valahogy az Eternal Sunshine of the Spotless Mind, csak nyilván harcművészettel megspékelve. Meg több humorral.

Maga a sztori kicsit döcögve indul be, meglepett milyen sokan mentek ki a teremből közben, lehet másra számítottak. Kicsit sufnituningos a film eleje, ezt úgy értem, hogy a dimenzió tech eléggé low budget hatást kelt, viszont mégis eszméletlen high concept az egész film, az utolsó centiig át van gondolva, hiszen a dimenzióváltások miatt erre szükségük is volt, csak a jó vágás az igazán olcsó VFX. Az Everything Everywhere All at Once bizonyítja, hogy a nagyobb koncepciók is elegek tudnak lenni a “nagy film” hatáshoz, mert ez egy blockbuster volt 25 milliós költségvetésből.

Azért rengeteg vicces ötlet is akad benne, viszont ezek között jó pár túltolja az őrületet. Nem ködösítek, a dimenzióváltást úgy lehet elérni, hogy az ember kizökkentő dolgokat tesz a testével, például papírral elvágja az ujjai között a bőrt. Na ezt eléggé eltolják az extrémbe pár alkalommal. Ahogy némelyik dimenzióban sem teljesen normális módon alakult a létezés, ami szintén hoz pár meghökkentő pillanatot.

Viszont míg kicsit lassan döccenünk bele a cselekmény húsába, addig a végére a tétek és az érzelmi húrpengetés olyan szépen csendül össze, hogy egyszerűen öröm volt nézni. Ez nem mindenki filmje lesz, néha elpattan a WTF mérő (nyilván nekem simán belefért), viszont a végére mégis ott van egy másfajta dráma gyönyörű mondandója, amit csak körbevesz a multiverzum csomagolás.

Egy dolog biztos: hasonlóval nincs tele a mozi.

human
írta
2022. 04. 24. 19:04
megjelenés
13
hozzászolás


Kidumáló: Dune – To Be Continued…

Úristen mennyien koppanhatnak a film végén, akik nem olvasták előre, hogy csak egy fél történetet kapunk. Nem akarok sokat lovagolni rajta, hiszen az erre járók többsége tisztába volt vele, de azért csak eszembe jutott nekem is. Persze könnyű azt felhozni a Dűne ellen, hogy “fél film fél film”, viszont sok sorozattal a hátam mögött tudom értékelni az utazást is. Azért jó lenne, ha berendelnék a folytatást.

A történet egy nagyon értékes nyersanyag kapcsán az egész űrbirodalom sorsáról szól. Nem nagy meglepetés, hogy az uralkodó házak között nem jó a viszony, és aki birtokolja a kitermelést az egyetlen bolygón, ahol megszerezhető a fűszer, annak iszonyat nagy hatalom van a kezében. Pont egy ilyen helyzetben kapcsolódunk be, ahol a birodalom feje egymásnak ugraszt két házat azzal, hogy az egyiktől a másiknak adja a munkát. Jöhet a káosz, amikor ez nem jól sül el? Az igazi középpont a békésebbnek tűnő ház fia lesz, akinek álmai vannak a jövőről, két felmenői ága pedig lehet, hogy kiválasztottá teszi, az ő kezében lehet az űr sorsa. Vagy csak a vallással beprogramozott tévképzetek kiteljesedése ő? “They see what they’ve been told to see.” Majd kiderül a második filmben… Vagy nyilván a könyvből, ha valaki nem tud várni.

Ami nagyon tetszett, hogy hiába ez a sok név meg expozíció, a Chalamet által életre keltett Paul Atreides vonalán végig ott tartja a nézőt valami egyértelmű történeten, valakin akiért izgulni is lehet a metafora sivatagban, ahol olajban gyógyul egy sebesült vezér, hátha nem egyértelmű a karaktere. Ezen kívül a látvány ütött, amiből csak a nagy-nagy csatát tudnám kivonni. Iszonyat rideg az egész film, hatalmas üres terek, kevés szín, viszont pont ezzel átjött a középkori hangulat, és az ehhez köthető hatalmasság.

Jó volt tátani a számat vagy három-négyszer a film alatt, mert olyat adott, amit ritkán kapok mostanság blockbusterektől. Pedig az egyik ilyen jelenet csak annyi, hogy valaki beteszi a dobozba a kezét. A harmadik pedig egy olyan gyönyörű hatalmas látványperc, amit öröm volt nézni. És erről a sokat oltott Hans Zimmer is tehet, mert amikor ilyen szinten odateszi magát (és a munkatársait;), az mindig működik, lásd az Interstellar vagy a Dunkirk zenéjét. Konkrétan a végén amikor megtöri a csendet a fő téma, az hidegrázás.

Teljesen értékelni azért majd a 2. rész után lehet, aminek elkészülései esélyeiről holnap abelh nyilatkozik a blockbuster watchban.

human
írta
2021. 10. 24. 17:11
megjelenés
114
hozzászolás


Free Guy, version 7.32b

Sőt, iszonyat sokadik verzió, ha mint “videójáték” filmként tekintünk Ryan Reynolds új kalandjára. Lassan csak kezdenek valamit a játékokkal Hollywoodban? Konkrétan sikerült egy GTA-szerűséget iderittyenteniük, amibe még egy olyan sztorit is pakoltak, ami nagyon emberi volt.

A Free Guy tökéletes példa arra, amikor az 1 soros high concept “egy videójáték nem játékos karaktere életre kel” kibontásában pont annyi extra van, hogy nem érződik se túlhúzottnak, se üresnek a végeredmény – már ha az ember nem nézett meg minden előzetest. Mert tényleg ez történik, Reynolds meglátja Jodie Comer bőrgatyás hátsóját, szól a Mariah Carey – Fantasy, és le is tér a szokásos, programozott rutinjáról az NPC karakter.

Ami érdekesebb kérdés, hogy a film iszonyat funsága miképp jön át olyanoknak, akiknek nem billentyűzet+egér volt a jele oviban. Mármint a Free Guy első felében végig csak mosolyogtam, annyira tökéletesen vették át a videójátékok tipikus mozzanatait, az NPC baromságokat, ahogy ismételgetnek dolgokat, ahogy beragadnak a programozásukban, akármi is történik körülöttük. Mindezt megdobta a várost benépesítő játékos karakterek viselkedése, akik szarnak mindenre, unalomból is ölnek NPC-ket, sőt, T-bagelnek is természetesen.

Ami nekem furcsa volt, hogy míg a videó és ember karakterek viselkedésében nagyon odafigyeltek a… mondjuk ki, hitelességre, addig a való világ szálán már elbuktak. Most nem is abba mennék bele, hogy miképp készül egy játék, hogy fut a kód, ezzel mit lehet kezdeni, ilyesmi, de hogy szinte az összes játékos a legklisésebb anyakicsifia volt, az már lustaságnak tűnt.

Ellenben nincs kedvem negatívkodni itt, annyira jól szórakoztam a filmen. A költségvetés elvileg 100 milla körül volt, de segítette őket, hogy a videójáték világán belül nem is kellett túl realistára csinálniuk a dolgokat, így az art direction elég volt ahhoz, hogy látványos legyen a végeredmény, jó párt setpiece elfért benne. Nem kicsit dobta fel az akciót is a “játékvilág”, hiszen ha valami képtelen menekülés kellett, vagy valaki túlélt valami brutális dolgot, akkor sem ugrott ki a logikánk, mivel a szabályokon belül volt. Jöhet a load game?

Ami tényleg megosztó lehet a filmnél az pont a főszereplő. Ryan Reynolds magát hozza, vagyis azt a filmes figurát amit mostanában mindig szokott. Aki ezt már unja, azt nem tudnám jó szívvel a megnézésre ösztökélni, hiába fun a film. Amiért viszont lehet kapok a fejemre: Jodie Comer gyenge volt mint másik főszereplő. A romantikus részek kicsit sem mentek neki, nagyon durva volt nézni.

Az augusztus amúgy is ilyesmi kicsit kísérletezgető filmeket szokott hozni, és szerencsére a Free Guy szállítja amit kell. Mindezt úgy, hogy nem folytatás, reboot, vagy ilyesmi, hanem minden játékra épülése ellenére is új IP. Remekül feldobta a hónapot, egy Jungle Cruise-szal szemben emlékeztetett, hogy miért is volt jó blockbusterekre járni.

A Disney közben berendelte a folytatást.

human
írta
2021. 08. 15. 02:19
megjelenés
15
hozzászolás


Soul

Egyre több bizodalmam van afelé, hogy a Pixar visszatalált a helyes útra. Tudom, tavaly az Onward is jött tőlük, szívvel teli gyerekfilm volt, mégsem teljesen a stúdióhoz illő, de a Soul az érdekes koncepciója ellenére akkor még nem tűnt kiemelkedőnek, erre jött és felpofozott.

A történet egy iskolai zenetanárról szól, akinek az apját felemésztette a zenei élet, mégis az ő útjára, a nagy lehetőségre vágyik a fiaként, arra aminek a hátterét sosem látta át igazán. Amikor épp közel kerül a befutáshoz, akkor balesetet szenved, és egy nagy lépcsőn megy a “great beyond” felé, ahonnan nincs visszatérés.

Hát dobbant is onnan, és az élet szikráját kereső fiatal lelkek közé esik, ahol mentor szerep jut rá, miközben a Földre való visszajutást keresi. Mondom, elszállt alapok, mint mondjuk az Inside Out, amihez talán a leginkább hasonlítható a Soul… és mégis másabb, részemről több annál.

Jobban nem mennék bele a történésekbe, nagyjából a célok és az élet értelme, szeretete a fő téma végig, amikhez hozzácsaptak még mást is. A kibontása pedig még a Pixartól is meglepő volt. A Soul kifordította a stúdió, sőt, a hasonló animációs filmek, értve ez alatt a Dreamworks munkásságát is, megszokott formuláját, amivel talán előrébb léptek? Vagy csak pont átnéztek egy másik világba.

Ugye általában azt szokták csinálni, hogy kapjuk a gyerekfilmet, amiben vannak igazi értékek, és pár dolog szól a felnőtteknek is. Itt ennek az ellentéte áll inkább, vannak a felnőtt témák, amik után esetleg lehet gondolkozni is kicsit, jobban szeretni az életet, és mellé vannak a gyerekeknek szóló dolgok színesítésnek, hogy ők se unatkozzanak. Mindezt persze a Pixartól megszokott gyönyörű animációval.

Érdekes amúgy, hogy karácsonyra két vágyakról szóló filmet is kaptunk, és a poénokkal teli animált sokkal felnőttesebben nyúlt a témához, mint Diana kalandja. Pedig ránézésre ez lenne a gyerekeknek szóló.

Mivel is zárjam? Ez egy kifordított Pixar-film volt, ami inkább azoknak szólt, akik a filmjeiken nőttek fel, de már idősebbek. Ha minden évben egy Onward és Soul duóhoz hasonló felhozatallal jelentkeznének, azzal remekül ki tudnék egyezni. Ezt még komolyabban oda merném tenni a “Legjobb film” Oscar versenybe, mint anno az Up-ot, aminek az eleje az igazi gyomros.

ui: a film után tökéletesen ajánlható az egyik Limbo-podcast, amiben azt hiszem én a film eleji férfi álláspontját képviseltem

human
írta
2021. 01. 07. 17:28
megjelenés
12
hozzászolás


The Trial of the Chicago 7 – Sorkin magára talált

A Netflix egyik legjobb döntése volt 1-2 éve, hogy Aaron Sorkinhoz vágtak egy köteg pénzt. Mostanra pedig itt a végeredmény is, és egyike azon streaming premiereknek mostanában, amiknél sajnálom, hogy mégsem láthattuk moziban. Pedig “csak” egy tárgyalótermes dráma.

A Chicagói 7-ek tárgyalása egy igaz történet alapján íródott, amikor három fiatalok által alapított szervezet is tüntetést szervezett Chicagóba. A háború ellen akartak demonstrálni, így egyrészt közel sem engedték őket ahhoz a helyhez, ahol tényleg tüntetni akartak, másrészt utána az állam bácsi lecsapott rájuk, 1 törvényt kifordítva perbe fogta őket, és egy olyan bírót kaptak, aki már előre eldöntötte a végeredményt.

Ez elvileg Amerika egyik leghíresebb tárgyalása, mivel láthatóan az ideológiákról, a gondolatokról szólt, nem pedig polgári vagy büntető per volt. Igazság szerint ezt is bontja ki a film, ahogy mindenkibe, és így a nézőbe is realizálódik az előbbi. Mindezt a “sokat beszélnek” és a tárgyalótermes jeleneteket valahogy mégis érdekessé tevő Az elnök emberiről híres Sorkintól kapjuk, aki sokkal összeszedettebben rendezett ezúttal, mint tette a Molly’s Game-nél. Az is jó volt első filmnek, de valami hiányzott, amit itt megtalált.

A felépítés mondhatni klisés, de a kivitelezése mégis működik. Sorkin a bevált húzásait veti be, rengetegszer használja azt, amikor 1 jelenetben levő szöveget másikban levő firgura fejez be. Mindemellett a Chicago 7 felépítése is a szokásos flashbackes. Egyszerűbben mondva: a tárgyalás a jelen, és onnan visszatekintve azért az eseményeket is bemutatja a kamera (néha a tényleges tüntetésből bevágva archív felvételeket). Avagy nem végig a teremben ülünk, és iszonyat tempóval pörög az egész, pedig dráma.

Amit még érdemes lehet tudni, hogy rengeteget forgattak az eredeti helyszíneken. Az egészből süt az odafigyelés, jó nézni, teljesen régimódibb komoly dráma, nem pedig elolcsóskodott content, ami fontos témához, a rendőri erőszakhoz és a gondolatok szabadságához nyúl, hátha úgy valaki megnézni.

A szereplőgárda pedig valami eszméletlen. Mindezt úgy mondom, hogy Eddie Redmayne nem igazán a kedvencem, de itt őt is nagyon bírtam. Ahogy Sacha Baron Cohen is teljesen odatette magát. Nyilván tudtam róla, hogy nem csak Boratra képes, láttam a The Spy-t, de a film végére simán cipeli a karaktere vállára tett dolgokat.

Igazából a teljes névsort felolvashatnám, hiszen Mark Rylance is eszméletlen, pedig neki is voltak már mellényúlasai, Joseph Gordon-Levitt szintén abban a pár komoly jelenetben. Ha már Gordon-Levitt, eléggé durva éve volt a Powerrel és azzal a repülőgépes filmmel, de a végére azért felvillantotta a színészi képességeit is. És most még csak a szereplőgárda felénél járok. Elvileg ennyi ismertebb arc összesen 11 milliót kapott. Az 11 nap forgatás Bruce Willisnek, csak hogy hasonlítsuk valamihez. Vagy gondolom JGL 11-nél többet kapott csak magában a Powerért valószínűleg.

Az utolsó 10 perc pedig végképp ütött… Nyilván a valóság írja, és vérforraló volt pár történés közben is, de a vége, és ahogy itt tálalták, az hátborzongató volt a tanúskodástól kezdve.

human
írta
2020. 10. 18. 18:33
megjelenés
17
hozzászolás


Bad Trip: ez ütött

Kinek kell még egy Bad Grandpa, ezeknek az ugratós videókból összefűzött filmeknek már annyi, lejárt téma, nem? Hát úgy tettek hozzá kreatívan, hogy értelmet nyert a részben rejtett kamerás megvalósítás is.

Az alábbiak előtt azért azt hozzátenném, hogy vígjátékokban nem szoktunk annyira egyetérteni. Erre emlékezzetek, amikor azt olvassátok, hogy a Bad Trip a legzseniálisabb modern vígjáték lett. Kapják be a stúdiók a bevállalás nélküli hülyeségeikkel.

Az alaphelyzet, amivel árulták, hogy ilyen Jackass-szintű szívatásokkal, kandikamerás cuccokkal van tele. A néhol nagyon beteg (figyelmeztetés: van hányás, meg bestialitás), néhol viszont ártatlanságában vicces helyzetekre igazi reakciókat látunk. Átlagemberek döbbennek le, és emiatt lesz több a film amikor összerakjuk teljesen.

A lényeg az, hogy az egészet felhúzzák egy narratívára. A főszereplő meglátja fiatalkori szerelmét, és a barátjával átszeli fél Amerikát a nőért. Buddy komédia, road movie, miközben üldözi őket a barát börtönből szökött nővére, mivel annak a “kölcsön vett” kocsijával mentek.

Nem elég, hogy van egy történet, amit remekül összefésültek a kandikamerás részekkel, de ezt még egy szinttel feljebb emelték: a valós reakciós részek általában filmes klisék. Példát is mondok: a főszereplő random dalra fakad szerelmesen (mindenki néz, hogy wtf), idegenek házán rohan át, az ellenfele kilógatja egy háztetőn, ilyesmi. Akciófilmes, vígjátékos bevált húzások amikre láthatunk igazi reakciókat. És emiatt röhögtem szinte végig. Oké, 1-2 poén túltolta, tuti vesztettek nézőt némelyikkel, de szerintem pár mellélövés belefér, mert iszonyat próbálkoztak.

A vége főcím meg főleg vigyorgás bomba. Ott mutatják ahogy felfedték a kamerákat az embereknek, meg nyilván az elrontott jeleneteket is, amikor nem úgy sült el a kitalált poén, ahogy tervezték.

Popcorn Popcorn Popcorn Popcorn.

human
írta
2020. 05. 06. 16:12
megjelenés
8
hozzászolás


Marriage Story

Ba***a meg ez a film. Jó értelemben küldöm el az anyjába, mert a vége után megsemmisítve ültem a fotelben még egy kicsit, kellett pár perc, mire összeszedtem magam. Tudtam, hogy Noah Baumbach jó író-rendező, szoktak hatni a filmjei, de nem ennyire.

A történet egy válásról szól. Ennyi alapján láttam, hogy nem sokan kapták fel a fejüket, pedig igazából nincs tele a padlás ilyen filmekkel. Mármint amik őszintén bemutatják egy kapcsolat végét. Nyilván válás sok filmben van, de többnyire csak valami más konfliktusra, vagy épp poénkodásra eszköz, nem pedig az maga a történet. Hát a Marriage Story-ban csak erről van szó.

Nyilván a megvalósításba már vannak túlzások, hogy drámaibb legyen a film, de ezt nem az érzelmi középpontra értem. A Los Angeles – New York ellentét, a nő a nyárias Kaliforniában élne a közös gyerekkel, a férfi a rideg New Yorkban, például nagyon filmesebb körítés, látványosabb a szakadék emiatt közöttük, de mögötte ott van, hogy a kapcsolatukban örök ellentét volt, hogy csak a férfi akarata érvényesült. Nem úgy, hogy leszólja általánosítva bármelyik felet a film, hanem ennek a két embernek a kapcsolata nem volt egyensúlyban vágyak és elvárások szintjén, ami idővel problémákhoz vezetett. Hogy a kreatív kibontakozásukról ne is beszéljünk.

Érdekes amúgy, hogy a válás mindennapos dolog, látjuk a statisztikákat, lehet itt az olvasók között is van pár ember, aki már átesett rajta, mégis kevés ilyen film van róla. Nehéz bemutatni értelmesen és nem csöpögős érzelmesen, de itt sikerül. Átmennek a válás lépésein, tippre Noah Baumbach saját tapasztalatokból írta (igen, a The Squid and the Whale-t a szülei alapján, itt pedig a sajátja játszhatott közre), és arról, hogy milyen is az egész folyamat.

A Marriage Story például azzal indít, hogy miért is szerették egymást, és ehhez ügyesen vissza is tér. Természetesek a közben levő lépéseket sem ugorja át Baumbach, egy válás brutális tud lenni, ami a legrosszabbat hozza ki az emberből, viszont ezt túlélve letisztulhatnak az érzelmek, létezhet normális, nem szerelmi csak szereteti kapcsolat a két ember között.

Az is tetszett, hogy érdekes módon tényleg a befejezés során mondja el a szerelmüket. Mármint minden kiderül, hogy jöttek össze, mik történtek, viszont ezen a másfajta lencsén át. És hát amit ehhez leművel Adam Driver és Scarlett Johansson, az valami fenomenális. Mindent beleadnak a szerepbe, és egyáltalán nem ripacskodás a vége, pedig benne lett volna pár helyen a lehetőség.

Mondom, iszonyat hatásos darab, kár, hogy nincs időm most újra, sokadszor megnézni az Annie Hallt, ami egyértelműen inspiráció volt a Marriage Story-nál.

human
írta
2020. 02. 06. 16:15
megjelenés
19
hozzászolás


Kidumáló: Knives Out

A film aminek nem kell ajánló. Vagy kellett volna? Hétvégén gondolkoztam, mit írhatnék a kritikába, de igazából még a ködös utalások is elvettek volna az élményből.

Mostanában ősszel-télen jobban lehet szórakozni még a nagy stúdiók munkáin is, mint a blockbuster szezonban. Ott volt a Ford v Ferrari, az Ad Astra is vállalt valamit, és a Knives Out a krimi visszatértét folytatta a múltkori Orint Express után. Sőt, ez ugye nem is már ismert történet volt. Az előbbiek szinte mindegyikét pedig a közönség is díjazta, mintha lenne igény azért új dolgokra is, lehet velük pénzt keresni.

A bevételek alapján kint is alap a Colombo, és tudom, hogy Rian nem oda nyúlt igazából, hanem a Deathtraphez, mégis a jó öreg “one more thing” hangulata ugrott be, viszont kicsit modernizálva. Rian Johnson fogta a krimi zsáner bevált receptjét, a nézői elvárásokat, és csak egy kicsit csavart rajtuk. Tényleg nem akarok jobban belemenni, vagy okoskodni, hogy mi található ki és mi nem, viszont azt mindenképp ide tenném, hogy összességében iszonyat jól szórakoztam.

Mondjuk onnantól, hogy Daniel Craig megszólalt, sőt, bármikor megszólalt a filmben, csak mosolyogni tudtam ezerrel. Bár egy krimi a Knives Out, ugye a családfő meghal, és a hozzá közel állók közül mindenki gyanús valamiért, de közben komédia is, amiben lubickol a nem semmi szereplőgárda (fenti kép). Mondanom sem kell, hogy mindenki jó.

A tempó kifejezetten bejött, már ha egy krimire lehet ilyet mondani, hiszen mindig van valami felfedés, fordulat, ami átszínezi az addig történ látottakat, fenntartja a néző érdeklődését. Több ilyet a moziba! Nem mellesleg ugye már tervezik is a folytatást Craig nyomozó karakterével, amihez csak helyeselni tudok.

human
írta
2020. 01. 10. 14:40
megjelenés
26
hozzászolás


Parasite (Gisaengchung)

Bong Joon Ho rendező úgy döntött, hogy feladja a ködösítést, és a Snowpiercer és Okja után nem annyira rejtegeti, hogy miről is szól a filmje. Mondjuk most is hozzácsapott egy kicsit zsáneresebb koncepciót, hiszen mégiscsak egy szélhámosos keretben beszélt a társadalmi különbségekről.

A történet középpontjában egy szegény család áll, akik próbálnak életben maradni, miközben másnak a wifijén, vagy cégén lógnak. A fiúgyerek számára az a lehetőség adódik, hogy egy gazdag család lányát taníthatja, amíg az eddigi tanítója nem ér rá. Ő pedig szépen lassan az egész családját beépíti, amihez több hozzájuk hasonlón lépnek át, azokkal igazából mit sem törődve.

Egyrészt ott a rejtélyekkel teli “beépülés” szál, amiben nem semmi fordulatok jönnek, másrészt viszont ott van tényleg a társadalom két rétegének erőteljes ütköztetése. És nem metaforában, esetleg belemagyarázósan, hanem teljesen átérezhető helyzetekben. Szóval amíg látjuk a szegényeket, amint a gazdagokra ráakaszkodva bejön nekik az élet, addig bizony bonyolódik a kép.

Konkrétan amikor a film közepén a gazdagok elmennek valahova, és idézőjeles hőseink dáridóznak a lakásukban, abban minden benne van. És nem a mosdatás megy, hiszen a szegény, de hát jellemileg nem túl tiszta karaktereket is rendesen elítélik a képsorok, miközben eszkalálódnak az események. Érdekes amúgy, mert vajon tényleg kedvesebbek lennének a szereplők, ha nem kéne a mindennapi betevőn izgulniuk? Ezt veti fel a családanya, miközben valami “mindennapi” kegyetlenséget tesz.

Nyilván film készítésileg se semmi a Parasite, de ez Bong Joon Hotól nem meglepő. Rendben, a humort és néhol a túljátszást nyugati szemmel kicsit el kell fogadni, de azon kívül olyan szépen történik mindennek az árnyalása, miközben a bonyodalom is erősödik, hogy tényleg öröm nézni. Mármint.. na, értitek.

Ezért pedig lehet kapok, de a Parasite minden, ami a Joker fű alatt lenni akart. Már a karakterdrámáján felül. Csak itt nem feketék és fehérek az oldalak, és az egész helyzet legszebb ábrázolását egy vihar hatásaiban láthatjuk. Ki mibe kerül általa.

Nyilván a végére csak a film címéhez köthető: akkor “ki is az élősködő?” kérdés marad, hiszen hiába láttuk mit művelnek Kimék, mégsem egyszerű ez a válasz, mert az sem mindegy, hogy miért teszik mindezt.

human
írta
2020. 01. 05. 20:44
megjelenés
34
hozzászolás


The Irishman

Mind megöregszünk és meghalunk. It is what it is.

Ennyire keserű, szomorú Scorsese filmet ritkán látni, adná magát a fordulat, de az öreg mostanában már sokkal realistább, szóval nem annyira igaz. Mármint a ritkán rész. A korábbi gengszterfilmjeihez képest is visszafogta magát a bűn csábításnak ábrázolásával, itt nincs semmi a Nagymenők menőségéből, az itteni karakterek nem két végén égetik a gyertyát, hanem eltűnnek a semmibe, a feledés homályába.

A történet röviden ugye annyi, hogy Frank Sheeran, a maffia egyik bérgyilkosa elmeséli az életét, és abban azt, hogy mi köze volt Jimmy Hoffa (a 60-as években akkora név, mint a Beatles, most meg ki tud róla? Senki) eltűnéséhez. Persze ezt rengeteg szálon bemutatva, visszaemlékezésbe rejtett flashbackkel és hasonló trükkökkel mesélve el az egészet.

És igazából az egyik megkerülhetetlen dolog a film körül az a játékidő. Kicsit durva érzés, hogy amikor “végre” történik valami konkrét, akkor már egy filmnyi hosszon túl vagyunk, miközben még egyszer annyi hátravan. Viszont ha az öregedés, a felejtés az egyik fő téma, akkor bizony érdekes húzás, hogy ilyen hosszan mesél nekünk Scorsese. Átadja az idő múlását. Amúgy szerintem esélytelen lett volna ezt az szerteágazó történetet gyorsabban elmondani, annyi minden van benne. Vagy ki tudja, hiszen a Netflix pont a szabadsággal csábítja magához a nagy rendezőket, és nem szólnak bele komolyabban, pedig a The Irishmannél egy másik stúdió tuti megtette volna.

A másik, ami rögtön felmerülhet, hiszen tudjuk mennyi ideig készült a film a digitális fiatalítás miatt: észrevehető, zavaró-e a VFX? Erre mondjuk nincs egyértelmű válaszom. Egyrészt, és talán ez a nagyobb baj, a karakterek mozgása mindig öreguras, akkor is amikor épp a fiatal énjüket látjuk, másrészt pedig néha olyan volt az arcuk, mintha “előtte” lebegne egy maszk. Próbáltam megszeretni, és többnyire el tudtam fogadni mire beért a történet, de valahogy mélyen mégis zavart.

Milyen jó lett volna, ha ezt 20 évvel korábban készíti el Scorsese, hiszen akkor még hagyományos technikával fiatalítottak és öregítettek volna mindenkit. Ez mondjuk nem a legjobb hír, hogy ilyesmi jutott már közben is eszembe az arcokról. De persze tény, hogy a Netflix előtt senki nem adott erre a filmre pénzt. It is what it is?

Amúgy pedig durva, hogy két nagy öreg hollywoodi rendező is a múltról regélt idén, érdekes a kontraszt ugye Tarantino közönségsikere, és Scorsese realista, depressziós műve között. Itt nincs semmi túlköltve, nagy feszültségekből is csak kettő van talán, és mégis, ahogy le van festve a szeszcsempészet és a háború utáni Amerika, az valami csodálatos a Kennedy szálon.

Minden összefügg mindennel, legalábbis ebben a történetben, hiszen a korrupció mindent áthat. És a rendszer, az Amerikai álom alapjaiban rossz? A hadifoglyos jelenetben minden benne van róla, és arról, hogy Frank hova tart. Végig lojális a maffia romlott rendszeréhez, kegyetlen előretöréséhez, aminek az általa tisztelt vezetői szépen lassan kihalnak, és a vér szerinti családja pedig hallani sem akar róla a tettei miatt. A végén csak ül az üres életében, amit maga intézett ilyennek. És ez kijjebb is vetíthető, aki csak mindent megtesz a cégéért, munkájáért, az miért is teszi, miért áldoz be mindent? Megéri?

Szóval az érzelmi, emberi szálon is működött amellett, hogy a konkrét történési szinten is rohadt érdekes volt néhol a film. Ugye jó pár évtizedet átölel, és Hoffa mellett Kennedyvel, Las Vegas bővülésével, sőt, még a Kubai válsággal is foglalkozik. Van, amivel nem tény szinten, de igazából ez is fontos: nem az a lényeg, hogy a maffiának köze volt-e Kennedy halálához, hanem hogy a népek ezt hitték. Mondjuk a megválasztásához biztos közük volt.

Viszont a VFX mellett azért valahol mégis adom, hogy onnantól lett drámaibb, és kattant össze az egész, amikor Jimmy Hoffa visszatért, és elkezdett gondot okozni. És igazából a színészi brillirozás is ott kezdődött. Nyilván bírom a Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci triót, de Peschi tényleg csak a film második felében bontakozott ki igazán. Mondjuk akkor voltak nagyobbak a tétek, így lehet csak azért jött át jobban mindenki játéka addigra.

Írtam már vagy 3 féle lezárást, de ez most nagyon nehéz. Meg ki is hagytam egy csomó mindent, na majd ti kommentben. Az biztos, hogy ügyesen reklámozták tulajdonképpen, mert nagyjából megkerülhetetlen lett a Cinema szeretőinek.

Sajnos ez is megkerülhetetlen a film felvezetése miatt: aki csak bebökné, hogy “és még ő szólta le…”, annak előre szólok, hogy simán moderálva lesz. Lehet kritizálni az Irishmant, van mit, hiába tetszett nekem, de ne csak sértett Marvelesként tegyétek esetleg, hanem rendes érvekkel.

human
írta
2019. 12. 02. 03:23
megjelenés
49
hozzászolás


Röviden: Hearts Beat Loud #elhanyagoltnovember

Gondolkoztam, hogy mivel indítsam a novemberi sorozatot, de azt hiszem mindenképp erről a feelgood indie filmről akarok mondani pár szót. Vagyis azt, hogy nézzétek meg.

Már nem is tudom hol futottam bele, de az biztos, hogy a fő betétdala annyira elkapott, hogy utána muszáj volt megnéznem a filmet is. Miért nem ilyesmi a popzene manapság? Ja az egy másik poszt lenne, viszont ez az “oldschool” hangulat igazából a Hearts Beat Loudra is áll.

A történet középpontjában egy középiskolai végzős lány áll, aki keresi az útját, a szexualitását, miközben az apja neveli egyedül egy sajnálatos esemény miatt. Mindketten gyászolnak, és mindkettejüknek el kell engedni dolgokat a tovább lépéshez. Vagyis felnőni, még az apának is.

És mindezt egy néhol keserű, de valójában teljesen feelgood filmben tárják elénk. Közösen zenélnek, a lány ír, az apa zenét szerez, a számukat felfedezik páran, igazi underdog történet, ami néha kilép az elvárt húzások elől is. Nem azt mondom, hogy meglepetésekkel van tele, de egy tipikus indie darabhoz képest… életszerűbb.

Most mondhatnám, hogy mindezt Nick Offerman férfiasan széles vállára helyezték, de igazából az Easy-ből ismert Kiersey Clemons is beleadja a szívét. Ez illik a Hearts Beat Loudra is, tele van szívvel, fantasztikus volt nézni.

human
írta
2019. 11. 05. 16:33
megjelenés
7
hozzászolás


Avengers: Endgame. Vége?

Le lehet egy 11 éven át tartó filmsorozatot úgy zárni, hogy mindenki örül? Nyilván lesznek még MCU-filmek, de tudjuk, hogy bizonyos szinten ez valaminek a vége. Lezárult a “Star Wars Original Trilogy”. A mostani nemzedéknek, ha nem is minden filmjével, de hasonlót jelenthet ez az univerzum, mint a jelenleg 40 fölöttieknek a Star Wars a 80-as években.

Nem kertelek: megcsinálták. Az utóbbi években néha már döcögött a léc, amit a Captain Marvel le is ütött kicsit, viszont most jött Captain America, Thor, Iron Man, Hulk, Black Widow, Hawkeye (igen, még ő is), és szépen visszatette azt. Az eredeti karakterekkel gyönyörű keretet sikerült összehozni az eddigi MCU Phase-eknek.

Bár olyan érzés, mintha a kritikákra hallgattak volna, de mivel az Endgame egyszerre íródott az Infinity Warral, így ez csak részben igaz. Konkrétan a poénokra gondolok, mivel ezúttal keményebb a dráma (már képregényfilmes szinten), amit nem oldanak fel minden másodperccel valami beszólással. Persze a vágószobában is elhullhatott pár ezekből, de azért a forgatókönyv írása is ide vezetett, a komorabb témához. Azért nem Leftovers mélységben merültünk el a csettintés utáni időkben.

Amit mindenképp megemlítenék, hogy az Endgame tényleg az érzelmekről szól. Szépen lassan, sok visszautalással, néhol kacsintással, de összerántották a szálakat, és felhasználták őket egy csúcsponthoz. Vannak izgalmas részek közben is, és kivételesen a végső csatának is csak pár pillanata volt szemforgatós, de azért a film teljesen a karakterek eddigi, és mostani útjáról szól. És ez adott valamit az akcióhoz is.

Az biztos, hogy a reklámkampánynak is dicséret jár, főleg, hogy szembement a Marveles gyakorlattal. Emlékeztek még, amikor az Iron Mannél mindent a netre tettek szinte? Most meg tényleg csak a film elejéből mutatták a legtöbb dolgot. Persze megtehették, a többség a hype vonaton ült.

Azoktól kérdezem, akik már velem együtt túl vannak a megtekintésen: tényleg ez a kiszállási pont? Mert annak gyönyörű. És most jöhet az új nemzedék, sok új nézőnek is. Persze elmegyünk egy darabig, ez nyilvánvaló, de nem csak a színészek miatt hozom elő a kérdést, hanem mert az érzés is olyan egyelőre, mint mondjuk a Supernatural 6. évad. Már nem lehet logikusan összetartani az egészet, ez bizony jó pár kemény beszúrt “értse a néző” magyarázatnál tettenérhető itt is.

A címbe nem emeltem ki, hogy spoilermentes, hiszen az a normális a bemutató napján (ehh, akiknek most ki kell:), viszont a kommentekbe mindenképp jelöljétek, ha mégis elcsattintotok párat. Van bőven miről beszélni. Aki csak általános véleményt írna, az se tartsa vissza, bár nem hiszem, hogy egy komment, vagy akárcsak a fenti írás dönt a moziba menetelről ennél a filmnél. Dumáljuk inkább ki.

ui: nincs a végefőcím alatt jelenet, ezzel is aláhúzzák, hogy ez egy kilométerkő.

human
írta
2019. 04. 25. 15:46
megjelenés
175
hozzászolás


Blindspotting

Az év egyik legjobb radar alatti filmje? Nem tudom miért nem tettem ki anno az előzetesét, itt van a link pótlásnak. Mondjuk nagyon rosszul adja el a Blindspottingot, mert egyáltalán nem olyan erőszakkal teli gengszterfilm-szerű dologról van szó. Helyette inkább egy nyers kép a San Francisco melletti Oakland átalakulásáról, meg a faji kérdésekről nem csak ott. Mégsem hegyibeszédes, két jelenetet kivéve, hanem humorral fűszerezett őszinteség.

A történet középpontjában egy fekete férfi áll, aki büntetése utáni próbaidejének utolsó 3 napját tölti. Nyilván nem akar semmibe sem belekeveredni, csak békésen akar élni. Amikor is tanúja lesz annak, amint egy rendőr lelő egy fekete férfit. Most jön a De.

A Blindspotting kiforgatja a filmes elvárásainkat, meg amit a trailer sugallt, hiszen egyáltalán nem arrafelé megy, hogy ezután zaklatják a zsaruk, hogy hallgasson. Nem is oda, hogy vívódik: bajba kerüljön-e egy vallomással, vagy maradjon csöndben, húzódjon meg. Ennél sokkal nagyobb témákat bont ki, hiszen már az a helyzet abszurditását jelöli, hogy nem az előbb említett irányba halad a történet, hanem nagyjából ez az erőszak a mindennapok része, mindenki túl lép rajta. Mondjuk a főszereplőnek kicsit nehezen megy a feldolgozása.

Mindeközben a gazdagok is költöznek a Bay Area-ba, ahol a költöztetőként dolgozó főszereplő és legjobb barátja él. Ez azt jelenti, hogy az ottani kultúra is változik a dzsentrifikáció által, viszont ez sem fekete-fehér módon van ábrázolva.

Bár előkerül, hogy a fehérek bekebelezik a helyiek kultúráját (nem csak a feketékét), viszont a legjobb baráton át az is, hogy a rossz vonatkozásait, a wannabe gengszterséget is. És ez utóbbin mindenféle módon túl kéne lépni: nem belelátni minden feketébe ezt, csak mert vonzó ez a veszély, de közben félelmetes is, hanem mindenkinek hátrahagyni azt. Például a főszerepló anyja azt emlegeti, hogy végre jobb a környék, ő mindenképp maradni szeretne, részt venni az egyenlőségben.

Persze itthon pont ezt a problémát nehezebb átérezni, főleg a nüanszait, nem ebben vagyunk (hanem egy másikban, arról miért nem készül ilyen film), viszont a Blindspotting a humorának segítségével közelebb hozza mégis az egészet. Annyira nyersek, és két jelenetet kivéve életszerűek a karakterei, hogy életre kelnek a vásznon. És így a problémák felé is empatikusabban tekinthetünk.

human
írta
2018. 12. 30. 19:20
megjelenés
8
hozzászolás


- A múltba →


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.