Expendables 2

Az igazi akciófilm majdnem halott. A westernnel ellentétben „hivatalosan” ugyan nem temettük el, de az utóbbi tíz-tizenkét év termését nézve ez világosan látszik. A mostani zsánerfilmekben már a dráma (rosszabb esetben a romantika) dominál: a főszereplőknek – mert ők már nem hősök – először önmagukat kell legyőzni, ők már moralizálnak, fedezékből lőnek, műholdas nyomkövető lóg ki a seggükből is. Hát lófaszt. John McClane-nek eszébe jutott, hogy ő kevés Hans Gruber ellen? John Matrix kételkedett abban, hogy meg fogja menteni a lányát a cigánytrikós Freddie Mercury-imitátor Bennett kezei közül? John Spartan gondolt arra, hogy inkább visszamegy a jégbe, mert Simon Phoenix nem az ő problémája? Nem hiszem. Megacélozták a golyóikat, és odabasztak, ahogy kell, hiszen ez a dolguk. Ez a fajta nyers akaraterő, ez az elhivatottság hiányzik manapság az akciófilmekből, emiatt haldoklik a műfaj.

Expendables 2 jófiúk oldaláról

Szerencsére itt az Expendables 2., ahol még több az akció, még több az egysoros, és a film már a nyitójelenetnél felpörög az első rész sebességére, majd onnan szinte végig padlógázzal száguld. A szereplőkről itt már nem kell mondani semmit, mindenki bedobja a közösbe, amit kell (az új érkező Van Damme is remek). A kamerák szépen letámasztva, a vágó sem volt idegbeteg, és a rendező Simon West is jól végezte a dolgát. Szóval ha az első tetszett, valószínűleg a második is fog. Ha már az első sem tetszett, akkor ez sem neked készült. Fordulj meg és menj haza, többet ne is lássalak.

A film persze nem tökéletes, az igazi klasszikusoknál sem jobb, de olyan közel kerül hozzájuk, amennyire csak lehetséges. És a tökéletlenségében is sokkal jobb, szórakoztatóbb és őszintébb, mint a jelenlegi felhozatal. Éppen ezért nem vehető komolyan a legtöbb kritika, ami azt pedzegeti, hogy már nincs szükség ilyen filmekre. Nem számít ugyanis, hogy a szereplők átlagéletkora 87 év, vagy ha untad az egysorosokat. Az Expendables 2. fontos film, mert egy szebb kort idéz meg. És ha egyszer ezek a nagy öregek abbahagyják a filmezést, akkor tényleg meghal az akciófilm.

(A régi és új közti különbséget egyébként remekül szimbolizálja a filmben Liam Hemsworth karaktere. Míg a nagy öregek testközelből aprítanak, neki csak a mesterlövészpuska jut, mert másként esélye sem lenne.)

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.

vendegblogger
írta
2012. 09. 02. 02:30
megjelenés
45
hozzászolás


Expendables

This movie has so much testosteron it should just be called “Balls”. – Craig Ferguson.

A fények elalszanak, a vászon felragyog, én pedig nagy levegőt véve elmerülök az idei nyár második várva-várt filmjében. Az első másodpercekben még kissé bizonytalan vagyok, de aztán feltűnik a Nu Image neve, és a hirtelen megrohanó emlékek megújult erővel ruháznak fel. Aztán egy pár perc elteltével feltűnnek a régi ismerősök, én pedig teljesen megnyugszom. Az első poénnál már mosolygok, az első félbeszakadó embernél pedig elégedett vigyor ül ki az arcomra: megérte várni!

Joker vigyora az Expendables alatt

Az Expendables lehetett volna tökéletes alkotás, de sajnos nem lett. A tökéletességtől pedig pont az arra való törekvés választja el. Vagy hívjam inkább megfelelési kényszernek? Stallone azt a lehetetlen feladatot vállalta magára (akár önként, akár külső nyomásra), hogy összebékíti a régit és az újat: a megalkuvást nem ismerő izomszagú akciót a modern kamerakezelési és vágási trükkökkel. Kár, hogy nem kérdezett meg. Szívesen elmondtam volna neki, hogy ez úgysem sikerülhet. A klasszikus akciómozikban pont azt szerettük ugyanis, hogy mindent rendesen lehetett látni – egy sima pofánverés nem hat-hét vágásból jött össze, a robbanásokat pedig teljes valójukban kiélvezhettük, fölösleges kamerarángatások nélkül. Persze érthető a dolog, az újabb generációknak ez a gyorsabb, túlpörgetett tempó kell, de valahol azért mégis sajnálom, hogy Sly nem csinált még egy filmet, csak nekünk.

A fiatalabbaknak elmagyarázom: nem magával a kézikamerával és az életszerűségre való törekvéssel van a gond (a szarrá vágással inkább), hanem azzal, hogy az én generációm hőseinek nincs szükségük ilyesmire. Jason Bourne egy másfajta, reálisabb akcióhős, akinek jól áll a remegő kamera, de Matt Damon soha a büdös életben nem is fog a feje fölé emelni valakit, hogy aztán odakúrja a betonra, miközben elereszt egy laza egysorost (lásd még Mammut töprengését a „berúgja az ajtót vagy nem rúgja” témában).

Jó hír viszont, hogy a klasszikusokkal való rokonság a vizualitást leszámítva minden másban összejött. A szereplők névsora anno hatalmasat robbant, mostanra már mindenki kívülről fújja: Sylvester Stallone, Jason Statham, Jet Li, Dolph Lundgren, Randy Couture, Steve Austin, Terry Crews, Mickey Rourke, Eric Roberts, Gary Daniels, Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger. Egy ilyen társaságnál pontosan tudjuk, mit várhatunk, és a legjobb, hogy pont azt is kapjuk. Igazi tesztoszteronbomba az Expendables, izomszag és fegyverropogás orrvérzésig, véres és kegyetlen, ahol a férfiak férfi módra ugratják egymást és végre a nők is tudják, hol a helyük.

A forgatókönyv is a régi időket idézi, a történetben nincs túlbonyolítás, csak a lényeg: egy zsoldoscsapat lenyomja valami nevesincs Dél-Amerikai ország diktátorát. Stallone szerencsére telerakta a filmet a rajongóknak szánt jelenetekkel, némi kikacsintással és poénokkal, és gondolom ezek többsége működik majd mindenkinek. Ami pedig egyes vélemények szerint egy picit kínosabbra sikerült – szerintem a maga esetlenségével is zseniális volt -, ott tisztelni kell a filmtörténeti jelentőséget (igen, Schwarzi jelenetére gondolok). Azt meg kell még jegyeznem, hogy sok jelenetnél, amikor egymást húzzák a szereplők, teljesen úgy tűnt, mintha improvizáltak volna (főleg Mickey Rourke sorai és a templomos rész), ami egyrészt tényleg picit esetlennek tűnik (jó értelemben véve), másrészt viszont azt mutatja, hogy talán nem a pénz volt az elsődleges motiváció a részvételnél. Jó volt látni azt is, hogy nem vették teljesen komolyan magukat, így sok poén önmaguk és egymás cikizésére épül. Ez az önirónia valahol azért szükséges is, mert ha belegondolunk a stáb legfiatalabbja, Jason Statham is 38 éves, Stallone pedig már 64 múlt.

Statham akciózik az Expendablesben

Egy akciófilmnél érdemes néhány szót ejteni az akciókról is, amik bizony remekül sikerültek. Stallone tudja mi kell a népnek, ezért ismét az új Rambóban egyszer már bevált módszerhez nyúlt: bombák robbannak, végtagok szakadnak, a jelszó a naturalizmus és vér, minden mennyiségben. Az összes elképzelhető pengehosszúsággal és kaliberrel folyik a mészárlás (mikor Terry Crews „barátnője” színre lépett, kicsit már úgy is éreztem, hogy ez nem fair az ellenséggel szemben), és emellett még jópár kézitusával is megörvendeztetnek bennünket. Ahogy valaki találóan megfogalmazta, ehhez a filmhez ingyen óvszereket kellene osztogatni, annyira gyönyörű.

Stallone – sok rendezővel ellentétben – tudja, hogy meddig lehet és érdemes húzni egy filmet, így az Expendables a maga 100 percével pont olyan hosszú, aminél még nem kezdünk el mocorogni, viszont azt sem érezzük, hogy túl rövid volt. Ráadásként még az akciók közötti részek sem unalmasak, így szép egyenletesen emelkedik a film íve, hogy aztán a végső hatalmas pusztításban teljesedjen ki.

Expendables értékelés

Ahogy fentebb már írtam, az Expendables közel sem tökéletes film, de valami olyat nyújt, amire az utóbbi 10-15 évben nem sok akciófilm volt képes: sikeresen felidézi az aranykort, szórakoztat és mérhetetlen elégedettséggel tölt el. Ezzel pedig úgy érzem, hogy a hibák ellenére is bőven megszolgálta azt a bizonyos 10 pontot. És nagyon remélem, hogy van még Slyban egy-két nagyobb diktatúra letarolásához elegendő energia.

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.

vendegblogger
írta
2010. 08. 15. 04:29
megjelenés
74
hozzászolás


Eredet (Inception)

Néha meginog az ember Hollywoodba vetett hite, aztán jön egy ilyen Inception kaliberű film. Lehet akkor is ezt írnám, ha nem tetszett volna, lehet, hogy nem. Jó látni egy nagy költségvetéssel kidolgozott ötletet. A kisebb filmek is remekelne, ott nagyobb a szabadság, de sosem fognak feltekerni bennük egy várost. Vagyis ez így nem igaz, fognak, csak még sokat kell csökkennie addig a technológia árának.

várostekerés az Incepcion-ben

A történetről annyit akarok mondani, hogy a nagyja álomban játszódik, így teljesen elszállnak vele. Nem LSD sokszínes módon, de néhány mindennapi szabályt gyönyörűen áthágva. Ennyit elég tudni, sajnálom ha részletesebb “spoilermentes” kritikákba botlottál, mert minden rombolja az élményt.

Inkább arról regélnék, hogy mennyire állat, amikor 50-60 percen át pörög a pulzusod és utána megérkezik a katarzis: nagyon. Furcsán indul be a film, de ahogy haladunk beljebb, úgy lesz egyre megragadóbb. Beránt egyszerűen, pedig rosszkedvvel ültem be, valami közepes hatású filmet most nagyon nem tudtam volna élvezni, de szerencsére az Inception nem olyan.

Viszont az a helyzet, hogy ismét egy film, amiben a kamerarángatós akció maximum az átlagos szintet üti meg. Később ezt ellensúlyozza Nolan, de eleinte, a valóságban játszódó akciójelenetekben megpróbálta ő is a shakycam dolgot, nem is sikerült kiemelkedőre. Bár ez nyilván a vágón is múlott. Ez van, továbbra is Greengrass és talán Berg területe maradt ez, náluk tényleg működik. Szerencsére nincs nagyobb gond, nem vesz el sokat a film élvezetéből azért, mert ahogy említettem, később Nolan egyszerűen tudja mivel ellensúlyozni.

A színészeket nem fogom most külön éltetni, talán Cillian Murphy érdemel egy kiemelést, de egyszerűen neki volt érzelmi töltésileg a leghálásabb szerepe, amit szerencsére tudott is hozni. Leo szokás szerint jó, ez már rég nem kérdés szerencsére. Ami itt még pozitív itt, hogy kifejezetten rossz alakítás sem akadt.

A vége előtt még egy külön pirospont a zenének. Egy apróság mennyit számít: az a hang ami az első teaserben volt, az végig fel-fel tűnik, dobva mindenen. Mellé még egy zseniális, bár nagyon ismert, Piaf számot is választottak a koktélhoz, és egyszerűen nem lehet rossz szavakat használni végül rá.

Eredet értékelés

Olvastam, hogy intelligens blockbuster jelzővel illették, ami illik rá, de nyilván nem ez lesz a filozófia következő szintje, a köldöknézés is elmarad, nem kell annyira nagy dolgot várni ilyen szempontból. Egyszerűen intelligensebb, mint bármelyik nagyköltségvetésű film idén. Filóztam, hogy a kamerarángatás miatt 1 pontot elvegyek-e, de nem, ez fantasztikus moziélmény volt, 10/10 jár neki.

Itt szólnék, hogy a kommentek olvasását nem javaslom olyanoknak, akik meg akarják nézni a filmet. Bár mindenki igyekszik majd jelölni a spoilert, de akkor is, már így is túl sokat tudtok.

human
írta
2010. 07. 24. 13:15
megjelenés
512
hozzászolás


Kick-Ass

A filmről szóló írás bevezető része tökéletes hely lehetne arra, hogy a képregény-feldolgozásokról értekezzek, áttekintve az eddigi jobb és rosszabb alkotásokat a más médiumra való átültetés tükrében, természetesen bőséges pro és kontra érvekkel alátámasztva, stb. De mivel ez csak egy kedvcsináló, és nem valami gyenge próbálkozás, hogy megmutassam, mennyire értek a témához, itt a lényeg, amit mindenkinek tudnia kell: a Kick-Ass fogta azt a bizonyos lécet, és olyan magasra tette, hogy az év hátralévő részében érkező blockbustereknek baromi nehéz lesz átugrani, ha ugyan képesek lesznek rá (plusz röhögve lealázta a tavalyi mezőnyt is).

A kickass főszereplője botokkal hadonászik

Mert az a helyzet, hogy ez így maga volt a tökéletes popcorn-élmény. Véres akciók és remek poénok (Nic Cage vicces! Tényleg!) tökéletes tempóban váltják egymást, ez pedig majdnem két órányi tömény szórakozást jelent, és nem csak geekek számára. Némi képregényes és filmes előismeret jól jöhet azért a poénok és utalások teljes abszolválásához, de a körülöttem felharsanó röhögésekből ítélve a popkultúrában kevésbé járatosak is megtalálták a maguknak valót a filmben. Na jó, annál a bizonyos tévérészletnél szerintem csak én tapsoltam magamban.

A sztori amúgy az lenne, hogy egy hétköznapi srác elhatározza, hogy akkor ő most álruhás szuperhős lesz, aztán pedig… A többi a filmből kiderül, nyilván nem fogom leírni. A rendező Matthew Vaughn nagyon jó érzékkel közelített az alapanyaghoz, hiszen az első pár füzet alapján a feldolgozás eléggé hű az eredetihez, csak még annál is viccesebb picit. De komplett monológok és beállítások köszönnek vissza, ami gondolom a rajongóknak szívet melengető lehet (vagy nem és akkor majd fikáznak).

A színészeket nem fogom végigsorolni, gondolom mindenki el tudja képzelni, hogy alakított Mark Strong főgonoszt vagy McLovin egy lúzert. Kiemelendő viszont a címszereplő Aaron Johnson, akire remélem sok jó szerep vár még, illetve Chloe Moretz, aki már az (500) Days of Summerben is marha jól alakította a koránál sokkal érettebb karaktert, Hit Girlként pedig simán zseniális, ahogy egy-egy nagyobb vérfürdő után elereszt valami beszólást.

Kick-Ass értékelés

Egyetlen negatívumot tudnék mondani, a trailerekben és klipekben sajnos nagyon sok fasza jelenetet ellőttek (a Mikás klipet meg aztán senki ne nézze meg), viszont ez aligha a film hibája, szóval nem járhat érte levonás. Így viszont elég egyértelmű az eredmény, a Kick-Ass simán 10 pontos, és már csak egy kérdést kell feltenni: miért nincs még itt a folytatás?

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.

vendegblogger
írta
2010. 03. 27. 05:01
megjelenés
41
hozzászolás


Before Sunset

Egyszerűen imádom ezt a filmet, ahogy öregszem néha-néha újranézem, és minden egyes alkalommal megragad, aztán nem is ereszt a végéig, pedig “csak beszélgetnek”. Tegnap ejtettem meg negyedszerre, és ismét azt művelte, amit eddig mindig: onnantól, hogy meglátjuk Celine-t, azonnal jön a varázslat, akármennyit is botladoznak a hősök közben. Nem, nem hősök, hiszen pont amiatt jó a film, hogy viszonylag hétköznapi emberek, akik nehezen hiszik el a második esélyüket. Lehet spoileres az írás, így aki még nem látta, az nézze meg marha gyorsan inkább.

— I had this funny— Well, horrible dream the other day. I was having this awful nightmare that I was 32. And then I woke up, and I was 23. So relieved. And then I woke up for real, and I was 32.
— Shit, man. It happens.
— Scary.

Valahogy így képzelek el egy szeretetprojectet filmes közegben. A forgatókönyvbe beleszól a két főszereplő, mert ők is szeretik amit épp csinálnak, és nem akadékoskodva szólnak bele, hanem hogy jobbá tegyék a filmet és jobbá is tudják tenni, hihetőbbé a kettejük közötti kémiát, vonzódást, szenvedélyt, csalódottságot. Még mindig a kocsiban játszódó jelenet az, ahol rádöbbenek, hogy se Julie Delphyt se Ethan Hawkeot nem lehet utálni, annyira.. azt akartam írni, hogy izzik a levegő, de inkább legyen az, hogy üt az a jelenet. Ahogy kiadnak mindent, ami a 9 év alatt felgyűlt, hogy talán elkezdhessék a mindent, ami még hátravan. Egyszerűen békés lesz utána a film, és továbbra is nélkülözi a szájbarágást, ami miatt a legjobb romantikus filmek egyike még mindig.

Vagy a kedvenc filmből a kedvenc jelenetek között említhetném még a kávéházast a sok ugratással, ahogy rágyújtanak, ahogy a nő elmondja a rendőrös történetet. Vagy amikor spontán a hajóra rohannak, vagy…

I guess when you’re young you just believe there’ll be many people you’ll connect with. Later in life you realize it only happens a few times. And you can screw it up, you know. Misconnect.

És persze a komoly témát mindig akkor veszik elő valamelyikük, amikor a másik nem tud elmenekülni. Előtte csak kerülgetik, de a vízen a nő nem tud hova ugrani, amikor Jesse jön a “miért nem voltál ott, tudom miért de miért” vagy amikor a nő a kocsiban kifakad, hogy “a kurva könyved” és előadja mit hozott elő belőle, mélyről, amiket évek óta próbált elfojtani, és ahogy ezen ledöbben a férfi és ő is előadja, ami elől már menekülne a nő, de nowhere to go.

It’s more like I had this— This idea of my best self, you know? And I wanted to pursue that even if it might have been overriding my honest self.

Azért rossz hatása is akad, mivel teljesen olyan film, ami alatt az embernek láncdohányozni támad kedve, úgyhogy egy fél doboz elfogyott az este, de már elmúlt a vágy. Amúgy nekem van egy olyan érzésem, hogyha akkor összefutnak, akkor tényleg az lett volna amit Jesse is említ, és szétmentek volna idővel, kellett nekik az évek súlya a későbbiekhez.

Now you here and I know where I’m going
No more doubt or fear, I’ve found my way klickklick

human
írta
2009. 02. 07. 15:21
megjelenés
29
hozzászolás


Az órák (The Hours)

Kezdjük a tényekkel. Virginia Woolf 1925-ben írta a Mrs. Dalloway című regényt, egy nő egyetlen napjáról szól, amelyben benne van az egész élete. A regény munkacíme Az órák volt. Michael Cunningham 1998-ban írta meg Az órák című Pulitzer-díjas regényt, ami három nő egy-egy napjáról szól, a három nő közül az egyik maga Virginia Woolf. Végül pedig David Hare írt Az órák című, széles körben megfilmesíthetetlennek tartott regényből egy forgatókönyvet, és így lett belőle film. Mindkét könyvet nagyon szerettem, valamint nő vagyok, és a fentiekből talán következik, hogy az egyik kedvenc filmemről van szó.

A remekbe szabott és nagyon ütős első jelenetben az idős Virginia Woolf máris öngyilkos lesz: gyönyörű levelet ír férjének, követ köt a lábára és belegyalogol a jéghideg Ouse folyóba. A film azután három nő egy-egy napját követi végig, különböző helyeken és korokban. 1925-ben Virginia Woolf (Nicole Kidman műorral) azzal kel fel reggel, hogy kitalálta a következő regényének első mondatát: Mrs. Dalloway úgy döntött, maga veszi meg a virágokat. Virginia egyébként gyönyörű, Nicole Kidman tökéletesen hozza az egyszerre kissé zavarodott, de tökéletesen intelligens tekintetet, töltőtollal ír és csodálatosan zaklatottan szívja sodort cigarettáit.

Valahol máshol, 1952-ben Laura Brown (Julianne Moore) Los Angeles-i háziasszonynak férje születésnapjára tortát kellene készíteni, ám egyetlen vágya van, hogy békében olvashassa a Mrs. Dalloway-t. Laura Brown fullasztó légkörű házassága és bizonyára szertetreméltó, de inkább rémisztően idegesítő kisfia között őrlődik egy olyan életben, ami egész nyilvánvalóan nem neki való, így nem csoda, hogy benne is felmerül a öngyilkosság gondolata.

A harmadik szál napjainkban játszódik Manhattanben. Clarissa Vaughan, beceneve Mrs. Dalloway (Meryl Streep) úgy dönt, maga veszi meg a virágokat. Partit rendez ugyanis, mivel AIDS-ben haldokló író barátja nyert valami díjat. Clarissa egyébként leszbikus, az író barát, Richard (Ed Harris) pedig szintén meleg, de egyszer régen azért szerelmesek voltak egymásba.

Az órák látszanak?

A három történetszál között rengeteg kapocs van, néhány konkrét, történetszintű, néhány egészen rejtett. Mindhárom napban jelen van az öngyilkosság, mindenütt ott a regény, mindegyikben szerepel váratlan vagy kevésbé váratlan leszbikus csók. Az AIDS-es Richard hangokat hall, amik ógörögül beszélnek, ilyen hangokat Virginia Woolf hallott, amikor pszichotikus depressziós volt. A színésznők klasszul játszanak, Nicole Kidman Oscart is kapott a zaklatott tekintetért, Julianne Moore megfelelően megtört, Meryl Streep pedig ügyesen egyensúlyoz a hisztéria határán. Ahogy a regény, így a film fő vonulata a mindennapok örömteli apróságai, amik széppé tehetik az életet, de mindenhol ott van köztük a halál.

A férfiak többnyire mellékszereplők, mindhárom történet egy-egy nőről szól, aki többé-kevésbé kétségbeesetten keresi a helyét a saját életében. Drámai, időnként már-már érzelgős, de mégis inkább megrendítő történet a női önállóságról és a szabadságról, sokak szerint olykor a giccs határát súrolja, szerintem még akkor is hiteles tud maradni. Valójában megértem, ha férfi nézők kevésbé értékelik: az Órák a legjobb, sőt, megkockáztatom, hogy az egyetlen értelmes női film, amit valaha láttam.

Órák értékelés

A kedvenc regényem alapján íródott másik kedvenc regényemből, kedvenc színésznőimmel kedvenc témámról készült film nyilván 10/10 pontot kap tőlem. Halál, szabadság, dráma, szerelem és az élet szeretete a szokásos pátosz nélkül, a mindennapokba helyezve, három klassz nő történetében elmesélve. Harmadszorra sem unalmas.

isolde
írta
2009. 01. 07. 14:25
megjelenés
41
hozzászolás


A rádió aranykora (Radio Days)

A film Woody Allen nyolcvanas évekbeli, Oscar-jelölt forgatókönyvei közé tartozik, és valóban érdekes kísérlet azon nosztalgiázni egy filmben, amikor még nem volt mozgókép és a rádióhallgatás töltötte ki az emberek üres óráit és fikció iránti igényét. Tömény nosztalgia, vicces anekdoták és hiteles korrajz egy letűnt időszak sztárjaival és mindennapjaival. Sokak szerint szívmelengető, én időnként untam.

Woody Allen nem szerepel a filmben, hanem narrálja azt: elmeséli a gyermekkorát, ami egy népes, szerető zsidó családban játszódott brooklyni otthonukban, ahol mindig szólt a rádió, és minden családtagnak megvolt a maga kedvenc műsora. A főszereplő kisfiú, Joe (Seth Green 13 évesen) az Álarcos Kalandort hallgatja, és pénzt lop a zsinagógától, hogy megvehesse a kalandorgyűrűt. Pártában maradt, de rendületlenül randizgató nagynénje, Bea (Dianne Wiest) a tánczenéket szereti, dagadt nagybátyja pedig a sportműsorokat. Vicces vagy jellemző epizódokat kapunk a család életéből, amelyeknek szinte mindig fontos szereplője valamilyen rádióműsor, többek között szerepel a híres Orson Welles-rádiójáték is, a Világok harca, amikor fél Amerika elhitte, hogy marslakók támadták meg a Földet.
A család történetei mellett a rádió akkori sztárjainak életébe is belenézünk. Sally White (Mia Farrow) cigarettaáruslányként egy reggeli műsor egyik vezetőjével kavar, aztán tovább is halad a celebség rögös útján, beszédleckék, illetve egy bérgyilkos és annak anyukája segítségével. A rádiócelebek Manhattanben buliznak, elegáns klubban ünneplik az 1944-es év beköszöntét, a főhős és családja pedig ugyanezt a közvetítést hallgatja otthon a rádión.

A film pozitívuma közé tartozik a hangulata, tökéletesen nosztalgiázik egy letűnt időszakon, és biztosan el lennék ragadtatva, ha a negyvenes évek elején éltem volna vagy más miatt lenne kedvencem a kor. Korabeli műspanyol tánczenék, revük, tollas dívák, fátyollal díszített idétlen kalapkák, hatalmas méretű, klasszikus rádiókészülékek, és igazán remekbe szabott hangeffektek. Van számtalan humoros szituáció, és igazán klassz a nyitójelenet, ami egy rádió-korabeli „urbánus legendát” elevenít fel: két betörő, akiknek szinte csak a zseblámpájuk fényét látjuk, épp kipakol egy házat, amikor megcsörren a telefon, egy rádiós vetélkedőből hívják a ház urát, klasszikus zenéket kell felismerni, ami a betörőknek hálisten remekül megy.

Engem általában meg lehet venni atmoszférával, és sokszor többre tartom a hangulatot a cselekménynél, ennek a filmnek valahogy mégsem sikerült, számomra ezúttal zavaró volt, hogy nincs egységes történetszál. Pontosan olyan, amikor valaki anekdotákat mesél nekünk a Régi Szép Időkről, egyik történetbe belekezd, aztán mégis egy másikat mesél el, szereplők tűnnek fel, akik további sorsáról mégsem lesz szó, egymást követő epizódok lényegesebb összetartó erő nélkül. Időnként nevettem a vicceken, vagy izgultam a szereplőkért, vagy épp arra próbáltam rájönni, honnan olyan kísértetiesen ismerős az anyuka, Julie Kavner hangja (onnan, hogy ő Marge Simpson), máskor viszont csak türelmesen vártam, hogy vége legyen az aktuális bossa nova-számnak és történjen már valami.

A rádió aranykora értékelés

Vitathatatlan, hogy nem én vagyok ennek a filmnek a célcsoportja, és maximum 6/10 pontot vagyok képes adni rá, mert nem vagyok a korszak rajongója és mert zavart az egységes történet hiánya. Azok azonban, akik szívmelengetőnek tartják egy népes, szegény, de összetartó brooklyni család mindennapjait, meg azok, akik nosztalgiával gondolnak a negyvenes évekre és a rádiókabaréra, minden bizonnyal nagyon fogják szeretni.

isolde
írta
2008. 12. 25. 13:05
megjelenés
Ide te kellesz!
hozzászolás


I’m Not There – Bob Dylan életei

Dylan életrajzi filmjében nincs Bob Dylan nevű (ha már itt tartunk, sem Robert Allan Zimmermann nevű) szereplő, a filmben egyáltalán nem is hangzik el ez a név (a kissé szájbarágós magyar alcímet leszámítva). Dylan valójában ott sincs. Persze, a leginkább kaleidoszkópszerű filmben végig Bob Dylan-dalok szólnak, eredetiben, vagy valamelyik színész előadásában. Nincs egyenletes történetvezetés, sem egységes stílus, csak jelenetek vannak, képek, zene, és hat színész, akikről persze mi tudjuk, hogy valójában mind Bob Dylant játsszák. Ettől még persze lehetne valami zavaros művészmozi, de Todd Haynes meg tudta rendezni úgy, hogy egy pillanatig sem az, hanem lenyűgöző film.

I am not there kritika

Eléggé lehetetlen, de megpróbálom elmesélni azért. Hat ember történetét látjuk, azaz inkább jeleneteket az életükből mindenféle időbeli következetesség nélkül. A történeteikben pedig néha egészen egyértelműen, máskor pedig csak rejtett utalások formájában végig Bob Dylan életének valamelyik korszakát, jelentősebb eseményét vagy szereplőjét ismerhetjük fel.

Woody, a tizenéves fekete csavargógyerek (Marcus Carl Franklin) élete a blues, tehervonatokon utazik a gitárjával, és meglátogatja a halálos ágyán fekvő példaképét, Woody Guthrie-t. (Dylan például, a valóságban, ugyanígy meglátogatta Guthrie-t a kórházban). Aztán van egy zaklatott tekintetű ifjú költő (Ben Whishaw), aki a bíróságon saját neveként az Arthur Rimbaud nevet adja meg (Dylanről tudjuk, hogy szereti Rimbaud-t, másrészt ő maga is egy költő nevéből nyúlta a sajátját). A harmadik szál Jack Rollins nevű folkzenész fiatalemberről szól (Christian Bale), aki egy ideig lelkesen protestál, később pedig egyik percről a másikra szakít a folkkal, a világmegváltással és az elhivatott folkénekes csajjal is (ő a valóságban Joan Baez volt, a filmben máshogy hívják és Julianne Moore játssza). De olyannyira, hogy képes elektromos gitárral fellépni egy folkfesztiválon, a rajongók persze teljesen kiborulnak, egy koncerten a közönség Júdásnak nevezi (ez történt, 1966, Manchester Free Trade Hall), néhány évtizeddel később pedig Jack Rollins megtér, gospelt énekel és bibliaórákat ad, amely korszakon Dylan is szerencsésen túlesett.

Valahol máshol eközben Robbie, a színész (Heath Ledger) megnősül, gyerekei lesznek, majd házassági krízise, felteszem, ez a rész Dylan Sara Lownds-sal kötött házasságát hivatott bemutatni. Bár Sara a valóságban egy amerikai modellcsaj volt (Playboy-nyuszi), a filmbeli feleség pedig francia és absztrakt festőművész, gondolom, a házasságban adódó nézeteltéréseken ez sokat nem változtat. A film legdurvább alakítása Cate Blanchett, aki a Jude Quinn nevű amfetaminfüggő, meglehetősen androgün és a félreértettségtől szenvedő zenészt játssza nyilvánvalóan hetvenes évekbeli környezetben. Jude, akárcsak annak idején Bob Dylan, összeveszik a BBC riporterével, Allen Ginsberggel haverkodik, és találkozik a Beatles-szel, amely utóbbi jelenet nagyon vicces Beatles-utalással végződik. Cate Blanchett zseniális, megérdemelte az Oscar jelölést ezért az alakításért, ahogy kinéz a kamerába (ránk), az egyszerűen elképesztő. És van még egy hatodik, western-szál, amelyben Richard Gere alakítja a közismert westernhőst, Billy-t, a Kölyköt, ami azért érdekes, mert Dylan szerepelt a Pat Garrett and Billy the Kid c. westernfilmben, valamint ő írta a filmzenét is (többek között a Knockin’ on heaven’s door című dalt.)

Bob Dylan életei

A Dylan élettörténetéből vett sztorikon kívül rengeteg rejtett utalás van a filmben, amelyeket csak rajongók fognak felismerni, biztos, hogy én sem vettem észre felét sem. Például néha csak úgy keresztülmászik a képernyőn egy nagy pók: gondolom, Dylan Tarantula című regényére kell gondolni. És a legkülönfélébb helyzetekben a szereplők közötti párbeszédekben mindenhol Dylan-dalszövegek sorai vannak elrejtve.

Valahogy így kell elképzelni a filmet: összefonódva, sorrendiséget nélkülözve látjuk a hat szereplő történetét, akik néha Bob Dylan-számokat adnak elő, néha pedig konkrét jeleneteket játszanak el Dylan életéből, bár egyik sem ő. Néha fekete-fehér a film, néha színes; időnként a hatvanas, hetvenes években játszódik, máskor kicsit vadnyugati, esetleg egészen szürreális, semmiféle stílusok közötti határt nem tisztel. Ahogy Billy The Kid találóan megjegyzi: „mintha egy szobába tennéd be a tegnapot, a mát és a holnapot”. Akárcsak a Bob Dylan nevű zenész, aki volt csavargófiú (persze nem, később kiderült róla, hogy rendes középosztálybeli kertvárosi gyerek), volt politikailag elkötelezett folkzenész (aminek olyan hirtelen fordított hátat, hogy azok a rajongók szerintem azóta sem heverték ki), belekóstolt a legtöbb zenei stílusba, ami azt illeti, a legtöbb művészeti ágba (időnként rajzol és állítólag irodalmi Nobel-díjra is jelölték már), meg néhány világnézetbe (kb a zsidóságtól a bibliakörön át a drogokig, beleértve politikai jobb és baloldalt). Bár a kritikusok és a közönség néhány krízistől eltekintve mindig szerette Dylant, mindig nehezen viselték, hogy a végletekig ellenáll a kategorizálásnak: csomó interjúban faggatják arról, hogy akkor most igazából melyik is ő, melyik valójában az ő zenéje, és igazából miben hisz. A filmből kiderül, hogy ez nem derül ki.

Lenyűgöző film, szokatlan stílusváltásokkal, időnként követhetetlen történetvezetéssel, gyönyörű képekkel, elképesztő színészi alakításokkal és természetesen mindvégig remek zenével, amelyek miatt 10/10 pontot adok rá merészen. Azok ne nézzék meg a filmet, akik ragaszkodnak hozzá, hogy egy film legyen mindig pontosan érthető és követhető. És persze, fogalmam sincs, milyen élményt nyújt olyanoknak, akik velem ellentétben sosem voltak Bob Dylan-rajongók, de el tudom képzelni, hogy még úgy is elég jó.

isolde
írta
2008. 06. 28. 17:44
megjelenés
20
hozzászolás


Meglógtam a Ferrarival (Ferris Bueller’s Day Off)

Úgy gondoltam írok egy külön bejegyzést az én kedvenc filmemnek. Igen, ez a válaszom a “Mi a kedvenc filmed?”-re. Kíváncsi voltam beírja-e valaki, és Fletó meg is tette, sajnos csak egyedül. Nyilván mindenkinek sok 10/10-es imádottja akad, nekem is kicsit nehéz volt a döntés (sorozatoknál nem annyira: Rescue Me), de végül Ferris kerekedett ki győztesen. Egy régebbi írás már van róla, de azóta eltelt 4 év, és ha esetleg nem is jobbat írok most, de mást.

Főszereplőink épp meglógnak a Ferrárival

Kicsit furcsa belegondolni, hogy én is pont iskolából lógva “betegen” (már elmúlt a lázam, de még maradtam pár napot) láttam először a filmet – persze valamikor a 90-es években. Mivel videónk nem volt (ne is mondjátok), ezért állandóan a tévén lógtam és így futottam először Ferrisbe. Az a helyzet, hogy nem lett rögtön a legnagyobb kedvencem, hiszen akkor még az akciófilmeken lógtam leginkább, de persze a Star Wars ugratás már akkor is beleégette magát a fejembe. Aztán pár évre rá láttam, a többi meg humantörténelem.

Bevallom azért is az egyik legkedvencebb filmem, mert nincs benne szerelmi történet. Ha belegondoltok, ez viszonylag ritka. Tudom, hogy nem egyedülálló, nem is azt mondtam, de tetszetős, hogy a kapcsolat egy pillanatra sem inog meg a film során, hanem csak van, teljesen természetesen. Tehát a szerelmi bonyodalom kiesett, akkor miről szól a film? Egy nap lazításról. Ez az angol címből látszik is rögtön. Ferris betegnek tetteti magát, és a barátait is kiszabadítva a középiskola fogságából ellógnak egy napot New YorkChicagoban. Bejárják a fő jellegzetességeket, kajálnak egy sznob étteremben, ilyesmi. Azért van bonyodalom, de alig kell szembesülnie a triónak vele. Az egyik, hogy az igazgató próbálja elkapni Ferrist és ezzel évismétlésre kényszerítse a sok igazolatlan óra miatt, a másik pedig, hogy a húga utálja, mert neki semmi nem sikerül, míg a bátyusnak igen.

Nem kertelek: leginkább Ferris figurája miatt hatalmas a Meglógtam a Ferrarival. Neki minden sikerül, ami nem, az sem rázza meg túlzottan. És amikor az életigenléséről van szó, akkor nem az utcai felvonuláson bemutatott alakítására gondolok, bár az egy hatalmas hangulatbomba, hanem arra, amikor a végén menekül. Van egy jelenet, amikor a lebukás fenyegeti, ami azzal járna, hogy évet kell ismételnie, és ezért a szülei előtt kell hazaérnie, akik már hazafelé hajtanak kocsival a kisvárosban. Ferris a kerteken és házakon átvágva próbálja megelőzni őket úgy, hogy az ősök ne szúrják ki, és ott van a kedvenc jelenetem. Szóval menekül ezerrel, és az egyik kertben két gyönyörű napozó lány mellett fut el, kapcsol, és nyugisan visszasétál bemutatkozni. Kicsit jelentőségteljesen vezettem fel egy ilyen apróságot, de szerintem abban szinte az egész film lényege benne van. A másik ilyen, ez korábban van a filmben, amikor a csaját kihazudja a suliból, és az igazgató előtt megcsókolja, miközben a lány atyjának adja ki magát. Fura család.

Végszónak mondhatnám – a pontot már tudjátok -, hogy vegyétek meg, de a legutóbbi ígéret az volt, hogy 2007 januárjában jelenik meg… nyilván most sem kapni. Azért gondolom a beszerzése nem lesz problémás. Felkerült az mindenhova, HD is van belőle, vagy pedig ott az Amazon. Soraimat azzal zárnám, hogy ha minden igaz isoldét és Mammutot is befűztem egy írásra, így a héten elvileg ők is jelentkeznek pár szóval a legnagyobb kedvencükről. Ezen poszt közben benéztem a Ferris idézetek részre, és itt röhögök megint, ahogy peregnek a jelenetek a fejemben. Szégyen, hogy az író rendező John Hughes nem említettem külön, hiszen rengeteg jó filmet köszönhetünk neki, de ez most nem arról szól.

human
írta
2008. 04. 29. 01:26
megjelenés
27
hozzászolás


Vérző olaj (There Will Be Blood)

Ha egy szóval kéne jellemeznem ezt a filmet, akkor elsőre a szuggesztív jutna eszembe. Mindez a főszereplő, Daniel Day-Lewis miatt, aki olyat alakít a szemünk előtt, hogy öröm nézni. Lássuk a részleteket.

Részlet a There Will Be Blood filmből

A film két és fél órás, ez persze sokakat elriaszthat a másfél órás mozikon edződöttek közül. A Vérző olaj Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) életének 30 évéről szól, mely során olajmágnássá válik, egyikké az elsők közül Amerikában. Szó van benne még vallásról és ateizmusról, kemény munkáról, és olyan alapvető emberi tulajdonságokról is, mint például a kapzsiság. Ez utóbbi többször megjelenik a filmben, ahogy a trailerbeli idézetből azt sejteni lehetett:

I have a competition in me. I want no one else to succeed.

Az egész történet az előző századfordulón játszódik. Ne egy westernt vízionáljatok, amiben párbajok meg coltok játsszák a főszerepet, mivel pisztolyt szinte nem is látni a filmben, és puskával is csak páran mászkálnak. Nem ez a lényeg. A lényeg, hogy a kor gyönyörűen lett felfestve a vászonra. Nem akarok szakértőt játszani, de a There Will Be Blood hosszú beállításai – talán így hívják, amikor a kamera le van téve, és a 2 perces jelenet közeledik-távolodik tőle, a kamera pedig utánafordul – fantasztikusak. Ezen kívül vannak a semmi közepén egyszerűen a földre kiöntött olajból képződő tavak, kihalt pusztákon lovaglás, ilyesmik.

Mit lehet szeretni a filmben ezeken kívül? A két főszereplő borzasztó ember, miért néznénk őket? Még az olajmező közelében levő kis közösség (hamis) prófétáját játszó Paul Danonak sem éppen szerethető szerep jutott. Ha esetleg azt hittétek volna, hogy lesz pozitív ellenpólus az olajmágnássá váló Plainview-val szemben. Ez utóbbi annyira könyörtelen és megállíthatatlan, hogy néha a hideg rázza az embert.

A két fantasztikus színész nélkül talán gyengélkedne a film, de ott vannak, és így nincs semmi probléma a két és fél óra alatt. Mondom, szuggesztív. Az első 40 perc után azért néztem az órámra, mert azt hittem még csak 10 perce megy, tévedtem. Teljesen berántott. Most a hangulatom is illeszkedett, így nem kellett semmiféle belerázódási időszak a film közben.

Vérző olaj értékelés

Nálam 10/10 a pontszáma a There Will be Bloodnak végül. Valahol olvastam, hogy olyan klasszikus mozi-érzést adott egyeseknek, amilyen filmszínházi eseményekből mi fiatalokként kimaradtunk. Nekem is valami ilyesmi érzést hagyott maga után. Élmény volt megtekinteni, de abban is biztos vagyok, hogy sokak szerint marha unalmas a film. Még a zenére kell vesztegetni pár szót, vagyis leginkább egyet: felkavaró. Jonny Greenwood, a radiohead gitárosa, félelmetes milyen jó score-t rántott össze a filmhez.

(update: igen, végül felkerekítettem 10/10-re, újranézés, javítások.. ez a film még most is kísért. Két hete láttam, de jelenetek ugranak be csak úgy)

human
írta
2008. 02. 24. 18:56
megjelenés
42
hozzászolás


Nem vénnek való vidék (No Country For Old Men)

A világ ezerrel száguld a saját pusztulásába. Az öregek szerint bezzeg az ő idejükben milyen más volt minden. Ez a film viszont épp azt bizonyítja, hogy nincs igazuk. A sorsunk előre el van rendeltetve? Nem tudom, és nem is most fogom megtudni, de a filmre jellemző “lassú víz partot mos” tempóval minden egyes történés elkerülhetetlennek érződik, akárhogy is kapálódzon, tudásának maximumát bevetve, pár szereplő ellene. Vigyázat, a film nem pörgő thriller, vagy akciókrimi, ne olyasmire számítsatok.

No Country For Old Men - Josh Brolin pisztollyal

Egy vadász a puszta közepén rátalál egy rosszul elsült drogüzlet véres párbajának maradványaira. A szétlőtt kocsik körül élettelen testek hevernek mindenfelé, s csak egy haldokló mexikói akad, aki teljesen kilyuggatva ül az egyik használhatatlan kocsiban, vizet kérve a feltűnő Moss-tól. Moss mind a kokaint, mind a pénzt megtalálja, de csak ez utóbbit viszi el, semmi nyomot nem hagyva maga után. A vadász alapvetően jó ember, ezért később, a lekiismerete hatására visszatér, hogy vizet hozzon a haldokló mexikóinak, és ez az a lépés, amivel elköveti a legnagyobb hibát.

A vadász Llewelyn Moss-t játszó Josh Brolin nyomába a megtestesült gonosz ered, és ezt a szerepet uralja Javier Bardem. Néhol egyszerűen be lehet fosni a csávón, annyira hidegvérű, világunkon kívüli pszichopata. Tommy Lee Jones csak néha asszisztál, mint a környék seriffje, a törvény embere, aki nem képes feldolgozni a világban uralkodó túlzott, felesleges erőszakot és az azt körülvevő közönyt. Van egy jelenet, ahol a helyettesével beszélget arról, hogy senkinek nem tűnt fel a saját kertjükbe sírokat ásó és embereket temető házaspár, de úgy dumálnak róla, hogy a végén elnevetik magukat, mert nem tudnak mást csinálni, máshogy reagálni ők sem. Ezt most nem írtam le jól, de majd meglátjátok.

Nem tudom hogy mondjam azt, hogy bár az alapsztori nem tűnik valami nagy dobásnak – csávó talál pénzt, rosszfiúknak hiányzik, seriff is üldözi őket -, de a film odabasz. A Javier Bardem által játszott Anton sajátos morális kódja miatt néha teljesen kiszámíthatatlannak tűnik, és a pénzzel meglépő Moss küszködése, hogy lerázza az üldözőit, az is valami csodálatos. Teljesen ésszerű cselekvések, logikus következtetések jellemzik a szereplőt, miközben a gonosz üldözi, és nagyon-nagyon kevés esélye van csak ellene. Eléggé bírtam amúgy a vadász karakterét, mert volt türelme a dolgokhoz, nem választotta a rövidebb megoldást, csak mert az a gyorsabb.

No Country For Old Men - Javier Bardem néz

És a kidolgozás? Hát igen, Coen film. Elsőre talán lassúnak tűnhet, de egy idő után csak úgy vibrál a feszültség, és mindezt bármiféle hangulatfokozó zene nélkül. Hihetetlen. Amikor pedig az erőszak kerül előtérbe, akkor az bizony a padlóra vág. Realizmusa biztos nem tökéletes, de mégis minimalistán, csak az összesűrített lényeget kapjuk a szemünkbe, de még hogy. Semmi feleslegesen túlpörgetett akciójelenettől nem kell tartani, mégis a fotelkarfát markoljuk néhol. Mindehhez a helyszín és a kor baromira erős, markáns hátteret biztosít. Az egész valahol a nyolcvanas évek elején játszódik, amikor még nincs mobiltelefon, nincs modern nyomszakértés, és mindenki csak a képességeire hagyatkozva végzi a dolgát a mexikói határ közelében. Ha esetleg a városban játszódó brutális párbajig nem esne le, hogy ez western is egyben, akkor téged megtévesztett a civilizáció látszata.

Nem vénnek való vidék értékelés

Este 11 körül kezdtem el nézni. A film két órás, de alsó hangon is még egyszer annyit rá lehet az élményre számolni, mert annyira üt. Azaz 1-kor lefeküdtem a film után, de háromig esélyem sem volt elaludni. Sőt, még másnap is pörgette az agyam. Hihetetlen milyen durva filmmel kezdhettük meg az újévet, és azt hiszem, hogy ez most 10/10 lett. Nem hiszem el, hogy micsoda élmény volt.

Most pedig ideje előkeríteni majd a könyvet, ami alapján készült, mert kíváncsi vagyok rá. A kritikában rengeteg dolgot nem említettem (még rengeteget lehetne írni róla), hogy maradjon meglepetés bőven. Ezeket majd kidumáljuk a kommentekben, vagy nem.

human
írta
2008. 01. 04. 19:35
megjelenés
151
hozzászolás


Szemtől szemben (Heat)

Asszem a Heat az az akció dráma amihez kevés fogható. Dráma, mert ha nem vigyázol alattomosan padlóra tesz, és akció.. nos a filmtörténelem legjobb akciójelenetét tartalmazza. Mindenki látta már, aki még nem, az sürgősen pótolja. Egy éve egyszer elkaptam a felénél tévében, persze hogy akkor is ott ragadtam. Most meg itt van DVD-n jól és egy mozijegybe került, de az újranézésvel jobban jártam, mint valami új filmmel, ez biztos. Kár, hogy sosem láthattam ezt nagyvásznon.

Szemtől szemben (Heat) utcai harc

Még előtte megemlíteném, hogy Michael Mann tökéletesen dark Los Angelesét aláfestő zenei is telitalálat. Mindig amikor nézem a filmet, rádöbbenek mennyire kitett magáért Elliot Goldenthal itt. Még az egyszerűbb jeleneteknél is. A film meg szintén telitalálat. Ritkán sikerül ennyire felépíteni a karaktereket mozifilmben, igazi mélységet adni nekik.

Most pedig spoilerezzünk, dumáljuk ki a filmet. Lássuk, kinek mi a legemlékezetesebb pillanata? Hát nekem nem a kávézás. Sőt, Pacino kicsit túlzás végig.

Folytatódik a bejegyzés »

human
írta
2007. 10. 13. 02:24
megjelenés
58
hozzászolás


-


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.