Guardians of the Galaxy Vol. 3

James Gunn ismét megcsinálta. A Disney most még jobban a falba verheti a fejét, mert a Guardians már megint kilóg a szokásos minőségükből, nyilván felfelé, és az Ant-Man elvileg szintén “kreatív” lidércnyomása után friss levegő volt a moziban.

Mondjuk ismét búcsúztak valamennyire általam kedvelt karakterek, szóval teljesen az Endgame-hangulata járt át, ez újabb szomorkás, de szép kilépési pontnak tűnik az MCU fénypontjait megidézve.

A történet a korábban szinte beígért Rocket Raccoon eredettörténet tulajdonképpen, és mellette az eddig átéltek feldolgozása, a csapat új útjának kijelölése. Pofonegyszerű “ketyegő bomba” szerkezettel indul, mivel Raccoon megsérül, és kiderül, hogy egy kill-switch van benne, ezért nem lehet műteni. Ennek következményeként flashbackek formájában látjuk miképp lett ez a felturbózott lény, miközben a csapat igyekszik a kill-switch kódját feloldani, ami során kénytelenek szembenézni Raccoon teremtőjével is.

Igen, az egészben egy átlag Marvel-film is benne van, bár az égbe nem lő lézer, de ott a gonosz, le kell nyomni, viszont Gunn nem csak a folytatásokat építi (főleg, hogy már dobbantott:), hanem valahonnan-valahova tartanak a karakteri mindeközben. Kicsit túlzsúfolt a történet, annyi mindennel akart foglalkozni, még a Gamorra nem az a Gamorra dolgot is magára veszi, meg Nebula problémáit, meg Drax helyét, meg… szóval tele van az a két és fél óra játékidő, ami néha unalmas pillanatokat is hoz azért, nem akarom az égbe emelni teljesen.

Előzetesen nem annyira vártam talán a filmet, hiszen az eddigi Guardiansban látott, és a fő MCU-szálakkal összefüggő Star Lord megfáradtnak tűnt, amin a Karácsonyi különkiadás sem segített. Mármint a karakter megítélésén részemről. Itt is hasonlón indított, de valójában ügyesen lett arra használva, hogy a gyász utáni depressziót és agressziót életre keltse. A film közepére életre kelt, és újra működött a karakter.

Mindezek mellett pedig Rocket Raccoon története valami rohadtul megható. Elsüthető, hogy ő a szíve a Guardians of the Galaxy Vol. 3-nak. Annyira erős volt látni miképp lett ez a mérges mosómedve belőle. Nem akarnék többet mondani, de mindenképp a legerősebb MCU-filmek közé toszogálta ezt a harmadik részt, sőt, tényleges trilógiává keretezte. Pont ezért vagyok a hibákkal is elnézőbb, annyi mindent kellett feloldani, de többé-kevésbé sikerült, és mellette pedig volt valami igazán erős is a filmben.

Amit még megjegyeznék, hogy a látvány kidolgozásilag lehetett volna jobb, de azért volt pár kreatív helyszín és kinézet, nem a szokásos szürkeség várt minket. Ezen kívül pedig nem tudok elmenni amellett, hogy MCU képregényfilmként milyen sötét hangulatú volt az egész, és mennyire brutális. Nyilván takarózhat azzal, hogy nem emberek meg a többi, de a PG-13 határait szerintem átlépte. Nem horror, csak valahogy kemény, undorító, és elborzasztó néhol.

Viszlát Gunn, jó, hogy rendesen lezártad nekünk ezt a sztorit.

Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves

Beszólással kezdem: aki szereti a kalandfilmeket és kihagyja moziban a Dungeons and Dragons: Betyárbecsületet, az elveszti a jogát a sírásra, hogy nem készülnek a zsánerbe darabok, mivel nem volt hajlandó mutatni a cégeknek, hogy csináljanak ilyet. Jót. A reklámkampány döcögős volt, de végig szórakoztatónak tűnt maga a film, és ezt be is váltotta.

A történet egy apáról szól, aki kémhivatása miatt elveszi a feleségét, és ezután egyedül neveli a lányát, akivel közösen tolvajlásba kezd, aztán nő a csapat egy verőemberrel, aztán mágussal… Az egyik lopás, pont az amivel egy a feleségét visszahozó varázslatot akar megszerezni rosszul sül el, és emiatt börtönbe kerül. Onnan “szabadulva” kiderül, hogy egy volt társa magához édesgette a lányát (nem úgy), és megpróbálja visszaszerezni, de még a várba is nehéz bejutni, ahol vannak, így újra egy csapat kell, meg pár apróbb cucc, amiket össze kell guberálni.

Egyszerűsítettem, és a főgonoszt sem árulom el, mert igazából nem ez a lényeg? Mármint gördül előre a film a történetén, de nyilván semmi megváltó nincs benne. Ellenben semmi kirívóan rossz sem, ami sajnos lassan nagy szó lesz a 10 írók (és AI valszeg) által összetett roncsok korszakában, mint amilyen például a Jurassic World 3 volt, amiben nem is a dinók a fő probléma. D&D rajongók forduljanak el, mert onnan kevés sztorit olvastam, de nekem teljesen egy M.A.G.U.S. könyv hangulatát árasztotta, Tier Nan Gorduin mágiájától megfosztva valami nagyobba keveredik. Na de elkanyarodtam.

Lehetett volna Lord of the Rings komolysággal jönni a készítőknek, de szerencsére ez eszükbe sem jutott. Vajon lehet még tényleg komoly fantasy-t csinálni mozis blockbusternek manapság? De ez már nagyon más téma, most nem annyira ugrik be ilyesmi, de lehet csak keveset aludtam.

Bár tudom szitokszó mostanra pár embernél, de ez a film teljesen olyan volt, mint a korai MCU darabok, a tényleg jók mint a Guardians vol. 1., csak jobban vette komolytalanul magát, vagy hogy mondjam. Van egy érzelmi magja, de sosem random bedobott poénnal oldják fel az ahhoz fontos pillanatokat, hanem organikusabb az egész. Van amikor csak simán poénkodnak persze, de akad olyan amikor a komolyabb helyzethez illőn teszik, nem pedig idiótán, mintha igazi emberek lennének bajban. Valahol vicces volt az előbbi leírni egy sárkányokkal és varázslattal teli fantasy filmnél.

Az egész lényege a csapat, ott él a legjobban a Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves. Egyrészt Chris Pine rég nem volt ilyen szórakoztató, úgy tűnik végzett azzal a furán öreges korszakával és ismét élettel teli, de ami még durvább, hogy Michelle Rodriguez mennyire jó casting a buliba. Kettejük között a dinamika rohadt jó, de nyilván a csapat többi tagja sem ment mellé.

Ami főleg meglepett, hogy még az akciójelenetek többsége is működik, nem pedig az “essünk túl rajta” kategória, ami azért elő szokott fordulni olyan filmekben, amik főleg a csapatdinamikára gyúrnak. A sárkányoson konkrétan végig mosolyogtam, olyan kreatív hülyülés volt.

Szerencsére nem lőtték el az összes poént előzetesen, nem Iron Man első részhez hasonló a helyzet, bár a hullásat is megőrizhették volna, és hoztak egy szórakoztató kalandos blockbustert a mozikba!

The Banshees of Inisherin (A sziget szellemei)

Martin McDonagh (In Burges, Three Billboards) új filmje, amiben egy barátság végét dolgozza fel. Vagyis az Ír polgárháborút. Rendben, utána is olvastam amellett, hogy a filmben folyamat emlegetik, még a rendező is mondta, hogy arról szól, a kérdés, hogy közben működik-e átlag nézőként a barátság vége aspektus.

A történet Inisherin szigetén játszódik, ahol a dolgoknak bevált rendje van: Pádraic délután bekopog Colmhoz, aztán elmennek piálni és a többi. Ezt borítja fel Colm, aki azt mondja, hogy nem akar többet beszélgetni Pádraiccal, mivel túl egyszerűnek tartja, és olyan képtelenségbe eszkalálódik a kapcsolatuk, hogy megfenyegeti: ha újra hozzászól, levágja az ujjait.

Részemről ez, az ujjak lemetszése annyira képtelen szintre viszi a filmet, amitől tényleg csak az járt a fejemben, hogy miről szól ténylegesen. Az írek között ilyen lehetetlen módon nőtt a feszültség, miközben a ténylegesen okosak, akiket Pádraic testvére kelt életre, inkább otthagyták az őrületet? Mármint ezek szerint. És mindez olyan tettekhez vezetett, amik után már tényleg nem volt visszaút.

Igazából rohadt szomorú a film, miközben jó McDonagh módra néha vicces, főleg azért, mert látszik, hogy a mérgesedő kapcsolat közben azért szeretik egymást ezek az emberek, de már nincs mód feloldani a konfliktusukat, visszatérni a kedvességhez. Hogy a kérdésemre válaszoljak, igen, nézhető a barátságos oldalról, de azért kicsit elvont módon az.

Ami viszont tagadhatatlan, hogy baromi szép a helyszín, a fényképezés. Egyetlen megvalósításos gondom, hogy Colin Farrell nem tűnt egyszerűnek végig, néha leomlott ez az álarca, de még is így, a párbeszédek Martin McDonaghtól megszokottan gurulnak előre végig. Gyönyörűen van felépítve a Banshees of Inisherin, és minden fenntartásom ellenére rohadtul elkapott a hangulata.

Babylon

Nyilván az első vágatlan előzetes óta egyértelmű volt mennyire kihagyhatatlan az eddig rohadt jó filmeket szállító Damien Chazelle következő filmje, de arra nem számítottam, hogy szabadon engedték, és minden energiáját beleöli ebbe a 3 órába. Úristen milyen csúcspontjai vannak a filmnek, azok amikor 2-3 szál egyszerre zajlik, üvölt a zene, hullik az azbeszt hó, a nap lemegy, de még az utolsó sugaraiban le lehet forgatni egy jelenetet csontrészegen.

Nem vicceltek, amikor a Hollywood legdekadensebb korszakát emlegették, mert itt aztán megkapjuk. Konkrétan egy 30 perces bulival indít a film, amit csak egy elefánt tud jobban felpörgetni, szóval nyilván behajtanak egyet a tömegbe.

A történet egy, kettő, három ember körül bonyolódik, és kicsit olyannak is tűnik, mintha ennyi filmet néznénk külön. Ketten épp feltörni akarnak Hollywoodban, valami maradandóban részt venni. Margot Robbie felfedezés előtt és alatt álló sztár New Jersey-ből érkezve, Diego Calva egy mexikói bevándorló, aki a szó szerint legszarabb munkákból kapaszkodik fel, és Brad Pitt a némafilm korszakban befutott sztár, aki maradandót akar alkotni, olyat, mint a Bauhaus az építészetben, felsőbb, örök cinemát. Amikor majdnem megölik egy lándzsával, akkor az első szava, hogy miért nem elég rozsdás a kellék, nem korhű. Mindene a craft. Meg a piálás és a bulizás persze.

Mindeközben a város, a filmkészítés változás előtt áll, hiszen érkeznek a hangosfilmek, amik kiszűri a.. most nem ugrik be milyen jelzőt használtak a rossz hangú, és a merev szabályokat betartani képtelen sztárokra abban a jelenetben, amikor Margot Robbie egy szál overálban bezárkózott a WC-be. Az megvan, hogy nem szabad a fejlődés útjába állni, na de az érdekes, hogy miképp élik ezt meg mindhárman.

Igazából persze arról szól, amit Brad Pitt a képünkbe is mond: az emberek a moziba menve, a nagy vászont bámulva ki akarnak szakadni az életükből, amit egy eléggé megosztó montázzsal alá is húz a Babylon az utolsó percekben. Ehhez hozzá lehet tenni azt is, ami még jelen van a filmben, hogy a mozgókép segít fenntartani történeteket, emlékezni.

Persze lehet azt mondani, hogy orgiák, fúj, de igazából érdekes volt a kontraszt, hogy a teljesen szabad szellemű korszak miképp ment át konzervatívba a rasszista öreg pénzes faszik májfoltos, ráncos keze alatt. Ehhez le is lassított a film, szóval nem végig csak orgiák vannak, egyértelmű az átmenet valami másba, ami megvalósításilag is érzékeltetve van. A Babylon egyik korszakról sem fest igazán rózsás képet. Láttam több helyen kiakadtak az elefánt rászarik az idomárra jelenetre, de ténylegesen be van mutatva, hogy miképp bántak akkoriban az “átlag” dolgozókkal, felhozhatnám a halott emberes jelenetet is akár. Aztán az orgiákból a teljesen jólfésült, kifinomult, de mélyen, a Los Angeles segglyukában is bemutatott romlott világba csöppenünk, ami ugyanúgy eltapos mindenkit, aki az útjában áll.

Viszont a Babylon mindeközben megtartja a varázslatot. Nem azt mondja, hogy a konzervatívabb kor egyértelműen szarabb volt, hiszen a Singing In The Rain korábbi párhuzamai után konkrétan bemutatja a tényleges filmet, és annak erejét a nézőre. Bár a mű Hollywoodról, és a filmek (és a jazz:) erejéről szól, de egyáltalán nem mondanám rá, hogy “hollywoodi faszverés”.

Mindemellett pedig megvalósításban, technikailag iszonyat erős darab. Nyilván a zene és a vágás (vagy néha a nem vágás) ami előre vehető, de helyszínen, kodak filmre forgatott, rengeteg statisztás jelenetekkel van tele, gyönyörűen fényképezve, és eszméletlen nézni a káosz összeállását valami egységessé. Ebben teljesen érthető módon lubickolnak a már említett főszereplők. Eddig az év filmje, bravúr, hogy ekkorát markolva sikerült egészben maradnia. Egy picit riasztott a 3 órás játékidő, de basszus, a midpointnál az órámra néztem, hogy “tényleg eltelt másfél óra? WTF”. Hatalmas moziélmény!

Kicsit el sem hiszem mit láttam. Erre hogy adtak pénzt? Már azon kívül, hogy esetleg a “a mozi fontosságát aláhúzza” szlogennel betámadták a producereket. Rendben, talán a sztárgárda is, de elnézve, filmre forgatták, és elvileg 110 millióba került, atyaég. Élvezzük ki a tavalyi és idei évet, mert szerintem sajnos utánuk apály érkezik majd a szabadon engedett szerzők filmjeiből, beüt az a gépezet, amit itt is láttunk, lehet majd a jólfésült, senkit nem megsértő műveket nézni.

Snake Eyes

Még tavaly beszereztem a filmet, gondoltam viccelek kicsit a GI Joe bemutató körül az újranézésével, de végül akkor elmaradt. Na nem örökre halasztottam, hiszen a minap végül lecsúszott, és minden viccelődési kedvem le is söpörte az az érzés, hogy basszus ilyen filmeket újra a mozikba.

Tudom, nem áll fényesen imdb-n (bár némelyik lepontozó a több nézőpont szerepét nem értette…), szóval páran felsóhajtanak az előbbi kijelentésen. Nyilván ne minden film legyen ilyen, csak legyen ez is választható néha. Egy felnőtt thriller, ami a zsigerekre hat, és simán elmerül a ponyvában.

A történet egy bokszmeccs körül bonyolódik, amit egy fontos ember is nézni akar, és ezért a katonaság biztosítja őt. Mégis lelövik. A történet több nézőponton át fedi fel, hogy ki lehetett a gyilkos és miért. Mindezt egy teljes erőbedobásos Nic Cage alakítással megfűszerezve kapjuk. Most komolyan, ez a Nic Cage-ing aranykor egyik lenyomata, hiszen a 95-ös Leaving Las Vegas Oscar díja után eszméletlen nagyot ment: The Rock, Con Air, Face/Off, City of Angels, Snake Eyes, 8MM, Bringing Out The Dead. Utána már több mellényúlása volt, de ez az 5 év, huhh.

Nem elég a csúcsra járatott Nic Cage, de Brian De Palma rendezése is magával ragadó. A sok vágatlan jelenet, az osztott fókusz, az érdekes nézőpontok, a tapintható feszültség. Azt neg már teljesen el is felejtettem, hogy a film csúcspontja, amikor Cage és a nő is ráébred dolgokra, mennyire ütős.

Ponyva, de a maximumra járatva. Újra ilyeneket, tényleg.

All Quiet on the Western Front (2022)

Őrület.

Német rendező és német színészek keltik életre az I. világháborúban megsebesült író, Erich Maria Remarque könyvének új adaptációját. Mindettől a 2022-es All Quiet on the Western Front igazinak, és kőkemény gyomrosnak érződik, benne van, ahogy a rendező mondta, a népük minden bűntudata és terrorja arról az időszakról.

Olyan durva, hogy mennyire semmi hősiesség nem volt a filmben. Nyilván az alapja egy “ezer éves” regény, szóval már merítettek onnan mások is, és “a háború pokol” sem az a nagy megfejtés, bár ki tudja frissen felnőtt kultúra fogyasztóknak milyen, de szemben a hősies 1917-tel, vagy Ryan közlegénnyel, vagy a hasonlóan naturalista Hacksaw Ridge-dzsel, itt még egyszer írom, a hősiességnek csírája sincs. Minden értelmetlen, mint ez az egész háború volt.

Egy idealista srác bevonul, de a nézőnek az előtte levő 15 perc alapján már akkor sincs semmi illúziója mi lesz itt: a háború gépezete bedarálja. Egy hasonló fiatal kimosott és a halálos sebek nyomait varrással eltüntetett egyenruhájában megy dalolva a frontra. A sok trauma és a rengeteg unalom idegenné teszi a normális élethez, és a csaták borzalmai között a falatozó urakra vágás egyértelművé teszi helyét a világban.

Vizuálisan valami brutális ez az új All Quiet on the Western Front. A film közepén levő csata, főleg így német oldalról nézve elborzasztó. Szétroncsolja a nézőt is, nincs szurkolás, nincs nemes cél, csak az értelmetlen, kegyetlen halálok, amik brutalitását gyomorforgató nézni. Tényleg bedarál. Ahogy az is, ahogy a traumán átesett főhős visszavált a közönyös módjára pár perccel a teljes összeomlása után. Máshogy nem lehet túlélni a sárban.

Egyetlen negatívum, hogy egyszerűen túl modern a film. Ez alatt némelyik kameramozgást, és a zenét is értve. Hogy is mondjam, merész kijelentés, de ezektől kevésbé lesz időtálló, jobban érezni mikor készült ténylegesen. Az 1917 is hasonló, csak ugye az még hősies is. Ha szembeállítjuk akárcsak a Ryan közlegénnyel, az most is ugyanolyan, mint amikor bemutatták, technikailag mindene állja az idő vasfogát egyelőre, míg ez (nyilván szerintem), már 10 év múlva is tettenérhetően “2020 környékén készült” érzetű lesz. De lehet csak engem rántott ki az a fura (de most nézve persze jó) zene és a túl simán mozgó kamera néha.

A regényhez képest történt változások nem bántóak. Az eltáv kimaradt, de közben voltak olyan jelenetek, amik során rádöbbentek a civil élet elérhetetlenségére, a film befejezése pedig, főleg ha figyelembe vesszük az előtte levő “a szociáldemokraták hátbaszúrják az áldozatot hozó nemzetet a békével”, amit a film vége alá is húz, egyértelműen plusz kontextus arra, hogy az I. világháború vége milyen indulatokkal vezetett Hitler felemelkedéséhez, olyasmi amit az író nem is tudhatott az 1930 előtt megjelent könyve idején.

Kicsit szájbarágós a vége üzenet, és pont a film címét ássa alá, de az értelmetlenség maradt és teljesen érthetőek a változások. Igazából az egész film nem rejteget semmit, kiteszi az asztalra miről szól, egyszerű, de ahogy meséli az mégis rohadtul hatásos.

Top Gun: Maverick – highway to the dangerzone

The end is inevitable, Maverick. Your kind is headed for extinction.

Ed Harris a film első fél órájában mondja a fentit, és elnézve a filmipar trendjeit, ez alatt simán értheti a Top Gun Maverickhez hasonló blockbustereket is. Nem csak ez az egy kiszólás marad egy korszak végére, de Tom Cruise végig hajthatatlan marad, a filmben és hát idekinn sem enged! Az utolsó sztárok egyike kőkemény végig, még ha most az átlagosnál kicsit többet önreflektálna is.

A történet, nos, Maverick valami ultragyors lopakodó tesztpilótája, Iceman (tengernagy? nem emlékszem, valami ultramagas rang) csak ide tudta a lázadó “ifjút” beprotezsálni. Viszont amikor úgy néz ki, hogy a tengerészet legjobb pilótáinak egy szinte lehetetlennek tűnő bevetésre kell menni, akkor bizony csak Maverick az, aki erre képes felkészíteni őket, így visszatér a Top Gun programba oktatóként. Nyilván betartva minden szabályt. A legtipikusabb történet előállt?

A fiatalok között ott van Goose fia, és még Hangman is, aki tiszta Iceman. Na meg Bob. Meg… szóval van egy csapat tökös pilóta, és az öreg csávó ráébreszti őket, hogy a háború nem faszméregetésből, hanem vérre menésből áll, ahol nem az a lényeg milyen technológián ülsz, hanem hogy miképp vezeted a gépet! Ez az a tényező, ami mindig felül tud kerekedni. Aki realitást vár, az most zárja be a bejegyzést, és nehogy elinduljon a filmre.

A Top Gun: Maverick azon nosztalgiajáratok egyike, amik nem csak felidézik a múltat, nem csak mutogat, hogy “emlékszel ez vagy az de jó volt”, de rendesen építkezik is rá. Foglalkozik azzal, hogy ennyi év “lázadás”, maximumon égés milyen hatással van az emberre, mennyire magányos életet jelent. Ennek feloldozása közben pedig még egy rendes film is elfért mellette, ami nem csak újraveszi az elődjét.

Nyilván nem merném negatívan említeni a Tony Scott által rendezett első részt, gyönyörű hangulatbomba még mindig, de a folytatás néhol természetesen megidézve az eredetit (van félmeztelen labdázás!) mer egy kicsit más lenni, megtalálja az egyedi hangját. Igazából remek ötlet volt Joseph Kosinski-re bízni, mert ha valamihez ért, az pont a tökéletesen kiszámított hihető látvány, vagy hogy fogalmazzam meg. Szerintem egy design mester, elég megnézni az Oblivion-t vagy a Tron: Legacy-t.

Azért nem rózsaszín szemüvegben nézve természetesen feltűnik, hogy a “cold open” után a cselekmény iszonyat nyögvenyelősen indul be, talán a vágás miatt, viszont a végére összekapja magát, és ismét azzal jövök, igen, hogy moziélményként működik. Eszméletlen ennyi fizikai trükköt látni a hatalmas vásznon. Nyilván itt is akadnak zöldhátteres jelenetek, nem tudom, de sokat ültek a tényleg fenn levő gépeken a színészek, és a földről is jó pár jelenetet vettek fel. Ez mind ott van, elsuhan előttünk, ami miatt meg tudtam bocsátani a da-da-darabozást.

Kellenek az ilyen blockbusterek, amik kicsit mások, amik felidézik a csapongóbb de színesebb palettát. Ez is fantázia természetesen, Mavericket nem is tudom hányszor ítélné el a katonai bíróság, annyi parancsszegés van itt, de közben meg jó nézni.

The Northman

Kettős helyzet, mert előzetesen olyanokat hallhattunk, hogy ilyen valósághű Viking filmet még nem láttunk, és miközben ez lehet igaz is (még földet is művelnek!), közben pedig az egész film egy nagy rege, szándékosan színházias előadásban. Hatalmas élmény, de rengeteg ellenvéleményt simán el tudok fogadni. Egy erőszakos művészfilmről van szó, amit kicsit többnek akartak eladni a stúdiónál, és emiatt bele is szóltak a vágásba, de ami maradt is több, mint egy átlag kardos blockbuster.

A történet rohadt egyszerű, egy mantra: megbosszulom apám, megmentem anyám, megölöm Fjölnirt. Feldarabolom. Kivágom a szívét. Kizsigerelem. MINDENT MEGÉRDEMEL! Egy viking srácnak megölik az apját, elrabolják az anyját, és a tettes nevét gondolom kitaláljátok. Sok évvel később, immáron képzett harcosként pedig Björk ráébreszti, hogy a sorsa elől nem menekülhet, meg kell bosszulnia apját és a többi, már írtam ezeket.

El is indul a számára elvileg kijelölt úton, amibe kis bökkenő akad… igazából nem mondanám a filmre, hogy a történet az ereje, hiszen egy mindenki által felfogható egyszerű monda, olyan amihez fogható ezer meg ezer van, még a magyar múltban is. Aki csak a fordulatokat szereti, a nagy ötleteket, az csalódni fog, mert itt inkább a mesélés módja a lényeg, amihez hozzá kell tenni, hogy a film egyszerűen gyönyörű. A fényképezés lélegzetállító többnyire, a hangja pedig mélyre hatol.

A színpadiasságot viszont komolyan kell venni, akit taszít az ilyesmi, az szerintem ne menjen/szánjon rá időt. Sokszor van, hogy egy karakter elmondja mit érez, mintha kiszólna az arcát nem annyira látó hátul ülőknek egy színházban. Nem tudom jobban leírni, nem olyan, mint amit a magyar filmekre szoktunk hallani, mert itt direkt köteleződnek el emellett, és nem normál jelenetet adnak elő így, hanem szándékosan ilyenre készítetteket.

Olyan, mintha egy regét hallanánk, aminek határán ellensúlyoz a rendező Robert Eggers, sokszor bemutatja a legendát, például “hollók szabadították ki béklyóiból, és a valhalla lovasa vitte az ég felé”, aztán kopogtat az a valóság, amihez hozzá fűzte a nép a mesei részeket.

Ha már valóság, a harcjelenetekre is illik a színpadiasság, és alig hiszem el, hogy a védelmükre kelek. Olyan az erőszak, mint amit láttunk a kiadott jelenetben, néha tánc szerű, de egyértelműen koncepciósan, nem pedig “csak erre voltak képesek”. Na meg azért csak nehezek azok a kardok, de ezt már csak úgy fél mondatban teszem tényleg hozzá. Semmiképp sem vérgőzös menetelésről van itt szó, ami zsigerig hatol, hanem egy önfelismerő utazásról.

Ami még nagyon-nagyon tetszett, és a realizmus oldalára tenném, hogy egyszerűen nincs szimpatikus figura benne. A kor szülötteit nézzük, akik modern szűrőn át felvállalhatatlanok, de nem is próbál Eggers ilyet tenni a műre, miért tenné? Felnőttnek nézi az embert Az északi, nem pedig népmesél, mindenki koromszürke: a jófiú falvakat éget fel, a rosszfiú csak élni akar békében. Nagyon leegyszerűsítettem a moralitását, de nehéz szavakba ölteni spoilermentesen.

Tudom páran csak a csillagokat nézik egy ilyen posztnál, de hozzá kell tennem, hogy egyszerűen ez a tavasz nagyon erős volt, rohadt nagy élmény Az északi hatalmas vásznon, még ha néhol be is döccen a lendülete. Az idei felhozatal kicsit visszaadja az ember mozis hitét.

Everything Everywhere All at Once

Most tényleg mint lehet erről a filmről mondani, amiben benne van minden, méghozzá egyszerre? Kicsit hülyülök a felvetéssel, de itt tényleg ronthat az előzetes tudás az élményen. Legalábbis részemről a trailer már kiment a fejemből, és így eszméletlen élmény volt tényleg mindent felfedezni benne.

A történet röviden úgy foglalható össze, hogy egy Amerikába bevándorló nő sok mindent számlázott ki a mosodájának, amit üzemeltet, ezért be kell mennie az adóhatósághoz, hogy rendbetegye a dolgokat – igen, a végére ezek fontosságát is megtudjuk. Közben kiderül, hogy csak ő lehet képes minden multiverzumbeli énje tudásával felvértezve legyőzni a gonoszt, ami mindent fenyeget.

Az az igazság, hogy a Mátrix emlegethető tényleg, amit sok helyen láttam az előzetes 1 sorosokban, de ez kicsit félre is vezetheti a nézőket. Nem annyira korszakalkotó vizuálisan, mint az első Mátrix, viszont az érzelmi magja mégis erősebb annál. Azért a sztoriban vannak átfedések valahogy, nehéz szavakba önteni miben egyeznek, de biztos, az irodában “felébredés” és ottani üldözés eléggé nagy homage. Ami nekem sokkal találóbb hasonlítás, az valahogy az Eternal Sunshine of the Spotless Mind, csak nyilván harcművészettel megspékelve. Meg több humorral.

Maga a sztori kicsit döcögve indul be, meglepett milyen sokan mentek ki a teremből közben, lehet másra számítottak. Kicsit sufnituningos a film eleje, ezt úgy értem, hogy a dimenzió tech eléggé low budget hatást kelt, viszont mégis eszméletlen high concept az egész film, az utolsó centiig át van gondolva, hiszen a dimenzióváltások miatt erre szükségük is volt, csak a jó vágás az igazán olcsó VFX. Az Everything Everywhere All at Once bizonyítja, hogy a nagyobb koncepciók is elegek tudnak lenni a “nagy film” hatáshoz, mert ez egy blockbuster volt 25 milliós költségvetésből.

Azért rengeteg vicces ötlet is akad benne, viszont ezek között jó pár túltolja az őrületet. Nem ködösítek, a dimenzióváltást úgy lehet elérni, hogy az ember kizökkentő dolgokat tesz a testével, például papírral elvágja az ujjai között a bőrt. Na ezt eléggé eltolják az extrémbe pár alkalommal. Ahogy némelyik dimenzióban sem teljesen normális módon alakult a létezés, ami szintén hoz pár meghökkentő pillanatot.

Viszont míg kicsit lassan döccenünk bele a cselekmény húsába, addig a végére a tétek és az érzelmi húrpengetés olyan szépen csendül össze, hogy egyszerűen öröm volt nézni. Ez nem mindenki filmje lesz, néha elpattan a WTF mérő (nyilván nekem simán belefért), viszont a végére mégis ott van egy másfajta dráma gyönyörű mondandója, amit csak körbevesz a multiverzum csomagolás.

Egy dolog biztos: hasonlóval nincs tele a mozi.

Kidumáló: Dune – To Be Continued…

Úristen mennyien koppanhatnak a film végén, akik nem olvasták előre, hogy csak egy fél történetet kapunk. Nem akarok sokat lovagolni rajta, hiszen az erre járók többsége tisztába volt vele, de azért csak eszembe jutott nekem is. Persze könnyű azt felhozni a Dűne ellen, hogy “fél film fél film”, viszont sok sorozattal a hátam mögött tudom értékelni az utazást is. Azért jó lenne, ha berendelnék a folytatást.

A történet egy nagyon értékes nyersanyag kapcsán az egész űrbirodalom sorsáról szól. Nem nagy meglepetés, hogy az uralkodó házak között nem jó a viszony, és aki birtokolja a kitermelést az egyetlen bolygón, ahol megszerezhető a fűszer, annak iszonyat nagy hatalom van a kezében. Pont egy ilyen helyzetben kapcsolódunk be, ahol a birodalom feje egymásnak ugraszt két házat azzal, hogy az egyiktől a másiknak adja a munkát. Jöhet a káosz, amikor ez nem jól sül el? Az igazi középpont a békésebbnek tűnő ház fia lesz, akinek álmai vannak a jövőről, két felmenői ága pedig lehet, hogy kiválasztottá teszi, az ő kezében lehet az űr sorsa. Vagy csak a vallással beprogramozott tévképzetek kiteljesedése ő? “They see what they’ve been told to see.” Majd kiderül a második filmben… Vagy nyilván a könyvből, ha valaki nem tud várni.

Ami nagyon tetszett, hogy hiába ez a sok név meg expozíció, a Chalamet által életre keltett Paul Atreides vonalán végig ott tartja a nézőt valami egyértelmű történeten, valakin akiért izgulni is lehet a metafora sivatagban, ahol olajban gyógyul egy sebesült vezér, hátha nem egyértelmű a karaktere. Ezen kívül a látvány ütött, amiből csak a nagy-nagy csatát tudnám kivonni. Iszonyat rideg az egész film, hatalmas üres terek, kevés szín, viszont pont ezzel átjött a középkori hangulat, és az ehhez köthető hatalmasság.

Jó volt tátani a számat vagy három-négyszer a film alatt, mert olyat adott, amit ritkán kapok mostanság blockbusterektől. Pedig az egyik ilyen jelenet csak annyi, hogy valaki beteszi a dobozba a kezét. A harmadik pedig egy olyan gyönyörű hatalmas látványperc, amit öröm volt nézni. És erről a sokat oltott Hans Zimmer is tehet, mert amikor ilyen szinten odateszi magát (és a munkatársait;), az mindig működik, lásd az Interstellar vagy a Dunkirk zenéjét. Konkrétan a végén amikor megtöri a csendet a fő téma, az hidegrázás.

Teljesen értékelni azért majd a 2. rész után lehet, aminek elkészülései esélyeiről holnap abelh nyilatkozik a blockbuster watchban.

Free Guy, version 7.32b

Sőt, iszonyat sokadik verzió, ha mint “videójáték” filmként tekintünk Ryan Reynolds új kalandjára. Lassan csak kezdenek valamit a játékokkal Hollywoodban? Konkrétan sikerült egy GTA-szerűséget iderittyenteniük, amibe még egy olyan sztorit is pakoltak, ami nagyon emberi volt.

A Free Guy tökéletes példa arra, amikor az 1 soros high concept “egy videójáték nem játékos karaktere életre kel” kibontásában pont annyi extra van, hogy nem érződik se túlhúzottnak, se üresnek a végeredmény – már ha az ember nem nézett meg minden előzetest. Mert tényleg ez történik, Reynolds meglátja Jodie Comer bőrgatyás hátsóját, szól a Mariah Carey – Fantasy, és le is tér a szokásos, programozott rutinjáról az NPC karakter.

Ami érdekesebb kérdés, hogy a film iszonyat funsága miképp jön át olyanoknak, akiknek nem billentyűzet+egér volt a jele oviban. Mármint a Free Guy első felében végig csak mosolyogtam, annyira tökéletesen vették át a videójátékok tipikus mozzanatait, az NPC baromságokat, ahogy ismételgetnek dolgokat, ahogy beragadnak a programozásukban, akármi is történik körülöttük. Mindezt megdobta a várost benépesítő játékos karakterek viselkedése, akik szarnak mindenre, unalomból is ölnek NPC-ket, sőt, T-bagelnek is természetesen.

Ami nekem furcsa volt, hogy míg a videó és ember karakterek viselkedésében nagyon odafigyeltek a… mondjuk ki, hitelességre, addig a való világ szálán már elbuktak. Most nem is abba mennék bele, hogy miképp készül egy játék, hogy fut a kód, ezzel mit lehet kezdeni, ilyesmi, de hogy szinte az összes játékos a legklisésebb anyakicsifia volt, az már lustaságnak tűnt.

Ellenben nincs kedvem negatívkodni itt, annyira jól szórakoztam a filmen. A költségvetés elvileg 100 milla körül volt, de segítette őket, hogy a videójáték világán belül nem is kellett túl realistára csinálniuk a dolgokat, így az art direction elég volt ahhoz, hogy látványos legyen a végeredmény, jó párt setpiece elfért benne. Nem kicsit dobta fel az akciót is a “játékvilág”, hiszen ha valami képtelen menekülés kellett, vagy valaki túlélt valami brutális dolgot, akkor sem ugrott ki a logikánk, mivel a szabályokon belül volt. Jöhet a load game?

Ami tényleg megosztó lehet a filmnél az pont a főszereplő. Ryan Reynolds magát hozza, vagyis azt a filmes figurát amit mostanában mindig szokott. Aki ezt már unja, azt nem tudnám jó szívvel a megnézésre ösztökélni, hiába fun a film. Amiért viszont lehet kapok a fejemre: Jodie Comer gyenge volt mint másik főszereplő. A romantikus részek kicsit sem mentek neki, nagyon durva volt nézni.

Az augusztus amúgy is ilyesmi kicsit kísérletezgető filmeket szokott hozni, és szerencsére a Free Guy szállítja amit kell. Mindezt úgy, hogy nem folytatás, reboot, vagy ilyesmi, hanem minden játékra épülése ellenére is új IP. Remekül feldobta a hónapot, egy Jungle Cruise-szal szemben emlékeztetett, hogy miért is volt jó blockbusterekre járni.

A Disney közben berendelte a folytatást.

Soul

Egyre több bizodalmam van afelé, hogy a Pixar visszatalált a helyes útra. Tudom, tavaly az Onward is jött tőlük, szívvel teli gyerekfilm volt, mégsem teljesen a stúdióhoz illő, de a Soul az érdekes koncepciója ellenére akkor még nem tűnt kiemelkedőnek, erre jött és felpofozott.

A történet egy iskolai zenetanárról szól, akinek az apját felemésztette a zenei élet, mégis az ő útjára, a nagy lehetőségre vágyik a fiaként, arra aminek a hátterét sosem látta át igazán. Amikor épp közel kerül a befutáshoz, akkor balesetet szenved, és egy nagy lépcsőn megy a “great beyond” felé, ahonnan nincs visszatérés.

Hát dobbant is onnan, és az élet szikráját kereső fiatal lelkek közé esik, ahol mentor szerep jut rá, miközben a Földre való visszajutást keresi. Mondom, elszállt alapok, mint mondjuk az Inside Out, amihez talán a leginkább hasonlítható a Soul… és mégis másabb, részemről több annál.

Jobban nem mennék bele a történésekbe, nagyjából a célok és az élet értelme, szeretete a fő téma végig, amikhez hozzácsaptak még mást is. A kibontása pedig még a Pixartól is meglepő volt. A Soul kifordította a stúdió, sőt, a hasonló animációs filmek, értve ez alatt a Dreamworks munkásságát is, megszokott formuláját, amivel talán előrébb léptek? Vagy csak pont átnéztek egy másik világba.

Ugye általában azt szokták csinálni, hogy kapjuk a gyerekfilmet, amiben vannak igazi értékek, és pár dolog szól a felnőtteknek is. Itt ennek az ellentéte áll inkább, vannak a felnőtt témák, amik után esetleg lehet gondolkozni is kicsit, jobban szeretni az életet, és mellé vannak a gyerekeknek szóló dolgok színesítésnek, hogy ők se unatkozzanak. Mindezt persze a Pixartól megszokott gyönyörű animációval.

Érdekes amúgy, hogy karácsonyra két vágyakról szóló filmet is kaptunk, és a poénokkal teli animált sokkal felnőttesebben nyúlt a témához, mint Diana kalandja. Pedig ránézésre ez lenne a gyerekeknek szóló.

Mivel is zárjam? Ez egy kifordított Pixar-film volt, ami inkább azoknak szólt, akik a filmjeiken nőttek fel, de már idősebbek. Ha minden évben egy Onward és Soul duóhoz hasonló felhozatallal jelentkeznének, azzal remekül ki tudnék egyezni. Ezt még komolyabban oda merném tenni a “Legjobb film” Oscar versenybe, mint anno az Up-ot, aminek az eleje az igazi gyomros.

ui: a film után tökéletesen ajánlható az egyik Limbo-podcast, amiben azt hiszem én a film eleji férfi álláspontját képviseltem

The Trial of the Chicago 7 – Sorkin magára talált

A Netflix egyik legjobb döntése volt 1-2 éve, hogy Aaron Sorkinhoz vágtak egy köteg pénzt. Mostanra pedig itt a végeredmény is, és egyike azon streaming premiereknek mostanában, amiknél sajnálom, hogy mégsem láthattuk moziban. Pedig “csak” egy tárgyalótermes dráma.

A Chicagói 7-ek tárgyalása egy igaz történet alapján íródott, amikor három fiatalok által alapított szervezet is tüntetést szervezett Chicagóba. A háború ellen akartak demonstrálni, így egyrészt közel sem engedték őket ahhoz a helyhez, ahol tényleg tüntetni akartak, másrészt utána az állam bácsi lecsapott rájuk, 1 törvényt kifordítva perbe fogta őket, és egy olyan bírót kaptak, aki már előre eldöntötte a végeredményt.

Ez elvileg Amerika egyik leghíresebb tárgyalása, mivel láthatóan az ideológiákról, a gondolatokról szólt, nem pedig polgári vagy büntető per volt. Igazság szerint ezt is bontja ki a film, ahogy mindenkibe, és így a nézőbe is realizálódik az előbbi. Mindezt a “sokat beszélnek” és a tárgyalótermes jeleneteket valahogy mégis érdekessé tevő Az elnök emberiről híres Sorkintól kapjuk, aki sokkal összeszedettebben rendezett ezúttal, mint tette a Molly’s Game-nél. Az is jó volt első filmnek, de valami hiányzott, amit itt megtalált.

A felépítés mondhatni klisés, de a kivitelezése mégis működik. Sorkin a bevált húzásait veti be, rengetegszer használja azt, amikor 1 jelenetben levő szöveget másikban levő firgura fejez be. Mindemellett a Chicago 7 felépítése is a szokásos flashbackes. Egyszerűbben mondva: a tárgyalás a jelen, és onnan visszatekintve azért az eseményeket is bemutatja a kamera (néha a tényleges tüntetésből bevágva archív felvételeket). Avagy nem végig a teremben ülünk, és iszonyat tempóval pörög az egész, pedig dráma.

Amit még érdemes lehet tudni, hogy rengeteget forgattak az eredeti helyszíneken. Az egészből süt az odafigyelés, jó nézni, teljesen régimódibb komoly dráma, nem pedig elolcsóskodott content, ami fontos témához, a rendőri erőszakhoz és a gondolatok szabadságához nyúl, hátha úgy valaki megnézni.

A szereplőgárda pedig valami eszméletlen. Mindezt úgy mondom, hogy Eddie Redmayne nem igazán a kedvencem, de itt őt is nagyon bírtam. Ahogy Sacha Baron Cohen is teljesen odatette magát. Nyilván tudtam róla, hogy nem csak Boratra képes, láttam a The Spy-t, de a film végére simán cipeli a karaktere vállára tett dolgokat.

Igazából a teljes névsort felolvashatnám, hiszen Mark Rylance is eszméletlen, pedig neki is voltak már mellényúlasai, Joseph Gordon-Levitt szintén abban a pár komoly jelenetben. Ha már Gordon-Levitt, eléggé durva éve volt a Powerrel és azzal a repülőgépes filmmel, de a végére azért felvillantotta a színészi képességeit is. És most még csak a szereplőgárda felénél járok. Elvileg ennyi ismertebb arc összesen 11 milliót kapott. Az 11 nap forgatás Bruce Willisnek, csak hogy hasonlítsuk valamihez. Vagy gondolom JGL 11-nél többet kapott csak magában a Powerért valószínűleg.

Az utolsó 10 perc pedig végképp ütött… Nyilván a valóság írja, és vérforraló volt pár történés közben is, de a vége, és ahogy itt tálalták, az hátborzongató volt a tanúskodástól kezdve.

Bad Trip: ez ütött

Kinek kell még egy Bad Grandpa, ezeknek az ugratós videókból összefűzött filmeknek már annyi, lejárt téma, nem? Hát úgy tettek hozzá kreatívan, hogy értelmet nyert a részben rejtett kamerás megvalósítás is.

Az alábbiak előtt azért azt hozzátenném, hogy vígjátékokban nem szoktunk annyira egyetérteni. Erre emlékezzetek, amikor azt olvassátok, hogy a Bad Trip a legzseniálisabb modern vígjáték lett. Kapják be a stúdiók a bevállalás nélküli hülyeségeikkel.

Az alaphelyzet, amivel árulták, hogy ilyen Jackass-szintű szívatásokkal, kandikamerás cuccokkal van tele. A néhol nagyon beteg (figyelmeztetés: van hányás, meg bestialitás), néhol viszont ártatlanságában vicces helyzetekre igazi reakciókat látunk. Átlagemberek döbbennek le, és emiatt lesz több a film amikor összerakjuk teljesen.

A lényeg az, hogy az egészet felhúzzák egy narratívára. A főszereplő meglátja fiatalkori szerelmét, és a barátjával átszeli fél Amerikát a nőért. Buddy komédia, road movie, miközben üldözi őket a barát börtönből szökött nővére, mivel annak a “kölcsön vett” kocsijával mentek.

Nem elég, hogy van egy történet, amit remekül összefésültek a kandikamerás részekkel, de ezt még egy szinttel feljebb emelték: a valós reakciós részek általában filmes klisék. Példát is mondok: a főszereplő random dalra fakad szerelmesen (mindenki néz, hogy wtf), idegenek házán rohan át, az ellenfele kilógatja egy háztetőn, ilyesmi. Akciófilmes, vígjátékos bevált húzások amikre láthatunk igazi reakciókat. És emiatt röhögtem szinte végig. Oké, 1-2 poén túltolta, tuti vesztettek nézőt némelyikkel, de szerintem pár mellélövés belefér, mert iszonyat próbálkoztak.

A vége főcím meg főleg vigyorgás bomba. Ott mutatják ahogy felfedték a kamerákat az embereknek, meg nyilván az elrontott jeleneteket is, amikor nem úgy sült el a kitalált poén, ahogy tervezték.

Popcorn Popcorn Popcorn Popcorn.

Marriage Story

Ba***a meg ez a film. Jó értelemben küldöm el az anyjába, mert a vége után megsemmisítve ültem a fotelben még egy kicsit, kellett pár perc, mire összeszedtem magam. Tudtam, hogy Noah Baumbach jó író-rendező, szoktak hatni a filmjei, de nem ennyire.

A történet egy válásról szól. Ennyi alapján láttam, hogy nem sokan kapták fel a fejüket, pedig igazából nincs tele a padlás ilyen filmekkel. Mármint amik őszintén bemutatják egy kapcsolat végét. Nyilván válás sok filmben van, de többnyire csak valami más konfliktusra, vagy épp poénkodásra eszköz, nem pedig az maga a történet. Hát a Marriage Story-ban csak erről van szó.

Nyilván a megvalósításba már vannak túlzások, hogy drámaibb legyen a film, de ezt nem az érzelmi középpontra értem. A Los Angeles – New York ellentét, a nő a nyárias Kaliforniában élne a közös gyerekkel, a férfi a rideg New Yorkban, például nagyon filmesebb körítés, látványosabb a szakadék emiatt közöttük, de mögötte ott van, hogy a kapcsolatukban örök ellentét volt, hogy csak a férfi akarata érvényesült. Nem úgy, hogy leszólja általánosítva bármelyik felet a film, hanem ennek a két embernek a kapcsolata nem volt egyensúlyban vágyak és elvárások szintjén, ami idővel problémákhoz vezetett. Hogy a kreatív kibontakozásukról ne is beszéljünk.

Érdekes amúgy, hogy a válás mindennapos dolog, látjuk a statisztikákat, lehet itt az olvasók között is van pár ember, aki már átesett rajta, mégis kevés ilyen film van róla. Nehéz bemutatni értelmesen és nem csöpögős érzelmesen, de itt sikerül. Átmennek a válás lépésein, tippre Noah Baumbach saját tapasztalatokból írta (igen, a The Squid and the Whale-t a szülei alapján, itt pedig a sajátja játszhatott közre), és arról, hogy milyen is az egész folyamat.

A Marriage Story például azzal indít, hogy miért is szerették egymást, és ehhez ügyesen vissza is tér. Természetesek a közben levő lépéseket sem ugorja át Baumbach, egy válás brutális tud lenni, ami a legrosszabbat hozza ki az emberből, viszont ezt túlélve letisztulhatnak az érzelmek, létezhet normális, nem szerelmi csak szereteti kapcsolat a két ember között.

Az is tetszett, hogy érdekes módon tényleg a befejezés során mondja el a szerelmüket. Mármint minden kiderül, hogy jöttek össze, mik történtek, viszont ezen a másfajta lencsén át. És hát amit ehhez leművel Adam Driver és Scarlett Johansson, az valami fenomenális. Mindent beleadnak a szerepbe, és egyáltalán nem ripacskodás a vége, pedig benne lett volna pár helyen a lehetőség.

Mondom, iszonyat hatásos darab, kár, hogy nincs időm most újra, sokadszor megnézni az Annie Hallt, ami egyértelműen inspiráció volt a Marriage Story-nál.

Kidumáló: Knives Out

A film aminek nem kell ajánló. Vagy kellett volna? Hétvégén gondolkoztam, mit írhatnék a kritikába, de igazából még a ködös utalások is elvettek volna az élményből.

Mostanában ősszel-télen jobban lehet szórakozni még a nagy stúdiók munkáin is, mint a blockbuster szezonban. Ott volt a Ford v Ferrari, az Ad Astra is vállalt valamit, és a Knives Out a krimi visszatértét folytatta a múltkori Orint Express után. Sőt, ez ugye nem is már ismert történet volt. Az előbbiek szinte mindegyikét pedig a közönség is díjazta, mintha lenne igény azért új dolgokra is, lehet velük pénzt keresni.

A bevételek alapján kint is alap a Colombo, és tudom, hogy Rian nem oda nyúlt igazából, hanem a Deathtraphez, mégis a jó öreg “one more thing” hangulata ugrott be, viszont kicsit modernizálva. Rian Johnson fogta a krimi zsáner bevált receptjét, a nézői elvárásokat, és csak egy kicsit csavart rajtuk. Tényleg nem akarok jobban belemenni, vagy okoskodni, hogy mi található ki és mi nem, viszont azt mindenképp ide tenném, hogy összességében iszonyat jól szórakoztam.

Mondjuk onnantól, hogy Daniel Craig megszólalt, sőt, bármikor megszólalt a filmben, csak mosolyogni tudtam ezerrel. Bár egy krimi a Knives Out, ugye a családfő meghal, és a hozzá közel állók közül mindenki gyanús valamiért, de közben komédia is, amiben lubickol a nem semmi szereplőgárda (fenti kép). Mondanom sem kell, hogy mindenki jó.

A tempó kifejezetten bejött, már ha egy krimire lehet ilyet mondani, hiszen mindig van valami felfedés, fordulat, ami átszínezi az addig ~~történ~~ látottakat, fenntartja a néző érdeklődését. Több ilyet a moziba! Nem mellesleg ugye már tervezik is a folytatást Craig nyomozó karakterével, amihez csak helyeselni tudok.

- A múltba →

Kategória archívum: ********