Zsáner elvárások, avagy út a boldogság felé

Olyan 20 éves lehettem, amikor haverokkal épp egy közös kajálással öblítettük le a friss moziélményt. Bevallom őszintén már nem emlékszem, mit néztünk, arra viszont igen, hogy rajtam kívül mindannyiuk tök jó hangulatban hagyta el a mozitermet. Egyedül én vágtam savanyú pofát, amire fel is figyelt az egyikük. „Neked meg mi bajod van?” kérdezte nyilván ennél kevésbé szofisztikált módon. „Á, nem tudom… az a baj nekem Nolan meg az Eredet annyira feltették a mércét, hogy az ilyen filmek már meg sem tudják azt közelíteni”.

Gyorsan tisztázzuk: ha az akkori énemet szívesen pofán vágnátok egy péklapáttal, nos, nem tiltakoznék ellene, maximálisan megérdemelné az a pökhendi, csőlátású, szőröstal… Szóval a lényeg, hogy szerintem minden filmrajongónak van egy ilyen korszaka, amikor csak és kizárólag Kubrick, Tarantino, Fincher, Nolan vagy mostanság épp Villeneuve filmjei jelentik az egyetlen és örök igazságot, más film pedig nem is létezik. Ebből persze – jó esetben – kinövünk és megtanulunk más rendezőket, más alkotásokat is értékelni. (Persze nyilván semmi bajom a felsoroltakkal, zseni mind.)

A flashback openinggel viszont nem erre, vagyis az “egyszer mind felnövünk” jelenségre szeretnék rámutatni, hanem egy egészen másik problémára. Amivel az utóbbi években egész gyakran találkozni internetes diskurzusokban. És ami miatt többször is eszembe jut a 20 éves hülyegyerek énem teljesen fals gondolata.

Hogy túlságosan sokszor a saját boldogtalanságunk és csalódottságunk okát valójában az irreális elvárásaink okozzák.

Kis matek – mer’ ha eddig nem, akkor most tuti elvesztettem minden olvasót. Van egy képlet, amit szeretek puffogtatni ebben a témában, így szól:

Boldogság = Valóság – Elvárások

Ez nyilván nem egy húde nagy trú-váj, gyanítom sokan is ismeritek, viszont piszkosul helytálló az élet legtöbb területén – így itt is. Ha túl magasak az elvárásaink a valósághoz képest, akkor csalódni fogunk, hiszen „mínuszba” megy a boldogságunk. Tiszta sor. Az irreális elvárok esete ráadásul még nagyobb gond ennél, hiszen ott ez a képlet nem is tudja teljesen megállni a helyét. Mintha az almából próbálnánk meg kivonni a széket.

Az egyik jellemző típusa ennek, mikor azért hibáztatjuk szerencsétlen halat, hogy nem tud fára mászni. A csicskája, pff. A fenti sztorim pontosan erre egy esettanulmány és az üzenet, amit szerintem rengeteg filmrajongónak haza kellene ebből vinnie az, hogy adott filmet a saját zsánerén belül, a saját műfaja által meghatározott elvárások, „szabályok” és jellemzők szerint érdemes vizsgálnunk.

Egy Halálos iramban filmnek nem célja mélyművészkedni, ott a szórakoztatáson van a hangsúly. Izgalmas, pörgős, látványos, jól koreografált akciófilm menő kocsikkal teletömve? Tök jó, akkor a legfontosabb részeket megugrottuk, mert lássuk be, tényleg nem Vin papától fogjuk megkapni a következő nagy életbölcsességet. Ha meg esetleg mégis meglepnének, nos, wow! A valóság sokkal jobb lett az elvárásainkhoz képest, ergó, mindenki happy (lásd: a fenti képlet).

Viszont, hogy ne csak az ördög ügyvédjét játsszam, természetesen vannak olyan alapvető műfaji elvárások és konvenciók, melyeknek a legtöbb filmnek illik megfelelnie a zsánerén vagy az adott franchise-on belül. (Még akkor is tisztában kell ezekkel lennünk, ha az adott zsánert épp a feje tetejére akarjuk állítani vagy meg szeretnénk újítani.) A kedvenc példám írás kapcsán, hogy ha egy horrorfilmet szeretnél írni, akkor nem árt, ha minden 10. percben történik valami félelmetes, valami ijesztő. Ahogy egy vígjátéknál is célszerű, ha „néha-néha” nevetek rajta közben.

A korábbi halas példához visszatérve: olyanba is sokszor belefutottam már, amikor csóri halnak valaki azt rótta fel hibának, hogy a vízben úszik. Ez is az irreális elvárások egy speciális esete, csak itt nem egy másik zsánert/konkrét művet vetítünk rá az aktuális filmre, hanem annak műfaji és tematikus alapjaival nem vagyunk feltétlenül tisztában.

Erre a kedvenc visszaköszönő példám a „képregényfilmekben sose hal meg senki” kommentek hada. A képregényeknek egyszerűen ez egy velejárója/rákfenéje már vagy 80 éve, ráadásul még ha meg is halnak karakterek, úgyis feltámadnak a következő pár éven belül. Ráadásul, azzal, hogy zsánert választasz, hibákat is választasz. A Young Adult sztorikban is tuti mellé fog lőni a disztopikus nagyhatalom összes katonája, erre mérget vehetünk. De, sajnos-nem sajnos, ez a műfaj velejárója.

Ez picit olyan, mintha a horroros analógia kapcsán azt írnám visszacsatolásul egy horror forgatókönyv lapjaira, hogy „jó ez, de az annyira nem tetszett benne, hogy ijesztő és féltem rajta”. Vagy egy Agatha Christie-krimi végén megjegyezni, hogy “Hááát, hiányoltam belőle Poirot karakterfejlődését”. A Tőrbe ejtve épp most lett legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-ra jelölve, aztán a Daniel Craig-alakította Benoit Blanc nyomozó sem járt be húdenagy ívet. Segítek, konkrétan semmilyet. Mégis adva vagyon a kérdés: “Na és aztán mi van? Kit érdekel?”

Kicsit talán már csapongani fogok a következő gondolattal, de a social media uralta tán túlzottan is ingergazdag világban, valamint a Game of Thrones által dominált évtizedben az emberek elvárásai kapcsán kialakult egy szintén torz, irreális kép: miszerint egy történetben a tétek egyenlőek az elpatkolt karakterek számával és a halállal. „Az első 10 oldalon még nem halt meg senki? Basszus, akkor el se olvasom inkább #nostakes.”

Az izgalmat, a konfliktust soha sem a halál, hanem a karakter(ek) tettei nyújtják, amik egyrészt valamilyen erőfeszítéssel, másrészt pedig rájuk nézve vett súlyos következményekkel járnak. Kirabol-e 11 tolvaj 3 kaszinót, vagy elkapják és lecsukják őket az akció közepette? És a főhős visszaszerzi a volt feleségét? Meg sem fordul a fejünkben, hogy Danny Ocean és csapata meghalhat a történetben, mégis izgalmas a sztori. Vajon megtalálják-e a haverok a legénybúcsú után a vőlegényt, vagy a srác lekési a saját esküvőjét? Az első Másnaposok alatt is maximum úgy merül fel a halál gondolata, hogy a menyasszony tuti kicsinálja a srácot, ha késni mer. De működik, miért ne működne? Cserébe lessétek meg a John Wick 3-at, ahogy az ezredik névtelen, arctalan katona a földre huppan a sokadik fejlövésnek hála, na, az milyen hatással van rátok.

Ezzel a kis szösszenettel tényleg az volt a célom (még úgyis, hogy a nyolc évvel ezelőtti énem kapásból lejáratom a felütésben), hogy rávilágítsak a szerintem a jelenlegi egyik leginkább káros jelenségre az online filmes vitákban, amikben volt szerencsém az utóbbi évek során részt venni. Aztán hátha valakinek jobb moziélményt okozok, hogy a Tenetre nem úgy megy majd be, hogy ez TUTTTI az Eredet folytatása. (Apropó rajongói teóriák… á, ezt majd legközelebb.)

gore
írta
2020. 06. 07. 14:01
megjelenés
25
hozzászolás


25 hozzászólás a “Zsáner elvárások, avagy út a boldogság felé” bejegyzéshez

  1. A túlzó elvárásokat mindig érdemes lejjebb tekerni, főleg ma.

    (Off: durva de a fenti rendezőknek nincs rendezői Oscarja.)

  2. Jó írás,helyén kell kezelni a filmeket. Persze akkor nehéz amikor görcsösen másnak akar tűnni egy film,mint ami.
    Viszont manapság könnyű dolgunk van (sajnos),mert nem lehetnek nagy elvárásaink a mai minőséget tekintve.
    Mondom ezt úgy,hogy nem tanultam filmográfiát,szociológiát,filmtörténetet csak egy átlagos filmmániás vagyok!

  3. Abszolút egyetértek.
    Én a szerzői filmeket kedvelem, és a szórakozató filmek annyira nem nyűgöznek le. De az utóbbi kategóriában is vannak darabok, amiket imádok pl.: Bad Boys filmek, Transformers 1, stb.. Nagyon mást nem is tudok hozzáfűzni.
    Mondjuk a rajongói teóriázás szerintem összefügg az elvárásokkal. Rengeteg teóriába bele lehet botlani, egy adott film, vagy sorozat kapcsán. Valljuk be némelyik, nagyon kidolgozva, és logikus. Ezek magasabbra teszik a bizonyos lécet, aztán meg megy a hiszti, ha az alkotók másra gondoltak.

    Ui.: szerintem a Tenetnek semmi köze az Eredethez. Nem is értem, hogy szülték meg ez azt ötletet.

  4. Alapvetoen egyetertek, kivéve a kepregeny halálos gondolattal.
    Az teny, hogy a műfaj velejárója, de ha Loki halálát háromszor is végignézem, akkor fura, hogy ezzel meg mindig érzelmeket akarnak kiváltani belőlem az infinity elejen. Nem feltétlen a film lesz tet nélküli ettol hanem a halál. És gyakran a szereplok halala is a filmek tétjévé van téve, nem ugy mint a masnaposokban.
    Ettol valik loki halala egy szomoru pillanat helyett ures motivációvá.
    Es ugyan ebben nem vagyok 100% biztos, de szerintem lehetne ugy adaptálni a kepregenyeket, hogy ezt a rákfenét ne emeljek at es kijavítsák.
    Ha valami nem mukodik, ugyis kap egy rebootot, ahol az el akit szeretnének.

  5. Azért én annyiban vitatkoznék, hogy persze lehet a Buddhista “vágyak nélküli évek = Boldog élet” tanításokat mindenféle téren kamatoztatni így a Boldogság = Valóság – Elvárások is megállja a helyét, de

    Én az életem személyes tapasztalataiból merítve azt gondolom hogy az a formula ami számomra működik (akár a filmek terén akár máshol) az a Boldogság = elvárások < Valóság. Kell hogy legyenek elvárásaid ahhoz hogy igazi katarzist át tudj érni és ne érd be minden sz*rral amit eléd hány a sors.

    A többivel egyetértek.

  6. az ilyen írások miatt térek mindig-mindig vissza a filmbuzira (és junkiera), köszi human!

  7. de én adok neki helyet!! viccet félretéve igen, Gore keze munkája, és sztem is fasza írás

  8. Fasza írás volt!

    Az a baj, hogy nagyon sok film már olyan, illetve írjatok is sokan, hogy jó agykikapcsolàsnak.Peldaul a halálos iramban sem lenne olyan rossz , de már annyira messze van a hihető akciótól (persze nem ő az egyetlen), hogy az már hihetetlenül ócska (ez az én véleményem).Engem csak ez zavar az ilyen filmekben, hogy nagyon túl van tolva.Egy kicsit kellene csak a realistabb hatású akció felé menni és mennyivel élvezhetőbb lenne a film. Biztos az inger küszöb stb mindig több kell miatt van ez így. Csak bizonyos filmekben az akció már szinte ott tart mint egy szuperhős filmben(amiből szintén kevés az elfogadható nálam) , de ott legalább az van, hogy azért tudja mert ő az a bizonyos ember aki ezzel a képességgel rendelkezik vagy egy Terminátor és ezért lehet egymást a falnak csapni és kutya baja sem lesz.

  9. eléggé masszívan jött szembe a jelenség anno a filmszakon, ahol a végtelenül kiművelt kultúrsznobok egymásra licitálva osztották az észt Huszárikról, Bergmanról, Jodorowsky-ról az esti sörözések alkalmával is és mindenki hülye volt, aki például nem tudott azonosulni a kísérleti filmek destruktív mivoltával.

    ezt idővel azért a többség kinövi és alázattal, szorgalommal, ambíciókkal párosulva még akár filmes berkekben is szép sikereket lehet elérni, hiába limitált a piac itthon (végignézve pár korábbi csoporttárson). de az akkori legnagyobb észosztókból találkoztam olyannal, aki ezüst felvásárlás “tábla-emberként” dolgozott, a többség pedig vendéglátózik. nem derogálva az utóbbi szakmát, de ha mindenkinél okosabbnak hiszed magad és az egót nem tudod legyűrni, akkor a világot sem fogod megváltani.

    én azért ezen 18 éves korom előtt átestem, amikor önszorgalomból a fél filmtörténelmet benyakaltam és nyugodtan konstatáltam, hogy ez nem nekem való. értékelem, de a szerelem örökre a 80-as, 90-es évek akciófilmjei maradtak és ez nehezen egyeztethető össze a komoly esztéták nyálcsorgatásával.

    és azért idővel is változik az ember, huszonéves korában az ember sem fizikailag, sem agyilag nincs annyira kizsigerelve, hogy meglássa a szépséget a “bóvlibb” zsánerfilmekben :) később már sokkal nagyobb boldogságot ad az eszképista hülyeség.

    szerintem az “általános filmes műveltség” arra jó, hogy kikerülöd a 6, vagy kevesebb pontos zsánerfilmeket. mert sem szakmailag, sem esztétikailag, sem általános szórakoztatásban nem ad semmit. ezeket azonosítja be Human is sokszor trailer alapján, aztán kapja az ívet, hogy minek kell előre leírni. azért, mert tényleg szarok, idővel látja, érzi az ember.

  10. Mivel az emberi érzékelés szubjektív folyamat, éppen ezért pl. egy film mindenkinél más és más élményt okoz. Nyilván akkor van gond, ha egy X személy rá akarja erőltetni a saját szubjektív érzékelési élményét egy másik y személyre. Az internet ezt katalizátorként erősíti fel.

    Ha kiszélesíted az egód és be tudod fogadni azt, hogy a többi embernek is ugyan olyan joga szubjektíven érzékelni, mint neked, nem fogod ráerőltetni a véleményedet senkire. Ehhez sok-sok belső munka és önismereti tudás kell.

    Persze régen mi is vitáztunk az egyetemen filmekről, sajnos sokszor megsértve egymás szubjektív szféráját. Ma már ezt nem tenném, de azért sokszor kell figyelmeztetnem magam erre. Az ördög nem alszik. :)

  11. Ezek a viták és érzések egy dolog miatt is kulmináltak: az imdb és társai által inspirált, szinte kötelezőnek érzett egységes pontozósdinak “hála”. Hogy tényleg ugyanazon a skálán van kezelve az összes képregényfilm és halálos iramban-féle popcornmozi, mint Bergman vagy Huszárik alkotásai (ó igen, én is jártam minoron filmszakos órákra, teljesen más megvilágításba helyezte filmszeretetemet), és ez nyilván kognitív disszonanciát tud kiváltani az emberből.

  12. Kakarotto, human: mea culpa, annyira ki akartam nyílvánítani tetszésemet hogy fontos részleten siklottam el :(

    had javítsam magam: köszi az írást gore!

  13. Azzal, hogy műfaji filmet csinálsz, nem írsz alá semmiféle szerződést (ahogy te kb állítod) a rossz dramaturgiai elemek kényszerű használatáról (katonák mellé lőnek/nem létező fizika). A műfaj nem (kizárólag) egy esztétikai jellegzetesség, hanem egy narratív séma és gyártási/forgalamzási kategória, ami értelmezői és tematkai keretet ad a filmnek. De ettől még nem kötelező érvényű, hogy egy horrorban pl jump scare kell. Amiről te beszélsz (műfaji korlátok), azt valójában úgy hívják: írói, kreatív lustaság és/vagy trehányság.

  14. Kémikus Billy: Teljesen egyet értek. Sosem tudtam felfogni, mikor ismerősök áradoznak egy filmről, én meg mondom, jó-jó, de számomra hiteltelenné vált, mikor volt benne egy nagyon nagy logikai/fizikai stb. hiba. Erre az a válaszuk, hogy de hát nem ez a film lényege.
    Nyilván mindig van plot armor, meg végig lehet vinni a mondanivalót, de ettől ne váljon a film teljesen irreálissá (ha csak nem ez a cél).

  15. Kémikus, Hádész, de itt nem arról volt szó, hogy nincsenek is rossz forgatókönyvek/filmek, hanem, hogy a kész művet a zsáneren belül kell megítélni. Logikai hibát, buktatót a legnagyobbak is elkövetnek, nincs az a film, amiben ne lehetne ilyet találni, már persze ha valaki akar.
    Valahol írtam már, ilyen pl. a Birodalom visszavágban (Nagy-nagy kritikusi és közönség kedvenc, nalam is) Luke néhány napos (vagy hetes) jedi kiképzése, ami után a köv. részben megtudjuk, hogy már nincs is mit tanulnia! Senki se bánta, aztan klasszikus lett, ma meg leszednék róla a keresztvizet, mert tuti egy rakás “szakértő” kiszúrná és hájpolná a hibákat, így, mire a többség megnézné a moziban, az erre fogékonyak már eleve azt figyelnék, tényleg úgy van-e?
    Régen úgy jártunk moziba, hogy a helyi újságban megjelent az aznapi(!) moziműsor, és sok filmről akkor hallottunk először, így elvárások nélkül ültünk be rá, aztán vagy tetszett, vagy nem. Azt nem mondom, hogy az jobb volt, de úgy tűnhet, boldogabbak lennénk, ha ma is így járnánk moziba!

  16. csuszu1: Szerintem ez is hozzá tartozik, ahogy az írás is hozzá veszi. Vannak zsánerek, amikben készült filmek újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat. Ettől én még nem értékelném külön, hogy ez pl horror volt, ezért nézzük el, hogy buták a karakterek, vagy hogy ez egy szuperhősfilm, és tekintsünk el attól, hogy nem csak a különleges képességű karakter, de mindenki más is ignorálja a fizikát.

  17. Ez kellemes olvasmány volt. :)
    Az istenek a fejükre estek volt az első olyan film, amit életemben először moziban láttam. Még ma is emlékszem arra a jóleső izgalomra, ami elöntött, amikor lekapcsolták a világítást, széthúzódott a függyöny, és elindult a film. Úgy éreztem, mintha pillangók verdesnének a gyomromban. Nem voltak elvárásaim, egyszerűen csak át akartam élni a „nagy kalandot”, amit az új élmény jelentett. Nem érdekelt, hogy a teremben dohos szag van, hogy a két nagy, zörgő hangfalból torzítva szól a hang, és kemény, „fapados” széken ülök, csak hagytam, hogy elvarázsoljanak. A mai napig ezt az érzést keresem újra, valahányszor eljutok egy-egy előadásra, mert a kis busman történetéből megtanultam, hogy a boldogsághoz valójában kevés dolog is elég. :)
    Ma már sokkal jobban el vagyunk kényeztetve. Nagyobb a választék, jobb a minőség, kényelmesebbek a körülmények, érthető, ha az elvárásaink is nagyobbak, de ebből fakadóan a csalódásaink is nagyobbak lesznek. Az a sok-sok információ, ami kiszivárog egy-egy filmről már hónapokkal azelőtt, hogy moziba kerülne, inkább árt, mint használ. Gyakran lelőnek előre fordulatokat, poénokat, megoldásokat – lehetőséget adva a nézőknek az előzetes teóriák gyártására – amivel már azelőtt megölik az élményt, hogy elkezdődött volna. Így elmarad a varázslat. :(

  18. @abelh, ez a kikerülni a 6 pontos vagy alatta filmeket egy marhaság szerintem. A világot nem fogja a legtöbb megváltani, de sokszor betalálhat és jól szórakozol ratjuk. Vagy az is lehet hogy durván megosztó lett a film és azért a pontszám…

    @speranza, a varázslat megmaradhat, ha nem nézel trailert. :)

  19. ProMixer04: de annyi jó filmet is nézhetsz, az idő az egyedüli, ami véges az életünkben. Hidd el, ha megnézel 10 darab 7,5/10 vagy jobb filmet, vagy 10 darab 6/10 alattit, akkor az utóbbi tuti kevésbé éri meg még szórakoztatási faktorban sem, már ha átlagos a filmes ízlésed (nyilván ha a füves vígjátékokat szereted, akkor nem, az mind le van pontozva:). És 7,5/10 fölöttieken nem klasszikusokat értek, mittomén, a MAtrix 8,5, a Fight Club 8,8, a

  20. 16: Kémikus Billy tökéletesen leírta az én véleményem is. Minden egyes film egy önálló mű, és az eszköztára nincs behatárolva. Téves gondolat azt mondani, hogy de hát ez a zsáner szabálya. Nem, ez nem szabály, hanem gyakorlat, míg a film egy önálló alkotás, és semmi nem kényszeríti, hogy bejárt sablonokból építkezzen. Pont a horroros hasonlatod a totális félreértés, és az ilyen nézői elvárásbeli igénytelenségek ölik meg a filmbeli kreativitást. Ha belegondolsz az igazán emlékezetes filmek mind a szabályszegő újítók, amik után rácsodálkozol, hogy jéé, ilyet is lehet. SW tipikusan ilyen volt, vagy utoljára a MAD MAX, ami után azonnal jöttek a “meglepett” konzumnézőktől, hogy hát nincs is története, csak végig mennek autókkal ész nélkül. Igen, pont ettől lett jó, hogy nem akart ezredszer is felvázolni valami hónaljszagú utópiát, középszerű Max filmből így lett korszakos adrenalinmozi. Nem mondom, hogy a te szabályokról szóló eszmefuttatásod úgy ahogy van helytelen, mert nem, a filmes ponyva műfajokra igaz, de azok már eleve igénytelenek, és csak néha emelkedik ki belőlük valami értékes, ugyanúgy ahogy a harmincas évek igénytelen, filléres ponyváiból kiemelkedett mint korszakos zseni Rejtő Jenő.

  21. totoro: a Mad Maxről nem nem tudom mit akarsz mondani, a Fury Roadnak van története, van hős útja, egy tökéletes akciófilm, talán a legjobb az utóbbi 10 évben, amiben nincs felesleg, pont ez a végletekig letisztulás hatott, az akcióval meséltek, nem csak látványosság volt, amit megfejeltek az őrült kaszkadőr munkával, hogy üssön.

  22. Egyetértek. Az jutott eszembe, amikor pár évvel ezelőtt a YA genre Hollywoodban hihetetlen népszerű volt és én, aki akkor voltam tinédzser, hitetlenkedve olvastam az utálkozós kritikákat még a minőségibb darabokkal kapcsolatban is. Csak azért, mert egyes elvárásokat nem ütött meg a felnőtt nézők között. (Persze a kritika néha jogos volt, de úgy érzem, tényleg sokan kritizáltak úgy, hogy a véleményük abszolút csak a saját szubjektív, tetszett/nem tetszett dolgon alapul.)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.