TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Filmbuzi *human made

The Odyssey

Úgy tűnik Nolan nem látja túl fényesen a jövőt, hiszen az Oppenheimer után ismét azzal foglalkozik, hogy egy nagy tett miképp fordíthatja rossz irányba a civilizációt. Csak most felrobbantja a bombát tényleg. Akinek az Oppenheimerrel az volt a baja, hogy maga A Teszt csak egy pukk volt — most ne menjünk bele jobban –, az itt a film utolsó harmadában kétszer is megkapja amire vágyik, csak épp jár mellé némi gondolkodni való is a civilizáltságunk feladásáról.

Érdekes amúgy, mert a történetről mit lehet mondani? Odüsszeusz részt vesz a Trója elleni háborúban, és ezért hátra kell hagynia feleségét és fiát. A kereskedelmi útvonalak fölötti irányítás miatt, regéli az információ öntés a film első harmadában, 10 évig dekkol a hatalmas sereg Trója falai előtt esélytelenül, mígnem Odüsszeusz ki nem eszel egy cselt, egy eszközt, ami megszegi az eddigi harcászat és viselkedés szabályait. Nyilván a falóról van szó, az istenek ajándékáról, amiben harcosok lapulnak, akik több napon át ott élnek, ennek minden realista következményével.

Vagyis a történet onnan indul, hogy Odüsszeuszt várja haza a családja, de mivel nem jön, híre sincs hova tűnt a Trója fölötti győzelem után, így kérők hadával van tele a háza, akik a felesége kezére, és persze a hatalomra pályáznak. Igazi Nolanos a felépítés, mert egy része a Trójában történtek felidézése, amire Odüsszeusz nem hősként tekint vissza hanem a PTSD ködén át, egy része a háború utáni istenekkel dacolós hazaút, egy része pedig a jelen, a feleség és gyerek sorsa. Meg sok intrika.

Nolant szokás szerint ismét a koncepciók vezetik főleg, ezért is biztos pont nagyjából minden ismert színész összeszedése, akik még ebbe is tudnak emberséget vinni. Megint azt a szót fogom használni, mert igazából az egész filmre illik, hogy érdekes egy ennyire régi, nagyjából végtelen hatású történetet nézni egészében, aminek részeit már Nolan is megrendezte korábban különböző filmjeiben, mert minden ismerős lesz belőle, és jó részük mégis hatásos most így elmesélve.

Megvalósításilag az első óra kicsit nyögvenyelősnek érződhet. Talán ezúttal az expozíciót sem csomagolta olyan ügyesen Nolan, mint szokta, viszont maga az utazás felidézése már hatásos a többször horrorba átcsapó mozzanataival, kezdve a barlanggal, hogy végül a film utolsó harmadára összeérjenek a témák és a néző szinte kívánja az erőszakot, ami kibontakozik, és ezzel aztán koppanjon is rögtön.

Nem szabad, hogy csak a mítosz maradjon hátra, a hőstett, a győzelem, a körítés és a következmények a sok elbeszélés során nem veszhetnek el a lemenő napot követve.

Technikailag viszont végképp fantasztikus a Odyssey. Egyszerűen gyönyörű a film, még a “sima jelenetek” is néha, már az első óra túlélése után, de Nolan épített díszletes és miniatűrökkel teli akciói is jót tesznek a látványnak, nem súlytalan CGI semmik veszik körül az embereket például Trója ostrománál. ~~Érde…~~ jó nézni a hagyományos blockbuster filmkészítést így az általam moziban legutóbb látott Supergirl után.

Az előzetesekkel szemben természetesen értelmet nyer a fekete homok, vagy épp az idegen kinézetű táj is, hiszen akkor épp elveszettek Odüsszeuszék, így minden kikötés vadidegennek és veszélyesnek érződik számukra, amit remekül átad némelyik helyszín. Agamemnón Batman páncélja pedig olyan szinten értelmet nyer a Trója elleni harcban vizuálisan, hogy tökéletes választásnak tűnik abból a szempontból, amit az ábrázolás el akar érni. Mondhatni hozzáköltés, pont ahogy az Odüsszeia minden este a közönséghez viszonyulva volt előadva anno, “kimagaslott a tömegből fekete páncéljában”, vagy hasonló.

Nehéz meghagyni a meglepetéseket (tudom, a könyv, de ki tudja fejből a megpróbáltatásokat vajon), így inkább még azt említeném, hogy az Odyssey az eddigi legdrágább R besorolású film, és ezzel nem viccelnek, mert a borzalmaktól tényleg nem fordul el a kamera, átadva az utazás nehézségeit. Nem is tudom melyik volt a leghatásosabb a horror betétekből, mert ezekből van több, mint régimódi csatából.

Egy kicsit a színészekre is visszakanyarodnék, mert nekem Robert Pattinson és Matt Damon is hatalmas hatású volt. Kevés leading man lehet aki ennyire bevállalja a pussy szerepeket, mint Pattinson, de idén ugye a Drama után másodszor is hasonló figurát hoz, csak most végképp a rossz oldalon. Damon pedig bír a hatalmas vállalással, amit a szerep jelent. Érdekes, hogy ismét Nolan hozta ki belőle, mert az Instigators és a Rip azért nem akkora munkái az utóbbi évekből, erre tessék, most még az Oppenheimernél is nagyobb kihívást visz el. Azért fogalmazok így, mert benne kételkedtem kicsit, és az első órában ez nem oszlott el, na de utána mutatja, hogy mennyire jó húzás a széttört “hős” szerepére. Viszont Tom Holland… bár igazából annyi a szerepe is ami mutat, a fiús viselkedés, az örök 20 éves, szóval még ő is remek casting.

Igazából az egész stáb erős természetesen, hiszen mindenkinek 3-4 jelenetben kell bizonyítani. Mármint ez úgy értem, hogy lehet nem emlegettem Anne Hathawayt például, vagy épp a még kisebb szerepű Zendayat, vagy Samantha Mortont, pedig ők is fantasztikusak. Eszméletlen kihívás lehet, hogy ebben a gárdában nagyjából mindenkinek olyat kell letenni, ami máshol ellopná a showt. Pont mint az Oppenheimernél amúgy. Konkrétabban egy átlag filmben közepes színészek között feltűnne Pattinson ezzel az alakításával, akkor mindenki csak róla regélne, mint mondjuk Hoffmanról tettük a karrierje során néha, itt meg csak egy a sokból, mert mindenki ilyet villant.

Nehéz volt ez az írás kicsit, mert magát a zsánert nem annyira szeretem, még ha a felépítése időtálló is. Talán ezért is emlegettem túl az első óra nehézségeit, és később is bántott néha például a vágás. Emiatt gondoltam csak érdekesnek sokáig, ami az agyat mozgatja inkább pár hatásos kitérővel, mint A Barlang vagy a lakoma, erre teljesen elkapott a third act, addigra már érzelmi szinten is.

Backrooms

Bár lehet nem a kontextussal kéne kezdeni, de annyira durva, hogy két horrorfilm között mennyire eltűnt egy 200 millióba került Star Wars film. A Obsession épp az idei év Sinners-ét húzza, eszméletlen WOM-tal nőtt a második hétvégéjére, az emberek “ezt látnod kell” módon ajánlják egymásnak. Mellette kvázi bukott az említett nagy IP, a Mandalóri, és most jött a Backrooms, ami az A24 legerősebb hazai nyitása lesz, még az is lehet, hogy többet hoz majd az első hétvégjén, mint az immáron harmadszor emlegetett nagy IP.

Az emberek ki vannak éhezve valami másra? Mert ez az. Más. Nyilván nyáron lesznek majd nagy győztes stúdiófilmek, de a kis meglepetések ekkora hasítása nem csak azt sugallja, hogy több horrorra vágyunk.

Mindezt egy átmeneti terekről szóló filmnél lehet ellőni.

A történet egy pszichiáterre és egy bútorbolt tulajára koncentrál. Utóbbi még a válását igyekszik feldolgozni a szakembernél, miközben az üzlete sem hasít túlzottan, mert borzasztó minőségű garnitúrát szór ki túlárazva. Az első furcsaság, hogy valami fogyasztja az áramot, és ezt főleg éjszakánként lehet észrevenni. Mivel emberünk a boltban is alszik kényszerűségből, így egyik este a világítás ingadozásának felderítése közben az alaksorban a falban talál egy olyan részt, amin át lehet lépni valami más helyre.

Többször is érdekesen leírják ezt a teret, de azt meghagyom a filmre. Elképzelni valahogy úgy kell a hátsó teret, mintha egy irodaház csak folyosókból állna, amiket egy állandóan romló agyú csapat épített, félmagas falakkal, a merőlegesek feltételezett de nem szeretett ismeretével, semmibe sem vezető lépcsőkkel és hasonlókkal. Aztán jött egy berendező, és odaszórt dolgokat, táblákat, bútorokat, és mást. Mindez valami végtelen köztes, vagyis átmeneti térnek érződik, amit az ajtóra bukkanó férfi el is kezd felderíteni.

Ez most kettős lesz: nem volt elég puskaporuk a történetben a játékidőre, de közben pedig olyan erősen kezdődik, és az átmeneti részben való mászkálás annyira hangulat és más, hogy nem tudnám ténylegesen leszólni. Nincs 100 hasonló film a mozikban. Bár akarnak mondani valamit a megrekedésről, a változás kerüléséről, de mégis új végeredményt várásról, meg persze a traumák hatásairól, de közben mégis kellett volna még valami. Viszont mindemellett a creepy vibe meg hatalmas. Átjön, hogy miért csábító és vagy őrjítő is a megrekedés.

És több eszméletlenül fasza jelenet is akad.

Konkrétan már azért megérte leforgatni az egészet, amikor Chiwetel Ejiofor először bemegy “hátra”. Hatalmas nyitott szobákban mászkál, de mégis klausztrofóbikus az egész, és már a harmadik kanyar után ijesztő a gondolat, hogy miképp talál majd vissza. Később természetesen Renate Reinsve pszichiátere is belevonódik a cselekménybe, és kap egy hozzá illően elszabadulós drámai pillanatot.

Ezt a hangulatot, a karakterekkel felfedezést és persze a tétek emelkedését jó ideig képes megtartani a vagy 20 éves rendező, hogy csak a végébe törjön bele a bicskája. A sorozat youtube alapjait elnézve nem meglepő, hogy a hátsó szobák kinézete magával ragadó, és igazából nekem ez teljesen eladta az egészet. Nem kell hozzá látni amúgy az említett videókat, azaz a websorozatot.

Igazság szerint a film első fele egy olyan csekk, amit a befejezése nem tud beváltani, és feltehetően azzal lesz a legtöbb baja a nézőknek. De annyira nem tipikus, különleges élmény a Backrooms, hogy nem lehet nem ajánlani, főleg, hogy a hasonlóan átmeneti teres Exit 8-nál sokkal jobb. Majd a 2. részben jobban kifejtik? Szinte biztos, hogy az A24 már most írja a csekket…

The Drama

Biztos nem ezzel kéne kezdenem, de az antiromantikus feel bad dráma vágása annyira zseni már az első percekben, hogy rögtön érezni rajta a biztos kezeket. A Dream Scenariot rendező Kristoffer Borgli teljesen megtalálta magát, és ezúttal összeszedettebb, de mégis kalandozó filmet tett az asztalra. Lehet keverem a képeket, de hát a Kész dráma is ezt teszi.

A történet egy az esküvője előtt álló párról szól, akik szinte már akkor sem állíthatnák le a “folyamatokat” és fújhatnák le a nagy napot, ha akarnák, letükrözve mennyire be tud ragadni az ember bizonyos dolgokban néha. Ott kapcsolódunk be, hogy a vőlegény írja a köszöntőjét, itt bizonyít a vágó és a rendező, mert 10 percben letudják a romantikus részt, de zseniálisan, és értjük miért van együtt a pár. Ennek megfelelően, aki romantikus filmre menne, annak ez itt a figyelmeztetés.

Az igazi cselekmény onnan indul, hogy épp kajakóstoláson vannak a főszereplők egy ismerős párral, akik amúgy a tanúk is, és borozgatás közben előkerül, hogy kinek mi a legrosszabb dolog az életében, amit vala elkövetett. Az ismerősök is kitálalnak, egész kemény dolgokat tettek, de a Zendaya által alakított nő közéjük dobja az atombombát a sajátjával. Nyilván nem fedem fel, sosem tennék ilyet.

Érdekes amúgy a Drama felépítése, mert a reklámkampány teljesen a kíváncsiságra volt kihegyezve, vajon milyen rossz dolgot mond a nő, de ez nem nagy csavar, mert úgy a 20. percre kikerül az asztalra. Viszont jó nézőcsalogató, és remek “felszín”? Ennek a levezetése is érdekes és lebilincselő, hiszen a vőlegényt sokkolja amit megtudott, próbálja megérteni, miközben a saját szerelmét is felül kell vizsgálja. Vagyis ez így olyan átlagosnak hangzik, de közben a film iszonyat cringe és néhol sötét humorú, na meg az az önmagába nézés sem normális. Semmi sem az!

Mindeközben rengeteg mindenkit érintő probléma is előkerül, köztük pár nagyon amerikaival. Nem is tudom, sok mindenen lehet gondolkodni kijőve róla. Nehéz spoilerek nélkül tényleg. Szóval az ominózus vacsorán minden ami elhangzik szörnyű, de közben bizonyos dolgokkal szemben valahogy elnézőbb a társadalom, aminek a képmutatása rögtön elénk van téve, irány a morális szürkezóna. Ellenpontnak ott van a magukat elveszettnek érző fiatalokat körülvevő kultúra kérdése. Vagy épp az, hogy mennyire ismerhetünk másokat, akár olyanokat akikbe 2 éve szerelmesek vagyunk? Képes-e az ember változásra? Ezt el tudjuk fogadni?

A kidolgozás egy részét, a vágást már éltettem, de minden másról is csak pozitívan tudok nyilatkozni. Egyrészt iszonyat jó volt nézni egy igazi filmet a heti Új Scrubs rész “Netflix-kinézete” után, de erről persze csak én tehetek, mert nem volt kedvem az PVOD-re megjött Avatart letudni. Haha. Szóval igazi filmes, pár gyönyörű helyszínnel, és igazi nagyvásznas alakításokkal.

Tippre akiket eddig nem győzött meg Zendaya, azok talán most majd felszállnak a vonatra. Mármint részemről sem kedvelt színésznő valahogy, de a tehetsége az Euphoria-tól kezdve tisztán látszott. Itt is megvan benne a sötét energia már az idilli részeknél is (nagyon nagy kontraszt valami idióta youtube játékos videót nézni a főszereplőkkel a film előtt vagy után). Viszont Robert Pattinson remekül hozza a szerelmest, aki mindezt nem látja a nőben. Vagy elvakítja az érzelem? És a nagy felfedés után pedig olyan fantasztikusan merül el az örvényben a karakterével, hogy tényleg csak a pozitív jelzőket lehet dobálni.

Nagyon megosztónak tűnik a film, iszonyat érdekes, és görbe tükör… Amerikának? Vagyis nem csak nekik, de azért… Viszont aki nem akar épp szembenézni a “te elmondanád a legrosszabb dolgot amit tettél?” vagy “akarnád tudni?” és hasonló kérdésekkel, az ne erre rohanjon a párjával. Ami biztos, hogy ad beszélgetni valót a film. Nem is tudom, az első amerikai mestermű 2026-ban? Ez lehet túlzás, de nagyot vállalt a Kész dráma, és sikerült is neki ezt tálalni.

Train Dreams

Nehogy fellengzősként értelmezzétek amit írni fogok, de Az álmok vágányán megnézése után már mindent értek a sok itteni ajánló komment kapcsán. Komolyan, teljesen meghatott a mű engem is, viszont jön a de, pont azért mert olyan… egyszerű. Ami ez esetben jó!

A Train Dreams azt a régimódi hollywoodi dráma érzést hozza, ami sokaknak hiányzik. Mindezt úgy teszi, hogy a főszereplője csak él és megél, de olyan többnyire hétköznapi dolgokat, amikkel mind szembe kell nézzünk, amikor számba vesszük mi fontos az életben.

A történet tényleg röviden összefoglalható: egy favágó összejön az élete szerelmével, kabint épít neki, és elkezdenek élni. A munkája hónapokra elszólítja, de pénz kell a modern korban, és így talán még jobban értékelheti, amikor végre otthon lehet a szeretteivel, rádöbbenhet, hogy az az igazán fontos. (Na jó az is, hogy sok fajta ember megismerjünk, mint teszi a munkája alatt.)

Lehet még más témákat is elővenni a film kapcsán, hiszen a természet is nagyon kiemelt a történetben, és olyan merengőn beszélnek az iparosodás következményeiről, az erőforrások néha felesleges kizsákmányolásáról, a halálról, a Föld koráról és változásáról, ennek érdekességéről, az idők végéről, de közben mégis a főszereplő személyi története az ami mellé pattanunk a vasúti kocsiban. És ez rezonálhat sokaknak.

A megvalósítása pedig mestermű szerintem, mármint… Most is előrángatom, hogy régimódi, bár nyilván a digitális szenzorok segítették a tényleges gyertyafényben felvett belső jeleneteket, de úgy értem ezt, hogy hagyományosan bevált gyönyörű kompozíciókkal van tele, kezdve rögtön az elején a kidőlő fával. Az “egyszerű” élet szépségeit remekül húzza alá az “egyszerű” érzetű fantasztikus fényképezés, amit nyilván rengeteg munkával tudtak ilyenre csinálni. Külön érdekes a képarány, 3:2, ami inkább a fotók terepe, a filmek vagy szélesebbek, vagy 4:3 szoktak lenni, és ettől minden kép tudat alatt is fotónak érződik, egy élet megörökített pillanatának.

Az alakításokról is csak hasonlókat tudok amúgy mondani. Szerintem senki sem számított Oscar jelölésre, mert talán kettő nagyon színészbarát jeleneten kívül csak a visszafogott és hihető szerepet kellett hozni, és hát ez mindenkinek ment. Nem kiugró, de ebbe a történetbe aztán főleg elmondható, hogy direkt nem az.

Szóval minden értek, könnyen érthető darab a Train Dreams, de páran lehet magukhoz ölelték a szeretteiket utána, vagy egy nehéz pillanatukba meglátták a szépet is az életükben, és pont ezen rezonálás miatt szerethető film. Kicsit szentimentális mű, de ehhez teljesen őszintén áll, nem modern cinikusan, és egyszerűen jó és kellemes nézni, még a szomorú pillanatai ellenére is.

Mellékvágány, de vajon lesz valami Netflix Original+ vagy hasonló jelölés? Igazából nekem filmszeretőként visszás, hogy a berendelt gigagagyi Netflix filmek ugyanúgy vannak jelölve, mint a Sundance-en készen vásároltak, amikbe a Train Dreams tartozik.

Bugonia – az utolsó kapcsolja le a villanyt

Nem gondoltam volna, hogy a Bugonia-t az Oscar pótlásaim végére kéne tenni, mert valami iszonyat furcsa és érdekes trip az egész, fantasztikus alakításokkal tele.

Igazából az elején teljesen letörtem, mert kicsit megfáradtnak éreztem már Yorgos Lanthimos stílusát, vagyis inkább ezt a rendezési, fényképezés és zenei keveréket, amit összehozott a Poor Things óta Robbie Ryan és Jerskin Fendrix duójával ilyen szempontból. De még a színezés is, pl. ez a kép Emma Stone-ről annyira “Yorgos”. Nagyobbat nem is tévedhettem volna? Amikor vége lett, akkor szinte olyan érzés volt, mintha most fejlesztette volna tökéletesre amit akart, de közben meg mert már elengedni is magából, játékosabb, mint a Poor Things. Kommerszebb, mint a (kézzel egy nagy halmazt mutatok az eddigi filmjeire), de mégis nagyon ő. Erre ez volt a legkevésbé sikeres műve mostanában.

A Bugonia amúgy a koreai Save The Green Planet remake-je, de annak a projektnek a hosszabb útja végén érkezett Lanthimos, és nekem úgy tűnik eléggé magáévá tette a mesélését az amúgy remek ötletnek. Legalábbis így a világjárvány utáni időkben még érdekesebb az alap, és amit kezdenek vele.

A történet egy összeesküvés hívő páros körül bonyolódik, bár inkább csak az egyikőjük megszállott, a másiknak csak nincs senkije a világon és ezért tart vele. Nem is ez a lényeg, hanem a cselekedeteik, mivel azt gondolják az Androméda űrlényei közöttünk élnek, és az egyikőjük a közeli multicég CEO-ja. El is rabolják, hogy vallásra kényszerítsék, és az emberiség jövőjéről tárgyaljanak a holdfogyatkozáskor észrevétlenül érkező hajóján. És ez csak az első fél óra!

Igazából azért emlegetem ennyit Lanthimos-t, mert a stílusjegyek alatt tényleg szinte az egész életművének itt a vibe-ja: akad horror, iszonyat fekete humor, képtelen koncepciók normálisként ábrázolása, szatíra, és még sok minden. Azt bírom benne, hogy bár kell egy hangulat a filmjei nézéséhez, de többnyire tényleg el mer merülni az elszálltabb ötletekben, nem pedig félénken kacsingat, vagy utal rá, hogy “mégsem úgy gondolta”.

Egyszerűbben mondva, itt is, a két összeesküvés hívő nem a vicc tárgya, vagyis… na, nem kintről “okosan” nevet rajtuk, hanem a képtelen koncepció során a fekete, abszurd humorba vonja őket. Mondjuk segíti a helyzetet, hogy Emma Stone az említett CEO, de Jesse Plemons a másik oldal vezetője, a szokásos remek alakításával, míg Aidan Delbis hozza a szívet.

Tudom, kerülgetem miről szól a film, de valamennyire nehéz a fordulatainak lelövése nélkül beszélni róla. Leegyszerűsítve mondanám, hogy az osztályharcról, de és ez nem idegen Lanthimos-tól, de nem kell félni, ez már az új hullám része, mint a No Other Choice, nem csak simán “gazdag rossz, szegény jó” a tanulság vagy ilyesmi. A legérdekesebb része ennek a vonalnak itt a kommunikáció nehézségének ábrázolása, ahogy a CEO a korporét szövegeivel falakba ütközik, mert csak “dolgozó méheknek” gondolja a szegényeket. Talán. Amit megfejel az is, hogy mennyire el lehet merülni a véleménybuborékokban.

Viszont a fő témának valahova az emberi és emberiségi természetet tenném. Mindent megrontunk? Ha az utolsó fél órát nézzük, akkor valahova ide teszi a kimondott dolgokkal a hangsúlyt, miközben nézzük két a társadalom által mindenképp őrültnek tartott ember és egy foglyul ejtett nő kálváriáját. Igen, még ott is előtérben van a gazdag-szegény kérdés, de csak egy szinten, mellette pedig, ha lehet így mondanom, játékosan, de ösztönibb rétegre is tolja a görbe tükröt Lanthimos, amiben ezerrel nyomjuk a gázt a pusztulásunkba, pedig tudjuk, hogy oda vezet például a környezetszennyezés is. A konfliktus a vérünkben van, így kommunikálunk, nincs kiút.

A megvalósítás amúgy szerintem gyönyörű. Míg az elején kicsit elrettentett a szokásos Lanthimos-Robbie Ryan fényképezés megszokottsága, ha mondhatom ezt rá, mire beindult a történet már teljesen el tudtam merülni benne. Azt hiszem a fenti képen látható volt az a pillanat ami végképp elkapott tőlük. Ugyanez a zene harsányságára is amúgy, mert illik az említett tényleges és teljes elmerülésbe, hétköznapinak tűnő pillanatok mögött is grandiózus harcok folyhatnak, drámai zenével! Mondjuk itt Jerskin Fendrix nem tudta felülmúlni a Poor things fináléját, hogy saját magához hasonlítsam.

Fantasztikus élmény volt.

Azt csak félig értem, hogy miért került be az Oscar legjobb tízesébe akárcsak a No Other Choice helyett, de közben meg Lanthimos-t imádják, és konkrétan talán ez a legkommerszebb műve eddig, akármilyen elszállt koncepció köré is fűzte. Sőt, szerintem ha az első hétvégéjén elegen mentek volna valahogy rá a mozikba, akkor az elszálltabb pillanatai miatt kicsit Substance-szerű “ezt látnod kell” utat is bejárhatott volna.

Gondolom lejött, hogy érdekességképp ajánlom, de a magam részéről lehet tényleg az Oscar filmek pótlásaim végére kellett volna hagynom. Velem marad, de valahogy a nihilizmusával olyan… megnyugtató mégis.

Marty Supreme – a káosz filmen?

Ilyen amikor egy film szállítja amit a hype sugallt? Oké, nálatok nem tudom hova esett Marty, de itt a nagyváros táborban ha nem is messiásként, de egy remek élményként volt előzetesen belőve, ami könnyedén sikerült Chalametéknek.

Lehet ide a leadbe még kéne emlegetni hasonlóságnak mittudomén, a Hustlert és a Color of Moneyt, de inkább balról támadnék, a Marty Supreme olyan, mint a Crank, amikor kijöttem a moziból fel tudtam volna rúgni valakit. Ennyi energia iszonyat kevés filmben van. Pedig “csak” “életrajzi”* mű egy pingpong bajnokról, bár nem a sporton van a fókusz.

A történet Marty Mauser körül bonyolódik, és azért tettem az előbb csillagot a biográfia mellé, mert igazából lazán alapul az igazi Marty Reisman életén a film. Elnézve a csávó wikijét, csak pár fordulatot vettek át, és a showman viselkedéséből kicsit, meg a mondást, hogy valamennyire szélhámosnak kell lenni a jó pingpong játékosoknak. Na a kötelező kört leszerváltam.

Tehát Marty épp az angol világbajnokságra készül, de előbb még teherbe ejti a gyerekkori jóbarátját, átver egy kicsit lassú srácot, és kirabolja a nagybácsiját, hiszen kell a pénz repjegyre. Két és fél órás a film, és az első tízet írtam le belőle. Valahogy így kell elképzelni az egész művet, Marty szélhámosként felültet mindenkit, és az ezzel járó következményekkel zsonglőrködik. Konkrétabban a film majdnem fele arról szól, hogy igyekszik pénzt szerezni a japán világbajnokságra való kijutásra, és ehhez milyen utakat próbál bejárni, mennyi embert képes bántani, hogy végül csak utolérje az élet pofonja.

Mindezt megfejelve azzal, hogy a szélhámos nárcisztikus maszk mögött valami eszméletlen belső késztetés van a sport élére törésre. Nem csak a pénz és a hírnév Mary fő hajtó ereje, inkább az élet versengésében akar az élre kerülni, amihez jó keret a megtermékenyülést mutató főcím és az utolsó mosoly.

Tudom, nagyon magasra tettem a lécet az elején, de azt mindenképp hozzá kell tennem, hogy a főszereplő nem jó ember, hogy enyhén fogalmazzak. Igazi hasonlítás még a Wolf of Wall Street, csak fényűzés helyett a mocsokba merülés közben tökéletes a flow és repül az idő. Nem szerethető Marty Mauser, és csak kicsit tudtam neki drukkolni, amikor látszólag minden összeesküdött ellene, de még akkor is ugye mennyi rosszat tett a helyzet előtt. Mondjuk itt már teljesen látszik a casting ereje, hiszen nem lehet nem szurkolni a Kevin O’Leary által alakított karakter ellen. (Főleg, és egy kis valóság, hogy O’Leary szerint miért nem használtak AI-t az extrák helyett…) Koppanni kell a g**i üzletembernek is kicsit. Kalandozok megint, szóval nem szerethető a főszereplő, de végig érdekes.

Viszont, bár eddigi is bírtam Timothée Chalamet alakításait, és a Dűne se semmi tőle a 2. részben, a Complete Unknown is remek volt, de itt aztán tényleg eltűnt. Hihetetlen, hogy mennyire át tudja venni a vásznat a pali, ez mindenképp sztár kvalitás, akármennyire is kapálóznak páran ez ellen. Az se semmi amúgy, hogy Odessa A’zion és Gwyneth Paltrow az egyedüliek, akik képesek tartani a lépést Timmy-vel itt.

A megvalósítás pedig zseniális, bár itt már lesznek negatívumok azért. Ugye a Safdie testvérek a Good Time – Uncut Gems duóval már letettek két nyughatatlan mesterművet, aztán szétváltak, és úgy tűnik az igazi juice a Marty Supreme felé kanyarodó Josh Safdie-nél volt, mert Ben Safdie az Oppenheimer-beli szereplése után filmügyileg a Smashing Machine-t tette az asztalra, oké, sorozatilag a Curse-t, de ott meg a zseni Nathan Fielderrel alkotott közösen, szóval az nem teljesen saját.

Igazából a Safdie tesók együtt erősebbek, vagyis inkább különlegesebbek voltak, és Josh Safdie-t jobban érdekli a megvalósítás része a rendezésnek, a fényképezés, a vágás, a színészek energiájának tökéletes megcsapolása, így látszólag ő adta a közös stílusuknak a könnyen felismerhető részét. A Marty Supreme az említett Good Times – Uncut Gems életműbe illik jobban, csak épp hagyományosabb, egyszerűbb film annál. Mármint nem a sport a lényeg, de mégis csak annak a zsánernek a zabigyereke ez, onnan merítve a csúcspontját is, így könnyebb kapcsolódást ad a nézőnek, mint az említettek.

Persze az is tény, hogy Josh Safdie hozta magával az Uncutból Darius Khondji-t cinemtographernek — aki amúgy Eddingtont & Mickey 17-et is lőtt 2025-re, itt pedig 35mm-es filmre dolgozott — és Ronald Bronsteint írónak. Szóval ezért is lehet közelebb ahhoz a filmhez a Marty Supreme.

Még azt akartam, hogy a filmbeli karaktert látva mindent értek a reklámkampányból. Nem adta el tökéletesen a filmet amit Chalamet művelt benne, de külön előadás az egész, remek DVD extra.

Tehát a nagy negatívumom az, hogy hagyományosabb a Marty Supreme, mint az Uncut Gems? Na jó, a közepén Marty elég sok utat jár be némi pénz előkerítéséhez, és ott mintha lenne üresjárat (bár gázfröccsöt akkor is nyomott Josh Safdie, szóval inkább túltöltések ezek), de ezzel zárom is ezt a sort. Hatalmas moziélmény volt, az biztos, ilyen lelkesen ritkán jövök ki. Szerintem akit nem kap el az energia, azt inkább kimeríti majd, a megosztóbb darabok közé sorolnám a filmet, de akit feltölt, nos…

28 Years Later: The Bone Temple – a gonosz másik arca

Jó fél évvel az előző rész után megérkezett a Csonttemplom, ~~A végzet ereklyéi: Csontváros~~ a 28 évvel később folytatása, ami a tervezett trilógia második felvonása is egyben. Humanhez hasonlóan nekem is piszkosul bejött tavaly az “első” rész, a Boyle/Garland duóból viszont ezúttal csak Garland papa maradt meg, hiszen a folytatást már Nia DaCosta (Candyman, The Marvels) jegyezte – szóval kíváncsian vártam, sikerül-e vajon fenntartani a varázsát ennek az új iránynak…

Nos, röviden és tömören: abszolút.

A cselekmény kvázi rögtön felveszi az előző rész fonalát, vagyis a fiatal Spike (Alfie Williams) abba a szektás társulatba keveredik, amit Sir Lord Jimmy Crystal (my main man Jack O’Connell) vezet. Rövidesen kiderül, hogy Sir Jimmy “Öreg Nick”, azaz a sátán gyermekének tartja magát, amit a többi híve, az “ujjak” töretlenül el is hisznek neki. Spike a kellően traumatikus beavatási rituáléja után kénytelen velük tartani, és rövidesen ráébred, milyen szörnyű tettekkel próbál Sir Jimmy és a “kultistái” az uruk kegyében járni, bemutatva a gonosz egy egészen másik arcát ebben a reménytelen, pokoli világban – a zombikon túl.

Eközben a szintén első részből megismert Dr. Kelson (Ralph Fiennes) a Sámson névre keresztelt alfa zombival próbál kapcsolatot kiépíteni. A doki lépésről lépésre igyekszik egyszerre egyre közelebb kerülni Sámsonhoz és megtalálni a gyógyírt (ha létezik) a dühkórra, ami kioffolta a brit szigeteket. Gondolom nem meglepő, hogy a doktor úr és a “jimmyk” találkozása elkerülhetetlen, és nagyon ügyesen is közelít egymáshoz folyamatosan a két szál, hogy aztán az egész kicsúcsosodjon egy… na de nem rohanok ennyire előre.

Az elődjéhez képest sokkalta kevesebb a klasszikus értelembe vett “akció” a zombikkal, a horror illetve a borzongás elsődleges forrása az Sir Lord Jimmy és az ő szörnyű karitásza, amit a vidéket járva újra és újra elvégeznek az Öreg Nick parancsára, akinek szócsöve ugyebár az “original” Jimmy maga. Jack O’Connell-t jómagam lassan 20 éve kísérem figyelemmel a Skins 3-4. évada óta, amiben Cook-ként szerintem lehengerlő alakítást nyújtott, a srác tehetsége pedig végre másnak is szemet szúrt így a tavalyi Bűnösök után, na meg persze most is. Egy igazi rohadékot alakít ezúttal is a brit Jimmy Saville után mintázott pszichopata szektavezető személyében, aki mesteri módon képes lyukat beszélni a többi ujj hasába… egyedül Jimmy-Ink, az egykori “Kelly” (Erin Kellyman) az, akinél elkezd rezegni a léc a cselekmény előrehaladtával.

Sir Jimmy és az ujjak társasága bemutatja, hogy egy ilyen világban még a zombiknál is lehetnek sokkal de sokkal rosszabb dolgok, és a Kelson által a Sámson-félékben diagnosztizált pszichózis és tévképzetek egészen más formában is manifesztálódhatnak. Az egész film ereje ebben rejlik és ez is rántja be a nézőt szerintem: az a fajta kontraszt, amit az elvileg “épelméjű” emberek és a dühkór által megfertőzött “agyatlan” zombik között fest le a film a Sir Jimmy – Spike – Kelly – Sámson – Dr. Kelson vonalon. A nevekhez való hozzáállása a két félnek is erről árulkodik, hiszen az egyik minden tagját saját maga után “Jimmy”-ként nevezi el, még az élet pártján Dr. Kelson még az alfa zombit is képes emberként kezelni és Sámsonként tekinteni rá.

Ami számomra roppantul meglepő volt, hogy mennyire természetesen haladt előre a cselekmény, még úgy is elrepült a kétórás játékidő, hogy relatíve nincs túlzottan sok “akció” a Bone Temple-ben. Viszont annyira érdekes és egyedi szekvenciákat dobál ránk a film ebben a világban, hogy egyszerűen jó nézni basszus, még a jimmyk zsigeri karitászát is. Főleg, hogy nem tekint hülyének a film és nem hangzik el 3-4x ugyanaz a párbeszéd, mert hát úgyis a telefonomat nyomkodom közben, ugye. Bocs, még frissek a Stranger Things élmények.

A végső “összecsapás” pedig hiába még csak januárt írunk, egyértelműen ott lesz az év végi toplistákon, annyira metál – nem lepne meg, ha jó pár újdonsült Iron Maiden rajongóval gazdagodna a világ a film hatására. Tudom “meglepő”, de Fiennes bombasztikus, amit leművel, de O’Connell is lejátsza a csillagokat az égről. A fiatal Alfie Williams ismét roppantul ügyes és megállja a helyét, illetve a Sámsont játszó Chi Lewis-Parry is valami újat mutat egy “zombis” filmben, főleg hogy az emberség visszatalálásához vezető útja milyen kiérdemelt, és mennyire effektíven és egyszerűen mutatják be.

Boyle távozása a képi világban és a rendezésben egyébként érződik, szóval akit zavart a jó pár helyen videóklipes megoldás tavaly, az fellélegezhet, mert Nia DaCosta egészen máshogy nyúlt ehhez a filmhez. Szerencsére ez azért nem ment a fényképezés kárára, így is nagyon jól néz ki a Csonttemplom, főleg a már említett fináléban – viszont olyan kísérletezősebb, bevállalósabb kameramozgásokat se várjunk feltétlenül, mint amiket Boyle szállított az előzménnyel. Cserébe az a módi talán nem is annyira illett volna ehhez a felvonáshoz…?

Alfie útját meg igazából a teljes film “vájbját” tekintve eléggé érződik azért, hogy ez a második rész egyfajta “köztes állomásul” szolgált és a készítők – remélhetőleg – még tartogatnak számunkra valamit az igazi fináléra. Az utolsó jelenet az ikonikus nótára ezúttal is felvezeti, mit várhatunk a következő etaptól, amit ismét Boyle rendezhet majd, ismét Garland forgatókönyvéből. A decemberi hírek alapján a Sony tervez előrehaladni a folytatással, amit ha szintén sikerül legalább ennyire ügyesen tető alá hozni, akkor egy egészen egyedi trilógia válhat a 28 évvel később filmekből.

Amire én kifejezetten kíváncsi lennék, hogy akinek az előző rész nem igazán feküdt, ezt viszont még bevállalták, azoknak milyen élményt nyújtott a Csonttemplom? Mert szerintem ez a befogadhatóbb a két film közül… még annak ellenére is, milyen elb*szott jelenetek vannak benne.

Wake Up Dead Man (A Knives Out Mystery)

Rian Johnson felébredt, talpra állt, megrázta magát, és csinált egy jó Knives Out filmet ismét. Bár számomra a Glass Onion sem volt rossz, de arra örökre rányomja a bélyegét az időszak, amiben készült és érkezett. A Wake Up Dead Man közelebb áll az első Knives Out minőségéhez és kortalanságához.

A történet meglepő módon egy gyilkosság körül bonyolódik, amiben egy vidékre helyezett pap összetűzésbe keveredik a felettesével, mint kiderül mindketten máshogy gondolkodnak a világról meg a vallásról, és utóbbi holtan végzi. Mármint a monsignor.

A nehezítés, hogy egy mise közben történik a gyilkosság, a felettes mindenki előtt elvonul a pódiumon egy kis szobába, amiből csak 1 kijárat van, és ott meghal. Egyértelműen az új pap tehette, neki volt egyedül ideje arra, hogy hátbaszúrja, mielőtt mindenki más is odarohant és látta a tetemet. Ha nem ő volt akkor kicsoda és miképp? Látszólag tökéletes a bűntény, szóval ide Benoit Blanc és az akcentusa kell! Természetesen rengeteg minden kiderül a nyomozás közben, rejtett indítékok és a többi, de mivel régimódi nyomozós film, így ebbe semmiképp nem mennék bele.

Amit mindenképp el kell árulnom, hogy a hitre tett utalások és a többi szinte teljesen elment mellettem. Gondolom ezt is pedzegeti a film, mármint amellett, hogy miképp korrumpálódhat egy közösség az egyéni érdekekben felhasznált vallás alatt, hátrább lépve… hamis vezetők alatt. Ha a finálét nézem, akkor valahol a “legyünk empatikusabbak egymás felé” egyszerű tanulságon is kiköthetünk, ami nehezen befogadható igazság, elnézve az internetet. Ezt tényleg úgy értem, hogy láthatóan a fiatal pap és Blanc is máshogy gondolkodik a világról, a vallásról aztán főleg, de mindketten megtalálják a saját útjuk mellett a közös hangot is.

A papnak van egy telefonhívása a film közben, amikor felébred úgymond, Blanc pedig a játékosság és kíváncsisága mellett a végére jut el (ismét) a teljes megértéséhez másoknak, és ad számukra méltóságot az egója ellenében. Érdekes milyen szép a film vége, pedig a szokásos “mindenki itt van, elmondom hogy történt” jelenetről van szó, ami minden régi detektívregény, vagyis történet lezárása.

Viszont a nyomozás szerintem működött. Bár inkább úgy fogalmazok, hogy a tényleges nyomok mellett szerintem a filmkészítési megoldások miatt kitalálható a bűntény mikéntje és végrehajtója részben. Nem a semmiből jön a felfedés. Legalábbis megérzésileg már rég ott lehetünk a végén, mire Blanc elkezdi felfedni a pontos részleteket.

A megvalósítás pedig a szokásos Knives Out minőség. Bár szerintem Johnson az operatőr Steve Yedlinnel most nem a “filmre forgatott” kinézet felé hajlottak, nagyon digitálisnak érződött a Wake Up Dead Man, szemben például az első résszel, de számomra úgy tűnt, ez is direkt lehet, hiszen a jelenlegi időkről akart szólni, mégis valahogy kortalan lett. De ezt már említettem.

A szereplőgárda pedig szokás szerint parádés. Daniel Craig még jobban elmerült a komikában, hiába sötétebb ez a film, mint az eddigiek, volt pár lubickolósan vicces jelenete. Ami pedig pár embert meglephet, nekem nem volt váratlan, hogy Josh O’Connor milyen erősen tudta tartani magát Craig és hát Josh Brolin ellenében. A kisebb szerepek pedig tele vannak sztárokkal, de nekik csak 1-1 erős pillanatuk volt, amivel nyilván elbírtak. Talán Mila Kunis lógott ki, de inkább úgy mondanám, hogy a könnyedebb oldalra volt szánva a seriff karakterével.

Kicsit komorabb, de érzésekkel és megértéssel jobban telített ez a harmadik rész, mint az előző. Ha Johnson most egy időre hagyja a nyomozós témát, emlékeim szerint valami egyéni sci-fit akar készíteni, akkor is méltó lepihenés. Tippre lesz még Knives Out, de majd csak pár év múlva.

The Long Walk

Az új Running Man után gondoltam, hogy a másik disztópikus Stephen King adaptációt is pótolom akkor már idénről. A végére már fogalmam sem volt miért kerülgettem, de ha belegondolok, akkor természetesen tudom: mert baromi szomorú. A Long Walk végig komor.

Egy olyan jövőbeli/alternatív Amerikában játszódik, ahol valami háború után a katonaság irányít és rossz a gazdasági helyzet. Itt létesítettek egy ösztönző versenyt a remény sugarának, amiben minden államból lottóval kiválasztanak 1-1 jelentkező fiatalt, akik addig gyalogolnak, amíg csak 1 marad talpon. A győztes elképzelhetetlen pénzt kap, így természetesen mindenki jelentkezik. Mindez a becsületes, kitartó munkamorált akarja jelképezni szerintük, hiszen az ingyenélőkre nincs szükség. Ezt az ellenhangolást többször mutatják is, hiszen ha a “szórakozás” mellett egymást marja a nép, akkor nem a rendszert.

A gyaloglás természetesen nem pihenőkkel teli, a szabályok szerint aki 4.8 km/ó sebességnél lassabb, az figyelmeztetést kap 10 másodpercenként, és három figyelmeztetés egyenlő a fejbelövéssel. Már érzem is a remény inspirációját! Ti nem? Egyáltalán nem elrettentés lehet az egész “műsor” a lakosság számára! Erre a séta közben is van példa, amikor az egyik fiú magához ragad egy fegyvert, amiért hasbalövik, de direkt nem végzik ki, hogy lassan szenvedjen.

Ami még kicsit kérdés lehet(ett), hogy miképp töltenek meg majdnem 2 órát egy sétával, főleg, hogy tényleg nincs alapozás, szinte a rajttól kezd a történet. Nem meglepő módon a borzasztó helyzetben még mindig létező emberi kapcsolatokkal, hiszen a fiúk nagyjából összebarátkoznak, “jókat beszélgetnek”, sőt, még az egymással ellenségeseket és önzőket, ami párhuzam a valóságban összeugrasztott átlagnépre, is összekovácsolja a közös nehézség végül.

Lehet valami mélyebbet nem vettem észre, de nekem úgy tűnik eléggé a felszínen hordozza a lényegét a Long Walk. Ahogy mindenki, úgy King is jól látta a kapitalizmus végét, főleg ha az emberi viselkedést is a képletbe tette? Nem kerülgetem, arra gondolok, hogy a fiatalok előtt csak a halálba dolgozás áll, ahogy a filmben bemutatják, még minimálisan sincs idejük hobbira vagy kreatív munkákra. Csak a termelés. Nincs választás. Például az egyik zenész vagy költő lenne simán, ha nem ebben a világban élnének.

Külön durva, amikor a többnapos séta alatti szarás kérdése kerül elő, hiszen arra konkrét párhuzamunk is van a valóságban az Amazon munkásainak üvegbe pisilésével, mert nincs szünet még WC-re sem. Ha a létezés csak a termelésről szól és minden cselekedet a profitról, akkor ez az “optimalizáció” végpontja. És mindebben sokan közreműködnek, mert azt hiszik övék lesz a “nyeremény”, nem számít az ára, a társadalom fenn is tartja a sétát Őrnagyként tulajdonképpen, valami emberibb egyensúly keresése helyett.

Megvalósításilag ha nem is zseniális a Long Walk, de érdekes volt nézni. A kis költségvetés engedte, hogy a teljes lehangolást megkapjuk vizuálisan is, átadva a csak munkával teli mindennapok szürkeségét. Teljesen átlagos utakon sétálnak mindenféle szépség és látvány nélkül. Ahogy a barátságuk és emiatt az érzelmi tétek emelkednek, azt gyönyörűen követi le a fényképezés szépülése, hogy a végére teljesen összeroppantson minket a történet csúcspontján.

Az alakítások a fő duó, Cooper Hoffman és David Jonsson kezében jó helyen vannak, mindketten remekelnek, de igazából a teljes banda emlékezetes. Nem kiemelkedő a Long Walk, de nagyon jól van összerakva, talán ezt elsüthetem rá, és ha olyan hangulatban ülünk elé, akkor a kicsi plusz, amivel bír, az betalál. Töltök is egy pohárral.

A végére felmerült bennem még az a kérdés is, hogy vajon Francis Lawrence kereste meg a Lionsgate-et, hogy az 1987 óta Hollywoodban keringő adaptáció ötletet végre megvalósítsa nekik (egyszer majdnem Frank Darabont csinálta), vagy fordítva. Mármint Lawrence készítette a Hunger Games filmeket, szóval ezért gondolt rá a stúdió, vagy pont a direktort mozgatja ez a Battle Royale-szerű felépítés folyamatosan. Tudom, mellékszál, de valamiért itt eszembe jutott.

Számomra az egyik legjobb King adaptáció lett ez a hosszú séta, de sosem nézném újra, annyira jól kelti életre elvontan a jelenlegi trendeket. Pedig mikor is írta King, 45 éve?

American Animals (2018) – amikor a kilátástalanság találkozik a kitörni vágyással

– Do you ever feel like you’re waiting for something to happen, but you don’t know what it is? But, it’s that thing that could, um, make your life special?
– Yeah… like what?
– Exactly. “Like what.”

Van egy gondolat, ami az Y-generációt (vagy másik megnevezésükön, “milleniálisokat”) éveken keresztül fertőzte már egészen a gyerekkoruk óta. Ez a “különleges vagy” mantra. Ha akartok egy szerintem nagyon egyszerű-de-nagyszerű értekezést olvasni a témában max 10 percben, ajánlom ezt az értekezést 2013-ból, ami jópofa Paint ábrákkal szemlélteti ennek a hátterét és a következményeit. És hogy miért kezdem ezzel ezt az egész írást?

Mert szerintem ezt az eszmét illetve annak tetőzését a 2018-as American Animals mutatta be a leghatásosabban az utóbbi évekből. (itt írt human a trailerről anno). Számomra az utóbbi 10-20 év egyik nagy felfedezettje és “dédelgetett kedvence” lett a film, ami egy igaz történetet dolgoz fel. Sőt, ahogy azt a nyitó képsorok és feliratok rögtön leszögezik: valójában nemcsak feldolgoz. Ez egy igaz történet.

A film egy 2004-es “heiston” alapul, amikor is 4 egyetemista diák megkísérelt ellopni egy óriási értékű könyvet a helyi egyetem könyvtárából. A könyv igazából egy festmény gyűjtemény, amiben John James Audubon gyönyörű, Amerika összes madarát megörökítő képei köszönnek vissza ránk a lapokról. A főszereplő Spencer Reinhard (Barry Keoghan) egy művésznek készülő egyetemi diák, aki valahogy nem találja a helyét a világban és nem tudja, mit is kellene kezdjen az életével. Barátjával, a hasonló érzésekkel és gondolatokkal küzdő, de sokkalta harsányabb és vadabb Warren Lipka-val (Evan Peters) végül elkezdenek eljátszani az ötlettel, hogy hogyan is tudnák ellopni a szóban forgó művet. Aztán az ötlet végül nemcsak ötlet szintjén kezd el kibontakozni…

Bart Layton filmje egy roppantul különleges megoldással mutatja be a történéseket: a film egyszerre egy “klasszikus heist” mozi egyetemi környezetben… és egy dokumentumfilm is egyben. Az igazi Spencer, Warren, a szüleik, a tanáraik ugyanis mind-mind megjelennek a filmben, olykor még osztoznak is egy-egy jeleneten az őket alakító színésszel Spencer és Warren esetén.

Ráadásul a valóság és a “fikció” határai olykor amiatt is elmosódnak, hogy ugyan igaz történetről beszélünk, de 10+ év távlatából elmesélve ők maguk sem emlékeznek pontosan a részletekre. De pl. arra sem, hogy mikor merült fel először a heist koncepciója… és ki is volt kettejük közül az ötletgazda. (Nem lövöm le pontosan hogyan, de itt van egy zseniális oda-vissza vágás a filmben, ami ezt a szürke zónát bemutatja.) Warren sunyiskodásai és megkérdőjelezhető húzásai szintén bemutatásra kerülnek, így a néző hasonló gondolatokkal és kételyekkel küzd a film végére a heist egyes elemeit illetően, amit a négy fiatal is átélt egykoron.

Narratívájában és képi megoldásaiban is tehát egy kifejezetten különleges ez a heist-dráma-doku hibrid, ami számomra valamiért piszok mód működik és egy méltatlanul elfeledett alkotásként tartom számon. Rám óriási hatással bírt anno, azóta is újranézem 1-2 évente, legutóbb pont pár napja – aztán ezúttal végre rászántam magam, hogy írjak is róla.

Spencer és Warren beszélgetése a kocsiban a film elején tökéletesen összefoglalja a nyitó gondolatokat, Spencer konstans őrlődését és tehetetlenségét, valamint Warren ez ellen való kényszeres tenni akarását Keoghan és Peters alakítása pedig tökéletesen átadják a vásznon. De a másik 2 srác is nagyon jó egyébként, mindannyian remekül reagálnak arra, hogy “élesben” bizony mennyire máshogy zajlana és zajlik is bizony egy ilyesmi a filmekhez képest.

Sajnos a Netflix vagy a Disney+ kínálátában nem tekinthető meg az American Animals, de bérelhető máshol, és khm…. Tegyetek vele egy próbát, egy kifejezetten érdekes és igényes darab.

One Battle After Another

Megpihenni sosem lehet, mert a hidra újabb fejeket növeszt! Na ezt adja át a film is, mivel nem igazán lassít a végéig. Röviden úgy foglaltam össze, hogy a legrövidebb 170 perces film, de elírtam, mert csak 160 valójában. A tényen nem változtat: elrepült a játékidő. Paul Thomas Anderson tényleg igyekezett egy másfajta blockbustert tenni elénk, ami két eléggé sajátos akciójelenettel és rengeteg humorral dobja fel kicsit komolyabb történetét.

A cselekmény a Leonardo DiCaprio által alakított Ghetto Pat körül bonyolódik, aki a French 75 tagjaként bevándorlókat szabadított ki, politikai üzenetekként pedig különféle robbantásokat is művelt. Mindezt egy igéző, magát az ügynél is jobban szerető nő (Teyana Taylor) mellett tette, aki Pat mellett egy karót nyelt ezredessel (Sean Penn) is hált. Hogy melyiküktől esett teherbe? A film végére kiderül.

Az igazi cselekmény onnan indul be, hogy a történet 16 évet ugrik, az anya sehol, Pat már Bob, és a lányával éldegél egy olyan városban, ahol nagyon sok az illegális bevándorló. Az ezredes pedig épp be akar kerülni a háttérből mindent irányító Karácsonyi Kretének Klubjába (elnézés, de nem ugrik be mire oldotta meg ügyesen a fordító a Christmas Adventurers-t, ami már csak a viselkedése alapján is egyértelmű minek a maradványa), viszont ehhez ki kell derítenie, hogy a lány vajon az övé-e, hiszen fekete félvér utóddal bizony nincs esélye a tiszták közé kerülni.

Ebből indul el az utóbbi évek legviccesebb és feszesebb akciójelenete. Mármint abból, hogy az ezredes lecsap a menekültekre a városban, ahol Bobék élnek, természetesen a lány előkerítésének nem burkolt céljából. Innentől elszabadul minden, le sem veszi a film a lábát a lopott kocsi gázáról.

Nehéz összefoglalni a filmet, mert ennél komplexebb a kép, de közben mégis nyílegyenesen hasít előre a cselekmény. Vagyis nem annyira nehéz, de a reklámkampányban a különlegességét nem annyira tudták átadni. DiCaprio egyik inspirációjának a Big Lebowski-t emlegette, a film felére már füves karaktere a The Battle of Algiers-t nézi, hogy utána egy az által ihletett akcióba keveredjen, a végén az autópályás üldözés pedig Hitchcock felé kacsingat. Biztos van még ezer más dolog ami fel sem tűnt, és mindezeket Paul Thomas Anderson rántja össze egy szerzői blockbusterbe.

Tudom, kicsit ártok a filmnek az akciók emlegetésével, mert nem John Wick, vagy Hard Boiled, hanem egy kicsit régimódibb, de végig feszült és izgalmas amikor “történnek a dolgok”. A humor is jól oldja ezt párszor, nem Marvelesen. Konkrétan a városi menekülés csattanója zseniális. És a fényképezés, úristen. Nyilván más volt most az elvárás, de Michael Bauman a Licorice Pizza után szintet lépett, olyan gyönyörű és szokatlan volt néhol a One Battle After Another. Természetesen filmre forgatva, sőt VistaVision formátumba, de ha jól értem igyekeztek 1:85:1-en legszebbre törekedni a beállításokban. A lényeg, hogy régimódin is néz ki, remek lezárása az “original nyár”-nak.

Igazából az apafigurák ütköztetése mellett a film nagyobb témáját a közepén levő városi ostrom foglalja össze a legjobban. Az egészet az vezeti fel, hogy Bob (DiCaprio) radikális tettei ellenére sem találja a helyét a modern they/them és a többi lábujjhegyes kifejezés között, ezt bemutatják a lánya barátival, azaz hiába harcolt a liberális oldalon, mostanság már szinte nem is illik közéjük. Na amikor elindul a rajtaütés, és el kell érnie újra a French 75-öt, akkor teljesen megakad már a telefonos azonosításon is, mert elveszik a kifejezések, kódszavak erdejében a cselekvés helyett. Mindeközben pedig a másik oldal, a bevándorlókat begyűjtők és Bob lányát kereső iszonyat hatékonyan haladnak előre.

Gyönyörű kontraszt.

A képet pedig itt bonyolítják legjobban azok, akik körül a harc folyik, a bevándorlók. Ők már hozzászoktak a helyzethez, teljes hidegvérrel, nem totojázva menekülnek (vagy épp gördeszkáznak a káoszban:), mindezt a film legjobb meglepetés karakterével, a Benicio Del Toro által alakított szenszeivel, aki zsigerből is segít Bobnak és így a lányának. Ha nem lenne ilyen erős a szereplőgárda Leonardo DiCaprio és Sean Penn zseniális alakításaira épülve, akkor Del Toro simán ellopott volna minden figyelmet. Annyira durva, hogy DiCapro és Penn karaktere mindkettő iszonyat komikus alakítás, de teljesen máshogyan. Míg előbbi nagyon fizikai humorosan a túl mély vízbe került, egyáltalán nem akcióhős füves idealista, addig utóbbi kicsit karikatúrája a fasizmus felé kacsingatóknak, és a sorsa gyönyörű illusztráció arra, hogy milyen sivár világot lehet elérni ezzel, már ha egyáltalán befogadnak a tiszták maguk közé. Őszintén szólva meglepő, hogy a Bob lányát életre keltő Chase Infiniti boldogulni tudott az előbb említettek között, mivel ez a második nagy szerepe a Presumed Innocent sorozatban való feltűnése után.

Gondolkoztam ide a végére, hogy mit hagytam ki, és akkor ugrott be: a hangok. A fegyverlövések a Heat óta nem csattantak ilyen erősen. Legalábbis ahol néztem, ott nem spóroltak a hangerővel sem, de maga az effekt tényleg keménynek és véglegesnek hangzik.

Kicsit arcunkba toltnak tűnik a a film üzenete, Barbie módra nem csomagol semmit, viszont… tudjátok mi ugrott be róla? A Dunkirk. Valahogy a felvezetése után ez sem ereszt a végéig. Lehet a zene miatt találtam ezt a párhuzamot, mivel Jonny Greenwood zongorás alapjai hasonlóan végig kísértenek. Gondolom lejön, hogy baromi jó volt nézni, filmkészítésileg mindenképp kiemelkedő.

28 Years Later

Nem tökölök, Danny Boyle megcsinálta. Ez az elevated horror! Vagyis a rendes horror! Meg a dráma. Meg a… fura- és művészfilm? Nem is tudom hogy mondjam, tényleg megosztó darab, mert ritmust vált, és a végére még szinte stílust is. Annyit fűznék az elejére, hogy van benne akció, de a tetőpontja nem az.

A történet a 28 nappal később után veszi fel a fonalat, a zombik ki lettek szorítva Európából és be vannak zárva a brit szigetekre, de pár értelmes ember is ott ragadt közöttük. Vagyis a régi időkbe visszasüllyedt ember, akik bizonyos érdekek és gondolatok körül egyesülnek. A főszereplő srác is ilyen közösségben él az apjával és anyjával, egy olyan szigeten, ahonnan csak apály során van út a szárazföldre. A film első fele kettejük utazása oda, hiszen be kell avatni a 12 éves lurkót a zombinyilazás rejtelmeibe.

Kicsit úgy éreztem, hogy Boyle ezzel a kezdő küldetéssel adta meg a nézőknek amire szerinte vágytak. Itt van a vérengzés, a gyerek beavatása ebbe a háborúba, viszont utána érkezik a tényleges kaland, a fő szál, amiben még akad izgalom, viszont iszonyat megható lezárást is kap a kérdésekkel való zsonglőrözés közepén. Ködösen fogalmazgatok, de annyira érdekes merre halad a 28 Years Later, hogy még a trailerből is hagyok ki dolgokat ezúttal.

Gondolom az előbbiekből lejött, hogy a film első fele nagyon izgalmas, de nem annyira félelmetes. Inkább egy zombis akciófilm, és annak egyszerűen zsigeri, a különböző zombi fajtákkal folyamatosan emeli a tétet egy olyan fináléra, amit fantasztikus volt nézni. Aztán az ebben tanultakkal és a kaland utóhatásaként jön a józanodás és az igazi téma. Mindezt erővel hozza el Boyle és Anthony Dod Mantle operatőr. Sikerül átemelniük a 28 Days Later energiáját, csak modernebb köntösbe csomagolták.

Tényleg nehezen tudok írni a második feléről, a húsáról, mert az viszont már a továbbgondolása az addig történteknek, a feldolgozás első lépcsője lehet, vagy épp a pusztulást hozhatja, mindezt gyönyörűen kifejtve Ralph Fiennes bevonásával. Csoda volt nézni, de el kell ismernem, hogy nem ezt árulták. Nagyon elkapott a második fele, hiába lassult be, amikor jött a Remember dal, az ütött. Az egyetlen baj, hogy viszonylag gyorsan alá is ásták John Murphy legendás dallamaival az első részből, de az már a folytatáshoz kellett.

Az alakításokat nem tértem ki, de szerintem mindenki rohadt jó ezúttal. Fiennes lubickol, és Aaron Taylor-Johnson villantja miért kedvelem a mellényúlásai dacára. De még ezek ellenére is azt mondom, hogy eltűnnek a filmkészítésben valamennyire (érdekes volt a Bear új évadjának ellenpontjaként, mert ott meg a színészek a minden mostanra), a textúra részei lesznek.

Nem tudnám mindenkinek ajánlani a 28 évvel későbböt, de mindenképp érdekes darab, mertek nagyokat vállalni, pont emiatt biztosan csalódnak majd páran, akik csak egy új 28 nappal későbbet akartak. Nekem mindenképp működött, kivéve a folytatás ténye, bár előtte lezártak egy fő szálat. Viszont legalább a következő rész tényleg elkészült már, így megtehetik az alapozást, csak kérdés mennyire sorozatokra akarunk mozikba járni. Mi lett volna, ha 5 perccel előbb fejezik be a történetet?

Amúgy vicces a film hazai premierje, bár gondolom a forgalmazó nem örül neki annyira. Angliában 15 éves korhatárral megy, itthon a nemi szerveket ki kellett cenzúrázni még a 18-as karika mellett is, tippem szerint azokkal olyan besorolást kapott volna, hogy csak 22 után mehetne, de ha jól látom erről nem kaptunk megerősítést. Kontraszként a vérengzés tényleg simán 18+, de az benne maradhatott, There is no discharge in the war.

F1: Sonny

Megérkezett Top Gun rendezőjének új filmje, aminél elkerülhetetlen, hogy megkapja a Top Gun az aszfalton említést, hiszen már hónapok óta ezt hallani róla, amit a trailerek is megerősítettek. Talán ez lesz a baja is sokaknál, hiszen teljesen igaznak bizonyult a leírás, csak a tétek kisebbek. Bár generációs szempontból a tétek ugyanazok!

A történet egy régi F1 pilótáról, Sonnyról szól, aki hatalmasat bukott a 90-es években, azóta vissza sem ült a leggyorsabb kocsikba, vagyis TOP CARokba, és inkább kisebb csapatokba ugrik be vezetni mindenféle versenyen. Konkrétan itt kezdünk, hogy a Daytonán hajt, de amikor vége a futamnak, akkor a lakókocsijával továbbáll.

Itt találja meg egy régi vetélytársa és barátja, hogy bajban az F1 csapata, 0 pontjuk van a szezon közepén, és 9 futam alatt kéne szerezni egy győzelmet valahogy, különben az igazgatóság eladja alóla az egészet. Nyilván Sonny kis kéretés után vállalja, és a többi. Merem ezt írni, mert az F1 biztosan nem a történetének váratlan fordulatai miatt élvezetes, annyira a bevált panelekből építették fel. Nem kerülgetem, ez egy komfort blockbuster, ránézésre idősebbeknek aztán főleg az. Viszont ettől még jó.

Minden körítés alatt ez a film is lecsupaszítható oda, hogy az oldschool a goodschool (vagy valami ilyesmi), jön Az Öreg, aki a csapat fiatal tehetségével ellentétben nem 10 mérőeszközzel a testén fut, hanem csak kimegy a pályára kocogni, gondolom mert így érzi. És a reflexei-koordinációja javításához is inkább teniszlabdákat használ valami gép tapogatása helyett. Sőt, sorolhatnám, hogy mennyi mindent kell elfogadnunk az F1 élvezetéhez, hiszen semmi reális nincs benne. És akkor a versenyekről még nem is írtam.

Viszont mindezt Brad Pitt és Javier Bardem sármjára teszik. Pitt villantja a régi laza szupersztár színész énjét, de azért a drámaibb pillanatok is mennek neki, de egyértelműen nem amiatt tették őt ide, Bardem pedig azzal az őszinte előadással jön, amivel a Dune-ben is. Erre még kicsit visszatérek. Mellettük Kerry Condon és Damson Idris is remek, de ők a modernebb film oldalt erősítik, míg Pitt és Bardem egyértelműen a nosztalgia gázpedált nyomja padlóig.

A megvalósítás Joseph Kosinski módra csodás. Mérnöki és kiszámított, mint a forgatókönyv, de mégis működik. Konkrétan egy régimódi blockbuster az F1, a történetét tekintve nem meglepő módon, de ezzel ki is emelkedik a mezőnyből valahogy.

F1 verseny ismeret nem igazán kell hozzá, sőt, lehet hátrány, mert akkor tudod, hogy már az első versennyel mennyi büntetést kapott volna a csapat és Sonny. Ehelyett lehet élvezni, ahogy az underdog lassan, bökkenőkkel, belső ellentétek leküzdésével egyre javul. Mindezt pedig olyan megvalósítással, ami a fizikai és CGI trükkök tökéletes egyvelegének tűnik. Van egy beállítás amiben visszafogják magukat végig, hogy aztán az utolsó versenyen süssék el teljes egészében, közben őszintén mondjanak klisés mondatokat — semmi kacsingatás és 4. fal –, és működik. Vége a cinikus érának?

(Na jó, picit túloztam, bár nagyon nem szükséges, de az F1 ismerete adhat egy réteget ha a képtelen versenyeket elfogadja az ember, pl. ha jól érzem Alonzo pont akkori bevágása amikor Sonny direkt balesetezik az üthet, és a végső verseny is az életből merített, meg rengeteg más áthallás akad feltehetően.)

Gondolom a fentiekből lejön, hogy mi lehet bökkenő pár nézőnek, viszont még idetenném talán a játékidőt is, mert 2 és fél óra talán nem volt benne ténylegesen. Ennek ellenére még bőven jól szórakoztam. Kicsit játszva a poszt címével, ez inkább Sonny: F1, jöhet a Sonny: Le Mans, Sonny: Kiugrom az Aldiba két kifliért, és a többi. Mindet elvinné Pitt sármja ha ilyen minőségű a filmkészítés mellé.

Sinners

Teljesen érthető, hogy miért a vámpírokra és az akciókra koncentráltak a reklámkampányban, de sajnos pont ezt az utóbbit nem váltotta be igazán a film, nem lett “Blade a 30-as években”. Viszont ha ezen az elváráson túllépünk, akkor egy iszonyat hangulatos stíluskeveréket kapunk, amiből süt a fülledtség is miközben szól a remek zene. És azért vannak vámpírok és vér is, mielőtt valaki félreérti.

A történet középpontjában egy fekete ikerpár van, akik a 30-as években Chicagoból visszatérnek a szülővárosukba, hogy ott nyissanak egy mulatót a feketéknek. A tesók látszólag gengszterek, szóval onnan van pénzük ilyesmi huncutságokra. Egy fehér “a klán már nem létezik” csávótól meg is vesznek valami korábbi fűrészmalmot, összeszedik a régi ismerőseiket, hogy legyenek kidobók, zenészek, segítsenek a pia felszolgálásában, aztán indulhat is a buli.

A film legjobb része ez, ahogy Smoke és Stack, a két tesó összeszedi a bandát. Szép nyugisan halad itt a Sinners, és konkrétan nekem ez tetszett a legjobban, de hát mindig is bírtam ezt a fajta felépítést. Az első óra hangulata nem véletlenül annyira álomszerűen jó, a fontosságát a végefőcímben alá is húzza a film. Nyilván mindeközben korrajz is az alapozás, hogy miképp kezelik ott a Mississippi környékén a feketéket, ki hogy igyekszik boldogulni, na és mennyire van szüksége egy kis közös helyre, kikapcsolódásra.

Miközben építi azt a szálat is, hogy a zene, a blues ereje igazi zenész kezében időkön átívelő, generáció gyógyító, viszont ha meghallja a gonosz, akkor feltűnik a környékén. Na a tesók unokaöccséről kiderül, hogy a tőlük kapott gitáron gyakorolgatott. Gondolom innen már összeköthető miképp kerül a képbe valami ősi vámpír, aki be akarja kebelezni őket.

Valójában tök érdekes, hogy egy simább filmben csak itt lenne az egyszerű metafora, “a fehér ember kiszívja a fekete vérét, kész is vagyunk”, de a Sinners ennél feljebb lép, már csak azzal is, ahogy a Klánt kezeli, mivel a vámpír nekik is akkora ellenségük, mint a kikapcsolódó feketéknek, akik a zenével hidat alkottak a múltba. Szóval inkább a kultúra megtartása és bekebelezése itt a téma, és ha elnézzük a vámpír viselkedését és származását, akkor bizony a vallásról is mond pár dolgot.

Ami viszont durva, hogy mindez egy majd 100 milliós nagy filmbe van csomagolva, nem pedig kicsi Moonlight-szerű indiebe. Szóval egyrészt gyönyörűen néz ki párszor a Sinners, és volt pénz a statisztákra, az egyedi díszletekre. Másrészt viszont meglepő mennyire fülledt tényleg, bár csak meztelenség nélkül, de van benne egy olyan nyálas rész, amit biztos nem ilyen drága filmekben szoktunk meg. Ezen kívül Ryan Coogler igyekszik bizonyos orális szex tévképzeteket is eloszlatni.

A megvalósítással tényleg csak az a gondom, hogy jobb akciót vártam? Amennyit éltették az IMAX-ban kell látni módon, annyira ellentmondásos volt a film második felében a sok sima shot-revese shot, meg egyhelyben állós megbeszélés. Mármint értem, hogy felállnak az oldalak és csak a színészeken múlott a tétek kipakolása, de vizuálisan lehetett volna jobb. Tudom, kicsit túlzok, de egyszerűen furcsa volt a film két fele közötti kontraszt, hiszen míg az első fele gyönyörű és egy olyan kreatív musical betétben csúcsosodik ki, hogy öröm nézni, addig a fő akció… elnagyolt. Mármint lehet csak szimbolika a lényege, a végtelen horda, de közben meg pont emiatt lesz gyengébb kicsit. Bár a horda után a végső leszámolás megint jól átgondolt. Nehéz megfogalmaznom, mert a második felében is vannak gyönyörű pillanatok, de tényleg kicsit gyengébbnek érződött, főleg az elejéhez képest.

A szereplőgárda amúgy baromi jó, Michael B. Jordan mindig bizonyítja, hogy jó filmben remekelni tud, bár szerintem eredetileg a “mocskosabb” tesó szerepe Jonathan Majorsért kiáltott, de hát tudjuk mi történt. Miles Caton az unokaöccsként odatette magát, pedig ez az első szerepe, de az a pár jelenet, ami rá volt kihegyezve, azt simán elvitte mégis, és sorolhatnám a többieket. Amire viszont semmiképp nem számítottam, és visszakanyarodik a fülledt jelzőhöz, hogy Hailee Steinfeld ilyesmit elsüt “amikor kinyaltál és a mellemen aludtál el”. Mondom, nem 100 millás filmes duma, hiszen nem a 90-es években vagyunk, de egy kicsit megidézte azt, a film kapcsol volt a múltb.. ááá, értem.

Lehet mert kicsit csalódtam a második felében, így negatív voltam vele, de a Sinners pont az a fajta eredeti film, amilyenből sokkal több kellene a mozikba.

A Complete Unknown

Az a durva, hogy szerintem kis tippeléssel a Sehol se otthon megtekintése előtt is megírhattam volna ezt a posztot. Mégis csak ez a rövid lead lesz az, amit tényleges negatívumként fogtok itt találni. Igen, arra utaltam, hogy kiszámítható a film, de közben meg annyira profin hatásvadász, hogy iszonyat jó volt nézni. James Mangold tökéletesen játszott a nézői húrjaimon.

A történet Bob Dylan életének egy szeletét mutatja be, azt amikor két gyönyörű nő között őrlődött, és kereste a saját hangját rengeteg ember elvárásának közepén. Na meg sima gitárról átment elektronikusra, konkrétan a film alapját adó könyvnek ez a címe: Dylan Goes Electric!

Szeretném azt mondani, hogy meglepő módon nyúl az életrajzi filmekhez A Complete Unknown, de nincs így. Oké, nem drogmámoros mélypontokba megy a művész benne, csak nem találja a helyét, hogy vicceljek kicsit a címmel. Viszont akkor is itt van minden, de tényleg minden bevált húzása a zsánernek, még ha tényleg viszonylag nagy ugrásokkal is haladunk a történetben, hogy meglegyenek a nagy beatek a két leghíresebb korai dala körül.

Viszont tényleg nem tudok negatív lenni, talán mert pont ez a kedvenc Dylan korszakom, szóval jó volt elmerülni a világában kicsit, és Mangold zseni iparos, olyan ügyesen keltette életre a korszakot. Sőt, Chalamettel közösen nem voltak restek Dylan negatív oldalának kiemelésével sem, hogy aztán gyönyörű kontrasztként ott legyen, ahogy zenével előbújik belőle az a zseni, aki tökéletesen rajta tartotta a korszak pulzusán az ujját, és adott hangot sokak érzéseinek…, hiába volt seggfej sokszor.

Nekem nagy vállalásnak tűnt Chalamettől pont ez a szerep, konkrétan meglepett, hogy 80-90%-ban sikerült is neki a feladat. Lehet önteltnek tűnik néha a már 29. éves színész, meg olyanokat mond, hogy egyike akar lenni a nagyoknak, de megvan benne hozzá a juice, és látszólag az igyekezet is, nem csak passzátszélnek hiszi magát, hogy kifordítsak egy mondást.

Az viszont kicsit sem lepett meg, hogy Edward Norton milyen hatalmasat alakít Pete Seeger szerepében. Bírom, hogy elvileg sokan utálják a szakmán belül, de még mindig látszik mire fel vannak magasan az elvárásai. Ahogy Elle Fanning is egyre jobb az évek során, nagyon nehéz szerepet kapott, pár tekintettel kellett mindent elmondania, de elbírt a feladattal, bár tény, hogy a másik női főbb szerepelő Monica Barbaro emlékezetesebbet alakít.

Mondom, tényleg az a legnagyobb negatívum itt, hogy A Complete Unknown “semmi extra”, egyszerűen csak a tudásuk maximumát nyújtó emberek csináltak egy “tökéletes” filmet, ami nem markolt igazán nagyot vagy mélyet, de remek volt nézni. Nagyon az apropót sem látom, hogy miért pont kellett elmesélni, mitől fontos, de hát ezt lehet sok műre el lehetne sütni még azok között is, amik akarnak szólni valamiről.

Biztonsági darab, de inkább 10 ilyet, mint végtelen Rebel Moonokat. És akkor most ideje újranézni az I’m Not There-t is?

‘Cause it’s all over now, baby blue

Flow – a legjobb “death of the author” darab mostanság?

Egy animációs csoda, ami veszettül elkapott. Akartam legalább egy rövid posztot róla még a holnapi Oscar gála előtt, bár szerintem nem ez fog nyerni az animációsok között, mivel a kihívó The Wild Robot is remek, de ha mégis a Flow húzza be, akkor feldobja majd az éjszakám, mivel egyértelműen ennek drukkolok.

A történet ugye röviden annyi, hogy egy macska menekül az árhullám elől, és eközben más állatokra bukkan: van aki csak hangos közülük, és van aki végig kitart vele. Ééééés ennyi. Az biztos, hogy aki magyarázatokra vágyik, az neki se üljön, mivel már maga az ár is szimbolika, nem tudjuk meg fizikailag mi okozza, ez nem egy sci-fi, hanem egy spirituális utazás.

Pont ezek miatt jöttem a címben az értelmezéssel rögtön. A death of the author leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az elkészítés után az értelmezés már egyáltalán nincs az alkotó kezében, nem az ő életén át kell nézni az egyetlen igazságot keresve (pl. Ady akkor X után kajtatott, ezért a versében ez a sor ezt jelenti), hanem hogy megtekintés közben mit okozott bennünk.

Ez konkrétan azért ugrott be, mert a film után kíváncsiságból megnéztem redditen, és olyan szép értelmezéseket is láttam, amik teljesen mást ragadtak meg, mint én. Számomra úgy tűnt, hogy az árvíz a depresszió és a gyász volt, amit a “cica” érzett a gazdája halála után (elhagyatott otthon képsorok alapján). Többször elmerült a vízben, furcsa figurákkal ismerkedett meg, majdnem mindnek volt valami saját “hibája”, a legtettenérhetőbb a hiú, de mégis, amikor fontos voltak, akkor segítettek, így új családot talált. De mondom, lehet nektek tök mást ad!

Felirat ugye nem kell, egy szó nincs benne, szóval bármikor és bárhogy neki lehet ülni. Igen, az animáció minőségéről nem fogok nagyon bőven írni, szerintem érdekes volt, hogy az art directionnel mennyire kikerülték a költségvetési gondjaikat, de biztosan ez a legmegosztóbb része a filmnek, ha csak technológiailag nézünk rá, nem pedig egészként.

Ez nem megfejtős, hanem utazós film.

Anora

Végre itt a Cannes-győztes Sean Baker rendezés, aminek a középpontjában egy szexmunkás van, és mindenfajta ítélet nélkül bemutatja, hogy ez mit is jelent. Nyilván a néző magában azt gondol, amit akar, talán kis empátiával is szembenézhet a szokásos paneljei helyett, de a film maga *chef’s kiss*.

Anora egy erotikus táncos, aki mellesleg escort munkát is vállal, ha úgy adódik. Előbbi helyen fut össze valami orosz oligarcha teljesen komolytalan, 21 éves elkényeztetett, gyerekes sarjával. A fiú először 1-1 órákra bérli ki a szexet csak eszköznek tekintő, magát 100 000 fal mögött tartó nőt, de aztán 1 hét lesz belőle, és egy drogokkal, piával, bulival teli Vegas-i út során a kezét is megkéri, hogy rögtön össze is házasodjanak.

Tiszta Pretty Woman, az álom, hogy kijut a szexmunkából egy milliárdos kölök segítségével. Szóval itt jön be Baker írása, hogy ez nem ilyen egyszerű, hiszen amikor az orosz apa és anya megtudja mi történt, akkor persze nem örülnek a házasságnak. Viszont ebből nem kőkemény és kiszámítható dráma lesz, oké, utóbbi a végére azért áll, hanem egy eszméletlen fekete komédia, amikor feltűnnek a 21 éves fiú megbízott “felügyelői”, hogy intézkedjenek.

Ez Baker legkommerszebb filmje, ha valaki csak hátradőlni és nevetni akar sokat, az is simán ellesz vele, mert a “fun” részt is átadja a mű, az eleje eléggé bódító, és nem olyasmi tragédia a vége, mint amit a leírás sugallna, inkább csak “when the music stops” józanítás a karakternek, és a helyzetének önismerete. Baker egyszerűen csak mellőzött emberekkel törődik, nem rejtegetve semmit, ebbe beleértve a saját hibáikat is a helyzetük kapcsán, itt többek között például Ani saját gyerekességét és naivitását. És ezt minimum érdekes nézni, senki sem 1 dimenzió ebben a világban.

Mindezek mögött pedig ott vannak a hatalmas alakítások. Nyilván Mikey Madison mindent beleadott, és van vagy 3 nagyon színészes jelenete is itt, amiben megmutathatja a tehetségét, így hatalmas kiugrás számára, de Mark Eydelshteyn eléggé merés választásai az elkényeztetett gyerekként, és az egyik intézkedő, Yura Borisov csendes bele- és tényleges törődése is hatalmas. De komédia szinten a Torost alakító Karren Karagulian a legjobb.

Az egyetlen hiba számomra Baker eddigi filmjeihez képest is profibb, csillogóbb kinézet, amihez valahogy a kameramozgás és a vágás furcsa volt a komédia résznél, gondolom direkt, de valahogy túlzón. Na meg az anya, Darya Ekamasova alakítása kivett a filmből. De még így is gyönyörű volt a leszállás a végére.

Hatalmas filmélmény eddig idén, és jó lenyomata a “mindent azonnal, én vagyok a main character” jelenlegi időknek. Már értem, hogy a Cannes-i győzelemmel a háta mögött miért van a témája ellenére is jobban az díjszezonos társalgásokban, de nem tudom rátenni az ujjamat miért nem érzem mégsem ott a helyét. Talán mert Baker mindig “kis” underground rendező a szememben, hiába az egyik legérdekesebb amerikai auteur?

Speak No Evil (2022)

Nézed ezt a dán horror-thrillert, kicsit idegesítő és unalmas, aztán mégis azt veszed észre, hogy bemászik a fejedbe, napokkal később is eszedbe jut majd. Nyilván kinek-miért, erre is kitérek lejjebb, de azért nehéz spoilerek nélkül írni róla.

A történet röviden annyi lenne, hogy két család találkozik egy nyaralás során, jól érzik magukat, összebarátkoznak. Később a holland pár meghívja a dánt egy vidéki hétvégére, hiszen még a gyerekek is elvoltak, hadd játszanak kicsit újra közösen. Odaérve idilli a helyszín, nyugis a ház, 1-2 furcsaság van, de hát azt udvariasan el lehet nézni, mindenkinek vannak ilyenjei.

Innen, bár nyilván oda kanyarodik a sztori, hogy nincs minden rendben, de egyáltalán nem a tipikus eszkaláció történik, mert másról akar szólni. Pont emiatt megosztó darab, ahogy az udvariasság mindenek fölé helyeződik azt felkavaró látni, miközben halmozódnak a karakterek számára a figyelmeztető jelek. Az volt a tippem, hogy a nemzetiségek sem véletlenek, és elvileg ez is benne van, mivel ha jól értem, akkor a hollandoknál a nevelés része ez, az egyéni érdekeik háttérbe szorítása a közös társadalmi helyzetekben, bár reméljük nem ennyire extrémen, de hát filmként túl kellett tolni.

Mindezt teljesen jó megvalósítással. Nem dobtam el magam a kinézetétől, de azért… jó, pár érdekesen fényképezett jelenettel. A színészektől a kínos feszengés teljesen átjött, ahogy, nos, a másik oldal is. Talán így fogalmazhatok. Összességében volt hatásos a film, ami valószínűleg mindnél cél lehet, de itt különösen éreztem, hogy semmiben sem kiemelkedő, “csak” jól megcsinálnák a kemény ötletüket, és ez emeli feljebb a végeredményt.

Nem tudtam hova tegyem a kritikába, de akik “logikátlanságot csinálnak a karakterek” dolgokon nagyon fennakadnak, mert ők nem tennének ilyet, azoknak nem ajánlott a Speak No Evil eredetije, hiszen a midpoint hatalmas vízválasztó is a nézők számára. Ők nem kerülnének ilyen helyzetbe, azt elhiszem, én sem, viszont ezen túl lehet azért lépni, és kicsit empatikusabban nézni, hogy akkor miről is szól azokkal, akikkel ha nem is ilyen módon, de megtörténik akár a valóságban is. Ah de nehéz párhuzamot húzni spoilerek nélkül.

Bár akad a horrorok között jó, de azért a sok “elevated” meg “valójában a trauma” mellett üdítő volt látni valamit, ami ijesztgetés és (mű)nyomasztás helyett teljesen a hangulatra és a pszichológiai hatásra feküdt rá. Tényleg eszembe jutott később is még, ami ritkán történik meg ezekkel.

(A mozikban folyamatosan reklámozott remakeről lesz poszt nemsokára, azt tartogassuk oda, mert külön kategória.)

Challengers

A Dűne 2 óta kimaradt nálam a mozizás (még egy Godzilla vs Kong filmre engem ugyan rá nem vett volna senki, a Szellemirtók plakátján pedig Bill Murray feje meggyőzött róla, hogy itthon se nézzem meg), aztán most „nyárindító” címszóval így tavasz közepén egy nap lenyomtam a Polgárháborút és a Challengers-t is. Előbbiről human már írt pár napja és 2016-ban is, utóbbit pedig megnyertem most tőle, mert általános iskola óta PTSD-je van, legyen szó bármilyen labdajátékról.

Nade, hogy sikerült a Challengers, avagy „tudod a film, amiben Zendaya-t partiba vágja az a két srác”?

A történet szerint a roppantul ígéretes, feltörekvő teniszjátékos, Tashi Duncan (Zendaya) két jó barát, Art Donaldson (Mike Faist) és Patrick Zweig (Josh O’Connor) rajongását is elnyeri egy közös versenyükön. A két srác elkezd versengeni a kegyeiért, az éjszaka javarészét pedig végül hármasban töltik. Évekkel később arra eszmélünk, hogy Tashi már szintén Donaldson néven, Art feleségeként a srác edzője, ugyanis a saját karriere egy csúnya lábsérülés után derékba tört. Art pályafutása is eléggé döcögős éppen, valamit villantani kéne, hogy beválogassák a US Open-be, úgyhogy elindul egy kisebb versenyen is… ahol egykori barátjával, Patrick-kel kerül szembe. A múltbéli sérelmek meg érzelmek egyaránt felszínre kerülnek, miközben mind a három fél titkolt és kevésbé titkolt céljai és vágyai is küzdenek egymással…

A rendező a Szólíts a nevedenért is felelős olasz Luca Guadagnino, aki ezúttal is a főszereplők közötti dinamikára helyezte a hangsúlyt. A kémia szerintem remekül működött közöttük, viszont ami tényleg a hátán viszi a filmet, az a teniszlabda módjára történő ide-oda pattogás a nézőpontok között. Az „Ú most épp amúgy totál igaza van X-nek” típusú képsorok után azonnal egy „várjunk, X egy rohadék és talán inkább Y a jó arc?” kaliberű jelenetbe ugrunk át… az egész film során. Még a legvégső 1v1-et eldöntő „tie-breaker” meccs során is váltakozik bennünk, hogy épp kinek is szurkolunk vagy ki az, akit legszívesebben átdobnánk a hálón. A karakterek végig egymás arcában vannak (szó szerint), elképesztően sok, szűk térben játszódó jelenettel próbálják még a karakterek közötti mindenféle feszültséget erősíteni, legyen az szexuális vagy érzelmi töltetű. (Más kérdés, hogy a film, habár „szexi” és túlfűtött, de ez javarészt megmarad a „teaselgetés” szintjén, szóval a Z-generációsoknak sem kell aggódnia a túl sok – klasszikus értelembe véve igazából 0 – szexjelenet miatt.)

A cselekményvezetés is valamennyire ezt szolgálja egyébként, nem-lineáris narratívával operál a film, úgyhogy az ide-oda ugrálást az idősíkok között is megtapasztaljuk jó sokszor, kifejezetten ügyesen adagolva a múlt és a jelen történéseit. Jókor, jó helyeken történik ugrás, ami ugye a már említett „feje tetejére állítjuk X karakter megítélését a nézőben” váltásoknak is eléggé szépen megágyaz. A script egyébként nálam más fronton is működött, jópofa kis apróságokat vittek bele a két srác játékának elkülönítése (ki hogyan szervál pl.) vagy Tashi manipulációja szempontjából. A tengerpartos jelenet fiatalkorukban, ahol kvázi szirénként csábítja el a két srácot egy életre elég jól összefoglalja, hogy a három karakter közül ki hogyan is gondolkozik a teniszről, életről, célokról.

Tudom, hogy már tűkön ülve várjátok a „HOL A DE” részt, úgyhogy akkor lecsapom végre ezt a labdát (hehh). A zenét Trent Reznor és Atticus Ross ikonikus duója szállítja, akik ezúttal egy technósabb, olykor goásabb vonalat képviseltek. Piszkosul illik a filmhez és most a kritika írása alatt is ez szól… de bizonyos jelenetek alatt a hangerő, illetve egyáltalán a jelenet jellege/érzelmi töltete és a zene összeegyeztetése olykor egyszerűen borzasztó. Mondhatni rettenetes. A másik ami zavart, hogy habár kifejezetten bravúros képi megoldásokkal játszik a film a tenisz meccsek alatt (az a kamera néha a hálónál, néha a labdán, néha a két szereplő POV-jéből cikáz ide-oda), de ezeket a lassításokat, legyen szó a mennyiségükről vagy a minőségükről, még urunk-megmentőnk Zack Snyder is megirigyelte volna. (Engem pl. konkrétan kiragadt már a legvégső összecsapás során, hogy fél percig nézem mindkét srác lábán a csöpögő izzadtságot.)

És akkor talán a legnagyobb „DE” az nem is „DE”, hanem inkább ilyen „hmm hmm”. A két srác játéka ugyanis szerintem pazar, Zendaya viszont… nem is tudom. Jó az alakítása, ezt rögtön le is szögezném, csak szerintem 1., a FILMES karrierje 2., a filmet megelőző, a hölgy játékát egekig magasztoló kommentek szempontjából keltett bennem némi hiányérzetet. Szerintem neki most nagyon kellett volna egy elképesztően erős, de legfőképp MÁS alakítás, mint amit eddig megszoktunk tőle. Nagyvásznon ugyebár a Dűne 2 óta is olvasni számtalan ilyen kommentet, hogy kb. végig egy arcot hozott és Csalamádé Timóttal szinte semmi kémiájuk nem volt (szerintem utóbbi azért már túlzás), de a Pókember trilógiában és a Malcolm és Marie-ben is sokszor ugyanazzal a sztoikusnak ható, „savanyű” arckifejezéssel játszik, mint amivel itt is (sőt még talán a Legnagyobb showman-ből is ilyesmi rémlik). És ami sokaknak már nem elég, főleg így sokadjára.

Persze ellenérvként jöhet, hogy 2x Emmy-díjas a hölgy az Eufóriáért, de ott meg ahogy hallom, eléggé alá dolgoztak az írók (nekem spec gőzöm sincs ez mennyire igaz, egy rész után kaszáltam, láttam én azt hihetőbb formában tíz évvel korábban, csak ott Skins-nek hívták). Valamint a kérdés továbbra is az, hogy a mozis karrierjében ő mennyire tud ténylegesen felemelkedni arra a szintre, amit a külföldi sajtó vagy az internet népének egyik tábora már réges régen megszavazott neki. Na, csak kinyögöm végre: erre a kérdésre szerintem a Challengers adhatott volna egy definit választ… de szerintem ez nem történt meg és filmes szempontból – nálam legalábbis – egyelőre továbbra is egy ígéret marad. Egy roppantul tehetséges, szerethető, karizmatikus… de ígéret. (Az anyuka szerepében meg aztán végképp nem volt hiteles vagy hihető, de igazából ez valamennyire betudható annak, hogy az az egész szál direkt a kontrasztra akart rámenni, szóval csak zárójelben gonoszkodtam már itt a végére…)

Pozitív hanggal szeretném zárni azért, mert tényleg egy kifejezetten jó, stílusos és eredeti filmről beszélünk, ami után hazafelé sétálva jókat lehet beszélgetni. Barátságok alakulásáról a közös szerelmet követően, a karrier és a magánélet megosztásáról és megfelelő egyensúlyozásáról vagy az álmok időben történő elengedéséről is remek gondolatokat vázol fel a film, miközben érzelmi fronton meg a három karakter között izzó kémia konkrétan lefolyik a vászonról.

Izzad mindenki rendesen ilyen vagy olyan szerepben, na… a végeredmény viszont semmiképp sem izzadságszagú.

(Plusz egy kicsit személyes meg napi feelgood ha human-nek belefér: a legutóbbi írásom itt egy keserédes megemlékezés volt a Mielőtt… trilógiáról, ami egy akkor nem túl fényes élethelyzetben íródott. Ezt a filmet most már a feleségemmel közösen néztem meg. Keep holding on folks.)

Civil War

Az éjszakai eget a fényjelző lőszerek világítják be, a távolból robbanások zaja hallatszik, az adrenalin már előre buzog az ember vérében, alig várja, hogy odahajtson és a közelből is megérezhesse a puskapor szagát, miközben a szíve 150-es pulzussal pumpálja a vért mindenhova a golyók becsapódásainak éles csattanásainak hangzavarában.

A történet tényleg annyi, mint az egysoros: mi lenne, ha Amerikában polgárháború törne ki. A két oldal hadban áll, és pár újságíró útra kel, hogy az interjúkat több mint egy éve kerülő (kire hasonlít), harmadik terminusát toló jobboldali elnökkel talán beszélgessen. A ketyegő óra pedig az, hogy a nyugati összefogás áll nyerésre, és 1 héten belül már a fővárost is beveszik, ami bizony a diktátor sorsát is megpecsételi.

Avagy a Polgárháború amolyan roadmovie a szétszakadt Amerikán át, naturalistán bemutatva minden oldalt. Gyakorlatilag pedig Alex Garland rendező kijelentéseit nem igazán tudtam elkerülni, így kicsit rá is húzta a moziélményemre magát, hogy a film direkt nem vállal oldalt. Valójában persze igen, hiszen amit megtudunk a republikánus elnökről az nem épp fényes. Semmi sem kioktatón kerül elő, inkább mintha azt akarná, hogy mindenkinek legyen utána kérdése (legalább egy “ide tartunk?”), és saját következtetésekre jusson, hiszen a demokratikus nyugati erők sem épp bárányok, háborús bűnök megörökítését is simán vállalják, csapattagnak tekintve a sajtó embereit, még a nem teljesen propagandistákat is – míg a másik oldal, mint mondom, inkább lelövetné mindet.

A Civil War bemutatja a középpontjában levő újságírókon keresztül, hogy mennyire szar lenne egy belháború, és nagyjából mit hozna ki az emberekből. De közben meg mennyire cool is, mert lőnek és visszalőnek és adrenalin és a zavaros vízben mindenki elszabadulhat és túlélni egy életveszélyes helyzetet felértékel mindent és ha mégsem akkor bele lehet hajtani a következőbe mert wooow, áll a f*sz, szól a zene történelmet örökítenek meg a sötétszürke újságírók, akik sosem tudják, hogy épp mibe hajtanak bele a következő városban.

A megvalósítás viszont valami zseni technikailag. Nem tudom hol jött szembe, de némelyik lövöldözés tényleg a Szemtől szemben bankrablásos hangját idézte. Nyilván érdekes kérdés, hogy miképp lehet olyan háborús filmet készíteni, ami nem reklámja is annak egyben, mert teljesen átjön a hullámvasút, a magasak nagyon azok, de a mélyek is.

A főszerelő újságírók gyorsan túllépnek a veszteségeiken, az említett mélypontokon, hiszen a hivatástudatuk valami mással is keveredik. Na jó, Kirsten Dunst karaktere talán tényleg azt hitte, hogy elrettentő lesz, ha máshol zajló háborúkról beszámol, de rá kell döbbennie, hogy nem az, sőt, önmaga még saját szakmájában sem képes változást hozni. Viszont közben Wagner Moura karakterén keresztül látszik itt más is bőven, a film nem kíméli az újságírókat, nem emeli őket fel, de közben mégis a létük mellett áll.

Az egyedüli ahol kicsit ténylegesen elvérzik a Civil War a vállalásához képest, az az idős és fiatal fotóriporter, mert bár tematikailag illett a filmbe a körforgás aláhúzásához, de közben meg annyira… tipikus megoldás volt. Főleg a film többi részét tekintve.

Viszont ha már színészek, akkor Jesse Plemons már megint ellopja a showt. Az előzetesben is láttuk, hogy nagyjából fanatikus Trump rajongót alakít, az ő karaktere körül a legegyértelműbb a film a vörös szemüvegével, nem “both sides”, hanem végletekig elvakult, akit a háború teljesen szabadjára engedett, hiszen amíg mindenki mással van elfoglalva, addig az önbíráskodás, és persze a civilek gyilkolása is virágzana.

Érdekes moziélmény, javasolt ott nézni. Alex Garland és a többiek bíznak a nézőiben, de gondolom pár embernek pont ez a baj, mindenkit bemocskol, és nem fekete-fehér tanmese.

- A múltba →

Kategória archívum: ********