TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Deadpool & Wolverine – hullagyalázás vagy halotti tor?

Sean Lewy megcsinálta, elhozta a legközepesebb Deadpool filmet! Vagyis “filmet”, mert valójában ezek csak szkeccsek lazán felfűzve valami történet-szerűségre, miközben a végtelen káromkodás dűnéin botorkálnak a karakterek.

Nyilván semmi spoilerrel nem jönnék, de igazából a történetben nem is nagyon lehet: valaki el akarja pusztítani Deadpool világát, ezért kénytelen összeállni az egyik Rozsomákkal, hogy megmentse azt. Mindez benne volt a trailerekben, de valójában ha leírnám a film végét, az sem lenne spoiler, mert nem ez a lényeg a Deadpool & Wolverine-ben.

Mi van akkor előtérbe helyezve? A fanservice. A kacsingatás. Ennyi az egész film. Akinek ez magában elég, az baromi jól fog szórakozni, miközben a cameo hegyeket nézi. A Disney szépen bement a felvásárolt FOX raktáraiba (romjai közé, hogy a filmes képnél maradjunk), körbenézett mit lehetne előtúrni a régi Marvel-Fox filmekből, és olyan meglepetéseket toltak elénk, amelyikre nem is számítottunk talán.

Félretéve az egész előkotrás cinikusságát, hiszen ezzel valójában újra használhatóak is lettek a régi FOX karakterek, …ez elég? Tényleg azt szolgálják ki, aki lógott a híreken, aki szerette a FOX-Marvel filmeket, és mindezek közben még valamennyire kicsi is volt, hiszen üvölt az NSync meg a hasonló számok tömkelege. Komolyan kíváncsi lettem a nézők korbeli elosztására, mivel a mostani fiataloknak legfeljebb az edgy humor van itt, teljesen a 30 fölöttiek a tényleges célcsoport, akiknek jelentenek valamit a feltűnő arcok.

Ami talán a legjobban zavart, már azon kívül, hogy a kreatív akciójelenetek elfogytak a közepére, és Shawn Lewy iszonyat tv-filmes “nagy” harcokat hozott utána, és így jobban belegondolva, amint sokkal több karakter csapott össze, azonnal elszivárgott minden lendület a filmből. Szóval ami zavaró, hogy egy sok éven át készült filmbe nem kéne elég legyen, hogy “háhá ez a nagy összecsapás nem az igazi”, kacsint-kacsint a főszereplő, és aztán tényleg nem az igazi, de mivel rámutattak így már nem ciki esetleg. Közben tényleg csak “egy sima szuperhősfilm” történetvázán suhanunk előre. Ki lehetett volna ezt fordítani.

Ugyanez igaz sok Disney kiszólásra is, konkrétan Rozsomák behozására és még sok mindenre, miszerint attól még, hogy elmondják mennyire gáz a Logan után előszedni a karaktert, aztán igazából tényleg előszedik. És rengeteg hasonló mozzanat van.

Persze fortyogok itt, de ennek a blognak az írása miatt csomó hír “kifejtésén” persze vigyorogtam, mert egyszerű, de néha működő a humor, és legalább teleszórták poénnal, így ha csak minden tizedik/huszadik ül, már az is valami. Sőt, nekem még kicsit ki is húzta Rynoldsot a kukából, szemben a film reklámkampányával, ami elég fárasztó lett.

Na és Hugh Jackman számomra mindig az egyik legtökéletesebb casting volt, akkor is, ha nem olyan magas, mint a képregénybeli Rozsomák, így igazából működött a nosztalgia ezen része nálam, jó volt a sárga ruhában véresen gyilkolni látni a karaktert, ezt el kell ismernem, a kis human elmosolyodott rajta. A nagy meg azt mondta, hogy talán elég lett volna a Logannál búcsút venni tőle ténylegesen, főleg ha már “a képregényfilmek nem cinema” kijelentésre sokszor pont a Logan van dobálva, mint amiben tét is van. Na de egy stúdió nem dönthet ilyen érzelmi szinten, mondaná Deadpool.

Mégis, ez a film egy végefőcím jelenet, csak hosszabban, amit feldob a tényleges végefőcím jelenet, hiszen az 2 percben elmondja mi volt itt a cél valójában. Közben viszont szólt a Deadpool & Wolverine bármiről? Nem igazán, így mindenki döntse el magának, hogy számára mennyire fontos 15 évnyi MCU után. Legalább több a poén, mint egy Ant-Man 3-ban, nem?

Twisters: a viharok üldözése azért fun kell legyen

Amerika előtt kaptuk meg a Twister “folytatását”. Ez esetben annyi a konkrét kapcsolódás, hogy a cold openben valami feltűnt az első filmből, és persze hogy tornádók vannak benne.

Az “előző részhez” képest úgy emelték a tétet, hogy a főszereplő nőnek van egy elmélete a tornádók kioltására. Elfojtására? Megszüntetésére? A lényeg, hogy lehetne valami fegyvere ellenük, és épp tesztelni akarja a kis barátaival, pasijával, de elszámolja magát, így rajta kívül szinte mindenki meghal.

Itt ugrunk 5 éve az időben, az időjáráshoz azóta is remekül értő nőt egy régi barátja visszarángatja a tornádókergetésbe, és valami 3 radaros módszerrel akarnak még tökéletesebb képet csinálni a forgószélről. De feltűnik egy mindig mosolygó cowboy youtuber, aki nem csak a nőre hajt rá, de még puskapora is van a hülyeséghez. Egészen addig, amíg komolyra nem fordul a helyzet.

Valahogy úgy tudnám ténylegesen leírni a történetet, hogy tökéletesen bugyuta, de működő egy ilyesmi popcorn filmhez. Nem tudom komoran nézni az egészet, mert annyira megidézte számomra a 10-20 évvel ezelőtti blockbuster korszakot, amikor sármos/szexi főszereplők egy korrekten előre gördülő sztoriban keverednek különböző kalandokba. És valamennyire még hihető is köztük a vonzalom, szemben az Anyone but You-val.

Nincs univerzumépítés. Talán nagyon-nagyon enyhe folytatás alapozás akad, de igazából magában el akar lenni. Nem is akar valamennyire mélyet mondani, mint mondjuk egy Dunc, csak szórakoztatni pár enyhe figyelmeztetéssel a jövőre nézve. Bár még alá is támasztja a “majd technológiával győzünk a természettel szemben” mentalitást, amivel szerintem sokan gondolnak például a klímakatasztrófára is.

Mindezt pedig technikailag a pont nekem tetsző módon keverték. Mint kiderült, sok része filmre forgott (a Kodak mutogatta), néhol régimódinak érződött a trükk is amikor a szereplőkhöz közel történtek a dolgok, ezen kívül számomra elment a CGI, akadt pár látványos pillanat. Még a “hibák” is a régi időket idézték, bár lehet nem direkt.

Ezen kívül, és ezt most tényleg helyén kezelve, de nekem a Brandon Fraser-Rachel Weisz duós Múmia ugrott be a főszereplőkről, vagy hát az eredeti Twister. Glen Powell és Daisy Edgar-Jones nem nő fel mindenkihez karizmában és szépségben, de működnek a filmben. Utóbbi nekem kicsit furcsa casting volt elsőre, de tényleg ilyen kicsit törékenyebb alakítás kellett ide.

Bár áradozásnak tűnhet mindez, de valójában nem érzem sokszor újranézős popcornnak annyira, mint az említett Múmiát, vagy Ötödik elemet, vagy… de végig lekötött és szórakoztatott, néhol a látványa is elkapott, és ilyesmi egy jobb egynyári film részemről így az ínséges 2024-ben már. Inkább 10 ilyen “próbálkozást” néznék jelenleg, mint képregényfilmeket, de hát a Deadpool 3 még hátravan. Na de ez már más téma.

The Bikeriders

Jeff Nichols egy érdekes író-rendező, egy filmje sem tudja berúgni a modern klasszikussá válás kapuját, de valahogy mindben van valami megragadó. Ezekről a művekről van szó, kezdem a nekem legjobban tetszővel: Mud, Take Shelter, Midnight Special, Loving, Shotgun Stories. Most a Bikeriders, ami szintén jó és érdekes, de…

A történet egy fotókönyvön alapszik, amikben idézetek vannak egy chicagói motors klub pár tagjától, meg az egyikőjük párjától. Vagyis utóbbi történeteire van felhúzva az egész film, általa kerülünk bele a motoros világba, hiszen meglátja az Austin Butler által alakított Benny-t, és rögtön beleszeret nagyjából. Aztán amikor a férfi elviszi motorozni, akkor ebbe a talán szabad életbe is belehabarodik, és még a közösséget is megérti.

Ellenben ahogy haladnak előre a dolgok, a Club vezetője úgy jön rá, hogy valójában mekkora hatalma van egy motoros csapatnak, mennyire félnek tőlük az emberek. Viszont az előzetessel ellentétben egyáltalán nem az van, hogy egyre nagyobb bűntetteket követnek el, hanem csak iszonyat sokat lógnak közösen, vágynak a motoros lógásra, az említett szabadságra, de az új tagok ezt végképp megmérgezik.

Igazából az előbbiek a fő bajom is, mert annyira Goodfellas-módra indul a film, hogy az ember szinte várja a “jó idők” bemutatását, de az egyáltalán nem olyasmit, mint amire számítanánk. Igazából az magában nem is baj, hanem ahogy ábrázolva van az egész a túl sok narrálással és interjúbevágással. Semmiben nem merül el igazán a motorosok, volt egy rész ahol vagy 3 zeneszám volt 5 perc alatt. Legalábbis érzésre, elindult egy ismert dal, jött a hangulat-jelenet, és máris ugrottunk tovább a plotban.

Viszont a hangulatos pillanatokat ez sem ássa alá teljesen, és valójában ahogy közeledett a vége, úgy rántott be az ékszíj. Bár nem tudnám mindenkinek ajánlani, de az utolsó 20 perc simán felhúzta nekem a filmet.

A kinézet? Néhol gyönyörű. Filmre forgott, ami magában nyilván nem lenne elég, és nem egy Saltburn vagy Babylon ebből a szempontból, de azért Adam Stone operatőr párszor betalált. Ami viszont még durvább volt, az a hang, legalábbis (hozzá nem értőként) ilyen jól eső motorduruzsolást, berúgásokat egyszerűen jó volt hallani. Remélem a szinkronban is jól keverték…

Ami viszont mindenképp elég megosztó lehet, legalábbis a feliratos vetítésre menőknek, az az akcentusok harca. Tom Hardy láthatóan a Marlon Brando által elvarázsolt karaktereként Brando-san nyomja, ezt egy filmrészlettel be is mutatják, hogy könnyű legyen megérteni. Közben Austin Butler hozza a legjobb James Deanjét amire képes? Még Jodie Comer is csinál valamit, ami lehet a valóságból merített, de szinte narrátorként… kicsit sok volt. És mégis, sokszor mondtam, hogy részletekben jó volt a film, és ez az alakításokra is teljesen igaz, mert párszor nagyon jó volt nézni amit művelnek.

Igen, oda tudok visszakanyarodni, hogy a Bikeriders sem áll össze, a rendező nem rúgja be a kapukat, csak egy fasza film és egy jó film keveréke lett.

Hit Man, az éned az igazi célpont

Glen Powell dominálja a nagyobb romkomokat idén? Az Anyone But You-val moziban élesztette a zsánert, elég szép pénzt besöpörve, — a minőséget hagyjuk –, és a Netflix is bemutatta végre a valami filmfesztiválon jó rég felszippantott sötétebb, tényleg felnőtt romkomját. Vagy beépülős filmjét. Vagy neo noirját. Vagy… szóval elég nagy keveredés ez itt. De indul a repülő.

Várjunk csak, ez nem is Glen, hanem a végzet asszonya Adria Arjona. A történet középpontjában levő egyetemi professzor mellékállásban a rendőrségnek segít be, ha jól értem műszaki eszközökkel egy beépüléssel foglalkozó csoportnál, míg a csapat terepen levő emberét fel nem függesztik, és az ő félénk, sosem kockáztató, unalmas, szürke, bézs, papucs fejének kell beugrani a feladatra. Hogy ez pontosan mit jelent?

Bérgyilkosnak kell kiadnia magát, és azokat elkapni, akik meg akarják bízni valakinek az eltüntetésével. Ez meglepő módon megy is neki, felnő a “szerephez”, amíg fel nem tűnik a nő, akit lebeszél a gyilkosságról, de gondolom kitaláljátok, hogy a fenti romkom emlegetés után mi következik. Igen, elkezd vele randizni.

Mindez részben igaz történet, tényleg volt egy férfi, de a szerelmi szálat teljesen hozzáköltötték ahhoz, amit ő művelt. Viszont a sok gyilkosságot akaró ember lekapcsolásának tényére egy filozófiai témát pakolt a részben író, de azért rendező Richard Linklater (Boyhood, Before Trilógia, A Scanner Darkly). Szóval a romantikus komédia és a bűnözők elkapása mögött nem túl rejtetten ott van a kérdés, hogy vajon képes-e az ember a változásra. Nem annyira mélyen merül el benne persze, nincs nagy megfejtés, vagy wow, de érdekes volt ilyen túlzásokkal látni azt az… majdnem azt írtam elméletet, de valójában ez a valóság, ténylegesen így lehet valamennyire megváltozni, ha jól tudom. Már persze a fordulatokban látottak nélkül.

Viszont itt tenném hozzá, hogy nem lesz mindenki kenyere a film, mert igazság szerint sokszor… unalmas. Semmilyen. Mint a főszereplő karakter. Nem tolja túl a komédiát, a dráma sem erős, olyan kis “szombaton lecsúszhat” könnyed darab, de közel sem a kötelező fajta. Ellenben aki nem nézte végig, az egy picit sajnálhatja. Nekem mindenképp húzott az élményen, ahogy körbeért a témája, két tényleg kiemelkedő jelenettel, de nem menti fel az unalmasabb pillanatait.

Megvalósításilag én már teljesen felugrom erre a Glen Powell járatra, főleg ha a Twisters-t behúzza nemsokára az alakításával, olyan jól szórakoztam a félős-magabiztos közötti ugrásain, még ha az előbbihez kicsit túl jól is néz ki. Persze Adria Arjona remek végzet asszonya volt mellette. Sajnos a fényképezés viszont semmi extra, a mostanra kicsit “szokásos” semmilyen, naturalista-szerű Linklater vonalat képviselte, kicsit több kontraszt elfért volna, ha már ennyire sötét komédiás noiros valami akar lenni.

Azért jó volt egy felnőtteknek szóló filmet nézni, amiben nem az volt a fő konfliktus, hogy valaki félrehallott valamit (mint az Anyone But Youban), és sosem beszélte meg rendesen.

Furiosa: A Mad Max Saga

George Miller látta, hogy páran nem is tartják olyan kegyetlennek a wastelandet, így gyorsan helyre is tette a kérdést. Vagy csak öregedett, és még sötétebben látja az emberi fajt? A Furiosa keményebb és durvább, mint a Fury Road, aminek az előzményfilmje, és eközben kevésbé fun is, ha ezt rásüthetem. Mondjuk nehezebb is annak lenni, amikor egy kőkemény bosszútörténetet nézünk.

A történet most sem egy hatalmas húzás: Furiosat fiatalon elragadják a zöld helyről (ezt tudtuk), aztán az egyik wastalandi hadvezér megöli az anyját, így bosszút esküszik, miközben egy másik keze alá kerül. Na, nem akarok sokat felfedni az amúgy sem fordulatos sztoriból, a lényeg, hogy egyszerű mozgatórugók, amiknél a kivitelezés számítana igazán.

Itt érkezik az első de is az írásomba, mert most nem mesél olyan gyönyörűen csak az akció, mint a Fury Roadban, lehet nehéz is lenne, de több a végtelenbe meredés, mint a cselekedetekkel való kifejtés. Ha lehet azt mondani, akkor közelebb van az első Mad Max filmhez, csak modern és drágább köntösben, mint a másodikhoz. Eszerint is kell elé ülni.

A filmek ugye mindig is a “legendák a pusztából” módon épültek fel, így mint a régi mítoszok, minden képtelennek tűnő elemet elbírtak, de most aztán főleg a legdurvább részét kaptunk ezeknek. A sötét középkorhoz hasonlóan embereket tépnek szét, csak ló helyett motorral, és még csak az egyik könnyedebb a látott kivégzési módokból. Vagy épp említhetném Furiosa földalatti kalandját. Még a tiszta akciókban is a darálás megy, nem pedig a lüktetése a harcnak. Ha eddig nem ért semmit az emberi élet ezen a vidéken, akkor most aztán főleg.

Talán pont ezért jéghideg a film vége is, és löki Furiosa-t a Fury Roadban látott cselekedete felé, mert elő kell hoznia magából az embert, ha nem akar végképp felemésztődni, a bosszújából valami élet kell hajtson. Erre amúgy színészileg remek választás volt Anya-Taylor Joy, átadja ezt az ívet, de szegénytől ellopja a showt a gonoszként lubickoló Chris Hemsworth, aki életében először (túlzok) tényleg teljesen eltűnik egy szerepben.

Ami a legszomorúbb, hogy a megvalósításában iszonyat hátránnyal indul a film, miszerint már létezik a Fury Road, így mindenképp ahhoz fogja hasonlítani az agyunk amit látunk. Ha magában jött volna, akkor valószínűleg elverné az idei blockbusterek nagyját, de valójában nem azok az ellenfelei. Így szembetűnőbb, hogy bár “több a helyszín”, de ezáltal több a CGI is. Igen, a Fury Road is dugig volt számítógéppel megvalósított dolgokkal, de mégis, a sok túlzás mellett is valódibb volt, mint amit a Furiosa letesz, pedig ha átgörgetjük például az IMDB-n a képeket, akkor rengeteg olyat látunk, amiben kinn vannak a terepen forgatni.

Ennek a megvalósításnak egy része persze koncepció, az említett akciójelenet felépítésből ezt gondolnám, de nézőként annyira nem ragadott el. Még így is akadnak emlékezetes pillanatok, amik a CGI érzés ellenére is működnek, azon kívül pár képtelen jármű design is ötletes, például a gonosz szekere, és mindezek feljebb is húzzák a filmet, de nem teszik instant klasszikussá. Ha valamit elérnek, akkor azt, hogy a Fury Road még feljebb értékelődik, igazi lightning in a bottle az a film, amire valaki mindjárt beírja, hogy pontosan melyik magyar szólás felel meg ennek.

A zenét külön kiemelném, mert semmi nincs benne, amikor véletlenül működik az akciójelenetek alatt, akkor azt a Fury Roadban feltűnt vonós dallamot használja, lásd a Gastown, Dementus Is Gainin, és Darkest of Gods “dalokat”. Ellenben a hang az teljesen rendben volt, legalábbis a Corvin főtermes hangerején.

Bár természetesen nem lehetett újra hozni egy Fury Roadot, más kellett ide, és amúgy is miért akarná magát ismételni George Miller rendező, de közben mégis az a helyzet, hogy hiába bővíti a Mad Max univerzumot a film, a vége egy aláhúzása a Furiosa alulmaradásának az elődjével való összehasonlításban.

Monkey Man

Dev Patel életéből csak egy kőkemény akciófilm hiányzott? Végiggörgettem a karrierjét, és eléggé eklektikus, ami egyre inkább a származása felé kezdett fordulni. Hát most ~~vérrel~~ verejtékkel összehozta magának az indiai nem John Wicket, hanem sokkal inkább Daredevilt. Vagyis a rendezésével és főszerepével jelenbe hozott egy indiai mitológiát, legalábbis a film szimbolikája alapján.

Azt hiszem senki sem a történetért fog erre a filmre beülni. Bár sok minden apróság van benne, amivel Patel megfűszerezte a Monkey Mant, beletett rengeteg indiai problémát, de azért a mélyén ez csak egy “sima” bosszúfilm. A főszereplőről sok ismétlődő flashback során megtudjuk, hogy elvesztette az anyját, és ez nem hagyja nyugodni, de azért tanul is az úton, mielőtt beteljesítheti végzetét.

Igazából az előbbi említéssel már a problémákba is belementem, miszerint a filmben rengeteg az ismétlődő dolog, ami pluszt nem ad a történéshez, mert a felfedésükkor már rég tudjuk, még akkor is, ha eltekintünk attól, hogy mennyire bevált recepttel készült.

A film első fele amúgy szórakoztatóbb történetileg, mivel akkor a főszereplő beépül egy szervezetbe, hogy így kerüljön közelebb a célpontjához, és ez a szélhámos-filmes rész szórakoztatóbb. Ellenben akcióban pedig a második fele erősebb a Majomembernek. Főleg, hogy azok az akciók a tényleg kőkemények.

Nem lehet elmenni amellett, hogy mennyire brutálisba megy át a végére a film, mert az ottani igazságtalanságok ezt hozzák ki a nép egyszerű, kiszipolyozott fiából, akit a bűnügyi állami szervezet teljesen eltaposott, emberszámba sem vett. A véresség mellett még iszonyat ötletes is némelyik akció, és ez a részét jó nézni a filmnek. A Die Hard 3 és a Captain America: Winter Soldier után újabb klasszikus liftes vérengzés született!

Nyilván Dev Patel elvan a szerepben, lejön, hogy szinte szíve ügye a film, de ami még durva volt, hogy Sikandar Kher micsoda rosszfiú. Igazából miatta is jutott eszembe a Daredevil, annyira Kingpinesek voltak a vele történt bunyók.

Mindezek fényében tényleg főleg a körítés számít. Ha már a John Wick a sok hasonlítás mindenhol, akkor az sem amiatt tudott kinőni, mert olyan mélyen ráfeküdt a drámai részére is a történetnek. Végtére is itt is keveredik a misztikum a kőkemény akcióval, és ez a lényeg? Csak akkor meg túl sok idő megy el másra. Rendben, a spirituális része kicsit elment mellettem a más kulturális környezet miatt, de azért pár általánosabban érhető probléma simán lejön, viszont itt meg pont nem jó az egyensúlyozás a bevonásuk és a kifejtésük között talán.

Lehet nem ennyi mindent kellett volna markolni készítőként, hanem elég lett volna a mindent átszövő undorító korrupció az első filmbe, és reménykedni, hogy lesz folytatás? Még akkor is, ha ez a romlottság össze is függött a többi témájával. Nagyon hullámzó lett mindettől a film lendülete, és minősége.

Ilyen az, amikor valaki sokszor csak sidekick sokszor, aztán azt mondja, hogy fuck it, I’ll do it myself, kicsit kigyúrja magát, és megcsinálja az akciófilmjét, amiben főszerepel is. Aztán még jól is áll neki! Szórakoztató akciófilm a Majomember, bár azért nem maradandó.

American Fiction

Képzeljétek el, hogy az ujjammal mutatok egy ici-pici résnyit. Na annyi hiányzott ahhoz, hogy ez a film zseniális legyen. Vagy többször ennyi, mert szinte minden szintjére kéne egy picivel több, mint amit nyújt. Ettől még szórakoztató és érdekes, de lehetett volna az új Adaptation is.

A történet egy fekete íróról szól, aki igazából csak írónak tartja magát, szinte sznobosan többnek, mint a sorstársai, de a film végére rájön, hogy a piac az isten. Vagy nem erre jön rá? Költői a kérdés, mert nem hiszem, hogy sok olvasó rávetődött a filmre. Talán majd ha jön valami hazai streamingre, akkor majd letolják páran. Pedig az American Fiction még Oscar jelölést is kapott, meglátjuk majd hova megy a shown, de szerintem most nincs esélye. Mondjuk ez nem is fontos valójában.

Szóval a főszereplő író élete két módon bonyolódik: a családi életében friss és régi traumák, na meg a gyász feldolgozása zajlik, mindeközben a művészi könyvét egyik kiadó sem akarja bevállalni. Miután szembesül egy másik fekete író “fekete trauma” könyvének részéletével, és annak sikerével, egy éjszaka részegen ő is ír egy ilyen általa lealacsonyítónak tartott, az összes feketét egy szenvedő pozícióba kényszerítő és ezt a képet megerősítő regényt.

Valójában csak elkeseredését éli ki, kritizálja az ilyen regényeket fogyasztókat, és kvázi f**k younak elküldi fehér vezetős kiadóknak. Aztán azok persze lecsapnak rá. Sőt, idővel siker is lesz a tulajdonképpen szatírája. Szóval maga a film egy dramedy szatíra, amiben egy szatíra regényt komolyan vesznek az emberek, és még van egy szint a vége felé, ami aztán már főleg metába emeli. Mindeközben az író magánéletében pedig egy személyi tragédiákkal teli élet zajlik, ami szintén a meta üzenethez kapcsolódik, mert… csak így adható el a forgatókönyv? Mármint egy ideig azt hittem, hogy a rendes élet ellenpont lehetne, ahol szinte bőrszín függetlenül zajlanak a dolgok, de olyasmik kerülnek a történetbe, amik magukban is kitettek egy-egy filmet (Father, Moonlight), erre itt vannak zsúfolva, mintha ott is erőltetnék a fekete traumát, hogy feloldhassák, ezzel talán beintve a nézőnek úgy, mint a szatíra könyvet fogyasztó feketéknek és fehéreknek teszi a történet.

Igen, a zsúfolás a kulcsszó, mert olyan, mintha nem rántanák össze egy rendes egésszé a filmet. Ez lehet a vágás gondja, lehet a kicsit altató soundtrack (igen, Monk neve miatt nem meglepő, hogy zongorás jazz megy, de akkor is), vagy akár a tévéfilmes rendezés. Még hiányzik valami. Sajnos.

Ellenben pozitívum is van bőven, hiszen Jeffrey Wright rohadt jó benne, Sterling K. Brown pedig aztán főleg. Ezen kívül most február 13-a van, és az itteni szatíra szálon hangzott el az a két poén, amiken a legjobban nevettem eddig idén (az egyik, amikor megváltoztatja a könyv nevét egy telefonhívás közben, a másik amikor “a fekete hangokat hallani kell” módon 3-2 arányban szavaznak). Avagy az “író ír egy általa lealacsonyítónak tartott regényt, amit utána felkap a nép”-szál végig működik, de ezt megszakítják egy.. tévéfilmesebb drámával. Van célja a magánéletnek, de közben ott akadozik a film is.

Nagyot markolt a film, de a főszereplőjével is eléggé kritikus, hiszen a teljesen sznobos magasművészeti álláspontjáról szépen lassan le kell jönnie. Bár szerintem az ezt tudatosító beszélgetés a két fekete író között szintén a gyengébb pillanatok közé esik, mert valójában semmi sem menti fel az “őszinte” írónőt, ami meglepő módon nincs is a film alapjául szolgáló regényben egyáltalán.

Még lennék témák, de ezzel már ismét csak a zsúfoláshoz jutnék el, szóval visszakanyarodnék oda, hogy valami még hiányzott, de ennek ellenére bőven jó lett a végeredmény.

Saltburn

A Rebel Moon mellett a karácsonyi időszak másik nagy hype-ja a Prime Video-ra érkezett művészfilm (?) volt, amit a Promising Young Woman iszonyat gazdag családból származó író-rendezőnője készített. A vagyonát azért emelem ki, mert külön komikus réteget tol erre a sötét komédiára. Drámára? Erotikus thrillerre? Néhol undorítóan WTF pillanatos filmre!

Nehéz spoilerek nélkül beszélni róla, talán pont ezért is kapott némi jelenéletet közösségi médiában, mert “te már láttad? atyaég, az meg az” módon noszogatták egymást az emberek, így kicsit feltűnhetett a kimaradástól való félelem. Akinek a Saltburn volt az első furcsa filmje, az gondolom ki is akadt teljesen a kádas jelenetnél! De előreszaladtam. Az biztos, hogy a tipikus és unalmas jelzők nem durrogtathatóak, legalábbis próbált az írónő meglepetéseket is hozni.

A történet középpontjában egy az Oxfordra érkező fiatal férfi van, akit már beköltözésekor kiközösítenek az old money leszármazottak, senki sem akar vele barátkozni. Amikor kisegíti a legsármosabb és legnépszerűbb gazdagot egy biciklis bajában, akkor az utána tulajdonképpen bevonja a társasági életbe. Sőt, nyárra meghívja a Saltburn-beli nyaralójukba, ahol sokszor vannak vendégek hónapokig.

Többet nem is árulnék el, de a film legérdekesebb húzása, még ha talán nem is teljesen szándékosan, hogy az old money szempontjából mutatja be kicsit a helyzetet. Bár a gazdagokat sem festi le jó színnel, idiótáknak mutatja többször a családot, de mégis mintha felmentené őket, hogy van bennük jó, még ha ők is a társadalmi osztályok csúcsragadozói évszázadok óta. De ez utóbbi már csak azért merül fel bennem, mert Fennell nem csúszkálhatott csak a felszínen. Ugye?

Amit mindenképp kiemelnék, hogy a Saltburn nem csak filmre forgott, de még az operatőre is erős háttérrel bír, konkrétan a Promising Young Womanhez képest egy vizuális mestermű ez, hatalmas előrelépés a rendezőnek, hogy új emberrel működött közre a kinézeten. Amint vége lett, megnéztem ki (Linus Sandgren) és mit csinált előtte, aztán meg sem lepődtem, hogy a Babylont fényképezte korábban. Az is de szép. Kell a csillogás a történethez, minket is el kell kábítson amit Saltburn és lakói képviselnek, és ez be is talál. Talán.

A szereplőgárda élén pedig Barry Keoghan és Jacob Elordi bizonyít, mindketten elragadóan belemerülnek a szerepükbe, és jó nézni, ami letesznek benne. Majdnem azt írtam villantanak. Jó volt főszerepekben látni őket, főleg az előbbit, mert most bizonyította így is, hogy az újonc színészgeneráció mennyire tehetséges tagja. Igen, például a Banshees of Inisherinben is remek, de azért ott nem nyugszik minden az ő vállán.

Nyilván azért is tetszett a film, mert a soundtrack MGMT, Arcade Fire, Block Party és hasonlókkal van tele, szóval mintha egy a 2006-ban játszódó történet utáni évből származó yummie mixtape lenne. Teljesen nosztalgikus volt.

Igen, baromira szórakoztató lett végül a Saltburn a maga elborult (és felszínes) módján, de nyilván nem tudnám mindenkinek ajánlani, mert néhol erős gyomor kell hozzá. Kicsit katasztrófaturizmus, mert üzenet szempontjából hatalmas mellének tűnik a film, teljes empátia nélkül gázol a mostani közhangulatba, viszont így érdekessé teszi, hogy ezt is látjuk. Így már nem is annyira meglepő, hogy a végére mennyire kisiklik, és pont emiatt lesz belőle egy durranás, nem pedig valami több.

Leave The World Behind

Bárcsak megtehetnénk! Mármint a film címét. Mondjuk a történetről nehéz lesz beszélni spoilerek nélkül. Sőt, még a véleményem is ellövöm itt az elején, miszerint csak nagyjából tetszett a film, de közben meg mindenképp értékelem, hogy próbálkozott valamivel. Érdekes, de kettős a végeredmény, gondolom pont ezért olvastam itt kommentekben a két végletet róla, nem pedig azt, hogy “közepes sz*r”.

A történet egy család körül indít, akik kimennek New Yorkból kis nyaralásra Long Island partjaira, mivel a feleség rájön, hogy utálja az embereket. Két gyerek és férj meg is érkezik a bérelt luxus házba, le is ugranak a strandra, ahol egyenes a part felé tartó olajtankhajó zavarja meg az idillt. Aztán este a ház tulaja is beállít, miszerint ott akar aludni, mivel nem akar visszamenni New Yorkba. Közben az internet is elmegy, és más furcsa dolgok történnek.

Igazából itt bomlik szét a történet, és kerül elő, hogy miről is szól, hiszen a fehér és a fekete család teljesen bizalmatlan egymás irányába, mondhatni megosztottak, és látszólag ez itt a lényeg, csak személyes dráma szintre hozva, hogy Amerika megosztott, és az ott élők már senkiben sem bíznak vagy épp bízhatnak.

Közben szerintem még akár az olaj tanker jelenetbe is bele lehet látni, hogy a NagyVilág a katasztrófa felé tart, és erre a szülők szörnyülködve reagálnak, a gyerekek meg fél másodperc alatt szinten unottan túlteszik magukat. Igazából egyikőjük teljesen a 90-es évek idilljébe vágyik vissza, amikor minden egyszerűbb volt, és ami neki kimaradt. Erre tekint nosztalgikusan egy sokaknak ismerős sorozattal. Az az időszak volt a mostani civilizáció csúcspontja?

A megvalósítás viszont néhol teljesen elvesztett engem. Tudjátok milyen volt? Mintha pár remeknek kitalált pillanatot össze akartak volna kötni valahogy. A feszültséges csúcspontok működtek, a modern civilizációsok főleg, de baromi nagy kontrasztban voltak a többivel, ami egy rosszabb Shyamalan művet idézett.

Viszont a profi szereplőgárda: Julia Roberts, Mahershala Ali, Ethan Hawke, Myha’la, Kevin Bacon kicsit kihúzta a végeredmény rosszabb perceit is a bajból. A vége viszont ütött, de nyilván arról már főleg nem írhatok semmi. Mondom, összességében az érdekes halmazba került nálam, de mégsem tudnám azt mondani, hogy kifejezetten jó.

Napoleon

Hát ez valami hihetetlen, a filmben Napoleon a lovassággal együtt megy a harcba, pedig a valóságban nem így volt, ahogy a lovát sem lőtték le ágyúval a touloni csatában, és még azt is hibásan ábrázolták, hogy a piramisokra lőtt ágyúval. Komolyan, mit gondoltak Ridley Scotték, amikor ilyesmiket tettek a filmb…

Hahaha, shut up. Get a life.

A Napoelon életéről szóló filmnél inkább azt kell figyelni, hogy mi a fenét akartak mondani nagyobb falatnak, mivel az első szexjelenet után egyértelmű, hogy baromira nem vérkomoly ábrázolás, még ha addig teljesen úgy is adták elő. Na jó, mivel Marie Antoinette lefejezésével kezdődik a mű, akinek utána feltartják a nyakánál még vérző fejét, így már az elején és voltak rá utalások, hogy ez nem hősköltemény lesz a dicső hadvezérről, amit csak tetézett az előre is mutatott “ha lenézel a lábam közé, akkor örökre a rabja leszel”-jelenet, ami az iszonyat vicces szexben csúcsosodott ki.

Nem tudom a franciák mit gondolnak volt császárukról, a zseniális hadvezérről, de a film bár elismeri pár taktikai sikerét, és nagyjából át is veszi az életét hatalmas bakugrásokkal, ellenben azért aláhúzza, hogy micsoda kisember volt valójában, anyuci kicsi fia.

Azért nem tökéletes a végeredmény, ellenben amit mindenképp el kell ismernem, hogy a pár fontos csata valami iszonyat brutális és szép. És értelmetlen? Ennyi halott a béke nevében elvileg, de gazdasági egyezségek miatt, meg anyuci kicsi fia zsenialitásának igazolására? Ő a legnagyobb ember! A főni! Az előre mutogatott fagyott tavas (az sem pont úgy volt a valóságban) mellett amit Waterloo kapcsán tesz Ridley Scott az asztalra, az régimódi, sok statisztás szépség. Már filmileg.

Pont ezek mellett lebeg két szék között Napoleon segge, mert a magánéletét bemutató részek nem túl kesztyűsek, konkrétan kőkemény szatíra, amik mellett zajlik egy hagyományosabb életrajzi film is. Ez utóbbi sorban átveszi a fő eseményeket Napoleon életében, hogy örökségének majd meglátjátok mit hagyjon.

Közel sem tökéletes a film, nem tudom a rendezői változat mit javít majd ezen, bár amit emlegettek, hogy Josephine-t mélyíti, az lehet kell ide, de a néhol akadozó tempón nem hinném, hogy segít. Majd kiderül az Apple TV+-on

Bevallom sokat vigyorogtam a filmen, és bár átérzem, hogy miért jönnek a “nem így volt” hangok, ellenben egy részük időben sem fért volna el, például a piramisok lövéséről Scott azt is mondta, hogy így lehetett gyorsan bemutatni, hogy lenyomta őket a hadvezér, másrészt pedig ezek apróságok, inkább Napoleon ábrázolásával kéne törődni, abban mi a pontatlanság, mert a történelemlecke elfelejtődik, az érzelem és benyomás pedig hátramarad egy film után. Nem arra emlékszünk, hogy a “piramisokra lőtt”, hanem hogy milyen ember volt. Nem túl dicső.

No One Will Save You

Olyan jó kis magas labda lenne a Nincs, aki megmentsen magyar címből, hogy meg tudlak menteni egy szar filmtől, csak hát nem igaz, mivel a Hulu horrorja itthon is megjött a Disney+-ra, és még jó is. Vagy nagyjából jó.

A történet röviden nyilván az, hogy a főszereplőt egy régi trauma kíséri, csak a feldolgozását egy űrlény invázióval érzékeltetik a néző számára. Amúgy meg azzal a fő kihívással ülhettek neki a készítők, hogy csak “akcióval”, vagyis kizárólag cselekedetekkel és képekkel miképp lehet elmesélni egy történetet, hiszen a No One Will Save You feliratozójának nagyjából 20 sornyi dolga volt, de lehet sokat mondok ezzel.

Viszont a célkitűzésük azzal is járt, hogy nincs idejük tökölni semmivel, mindent le kellett metszeni a történetről, hogy pörögjön előre, azaz gyorsan jönnek az űrlények, és állítják folyamatosan erőt próbáló kihívások elé az otthon egyedül élő, a közösségből kitaszított főszereplőt, aki szépen lassan el jut oda magában, hogy nagyjából elfogadja amit fiatalon tett.

Igazából pont ezek miatt lehet ajánlani is, 90 percben szépen lezárják a sztorit, szerintem nem sok kérdést hagy a nézőben a végével, viszont el lehet lenni vele. Nem is értem miért streamingre lőtték el, hiszen viszonylag jók a trükkök, néhol undorító és ijesztő az űrlény design, és a végére erősödő történet szökelléseket még épp el lehet nézni a befejezés fényében.

A Man Called Otto

Amikor felvittem az IMDBN az idén látott listámba a filmet, akkor konkrétan meglepődtem, hogy 7,5 ponton áll. Vagyis értem, hogy miért kajálható be Tom Hanks új filmje, és nem is a földbe döngölném, mert elmegy, de olyan komfortnézős hatásvadászat a Man Called Otto fele, ami nem szokott betalálni.

A történet középpontjában Otto van, aki egy morgós öregember, de már az elején látjuk, hogy a felesége elvesztése miatt alakult így. Otto mindene a szabályok valamiért (nyilván kiderül idővel ennek a háttere is), és kommunikálni csak agresszívan tud mindenkivel. Amikor a szomszédjába költözik egy bevándorló nő az ügyetlen férjével, akkor minden megváltozik. Az akaratos nő sok apróságra ráveszi Ottót, és ezek az élmények lassan segítenek az öregnek újra kinyílni az életre.

Mindez szép és jó, de közben van egy teljesen másik film is ebben, egy szétdarabolt flashback, amiben a Truman Hanks által alakított fiatal Ottót látjuk, aki találkozik élete szerelmével, és összejön vele. Na a “másik” kijelentést itt komolyan kell venni, mert olyan, mintha valami kezdő rendezőre bízták volna, és ezen az alakítások sem segítenek, hiszen az egész olyan, mint valami tanuló munkája kezdő színészekkel és megvalósítással. Hogy ez az idilli élet, ami hiányzik az idős Ottónak, azt legfeljebb a sárga szűrőből tudhatjuk.

Azért érthetetlen számomra a kettős felépítés, mert Tom Hanks simán összehozza a tekintetével és alakításával, hogy mennyit vesztett a karaktere, mi volt neki az élet és mennyire hiányzik. Tudom, az eredeti könyv, meg a már abból készült európai film, de adaptációról van szó, és ilyen főszereplővel lehet a kevesebb több lett volna. Főleg, hogy az idős Ottót követő részek vannak jól megcsinálva, értve ezalatt a fényképezést és vágást is.

Mondjuk a befejezés hatásvadászatán ez nem segít. Nem tagadom, meghatott, de közben mégis olcsónak éreztem valahogy. Talán az egyszerűsége miatt? Olyan centire pontosan érkezett a “most kell sírni” rész. De… hatott. Csak nem marad a nézővel, egy kis katarzist ad és másnapra semmit, ami nem hatalmas baj, viszont nem is teszi maradandóvá és kötelezővé a Man Called Otto-t.

The Creator

Nem hiszem el, hogy ez 100 milliónál kevesebbe került. Néztem a filmet, és folyamatosan ámultam a vizualitásán. Ez alatt nem is csak a trükköket értem. Lehet nem ezzel kéne kezdeni, de előtte volt például a The Marvels előzetese, ami ugye 270 milliót taksál, és a Creator kinézetben oda-vissza veri. Hihetetlen a látványvilág. A sztori már kevésbé…

A történet a közeljövőben játszódik, ahol az emberiség, vagyis Amerika harcol az AI ellen, míg például a távol-keleti országok üdvözlik az evolúció új lépcsőjét. Ebben vesz részt a főszereplő, aki a múltja miatt egy olyan bevetésbe kerül, amiben az amerikaiak tudomására jutott új AI csúcsfegyver megszerzésére mennek katonák.

Gondolom a trailerből is lejött, hogy egy fiatal AI lány a “csúcsfegyver”, és a főszereplő önös érdekből nem pusztítja el, hanem közösen kezd menekülni vele. Nem akarok sokat lelőni a sztoriból, mert nincs sok a filmben. Mármint jól hangzik az egysoros tartalomban, hogy AI, de valójában ez csak egy hatalmas körítés, hogy a rendező jól kinéző dolgokkal vegye körbe a teljesen alap akciófilmjét.

Mindez nem is lenne baj, ha a fináléra nem esne szét teljesen még ez az egyszerű történet sem. Vagy hatalmas vágások vannak a sztoriban (erre tippelnék), amit pár utólag felvett mondattal pótoltak, vagy csak forgatókönyv volt szar, de a befejezésre sajnos megérkezett az “essünk túl rajta” érzés. Legalábbis írásilag.

A lényeg még így is mindenképp az lenne, hogy a film próbált nagyot markolni sztoriban is, Blade Runner, Akira, és Apocalypse Now lebegett a szemük előtt, amiből nagyjából csak az amerikai hadsereg ellenességet húzta alá sikeresen, de inkább 100 ilyen ambiciózus próbálkozás, mint a futószalag amit kapni szoktunk.

Amiben viszont nagyot húzott, az a kinézet. Nem “kapcsold ki az agyad és nézd” hülyeség, de tény, hogy a látvány miatt jöttem ki nagyon pozitívan. Eszméletlen mit ad a képhez, hogy kimentek a terepre és csak utána tették rá a CGI-t — a teljesség miatt nyilván hozzá kell tenni, hogy azért 1-2 LEDfalas megoldás is van benne. Edwards mindig is erős volt abban, hogy az arányokat érzékeltesse, és itt sincs máshogy, ha valami NAGY feltűnik, az mindig üt. Egyszerűen él a világ, amiben zajlik az ábrázolt harc. A sok apróság egyszerűen sokra megy, néha csak 2 másodperc VFX vágókép, és máris érezzük hol vannak, mi veszi körül őket.

Ami még extrán ad hozzá, mármint az olcsóság ellenére jól kinézéshez, hogy szinte az egészet Sony FX3-mal forgatták, és mégis elég filmesen néz ki, nem “Netflixesen”, vagy steril Marvelesen. Akit ilyesmi leköt, annak mindenképp lenyűgöző lesz ez a… most megnéztem pontosabban, 86 milliós film.

Filmeket ismerőknek hasonlatként ide a végére: a Children of Men – Elysium skálán valahol közepén helyezkedik el a Creator. Az első fele balra, a befejezése jobbra leng ki.

A film közepe felé van egy rajtaütés valami nagyvárosban, és csak arra tudtam gondolni, hogy úristen miért nem a filmért felelős Gareth Edwards kezébe tették a Ghost in the Shellt anno, a helikopter repülés teljesen azt idézte (az HBO Maxon levő Gits-ben 52 percnél). Rendes kiforrott sztori körül élhette volna ki vizuálisan magát, és kb. új kult film lenne a kezükben, míg a Creator nem lesz az, de egynek baromi szórakoztató volt, főleg az első felében.

Mission: Impossible – Dead Reckoning Part One

Kicsit bajban vagyok, mert részemről valamennyire értékelhetetlen a Dead Reckoning így, hogy csak a felét láthattuk. Hova viszik a karaktereket, mit akarnak esetleg mondani a főellenséggel? Ki tudja, egyszer csak vége a sztorinak, a pilotnak.

Idén ugye eléggé nagy trend lett ez a félbevágás, és kicsit borzasztó, hogy többnyire jól is hoztak, mert rá fog ugrani Hollywood újra, szerintem egy ideig több ilyen lesz a vásznakon, de én sorozatot itthon szeretek nézni, filmet pedig a moziban. Két teljesen más élmények számomra, más is az elvárásom velük szemben, és szomorú, hogy még jobban egybeolvadhatnak, főleg így, hogy nem fél év múlva lesz folytatás, hanem majd valamikor, hiszen egyik sincs még kész, nincs leforgatva már most.

Olyan szempontból sem szép ez a trend, hogy szerintem rosszul vágják el őket, az egyetlen aki felfedte nagyjából, hogy mi a tényleges története és a tét, az az új Spider-Verse, ahol látszólag felül akarják írni a “trauma a szuperhősség alapja”-trope-ot. Ezzel szemben a Fast X és ez is egyszer csak véget ért, előbbi cliffhangerrel, utóbbi “hogy oldja meg” kérdéssel.

Persze lehet, hogy nem a negatívumokkal kellett volna kezdenem, és páran csak legyintenek is, hogy “történet? minek, ez a Mission Impossible”, és valamennyire igazuk van, részben fantasztikus volt a film. Talán az utolsó igazi akciósztár hozta amit várunk tőle, és az akciójelenetek valami rohadt jók végig. Nem csak az elszállt kaszkadőr mutatványok miatt, hanem úgy összességében, a film első fele talán a legfun-abb Mission Impossible amit eddig láttunk, mivel működnek a poénok, a flörtölés, és az autós üldözés agyonver mindent, amit mostanában akciófilmben kaptunk (szomorúan elnézek a Fast X láthatatlan posztere felé).

A történet meg olyan amilyen. Nyilván egy macguffint nem lehet számon kérni a franchiseon, hiszen többnyire ez volt a mozgatórugó eddig is: meg kell szerezni X dolgot, amihez kellenek maszkok, meg lehetetlen helyzetekből kikászálódó Tom Cruise. Ellenben a történet nekem kicsit zsúfolt. Nem elég, hogy félbevágták a filmet, de még az első fele is túl sok mindent mozgat történetileg és karakterileg is. Egyrészt így a 7. filmben visszanyúlni Ethan Hunt kezdeteihez eléggé… ehhh, másrészt nem elég, hogy ahogy a trailerben láttuk, szinte mindenki visszatér, de sokat is foglalkoznak velük. Lehet ez sokaknak nem baj, de nekem kicsit elvett az élményből, túlságosan elcsúszott a fókusz, hiába remek minden, amit beleszórtak. De aztán jött az ugratás, és a vonatos jelenet, és visszatért a lelkesedésem is.

A tényleges sztorit direkt kerülgettem, mert szerintem az előzetesek is jól rejtegették. Van egy gonosz, de nem az a főgonosz, és láthatóan Ethan Hunt történetének tényleg jó lezárása felé tarthat a korábbi Mission Impossible filmeket néhol képileg is megidéző Dead Reckoning.

Indiana Jones and the Dial of Destiny

Indiana Jones és a nosztalgiajárat. Ez a magyar címe azt hiszem, és rögtön az első 10 percben fel is pattan a vonatra Indy, méghozzá egy olyan CGI pillanatot hozva, ami kétszázhússzal kiszakít a beleéléséből. Nem a trailerben is látott deepfakere gondolok, hanem a tényleges kocsikon futásra ennél a 300 millióba került filmnél.

A történet a szokásos kalandfilmes alapokra épül, van egy tárgy, amihez kell egy másik tárgy, amit csak úgy lehet megtalálni, ha előkerítenek egy harmadik tárgyat. Indiana Jones épp nyugdíjba vonul a tanárságából, a holdraszállók New Yorkban vannak, azaz 1969-et írunk, és még a keresztlánya is előkerül, hogy ugyan meséljen már erről a sors tárcsájáról. Aztán feltűnik pár náci, akik szintén ezt keresik, és indul a verseny a megszerzéséért.

Ennyi elég is talán sztoriról, ami szerintem teljesen elmenne egy Indiana Jones kaland alapjának amúgy, bár van benne felesleg, de nem húznám a béka segge alá. Az más kérdés, hogy a legeslegutolsó Indiana Jones filmnek elég-e amit letettek. Mármint részemről épphogy, de igen, viszont szerintem sokaknak leverésre kerül majd ez az alacsonyan levő léc.

Konkrétabban úgy írható le az Indiana Jones and the Dial of Destiny, hogy a legkiszámítottabb termék mostanában. Utálni nem tudom, mivel ha nem is moziban látva, de az Indiana Jones a gyerekkorom része, és jó volt Fordot látni, elment a film, jobban, mint az előző rész, a Kristálykoponya, szórakoztam közben, ellenben szeretni nem lehet.

Annyira kiszámíthatóan adagolják a nosztalgiát végig, miközben az új kaland is halad, hogy mérnökinek érződik, patikamérlegesnek, amit folyamatosan megfűszereznek valami régivel, hogy pengessék a húrt a tényleges rajongók szívében, pont amikor esetleg lanyhulna épp a figyelmük “itt eresztett a fókuszcsoport, ide kell még valami”. Semmi szenvedély. Semmi kockáztatás.

Ami meglepett, hogy a látványon nem érezni a ráköltött 300 milliót. Oké, a kezdő fiatal Indiana Jonesos borzalmas akciójelenet után van pár elfogadható, és sok helyre ellátogatnak a kaland közben, de megint oda jutok, hogy igazán leszólni nem tudom, viszont éltetni sem. Iparosmunka, ami valami miatt kellett a Disney-nek, de nem tudom nem azt gondolni, hogy Spielberg azért dobbantott a rendezéstől, mert egyszerűen sajnálta erre az idejét, öreg fejjel már mást akart mesélni. Bár ez valószínűleg vele sem lett volna kiemelkedő sajnos, de tett volna ötleteket vágásba és hasonló apróságokba, talán tisztábban követhetőbb lett volna az akció is, jobb a ritmus, pár kamerállás.. izé, jobb a rendezés.

Ford nyilván rendben van az öreg morgós Indiana Jonesnak, és nem csak a csekkért jött, például amikor a hajón a szívét is beleadja egy beszélgetésbe az kiemelkedő, ellenben a deepfake változata esélytelenül tekintett a kamerába, annyira hiányzott belőle a tényleges fiatal Ford sármja, még ha valahogy el is tudnánk fogadni, hogy az a valami egy ember. Phoebe Waller-Bridge kicsit túl úrinőnek tűnt ezekhez a kalandokhoz, de nem tudnom kit castingolnék a helyére, viszont a fő csapathoz verődik egy fiatal srác, Ethann Isidore, aki viszont nagyon jó, a karaktere remekül oldja a feszültséget folyamatosan.

Bírom James Mangoldot, aki rendezte ezt, de azért nem Spielberg. Nem tesz szart az asztalra, sőt, többnyire a jó oldalra kerül a mérleg nyelve nála, és mondom, ez a záró Indy elmegy, de… kicsit sok a de. Hiába haltak borzasztó halált sokan és szabadult el a történet a harmadik felvonásában, és rántja össze az addigi témákat (erről bővebben itt nyilván nem lehet semmit mondani itt fenn), egyszerűen túl biztonsági játék lett.

A kommentekkel vigyázzatok. A képek a trailerből vannak, és nem spoileresek.

No Hard Feelings

Szóval Jennifer Lawrence úgy döntött, hogy a Causeway-jel és ezzel tér vissza, és itt mindent bevállal? Mi történt, felfogadta Matthew McConaughey ügynökeit? A No Hard Feelings megpróbált érvényesülni a moziból, de még streamingről is kihalt “mocskos” vígjátékok zsánerében. Félig sikerült is neki.

A film ötlete láthatóan a helikopter szülőkből indult ki, na meg abból a hirdetésből, amiben ilyen emberek kerestek a fiuknak valakit, aki randizik vele. Mármint “randizik” vele, kimozdítja abból a félénkséggel teli agyonvédett buborékból, csigaházból, amikbe tulajdonképpen tették a nevelésével. Így fogadják fel Jennifer Lawrence karakterét, aki csak a szülőházát akarja megvédeni, és szüksége van a feladatért járó jutalomra.

A film elég látványosan osztható két részre, hiszen a midpointig az a lényeg, hogy az idősebb nő miképp szedi fel a teljesen tapasztalatlan, tulajdonképpen kisfiút. Mármint 19 a srác, de egy pillanatra sem tűnik felnőttesnek. Ebben a részben a poénok többsége működik is, ami bőven elég lenne egy ilyen vígjátékba. Aztán a második felére a No Hard Feelings átmegy egy dramedy-be, amibe… semmi poén nem jut. Érthető miért komolyodik meg a történet, így 2023-ban nem lehet árnyalás nélkül tolni, de ezt jobban is meg lehetett volna oldani.

Az egészben amúgy nem kicsit vehető észre, hogy azért nem csak a szülők a probléma, hanem hogy itt egy generáció, akik nem tudják mit kezdjenek a szexualitással. Nyilván nem mindegyikőjük, de a film közepe után van egy bulijelenet, amiben nagyjából szétoltják a “woke” kultúrát a csigaházuk védésére használó fiatalokat, azokat akik sírnak, hogy minek szexjelenet egy filmbe, és direkt félreértelmeznek poénokat is, hiszen hátha így zsebelnek vele egy kis like-retok áradatot.

Érdekesen egyensúlyozik a film a régi és modern kor között, igyekszik találni egy kiegyensúlyozottabb utat benne, talán pont ez is húzza le kicsit. Mármint a végére érzelmileg is fel kell nőni a történetnek, ami ugye onnan indult, hogy egy 32 éves nőnek el kell csábítani egy 19 éves srácot (és érezni is ezt a különbséget), viszont a komolyodás mellett sajnos elfogynak a poénok. Igazából nem is értem miért nem vették észre a készítők a törést, mivel ha nem is a kapcsolatban, de máshonnan lehettek volna poénok. Például Lawrence karakterének a barátai oldaláról maradhatott volna a humor, akik baromi jók a film első felében, mi a fenének felejtették el őket a végére?

Ami durva, hogy ezt láthatóan Lawrence választotta, mostanra azért biztos nem rábeszélték arra a szexualitás nélküli meztelen jelenetre, amit itt bevállalt, hanem talán még ő is íratta bele, egy végső csapás a f**pening utáni érzéseinek. De tényleg, az összes szexuálisan töltött jelenetben nulla a meztelenség, ellenben az a poén… aki eddig nem tud róla, az meg fog lepődni, én borultam ki a moziszékből.

A lényeg, hogy ez egy jó moziélmény, egy ideig nagyon szórakoztató, és a komolyodása sem borzasztó, emellett meglepett, hogy az általam annyira nem kedvelt túl kínos, szekunder szégyenes humornak mennyire a jó oldalán tudott maradni, pedig a témában benne lehetett volna egy ilyen mellényúlás.

- A múltba →

Kategória archívum: *******