Zsáner elvárások, avagy út a boldogság felé

Olyan 20 éves lehettem, amikor haverokkal épp egy közös kajálással öblítettük le a friss moziélményt. Bevallom őszintén már nem emlékszem, mit néztünk, arra viszont igen, hogy rajtam kívül mindannyiuk tök jó hangulatban hagyta el a mozitermet. Egyedül én vágtam savanyú pofát, amire fel is figyelt az egyikük. „Neked meg mi bajod van?” kérdezte nyilván ennél kevésbé szofisztikált módon. „Á, nem tudom… az a baj nekem Nolan meg az Eredet annyira feltették a mércét, hogy az ilyen filmek már meg sem tudják azt közelíteni”.

Gyorsan tisztázzuk: ha az akkori énemet szívesen pofán vágnátok egy péklapáttal, nos, nem tiltakoznék ellene, maximálisan megérdemelné az a pökhendi, csőlátású, szőröstal… Szóval a lényeg, hogy szerintem minden filmrajongónak van egy ilyen korszaka, amikor csak és kizárólag Kubrick, Tarantino, Fincher, Nolan vagy mostanság épp Villeneuve filmjei jelentik az egyetlen és örök igazságot, más film pedig nem is létezik. Ebből persze – jó esetben – kinövünk és megtanulunk más rendezőket, más alkotásokat is értékelni. (Persze nyilván semmi bajom a felsoroltakkal, zseni mind.)

A flashback openinggel viszont nem erre, vagyis az “egyszer mind felnövünk” jelenségre szeretnék rámutatni, hanem egy egészen másik problémára. Amivel az utóbbi években egész gyakran találkozni internetes diskurzusokban. És ami miatt többször is eszembe jut a 20 éves hülyegyerek énem teljesen fals gondolata.

Hogy túlságosan sokszor a saját boldogtalanságunk és csalódottságunk okát valójában az irreális elvárásaink okozzák.

Kis matek – mer’ ha eddig nem, akkor most tuti elvesztettem minden olvasót. Van egy képlet, amit szeretek puffogtatni ebben a témában, így szól:

Boldogság = Valóság – Elvárások

Ez nyilván nem egy húde nagy trú-váj, gyanítom sokan is ismeritek, viszont piszkosul helytálló az élet legtöbb területén – így itt is. Ha túl magasak az elvárásaink a valósághoz képest, akkor csalódni fogunk, hiszen „mínuszba” megy a boldogságunk. Tiszta sor. Az irreális elvárok esete ráadásul még nagyobb gond ennél, hiszen ott ez a képlet nem is tudja teljesen megállni a helyét. Mintha az almából próbálnánk meg kivonni a széket.

Az egyik jellemző típusa ennek, mikor azért hibáztatjuk szerencsétlen halat, hogy nem tud fára mászni. A csicskája, pff. A fenti sztorim pontosan erre egy esettanulmány és az üzenet, amit szerintem rengeteg filmrajongónak haza kellene ebből vinnie az, hogy adott filmet a saját zsánerén belül, a saját műfaja által meghatározott elvárások, „szabályok” és jellemzők szerint érdemes vizsgálnunk.

Egy Halálos iramban filmnek nem célja mélyművészkedni, ott a szórakoztatáson van a hangsúly. Izgalmas, pörgős, látványos, jól koreografált akciófilm menő kocsikkal teletömve? Tök jó, akkor a legfontosabb részeket megugrottuk, mert lássuk be, tényleg nem Vin papától fogjuk megkapni a következő nagy életbölcsességet. Ha meg esetleg mégis meglepnének, nos, wow! A valóság sokkal jobb lett az elvárásainkhoz képest, ergó, mindenki happy (lásd: a fenti képlet).

Viszont, hogy ne csak az ördög ügyvédjét játsszam, természetesen vannak olyan alapvető műfaji elvárások és konvenciók, melyeknek a legtöbb filmnek illik megfelelnie a zsánerén vagy az adott franchise-on belül. (Még akkor is tisztában kell ezekkel lennünk, ha az adott zsánert épp a feje tetejére akarjuk állítani vagy meg szeretnénk újítani.) A kedvenc példám írás kapcsán, hogy ha egy horrorfilmet szeretnél írni, akkor nem árt, ha minden 10. percben történik valami félelmetes, valami ijesztő. Ahogy egy vígjátéknál is célszerű, ha „néha-néha” nevetek rajta közben.

A korábbi halas példához visszatérve: olyanba is sokszor belefutottam már, amikor csóri halnak valaki azt rótta fel hibának, hogy a vízben úszik. Ez is az irreális elvárások egy speciális esete, csak itt nem egy másik zsánert/konkrét művet vetítünk rá az aktuális filmre, hanem annak műfaji és tematikus alapjaival nem vagyunk feltétlenül tisztában.

Erre a kedvenc visszaköszönő példám a „képregényfilmekben sose hal meg senki” kommentek hada. A képregényeknek egyszerűen ez egy velejárója/rákfenéje már vagy 80 éve, ráadásul még ha meg is halnak karakterek, úgyis feltámadnak a következő pár éven belül. Ráadásul, azzal, hogy zsánert választasz, hibákat is választasz. A Young Adult sztorikban is tuti mellé fog lőni a disztopikus nagyhatalom összes katonája, erre mérget vehetünk. De, sajnos-nem sajnos, ez a műfaj velejárója.

Ez picit olyan, mintha a horroros analógia kapcsán azt írnám visszacsatolásul egy horror forgatókönyv lapjaira, hogy „jó ez, de az annyira nem tetszett benne, hogy ijesztő és féltem rajta”. Vagy egy Agatha Christie-krimi végén megjegyezni, hogy “Hááát, hiányoltam belőle Poirot karakterfejlődését”. A Tőrbe ejtve épp most lett legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-ra jelölve, aztán a Daniel Craig-alakította Benoit Blanc nyomozó sem járt be húdenagy ívet. Segítek, konkrétan semmilyet. Mégis adva vagyon a kérdés: “Na és aztán mi van? Kit érdekel?”

Kicsit talán már csapongani fogok a következő gondolattal, de a social media uralta tán túlzottan is ingergazdag világban, valamint a Game of Thrones által dominált évtizedben az emberek elvárásai kapcsán kialakult egy szintén torz, irreális kép: miszerint egy történetben a tétek egyenlőek az elpatkolt karakterek számával és a halállal. „Az első 10 oldalon még nem halt meg senki? Basszus, akkor el se olvasom inkább #nostakes.”

Az izgalmat, a konfliktust soha sem a halál, hanem a karakter(ek) tettei nyújtják, amik egyrészt valamilyen erőfeszítéssel, másrészt pedig rájuk nézve vett súlyos következményekkel járnak. Kirabol-e 11 tolvaj 3 kaszinót, vagy elkapják és lecsukják őket az akció közepette? És a főhős visszaszerzi a volt feleségét? Meg sem fordul a fejünkben, hogy Danny Ocean és csapata meghalhat a történetben, mégis izgalmas a sztori. Vajon megtalálják-e a haverok a legénybúcsú után a vőlegényt, vagy a srác lekési a saját esküvőjét? Az első Másnaposok alatt is maximum úgy merül fel a halál gondolata, hogy a menyasszony tuti kicsinálja a srácot, ha késni mer. De működik, miért ne működne? Cserébe lessétek meg a John Wick 3-at, ahogy az ezredik névtelen, arctalan katona a földre huppan a sokadik fejlövésnek hála, na, az milyen hatással van rátok.

Ezzel a kis szösszenettel tényleg az volt a célom (még úgyis, hogy a nyolc évvel ezelőtti énem kapásból lejáratom a felütésben), hogy rávilágítsak a szerintem a jelenlegi egyik leginkább káros jelenségre az online filmes vitákban, amikben volt szerencsém az utóbbi évek során részt venni. Aztán hátha valakinek jobb moziélményt okozok, hogy a Tenetre nem úgy megy majd be, hogy ez TUTTTI az Eredet folytatása. (Apropó rajongói teóriák… á, ezt majd legközelebb.)

gore
írta
2020. 06. 07. 14:01
megjelenés
25
hozzászolás


Scream 5 – Ezúttal mire reflektáljunk?

Nem rég érkezett a bejelentés, hogy a tavalyi Ready or Not rendezőpárosa, Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett készítheti az új, a sorban immáron ötödik Sikoly filmet. Nem könnyű feladatba vágnak bele Wes Craven nyomdokait követve és nemcsak azért, mert a széria az egyik legsikeresebb- és leghíresebb slasher franchise. Hanem az eddigi négy filmet átjáró, alapos “meta commentary” és a zsáner kiforgatása az, ami igazán egyedivé teszi Sidney és barátai kálváriáját. No meg persze bárki munkáját, aki érdemben folytatni szeretné a történetet.

Mivel várhatóan 10 év telik el megint az előző és a következő epizód között (pont mint a 3 és 4. részek esetén), ez éppen elég idő arra, hogy a horror műfaja, mind a hollywoodi filmgyártás változzon annyira, hogy egy Sikoly film reflektáljon rájuk valahogy. Ezt próbálom most körüljárni, hogy mit is várhatunk a soron következő folytatástól.

A ’96-os első rész valami egészen újszerű aspektust hozott a zsánerbe az önreflektív kommentárjával, ami olyan karakterek szájából hangzott el, akik teljesen tisztában voltak a horror filmekkel és azok eszköztárával. Ezt a nézők is kajálták, olyannyira, hogy az első Sikoly egészen 2018-ig tartotta a legnagyobb világszintű összbevétel rekordját: Neve Campbellt végül Jamie-Lee Curtis és a 2018-as Halloween taszította le a trónról. (Ami azért is mókás, mert a Sikoly széria írója, Kevin Williamson épp az eredeti, ’78-as Halloween mozit vette alapul saját filmjéhez.)

A Sikoly furcsa egy állatorvosi ló, gyakorlatilag egyszerre murder mystery a maga “ki a gyilkos?” jellegéből fakadóan, de közben klasszikus slasher, valamint zsáner- ÉS filmelméleti tanmese is egyben. Gyakorlatilag egy korai Cabin in the Woods, hiszen ahhoz hasonlóan a Sikoly is főleg a bürleszk/paródia hullámot lovagolja meg a lehetséges zsánermegújító irányok közül – habár a CitW azért pörgeti a dekonstrukciót is keményen.

Minden egyes Sikoly film számtalan, a horror műfajára vagy az átfogó hollywoodi filmgyártásra vonatkozó gondolatot és – kvázi – kritikát fogalmaz meg. A második rész stílusosan a folytatásokat vesézi (he-he) ki, a harmadik a triológiákra jellemző örök húzásokat, a 2011-es negyedik pedig a reboot- és remake mániát. És ugyan a harmadik etapot kevésbé szokták szeretni épp amiatt, hogy a saját maga által kiparodizált hibákba maga is beleszalad, a teljes széria roppantul szórakoztató a humora, a rejtélyfaktora és persze leginkább amiatt, mert önmagát is pont annyira veszi komolyan, mint azt kell.

Gondolom feltűnt, hogy régi kedvencem a széria, még gyerekkoromban szerettem meg és most némileg több filmismereti tudással felvértezve újranéztem a 4 filmet, amiken még mindig őszintén tudtam szórakozni és nevetni egyaránt, pár új apróságot is találva a sorok között. Aztán a bejelentés hatására fel is éledt bennem a teóriagyáros: most, 2020/21-ben mégis mire építhetnék fel vajon egy új Sikoly jellegét?

Nem fogok cselekmény tippeldét játszani, jelen sorok írásakor még az sem fix, hogy Neve Campbell egyáltalán visszatér-e Sidney szerepében. Helyette inkább azt próbálom körüljárni, hogy ha én írnám ezt a filmet, akkor mire reflektálnék leginkább a műfajon belül, és persze a mai stúdiófilmes helyzet kapcsán egyaránt.

A horror zsánert vizsgálgatva az utóbbi évek során a slasher alműfaj sajnos/szerencsére (mindenki döntse el) kissé visszaszorult, helyette más alkotások vették át a főszerepet. A szokásos, bevált recepteken túl (pszichológiai, természetfeletti…) megjelentek a társadalmi motívumokra reflektáló horrorok is, ami kapcsán nyilván Jordan Peele és a Tűnj el!, valamint a Mi ugrik be elsőnek. Sőt, valamilyen szinten a Sikoly 5 élére pakolt rendezőpáros is kapargatta ennek a felszínét a Ready or Not kapcsán. Nem lepne meg tehát, ha tematikus megközelítésből a Scream is ezen a vonalon mozogna. A másik lehetséges irány…

… az a képernyőkön és online játszódó horrorok példája (pl. az Unfriended). A negyedik epizód során a gyilkosok már kamerára vették áldozataik elejtését, 2011 óta az online életvitel és a social media pedig csak még erősebb és meghatározóbb lett, főleg a célközönség, ami itt csak egy szofisztikált szinonima az “áldozatok” szócskára. Szóval abszolút nem lepne meg, ha a “Mi a kedvenc horror filmed?” kérdések már szöveges üzenetek formájában vagy Instagram live-on hangzanának el. Ez így piszkosul gagyinak meg furának hangozhat, de szerintem tudna működni egy erősebb cyber jelenlét a filmben és lehet ezt ügyesen csinálni a műfajon belül, mint ahogy a Searching vagy akár az American Vandal is tette.

Ha pedig nemcsak a zsánert, hanem a hollywoodi filmgyártást is figyelem, nos, az első különbség, ami azonnal szembetűnik 2011 és 2020 között, az természetesen a streaming térhódítása és a sorozatok aranykora. Leszögezném, nem néztem tovább a Sikoly sorozatot az 1. évad után így nem tudom, hogy ott foglalkoztak-e ilyesmivel, de simán elképzelhetőnek tartom, hogy az 5. film során egyfajta “évadként” gondolnának a gyilkosok az elejtett áldozatokra: az első hulla lenne a “pilot”, a film végét pedig potenciálisan “cliffhangerrel” is zárhatnák.

A másik ilyen trend, amire én tuti, hogy kifuttatnám a filmet, az a nézői elvárások és a spoiler kultúra. Gyanítom ismét lesz egy olyan archetípust megszemélyesítő karakter, mint hőn szeretett Randynk – az ő kommentárján át szerintem a mai rajongói és/vagy stúdió mentalitásra nyugodtan lehetne reflektálni a sokszor szinte lehetetlen elvárásaink kapcsán. Ugyanez igaz a teóriagyártásra is, hogy átmenjek én is “full metába” és stílusosan elkezdjem ekézni a saját írásomat is így a végére.

Eszembe jutott még a franchise-ok, valamint a reboot/remake mánia kifigurázásának folytatása, de szerintem ezt már kellőképp körüljárták a negyedik epizóddal és max pár apróság maradhatott ki: valamelyik karakter azért szeretné túlélni az éjszakát, hogy saját spin-off-ot kapjon, esetleg belevinni valahogy az univerzumépítés kritikáját – de ezek már a részemről is a “vakon lövöldözés” tipikus eseti

Hogy vajon az eredeti trió visszatér-e teljes felhozatallal vagy sem, egyelőre remek kérdés. Ahogy az is, hogy nélkülük tudna-e működni egy Sikoly film, hiszen erre korábban még filmvásznon nem, csak sorozatban láthattunk példát. Mindenesetre úgy érzem, hogy még bőven akad potenciál a szériában – viszont buktatófaktor és félnivaló is, főleg a megboldogult Craven hiányában. Szerintetek?

gore
írta
2020. 05. 14. 13:40
megjelenés
13
hozzászolás


Casting szempontból is veszett nehéz a régi filmek rebootolása

„Ki alakítsa az új Indiana Jonest?”, hangzott el a kérdés pár hete egy baráti társalgás során, ami végül számtalan ikonikus akcióhős újracastolását indította el. És az új Zorrót? Az új John McClane-t? Esetleg Rambót? És amíg egy-két kivételes esetben felmerült pár egészen telitalálat fan casting, addig a legtöbbnél sajnos arra jutottunk, hogy nemcsak ezek a karakterek nem lennének túl imponálók a mai közönségnek, de még színészek közül is nehezen mondunk olyanokat, akiket ilyesmire szerepekre teremtettek.

Egészen más kaliberű karakterekbe vagyunk szerelmesek és a streaming, az átalakult fogyasztói szokások, valamint a franchise-orientált stúdió berendezkedés kombója miatt végül a színész felhozatal is alkalmazkodott a trendekhez. Nem azt mondom, hogy ezzel probléma lenne, helyette épp iszonyú hosszan próbálom felvezetni a mondanivalómat, miszerint mennyire nehéz manapság a casting directorok feladata.

Nem igazán szenteltem különösebb figyelmet az ezt a pozíciót betöltő hollywoodi titánokra, viszont az írás mellett a színészkedés volt mindig is az a filmes szakma, ami különösen érdekelt – innen meg már egy egészen kis ugrás belevetni magamat a szóban forgó pozícióban munkálkodó, túlnyomó többségben egyébként hölgyek mindennapjaiba.

Bármennyire is „felesleges” és vezethet tévútra az elvárásaink terén, de kifejezetten élvezek belemélyedni fan casting beszélgetésekbe, még ha 99%-ban csak passzív megfigyelőként is teszem. A bevezetőben is említett diskurzus, valamint pár friss pletyka elgondolkodtatott, hogy mennyire komplikált ma már az ideális színész, illetve színészgárda leszerződtetése.

A hollywoodi szupersztár fogalma, ha nem is halott, de alaposan meg lett tépázva a 2000-es évek közepétől a már említett indokok (streaming és átalakuló fogyasztói szokások, franchise-orientált stúdió berendezkedés) miatt. Persze, akadnak kivételek, például egy Cruise vagy egy Rock, de ott is láttunk az évek során pár melléfogást és bukovárit, ráadásul felmerül a kérdés, hogy vajon esetükben tényleg a tiszta „sztár póver”, vagy pedig az alájuk rakott franchise az elsősorban, ami behúzza a közönséget a mozikba. Hisz minden Mission Impossible vagy Hobbs&Shaw/Jumanji mellé azért becsúszik egy Mummy vagy egy Skyscraper/Baywatch.

„Oké, most már a franchise-ok csábítóak a nézők számára, de akkor is oda kéne figyelni, kit teszünk meg egy szerepre, nem?”, hangzik el a kérdés vélhetően a nem fogalmatlan casting directorok szájából. És itt érkezünk el ahhoz a komplex dilemmához, amivel nap mint nap találkoznak: milyen szempontok alapján adjak végül Pistikének vagy Józsikának egy szerepet?

Az első érdekes kérdés, hogy merre dőljön a mérleg nyelve? A „karakter popularitása” vagy a „színész popularitása” felé? Teszem azt, itt egy relatíve ismeretlen IP, amiben van jó pár évnyi potenciál. Viszont mégis csak kéne azért az a húzónév, mert a karakter nem egy Batman kaliber, nem ismeri mindenki az utcán. Ez így totál egyértelműnek és logikusnak hangzik, nem? Bonyolítsuk akkor tovább – lezajlott a meghallgatás és az alábbi 2 főre szűkítettük a shortlistet:

Pistike eléggé ismert név, fel tudná húzni a relatíve ismeretlen karakterünket, de annyira nem volt meggyőző a meghallgatáson, mint Józsika. Rajta látszik, hogy nagyon éli a szerepet és szinte rászabták a karaktert, viszont még a hardcore filmrajongók is reflexből nyitják meg az IMDb-t a neve hallatán, annyira nem vágják, ki ez. Ti kinek adnátok a szerepet?

Nyilván persze ezek a szituációk még tovább bonyolódnak a karakterekre specifikus esetekben, egészen egyedi problémákkal megkínálva a casting directorokat. Például feledkezzünk el egy percre az egész Cavill mizériáról és gondoljunk bele, hogy mi milyen szempontok szerint szerződtetnénk le a következő Superman-t? A világ egyik legismertebb karaktere, ergó el tudná vinni a hátán egy relatíve ismeretlen színész is, nem igaz? Á la Cavill anno 2013-ban. Na igen, csak a jó öreg Clark kapcsán most alapos fejtörést okoz, hogy milyen irányba vigyék tovább a karakterét és hogyan lehetne modernizálni Kal-El-t. Ez megint csak olyan faktorokat hoz be a döntéshozatali folyamatba, amit ember legyen a talpán, aki képes kielemezni és megugrani. Hisz amíg Ferike remek lenne a klasszikus Superman szerepében, egy modernizált, dekonstruált változatát lehet, hogy már nem tudná megfelelően eljátszani.

Az is érdekes jelenség egyébként, amit egy Vasember vagy John Wick kapcsán láthattunk. Előbbi esetén kevésbé, hiszen hiába volt B-kategóriás karakter, de legalább rendelkezett nem kevés alapanyaggal és rajongótáborral. Viszont mind Robert Downey Jr, mind Keanu Reeves esetén igaz, hogy valami olyasmi plusz karizmát adtak a karakternek, amivel közönségkedvenccé tették a viszonylag (vagy Baba Yaga esetén teljesen) ismeretlen hőst. Ehhez persze casting oldalról iszonyatos rizikóra és – a szakma kifejezésével élve – megérzésre van szükség, valamint a színésznek is le kell futnia azt a bizonyos extra mérföldet. Legyen szó a számtalan impróról a forgatás során vagy szinte az összes kaszkadőrmutatvány bevállalásáról 50+ évesen.

Ezzel kapcsolatban pedig rögtön felmerül egy másik problémás szempont: a franchiseokban betöltött szerepek jórésze nem egy filmnyi elfoglaltságot jelent, hanem több évre leköti a színészeket. Épp ezért (is) mókás minden nap egy új Keanu Reeves rajongói álomcastingról hírt vagy pletykát olvasni – imádom én is Keanut, de a csávó lassan 60 éves és persze, ő és Cruise is 120%-ot beleadnak, de a realitás talaján maradva azért mégis csak na.

Ráadásul, ha már egy franchiset megjárt valaki, utána arra is jó esély van, hogy többé hallani se akar az ilyesféle projektekről. Nem véletlen, hogy Daniel Radcliffe és Shia Lebeouf is kisebb költségvetésű, alkotói, sokszor teljesen elborult projekteket vállalnak. Nincs is ezzel egyébként semmi baj – leszámítva, hogy csökken a szóba jöhető eresztés, akik közül válogatni lehet. (És igen, Reeves, Radcliffe és Lebeouf kapcsán is körbeértünk, hogy miért is nem lesz egyik se Moon Knight, rajongói pletykák ide vagy oda.)

Beleásva magamat kicsit a casting directorok világába találtam magam szembe azzal a mondással, hogy akkor jó a munkájuk, ha nem veszed észre [a castingot]. Hiszen a színész ekkor teljesen elveszett a szerepében, eggyé vált a karakterével és nem Robert Downey Jr-t, hanem Tony Starkot látom a filmvásznon. Jó, picit öngól a példa, mert a kettő szinte tényleg ugyanaz, de értitek a lényeget. Eggyel viszont tovább megyek: igazán akkor jó a munkájuk, ha azt viszont igen is észreveszem, hogy az adott színész eleválta a filmet az alakításával, amitől a film valahogy még több, még jobb lett. Erre tökéletes példa szerintem tavalyról Joaquin Phoenix Jokere, amiről beszélgettünk is kicsit humannel az Oscar esélylatolgatós podcast adásunkban.

A BAFTA-n idén meglépték, hogy legyen külön kategória a casting directorok díjazására is. Eddig is pártoltam az ötletet, de ahogy az előző pár hétben kicsit jobban utánanéztem és elgondolkodtam a témán, még inkább örülnék neki, ha ők is megkapnák a saját Oscar bácsijukat az Akadémiától évente. Annyi szempontnak próbálnak megfelelni és zsonglőrködni, ráadásul teszik mindezt úgy, hogy tényleg iszonyat sok minden múlik a jó castingon.

Persze ezt már nemcsak arra értem, hogy valaki ráérez, mi, illetve ki is a modernkori akcióhős fogalma – és hogy ki alakítsa az új Indiana Jones-t. Abba meg sajnos már nem tudnak beleszólni, hogy szükség van-e egyáltalán új Indyre.

gore
írta
2020. 05. 10. 13:28
megjelenés
24
hozzászolás


Elég a producerekkel reklámozásból!

Valahol szomorú, hogy működik ez a technika: a filmen és a poszteren, na meg a pr anyagban, amit lehoznak az újságok, a producert emelik ki. Nem mai találmány, de az utóbbi években nagyon rámentek, ami mindenképp azt jelentheti, hogy hatásos, az emberek beveszik ezek szerint.

Tegnap izzott fel bennem megint a tűz, hiszen a Connectednél Phil Lord és Chris Miller volt kiemelve az anyagokban, pedig csak producerek, a Candyman az Jordan Peele filmje, pedig nem, de legalább írta, azt hozzátehetjük. Nagyjából hetente több példát lehet találni könnyedén.

Nyilván egyrészről azért szeretik ezt csinálni, mert így kiemelhető, hogy mire hasonlít a film. Mármint az lehet nincs meg az átlag nézőnek, de a legtöbb producernek iszonyat sok kreditje van, így simán oda lehet tenni (most kitalálok párat példának), hogy a Super 8 és az It producereitől, hiszen akkor máris vágja a nép a gyerekekkel teli nosztalgikus horrort. Szerintem amúgy ez a fő indok, az “arra hasonlítunk”, de valami iszonyat frusztráló, ha közben tudjuk, hogy a Super 8 és az It producere a Fast and Furious, a Terminator és az Aladdin mögött is ott van.

De hogy ne a kitalált dolgoknál maradjak, például Phil Lord produceri kreditjei között: Smallfoot, Bigsby Bear, Bless The Harts. Igyekeztem nem szarokat kiemelni, mert nem az a lényeg, hogy a producer a minőségre nem garancia, hanem a sokszínűség, avagy nem sokat jelent mik mögött állt producerként. És értem, hogy itt most Lordék produkciós cégének első filmje, de ugyanezt el lehetne mondani Spielberg produceri munkásságáról is: Cats, Men in Black: International, First Man, Transformers: Age of Extinction. Szóval jön valami film ahol Spielberg producer, akkor lehet írni “From makers of First Man”, ha komoly sci-fi, vagy “from the Makers of Saving Private Ryan” ha háborús. Vagy nézzétek meg a Secret Garden poszterét, odaírhatták azt a két filmet, de a rendező amúgy Marc Munden (érdekes munkássága van), az író pedig Jack Throne, a producerek névsora pedig 9 embert tartalmaz, abból 4 executive…

A legnagyobb példa ami beugrik az utóbbi évekből az persze Peter Jackson és a Mortal Engines. Teljesen az ő nevével nyomták végig, a rendezőt és az írót senki nem tudná most megmondani fejből. És nála aztán végképp áll a sokszínűség, hiszen pont a Mortal Engines évében a They Shall Not Grow Old is a nevéhez kötődik, meg a District 9 producere is volt.

Mondom, nem az a lényeg, hogy “a poszterre írják oda a bukásait”, csak hogy mennyire félrevezető, mennyire támaszkodnak arra, hogy ismerős dolgokhoz kössék a filmeket, hiszen a nézők arra mennek.

human
írta
2020. 02. 28. 13:01
megjelenés
14
hozzászolás


Hollywood leszámol a vörös hajú karakterekkel

Oda a szólásszabadság! Human mindent tilt! Szerencsére az összes platformon lehet nyilatkozni minden témában, így nem hiszem, hogy pont egy kis, többnyire egyéni blogon történő moderálás lenne a szólásszabadság kiemelkedő harcmezeje. Sokkal inkább a twitter, vagy a facebook és a youtube, amik közösségi terekként működnek — a háromból az egyiknek már baja volt a filmbuzi névvel például, mint láttátok a blog facebook oldalának átalakulásával. De most nem ebbe a kérdésbe akartam belemenni.

Szóval éjjel bejelentették az új kis hableány film főszereplőjének castingját. És egy fekete, jó hangú énekesnő lett. Én meg letiltottam alatta a kommenteket, mivel láttam mi várható. Lehet ez fájó volt, ne haragudjatok, és a “nem akarok offtopikot” dolgokon kívül ritkán írok a háttérről, de itt konkrétan az volt, hogy egy nekem érdektelen témában, a Disney élőszereplős remake-jeiben egyszerűen nem akartam negatív kommenteket olvasni. A hír az hír, kiment, de ennyit terveztem vele. Eredetileg. Értem, hogy egy európai mesén alapszik a Little Mermaid, szóval még rasszizmus nélkül is meglepő a casting, de például a The Princess and the Frog is egy német mesén alapult, és kellő átalakítással lehetett másmilyen. És szerintem pont ez kéne, ha fel akarják emelni a különböző bőrszínnel rendelkező embereket, akkor nem szabad csak simán lecserélni valami másik karaktert. Viszont a témában nem a Disney amorális pénzhajhászata kerül elő a hozzászolásoknál, hanem sajnos sokszor máshogy alakul a vita. Spider Verse-t kell csinálni, meg Black Panthert, meg See You Yesterdayt, meg Blindspottingot, meg hasonlókat, nyilván nem lesz mind jó, de lesz közre új és érdekes. Amúgy fekete embertől már olvastam, hogy ha már nekiálltak, akkor sokkal inkább Ursula-t kellett volna átcastingolniuk, de 2021-ben az marketing szempontból nehéz kérdés, ha csak a film gonosza fekete.

Lehet hibáztam az éjszakai döntéssel, csak ember vagyok, és egyre többször meggyőzhető, de ha valaki csak a rasszizmusát akarja máshogy becsomagolni az Ariel témában, az ne fárassza magát. Aki a most felvetett gondolatokra akar válaszolni, azt szívesen látom. És ha Heimdall szerű átcastingolás lesz a jövőben, akkor ott nyitva lesznek a kommentek, viszont egy tiniknek szóló mesélnél itt nem éreztem fontosnak, amikor az olvasók nagyjából 3%-a 18 alatti személy, de mondom, lehet tévedtem.

Amúgy valaki már össze is szedte, hogy a vöröshajú emberek kiket vesztettek el, mely karakterek távoztak tőlük a remake-reboot és a többi során:

  • MJ (Marvel Cinematic Universe)
  • Annie (the orphan)
  • Jimmy Olsen (Supergirl)
  • Starfire (Titans)
  • Heimdall (MCU)
  • Hawkgirl (Legends of Tomorrow)
  • Wally & Iris West (The Flash)
  • Electro (ASM2)
  • Triss (The Witcher)
  • Ariel (The Little Mermaid)
human
írta
2019. 07. 04. 14:46
megjelenés
49
hozzászolás


Tényleg a Back To The Future rebootért kiált a nép?

Basszus, már megint fenn volt mindenhol egy cikk, mert “úristen Hollywood, égessük fel az egészet” módon úgyis mindenki rákattint arra, hogy “Az emberek a Back To the Future rebootját látnák legszívesebben”. Látszólag nem sokan mentek el a tényleges kérdőívig, nem csak az átlagolvasók közül. Mondjuk vagy 4 kattintás mélyére tették a THR-nél.

Ha jól látom, az egész egy franchiseokra koncentráló lap volt, és olyanok tölthették ki, akiknek bőven van ideje, mert nem 1-2 kérdés volt benne. Ebből már gyorsan nyilvánvalóvá is vált, hogy egyrészt 2201 ember jutott a végéig, és hogy nem random merült fel a Back To The Future neve, hanem pár régebbi, és pár most is futó sikeres franchise mellett került elő. A kérdések között volt olyan, hogy az eredeti casttal lennének-e kíváncsiak a kitöltők egy rebootra, és ott is igenre ment a többség, avagy ha hozzá is nyúlnának ezek közül bármelyikhez, akkor sem új színészekkel kíváncsiak rá az emberek.

Viszont ha megnézzük a “ha egy új film érkezne ebben a franchisben, akkor mennyire valószínű, hogy megnéznéd” kérdésre a győztes… a Toy Story 43%-kal. Igen, mert a legtöbb cikkben összeadták a “nagyon valószínű” és a “valamennyire esélyes” válaszok pontszámait, és abban nyert a Back To The Future. Csak összehasonlításnak pár adat a “nagyon valószínű”-ben: Indiana Jones 40%, Back To The Future 41%, Avengers 37% (összesítve is csak 57%), Pirates of the Caribbean 37%, Mission Impossible 29%, Jurassic Park 41%, Harry Potter 40%, Shrek 38%, Bourne 32%.

És akkor csak párat ragadtam ki, mert tényleg nagyon sok film franchisera kérdeztek rá. Viszont ezek között jó párnál vannak más adataink is, konkrétan a boxoffice:

Az Avengers 2 milliárd dollár, a Pirates idei része 794 millió, Mission Impossible 791 millió. Arról ne is beszéljünk, hogy a Mission Impossiblenél több %-kal bíró Bourne előző mozis része Matt Damonnal 415 millióig ment csak, a Jurassic World 2 nem az eredeti színészekkel 1,3 milliárd.

És ezzel oda is értünk, hogy mennyire érdemes komolyan venni a kérdőív eredményeit, és felháborodni a “Back To The Future reboot” felkiáltáson, ha ennyire nincs köze a valósághoz az egésznek? És amúgy is, az eltérések egy része nagyjából hibahatáron belül van…

human
írta
2018. 11. 28. 14:01
megjelenés
23
hozzászolás


Nézd meg, és döntsd el magadnak!

Ez a rövid videó tökéletesen alátámasztja, hogy miért érdekes előszűrni a filmeket a különböző weboldalak meg kritikusok által. A tovább mögött megnézhető, hogy csak idén mennyi film került moziba. Igaz egy New York-i helyszínen, de akkor is durva nézni ahogy görget, és görget, és még mindig görget. Nincs idő mindent megnézni, kell valami.

Arról nem is beszélve, hogy ha előtted van 10 film, akkor mit érdemes előre venni, azokat amikről jókat hallani, vagy csak ABC vagy más sorrendben nekiesni, hátha eljutsz a végéig? De úgysem tudod le őket, hiszen már ott a következő új 10. És így tovább.

Persze ha valami a koncepció, vagy rendező, vagy ilyesmi miatt mindenképp érdekel, akkor nyilván ne hagyd ki, ez a poszt nem arról a helyzetről beszél.

Folytatódik a bejegyzés »

human
írta
2018. 11. 22. 11:30
megjelenés
22
hozzászolás


A Last Jedi és az 50%-nyi troll. Vagy mégsem?

Nem is értem, csomó site csak lehozta a headlinet, és bele sem nézett a tanulmányba. Persze jobban hangzik, hogy a negatív kritikák fele troll vagy twitterbot, de van ahol az összes negatív felét a botokra vagy az oroszokra kenik, aminek nem látom az alátámasztását.

1273 Rian Johnsonnak címzett tweetet vettek alapul, 967 tweetet analizáltak, mert 1 accountot csak 1 tweettel számoltak (series of several tweets expressing the same sentiment from the same account was reduced to one).

A vizsgáltakból 206 volt negatív. Ebből csak 11 volt egyértelműen bot. 33 volt troll/fake account, ebből csak 16 egyértelműen orosz. Bárhogy nézem, még ha a 11+33-at össze is adom, az sincs közel a negatívok 50%-hoz. Sőt, ha az összes botot összeadom az egyértelműen orosz accountokkal (amiket emberek irányítanak), akkor csak 27 jön ki. Az egy 13%-ot jelent a negatívból. Az összes nézett tweetszámhoz képest pedig 2,1%!

A kb. 50%-a a negatívoknak úgy jött ki, hogy a fenti 11+33-hoz hozzáadták a film felé jobbos politikai indíttatásból negatívan nyilatkozó accountokat. Ide sorolják azokat, akik a popkultúrát felhasználva ellentétet akarnak generálni a népesség körében, ezáltal a saját pártjukat segítve. Viszont az összes tweethez viszonyítva ez 10,5%-ot jelent. 1 ember a 10-ből. Sajnos pár hazai kommentelőt kiszúrtam az SJW miatt sírók részen:

…dont be fooled #SJWs dont want equality they only truly want what fits their agenda. Look no further than TLJ. Every single male character was either a coward, an idiot, or evil

Arról ne is beszéljünk, hogy ha Johnson kiakad 21,9%-nyi negatív reakciótól, akkor szerintem deaktiválnia kéne a twitterét. Bár mivel nem tette meg, sőt, ő nem is annyira szajkózta, hogy szexista akinek nem tetszik, így igazából ebből a szempontból nincs komoly baj a rendezővel.

Viszont az is kiderült, hogy ezek szerint a beérkezett tweetek 78,1%-a pozitív volt, avagy az a narratíva, hogy mindenki csalódott a The Last Jedi-ben ezen kutatás szerint nem igaz. Bár ezen az oldalon meg nem vizsgálta, hogy ki politikai és ki bot, de valószínűleg továbbra is a pozitív vélemény lenne többségben az összes twittre vetítve. Ezt csak azért mondom, mert sokan szoktak olyasmit írni kommentben a saját és környezetük véleményére alapozva, hogy mindenki csalódott. A pozitív összképes végeredményt valamennyire alátámasztja, hogy film még a sok direkt negatívan szavazó fan ellenére is 7,2-n áll például imdb-n.

Itt a teljes kutatás, ha valakit érdekel. Ha hibát láttok a fent írtakban, mert statisztikát tanultok vagy tanultatok egyetemen, egyértelműen szóljatok.

Ami számomra alapvető hibának tűnik, hogy oké, a kis szám miatt kézzel tudta átvizsgálni az accountokat, így a fenti adatmennyiség kapcsán pontosabb, mintha automatizálta volna, viszont ennél sokkal, de sokkal nagyobb háló kellett volna, több platform, hashtagek és hasonlók vizsgálatával. Mondjuk erről ő maga is ír a végén:

Because of the limitations on the data set and the less-than-comprehensive nature of this study, generalizing and extending this to the entire Star Wars fandom should happen with extreme caution. not all disappointed fans are Twitter users and not all disappointed fans go as far as tweeting directly at Rian Johnson in anger.

Sőt, abba is belemegy, hogy a Star Wars mindig is közép-balos volt, de ezt pár közép-jobbos, vagy jobbos képtelen elfogadni, és ez csúcsosodott ki a Last Jedi-nél, ahol Johnsont, Kennedy-t és a Disney-t okolják. Itt persze érdekesség, hogy a Force Awakens-nél is erős volt a Rey ellenesség, de mégsem volt ekkora botrány utána. Lehet, hogy az hiába képviselt közép-balos értékeket, mégis jobb Star Wars film volt.

human
írta
2018. 10. 03. 13:44
megjelenés
45
hozzászolás


A filmek jövője a film

Bár lehet a cím hülyén hangzik, de a múlt héten már megint újranéztem a Lost in Translationt, ami természetesen még most is rohadt jó film. De most igazából nem is a magányról, vagy Murray tökéletes alakításáról akarok beszélni, hanem a mű kinézetéről.

Ez most lehet hipsteresen fog hangzani, pedig elvileg nem vagyok az, de a filmre forgatott mozik máshogy néznek ki, mint a mostani digitális világ. Tudom, hogy sok tűhegyes kép rajongó van errefelé, meg a 35 mm-es képkocka az 8 megapixelnek felel meg, meg minden érvet hallottam már ebben a vitában.

A lényeg, hogy ne értsétek félre, igazából nem azt akarom modani, hogy jobban néz ki amit filmre forgatnak, csak azt, hogy máshogy. Viszon ez egyben olyasmi is, amit a prosumerek nem tudnak replikálni. Így 2018-ban jelenleg a content a hívószó, amit tolni kell ugye, és jelenleg az otthoni hobbifilmesek, a vloggerek, meg úgy bárki képes rendes HD képet, jól fókuszált anyagot, elmosódott hátteres mókát csinálni. Elég megnézni, hogy Casey Neistat mire képes a Canonjával. Vagy épp a drónvideókat is elővehetném, hiszen azok olyasmiket mutatnak, amikre régen darukat meg helikoptereket bérelve csak a stúdiók voltak képesek.

Ezt a contentet viszont már mindenhol fogyasztjuk, a mindennapunk része, megy a háttérben főzés közben, a második monitoron miközben valami mást csinálunk a főn, a BKV-n a mobilon lecsúszik egy 5 perces, és a többi. Egy massza az egész vizuálisan, ami egy kicsit háttérbe is szorul az elménkben. Nyilván egy vlogger csak az otthoni stúdiójában fog jó bevilágítást használni, smikelni mindenkit, stylisttal összeállítani a ruhákat, meg ezer dolgot kéne neki, szóval még mindig bőven vannak eltérések egy film és egy youtube-vimeo-instragram videó között. Nem akarom teljesen egy szintre tenni a két médiumot, rengeteg munka választja el őket, de ez mégis olyan, hogy sokaknak a 128kbites spotify is bőven elég, és ugyanúgy szól számukra, mint egy CD, vagy hogy hipsteres legyek, egy bakelit lemez.

Viszont ha filmre forgatnának, akkor a moziba menve kicsit más lenne a kép. Ezt amúgy az IMAX már fel is ismerte, hiszen nem véletlenül kezdték kiemelni, ha valami IMAX kamerával készült. Rendben, van szenzoros IMAX gép, de filmes is. Viszont ez nyilván baromira drága mulatság, szóval inkább visszatérnék a Lost In Translationhöz, ami 4 millióból készült anno, most lenne vagy 10, és nagyon nem mostani tipikus indie dráma kinézete van, hanem mozis, más. De elővehetném a Kodachrome-ot is, aminek a története lehet nem volt valami erős, viszont filmre forgatták, és ő is kicsit máshogy nézett ki, mint a sok teljesen egyforma ARRI Alexa-képű dráma. Ez a legnépszerűbb digitális kamera az indie filmesek között.

Nyilván egy Deakins, vagy valami hasonlóan ügyes DP a digitálisból is olyat hoz ki, amit nem látunk minden nap, és egy jól megírt történettel megtámasztva megismételhetetlen érzelmi csúcspontokat szállít. Ellenben a posztban inkább az átlagról beszéltem, arról amikor beülünk egy mittomén, 7/10 filmre, de mégis érezzük, hogy ez mozi, nem pedig egy a contentből.

human
írta
2018. 07. 26. 13:42
megjelenés
26
hozzászolás


Rockomlás

Tessék, abelh a Skyscraper buktája kapcsán elmélkedett a Rock karrierjéről, és úgy tűnik azok a számok másokat is elgondolkodtattak. Mindezt úgy, hogy a Rock jelenleg Hollywood egyik legtöbbet kereső színésze. A Forbes szerint csak a színészetéhez köthetően 124 millió dollárt vitt haza a sztár.

Viszont a minta mostanra tiszta: a Rock hiába tudna pár kisebb, érdekesebb akciófilm-rendezőt felemelni a porból, és velük közösen valami közepesnél jobb blockbuster letenni elénk, valamiért mégsem teszi. Konkrétan a Vulture vetette fel, hogy a Rocknak szüksége lenne egy olyan összefogásra, mint amilyen James Cameron volt Arnie számára. Abba bele se menjünk, hogy kedvenc testépítőnk még kikkel dolgozott az évek során, mert a Rocknál sokkal érdekesebben választott.

Viszont egyre gyanúsabb, hogy nem véletlenül ezekkel a közepes iparosokkal dolgozik közösen. Nagyon úgy tűnik, hogy az imidzse fontos számára, és ők hajlandóak ehhez asszisztálni. Ha megnézzük, a Rampage pozitívabbra átírt vége kapcsán mit nyilatkozott arról, hogy szerinte milyen elvárásokkal ülnek be a családok a filmjeire, akkor mindjárt világosabb lesz a helyzet:

I don’t like a sad ending. Life brings that shit – I don’t want it in my movies. When the credits roll, I want to feel great…We had a big meeting where they gave me all the reasons they thought George should die. He sacrifices himself saving the world. Killing these animals who had ill intentions to harm mankind. He sacrifices himself like a brave soldier. OK. But this is a movie! There’s a crocodile the size of a football stadium – we’re not making Saving Private Ryan.

My problem is I have a relationship with an audience around the world. For years I’ve built a trust with them that they’re gonna come to my movies and feel good. So every once in a while, you have to drop this card, which is: You’re gonna have to find another actor. We need to figure something out, otherwise I’m not gonna do the movie.

Röviden: nem szereti a szomorú befejezéseket, az élet elég kegyetlen, a filmjei ne legyenek azok, a fények felkapcsolása után jól akarja érezni magát. Nem is ez a lényeg, hanem a nézőkkel ápolt kapcsolata, ami szerinte bizalmon alapul, és akik elmennek a filmjeire azok jól akarják érezni magukat, nem okozhat neki csalódást, nem szállíthat mást, mint amit elvárnak.

Avagy tojik a kicsit erősebb érzelmes sztorikra, és ez alatt nem köldöknézős művészfilmeket értek, hanem egy minimálisan szomorú blockbustert, ahol a történet adná, hogy az egyik karakter útja nem a boldogan éltek felé vezet. Mondjuk a Rampage ettől sem lenne klasszikus, csak a színész gondolatai látszanak a helyzeten. Konkrétan az vehető ki ebből, hogy jó neki az a langyos víz, amiben van, a töltelékgyártás a sokat hozó Fast and Furious filmek között.

Lehet úgy tűnik, hogy nem bírom a Rockot, de ez nincs így. Iszonyat pozitív figura, és helyén kezelve elmennek a filmjei, de ha már feelgood blockbustereket akar, akkor még ott is tudna érdekesebben választani szerintem, a Jumanjival kicsit sikerült, mivel több van benne, ezt néha megvillantotta, lásd Rundown, Pain and Gain, Snitch.

human
írta
2018. 07. 18. 08:01
megjelenés
26
hozzászolás


Ezt kéne megtanulniuk a Logan és a Deadpool sikeréből

Nem az R besorolás a lényeg, hanem hogy jó legyen a film. Ha az olyan egyszerű lenne, mi? Most nem konkrétan az összetrombitált csapatfilmekre gondolok, hanem több kisebb kell, olyan egyéni hőstörténet aminek a vége nem világmegmentésbe torkollik, így nem is lenne annyira meglepő, hogy nem hívják fel a hős haverjaikat az ügy miatt.

Egyáltalán nem kell durvának lennie ezeknek a filmeknek, csak a karakter számára fontos történetet kell elmeséljenek. És igazából ebben mindkettő nagy ludas jelenleg, mivel univerzumoznak, ki-ki a maga minőségében, így az egy hősre koncentráló filmjeik is csak egy sorozat puzzle darabjainak számítanak.

A Loganben és Deadpoolban nem csak az R besorolással járó szabadság volt különleges, ami miatt az egyik iszonyat véres a másik pedig egy káromkodós vígjáték lett (ami nyilván nem tetszett mindenkinek, hiszen a humor az már csak ilyen), hanem hogy annyira nem kapcsolódtak semmihez, és a végén nem az égbe lőtt lézertől vagy robothadseregtől védték meg a világot, hanem a saját kis történetüket pörgették ki. És ez is ütött. Egyszerűen már ezzel is különlegesek tudtak lenni, a kisebb léptékkel.

Egy kicsit már betelt a piac nagy blockbuster képregényfilmekkel, végre van hely a különlegesebbeknek is. Már egy Avengers vagy Batman v Supermanhez viszonyítva. Lehet kísérletezni.

Persze jól kell összerakni ezeket, nem elég kiönteni egy csomó vért miközben fuckolnak coolnak szánt pillanatokban. Szükség van egy rendes forgatókönyvre, mindenki motivációjának működni kell meg a többi ilyen “apróságra”, na meg nem egy trailervágó cégre kell bízni a moziváltozat összeollózását.

human
írta
2017. 03. 07. 16:46
megjelenés
34
hozzászolás


Tényleg nem értem a Disney-t a Star Wars kapcsán

A Star Warsnak nem rendeznek sajtóvetítést, az indok: nem akarják, hogy a kritikusok elspoilerezzék a filmet. Ez teljesen rendben van, eddig is arra utalt sok minden, hogy lesz valami nagyobb fordulat a Force Awakens-ben, valaki tuti kikotyogná. Ez persze érdekes trendet indíthat el a blockbusterek között, ami a stúdió hosszabb távú terve a döntés mögött.

asgfag

Viszont HÉÉ, Disney, nem csak a nagy fordulatok spoilerek. Itt volt ugye a “friss”, valójában tegnapi tv-spot, amiben elég sok új jelenetet lőttek el. Finn utálók bánatára persze, mivel rá volt kihegyezve. És akkor a japán trailerről, vagy az 1 perces tv-spotról még nem is beszéltünk.

És ami a legszomorúbb, hogy csomó siteon tolják is ezeket a képkockákat, belefuthatunk akkor is, ha nem néztük meg a videókat. Senki sem akar már a moziban meglepődni.

human
írta
2015. 11. 20. 13:25
megjelenés
37
hozzászolás


- A múltba →


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.