Dune: Part Two

Kicsit házi feladatnak érződött ez a közelgő premier, mivel azt sugallta, hogy újra kéne nézni az első filmet, ami szintén vagy 3 óra, és “csak” az előkészítése a Part Two-nak. Nekem nem csúszott le a Part One újra, csak egy recap videót néztem meg, de még ez is tartotta a lecke hatást.

Mindezek után még pozitívabb csalódás volt, hogy mennyire ütött a film. Eldobom az event szót is rá, mert nagyjából csak moziban, feltekert hangerőn és hatalmas vásznon hat igazán. Ott működik a sötét teremben, de az 5 milliós otthoni külön projektoros házi mozi szobával és/vagy az 55 colos oled tévével rendelkezők mindjárt a fejemre olvasnak.

Lehet nem ide kéne vágnom rögtön, de nem értettem a trailerben miért lőtték el a homokféreg lovaglást, aztán a film közben már az volt hihetetlen, hogy még így is mennyire hatásos, pedig szinte láttuk előre. A Dune Part Two egy dologban mindenképp erős: hatalmasnak tűnik. Mármint vizuálisan. Ezúttal sokkal több az akció, hiszen a bolygójukat védő gerillák a lassan élükre kerülő fehér messiás vezetővel odavágnak a Harkonneneknek és a fűszerkitermelésnek.

Vagyis onnan kellett volna kezdenem, hogy a fonalat az első rész végétől vesszük fel, az Atreides ház szinte teljesen halott, csak Paul Atreides és terhes anyja élte túl a mészárlást. Őket fogadja be a sivatagi nép, a fremen, akik évszázadok óta kapják a mérget… vagyis hisznek abban, hogy lesz egy külhonból jött próféta, aki felszabadítja a bolygót, és visszaállítja a zöld, élettel teli világot. Mit tesz isten a Bene Gesserit, Paulra valahogy illik ez a gúnya. A film elsőre fele erről szól, hogy az apja bosszújához emberekre van szüksége, így elkezd beolvadni a fremenbe, de mindeközben el is akarja kerülni a látomásaiban felsejlő sötét jövőt, ami megvalósul, ha felveszi a próféta szerepét.

A megvalósítás és a látvány a maximumára lett pörgetve ezúttal is, ami rengeteg grandiózus jelenetet hozott. Itt nem csak elvont ideák nyomán zajlik a pusztítás, de ez képileg is megvalósul. A brutális méretű gépek tövében hangyaemberek küzdenek, vagy épp hatalmas tömegek várják a prófétát (a délen játszódó jelenetek), és mennek harcba a vallás nevében. Mit is akarhat ez kritizálni vajon. Külön kiemelném a már említetteken kívül a Harkonnenek színek nélküli bolygóján játszódó jeleneteket a fekete tűzijátékkal.

Mindezek élére pedig Timothée Chalamet végül csak jó választás lett. Lehet, mert amúgy is bírom a színészt, bár a Wonka sohanapján kerül majd a megnézendő listára, de ahogy életre kelti Pault, azt jó és szomorú nézni. Az elején a felnövő fiatal nyilván könnyen ment Chalametnek, de a keménykedés is működik vele a film második felében. Ahogy Austin Butler is elcsámcsogott a gonosz figurájával. Még egy valakit emelnék ki, de őt kontextusban.

Külön érdekes, hogy semmi humor nincs a Dune Part Two-ban. Villeneuve amúgy sem arról híres, és nem is MCU-hoz hasonlítom ilyen szempontból, de minden jelenetet bevállalnak a színészek teljes erővel és komolysággal.

Elég csak megnézni Javier Bardemet a filmben, aki már-már paródia lehetne a vallási fanatikus szerepében, de ami körülveszi az nem engedi, hogy nevessünk rajta a film nézése közben (még ha meme is lesz a karakterből a neten valószínűleg). És hát ilyenek a vallási fanatikusok tényleg, “a megváltó azt mondja, hogy nem ő a megváltó, ahogy a prófécia is megírta” logikai magyarázatokon és bukfenceken őszintén, kék szemmel előre nézve vág át Bardem, annyira vágyik a hitre és az általa eljövendölt szebb jövőre.

Úgy tűnik felszippantottam a spice-ot, mert konkrétan negatívumnak csak azt tudom felhozni, hogy az utolsó 30-40 perc kapkod. Amikor Rabban menekül, akkor olyan, mintha gyorsított felvételt néznénk. Ahogy Paul “ez és ez lesz” kijelentései is ezt a kapkodás érzést erősítik, de szerencsére belassít a lényeges jelenetre itt is a film.

Lehet Villeneuve leegyszerűsítette a könyvet, pár mondatban összefoglalható röviden a történet (az Atreides házat elárulják és elbukik – a túlélő fiú bosszút akar állni), és nem szúrt le senkit 2 éves gyerek vagy volt fűszer orgia, így csinált belőle kevésbé ‘fura’ blockbustert a rendező, de azért még is így jó pár érdekességet átvett, és az üzenet egy részét is sikerült átmentenie, főleg így a második film végére.

Míg az első rész, bár elért egy tetőpontra, de azért csak felvezette az eseményeket, addig a Part Two lecsapott szinte mindent, ami be volt ígérve. Franchise szempontból kicsit Lord of the Rings és Mátrix-szerzű érzés erről kijönni, annyira megvolt benne a hatalmasság, a cinema. Ha ez lenne a minimum, vagy akár a közepes blockbuster szint, akkor sokkal jobb mozis világ lenne.

Vajon megy akkorát, hogy megkapjuk a Messiah-t?

human
írta
2024. 03. 01. 16:10
megjelenés
36
hozzászolás


Anatomy of a Fall

Maradnék az angol címnél, de persze az Anatomie d’une chute-ról van szó, ami végre eljutott hozzánk. A végre mondjuk lehet csak miattam került oda, hiszen az első előzetes óta vártam, vagy a Cannes-i díja óta, vagy a PIMP emlegetése óta.

A történet nem annyira bonyolult, mert tényleg egy zuhanásról szól minden irányból. A főszereplő írónő férje esik ki a 2. vagy 3. emeleti ablakból miközben dolgozik a ház szigetelésén, és a hulláját a sétából hazatérő látássérült kisfiuk találja meg. Fél órával később kiérnek a mentők és a rendőrök is. Pár nappal később pedig a halottkém jelentése és más felmerült kétségek miatt megvádolják a nőt a gyilkossággal.

Igen, egy tárgyalótermes dráma lesz belőle. Nem tudom ez mennyire spoiler, mindenesetre az előzetesben benne volt. Így bontakozik ki a zuhanást körülvevő sok esemény, a megelőző éjszaka, a korábbi évek, és kerül felszínre minden. Vagyis “minden?”.

Az a durva, hogy a film még az első körben megfogható “ő tette?” kérdés szintjén is teljesen működik, talán bűnügyi thrillerként besorolva úgy. Műr az is lekötött ahogy feltárják a nyomokat, a szemtanúk és a szakértők vallomásokat tesznek, foglalkoztatott a nő bűnössége.

Viszont ha hátralépünk, akkor inkább az került itt előtérbe, hogy amikor hallunk valakiről 1-1 dolgot és ítélünk, akkor mennyire semmit nem tudunk. Nem vagyunk tisztában a kontextussal, a megérzésekre hagyatkozunk, ha kicsit ellenszenves, akkor veszhet simán, eldöntjük előre. Nyilván mindezt nem csak gyilkossági ügyekre értve. Például a főszereplő szerepében pont kellően öntudatos és agresszív Sandra Hüller, hogy a remek alakítása miatt lehet nem kedvelni néhol, de közben meg ez a lényeg. Lelökte a férjét, csak mert határozott, sikeres és képesnek tűnik rá? Vagy csak kivetítjük, hogy mit gondolunk a világról és az emberekről? Bűnösnek gondolom, mert nem viselkedik az elvárt ártatlanként, és erre keresek bizonyítékokat a filmben?

Teljesen magával ragadott. Simán ott van az év legjobb filmjei között, és durva volt szinte telt házzal (egy kis teremben) nézni.

human
írta
2023. 12. 06. 13:00
megjelenés
5
hozzászolás


The Killer

Nehéz helyzetből indult David Fincher új filmje a Netflixen, hiszen ha nem ez a rendezői név lenne rajta, akkor sokkal kevesebben indították volna el, de így meg viszont a Fight Club, a Zodiac, vagy a Social Network lebeghetett a nézők szeme előtt – mindeközben Fincher csak talán csak egy zsánerrel játszó egyszerű darabot akart az asztalra tenni, ami még az alkotói karrierjére is reflektál “vele” a főszerepben.

A történet röviden egy bérgyilkosról szól, aki jól keres, mindig felkészül, nem hibázik, vagy ha mégis, akkor is tartja magát a tervhez, legyen az A, B, C, D, amit erre az esetre készített. Végrehajt, nem érdekli kinek és miért, csak jöjjön a pénz, az érzései ambivalensek. Nyilván a film elején egy hibával indítunk, aminek következményei a magánéletébe csapódnak le, amit nem tűr, és visszavág egy hagyományos bosszúfilmes szerkezetben, de Fincheri hidegséggel…, vagyis precizitással, hogy a végére megtalálja a lelkiismeretét.

Az egész ilyen kontrasztos felépítésű, mivel a fejében mondogatja a “Tartsd magad a tervhez! Készülj fel, ne improvizálj! Ne bízz senkiben! Soha ne add fel az előnyödet! Csak azt a csatát vívd meg, amiért megfizetnek! Zárd ki az empátiát! Az empátia gyengeség. A gyengeség sebezhetővé tesz.” Viszont a cselekedeteivel ennek teljesen ellentmond, hiszen bíz emberekben, empátiával cselekszik, sebezhető. A tényleges jelleme más, mint az a rendíthetetlen gyilkos, akit felépített magában, és ezt a két világot kell összepasszintania, vagy épp felszámolnia az egyiket.

Ami a legjobban tetszett, hogy a film miképp játszik az elvárásainkkal. Ugye megy fel a bosszúlistán a megbízó felé, és azt gondolnánk minden lépcsőfoknál, hogy “na itt valami mondvacsinált gond lesz”, de szinte sosincs, amikor pedig mégis van, az sem “tipikus” plotos “konfliktus kell” elakadás. Valójában tényleg egy hatékony gyilkost követünk, akinek azért nagy szerencséje is van, mert ejt hibákat, de azok többnyire az ő oldala felé sülnek el végül.

Nem mellesleg az utóbbi évtized legjobb hollywoodi verekedős jelenetét is megkaptuk benne, amire aztán végképp nem számítottam előzetesen.

Bele lehet látni még dolgokat, számomra teljesen összecseng a Fight Club fogadtatására való reagálással ez a film, amit Fincher nem mellesleg már 2007 óta akar tető alá hozni. A főszereplő amolyan Main Character szindrómás, “nem vagyok átlagnép” “érzelmeimet én irányítom” és a többi ráragadt félreértelmezés, amitől különlegesnek érzi magát, ‘látja a valóságot’, hogy a végére rájöjjön a belső képe hibáira, és elfogadja porszem mivoltát a nagyok játszmájában, amibe belekeveredve, a kígyó fejénél járva és azt fenyegetve sem tényező valójában. Na nekik tényleg nem létezik az átlag nép. Tulajdonképpen viccet űz a mantrázó alfa-sigma akárkikkel, azokkal akiknek például Tyler Durden lett a példakép a Fight Club után.

Részemről a Mank (hibája:) után Fincher visszatért a közönségfilmesebb útjára, és valami különlegest tett az asztalra, ami még sima bosszúfilmként is bőven lekötött. Elrepült a 2 óra, mivel a Killer csak a felszínével is magával ragadt, hiszen ahhoz nagyon ért Fincher, de közben meg talán pont a szemünk előtt számolt le a maximalizmusával, nevetett magán.

human
írta
2023. 11. 16. 14:00
megjelenés
43
hozzászolás


Killers of the Flower Moon

A művészek szinte követelik, hogy legyen következménye a tetteknek a világban, miközben mutatják mennyire nincs. Bár a Megfojtott virágok Amerika sötét korszakáról mesél, de az általános igazsága természetesen mindenhova érthető.

Érdekes, hogy a könyv amin alapszik a film valójában az FBI születéséről szól, ahogy a neve, az Killers of the Flower Moon: The Osage Murders and the Birth of the FBI is mutatja. A végeredményben pedig inkább csak fricskát kapnak a szövetségi nyomozók a tényleges dráma végén. Na jó, ez valamennyire túlzás, de érdekes, hogy mennyire háttérbe szorultak, hiába volt közük ahhoz, hogy véget értek a gyilkosságok.

A történet középpontjában az Osage törzs van, akiknek csak a puszták jutottak, vagyis maradtak, de aztán “szerencséjükre” a földek alatt rengeteg olaj volt. A felfedezéssel a gazdagság járt, na meg a megjelenő fehérek, akik a pénzre pályáztak. Volt aki fegyverrel vette el tőlük az értékeket, volt aki a bizalmukba férkőzve, barátjukként, vagy épp férjükként taposott át rajtuk a kapzsi céljait kergetve. Leegyszerűsítve ez van a 3 órában, na meg persze a szerelem, ami mindezt megolajozza.

Valahol durva, hogy idén már a második igaz történeten alapuló hosszú drámát nézhetjük mozikban, és Scorsese dupla ennyi pénzből dolgozhatott itt, mint Nolan az Oppenheimerrel. Ez meg is látszik azon, hogy a film mennyire él: rengeteg tényleges díszlet, több ezer statiszta, terepen forgatás. És mindez többnyire filmre forgatva! Az a helyzet, hogy a Killers of the Flower Moon gyönyörű, már persze a maga nagyszabású dráma módján, nem pedig a “látványfilmek” között.

Valamennyire tartottam a hosszú, 3 és fél órás játékidőtől, mivel maga a téma nem érdekelt annyira, és lehet istenkáromlás, de Scorsese már hagyott cserben 3 órás filmmel, így bár bíztam benne, addig azért volt egy kis félsz is részemről. Ez mind persze csak a saját hülyeségem, mert elrepült a játékidő, pedig “csak” sima dráma, a fun, vagyis a “jó idők” rész nem kábítóan szórakoztatóak, mint mondjuk a The Wolf of Wall Streetben, hanem még azt is áthatja a tragédia, ahogy lassan pumpálják ki az Osage nép értékeit a kapzsi emberek.

Gondolom a szereplőgárdát szinte már említenem sem kell. Leonardo DiCaprio hozta a szokásos “Nagyon Színész”-etét, de illik a történetbe. Ahogy Robert De Niro is talán itt tette oda legjobban magát mostanában, emlékeztetve minket, hogy miért szeretjük. Mindkettejük érdekes karaktert kapott, hiszen ők a főgonoszok, de közben meg azért vannak ott árnyalások is, hiszen például a De Niro által alakított William Hale láthatóan szerette is az Osage népet, de közben mégsem tartotta őket a 20. századba illőnek. Mellettük kellett Lily Gladstone-nak bizonyítani, és állta is a sarat.

Igazi régimódi epic dráma került a vászonra, ami szerintem otthon ülve nem fog nagyot menni, könnyebb lesz elkalandozni a figyelemnek, de azért jó, hogy az Apple TV+ azon művei közé tartozik, amik nem csak 1 hetet kapnak a mozikban.

human
írta
2023. 10. 24. 19:24
megjelenés
24
hozzászolás


Good Will Hunting – a megnyugtató katarzis ereje?

A minap belefutottam a Louis CK viccbe, miszerint Matt Damon az egyik írója a filmnek, és úgy kezdte a forgatókönyvet, hogy “mindenekelőtt: fantasztikus vagyok, egyszerű munkás, sokat verekszem, de ezek mellett.. az IQ-m szinte végtelen, még suliba sem jártam, csak tudom a dolgokat”. Persze nevettem rajta, viszont fel is élesztette bennem, hogy újra kéne nézni (SkyShowtime-on van épp) a Good Will Huntingot.

A történet ugye egy munkás csávóról szól, aki emellett még zseni is. Egyik nap matematikai feltörőket old meg az egyetem takarítása közben, másik nap majdnem börtön be megy, mivel kezet emel egy rendőrre. Nyilván valami brutális trauma van emögött, amit fel kell dolgoznia, hogy ne “kényelmesen” egy helyben topogjon egész életében. Milyen mázli, hogy pont kiszúrja a matek professzor az egyik fejtörő megfejtése közben, így megmentheti a börtöntől, ha hajlandó terápiára járni. Ezek a filmek már csak ilyenek, főleg ha jó irányba akarnak haladni, hogy valahogy csak összejön minden a változáshoz.

Mindezek persze adom Louie poénját is, viszont…, nem vesz el a filmből. A Good Will Hunting egy olyan jelenet felé halad gőzerővel, hogy minden túlzását jóváteszi közben. Igen, film, persze, hogy elfér a valóság túlpörgetése, a különleges főhős, a zseni, aki közben a saját életét viselkedését nem látja át rendesen ugye. Lehet több a karakter, mint egy átlagember, ez emeli a szórakozást, de eközben az érzelmi útjához simán lehet csatlakozni.

Olyan durva, hogy most valahogy szétesettnek érződött a film. Csak dobálták Matt Damon karakterének útjába a lépcsőfokokat, de némelyik nagyon erőltetettnek tűnt, vagyis inkább csak rosszul illeszkedett a többihez, nem organikusan.

Nyilván mit tudom én, Oscar bácsi jött, de közben meg mégis egyetértek a díjjal. Lehet, hogy két fiatal srác nem tudta visszafogni magát amikor vicces-erős-zseni embernek írta a karakterét, de a főszereplő Will felszabadítását annyira telibe találták, hogy a kicsit nyögvenyelős, de kellő mellékszálak is felmentődnek. Kivéve az amin a fenti linken levő almás poén lovagol, mert a rosszfiú akkora karikatúra volt, hogy tuti finomítani kéne rajta. Na de Will hogy odamondott neki, mert zseni!

A Good Will Hunting tökéleges komfort-film. Jól megcsinált, Gus Van Sant szétrendezte némelyik jelenetét, főleg a csúcspontot a casting pedig fantasztikus Robin Williamszel és Matt Damonnal. Ezek mellett olyan megnyugtató a katarzisa, hogy utána egyszerűen jobban érzi magát az ember.

human
írta
2023. 08. 28. 14:30
megjelenés
14
hozzászolás


Oppenheimer – történelemlecke vagy figyelmeztetés?

Mielőtt a konkrét filmre térnék pár dolog mindenképp az Oppenheimer mellett szól, és ha nem tetszett volna akkor is szurkolnék neki: egy komoly témáról éretten beszélő mű 100 millióból, amit filmre forgattak, és elvileg a CGI-t hanyagolták benne, nem csak az atombomba felrobbantásánál, hanem úgy összességében.

Mivel van tele a látvány helyett? Beszélgető felnőttekkel, akik a fizikai elméleteit a gyakorlatba ültetve megalkotják az első atombombát, hogy azt Amerika bevethesse a II. világháborúban. A tényeket tudjuk, a bombát megcsinálják, és le is dobják két városra. Sőt, nem csak ezzel vagyunk tisztában, de lehet már láttunk filmet vagy sorozatot is a Manhattan projektről, mi a fenét lehet hozzátenni? Vagy csak jobban adják elő Nolan rendezésében a mostani színészek?

Mint a címe is mutatja, teljesen Oppenheimerre fekszik rá a történet, azaz 100 millióból egy fizikusról szóló életrajzi filmet kapunk, ami nem csak az atombomba megalkotásáról szól, hanem az ezzel járó önszaggató moralizálásról az emberiség önpusztító képességének szintet lépése kapcsán, na meg a bürokrácia, és annak képviselőinek kicsinyességéről. Meg még… hogy is mondjam, elég tömött a film, ami a 3 órás játékideje ellenére konkrétan rövid.

Kicsit nem is értem hogy gondolták az alkotók, bár az “aki nem ismeri a történelmet pontosan, annak érthetetlen” kijelentést őrültségnek gondolom a film kapcsán, de pár jelenet tétjéről mindenképp lemaradunk — igen, én sem tudtam mindent a bomba alkotásáról és a kor fizikusairól:) –, de a történet, és a mondani való így is révbe ér könnyedén, hogy utána Nolan is aláhúzza, amikor a jelenleg AI-helyzethez hasonlítja a bomba alkotását. Ezt csak interjúkban tette persze, nem kioktatón a filmben.

A történet Nolantől “meglepő” módon 3 idősíkon játszódik, az egyik Oppenheimer élete időrendben, kezdve az európai oktatásával a fasizmus erősödésének felhője alatt, onnan az amerikai tanítása, amiből a háború kitörése és persze a fizika előrehaladása viszonylag gyorsan az atombombával foglalkozó projekt élére repíti. Ez a fő vonal végigvezet a Manhatten projekten is. Mindeközben egy másik szálon Oppenheimer háború utáni meghallgatása a bürokrácia kicsinyes karmában, a harmadik pedig Lewis Strauss kinevezési meghallgatása. Ez utóbbiak már az 50-es években történtek, de nyilván értelmesen össze van vágva az egész a főbb mondanivaló közé, hogy így gördüljön előre a történet és rekfeltáljanak egymásra a szálak. Végig felismerhető pontosan merre járunk, ezért kellett mindenképp a fekete-fehér megoldás.

Annyira furcsa, hogy valójában a sikeres robbantás-teszt után még kapunk egy szinte teljes filmet, egy olyat amit már lehet kevesebben ismernek “betéve”, ennyire sok van a történetben. Nyilván Nolan nem akar tévézni menni, de ha a Secret Invasion 200 millióból készül, akkor ugyanannyiból ez is lehetett volna simán egy 6 részes sorozat, annyi puskapor van itt. Na de akkor nem lehet IMAX vásznakra tolni, hiszen mint tudjuk, az egészet IMAX filmkamerákkal vették fel, ami azért “új”, mert “emberek beszélgetnek” jelenetekre, meg közeliekre nem ezt szokták használni, és ebben a filmben aztán sokat beszélgetnek, de tényleg.

Ha már rátértem a technológiai részére, akkor az alakítások mellett sem tudok elmenni. Kis túlzással olyan érzés, mintha minden ismert név benne lenne. Konkrétan vannak olyan nagyobb színészek itt, akik csak 1 jelenetre ugranak be, és mindent beleadnak, hogy ellopják a showt, de esélyük sincs rá.

A főszereplő Cillian Murphy persze remek, végig ott van az arcán szinte minden, de részemről Matt Damon nyúlta a játékidőt. Vagy Downey Jr. nyúlta. Vagy meglepő módon Emily Blunt nyúlta (azért a nem kezet fogásért megérte a filmbe tenni a nőt). Vagy… szóval értitek, feltűnik valaki és próbál nyúlni, de Murphy mindig visszaragadja a reflektorfényt, ahogy a karaktere szembenéz azzal, amit alkot, és annak használatának következményeivel, hogy aztán koppanjon, mert a hadi gépezetnek már nincs szüksége rá, így minden eddig a szőnyeg alá söpört dolga előkerül.

Az egyetlen negatívum számomra, amivel sokat szokták Nolant ostorozni, és kicsit védhetetlen is, hogy az emberi kapcso… inkább úgy mondom, hogy a koncepciók és az elmélet érdekli. Oppenheimerben is ezt ragadja meg, így például amikor emlegetik, hogy nagy nőcsábász volt az öreg, azt a film nem igazán mutatja be. De ez apróság, mert gyorsan elmenekül innen a történet, csak előtte megkapjuk az első IMAX kamerával felvett szexjelenetet, amiben semmi szexi nincs, a beszélgetés és az elmélet a lényeg ott is.

A lényeg mindenképp az, hogy annyira jó lenne visszatérni az ehhez hasonló nagyszabású projektekhez is a sok agykikapcsolás mellett, amikor a szinte elrepült 3 órás film után ott ülsz letaglózva a látottaktól, hiszen kerülgetem itt, de ez most nagyon nem egy hagyományos látványfilm Nolantől, aki arra menne, vagy akárcsak egy új Dunkirkre, az felejtse el, aki viszont a korszakról egy imerzív élményre, annak irány a mozi.

human
írta
2023. 07. 21. 21:33
megjelenés
41
hozzászolás


Spider-Man: Across the Spider-Verse: felülmúlható az Into The Spider-Verse

Az animált képregényfilmek Infinity War-Endgame párosa érkezik? Az Across the Spider-Verse akkora sztorit indított, amit majd csak a következő filmben zárnak le, de ez nem akadályozta meg abban, hogy közben azért rohadt jó legyen.

A helyzet olyasminek tűnik, hogy mivel már bizonyítottak az Into The Spider-Verse-szel, így a készítők még szabadabb kézzel teljesen elszabadultak az animációban, és ez jót tett a filmnek.

Vagy jobb pillanatomban néztem, vagy finomítottak a technikán, de mostanra a framedrop animáció sem zavart annyira. Elvileg utóbbi áll fenn, avagy fejlesztettek az első rész óta. Ügyesebben “zizegett” a kép folyamatosan, és lapoztak a képkockák. Igen, most is egy felélesztett képregényt kaptunk, olyan volt nézni, mintha az oldalakat falnánk. Még amikor kicsit unalmas lett volna épp a történet, akkor is felhúzta a vizualitás a végeredményt. Öröm volt nézni, ahogy a film a zenével lüktetett előre, ahogy keverte a stílusokat mégis

Amúgy kíváncsi lennék, hogy az ötletek mennyisége és aprólékos kidolgozása mennyire csapódik le ténylegesen a nézőknek. A nyilvánvaló dolgok, például Gwen hangulata a többiekre átugró színével, vagy a multidimenziós dolgoknál a chromatic aberration könnyen kiszúrható, de sok hasonló lehet benne, ami talán 5. nézésre, talán soha nem érik be, és mégis heteket görnyedtek fölötte. Biztos mellettem is elment sok minden.

A történet röviden annyi, hogy van egy Pókember közösség, akik az Into The Spider-Verse-ben történtek miatt kénytelen a multiverzumokból kiszökő gonoszokra vadászni. Ezen kívül Miles Morales még egy “heti aktuális” gonoszt is kap Spot személyében, aki képes a testén levő fekete lyukakon át teleportálni. Most nem jut eszembe jobb leírás rá. Miles alapvetően nem tagja ennek a csapatnak, de Gwen igen, így tudja újra meglátogatni a barátját.

Összességében jó volt tudni, hogy félbevágják, mert különben másfél óra után mindenképp az ugrott volna be, hogy milyen kapkodós lehet majd a befejezés. Hát nem az, egyszerűen csak a “minden veszve” pillanatnál jön a To be continued…

Viszont ha már előrángattam az Infinity War-Endgame párost, akkor valójában itt máshogy van a félbevágás. Ott Thanos története iszonyat erős volt, és kvázi véget ért, itt viszont mindenkit lebegtetnek. Vajon a Spider-Man: Beyond the Spider-Verse tökéletes egésszé teszi majd a sztorit? Reméljük jövőre eldől.

A lényeg, hogy hatalmas élmény magában is a film, egy percre sem engedett el, viszont mindenképp kell hozzá a sorozatok szeretete, annyira évadfinálés, nemhogy befejeződő történetet nem ad, de lezárható érzelmeket sem.

Úgy örülök, hogy végre nem csak a 3D realisztikusra törekvő mainstream animációs filmek vannak, hanem kinyílt a vázlatfüzet, lásd az első részt, vagy a Puss in Bootsot, vagy épp az érkező új TMNT-t.

human
írta
2023. 06. 04. 16:01
megjelenés
26
hozzászolás


Guardians of the Galaxy Vol. 3

James Gunn ismét megcsinálta. A Disney most még jobban a falba verheti a fejét, mert a Guardians már megint kilóg a szokásos minőségükből, nyilván felfelé, és az Ant-Man elvileg szintén “kreatív” lidércnyomása után friss levegő volt a moziban.

Mondjuk ismét búcsúztak valamennyire általam kedvelt karakterek, szóval teljesen az Endgame-hangulata járt át, ez újabb szomorkás, de szép kilépési pontnak tűnik az MCU fénypontjait megidézve.

A történet a korábban szinte beígért Rocket Raccoon eredettörténet tulajdonképpen, és mellette az eddig átéltek feldolgozása, a csapat új útjának kijelölése. Pofonegyszerű “ketyegő bomba” szerkezettel indul, mivel Raccoon megsérül, és kiderül, hogy egy kill-switch van benne, ezért nem lehet műteni. Ennek következményeként flashbackek formájában látjuk miképp lett ez a felturbózott lény, miközben a csapat igyekszik a kill-switch kódját feloldani, ami során kénytelenek szembenézni Raccoon teremtőjével is.

Igen, az egészben egy átlag Marvel-film is benne van, bár az égbe nem lő lézer, de ott a gonosz, le kell nyomni, viszont Gunn nem csak a folytatásokat építi (főleg, hogy már dobbantott:), hanem valahonnan-valahova tartanak a karakteri mindeközben. Kicsit túlzsúfolt a történet, annyi mindennel akart foglalkozni, még a Gamorra nem az a Gamorra dolgot is magára veszi, meg Nebula problémáit, meg Drax helyét, meg… szóval tele van az a két és fél óra játékidő, ami néha unalmas pillanatokat is hoz azért, nem akarom az égbe emelni teljesen.

Előzetesen nem annyira vártam talán a filmet, hiszen az eddigi Guardiansban látott, és a fő MCU-szálakkal összefüggő Star Lord megfáradtnak tűnt, amin a Karácsonyi különkiadás sem segített. Mármint a karakter megítélésén részemről. Itt is hasonlón indított, de valójában ügyesen lett arra használva, hogy a gyász utáni depressziót és agressziót életre keltse. A film közepére életre kelt, és újra működött a karakter.

Mindezek mellett pedig Rocket Raccoon története valami rohadtul megható. Elsüthető, hogy ő a szíve a Guardians of the Galaxy Vol. 3-nak. Annyira erős volt látni miképp lett ez a mérges mosómedve belőle. Nem akarnék többet mondani, de mindenképp a legerősebb MCU-filmek közé toszogálta ezt a harmadik részt, sőt, tényleges trilógiává keretezte. Pont ezért vagyok a hibákkal is elnézőbb, annyi mindent kellett feloldani, de többé-kevésbé sikerült, és mellette pedig volt valami igazán erős is a filmben.

Amit még megjegyeznék, hogy a látvány kidolgozásilag lehetett volna jobb, de azért volt pár kreatív helyszín és kinézet, nem a szokásos szürkeség várt minket. Ezen kívül pedig nem tudok elmenni amellett, hogy MCU képregényfilmként milyen sötét hangulatú volt az egész, és mennyire brutális. Nyilván takarózhat azzal, hogy nem emberek meg a többi, de a PG-13 határait szerintem átlépte. Nem horror, csak valahogy kemény, undorító, és elborzasztó néhol.

Viszlát Gunn, jó, hogy rendesen lezártad nekünk ezt a sztorit.

human
írta
2023. 05. 05. 21:26
megjelenés
32
hozzászolás


Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves

Beszólással kezdem: aki szereti a kalandfilmeket és kihagyja moziban a Dungeons and Dragons: Betyárbecsületet, az elveszti a jogát a sírásra, hogy nem készülnek a zsánerbe darabok, mivel nem volt hajlandó mutatni a cégeknek, hogy csináljanak ilyet. Jót. A reklámkampány döcögős volt, de végig szórakoztatónak tűnt maga a film, és ezt be is váltotta.

A történet egy apáról szól, aki kémhivatása miatt elveszi a feleségét, és ezután egyedül neveli a lányát, akivel közösen tolvajlásba kezd, aztán nő a csapat egy verőemberrel, aztán mágussal… Az egyik lopás, pont az amivel egy a feleségét visszahozó varázslatot akar megszerezni rosszul sül el, és emiatt börtönbe kerül. Onnan “szabadulva” kiderül, hogy egy volt társa magához édesgette a lányát (nem úgy), és megpróbálja visszaszerezni, de még a várba is nehéz bejutni, ahol vannak, így újra egy csapat kell, meg pár apróbb cucc, amiket össze kell guberálni.

Egyszerűsítettem, és a főgonoszt sem árulom el, mert igazából nem ez a lényeg? Mármint gördül előre a film a történetén, de nyilván semmi megváltó nincs benne. Ellenben semmi kirívóan rossz sem, ami sajnos lassan nagy szó lesz a 10 írók (és AI valszeg) által összetett roncsok korszakában, mint amilyen például a Jurassic World 3 volt, amiben nem is a dinók a fő probléma. D&D rajongók forduljanak el, mert onnan kevés sztorit olvastam, de nekem teljesen egy M.A.G.U.S. könyv hangulatát árasztotta, Tier Nan Gorduin mágiájától megfosztva valami nagyobba keveredik. Na de elkanyarodtam.

Lehetett volna Lord of the Rings komolysággal jönni a készítőknek, de szerencsére ez eszükbe sem jutott. Vajon lehet még tényleg komoly fantasy-t csinálni mozis blockbusternek manapság? De ez már nagyon más téma, most nem annyira ugrik be ilyesmi, de lehet csak keveset aludtam.

Bár tudom szitokszó mostanra pár embernél, de ez a film teljesen olyan volt, mint a korai MCU darabok, a tényleg jók mint a Guardians vol. 1., csak jobban vette komolytalanul magát, vagy hogy mondjam. Van egy érzelmi magja, de sosem random bedobott poénnal oldják fel az ahhoz fontos pillanatokat, hanem organikusabb az egész. Van amikor csak simán poénkodnak persze, de akad olyan amikor a komolyabb helyzethez illőn teszik, nem pedig idiótán, mintha igazi emberek lennének bajban. Valahol vicces volt az előbbi leírni egy sárkányokkal és varázslattal teli fantasy filmnél.

Az egész lényege a csapat, ott él a legjobban a Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves. Egyrészt Chris Pine rég nem volt ilyen szórakoztató, úgy tűnik végzett azzal a furán öreges korszakával és ismét élettel teli, de ami még durvább, hogy Michelle Rodriguez mennyire jó casting a buliba. Kettejük között a dinamika rohadt jó, de nyilván a csapat többi tagja sem ment mellé.

Ami főleg meglepett, hogy még az akciójelenetek többsége is működik, nem pedig az “essünk túl rajta” kategória, ami azért elő szokott fordulni olyan filmekben, amik főleg a csapatdinamikára gyúrnak. A sárkányoson konkrétan végig mosolyogtam, olyan kreatív hülyülés volt.

Szerencsére nem lőtték el az összes poént előzetesen, nem Iron Man első részhez hasonló a helyzet, bár a hullásat is megőrizhették volna, és hoztak egy szórakoztató kalandos blockbustert a mozikba!

human
írta
2023. 04. 02. 15:11
megjelenés
33
hozzászolás


The Banshees of Inisherin (A sziget szellemei)

Martin McDonagh (In Burges, Three Billboards) új filmje, amiben egy barátság végét dolgozza fel. Vagyis az Ír polgárháborút. Rendben, utána is olvastam amellett, hogy a filmben folyamat emlegetik, még a rendező is mondta, hogy arról szól, a kérdés, hogy közben működik-e átlag nézőként a barátság vége aspektus.

A történet Inisherin szigetén játszódik, ahol a dolgoknak bevált rendje van: Pádraic délután bekopog Colmhoz, aztán elmennek piálni és a többi. Ezt borítja fel Colm, aki azt mondja, hogy nem akar többet beszélgetni Pádraiccal, mivel túl egyszerűnek tartja, és olyan képtelenségbe eszkalálódik a kapcsolatuk, hogy megfenyegeti: ha újra hozzászól, levágja az ujjait.

Részemről ez, az ujjak lemetszése annyira képtelen szintre viszi a filmet, amitől tényleg csak az járt a fejemben, hogy miről szól ténylegesen. Az írek között ilyen lehetetlen módon nőtt a feszültség, miközben a ténylegesen okosak, akiket Pádraic testvére kelt életre, inkább otthagyták az őrületet? Mármint ezek szerint. És mindez olyan tettekhez vezetett, amik után már tényleg nem volt visszaút.

Igazából rohadt szomorú a film, miközben jó McDonagh módra néha vicces, főleg azért, mert látszik, hogy a mérgesedő kapcsolat közben azért szeretik egymást ezek az emberek, de már nincs mód feloldani a konfliktusukat, visszatérni a kedvességhez. Hogy a kérdésemre válaszoljak, igen, nézhető a barátságos oldalról, de azért kicsit elvont módon az.

Ami viszont tagadhatatlan, hogy baromi szép a helyszín, a fényképezés. Egyetlen megvalósításos gondom, hogy Colin Farrell nem tűnt egyszerűnek végig, néha leomlott ez az álarca, de még is így, a párbeszédek Martin McDonaghtól megszokottan gurulnak előre végig. Gyönyörűen van felépítve a Banshees of Inisherin, és minden fenntartásom ellenére rohadtul elkapott a hangulata.

human
írta
2023. 03. 10. 14:59
megjelenés
15
hozzászolás


Snake Eyes

Még tavaly beszereztem a filmet, gondoltam viccelek kicsit a GI Joe bemutató körül az újranézésével, de végül akkor elmaradt. Na nem örökre halasztottam, hiszen a minap végül lecsúszott, és minden viccelődési kedvem le is söpörte az az érzés, hogy basszus ilyen filmeket újra a mozikba.

Tudom, nem áll fényesen imdb-n (bár némelyik lepontozó a több nézőpont szerepét nem értette…), szóval páran felsóhajtanak az előbbi kijelentésen. Nyilván ne minden film legyen ilyen, csak legyen ez is választható néha. Egy felnőtt thriller, ami a zsigerekre hat, és simán elmerül a ponyvában.

A történet egy bokszmeccs körül bonyolódik, amit egy fontos ember is nézni akar, és ezért a katonaság biztosítja őt. Mégis lelövik. A történet több nézőponton át fedi fel, hogy ki lehetett a gyilkos és miért. Mindezt egy teljes erőbedobásos Nic Cage alakítással megfűszerezve kapjuk. Most komolyan, ez a Nic Cage-ing aranykor egyik lenyomata, hiszen a 95-ös Leaving Las Vegas Oscar díja után eszméletlen nagyot ment: The Rock, Con Air, Face/Off, City of Angels, Snake Eyes, 8MM, Bringing Out The Dead. Utána már több mellényúlása volt, de ez az 5 év, huhh.

Nem elég a csúcsra járatott Nic Cage, de Brian De Palma rendezése is magával ragadó. A sok vágatlan jelenet, az osztott fókusz, az érdekes nézőpontok, a tapintható feszültség. Azt neg már teljesen el is felejtettem, hogy a film csúcspontja, amikor Cage és a nő is ráébred dolgokra, mennyire ütős.

Ponyva, de a maximumra járatva. Újra ilyeneket, tényleg.

human
írta
2022. 12. 11. 17:22
megjelenés
18
hozzászolás


All Quiet on the Western Front (2022)

Őrület.

Német rendező és német színészek keltik életre az I. világháborúban megsebesült író, Erich Maria Remarque könyvének új adaptációját. Mindettől a 2022-es All Quiet on the Western Front igazinak, és kőkemény gyomrosnak érződik, benne van, ahogy a rendező mondta, a népük minden bűntudata és terrorja arról az időszakról.

Olyan durva, hogy mennyire semmi hősiesség nem volt a filmben. Nyilván az alapja egy “ezer éves” regény, szóval már merítettek onnan mások is, és “a háború pokol” sem az a nagy megfejtés, bár ki tudja frissen felnőtt kultúra fogyasztóknak milyen, de szemben a hősies 1917-tel, vagy Ryan közlegénnyel, vagy a hasonlóan naturalista Hacksaw Ridge-dzsel, itt még egyszer írom, a hősiességnek csírája sincs. Minden értelmetlen, mint ez az egész háború volt.

Egy idealista srác bevonul, de a nézőnek az előtte levő 15 perc alapján már akkor sincs semmi illúziója mi lesz itt: a háború gépezete bedarálja. Egy hasonló fiatal kimosott és a halálos sebek nyomait varrással eltüntetett egyenruhájában megy dalolva a frontra. A sok trauma és a rengeteg unalom idegenné teszi a normális élethez, és a csaták borzalmai között a falatozó urakra vágás egyértelművé teszi helyét a világban.

Vizuálisan valami brutális ez az új All Quiet on the Western Front. A film közepén levő csata, főleg így német oldalról nézve elborzasztó. Szétroncsolja a nézőt is, nincs szurkolás, nincs nemes cél, csak az értelmetlen, kegyetlen halálok, amik brutalitását gyomorforgató nézni. Tényleg bedarál. Ahogy az is, ahogy a traumán átesett főhős visszavált a közönyös módjára pár perccel a teljes összeomlása után. Máshogy nem lehet túlélni a sárban.

Egyetlen negatívum, hogy egyszerűen túl modern a film. Ez alatt némelyik kameramozgást, és a zenét is értve. Hogy is mondjam, merész kijelentés, de ezektől kevésbé lesz időtálló, jobban érezni mikor készült ténylegesen. Az 1917 is hasonló, csak ugye az még hősies is. Ha szembeállítjuk akárcsak a Ryan közlegénnyel, az most is ugyanolyan, mint amikor bemutatták, technikailag mindene állja az idő vasfogát egyelőre, míg ez (nyilván szerintem), már 10 év múlva is tettenérhetően “2020 környékén készült” érzetű lesz. De lehet csak engem rántott ki az a fura (de most nézve persze jó) zene és a túl simán mozgó kamera néha.

A regényhez képest történt változások nem bántóak. Az eltáv kimaradt, de közben voltak olyan jelenetek, amik során rádöbbentek a civil élet elérhetetlenségére, a film befejezése pedig, főleg ha figyelembe vesszük az előtte levő “a szociáldemokraták hátbaszúrják az áldozatot hozó nemzetet a békével”, amit a film vége alá is húz, egyértelműen plusz kontextus arra, hogy az I. világháború vége milyen indulatokkal vezetett Hitler felemelkedéséhez, olyasmi amit az író nem is tudhatott az 1930 előtt megjelent könyve idején.

Kicsit szájbarágós a vége üzenet, és pont a film címét ássa alá, de az értelmetlenség maradt és teljesen érthetőek a változások. Igazából az egész film nem rejteget semmit, kiteszi az asztalra miről szól, egyszerű, de ahogy meséli az mégis rohadtul hatásos.

human
írta
2022. 11. 21. 14:57
megjelenés
12
hozzászolás


Top Gun: Maverick – highway to the dangerzone

The end is inevitable, Maverick. Your kind is headed for extinction.

Ed Harris a film első fél órájában mondja a fentit, és elnézve a filmipar trendjeit, ez alatt simán értheti a Top Gun Maverickhez hasonló blockbustereket is. Nem csak ez az egy kiszólás marad egy korszak végére, de Tom Cruise végig hajthatatlan marad, a filmben és hát idekinn sem enged! Az utolsó sztárok egyike kőkemény végig, még ha most az átlagosnál kicsit többet önreflektálna is.

A történet, nos, Maverick valami ultragyors lopakodó tesztpilótája, Iceman (tengernagy? nem emlékszem, valami ultramagas rang) csak ide tudta a lázadó “ifjút” beprotezsálni. Viszont amikor úgy néz ki, hogy a tengerészet legjobb pilótáinak egy szinte lehetetlennek tűnő bevetésre kell menni, akkor bizony csak Maverick az, aki erre képes felkészíteni őket, így visszatér a Top Gun programba oktatóként. Nyilván betartva minden szabályt. A legtipikusabb történet előállt?

A fiatalok között ott van Goose fia, és még Hangman is, aki tiszta Iceman. Na meg Bob. Meg… szóval van egy csapat tökös pilóta, és az öreg csávó ráébreszti őket, hogy a háború nem faszméregetésből, hanem vérre menésből áll, ahol nem az a lényeg milyen technológián ülsz, hanem hogy miképp vezeted a gépet! Ez az a tényező, ami mindig felül tud kerekedni. Aki realitást vár, az most zárja be a bejegyzést, és nehogy elinduljon a filmre.

A Top Gun: Maverick azon nosztalgiajáratok egyike, amik nem csak felidézik a múltat, nem csak mutogat, hogy “emlékszel ez vagy az de jó volt”, de rendesen építkezik is rá. Foglalkozik azzal, hogy ennyi év “lázadás”, maximumon égés milyen hatással van az emberre, mennyire magányos életet jelent. Ennek feloldozása közben pedig még egy rendes film is elfért mellette, ami nem csak újraveszi az elődjét.

Nyilván nem merném negatívan említeni a Tony Scott által rendezett első részt, gyönyörű hangulatbomba még mindig, de a folytatás néhol természetesen megidézve az eredetit (van félmeztelen labdázás!) mer egy kicsit más lenni, megtalálja az egyedi hangját. Igazából remek ötlet volt Joseph Kosinski-re bízni, mert ha valamihez ért, az pont a tökéletesen kiszámított hihető látvány, vagy hogy fogalmazzam meg. Szerintem egy design mester, elég megnézni az Oblivion-t vagy a Tron: Legacy-t.

Azért nem rózsaszín szemüvegben nézve természetesen feltűnik, hogy a “cold open” után a cselekmény iszonyat nyögvenyelősen indul be, talán a vágás miatt, viszont a végére összekapja magát, és ismét azzal jövök, igen, hogy moziélményként működik. Eszméletlen ennyi fizikai trükköt látni a hatalmas vásznon. Nyilván itt is akadnak zöldhátteres jelenetek, nem tudom, de sokat ültek a tényleg fenn levő gépeken a színészek, és a földről is jó pár jelenetet vettek fel. Ez mind ott van, elsuhan előttünk, ami miatt meg tudtam bocsátani a da-da-darabozást.

Kellenek az ilyen blockbusterek, amik kicsit mások, amik felidézik a csapongóbb de színesebb palettát. Ez is fantázia természetesen, Mavericket nem is tudom hányszor ítélné el a katonai bíróság, annyi parancsszegés van itt, de közben meg jó nézni.

human
írta
2022. 05. 28. 04:13
megjelenés
25
hozzászolás


The Northman

Kettős helyzet, mert előzetesen olyanokat hallhattunk, hogy ilyen valósághű Viking filmet még nem láttunk, és miközben ez lehet igaz is (még földet is művelnek!), közben pedig az egész film egy nagy rege, szándékosan színházias előadásban. Hatalmas élmény, de rengeteg ellenvéleményt simán el tudok fogadni. Egy erőszakos művészfilmről van szó, amit kicsit többnek akartak eladni a stúdiónál, és emiatt bele is szóltak a vágásba, de ami maradt is több, mint egy átlag kardos blockbuster.

A történet rohadt egyszerű, egy mantra: megbosszulom apám, megmentem anyám, megölöm Fjölnirt. Feldarabolom. Kivágom a szívét. Kizsigerelem. MINDENT MEGÉRDEMEL! Egy viking srácnak megölik az apját, elrabolják az anyját, és a tettes nevét gondolom kitaláljátok. Sok évvel később, immáron képzett harcosként pedig Björk ráébreszti, hogy a sorsa elől nem menekülhet, meg kell bosszulnia apját és a többi, már írtam ezeket.

El is indul a számára elvileg kijelölt úton, amibe kis bökkenő akad… igazából nem mondanám a filmre, hogy a történet az ereje, hiszen egy mindenki által felfogható egyszerű monda, olyan amihez fogható ezer meg ezer van, még a magyar múltban is. Aki csak a fordulatokat szereti, a nagy ötleteket, az csalódni fog, mert itt inkább a mesélés módja a lényeg, amihez hozzá kell tenni, hogy a film egyszerűen gyönyörű. A fényképezés lélegzetállító többnyire, a hangja pedig mélyre hatol.

A színpadiasságot viszont komolyan kell venni, akit taszít az ilyesmi, az szerintem ne menjen/szánjon rá időt. Sokszor van, hogy egy karakter elmondja mit érez, mintha kiszólna az arcát nem annyira látó hátul ülőknek egy színházban. Nem tudom jobban leírni, nem olyan, mint amit a magyar filmekre szoktunk hallani, mert itt direkt köteleződnek el emellett, és nem normál jelenetet adnak elő így, hanem szándékosan ilyenre készítetteket.

Olyan, mintha egy regét hallanánk, aminek határán ellensúlyoz a rendező Robert Eggers, sokszor bemutatja a legendát, például “hollók szabadították ki béklyóiból, és a valhalla lovasa vitte az ég felé”, aztán kopogtat az a valóság, amihez hozzá fűzte a nép a mesei részeket.

Ha már valóság, a harcjelenetekre is illik a színpadiasság, és alig hiszem el, hogy a védelmükre kelek. Olyan az erőszak, mint amit láttunk a kiadott jelenetben, néha tánc szerű, de egyértelműen koncepciósan, nem pedig “csak erre voltak képesek”. Na meg azért csak nehezek azok a kardok, de ezt már csak úgy fél mondatban teszem tényleg hozzá. Semmiképp sem vérgőzös menetelésről van itt szó, ami zsigerig hatol, hanem egy önfelismerő utazásról.

Ami még nagyon-nagyon tetszett, és a realizmus oldalára tenném, hogy egyszerűen nincs szimpatikus figura benne. A kor szülötteit nézzük, akik modern szűrőn át felvállalhatatlanok, de nem is próbál Eggers ilyet tenni a műre, miért tenné? Felnőttnek nézi az embert Az északi, nem pedig népmesél, mindenki koromszürke: a jófiú falvakat éget fel, a rosszfiú csak élni akar békében. Nagyon leegyszerűsítettem a moralitását, de nehéz szavakba ölteni spoilermentesen.

Tudom páran csak a csillagokat nézik egy ilyen posztnál, de hozzá kell tennem, hogy egyszerűen ez a tavasz nagyon erős volt, rohadt nagy élmény Az északi hatalmas vásznon, még ha néhol be is döccen a lendülete. Az idei felhozatal kicsit visszaadja az ember mozis hitét.

human
írta
2022. 05. 21. 21:57
megjelenés
28
hozzászolás


Everything Everywhere All at Once

Most tényleg mint lehet erről a filmről mondani, amiben benne van minden, méghozzá egyszerre? Kicsit hülyülök a felvetéssel, de itt tényleg ronthat az előzetes tudás az élményen. Legalábbis részemről a trailer már kiment a fejemből, és így eszméletlen élmény volt tényleg mindent felfedezni benne.

A történet röviden úgy foglalható össze, hogy egy Amerikába bevándorló nő sok mindent számlázott ki a mosodájának, amit üzemeltet, ezért be kell mennie az adóhatósághoz, hogy rendbetegye a dolgokat – igen, a végére ezek fontosságát is megtudjuk. Közben kiderül, hogy csak ő lehet képes minden multiverzumbeli énje tudásával felvértezve legyőzni a gonoszt, ami mindent fenyeget.

Az az igazság, hogy a Mátrix emlegethető tényleg, amit sok helyen láttam az előzetes 1 sorosokban, de ez kicsit félre is vezetheti a nézőket. Nem annyira korszakalkotó vizuálisan, mint az első Mátrix, viszont az érzelmi magja mégis erősebb annál. Azért a sztoriban vannak átfedések valahogy, nehéz szavakba önteni miben egyeznek, de biztos, az irodában “felébredés” és ottani üldözés eléggé nagy homage. Ami nekem sokkal találóbb hasonlítás, az valahogy az Eternal Sunshine of the Spotless Mind, csak nyilván harcművészettel megspékelve. Meg több humorral.

Maga a sztori kicsit döcögve indul be, meglepett milyen sokan mentek ki a teremből közben, lehet másra számítottak. Kicsit sufnituningos a film eleje, ezt úgy értem, hogy a dimenzió tech eléggé low budget hatást kelt, viszont mégis eszméletlen high concept az egész film, az utolsó centiig át van gondolva, hiszen a dimenzióváltások miatt erre szükségük is volt, csak a jó vágás az igazán olcsó VFX. Az Everything Everywhere All at Once bizonyítja, hogy a nagyobb koncepciók is elegek tudnak lenni a “nagy film” hatáshoz, mert ez egy blockbuster volt 25 milliós költségvetésből.

Azért rengeteg vicces ötlet is akad benne, viszont ezek között jó pár túltolja az őrületet. Nem ködösítek, a dimenzióváltást úgy lehet elérni, hogy az ember kizökkentő dolgokat tesz a testével, például papírral elvágja az ujjai között a bőrt. Na ezt eléggé eltolják az extrémbe pár alkalommal. Ahogy némelyik dimenzióban sem teljesen normális módon alakult a létezés, ami szintén hoz pár meghökkentő pillanatot.

Viszont míg kicsit lassan döccenünk bele a cselekmény húsába, addig a végére a tétek és az érzelmi húrpengetés olyan szépen csendül össze, hogy egyszerűen öröm volt nézni. Ez nem mindenki filmje lesz, néha elpattan a WTF mérő (nyilván nekem simán belefért), viszont a végére mégis ott van egy másfajta dráma gyönyörű mondandója, amit csak körbevesz a multiverzum csomagolás.

Egy dolog biztos: hasonlóval nincs tele a mozi.

human
írta
2022. 04. 24. 19:04
megjelenés
13
hozzászolás


Kidumáló: Dune – To Be Continued…

Úristen mennyien koppanhatnak a film végén, akik nem olvasták előre, hogy csak egy fél történetet kapunk. Nem akarok sokat lovagolni rajta, hiszen az erre járók többsége tisztába volt vele, de azért csak eszembe jutott nekem is. Persze könnyű azt felhozni a Dűne ellen, hogy “fél film fél film”, viszont sok sorozattal a hátam mögött tudom értékelni az utazást is. Azért jó lenne, ha berendelnék a folytatást.

A történet egy nagyon értékes nyersanyag kapcsán az egész űrbirodalom sorsáról szól. Nem nagy meglepetés, hogy az uralkodó házak között nem jó a viszony, és aki birtokolja a kitermelést az egyetlen bolygón, ahol megszerezhető a fűszer, annak iszonyat nagy hatalom van a kezében. Pont egy ilyen helyzetben kapcsolódunk be, ahol a birodalom feje egymásnak ugraszt két házat azzal, hogy az egyiktől a másiknak adja a munkát. Jöhet a káosz, amikor ez nem jól sül el? Az igazi középpont a békésebbnek tűnő ház fia lesz, akinek álmai vannak a jövőről, két felmenői ága pedig lehet, hogy kiválasztottá teszi, az ő kezében lehet az űr sorsa. Vagy csak a vallással beprogramozott tévképzetek kiteljesedése ő? “They see what they’ve been told to see.” Majd kiderül a második filmben… Vagy nyilván a könyvből, ha valaki nem tud várni.

Ami nagyon tetszett, hogy hiába ez a sok név meg expozíció, a Chalamet által életre keltett Paul Atreides vonalán végig ott tartja a nézőt valami egyértelmű történeten, valakin akiért izgulni is lehet a metafora sivatagban, ahol olajban gyógyul egy sebesült vezér, hátha nem egyértelmű a karaktere. Ezen kívül a látvány ütött, amiből csak a nagy-nagy csatát tudnám kivonni. Iszonyat rideg az egész film, hatalmas üres terek, kevés szín, viszont pont ezzel átjött a középkori hangulat, és az ehhez köthető hatalmasság.

Jó volt tátani a számat vagy három-négyszer a film alatt, mert olyat adott, amit ritkán kapok mostanság blockbusterektől. Pedig az egyik ilyen jelenet csak annyi, hogy valaki beteszi a dobozba a kezét. A harmadik pedig egy olyan gyönyörű hatalmas látványperc, amit öröm volt nézni. És erről a sokat oltott Hans Zimmer is tehet, mert amikor ilyen szinten odateszi magát (és a munkatársait;), az mindig működik, lásd az Interstellar vagy a Dunkirk zenéjét. Konkrétan a végén amikor megtöri a csendet a fő téma, az hidegrázás.

Teljesen értékelni azért majd a 2. rész után lehet, aminek elkészülései esélyeiről holnap abelh nyilatkozik a blockbuster watchban.

human
írta
2021. 10. 24. 17:11
megjelenés
114
hozzászolás


- A múltba →


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.