TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Wake Up Dead Man (A Knives Out Mystery)

Rian Johnson felébredt, talpra állt, megrázta magát, és csinált egy jó Knives Out filmet ismét. Bár számomra a Glass Onion sem volt rossz, de arra örökre rányomja a bélyegét az időszak, amiben készült és érkezett. A Wake Up Dead Man közelebb áll az első Knives Out minőségéhez és kortalanságához.

A történet meglepő módon egy gyilkosság körül bonyolódik, amiben egy vidékre helyezett pap összetűzésbe keveredik a felettesével, mint kiderül mindketten máshogy gondolkodnak a világról meg a vallásról, és utóbbi holtan végzi. Mármint a monsignor.

A nehezítés, hogy egy mise közben történik a gyilkosság, a felettes mindenki előtt elvonul a pódiumon egy kis szobába, amiből csak 1 kijárat van, és ott meghal. Egyértelműen az új pap tehette, neki volt egyedül ideje arra, hogy hátbaszúrja, mielőtt mindenki más is odarohant és látta a tetemet. Ha nem ő volt akkor kicsoda és miképp? Látszólag tökéletes a bűntény, szóval ide Benoit Blanc és az akcentusa kell! Természetesen rengeteg minden kiderül a nyomozás közben, rejtett indítékok és a többi, de mivel régimódi nyomozós film, így ebbe semmiképp nem mennék bele.

Amit mindenképp el kell árulnom, hogy a hitre tett utalások és a többi szinte teljesen elment mellettem. Gondolom ezt is pedzegeti a film, mármint amellett, hogy miképp korrumpálódhat egy közösség az egyéni érdekekben felhasznált vallás alatt, hátrább lépve… hamis vezetők alatt. Ha a finálét nézem, akkor valahol a “legyünk empatikusabbak egymás felé” egyszerű tanulságon is kiköthetünk, ami nehezen befogadható igazság, elnézve az internetet. Ezt tényleg úgy értem, hogy láthatóan a fiatal pap és Blanc is máshogy gondolkodik a világról, a vallásról aztán főleg, de mindketten megtalálják a saját útjuk mellett a közös hangot is.

A papnak van egy telefonhívása a film közben, amikor felébred úgymond, Blanc pedig a játékosság és kíváncsisága mellett a végére jut el (ismét) a teljes megértéséhez másoknak, és ad számukra méltóságot az egója ellenében. Érdekes milyen szép a film vége, pedig a szokásos “mindenki itt van, elmondom hogy történt” jelenetről van szó, ami minden régi detektívregény, vagyis történet lezárása.

Viszont a nyomozás szerintem működött. Bár inkább úgy fogalmazok, hogy a tényleges nyomok mellett szerintem a filmkészítési megoldások miatt kitalálható a bűntény mikéntje és végrehajtója részben. Nem a semmiből jön a felfedés. Legalábbis megérzésileg már rég ott lehetünk a végén, mire Blanc elkezdi felfedni a pontos részleteket.

A megvalósítás pedig a szokásos Knives Out minőség. Bár szerintem Johnson az operatőr Steve Yedlinnel most nem a “filmre forgatott” kinézet felé hajlottak, nagyon digitálisnak érződött a Wake Up Dead Man, szemben például az első résszel, de számomra úgy tűnt, ez is direkt lehet, hiszen a jelenlegi időkről akart szólni, mégis valahogy kortalan lett. De ezt már említettem.

A szereplőgárda pedig szokás szerint parádés. Daniel Craig még jobban elmerült a komikában, hiába sötétebb ez a film, mint az eddigiek, volt pár lubickolósan vicces jelenete. Ami pedig pár embert meglephet, nekem nem volt váratlan, hogy Josh O’Connor milyen erősen tudta tartani magát Craig és hát Josh Brolin ellenében. A kisebb szerepek pedig tele vannak sztárokkal, de nekik csak 1-1 erős pillanatuk volt, amivel nyilván elbírtak. Talán Mila Kunis lógott ki, de inkább úgy mondanám, hogy a könnyedebb oldalra volt szánva a seriff karakterével.

Kicsit komorabb, de érzésekkel és megértéssel jobban telített ez a harmadik rész, mint az előző. Ha Johnson most egy időre hagyja a nyomozós témát, emlékeim szerint valami egyéni sci-fit akar készíteni, akkor is méltó lepihenés. Tippre lesz még Knives Out, de majd csak pár év múlva.

The Long Walk

Az új Running Man után gondoltam, hogy a másik disztópikus Stephen King adaptációt is pótolom akkor már idénről. A végére már fogalmam sem volt miért kerülgettem, de ha belegondolok, akkor természetesen tudom: mert baromi szomorú. A Long Walk végig komor.

Egy olyan jövőbeli/alternatív Amerikában játszódik, ahol valami háború után a katonaság irányít és rossz a gazdasági helyzet. Itt létesítettek egy ösztönző versenyt a remény sugarának, amiben minden államból lottóval kiválasztanak 1-1 jelentkező fiatalt, akik addig gyalogolnak, amíg csak 1 marad talpon. A győztes elképzelhetetlen pénzt kap, így természetesen mindenki jelentkezik. Mindez a becsületes, kitartó munkamorált akarja jelképezni szerintük, hiszen az ingyenélőkre nincs szükség. Ezt az ellenhangolást többször mutatják is, hiszen ha a “szórakozás” mellett egymást marja a nép, akkor nem a rendszert.

A gyaloglás természetesen nem pihenőkkel teli, a szabályok szerint aki 4.8 km/ó sebességnél lassabb, az figyelmeztetést kap 10 másodpercenként, és három figyelmeztetés egyenlő a fejbelövéssel. Már érzem is a remény inspirációját! Ti nem? Egyáltalán nem elrettentés lehet az egész “műsor” a lakosság számára! Erre a séta közben is van példa, amikor az egyik fiú magához ragad egy fegyvert, amiért hasbalövik, de direkt nem végzik ki, hogy lassan szenvedjen.

Ami még kicsit kérdés lehet(ett), hogy miképp töltenek meg majdnem 2 órát egy sétával, főleg, hogy tényleg nincs alapozás, szinte a rajttól kezd a történet. Nem meglepő módon a borzasztó helyzetben még mindig létező emberi kapcsolatokkal, hiszen a fiúk nagyjából összebarátkoznak, “jókat beszélgetnek”, sőt, még az egymással ellenségeseket és önzőket, ami párhuzam a valóságban összeugrasztott átlagnépre, is összekovácsolja a közös nehézség végül.

Lehet valami mélyebbet nem vettem észre, de nekem úgy tűnik eléggé a felszínen hordozza a lényegét a Long Walk. Ahogy mindenki, úgy King is jól látta a kapitalizmus végét, főleg ha az emberi viselkedést is a képletbe tette? Nem kerülgetem, arra gondolok, hogy a fiatalok előtt csak a halálba dolgozás áll, ahogy a filmben bemutatják, még minimálisan sincs idejük hobbira vagy kreatív munkákra. Csak a termelés. Nincs választás. Például az egyik zenész vagy költő lenne simán, ha nem ebben a világban élnének.

Külön durva, amikor a többnapos séta alatti szarás kérdése kerül elő, hiszen arra konkrét párhuzamunk is van a valóságban az Amazon munkásainak üvegbe pisilésével, mert nincs szünet még WC-re sem. Ha a létezés csak a termelésről szól és minden cselekedet a profitról, akkor ez az “optimalizáció” végpontja. És mindebben sokan közreműködnek, mert azt hiszik övék lesz a “nyeremény”, nem számít az ára, a társadalom fenn is tartja a sétát Őrnagyként tulajdonképpen, valami emberibb egyensúly keresése helyett.

Megvalósításilag ha nem is zseniális a Long Walk, de érdekes volt nézni. A kis költségvetés engedte, hogy a teljes lehangolást megkapjuk vizuálisan is, átadva a csak munkával teli mindennapok szürkeségét. Teljesen átlagos utakon sétálnak mindenféle szépség és látvány nélkül. Ahogy a barátságuk és emiatt az érzelmi tétek emelkednek, azt gyönyörűen követi le a fényképezés szépülése, hogy a végére teljesen összeroppantson minket a történet csúcspontján.

Az alakítások a fő duó, Cooper Hoffman és David Jonsson kezében jó helyen vannak, mindketten remekelnek, de igazából a teljes banda emlékezetes. Nem kiemelkedő a Long Walk, de nagyon jól van összerakva, talán ezt elsüthetem rá, és ha olyan hangulatban ülünk elé, akkor a kicsi plusz, amivel bír, az betalál. Töltök is egy pohárral.

A végére felmerült bennem még az a kérdés is, hogy vajon Francis Lawrence kereste meg a Lionsgate-et, hogy az 1987 óta Hollywoodban keringő adaptáció ötletet végre megvalósítsa nekik (egyszer majdnem Frank Darabont csinálta), vagy fordítva. Mármint Lawrence készítette a Hunger Games filmeket, szóval ezért gondolt rá a stúdió, vagy pont a direktort mozgatja ez a Battle Royale-szerű felépítés folyamatosan. Tudom, mellékszál, de valamiért itt eszembe jutott.

Számomra az egyik legjobb King adaptáció lett ez a hosszú séta, de sosem nézném újra, annyira jól kelti életre elvontan a jelenlegi trendeket. Pedig mikor is írta King, 45 éve?

American Animals (2018) – amikor a kilátástalanság találkozik a kitörni vágyással

– Do you ever feel like you’re waiting for something to happen, but you don’t know what it is? But, it’s that thing that could, um, make your life special?
– Yeah… like what?
– Exactly. “Like what.”

Van egy gondolat, ami az Y-generációt (vagy másik megnevezésükön, “milleniálisokat”) éveken keresztül fertőzte már egészen a gyerekkoruk óta. Ez a “különleges vagy” mantra. Ha akartok egy szerintem nagyon egyszerű-de-nagyszerű értekezést olvasni a témában max 10 percben, ajánlom ezt az értekezést 2013-ból, ami jópofa Paint ábrákkal szemlélteti ennek a hátterét és a következményeit. És hogy miért kezdem ezzel ezt az egész írást?

Mert szerintem ezt az eszmét illetve annak tetőzését a 2018-as American Animals mutatta be a leghatásosabban az utóbbi évekből. (itt írt human a trailerről anno). Számomra az utóbbi 10-20 év egyik nagy felfedezettje és “dédelgetett kedvence” lett a film, ami egy igaz történetet dolgoz fel. Sőt, ahogy azt a nyitó képsorok és feliratok rögtön leszögezik: valójában nemcsak feldolgoz. Ez egy igaz történet.

A film egy 2004-es “heiston” alapul, amikor is 4 egyetemista diák megkísérelt ellopni egy óriási értékű könyvet a helyi egyetem könyvtárából. A könyv igazából egy festmény gyűjtemény, amiben John James Audubon gyönyörű, Amerika összes madarát megörökítő képei köszönnek vissza ránk a lapokról. A főszereplő Spencer Reinhard (Barry Keoghan) egy művésznek készülő egyetemi diák, aki valahogy nem találja a helyét a világban és nem tudja, mit is kellene kezdjen az életével. Barátjával, a hasonló érzésekkel és gondolatokkal küzdő, de sokkalta harsányabb és vadabb Warren Lipka-val (Evan Peters) végül elkezdenek eljátszani az ötlettel, hogy hogyan is tudnák ellopni a szóban forgó művet. Aztán az ötlet végül nemcsak ötlet szintjén kezd el kibontakozni…

Bart Layton filmje egy roppantul különleges megoldással mutatja be a történéseket: a film egyszerre egy “klasszikus heist” mozi egyetemi környezetben… és egy dokumentumfilm is egyben. Az igazi Spencer, Warren, a szüleik, a tanáraik ugyanis mind-mind megjelennek a filmben, olykor még osztoznak is egy-egy jeleneten az őket alakító színésszel Spencer és Warren esetén.

Ráadásul a valóság és a “fikció” határai olykor amiatt is elmosódnak, hogy ugyan igaz történetről beszélünk, de 10+ év távlatából elmesélve ők maguk sem emlékeznek pontosan a részletekre. De pl. arra sem, hogy mikor merült fel először a heist koncepciója… és ki is volt kettejük közül az ötletgazda. (Nem lövöm le pontosan hogyan, de itt van egy zseniális oda-vissza vágás a filmben, ami ezt a szürke zónát bemutatja.) Warren sunyiskodásai és megkérdőjelezhető húzásai szintén bemutatásra kerülnek, így a néző hasonló gondolatokkal és kételyekkel küzd a film végére a heist egyes elemeit illetően, amit a négy fiatal is átélt egykoron.

Narratívájában és képi megoldásaiban is tehát egy kifejezetten különleges ez a heist-dráma-doku hibrid, ami számomra valamiért piszok mód működik és egy méltatlanul elfeledett alkotásként tartom számon. Rám óriási hatással bírt anno, azóta is újranézem 1-2 évente, legutóbb pont pár napja – aztán ezúttal végre rászántam magam, hogy írjak is róla.

Spencer és Warren beszélgetése a kocsiban a film elején tökéletesen összefoglalja a nyitó gondolatokat, Spencer konstans őrlődését és tehetetlenségét, valamint Warren ez ellen való kényszeres tenni akarását Keoghan és Peters alakítása pedig tökéletesen átadják a vásznon. De a másik 2 srác is nagyon jó egyébként, mindannyian remekül reagálnak arra, hogy “élesben” bizony mennyire máshogy zajlana és zajlik is bizony egy ilyesmi a filmekhez képest.

Sajnos a Netflix vagy a Disney+ kínálátában nem tekinthető meg az American Animals, de bérelhető máshol, és khm…. Tegyetek vele egy próbát, egy kifejezetten érdekes és igényes darab.

One Battle After Another

Megpihenni sosem lehet, mert a hidra újabb fejeket növeszt! Na ezt adja át a film is, mivel nem igazán lassít a végéig. Röviden úgy foglaltam össze, hogy a legrövidebb 170 perces film, de elírtam, mert csak 160 valójában. A tényen nem változtat: elrepült a játékidő. Paul Thomas Anderson tényleg igyekezett egy másfajta blockbustert tenni elénk, ami két eléggé sajátos akciójelenettel és rengeteg humorral dobja fel kicsit komolyabb történetét.

A cselekmény a Leonardo DiCaprio által alakított Ghetto Pat körül bonyolódik, aki a French 75 tagjaként bevándorlókat szabadított ki, politikai üzenetekként pedig különféle robbantásokat is művelt. Mindezt egy igéző, magát az ügynél is jobban szerető nő (Teyana Taylor) mellett tette, aki Pat mellett egy karót nyelt ezredessel (Sean Penn) is hált. Hogy melyiküktől esett teherbe? A film végére kiderül.

Az igazi cselekmény onnan indul be, hogy a történet 16 évet ugrik, az anya sehol, Pat már Bob, és a lányával éldegél egy olyan városban, ahol nagyon sok az illegális bevándorló. Az ezredes pedig épp be akar kerülni a háttérből mindent irányító Karácsonyi Kretének Klubjába (elnézés, de nem ugrik be mire oldotta meg ügyesen a fordító a Christmas Adventurers-t, ami már csak a viselkedése alapján is egyértelmű minek a maradványa), viszont ehhez ki kell derítenie, hogy a lány vajon az övé-e, hiszen fekete félvér utóddal bizony nincs esélye a tiszták közé kerülni.

Ebből indul el az utóbbi évek legviccesebb és feszesebb akciójelenete. Mármint abból, hogy az ezredes lecsap a menekültekre a városban, ahol Bobék élnek, természetesen a lány előkerítésének nem burkolt céljából. Innentől elszabadul minden, le sem veszi a film a lábát a lopott kocsi gázáról.

Nehéz összefoglalni a filmet, mert ennél komplexebb a kép, de közben mégis nyílegyenesen hasít előre a cselekmény. Vagyis nem annyira nehéz, de a reklámkampányban a különlegességét nem annyira tudták átadni. DiCaprio egyik inspirációjának a Big Lebowski-t emlegette, a film felére már füves karaktere a The Battle of Algiers-t nézi, hogy utána egy az által ihletett akcióba keveredjen, a végén az autópályás üldözés pedig Hitchcock felé kacsingat. Biztos van még ezer más dolog ami fel sem tűnt, és mindezeket Paul Thomas Anderson rántja össze egy szerzői blockbusterbe.

Tudom, kicsit ártok a filmnek az akciók emlegetésével, mert nem John Wick, vagy Hard Boiled, hanem egy kicsit régimódibb, de végig feszült és izgalmas amikor “történnek a dolgok”. A humor is jól oldja ezt párszor, nem Marvelesen. Konkrétan a városi menekülés csattanója zseniális. És a fényképezés, úristen. Nyilván más volt most az elvárás, de Michael Bauman a Licorice Pizza után szintet lépett, olyan gyönyörű és szokatlan volt néhol a One Battle After Another. Természetesen filmre forgatva, sőt VistaVision formátumba, de ha jól értem igyekeztek 1:85:1-en legszebbre törekedni a beállításokban. A lényeg, hogy régimódin is néz ki, remek lezárása az “original nyár”-nak.

Igazából az apafigurák ütköztetése mellett a film nagyobb témáját a közepén levő városi ostrom foglalja össze a legjobban. Az egészet az vezeti fel, hogy Bob (DiCaprio) radikális tettei ellenére sem találja a helyét a modern they/them és a többi lábujjhegyes kifejezés között, ezt bemutatják a lánya barátival, azaz hiába harcolt a liberális oldalon, mostanság már szinte nem is illik közéjük. Na amikor elindul a rajtaütés, és el kell érnie újra a French 75-öt, akkor teljesen megakad már a telefonos azonosításon is, mert elveszik a kifejezések, kódszavak erdejében a cselekvés helyett. Mindeközben pedig a másik oldal, a bevándorlókat begyűjtők és Bob lányát kereső iszonyat hatékonyan haladnak előre.

Gyönyörű kontraszt.

A képet pedig itt bonyolítják legjobban azok, akik körül a harc folyik, a bevándorlók. Ők már hozzászoktak a helyzethez, teljes hidegvérrel, nem totojázva menekülnek (vagy épp gördeszkáznak a káoszban:), mindezt a film legjobb meglepetés karakterével, a Benicio Del Toro által alakított szenszeivel, aki zsigerből is segít Bobnak és így a lányának. Ha nem lenne ilyen erős a szereplőgárda Leonardo DiCaprio és Sean Penn zseniális alakításaira épülve, akkor Del Toro simán ellopott volna minden figyelmet. Annyira durva, hogy DiCapro és Penn karaktere mindkettő iszonyat komikus alakítás, de teljesen máshogyan. Míg előbbi nagyon fizikai humorosan a túl mély vízbe került, egyáltalán nem akcióhős füves idealista, addig utóbbi kicsit karikatúrája a fasizmus felé kacsingatóknak, és a sorsa gyönyörű illusztráció arra, hogy milyen sivár világot lehet elérni ezzel, már ha egyáltalán befogadnak a tiszták maguk közé. Őszintén szólva meglepő, hogy a Bob lányát életre keltő Chase Infiniti boldogulni tudott az előbb említettek között, mivel ez a második nagy szerepe a Presumed Innocent sorozatban való feltűnése után.

Gondolkoztam ide a végére, hogy mit hagytam ki, és akkor ugrott be: a hangok. A fegyverlövések a Heat óta nem csattantak ilyen erősen. Legalábbis ahol néztem, ott nem spóroltak a hangerővel sem, de maga az effekt tényleg keménynek és véglegesnek hangzik.

Kicsit arcunkba toltnak tűnik a a film üzenete, Barbie módra nem csomagol semmit, viszont… tudjátok mi ugrott be róla? A Dunkirk. Valahogy a felvezetése után ez sem ereszt a végéig. Lehet a zene miatt találtam ezt a párhuzamot, mivel Jonny Greenwood zongorás alapjai hasonlóan végig kísértenek. Gondolom lejön, hogy baromi jó volt nézni, filmkészítésileg mindenképp kiemelkedő.

28 Years Later

Nem tökölök, Danny Boyle megcsinálta. Ez az elevated horror! Vagyis a rendes horror! Meg a dráma. Meg a… fura- és művészfilm? Nem is tudom hogy mondjam, tényleg megosztó darab, mert ritmust vált, és a végére még szinte stílust is. Annyit fűznék az elejére, hogy van benne akció, de a tetőpontja nem az.

A történet a 28 nappal később után veszi fel a fonalat, a zombik ki lettek szorítva Európából és be vannak zárva a brit szigetekre, de pár értelmes ember is ott ragadt közöttük. Vagyis a régi időkbe visszasüllyedt ember, akik bizonyos érdekek és gondolatok körül egyesülnek. A főszereplő srác is ilyen közösségben él az apjával és anyjával, egy olyan szigeten, ahonnan csak apály során van út a szárazföldre. A film első fele kettejük utazása oda, hiszen be kell avatni a 12 éves lurkót a zombinyilazás rejtelmeibe.

Kicsit úgy éreztem, hogy Boyle ezzel a kezdő küldetéssel adta meg a nézőknek amire szerinte vágytak. Itt van a vérengzés, a gyerek beavatása ebbe a háborúba, viszont utána érkezik a tényleges kaland, a fő szál, amiben még akad izgalom, viszont iszonyat megható lezárást is kap a kérdésekkel való zsonglőrözés közepén. Ködösen fogalmazgatok, de annyira érdekes merre halad a 28 Years Later, hogy még a trailerből is hagyok ki dolgokat ezúttal.

Gondolom az előbbiekből lejött, hogy a film első fele nagyon izgalmas, de nem annyira félelmetes. Inkább egy zombis akciófilm, és annak egyszerűen zsigeri, a különböző zombi fajtákkal folyamatosan emeli a tétet egy olyan fináléra, amit fantasztikus volt nézni. Aztán az ebben tanultakkal és a kaland utóhatásaként jön a józanodás és az igazi téma. Mindezt erővel hozza el Boyle és Anthony Dod Mantle operatőr. Sikerül átemelniük a 28 Days Later energiáját, csak modernebb köntösbe csomagolták.

Tényleg nehezen tudok írni a második feléről, a húsáról, mert az viszont már a továbbgondolása az addig történteknek, a feldolgozás első lépcsője lehet, vagy épp a pusztulást hozhatja, mindezt gyönyörűen kifejtve Ralph Fiennes bevonásával. Csoda volt nézni, de el kell ismernem, hogy nem ezt árulták. Nagyon elkapott a második fele, hiába lassult be, amikor jött a Remember dal, az ütött. Az egyetlen baj, hogy viszonylag gyorsan alá is ásták John Murphy legendás dallamaival az első részből, de az már a folytatáshoz kellett.

Az alakításokat nem tértem ki, de szerintem mindenki rohadt jó ezúttal. Fiennes lubickol, és Aaron Taylor-Johnson villantja miért kedvelem a mellényúlásai dacára. De még ezek ellenére is azt mondom, hogy eltűnnek a filmkészítésben valamennyire (érdekes volt a Bear új évadjának ellenpontjaként, mert ott meg a színészek a minden mostanra), a textúra részei lesznek.

Nem tudnám mindenkinek ajánlani a 28 évvel későbböt, de mindenképp érdekes darab, mertek nagyokat vállalni, pont emiatt biztosan csalódnak majd páran, akik csak egy új 28 nappal későbbet akartak. Nekem mindenképp működött, kivéve a folytatás ténye, bár előtte lezártak egy fő szálat. Viszont legalább a következő rész tényleg elkészült már, így megtehetik az alapozást, csak kérdés mennyire sorozatokra akarunk mozikba járni. Mi lett volna, ha 5 perccel előbb fejezik be a történetet?

Amúgy vicces a film hazai premierje, bár gondolom a forgalmazó nem örül neki annyira. Angliában 15 éves korhatárral megy, itthon a nemi szerveket ki kellett cenzúrázni még a 18-as karika mellett is, tippem szerint azokkal olyan besorolást kapott volna, hogy csak 22 után mehetne, de ha jól látom erről nem kaptunk megerősítést. Kontraszként a vérengzés tényleg simán 18+, de az benne maradhatott, There is no discharge in the war.

F1: Sonny

Megérkezett Top Gun rendezőjének új filmje, aminél elkerülhetetlen, hogy megkapja a Top Gun az aszfalton említést, hiszen már hónapok óta ezt hallani róla, amit a trailerek is megerősítettek. Talán ez lesz a baja is sokaknál, hiszen teljesen igaznak bizonyult a leírás, csak a tétek kisebbek. Bár generációs szempontból a tétek ugyanazok!

A történet egy régi F1 pilótáról, Sonnyról szól, aki hatalmasat bukott a 90-es években, azóta vissza sem ült a leggyorsabb kocsikba, vagyis TOP CARokba, és inkább kisebb csapatokba ugrik be vezetni mindenféle versenyen. Konkrétan itt kezdünk, hogy a Daytonán hajt, de amikor vége a futamnak, akkor a lakókocsijával továbbáll.

Itt találja meg egy régi vetélytársa és barátja, hogy bajban az F1 csapata, 0 pontjuk van a szezon közepén, és 9 futam alatt kéne szerezni egy győzelmet valahogy, különben az igazgatóság eladja alóla az egészet. Nyilván Sonny kis kéretés után vállalja, és a többi. Merem ezt írni, mert az F1 biztosan nem a történetének váratlan fordulatai miatt élvezetes, annyira a bevált panelekből építették fel. Nem kerülgetem, ez egy komfort blockbuster, ránézésre idősebbeknek aztán főleg az. Viszont ettől még jó.

Minden körítés alatt ez a film is lecsupaszítható oda, hogy az oldschool a goodschool (vagy valami ilyesmi), jön Az Öreg, aki a csapat fiatal tehetségével ellentétben nem 10 mérőeszközzel a testén fut, hanem csak kimegy a pályára kocogni, gondolom mert így érzi. És a reflexei-koordinációja javításához is inkább teniszlabdákat használ valami gép tapogatása helyett. Sőt, sorolhatnám, hogy mennyi mindent kell elfogadnunk az F1 élvezetéhez, hiszen semmi reális nincs benne. És akkor a versenyekről még nem is írtam.

Viszont mindezt Brad Pitt és Javier Bardem sármjára teszik. Pitt villantja a régi laza szupersztár színész énjét, de azért a drámaibb pillanatok is mennek neki, de egyértelműen nem amiatt tették őt ide, Bardem pedig azzal az őszinte előadással jön, amivel a Dune-ben is. Erre még kicsit visszatérek. Mellettük Kerry Condon és Damson Idris is remek, de ők a modernebb film oldalt erősítik, míg Pitt és Bardem egyértelműen a nosztalgia gázpedált nyomja padlóig.

A megvalósítás Joseph Kosinski módra csodás. Mérnöki és kiszámított, mint a forgatókönyv, de mégis működik. Konkrétan egy régimódi blockbuster az F1, a történetét tekintve nem meglepő módon, de ezzel ki is emelkedik a mezőnyből valahogy.

F1 verseny ismeret nem igazán kell hozzá, sőt, lehet hátrány, mert akkor tudod, hogy már az első versennyel mennyi büntetést kapott volna a csapat és Sonny. Ehelyett lehet élvezni, ahogy az underdog lassan, bökkenőkkel, belső ellentétek leküzdésével egyre javul. Mindezt pedig olyan megvalósítással, ami a fizikai és CGI trükkök tökéletes egyvelegének tűnik. Van egy beállítás amiben visszafogják magukat végig, hogy aztán az utolsó versenyen süssék el teljes egészében, közben őszintén mondjanak klisés mondatokat — semmi kacsingatás és 4. fal –, és működik. Vége a cinikus érának?

(Na jó, picit túloztam, bár nagyon nem szükséges, de az F1 ismerete adhat egy réteget ha a képtelen versenyeket elfogadja az ember, pl. ha jól érzem Alonzo pont akkori bevágása amikor Sonny direkt balesetezik az üthet, és a végső verseny is az életből merített, meg rengeteg más áthallás akad feltehetően.)

Gondolom a fentiekből lejön, hogy mi lehet bökkenő pár nézőnek, viszont még idetenném talán a játékidőt is, mert 2 és fél óra talán nem volt benne ténylegesen. Ennek ellenére még bőven jól szórakoztam. Kicsit játszva a poszt címével, ez inkább Sonny: F1, jöhet a Sonny: Le Mans, Sonny: Kiugrom az Aldiba két kifliért, és a többi. Mindet elvinné Pitt sármja ha ilyen minőségű a filmkészítés mellé.

Sinners

Teljesen érthető, hogy miért a vámpírokra és az akciókra koncentráltak a reklámkampányban, de sajnos pont ezt az utóbbit nem váltotta be igazán a film, nem lett “Blade a 30-as években”. Viszont ha ezen az elváráson túllépünk, akkor egy iszonyat hangulatos stíluskeveréket kapunk, amiből süt a fülledtség is miközben szól a remek zene. És azért vannak vámpírok és vér is, mielőtt valaki félreérti.

A történet középpontjában egy fekete ikerpár van, akik a 30-as években Chicagoból visszatérnek a szülővárosukba, hogy ott nyissanak egy mulatót a feketéknek. A tesók látszólag gengszterek, szóval onnan van pénzük ilyesmi huncutságokra. Egy fehér “a klán már nem létezik” csávótól meg is vesznek valami korábbi fűrészmalmot, összeszedik a régi ismerőseiket, hogy legyenek kidobók, zenészek, segítsenek a pia felszolgálásában, aztán indulhat is a buli.

A film legjobb része ez, ahogy Smoke és Stack, a két tesó összeszedi a bandát. Szép nyugisan halad itt a Sinners, és konkrétan nekem ez tetszett a legjobban, de hát mindig is bírtam ezt a fajta felépítést. Az első óra hangulata nem véletlenül annyira álomszerűen jó, a fontosságát a végefőcímben alá is húzza a film. Nyilván mindeközben korrajz is az alapozás, hogy miképp kezelik ott a Mississippi környékén a feketéket, ki hogy igyekszik boldogulni, na és mennyire van szüksége egy kis közös helyre, kikapcsolódásra.

Miközben építi azt a szálat is, hogy a zene, a blues ereje igazi zenész kezében időkön átívelő, generáció gyógyító, viszont ha meghallja a gonosz, akkor feltűnik a környékén. Na a tesók unokaöccséről kiderül, hogy a tőlük kapott gitáron gyakorolgatott. Gondolom innen már összeköthető miképp kerül a képbe valami ősi vámpír, aki be akarja kebelezni őket.

Valójában tök érdekes, hogy egy simább filmben csak itt lenne az egyszerű metafora, “a fehér ember kiszívja a fekete vérét, kész is vagyunk”, de a Sinners ennél feljebb lép, már csak azzal is, ahogy a Klánt kezeli, mivel a vámpír nekik is akkora ellenségük, mint a kikapcsolódó feketéknek, akik a zenével hidat alkottak a múltba. Szóval inkább a kultúra megtartása és bekebelezése itt a téma, és ha elnézzük a vámpír viselkedését és származását, akkor bizony a vallásról is mond pár dolgot.

Ami viszont durva, hogy mindez egy majd 100 milliós nagy filmbe van csomagolva, nem pedig kicsi Moonlight-szerű indiebe. Szóval egyrészt gyönyörűen néz ki párszor a Sinners, és volt pénz a statisztákra, az egyedi díszletekre. Másrészt viszont meglepő mennyire fülledt tényleg, bár csak meztelenség nélkül, de van benne egy olyan nyálas rész, amit biztos nem ilyen drága filmekben szoktunk meg. Ezen kívül Ryan Coogler igyekszik bizonyos orális szex tévképzeteket is eloszlatni.

A megvalósítással tényleg csak az a gondom, hogy jobb akciót vártam? Amennyit éltették az IMAX-ban kell látni módon, annyira ellentmondásos volt a film második felében a sok sima shot-revese shot, meg egyhelyben állós megbeszélés. Mármint értem, hogy felállnak az oldalak és csak a színészeken múlott a tétek kipakolása, de vizuálisan lehetett volna jobb. Tudom, kicsit túlzok, de egyszerűen furcsa volt a film két fele közötti kontraszt, hiszen míg az első fele gyönyörű és egy olyan kreatív musical betétben csúcsosodik ki, hogy öröm nézni, addig a fő akció… elnagyolt. Mármint lehet csak szimbolika a lényege, a végtelen horda, de közben meg pont emiatt lesz gyengébb kicsit. Bár a horda után a végső leszámolás megint jól átgondolt. Nehéz megfogalmaznom, mert a második felében is vannak gyönyörű pillanatok, de tényleg kicsit gyengébbnek érződött, főleg az elejéhez képest.

A szereplőgárda amúgy baromi jó, Michael B. Jordan mindig bizonyítja, hogy jó filmben remekelni tud, bár szerintem eredetileg a “mocskosabb” tesó szerepe Jonathan Majorsért kiáltott, de hát tudjuk mi történt. Miles Caton az unokaöccsként odatette magát, pedig ez az első szerepe, de az a pár jelenet, ami rá volt kihegyezve, azt simán elvitte mégis, és sorolhatnám a többieket. Amire viszont semmiképp nem számítottam, és visszakanyarodik a fülledt jelzőhöz, hogy Hailee Steinfeld ilyesmit elsüt “amikor kinyaltál és a mellemen aludtál el”. Mondom, nem 100 millás filmes duma, hiszen nem a 90-es években vagyunk, de egy kicsit megidézte azt, a film kapcsol volt a múltb.. ááá, értem.

Lehet mert kicsit csalódtam a második felében, így negatív voltam vele, de a Sinners pont az a fajta eredeti film, amilyenből sokkal több kellene a mozikba.

A Complete Unknown

Az a durva, hogy szerintem kis tippeléssel a Sehol se otthon megtekintése előtt is megírhattam volna ezt a posztot. Mégis csak ez a rövid lead lesz az, amit tényleges negatívumként fogtok itt találni. Igen, arra utaltam, hogy kiszámítható a film, de közben meg annyira profin hatásvadász, hogy iszonyat jó volt nézni. James Mangold tökéletesen játszott a nézői húrjaimon.

A történet Bob Dylan életének egy szeletét mutatja be, azt amikor két gyönyörű nő között őrlődött, és kereste a saját hangját rengeteg ember elvárásának közepén. Na meg sima gitárról átment elektronikusra, konkrétan a film alapját adó könyvnek ez a címe: Dylan Goes Electric!

Szeretném azt mondani, hogy meglepő módon nyúl az életrajzi filmekhez A Complete Unknown, de nincs így. Oké, nem drogmámoros mélypontokba megy a művész benne, csak nem találja a helyét, hogy vicceljek kicsit a címmel. Viszont akkor is itt van minden, de tényleg minden bevált húzása a zsánernek, még ha tényleg viszonylag nagy ugrásokkal is haladunk a történetben, hogy meglegyenek a nagy beatek a két leghíresebb korai dala körül.

Viszont tényleg nem tudok negatív lenni, talán mert pont ez a kedvenc Dylan korszakom, szóval jó volt elmerülni a világában kicsit, és Mangold zseni iparos, olyan ügyesen keltette életre a korszakot. Sőt, Chalamettel közösen nem voltak restek Dylan negatív oldalának kiemelésével sem, hogy aztán gyönyörű kontrasztként ott legyen, ahogy zenével előbújik belőle az a zseni, aki tökéletesen rajta tartotta a korszak pulzusán az ujját, és adott hangot sokak érzéseinek…, hiába volt seggfej sokszor.

Nekem nagy vállalásnak tűnt Chalamettől pont ez a szerep, konkrétan meglepett, hogy 80-90%-ban sikerült is neki a feladat. Lehet önteltnek tűnik néha a már 29. éves színész, meg olyanokat mond, hogy egyike akar lenni a nagyoknak, de megvan benne hozzá a juice, és látszólag az igyekezet is, nem csak passzátszélnek hiszi magát, hogy kifordítsak egy mondást.

Az viszont kicsit sem lepett meg, hogy Edward Norton milyen hatalmasat alakít Pete Seeger szerepében. Bírom, hogy elvileg sokan utálják a szakmán belül, de még mindig látszik mire fel vannak magasan az elvárásai. Ahogy Elle Fanning is egyre jobb az évek során, nagyon nehéz szerepet kapott, pár tekintettel kellett mindent elmondania, de elbírt a feladattal, bár tény, hogy a másik női főbb szerepelő Monica Barbaro emlékezetesebbet alakít.

Mondom, tényleg az a legnagyobb negatívum itt, hogy A Complete Unknown “semmi extra”, egyszerűen csak a tudásuk maximumát nyújtó emberek csináltak egy “tökéletes” filmet, ami nem markolt igazán nagyot vagy mélyet, de remek volt nézni. Nagyon az apropót sem látom, hogy miért pont kellett elmesélni, mitől fontos, de hát ezt lehet sok műre el lehetne sütni még azok között is, amik akarnak szólni valamiről.

Biztonsági darab, de inkább 10 ilyet, mint végtelen Rebel Moonokat. És akkor most ideje újranézni az I’m Not There-t is?

‘Cause it’s all over now, baby blue

Flow – a legjobb “death of the author” darab mostanság?

Egy animációs csoda, ami veszettül elkapott. Akartam legalább egy rövid posztot róla még a holnapi Oscar gála előtt, bár szerintem nem ez fog nyerni az animációsok között, mivel a kihívó The Wild Robot is remek, de ha mégis a Flow húzza be, akkor feldobja majd az éjszakám, mivel egyértelműen ennek drukkolok.

A történet ugye röviden annyi, hogy egy macska menekül az árhullám elől, és eközben más állatokra bukkan: van aki csak hangos közülük, és van aki végig kitart vele. Ééééés ennyi. Az biztos, hogy aki magyarázatokra vágyik, az neki se üljön, mivel már maga az ár is szimbolika, nem tudjuk meg fizikailag mi okozza, ez nem egy sci-fi, hanem egy spirituális utazás.

Pont ezek miatt jöttem a címben az értelmezéssel rögtön. A death of the author leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az elkészítés után az értelmezés már egyáltalán nincs az alkotó kezében, nem az ő életén át kell nézni az egyetlen igazságot keresve (pl. Ady akkor X után kajtatott, ezért a versében ez a sor ezt jelenti), hanem hogy megtekintés közben mit okozott bennünk.

Ez konkrétan azért ugrott be, mert a film után kíváncsiságból megnéztem redditen, és olyan szép értelmezéseket is láttam, amik teljesen mást ragadtak meg, mint én. Számomra úgy tűnt, hogy az árvíz a depresszió és a gyász volt, amit a “cica” érzett a gazdája halála után (elhagyatott otthon képsorok alapján). Többször elmerült a vízben, furcsa figurákkal ismerkedett meg, majdnem mindnek volt valami saját “hibája”, a legtettenérhetőbb a hiú, de mégis, amikor fontos voltak, akkor segítettek, így új családot talált. De mondom, lehet nektek tök mást ad!

Felirat ugye nem kell, egy szó nincs benne, szóval bármikor és bárhogy neki lehet ülni. Igen, az animáció minőségéről nem fogok nagyon bőven írni, szerintem érdekes volt, hogy az art directionnel mennyire kikerülték a költségvetési gondjaikat, de biztosan ez a legmegosztóbb része a filmnek, ha csak technológiailag nézünk rá, nem pedig egészként.

Ez nem megfejtős, hanem utazós film.

Anora

Végre itt a Cannes-győztes Sean Baker rendezés, aminek a középpontjában egy szexmunkás van, és mindenfajta ítélet nélkül bemutatja, hogy ez mit is jelent. Nyilván a néző magában azt gondol, amit akar, talán kis empátiával is szembenézhet a szokásos paneljei helyett, de a film maga *chef’s kiss*.

Anora egy erotikus táncos, aki mellesleg escort munkát is vállal, ha úgy adódik. Előbbi helyen fut össze valami orosz oligarcha teljesen komolytalan, 21 éves elkényeztetett, gyerekes sarjával. A fiú először 1-1 órákra bérli ki a szexet csak eszköznek tekintő, magát 100 000 fal mögött tartó nőt, de aztán 1 hét lesz belőle, és egy drogokkal, piával, bulival teli Vegas-i út során a kezét is megkéri, hogy rögtön össze is házasodjanak.

Tiszta Pretty Woman, az álom, hogy kijut a szexmunkából egy milliárdos kölök segítségével. Szóval itt jön be Baker írása, hogy ez nem ilyen egyszerű, hiszen amikor az orosz apa és anya megtudja mi történt, akkor persze nem örülnek a házasságnak. Viszont ebből nem kőkemény és kiszámítható dráma lesz, oké, utóbbi a végére azért áll, hanem egy eszméletlen fekete komédia, amikor feltűnnek a 21 éves fiú megbízott “felügyelői”, hogy intézkedjenek.

Ez Baker legkommerszebb filmje, ha valaki csak hátradőlni és nevetni akar sokat, az is simán ellesz vele, mert a “fun” részt is átadja a mű, az eleje eléggé bódító, és nem olyasmi tragédia a vége, mint amit a leírás sugallna, inkább csak “when the music stops” józanítás a karakternek, és a helyzetének önismerete. Baker egyszerűen csak mellőzött emberekkel törődik, nem rejtegetve semmit, ebbe beleértve a saját hibáikat is a helyzetük kapcsán, itt többek között például Ani saját gyerekességét és naivitását. És ezt minimum érdekes nézni, senki sem 1 dimenzió ebben a világban.

Mindezek mögött pedig ott vannak a hatalmas alakítások. Nyilván Mikey Madison mindent beleadott, és van vagy 3 nagyon színészes jelenete is itt, amiben megmutathatja a tehetségét, így hatalmas kiugrás számára, de Mark Eydelshteyn eléggé merés választásai az elkényeztetett gyerekként, és az egyik intézkedő, Yura Borisov csendes bele- és tényleges törődése is hatalmas. De komédia szinten a Torost alakító Karren Karagulian a legjobb.

Az egyetlen hiba számomra Baker eddigi filmjeihez képest is profibb, csillogóbb kinézet, amihez valahogy a kameramozgás és a vágás furcsa volt a komédia résznél, gondolom direkt, de valahogy túlzón. Na meg az anya, Darya Ekamasova alakítása kivett a filmből. De még így is gyönyörű volt a leszállás a végére.

Hatalmas filmélmény eddig idén, és jó lenyomata a “mindent azonnal, én vagyok a main character” jelenlegi időknek. Már értem, hogy a Cannes-i győzelemmel a háta mögött miért van a témája ellenére is jobban az díjszezonos társalgásokban, de nem tudom rátenni az ujjamat miért nem érzem mégsem ott a helyét. Talán mert Baker mindig “kis” underground rendező a szememben, hiába az egyik legérdekesebb amerikai auteur?

Speak No Evil (2022)

Nézed ezt a dán horror-thrillert, kicsit idegesítő és unalmas, aztán mégis azt veszed észre, hogy bemászik a fejedbe, napokkal később is eszedbe jut majd. Nyilván kinek-miért, erre is kitérek lejjebb, de azért nehéz spoilerek nélkül írni róla.

A történet röviden annyi lenne, hogy két család találkozik egy nyaralás során, jól érzik magukat, összebarátkoznak. Később a holland pár meghívja a dánt egy vidéki hétvégére, hiszen még a gyerekek is elvoltak, hadd játszanak kicsit újra közösen. Odaérve idilli a helyszín, nyugis a ház, 1-2 furcsaság van, de hát azt udvariasan el lehet nézni, mindenkinek vannak ilyenjei.

Innen, bár nyilván oda kanyarodik a sztori, hogy nincs minden rendben, de egyáltalán nem a tipikus eszkaláció történik, mert másról akar szólni. Pont emiatt megosztó darab, ahogy az udvariasság mindenek fölé helyeződik azt felkavaró látni, miközben halmozódnak a karakterek számára a figyelmeztető jelek. Az volt a tippem, hogy a nemzetiségek sem véletlenek, és elvileg ez is benne van, mivel ha jól értem, akkor a hollandoknál a nevelés része ez, az egyéni érdekeik háttérbe szorítása a közös társadalmi helyzetekben, bár reméljük nem ennyire extrémen, de hát filmként túl kellett tolni.

Mindezt teljesen jó megvalósítással. Nem dobtam el magam a kinézetétől, de azért… jó, pár érdekesen fényképezett jelenettel. A színészektől a kínos feszengés teljesen átjött, ahogy, nos, a másik oldal is. Talán így fogalmazhatok. Összességében volt hatásos a film, ami valószínűleg mindnél cél lehet, de itt különösen éreztem, hogy semmiben sem kiemelkedő, “csak” jól megcsinálnák a kemény ötletüket, és ez emeli feljebb a végeredményt.

Nem tudtam hova tegyem a kritikába, de akik “logikátlanságot csinálnak a karakterek” dolgokon nagyon fennakadnak, mert ők nem tennének ilyet, azoknak nem ajánlott a Speak No Evil eredetije, hiszen a midpoint hatalmas vízválasztó is a nézők számára. Ők nem kerülnének ilyen helyzetbe, azt elhiszem, én sem, viszont ezen túl lehet azért lépni, és kicsit empatikusabban nézni, hogy akkor miről is szól azokkal, akikkel ha nem is ilyen módon, de megtörténik akár a valóságban is. Ah de nehéz párhuzamot húzni spoilerek nélkül.

Bár akad a horrorok között jó, de azért a sok “elevated” meg “valójában a trauma” mellett üdítő volt látni valamit, ami ijesztgetés és (mű)nyomasztás helyett teljesen a hangulatra és a pszichológiai hatásra feküdt rá. Tényleg eszembe jutott később is még, ami ritkán történik meg ezekkel.

(A mozikban folyamatosan reklámozott remakeről lesz poszt nemsokára, azt tartogassuk oda, mert külön kategória.)

Challengers

A Dűne 2 óta kimaradt nálam a mozizás (még egy Godzilla vs Kong filmre engem ugyan rá nem vett volna senki, a Szellemirtók plakátján pedig Bill Murray feje meggyőzött róla, hogy itthon se nézzem meg), aztán most „nyárindító” címszóval így tavasz közepén egy nap lenyomtam a Polgárháborút és a Challengers-t is. Előbbiről human már írt pár napja és 2016-ban is, utóbbit pedig megnyertem most tőle, mert általános iskola óta PTSD-je van, legyen szó bármilyen labdajátékról.

Nade, hogy sikerült a Challengers, avagy „tudod a film, amiben Zendaya-t partiba vágja az a két srác”?

A történet szerint a roppantul ígéretes, feltörekvő teniszjátékos, Tashi Duncan (Zendaya) két jó barát, Art Donaldson (Mike Faist) és Patrick Zweig (Josh O’Connor) rajongását is elnyeri egy közös versenyükön. A két srác elkezd versengeni a kegyeiért, az éjszaka javarészét pedig végül hármasban töltik. Évekkel később arra eszmélünk, hogy Tashi már szintén Donaldson néven, Art feleségeként a srác edzője, ugyanis a saját karriere egy csúnya lábsérülés után derékba tört. Art pályafutása is eléggé döcögős éppen, valamit villantani kéne, hogy beválogassák a US Open-be, úgyhogy elindul egy kisebb versenyen is… ahol egykori barátjával, Patrick-kel kerül szembe. A múltbéli sérelmek meg érzelmek egyaránt felszínre kerülnek, miközben mind a három fél titkolt és kevésbé titkolt céljai és vágyai is küzdenek egymással…

A rendező a Szólíts a nevedenért is felelős olasz Luca Guadagnino, aki ezúttal is a főszereplők közötti dinamikára helyezte a hangsúlyt. A kémia szerintem remekül működött közöttük, viszont ami tényleg a hátán viszi a filmet, az a teniszlabda módjára történő ide-oda pattogás a nézőpontok között. Az „Ú most épp amúgy totál igaza van X-nek” típusú képsorok után azonnal egy „várjunk, X egy rohadék és talán inkább Y a jó arc?” kaliberű jelenetbe ugrunk át… az egész film során. Még a legvégső 1v1-et eldöntő „tie-breaker” meccs során is váltakozik bennünk, hogy épp kinek is szurkolunk vagy ki az, akit legszívesebben átdobnánk a hálón. A karakterek végig egymás arcában vannak (szó szerint), elképesztően sok, szűk térben játszódó jelenettel próbálják még a karakterek közötti mindenféle feszültséget erősíteni, legyen az szexuális vagy érzelmi töltetű. (Más kérdés, hogy a film, habár „szexi” és túlfűtött, de ez javarészt megmarad a „teaselgetés” szintjén, szóval a Z-generációsoknak sem kell aggódnia a túl sok – klasszikus értelembe véve igazából 0 – szexjelenet miatt.)

A cselekményvezetés is valamennyire ezt szolgálja egyébként, nem-lineáris narratívával operál a film, úgyhogy az ide-oda ugrálást az idősíkok között is megtapasztaljuk jó sokszor, kifejezetten ügyesen adagolva a múlt és a jelen történéseit. Jókor, jó helyeken történik ugrás, ami ugye a már említett „feje tetejére állítjuk X karakter megítélését a nézőben” váltásoknak is eléggé szépen megágyaz. A script egyébként nálam más fronton is működött, jópofa kis apróságokat vittek bele a két srác játékának elkülönítése (ki hogyan szervál pl.) vagy Tashi manipulációja szempontjából. A tengerpartos jelenet fiatalkorukban, ahol kvázi szirénként csábítja el a két srácot egy életre elég jól összefoglalja, hogy a három karakter közül ki hogyan is gondolkozik a teniszről, életről, célokról.

Tudom, hogy már tűkön ülve várjátok a „HOL A DE” részt, úgyhogy akkor lecsapom végre ezt a labdát (hehh). A zenét Trent Reznor és Atticus Ross ikonikus duója szállítja, akik ezúttal egy technósabb, olykor goásabb vonalat képviseltek. Piszkosul illik a filmhez és most a kritika írása alatt is ez szól… de bizonyos jelenetek alatt a hangerő, illetve egyáltalán a jelenet jellege/érzelmi töltete és a zene összeegyeztetése olykor egyszerűen borzasztó. Mondhatni rettenetes. A másik ami zavart, hogy habár kifejezetten bravúros képi megoldásokkal játszik a film a tenisz meccsek alatt (az a kamera néha a hálónál, néha a labdán, néha a két szereplő POV-jéből cikáz ide-oda), de ezeket a lassításokat, legyen szó a mennyiségükről vagy a minőségükről, még urunk-megmentőnk Zack Snyder is megirigyelte volna. (Engem pl. konkrétan kiragadt már a legvégső összecsapás során, hogy fél percig nézem mindkét srác lábán a csöpögő izzadtságot.)

És akkor talán a legnagyobb „DE” az nem is „DE”, hanem inkább ilyen „hmm hmm”. A két srác játéka ugyanis szerintem pazar, Zendaya viszont… nem is tudom. Jó az alakítása, ezt rögtön le is szögezném, csak szerintem 1., a FILMES karrierje 2., a filmet megelőző, a hölgy játékát egekig magasztoló kommentek szempontjából keltett bennem némi hiányérzetet. Szerintem neki most nagyon kellett volna egy elképesztően erős, de legfőképp MÁS alakítás, mint amit eddig megszoktunk tőle. Nagyvásznon ugyebár a Dűne 2 óta is olvasni számtalan ilyen kommentet, hogy kb. végig egy arcot hozott és Csalamádé Timóttal szinte semmi kémiájuk nem volt (szerintem utóbbi azért már túlzás), de a Pókember trilógiában és a Malcolm és Marie-ben is sokszor ugyanazzal a sztoikusnak ható, „savanyű” arckifejezéssel játszik, mint amivel itt is (sőt még talán a Legnagyobb showman-ből is ilyesmi rémlik). És ami sokaknak már nem elég, főleg így sokadjára.

Persze ellenérvként jöhet, hogy 2x Emmy-díjas a hölgy az Eufóriáért, de ott meg ahogy hallom, eléggé alá dolgoztak az írók (nekem spec gőzöm sincs ez mennyire igaz, egy rész után kaszáltam, láttam én azt hihetőbb formában tíz évvel korábban, csak ott Skins-nek hívták). Valamint a kérdés továbbra is az, hogy a mozis karrierjében ő mennyire tud ténylegesen felemelkedni arra a szintre, amit a külföldi sajtó vagy az internet népének egyik tábora már réges régen megszavazott neki. Na, csak kinyögöm végre: erre a kérdésre szerintem a Challengers adhatott volna egy definit választ… de szerintem ez nem történt meg és filmes szempontból – nálam legalábbis – egyelőre továbbra is egy ígéret marad. Egy roppantul tehetséges, szerethető, karizmatikus… de ígéret. (Az anyuka szerepében meg aztán végképp nem volt hiteles vagy hihető, de igazából ez valamennyire betudható annak, hogy az az egész szál direkt a kontrasztra akart rámenni, szóval csak zárójelben gonoszkodtam már itt a végére…)

Pozitív hanggal szeretném zárni azért, mert tényleg egy kifejezetten jó, stílusos és eredeti filmről beszélünk, ami után hazafelé sétálva jókat lehet beszélgetni. Barátságok alakulásáról a közös szerelmet követően, a karrier és a magánélet megosztásáról és megfelelő egyensúlyozásáról vagy az álmok időben történő elengedéséről is remek gondolatokat vázol fel a film, miközben érzelmi fronton meg a három karakter között izzó kémia konkrétan lefolyik a vászonról.

Izzad mindenki rendesen ilyen vagy olyan szerepben, na… a végeredmény viszont semmiképp sem izzadságszagú.

(Plusz egy kicsit személyes meg napi feelgood ha human-nek belefér: a legutóbbi írásom itt egy keserédes megemlékezés volt a Mielőtt… trilógiáról, ami egy akkor nem túl fényes élethelyzetben íródott. Ezt a filmet most már a feleségemmel közösen néztem meg. Keep holding on folks.)

Civil War

Az éjszakai eget a fényjelző lőszerek világítják be, a távolból robbanások zaja hallatszik, az adrenalin már előre buzog az ember vérében, alig várja, hogy odahajtson és a közelből is megérezhesse a puskapor szagát, miközben a szíve 150-es pulzussal pumpálja a vért mindenhova a golyók becsapódásainak éles csattanásainak hangzavarában.

A történet tényleg annyi, mint az egysoros: mi lenne, ha Amerikában polgárháború törne ki. A két oldal hadban áll, és pár újságíró útra kel, hogy az interjúkat több mint egy éve kerülő (kire hasonlít), harmadik terminusát toló jobboldali elnökkel talán beszélgessen. A ketyegő óra pedig az, hogy a nyugati összefogás áll nyerésre, és 1 héten belül már a fővárost is beveszik, ami bizony a diktátor sorsát is megpecsételi.

Avagy a Polgárháború amolyan roadmovie a szétszakadt Amerikán át, naturalistán bemutatva minden oldalt. Gyakorlatilag pedig Alex Garland rendező kijelentéseit nem igazán tudtam elkerülni, így kicsit rá is húzta a moziélményemre magát, hogy a film direkt nem vállal oldalt. Valójában persze igen, hiszen amit megtudunk a republikánus elnökről az nem épp fényes. Semmi sem kioktatón kerül elő, inkább mintha azt akarná, hogy mindenkinek legyen utána kérdése (legalább egy “ide tartunk?”), és saját következtetésekre jusson, hiszen a demokratikus nyugati erők sem épp bárányok, háborús bűnök megörökítését is simán vállalják, csapattagnak tekintve a sajtó embereit, még a nem teljesen propagandistákat is – míg a másik oldal, mint mondom, inkább lelövetné mindet.

A Civil War bemutatja a középpontjában levő újságírókon keresztül, hogy mennyire szar lenne egy belháború, és nagyjából mit hozna ki az emberekből. De közben meg mennyire cool is, mert lőnek és visszalőnek és adrenalin és a zavaros vízben mindenki elszabadulhat és túlélni egy életveszélyes helyzetet felértékel mindent és ha mégsem akkor bele lehet hajtani a következőbe mert wooow, áll a f*sz, szól a zene történelmet örökítenek meg a sötétszürke újságírók, akik sosem tudják, hogy épp mibe hajtanak bele a következő városban.

A megvalósítás viszont valami zseni technikailag. Nem tudom hol jött szembe, de némelyik lövöldözés tényleg a Szemtől szemben bankrablásos hangját idézte. Nyilván érdekes kérdés, hogy miképp lehet olyan háborús filmet készíteni, ami nem reklámja is annak egyben, mert teljesen átjön a hullámvasút, a magasak nagyon azok, de a mélyek is.

A főszerelő újságírók gyorsan túllépnek a veszteségeiken, az említett mélypontokon, hiszen a hivatástudatuk valami mással is keveredik. Na jó, Kirsten Dunst karaktere talán tényleg azt hitte, hogy elrettentő lesz, ha máshol zajló háborúkról beszámol, de rá kell döbbennie, hogy nem az, sőt, önmaga még saját szakmájában sem képes változást hozni. Viszont közben Wagner Moura karakterén keresztül látszik itt más is bőven, a film nem kíméli az újságírókat, nem emeli őket fel, de közben mégis a létük mellett áll.

Az egyedüli ahol kicsit ténylegesen elvérzik a Civil War a vállalásához képest, az az idős és fiatal fotóriporter, mert bár tematikailag illett a filmbe a körforgás aláhúzásához, de közben meg annyira… tipikus megoldás volt. Főleg a film többi részét tekintve.

Viszont ha már színészek, akkor Jesse Plemons már megint ellopja a showt. Az előzetesben is láttuk, hogy nagyjából fanatikus Trump rajongót alakít, az ő karaktere körül a legegyértelműbb a film a vörös szemüvegével, nem “both sides”, hanem végletekig elvakult, akit a háború teljesen szabadjára engedett, hiszen amíg mindenki mással van elfoglalva, addig az önbíráskodás, és persze a civilek gyilkolása is virágzana.

Érdekes moziélmény, javasolt ott nézni. Alex Garland és a többiek bíznak a nézőiben, de gondolom pár embernek pont ez a baj, mindenkit bemocskol, és nem fekete-fehér tanmese.

Dune: Part Two

Kicsit házi feladatnak érződött ez a közelgő premier, mivel azt sugallta, hogy újra kéne nézni az első filmet, ami szintén vagy 3 óra, és “csak” az előkészítése a Part Two-nak. Nekem nem csúszott le a Part One újra, csak egy recap videót néztem meg, de még ez is tartotta a lecke hatást.

Mindezek után még pozitívabb csalódás volt, hogy mennyire ütött a film. Eldobom az event szót is rá, mert nagyjából csak moziban, feltekert hangerőn és hatalmas vásznon hat igazán. Ott működik a sötét teremben, de az 5 milliós otthoni külön projektoros házi mozi szobával és/vagy az 55 colos oled tévével rendelkezők mindjárt a fejemre olvasnak.

Lehet nem ide kéne vágnom rögtön, de nem értettem a trailerben miért lőtték el a homokféreg lovaglást, aztán a film közben már az volt hihetetlen, hogy még így is mennyire hatásos, pedig szinte láttuk előre. A Dune Part Two egy dologban mindenképp erős: hatalmasnak tűnik. Mármint vizuálisan. Ezúttal sokkal több az akció, hiszen a bolygójukat védő gerillák a lassan élükre kerülő fehér messiás vezetővel odavágnak a Harkonneneknek és a fűszerkitermelésnek.

Vagyis onnan kellett volna kezdenem, hogy a fonalat az első rész végétől vesszük fel, az Atreides ház szinte teljesen halott, csak Paul Atreides és terhes anyja élte túl a mészárlást. Őket fogadja be a sivatagi nép, a fremen, akik évszázadok óta kapják a mérget… vagyis hisznek abban, hogy lesz egy külhonból jött próféta, aki felszabadítja a bolygót, és visszaállítja a zöld, élettel teli világot. Mit tesz ~~isten~~ a Bene Gesserit, Paulra valahogy illik ez a gúnya. A film elsőre fele erről szól, hogy az apja bosszújához emberekre van szüksége, így elkezd beolvadni a fremenbe, de mindeközben el is akarja kerülni a látomásaiban felsejlő sötét jövőt, ami megvalósul, ha felveszi a próféta szerepét.

A megvalósítás és a látvány a maximumára lett pörgetve ezúttal is, ami rengeteg grandiózus jelenetet hozott. Itt nem csak elvont ideák nyomán zajlik a pusztítás, de ez képileg is megvalósul. A brutális méretű gépek tövében hangyaemberek küzdenek, vagy épp hatalmas tömegek várják a prófétát (a délen játszódó jelenetek), és mennek harcba a vallás nevében. Mit is akarhat ez kritizálni vajon. Külön kiemelném a már említetteken kívül a Harkonnenek színek nélküli bolygóján játszódó jeleneteket a fekete tűzijátékkal.

Mindezek élére pedig Timothée Chalamet végül csak jó választás lett. Lehet, mert amúgy is bírom a színészt, bár a Wonka sohanapján kerül majd a megnézendő listára, de ahogy életre kelti Pault, azt jó és szomorú nézni. Az elején a felnövő fiatal nyilván könnyen ment Chalametnek, de a keménykedés is működik vele a film második felében. Ahogy Austin Butler is elcsámcsogott a gonosz figurájával. Még egy valakit emelnék ki, de őt kontextusban.

Külön érdekes, hogy semmi humor nincs a Dune Part Two-ban. Villeneuve amúgy sem arról híres, és nem is MCU-hoz hasonlítom ilyen szempontból, de minden jelenetet bevállalnak a színészek teljes erővel és komolysággal.

Elég csak megnézni Javier Bardemet a filmben, aki már-már paródia lehetne a vallási fanatikus szerepében, de ami körülveszi az nem engedi, hogy nevessünk rajta a film nézése közben (még ha meme is lesz a karakterből a neten valószínűleg). És hát ilyenek a vallási fanatikusok tényleg, “a megváltó azt mondja, hogy nem ő a megváltó, ahogy a prófécia is megírta” logikai magyarázatokon és bukfenceken őszintén, kék szemmel előre nézve vág át Bardem, annyira vágyik a hitre és az általa eljövendölt szebb jövőre.

Úgy tűnik felszippantottam a spice-ot, mert konkrétan negatívumnak csak azt tudom felhozni, hogy az utolsó 30-40 perc kapkod. Amikor Rabban menekül, akkor olyan, mintha gyorsított felvételt néznénk. Ahogy Paul “ez és ez lesz” kijelentései is ezt a kapkodás érzést erősítik, de szerencsére belassít a lényeges jelenetre itt is a film.

Lehet Villeneuve leegyszerűsítette a könyvet, pár mondatban összefoglalható röviden a történet (az Atreides házat elárulják és elbukik – a túlélő fiú bosszút akar állni), és nem szúrt le senkit 2 éves gyerek vagy volt fűszer orgia, így csinált belőle kevésbé ‘fura’ blockbustert a rendező, de azért még is így jó pár érdekességet átvett, és az üzenet egy részét is sikerült átmentenie, főleg így a második film végére.

Míg az első rész, bár elért egy tetőpontra, de azért csak felvezette az eseményeket, addig a Part Two lecsapott szinte mindent, ami be volt ígérve. Franchise szempontból kicsit Lord of the Rings és Mátrix-szerzű érzés erről kijönni, annyira megvolt benne a hatalmasság, a cinema. Ha ez lenne a minimum, vagy akár a közepes blockbuster szint, akkor sokkal jobb mozis világ lenne.

Vajon megy akkorát, hogy megkapjuk a Messiah-t?

Anatomy of a Fall

Maradnék az angol címnél, de persze az Anatomie d’une chute-ról van szó, ami végre eljutott hozzánk. A végre mondjuk lehet csak miattam került oda, hiszen az első előzetes óta vártam, vagy a Cannes-i díja óta, vagy a PIMP emlegetése óta.

A történet nem annyira bonyolult, mert tényleg egy zuhanásról szól minden irányból. A főszereplő írónő férje esik ki a 2. vagy 3. emeleti ablakból miközben dolgozik a ház szigetelésén, és a hulláját a sétából hazatérő látássérült kisfiuk találja meg. Fél órával később kiérnek a mentők és a rendőrök is. Pár nappal később pedig a halottkém jelentése és más felmerült kétségek miatt megvádolják a nőt a gyilkossággal.

Igen, egy tárgyalótermes dráma lesz belőle. Nem tudom ez mennyire spoiler, mindenesetre az előzetesben benne volt. Így bontakozik ki a zuhanást körülvevő sok esemény, a megelőző éjszaka, a korábbi évek, és kerül felszínre minden. Vagyis “minden?”.

Az a durva, hogy a film még az első körben megfogható “ő tette?” kérdés szintjén is teljesen működik, talán bűnügyi thrillerként besorolva úgy. Műr az is lekötött ahogy feltárják a nyomokat, a szemtanúk és a szakértők vallomásokat tesznek, foglalkoztatott a nő bűnössége.

Viszont ha hátralépünk, akkor inkább az került itt előtérbe, hogy amikor hallunk valakiről 1-1 dolgot és ítélünk, akkor mennyire semmit nem tudunk. Nem vagyunk tisztában a kontextussal, a megérzésekre hagyatkozunk, ha kicsit ellenszenves, akkor veszhet simán, eldöntjük előre. Nyilván mindezt nem csak gyilkossági ügyekre értve. Például a főszereplő szerepében pont kellően öntudatos és agresszív Sandra Hüller, hogy a remek alakítása miatt lehet nem kedvelni néhol, de közben meg ez a lényeg. Lelökte a férjét, csak mert határozott, sikeres és képesnek tűnik rá? Vagy csak kivetítjük, hogy mit gondolunk a világról és az emberekről? Bűnösnek gondolom, mert nem viselkedik az elvárt ártatlanként, és erre keresek bizonyítékokat a filmben?

Teljesen magával ragadott. Simán ott van az év legjobb filmjei között, és durva volt szinte telt házzal (egy kis teremben) nézni.

The Killer

Nehéz helyzetből indult David Fincher új filmje a Netflixen, hiszen ha nem ez a rendezői név lenne rajta, akkor sokkal kevesebben indították volna el, de így meg viszont a Fight Club, a Zodiac, vagy a Social Network lebeghetett a nézők szeme előtt – mindeközben Fincher csak talán csak egy zsánerrel játszó egyszerű darabot akart az asztalra tenni, ami még az alkotói karrierjére is reflektál “vele” a főszerepben.

A történet röviden egy bérgyilkosról szól, aki jól keres, mindig felkészül, nem hibázik, vagy ha mégis, akkor is tartja magát a tervhez, legyen az A, B, C, D, amit erre az esetre készített. Végrehajt, nem érdekli kinek és miért, csak jöjjön a pénz, az érzései ambivalensek. Nyilván a film elején egy hibával indítunk, aminek következményei a magánéletébe csapódnak le, amit nem tűr, és visszavág egy hagyományos bosszúfilmes szerkezetben, de Fincheri hidegséggel…, vagyis precizitással, hogy a végére megtalálja a lelkiismeretét.

Az egész ilyen kontrasztos felépítésű, mivel a fejében mondogatja a “Tartsd magad a tervhez! Készülj fel, ne improvizálj! Ne bízz senkiben! Soha ne add fel az előnyödet! Csak azt a csatát vívd meg, amiért megfizetnek! Zárd ki az empátiát! Az empátia gyengeség. A gyengeség sebezhetővé tesz.” Viszont a cselekedeteivel ennek teljesen ellentmond, hiszen bíz emberekben, empátiával cselekszik, sebezhető. A tényleges jelleme más, mint az a rendíthetetlen gyilkos, akit felépített magában, és ezt a két világot kell összepasszintania, vagy épp felszámolnia az egyiket.

Ami a legjobban tetszett, hogy a film miképp játszik az elvárásainkkal. Ugye megy fel a bosszúlistán a megbízó felé, és azt gondolnánk minden lépcsőfoknál, hogy “na itt valami mondvacsinált gond lesz”, de szinte sosincs, amikor pedig mégis van, az sem “tipikus” plotos “konfliktus kell” elakadás. Valójában tényleg egy hatékony gyilkost követünk, akinek azért nagy szerencséje is van, mert ejt hibákat, de azok többnyire az ő oldala felé sülnek el végül.

Nem mellesleg az utóbbi évtized legjobb hollywoodi verekedős jelenetét is megkaptuk benne, amire aztán végképp nem számítottam előzetesen.

Bele lehet látni még dolgokat, számomra teljesen összecseng a Fight Club fogadtatására való reagálással ez a film, amit Fincher nem mellesleg már 2007 óta akar tető alá hozni. A főszereplő amolyan Main Character szindrómás, “nem vagyok átlagnép” “érzelmeimet én irányítom” és a többi ráragadt félreértelmezés, amitől különlegesnek érzi magát, ‘látja a valóságot’, hogy a végére rájöjjön a belső képe hibáira, és elfogadja porszem mivoltát a nagyok játszmájában, amibe belekeveredve, a kígyó fejénél járva és azt fenyegetve sem tényező valójában. Na nekik tényleg nem létezik az átlag nép. Tulajdonképpen viccet űz a mantrázó alfa-sigma akárkikkel, azokkal akiknek például Tyler Durden lett a példakép a Fight Club után.

Részemről a Mank (hibája:) után Fincher visszatért a közönségfilmesebb útjára, és valami különlegest tett az asztalra, ami még sima bosszúfilmként is bőven lekötött. Elrepült a 2 óra, mivel a Killer csak a felszínével is magával ragadt, hiszen ahhoz nagyon ért Fincher, de közben meg talán pont a szemünk előtt számolt le a maximalizmusával, nevetett magán.

Killers of the Flower Moon

A művészek szinte követelik, hogy legyen következménye a tetteknek a világban, miközben mutatják mennyire nincs. Bár a Megfojtott virágok Amerika sötét korszakáról mesél, de az általános igazsága természetesen mindenhova érthető.

Érdekes, hogy a könyv amin alapszik a film valójában az FBI születéséről szól, ahogy a neve, az Killers of the Flower Moon: The Osage Murders and the Birth of the FBI is mutatja. A végeredményben pedig inkább csak fricskát kapnak a szövetségi nyomozók a tényleges dráma végén. Na jó, ez valamennyire túlzás, de érdekes, hogy mennyire háttérbe szorultak, hiába volt közük ahhoz, hogy véget értek a gyilkosságok.

A történet középpontjában az Osage törzs van, akiknek csak a puszták jutottak, vagyis maradtak, de aztán “szerencséjükre” a földek alatt rengeteg olaj volt. A felfedezéssel a gazdagság járt, na meg a megjelenő fehérek, akik a pénzre pályáztak. Volt aki fegyverrel vette el tőlük az értékeket, volt aki a bizalmukba férkőzve, barátjukként, vagy épp férjükként taposott át rajtuk a kapzsi céljait kergetve. Leegyszerűsítve ez van a 3 órában, na meg persze a szerelem, ami mindezt megolajozza.

Valahol durva, hogy idén már a második igaz történeten alapuló hosszú drámát nézhetjük mozikban, és Scorsese dupla ennyi pénzből dolgozhatott itt, mint Nolan az Oppenheimerrel. Ez meg is látszik azon, hogy a film mennyire él: rengeteg tényleges díszlet, több ezer statiszta, terepen forgatás. És mindez többnyire filmre forgatva! Az a helyzet, hogy a Killers of the Flower Moon gyönyörű, már persze a maga nagyszabású dráma módján, nem pedig a “látványfilmek” között.

Valamennyire tartottam a hosszú, 3 és fél órás játékidőtől, mivel maga a téma nem érdekelt annyira, és lehet istenkáromlás, de Scorsese már hagyott cserben 3 órás filmmel, így bár bíztam benne, addig azért volt egy kis félsz is részemről. Ez mind persze csak a saját hülyeségem, mert elrepült a játékidő, pedig “csak” sima dráma, a fun, vagyis a “jó idők” rész nem kábítóan szórakoztatóak, mint mondjuk a The Wolf of Wall Streetben, hanem még azt is áthatja a tragédia, ahogy lassan pumpálják ki az Osage nép értékeit a kapzsi emberek.

Gondolom a szereplőgárdát szinte már említenem sem kell. Leonardo DiCaprio hozta a szokásos “Nagyon Színész”-etét, de illik a történetbe. Ahogy Robert De Niro is talán itt tette oda legjobban magát mostanában, emlékeztetve minket, hogy miért szeretjük. Mindkettejük érdekes karaktert kapott, hiszen ők a főgonoszok, de közben meg azért vannak ott árnyalások is, hiszen például a De Niro által alakított William Hale láthatóan szerette is az Osage népet, de közben mégsem tartotta őket a 20. századba illőnek. Mellettük kellett Lily Gladstone-nak bizonyítani, és állta is a sarat.

Igazi régimódi epic dráma került a vászonra, ami szerintem otthon ülve nem fog nagyot menni, könnyebb lesz elkalandozni a figyelemnek, de azért jó, hogy az Apple TV+ azon művei közé tartozik, amik nem csak 1 hetet kapnak a mozikban.

Good Will Hunting – a megnyugtató katarzis ereje?

A minap belefutottam a Louis CK viccbe, miszerint Matt Damon az egyik írója a filmnek, és úgy kezdte a forgatókönyvet, hogy “mindenekelőtt: fantasztikus vagyok, egyszerű munkás, sokat verekszem, de ezek mellett.. az IQ-m szinte végtelen, még suliba sem jártam, csak tudom a dolgokat”. Persze nevettem rajta, viszont fel is élesztette bennem, hogy újra kéne nézni (SkyShowtime-on van épp) a Good Will Huntingot.

A történet ugye egy munkás csávóról szól, aki emellett még zseni is. Egyik nap matematikai feltörőket old meg az egyetem takarítása közben, másik nap majdnem börtön be megy, mivel kezet emel egy rendőrre. Nyilván valami brutális trauma van emögött, amit fel kell dolgoznia, hogy ne “kényelmesen” egy helyben topogjon egész életében. Milyen mázli, hogy pont kiszúrja a matek professzor az egyik fejtörő megfejtése közben, így megmentheti a börtöntől, ha hajlandó terápiára járni. Ezek a filmek már csak ilyenek, főleg ha jó irányba akarnak haladni, hogy valahogy csak összejön minden a változáshoz.

Mindezek persze adom Louie poénját is, viszont…, nem vesz el a filmből. A Good Will Hunting egy olyan jelenet felé halad gőzerővel, hogy minden túlzását jóváteszi közben. Igen, film, persze, hogy elfér a valóság túlpörgetése, a különleges főhős, a zseni, aki közben a saját ~~életét~~ viselkedését nem látja át rendesen ugye. Lehet több a karakter, mint egy átlagember, ez emeli a szórakozást, de eközben az érzelmi útjához simán lehet csatlakozni.

Olyan durva, hogy most valahogy szétesettnek érződött a film. Csak dobálták Matt Damon karakterének útjába a lépcsőfokokat, de némelyik nagyon erőltetettnek tűnt, vagyis inkább csak rosszul illeszkedett a többihez, nem organikusan.

Nyilván mit tudom én, Oscar bácsi jött, de közben meg mégis egyetértek a díjjal. Lehet, hogy két fiatal srác nem tudta visszafogni magát amikor vicces-erős-zseni embernek írta a karakterét, de a főszereplő Will felszabadítását annyira telibe találták, hogy a kicsit nyögvenyelős, de kellő mellékszálak is felmentődnek. Kivéve az amin a fenti linken levő almás poén lovagol, mert a rosszfiú akkora karikatúra volt, hogy tuti finomítani kéne rajta. Na de Will hogy odamondott neki, mert zseni!

A Good Will Hunting tökéleges komfort-film. Jól megcsinált, Gus Van Sant szétrendezte némelyik jelenetét, főleg a csúcspontot a casting pedig fantasztikus Robin Williamszel és Matt Damonnal. Ezek mellett olyan megnyugtató a katarzisa, hogy utána egyszerűen jobban érzi magát az ember.

Oppenheimer – történelemlecke vagy figyelmeztetés?

Mielőtt a konkrét filmre térnék pár dolog mindenképp az Oppenheimer mellett szól, és ha nem tetszett volna akkor is szurkolnék neki: egy komoly témáról éretten beszélő mű 100 millióból, amit filmre forgattak, és elvileg a CGI-t hanyagolták benne, nem csak az atombomba felrobbantásánál, hanem úgy összességében.

Mivel van tele a látvány helyett? Beszélgető felnőttekkel, akik a fizikai elméleteit a gyakorlatba ültetve megalkotják az első atombombát, hogy azt Amerika bevethesse a II. világháborúban. A tényeket tudjuk, a bombát megcsinálják, és le is dobják két városra. Sőt, nem csak ezzel vagyunk tisztában, de lehet már láttunk filmet vagy sorozatot is a Manhattan projektről, mi a fenét lehet hozzátenni? Vagy csak jobban adják elő Nolan rendezésében a mostani színészek?

Mint a címe is mutatja, teljesen Oppenheimerre fekszik rá a történet, azaz 100 millióból egy fizikusról szóló életrajzi filmet kapunk, ami nem csak az atombomba megalkotásáról szól, hanem az ezzel járó önszaggató moralizálásról az emberiség önpusztító képességének szintet lépése kapcsán, na meg a bürokrácia, és annak képviselőinek kicsinyességéről. Meg még… hogy is mondjam, elég tömött a film, ami a 3 órás játékideje ellenére konkrétan rövid.

Kicsit nem is értem hogy gondolták az alkotók, bár az “aki nem ismeri a történelmet pontosan, annak érthetetlen” kijelentést őrültségnek gondolom a film kapcsán, de pár jelenet tétjéről mindenképp lemaradunk — igen, én sem tudtam mindent a bomba alkotásáról és a kor fizikusairól:) –, de a történet, és a mondani való így is révbe ér könnyedén, hogy utána Nolan is aláhúzza, amikor a jelenleg AI-helyzethez hasonlítja a bomba alkotását. Ezt csak interjúkban tette persze, nem kioktatón a filmben.

A történet Nolantől “meglepő” módon 3 idősíkon játszódik, az egyik Oppenheimer élete időrendben, kezdve az európai oktatásával a fasizmus erősödésének felhője alatt, onnan az amerikai tanítása, amiből a háború kitörése és persze a fizika előrehaladása viszonylag gyorsan az atombombával foglalkozó projekt élére repíti. Ez a fő vonal végigvezet a Manhatten projekten is. Mindeközben egy másik szálon Oppenheimer háború utáni meghallgatása a bürokrácia kicsinyes karmában, a harmadik pedig Lewis Strauss kinevezési meghallgatása. Ez utóbbiak már az 50-es években történtek, de nyilván értelmesen össze van vágva az egész a főbb mondanivaló közé, hogy így gördüljön előre a történet és rekfeltáljanak egymásra a szálak. Végig felismerhető pontosan merre járunk, ezért kellett mindenképp a fekete-fehér megoldás.

Annyira furcsa, hogy valójában a sikeres robbantás-teszt után még kapunk egy szinte teljes filmet, egy olyat amit már lehet kevesebben ismernek “betéve”, ennyire sok van a történetben. Nyilván Nolan nem akar tévézni menni, de ha a Secret Invasion 200 millióból készül, akkor ugyanannyiból ez is lehetett volna simán egy 6 részes sorozat, annyi puskapor van itt. Na de akkor nem lehet IMAX vásznakra tolni, hiszen mint tudjuk, az egészet IMAX filmkamerákkal vették fel, ami azért “új”, mert “emberek beszélgetnek” jelenetekre, meg közeliekre nem ezt szokták használni, és ebben a filmben aztán sokat beszélgetnek, de tényleg.

Ha már rátértem a technológiai részére, akkor az alakítások mellett sem tudok elmenni. Kis túlzással olyan érzés, mintha minden ismert név benne lenne. Konkrétan vannak olyan nagyobb színészek itt, akik csak 1 jelenetre ugranak be, és mindent beleadnak, hogy ellopják a showt, de esélyük sincs rá.

A főszereplő Cillian Murphy persze remek, végig ott van az arcán szinte minden, de részemről Matt Damon nyúlta a játékidőt. Vagy Downey Jr. nyúlta. Vagy meglepő módon Emily Blunt nyúlta (azért a nem kezet fogásért megérte a filmbe tenni a nőt). Vagy… szóval értitek, feltűnik valaki és próbál nyúlni, de Murphy mindig visszaragadja a reflektorfényt, ahogy a karaktere szembenéz azzal, amit alkot, és annak használatának következményeivel, hogy aztán koppanjon, mert a hadi gépezetnek már nincs szüksége rá, így minden eddig a szőnyeg alá söpört dolga előkerül.

Az egyetlen negatívum számomra, amivel sokat szokták Nolant ostorozni, és kicsit védhetetlen is, hogy az emberi kapcso… inkább úgy mondom, hogy a koncepciók és az elmélet érdekli. Oppenheimerben is ezt ragadja meg, így például amikor emlegetik, hogy nagy nőcsábász volt az öreg, azt a film nem igazán mutatja be. De ez apróság, mert gyorsan elmenekül innen a történet, csak előtte megkapjuk az első IMAX kamerával felvett szexjelenetet, amiben semmi szexi nincs, a beszélgetés és az elmélet a lényeg ott is.

A lényeg mindenképp az, hogy annyira jó lenne visszatérni az ehhez hasonló nagyszabású projektekhez is a sok agykikapcsolás mellett, amikor a szinte elrepült 3 órás film után ott ülsz letaglózva a látottaktól, hiszen kerülgetem itt, de ez most nagyon nem egy hagyományos látványfilm Nolantől, aki arra menne, vagy akárcsak egy új Dunkirkre, az felejtse el, aki viszont a korszakról egy imerzív élményre, annak irány a mozi.

Spider-Man: Across the Spider-Verse: felülmúlható az Into The Spider-Verse

Az animált képregényfilmek Infinity War-Endgame párosa érkezik? Az Across the Spider-Verse akkora sztorit indított, amit majd csak a következő filmben zárnak le, de ez nem akadályozta meg abban, hogy közben azért rohadt jó legyen.

A helyzet olyasminek tűnik, hogy mivel már bizonyítottak az Into The Spider-Verse-szel, így a készítők még szabadabb kézzel teljesen elszabadultak az animációban, és ez jót tett a filmnek.

Vagy jobb pillanatomban néztem, vagy finomítottak a technikán, de mostanra a framedrop animáció sem zavart annyira. Elvileg utóbbi áll fenn, avagy fejlesztettek az első rész óta. Ügyesebben “zizegett” a kép folyamatosan, és lapoztak a képkockák. Igen, most is egy felélesztett képregényt kaptunk, olyan volt nézni, mintha az oldalakat falnánk. Még amikor kicsit unalmas lett volna épp a történet, akkor is felhúzta a vizualitás a végeredményt. Öröm volt nézni, ahogy a film a zenével lüktetett előre, ahogy keverte a stílusokat mégis

Amúgy kíváncsi lennék, hogy az ötletek mennyisége és aprólékos kidolgozása mennyire csapódik le ténylegesen a nézőknek. A nyilvánvaló dolgok, például Gwen hangulata a többiekre átugró színével, vagy a multidimenziós dolgoknál a chromatic aberration könnyen kiszúrható, de sok hasonló lehet benne, ami talán 5. nézésre, talán soha nem érik be, és mégis heteket görnyedtek fölötte. Biztos mellettem is elment sok minden.

A történet röviden annyi, hogy van egy Pókember közösség, akik az Into The Spider-Verse-ben történtek miatt kénytelen a multiverzumokból kiszökő gonoszokra vadászni. Ezen kívül Miles Morales még egy “heti aktuális” gonoszt is kap Spot személyében, aki képes a testén levő fekete lyukakon át teleportálni. Most nem jut eszembe jobb leírás rá. Miles alapvetően nem tagja ennek a csapatnak, de Gwen igen, így tudja újra meglátogatni a barátját.

Összességében jó volt tudni, hogy félbevágják, mert különben másfél óra után mindenképp az ugrott volna be, hogy milyen kapkodós lehet majd a befejezés. Hát nem az, egyszerűen csak a “minden veszve” pillanatnál jön a To be continued…

Viszont ha már előrángattam az Infinity War-Endgame párost, akkor valójában itt máshogy van a félbevágás. Ott Thanos története iszonyat erős volt, és kvázi véget ért, itt viszont mindenkit lebegtetnek. Vajon a Spider-Man: Beyond the Spider-Verse tökéletes egésszé teszi majd a sztorit? Reméljük jövőre eldől.

A lényeg, hogy hatalmas élmény magában is a film, egy percre sem engedett el, viszont mindenképp kell hozzá a sorozatok szeretete, annyira évadfinálés, nemhogy befejeződő történetet nem ad, de lezárható érzelmeket sem.

Úgy örülök, hogy végre nem csak a 3D realisztikusra törekvő mainstream animációs filmek vannak, hanem kinyílt a vázlatfüzet, lásd az első részt, vagy a Puss in Bootsot, vagy épp az érkező új TMNT-t.

- A múltba →

Kategória archívum: ********