Az a pillanat, amikor abbamarad a zene és elhallgat az órakattogás az eszméletlen. A film emlékeztetett, hogy miért is járok még mindig moziba sokszor: az ilyen élményekért is, mint amilyen a Dunkirk volt.
A történet ugye egy mentőakció története, méghozzá 3 idősíkon, amik összeérnek a végére. Ezzel, és a karakterektől való távolságtartással valamennyire kicsit kísérletező lett a film, hiába álltak neki 100 milliós büdzsével.
Előzetesen nem vártam annyira, hiába Nolan film, mert nem elszállt koncepció volt — persze a kedvence, az idő így is előkerült –, így talán még erősebbet ütött. Nyilván nem a történet bonyolultsága, hanem a kivitelezése, ahogy folyamatosan ott a feszültség, ahogy mindent beterítenek az IMAX-szel felvett repülőgépes jelenetek (az a látvány!), ilyet ritkán érezni moziban. Nolannak most mindfuck nélkül sikerült, szemben az Incepctionnel. A Dunkirk úgy hatott, mint a The Revenant, a Gravity és a Mad Max: Fury Road. Moziba kell látni, és szerintem ezt sokan érzik, mivel hetekkel a premier után is félig tele teremben néztük.
Simán megértek mindenkit, akit nem győzött meg, ezen tuti nem fogunk most vitatkozni, szemben a Mad Max “semmi nem történik” ellenérveivel (bár ha erről akartok beszélgetni azt ne itt tegyétek, hanem a kritikánál), viszont engem bepréselt a székbe, és nem engedett el egy pillanatra sem.