Barbarian

Ilyen egy jól összetett, szórakoztató modern horror film? Az A24 szokta kapni az ívet, hogy köldöknézős az emelkedett horrorjaik többsége, néha tényleg az, ez viszont egy sima sztorit vezet le izgalmasan és néha viccesen.

Bár lehet a sima nem is írja le jól a helyzetet, mert úgy láttam, hogy a hype az “el sem tudod képzelni mi van a pincében, merre kanyarodik a film” dolog köré összpontosult, ami részben igaz, de előre szaladtam. A történet egy nőről szól, aki állásinterjúra érkezik Detroitba, de az airbnb amit kibérelt az egy borzasztó környéken van, és még van is valaki abban a házban, amit elvileg a nő vett ki.

Esős az éjszaka, és igyekeznek megmagyarázni azt is, hogy miért nem megy egy szállodába gyorsan (a Cinemasins effekt), de végül ott alszik az idegennel egy fedél alatt, és el sem tudjátok képzelni, hogy mi jön ez után. Vagyis nyilván nem akarok belemenni, mert tényleg akadnak meglepetések a film 3 felvonásában, amik közül a középső elég vicces.

Nyilván van benne modern társadalmi probléma, de hát a horrorokban mindig is volt, és kicsit túlságosan egyszerűen beszél arról, ebben hasonlít például a minap ekézett Don’t Worry Darlingra, ellenben a Barbarian bizonyítja, hogy a mesélés nagyon számít. Nem elég Az Üzenet egy műbe, aztán lehet hátradőlni, mint pár filmkészítő teszi, hanem azért igyekezni kell izgalmas közegbe tenni. Itt sikerült.

Nem ez az utóbbi 10 év legjobb horrorja, de a zsánerbe csak néha belenéző fejemnek nagyon szórakoztató, jól megcsinált darab volt, ami nem üldögélt sokat, hanem tényleg hullámvasutazta a nézőt.

human
írta
2022. 11. 30. 14:06
megjelenés
14
hozzászolás


Amsterdam

Két, az I. világháborúban megsérült katona Margot Robbieval bulizik Amszterdamban, nonszensz dalokat énekelnek és az egyikőjük beleszeret.

Később, de előbb Taylor Swiftet belöki valaki egy kocsi alá, és futniuk kell az említett férfiaknak. Margot Robbie sehol. Egyikük kezében virág a menekülés közben, amit az épp szakításban levő feleségének vett. Minden kicsit sepia színezetű. Nyilván gyanúsítottak, és bizonyítaniuk kell az ártatlanságukat. Egy kérdés merül fel, nem?

Mármint azon kívül, hogy Hollywood legszebb női feltűnnek Robbie mellett, tényleg, mit keresünk ott, miért hallgatunk két madarásztól világuralmi tervekről? Ki ölte meg a tábornokot? Mit tudott az öreg?

Gondolom eddig nem túlzottan érthető, de ilyen film. Három, az I. világháborúban jóbaráttá vált ember belekeveredik valamibe, vagyis gyanúsítottak egy gyilkosságban, és elkezdenek nyomozni, de valami hatalmas dologba botlanak. Mindez valamennyire megtörtént a valóságban is, onnan merített David O. Russell író-rendező. Nem akarom lelőni miről van szó, a film végén van a nagy felfedés, és hátha ti sem tudtatok erről, töriórán biztos nem oktatták (ha többet olvasnál róla).

A megvalósítása pedig valami katasztrofálisan… furcsa, viszont egyértelműen nem elbénázott hanem ez volt a koncepció, hiszen sosem tér el tőle az Amsterdam. Biztosan kisebbségben leszek ezzel, de egy darabig elég szórakoztató is. Igazából nem film-film, sokkal jobban hasonlít egy színdarabra, és ezt az előadásra is értve. Minden túljátszott, össze-vissza néznek a karakterek, mintha a színészek nem is lettek volna egy szobában, ugyanazon a napon a forgatáson.

A cselekmény da-da-darabos, és lehet még ezzel sem jellemeztem rendesen, sokszor csak úgy történik, nem pedig folyékonyan vonja össze a rejtélyt a karakterfejlődéssel. Szinte kísérleti, amit átleng egy heist-film szerű hangulat szatírába csomagolva.

Na csöpögtessünk még kicsit.

Az biztos, hogy nem tipikus, és nem mindenki kenyere, de nagyot markolt, érdekes volt, szórakoztatóan jó. Úgy tűnik pont fogékony hangulatban kapott el.

human
írta
2022. 11. 24. 12:46
megjelenés
3
hozzászolás


Bullet Train

Kiszúrtatok velem, túl nagy elvárásokkal ültem az “év legjobb filmjéről miért nem írsz” kommentek után Brad Pitt akciója elé! Mivel augusztusban és szeptemberben nem sok minden fért a programomba, így abelh ígérte be, hogy ír a filmről, aztán gondolom neki is tele lettek a mindennapjai, de végre megnéztem a Bullet Traint, és… korrekt, de semmi több.

A történet egy japán gyorsvonaton játszódik, ahonnan Brad Pitt “szerencsés” karaktere csak meg kell szerezzen egy bőröndöt, amiben pénz van. Ennyi a feladat, a bökkenő, hogy rengeteg másik bérgyilkos is van ugyanott, különböző célokkal. Így tör ki a sok félreértés közben a verekedés és néha a lövöldözés.

Mindezt a John Wick egyik rendezőjétől, attól aki képtelen egybentartani egy filmet. Mármint tényleg nem tudom máshogy jellemezni ami itt van, mint hogy szétszórt, tipikusan jó pillanatok vannak kitalálva, amiket valami vékony szál összeköt. Ez nem akció-komédia, hanem akció paródia, Uwe Boll minőség, csak jobb akciórendezéssel, és mivel veterán emberekkel van tele, így azok megmentik a színészvezetést.

A rendező amúgy korábban az Atomic Blonde-t hozta, és az is hasonló helyzet volt. A vágatlan hatású verekedés baromi jó benne, gondolom pár embernek megmaradt a szexjelenet, de azon kívül semmi. Itt ugyanez, némelyik akció fasza, 1-2 poén üt, 8-10 vicc viszont mellé. Az álbölcsességek paródiába emelik, de legalább nem négyfalaznak ki, hogy “kacsint-kacsint, értitek, ez nem komoly”. Ja és egyszerűen túl hosszú. Konkrétan a végső leszámolás egy 4. felvonásnak érződik, egy külön kisfilmnek,

Vicces, hogy mennyire jobb nála minden, amire hasonlít. Szerintem a Kill Bill és a korai Guy Ritchie munkásság (Ravasz, Blöff) lehetett a múzsa, meg valami ami most hirtelen nem ugrik be.

Bár lehet úgy tűnik szétoltottam, de részemről nincs így, egyszerűen csak elvoltam vele, jó nézni Brad Pittet ilyesmi szerepben, és ahogy már mondtam, néha jó az akció és a poénkodás, amit tetéznek a remek cameo-k.

human
írta
2022. 10. 07. 15:02
megjelenés
16
hozzászolás


Athena – csak style over substance?

Ennél jobb kezdő 10 percet lehet nem is láttunk idén, mint amit az Athena villant. Akik abban a képzetben vannak, hogy minden film egyforma közepes (vagy rosszabb) a Netflixen, azok 15 percet adjanak ennek szerintem. Meg amúgy is, akik nem ezt gondolják, de valamiért elment mellettük a film eddig.

A történet hiába komoly és aktuális, valahogy mégis picit halovány a megvalósítás fényében. Francia bevándorlókról szól, egy testvértrióról, akik különböző módon állnak az ottani rendszerhez, helyzethez amiben tartja őket a társadalom. Az egyik dedikált katona, nemrég tért vissza a frontról, igyekszik boldogulni a rendszerben, a másik bűnöző, aki a rendszer hibáin ügyeskedik, a harmadik pedig… elkeseredett, aki fel akarja égetni az egészet?

Ezek a férfiak vesztik el a 13 éves öccsüket, akit látszólag szétvert a rendőrség, és ez lobbantja fel a lángot a legfiatalabban a háromból, aki a kezdő percekben a fiatalság többi tagjával molotovot dobálva betör a rendőrségre és fegyvereket zsákmányol, hogy visszatérve a szinte gettós lakótelepére tulajdonképpen zavargást indítva követelje a rendőri brutalitás tetteseit. De a lángokat nem lehet megfékezni.

Az Athena erőssége mindenképp a megvalósításában rejlik, úgy ad pár gyomrost mindenféle mellélövés mellett. Konkrétan az 1917, a Children of Men és hasonlók nyomdokain halad, és a legtöbb jelenete 10 perces “vágásnélküli” megoldással üt. Beleértve ebbe az említett kezdést, a rendőrség lerohanását, ami iszonyat feszült lesz így. Igazából technikailag az a legjobb rész is egyben, de azért később is igyekeznek kihasználni a vágás nélküliség erejét.

Még konkrétabban vált az emberek között, aztán őket követi 10 percig az említett megoldással, de néha “hagyományos” filmesen ad információkat, rendes vágásokkal. És itt jön be a style over substance, mivel hatásosabb lenne, ha a sok “sétál valahova, mert keres valakit a káoszban” jelenet nem mindegyike lenne vágás nélkül, hanem csak a tényleg fontosak, mint a midpoint, vagy hát a kezdő percek. Ahogy a Children of Men is csinálta.

Közben meg mégis vitathatatlan, hogy még a tömegben keresős jelenetek is iszonyat ívekkel rendelkeznek néha, viszont egyben darabossá is teszik a filmet, hiszen kis túlzással egyformák a felvezetések-zenei és képi csúcsok, amik után kopp, aztán ismét ez jön. Hiányzik a közöttük levő változatosság.

Valójában meg sem lepett, hogy videóklipes világból érkezett a rendező Romain Gavras, örök kedvenc tőle a Justice – Stress, viszont tökéletesen illik a filmben érzett darabossághoz, a 10 percek egyben működnek, aztán valahogy össze kell kötni őket. Nagyjából sikerült egésszé tenné a filmet, de mégis a részletek erősek igazán.

Egyszeri élménynek eszméletlen az Athena, iszonyat jó volt nézni technikailag és történetileg is, a csúcspontjai elég magasan kiemelkednek a masszájából, de valami plusz mégis hiányzott. Az meg, hogy mennyire kéne már tenni valamit a pattanásig feszült társadalomban levő egyenlőtlenségek enyhítésére, arra jól mutogat.

human
írta
2022. 10. 05. 14:31
megjelenés
6
hozzászolás


Nope (Nem) – Sure, why not?

Elmentem rá első nap itthon, de egyszerűen meg voltam lőve az írással, egyrészt mert rohadt fáradt vagyok általában, másrészt mert itt a megszokott módon spoilermentesnek lenni szerintem baromi nehéz, mivel még a film zsánere is ellő dolgokat, olyasmit ami nagyon elvesz az élvezetből. A Nope nem úgy horror, amit megszoktunk a rendező Peele-től, bár van egy olyan 10 perc, ami atyaég, de… szóval majdnem írtam máris olyasmit, amit nem kéne, de inkább Nem.

A történet egy a Hollywoodnak betanított lovakat szállító farmot öröklő testvérpárról szól, akik látnak valamit az égen, és modern időkre valló módon reagálnak erre. Közben keretben egy majmos sitcom van, amiben elszabadult az állat, na meg egy kis cowboyos turista szórakoztató központ. És mindháromban ott vagyunk nézői elvárásokkal. Mást tényleg nem akarok elárulni.

A film nekem eléggé kettős élmény, mert az első óra kicsit unalmas és nem igazán épít karaktert, viszont a végére eléggé felpörög. Ezen kívül kettős amiatt is, hogy néha a dráma és a humor iszonyat furcsán keveredik benne. Nem Marveles, de nem is kemény helyzetek igazi humorral való lekezelése amit kapunk, hanem történik valami durva, aztán vágás érzés után mintha nem is csapódott volna le a szereplőkre a súlya.

Az biztos, hogy bár itt is fontos a generációs trauma és sok más, de érzésre mégis jelentősen eltér a Get Out vagy az I’ve Got Five On It (remix) párostól. Vagy csak a fényképezés miatt érződik még nagyobbnak a film.

Komolyan, fantasztikus volt nézni, de ez lehet kicsi placebo is, mivel tudtam, hogy IMAX kamerákkal forgatta Hoyte van Hoytema (Ad Astra, Dunkirk, Her), és a nappali jelenetek gyönyörűek voltak, az éjszakaiak meg még szebbek. Konkrétan előtte levő nap néztem meg a Sandman pilotját, és ég és föld a Nope javára (másnap a She-Hulkot…). Lehet néha unalmasak a jelenetek eleinte, de képileg jó volt nézni, és ahogy közeledett a tetőpont, úgy lett jobb az összhang is.

Igazából technikailag tetszett a Nem, de valahogy mégsem hengerelt le. Hogy is mondjam, korai Spielberg filmekből merít, de hiába játszik mindenki jól, valahogy az az élet hiányzik a végeredményből. Az utolsó 40-50 percben ez nem baj, de előtte igen. Vagy legalábbis számomra az volt.

Mindezek mellett teljesen nem tipikus nyári blockbuster élményt hozott. Ismét mondhatom, hogy ezt az évet még lehet visszasírjuk majd, de tényleg kísérletezgetőbb nagy filmekre is mehettünk idén, nem is egyre, szóval hiába lyukas a moziműsor, legalább nem csak King of the Monsters vagy Jurassic World: Akármi kaliberű cinikus “10 írós” semmik jöttek, hanem rendezőibb víziók. Ez picit mellé, de inkább 5 ilyen, amiből az egyik lehet telitalálat, mint 10 az előbb említettekből.

human
írta
2022. 08. 21. 17:09
megjelenés
41
hozzászolás


Cha Cha Real Smooth

Itt az új Garden State, avagy minden 15 és 25 közöttinek jött egy néznivaló, a nem oda tartozónak pedig kis nosztalgiajárat, csak modernebb zenékkel.

A története pofonegyszerű: a főszereplő fiatalon is az elérhetetlen idősebb szerelem felé kacsintott, és a főiskolát elvégezve is ezt teszi, de némi felnövéstörténet után rájön, hogy inkább a jelenjét szeresse, ne pedig egy képtelen vágyálmot. Nem lehet előresietni az életben. Ennyi. Konkrétabban fiatalok konfirmálásán lesz party-mester a főszereplő, és eközben beleszeret egy fiatal anyába, akit Dakota Johnson alakít. Ahogy próbál közel kerülni a nőhöz, úgy ébred rá lassanként a fent említett dolgokra.

Az egészet sújtja kicsit, hogy a főszereplő az író és a rendező is egyben, így a karakter korához köthető hibáin kívül nem meri jobban árnyalni a karakterét, akit amúgy nem is játszik olyan jól, bár az értetlen mosolya működik. Érdekes mennyire kilóg színészként a gárdából, de megértem, hogy miért nem engedte át másnak az alakítást Cooper Raiff, annyira személyesnek érződik a Cha Cha Real Smooth.

Nem tökéletes a film, de simán lepörög a játékidő, és ha valaki nem tartozik az említett korosztályba, nekik ott van Dakota Johnson empatikus kapcsolatnak, aki a fiatal srácot a végtelen és elhalasztott lehetőségek nosztalgiájaként nézi. Vagy lehet ez csak nekem adott jó kapaszkodót.

A Garden State kapcsolatot a remek soundtrack is tetézi. Popdalok ezerrel, de egy pár év tökéletes lenyomata a sok depressziós rap, amire úgy nézünk majd vissza 10 év múlva, mint a Garden State soundtrackre. Összességében kevésbé filmes a Cha Cha, mármint technikailag, mint az említett Zack Braff mű, de még elmegy, viszont nem lesz akkora hivatkozási alap.

human
írta
2022. 08. 09. 15:51
megjelenés
5
hozzászolás


The Lost City (Az elveszett város): az eltűnt kalandfilmek nyomában

Megfogod Sandra Bullockot és Channing Tatumot, aztán kidobod őket egy dzsungelbe. Ez csak jól sülhet el, nem? Főleg, ha a kalandfilmek felélesztésében veszel részt ezzel! Már persze az Uncharted mellett. Mindkettő siker, van remény végre a hasonló filmekre, és még a Jungle Cruise is ide kacsingatott nemrég ugye.

Meg kell becsülni a zsáner minden darabját, a Smaragd románcának szelleme velünk van újra (legalábbis ez ahhoz közelít, nem az Indiana Jones-hoz), csak épp a modern kor… 40-50 éveseihez igazítva? Sejtem, hogy kapni fogok a fejemre, ha nagyon lehúzom ezt a filmet, de igazából nem is tudom, a tényleges főbb problémám vele, hogy néha unalmas volt. Nem éreztem a kalandot.

Viszont simán elmegy a Lost City. Nagy éltetést nem érdemel, csak mert a zsáner újraindításában vesz részt, de ha ez lenne az alap minőség és évente 10 kalandfilm jönne, akkor szebb filmes világban élnénk (ide a meme képet a repülő autós jövőről). Az biztos, hogy ezt nem nézném újra, ha valami könnyed szórakozásra vágynék, szemben akárcsak egy Nemzet aranya első résszel, vagy épp a Smaragd románcával.

A történet egy romantikus regényeket író nőről szól, akit elrabolnak, hogy fejtsen meg egy szöveget, és némi segítséggel, de a könyveinek főszereplőjét alakító modell jön kiszabadítani. A menekülésből kincskeresés is lesz, és persze a pulzáló érzelmek sem maradnak el, azok amik lüktetnek és hullámzanak egy férfi és egy nő között. Amolyan két dzsungelidegen menekül a zöldben, és közben kalandokba keveredik a végeredmény, megszínesítve némi romantikus regényes felhanggal.

Ami meglepett, hogy a mellékszereplők simán ellopják a filmet. A modellnek Brad Pitt karaktere, Jack Trainer segít a szöktetésben, és simán lehetne egy spinoffot keríteni köré, bár enyhe MacGruber áthallások lennének talán. Na Pitt valami rohadt jó a szerepben, bár kicsit jutalomhülyülés az egész persze. Ahogy a gonoszt is iszonyat szórakoztatóan kelti életre Daniel Radcliffe. Amikor ez a két szereplő van a képernyőn, az arany, amikor a két főhős… az olyan fele-fele. Néha szórakoztatóak Bullockék, a “nesze-kapd el” párbeszéd például teljes mosolygás, viszont néha nagyon nullák. Utóbbin nem segít, hogy Sandra Bullock egyre több botox és makeup alatt már nem igazán tud mimikázni, így a Tatummal való kémia nehezen építkezik.

Ezen kívül még kicsit zavart a fényképezés is. Az a “minden világos, teljesen digitálisan zöld növényzetes” az egész, és néha teljesen zöldhátteresnek tűnt, erre megnéztem, és egy szigeten forgattak, rengeteg mindent tényleges helyszínen vettek fel. Na de nem úgy néz ki! Ez persze lehet csak nekem heppem. Egyáltalán nem realizmust várnék, csak valahogy természetesebben színest. Például tudom, hogy ez az Indy kép Európa, máshogy zöld, de nézzük meg a legfelsővel váltva őket. Vagy akár a modernebb Rum Gone-t is emlegethetném.

De mindezek ellenére tényleg simán lecsúszik (ott) a film, és egyáltalán nem földbe döngölésnek szántam a fentieket, többször elvigyorodtam rajta, csak talán többet vártam egy picivel.

human
írta
2022. 06. 14. 12:45
megjelenés
17
hozzászolás


Hustle: Sandler komolykodik

Az a helyzet, hogy ebből az Adam Sandlerből kérek többet, és az ilyen Netflix termékekből. Nyilván a gyengém a Hustle-höz hasonló sportfilm — bár nem írtam róla, és azért más, de az American Underdog is nagyon bejött nemrég –, szóval valamennyit le kell vonnotok a lelkendezésből, de rohadtul feelgood a Mindent egy lapra.

A történet egy a Sixers csapatnak nemzetközi kosaras tehetségeket kereső ügynökről szól, aki épp elő akarna lépni segédedzőnek. Mindig is ez volt a vágya, de amikor a klub új vezetés alá kerül, akkor visszakényszerítik az utazós életmódba. Egy elmaradt játékosnézés helyett utcai játékot nézve talál egy csiszolatlan gyémántot, akiben nagyon hisz, de senki sem csatlakozik hozzá ebben, így mindent feltesz egy lapra és maga készíti fel, mutatja be az NBA csapatoknak, nem kevés nehézséggel.

Nyilván leegyszerűsítettem a játékosok NBA-be jutásának folyamatát, de nekem úgy tűnt, hogy igyekeztek valamennyire hihető történetet összetenni, szóval a sport rajongóinak kötelező, már csak azért is, mert rengeteg jelenlegi és volt kosaras is az arcát adta hozzá kisebb szerepekben. Aki pedig csak a sportfilmeket bírja, annak is simán érthető mindig a személyes tét, szóval bőven nézhető ebből a szempontból is a Hustle.

Az egészben nem a történet csavarossága a lényeg, hanem az elmesélés módja. Egyrészt mert hiába rohadt gazdag Sandler, valahogy hihető a sors és saját korábbi döntései által vert kisember szerepében. Nem Oscar-t akart itt húzni, csak mutatni egy valamennyire átlagemberes történetet a kitartásról. Sajnos pont a felfedezett kosaras tehetséget alakító Juancho Hernangomez nem volt az igazi. Elment a szerepben, de az őt nyomasztó nehézségekből semmi nem jött át.

A kinézet szempontjából is simán a jobb Netflixek közé sorolható, most épp ellenpéldának a borzasztóan fényképezett The Bubble ugrott be. Ez valamennyire kilóg az átlagjukból ebből a szempontból. Nyilván a zsánere miatt a tempójához volt kottájuk, és szerencsére nem túlnyújtott a végeredmény, sőt, meglepett, hogy a lezárásnál mennyire kapkodtak, amit a negatívumok közé tennék.

Nem váltja meg a világot a Mindent egy lapra, de kellemes volt nézni, a kiszámíthatóságával is feldobja az embert ha épp olyanja van, de meglepni sosem fogja. Hogy is mondják ezt… comfort food. A remek húsleves filmes megfelelője.

human
írta
2022. 06. 12. 15:02
megjelenés
10
hozzászolás


Risky Business (Kockázatos üzlet)

A Maverick miatt kedvem támadt pár régebbi Cruise filmet megnézni, vagyis újranézni, és rögtön azt vettem elő, ami tulajdonképpen a színész tényleges sztárbelépője volt, hiába csinált 1-2 filmet előtte. Na meg szól benne a Tangerine Dream is szinte végig, ami legalább akkora soundtrack húzás, mint a Tron: Legacy-ben a Daft Punk.

Eléggé fiatalon láttam utoljára, és bevallom nyilván csak az elején levő karaoke rémlett belőle, hiszen az ikonikus, na meg a vonaton szeretkezés rész. Derengett még, hogy a főszereplő a szülei elutazásakor kuplerájt csinál a házából, de hogy miképp, az nem igazán.

Na nem is történik sok minden pluszban, Cruise végzős gimnazista karaktere összejön egy örömlánnyal, nem tud neki fizetni az éjszakáért, ami beindítja a bonyodalmakat, és ez végül tulajdonképpen az említett bordély megnyitásához vezet, aminek nyilván következményei vannak, de a főszereplő addigra már elkezd kitörni a korábbi kicsit rákényszerített szerepéből, és megtalálja a saját hangját, aminek segítségével tudja ezeket valamennyire kezelni, főleg a saját reagálását rájuk.

Igen, egy régebbi, szexszel teli tinivígjátékról van szó tulajdonképpen, csak komolyabban, sötét komédiásan, a remek Amerikai pitéhez (vagy Porky’s-hoz) képest ez hagyományosabb filmesebb. Bár a korát a rendezésen, főleg a színészek irányításán és előadásán, na meg a vágáson érezni egészen addig, amíg be nem indul a cselekmény, fel nem tűnik Rebecca De Mornay, de utána egyszerűen fun az egész.

Nyilván szatirikusan áthatja a gazdag-szegény ellentét, a legviccesebb ebből a szempontból az amikor az életveszélyes autós üldözés közben az életét sínen érző srác a dolgozatán aggódik. Nem mindegy ki milyen helyre született, mivel áll neki az élethez. Ez megfejelődik a kapitalizmus már-már realista bemutatásával. Viszont mindezek ellenére a fő téma a tinik frusztráltsága a felnövéssel és hormonokkal, na meg a családi elvárásokkal szemben. Szerencsére mindezek közben sem nem felejt el szórakoztatni a Kockázatos üzlet.

Maga a film amúgy iszonyat szép, bár ezt a mostani minden digitális korszak mondatja velem valószínűleg, mert hiába az újrascannelt blu-ray-t néztem, itt semmi sem tűpontos, és a színeknek is van kis karaktere, viszont ettől sokkal mozisabb a Risky Business nyelvezete, ami kell is, hogy ne tűnjön olcsónak a gazdagság ábrázolása, amiben a főszereplő fel sem fogja milyen természetesen mozog.

Viszont tényleg néha a karakterek csak “átlagosan” álldogáltak beszélgetés közben, vagy nem volt jó társalgás lendülete, amit kicsit az író-rendező Paul Brickmanre fognék, aki a saját gyerekkorából merített sokat, bár talán nem az örömlány részt. A szimbolika is eléggé az orrunk alá van dörgölve néha, a szeretkezés közben gyerekkori képekre mászó kamerától a megreped tojásig. Ezen megvalósítás alapján tippelném, hogy nem csoda az elég rövid munkássága, de hatalmas mellélövés lenne, ezzel a hatalmas anyag sikerrel a háta mögött simán kapott volna még pár munkát. Valójában író rendezőként a film végét meg kellett változtatnia és emiatt kiábrándult a szakmából nagyjából – érdekes az egész sötétebb vég sztori.

A szereplőgárda viszont remek. Az a durva, hogy mennyi “tipikus” Tom Cruise megmozdulás van a filmben, amiket utána az egész karrierjében sikeresen használt. Ezzel cipeli is a Risky Business-t, bár nem folyamatosan uralja a vásznat, de amikor “kitör” néha, akkor látszik a sztár. Rebecca De Mornay pedig tényleg istennő volt itt, és nyilván nem főszereplőként nem kaphatott sok karaktermélyítést, de azzal jól bánt. Ami viszont teljesen meglepő volt, hogy Joe Pantoliano alakítja az örömlány stricijét, és ezzel mennyire lopja a showt. A telefonbeszélgetésnél Cruise és Pantoliano között már nem csak mosolyogtam, mint addig, hanem hangosan felnevettem, ami azért magányos éjszakai mozizás közben ritka.

A végére? Nyilván mindenkinek kell egy kis What the fuck.

human
írta
2022. 06. 01. 15:02
megjelenés
10
hozzászolás


Top Gun: Maverick – highway to the dangerzone

The end is inevitable, Maverick. Your kind is headed for extinction.

Ed Harris a film első fél órájában mondja a fentit, és elnézve a filmipar trendjeit, ez alatt simán értheti a Top Gun Maverickhez hasonló blockbustereket is. Nem csak ez az egy kiszólás marad egy korszak végére, de Tom Cruise végig hajthatatlan marad, a filmben és hát idekinn sem enged! Az utolsó sztárok egyike kőkemény végig, még ha most az átlagosnál kicsit többet önreflektálna is.

A történet, nos, Maverick valami ultragyors lopakodó tesztpilótája, Iceman (tengernagy? nem emlékszem, valami ultramagas rang) csak ide tudta a lázadó “ifjút” beprotezsálni. Viszont amikor úgy néz ki, hogy a tengerészet legjobb pilótáinak egy szinte lehetetlennek tűnő bevetésre kell menni, akkor bizony csak Maverick az, aki erre képes felkészíteni őket, így visszatér a Top Gun programba oktatóként. Nyilván betartva minden szabályt. A legtipikusabb történet előállt?

A fiatalok között ott van Goose fia, és még Hangman is, aki tiszta Iceman. Na meg Bob. Meg… szóval van egy csapat tökös pilóta, és az öreg csávó ráébreszti őket, hogy a háború nem faszméregetésből, hanem vérre menésből áll, ahol nem az a lényeg milyen technológián ülsz, hanem hogy miképp vezeted a gépet! Ez az a tényező, ami mindig felül tud kerekedni. Aki realitást vár, az most zárja be a bejegyzést, és nehogy elinduljon a filmre.

A Top Gun: Maverick azon nosztalgiajáratok egyike, amik nem csak felidézik a múltat, nem csak mutogat, hogy “emlékszel ez vagy az de jó volt”, de rendesen építkezik is rá. Foglalkozik azzal, hogy ennyi év “lázadás”, maximumon égés milyen hatással van az emberre, mennyire magányos életet jelent. Ennek feloldozása közben pedig még egy rendes film is elfért mellette, ami nem csak újraveszi az elődjét.

Nyilván nem merném negatívan említeni a Tony Scott által rendezett első részt, gyönyörű hangulatbomba még mindig, de a folytatás néhol természetesen megidézve az eredetit (van félmeztelen labdázás!) mer egy kicsit más lenni, megtalálja az egyedi hangját. Igazából remek ötlet volt Joseph Kosinski-re bízni, mert ha valamihez ért, az pont a tökéletesen kiszámított hihető látvány, vagy hogy fogalmazzam meg. Szerintem egy design mester, elég megnézni az Oblivion-t vagy a Tron: Legacy-t.

Azért nem rózsaszín szemüvegben nézve természetesen feltűnik, hogy a “cold open” után a cselekmény iszonyat nyögvenyelősen indul be, talán a vágás miatt, viszont a végére összekapja magát, és ismét azzal jövök, igen, hogy moziélményként működik. Eszméletlen ennyi fizikai trükköt látni a hatalmas vásznon. Nyilván itt is akadnak zöldhátteres jelenetek, nem tudom, de sokat ültek a tényleg fenn levő gépeken a színészek, és a földről is jó pár jelenetet vettek fel. Ez mind ott van, elsuhan előttünk, ami miatt meg tudtam bocsátani a da-da-darabozást.

Kellenek az ilyen blockbusterek, amik kicsit mások, amik felidézik a csapongóbb de színesebb palettát. Ez is fantázia természetesen, Mavericket nem is tudom hányszor ítélné el a katonai bíróság, annyi parancsszegés van itt, de közben meg jó nézni.

human
írta
2022. 05. 28. 04:13
megjelenés
25
hozzászolás


Doctor Strange in the Multiverse of Madness

A meglepetéseket semmiképp sem akarnám elrontani, szóval spoilermentes kritika, ahogy mindig, csak most valamiért extrán kiemelem ezt. Viszont így nagyon nehéz értelmesen a film érzelmi központjáról írni.

Ami biztos, hogy itt az új Marvel-film, és néha úgy éreztem, mintha a netes kritikára is reagáltak volna vele, bár inkább Sam Raimi rendezésének tudnám be, hogy így sült el. Konkrétan: nincs minden viccel elütve. Van humor a filmben, de minden látható képtelenség normálisan van kezelve, nem erőltetik a kikacsintós “mi sem vesszük teljesen komolyan ám” hangulatot. Igen, olyan, mint Raimi első két Pókember filmje. Lehet ez megosztja a rajongókat is?

A történetről elég annyit, hogy egy démon üldöz egy fiatal lányt, aki képes a multiverzumok között mászkálni, mivel le akarja szívni a képességét. Doctor Strange pár társával pedig segít neki, ami nyilván azzal jár, hogy maga is kiköt egy másik univerzumban, olyanban ahol a piros a menj és a zöld az állj. Izé, tényleg nem akarok több mindent ellőni, de ez a terep bizony a kesztyű levételére is terepet ad a hősök kapcsán.

Vicces, hogy azt hittük micsoda Loki-sorozat kapcsolódások várhatóak itt a Multiverse of Madness cím alapján, erre valójában több szálon is megérkezett a tényleges folytatása az Endgame-nek, és a Marvel sorozatok közül talán a WandaVisiont érdemes megnézni hozzá. De utóbbi sem kötelező, természetesen minden fontosabb dolgot elárulnak a filmen belül is!

Ami mindenképp érdekes, a film megvalósítása, hiszen azon alkalmak előtt ülhetünk, amikor egyedi rendezőre bízták a munkát, akit nem egy 2 milliós indie filmtől rángattak el, és aki így minden MCU szabály és kötöttség között is képes volt valamennyire kivillantani a szemfogát. Még az akciójelenetekben is! Ugye képesek voltak erre még páran, nem akarom A Nagy Raimi zászlót lengetni, de a film második felében egyértelműen látszott, hogy nem mindent a Marvel VFX csapat tervezett el 5 évvel a forgatás előtt (túlzok nyilván).

Nem fogom a horror jelzőt nagyon dobálni, egyáltalán nem tartanám ezt a ‘Marvel filmek horror kirándulásának’, de letagadhatatlan, hogy némelyik jelenet azért abból a zsánerből merített ezúttal. Nekem a Carrie-Terminátor hatású menekülés jött be a legjobban, iszonyat hatásos volt. És mondom, nem erőltették minden esemény humoros feloldását a vérengzés közepén. Mármint… ööö… ha nem is horror a film, azért a 14 éves gyerkőcök lehet meglepődnek majd néhol.

Viszont összességében eltartott egy ideig, mire rendesen be tudott indulni a cselekmény és Raimi keze felvillanhatott, mert a sok magyarázás helyett már a cselekedetek is számítottak, szóval valójában míg a film második fele nagyon szórakoztató, és van benne pár épphogy az eddigi MCU-val kompatibilis húzás, mire addig eljutunk az kicsit döcögős, és ott még a Marvel csapat kezét is jobban éreztem. Na meg ott van az is, hogy ez a “bármikor feltűnhet rég látott esetleg halott karakter más univerzumból”, amit megfejel, hogy bárki lehet alakváltó, nos bár kreatívan lehet egyben tartani, de nézőként kíváncsi leszek mi sül ki a dologból hosszabb távon.

Még a végére: 2 jelenet is van a végén, amiből viszont az egyik teljes kikacsintás Raimi rajongóknak. A kommentek között biztosan lesznek spoilerek. Óvatosan!

human
írta
2022. 05. 06. 21:01
megjelenés
57
hozzászolás


Ambulance – koherens káosz

Nem tűnt messzire Michael Bay, volt tőle 6 Underground pár éve, de az új mozifilmje megerősítette, hogy a víziója töretlen – itt most nem azt mondom, hogy jó vagy rossz, de megnézed ezt a filmjét is, és teljesen Bay.

Igazából az is vitathatatlan, hogy manapság már teljesen más a mozis színtér, mint 10 éve, így szépen-lassan felértékelődik egy ilyen film is, sőt, ez az április teljesen a “régi idők” blockbustereit fogja idézni most. Konkrétabban úgy mondanám, hogy az Ambulance nem jó-jó, viszont rohadt szórakoztató, nem csak Bay, de a teljesen elszabadult Jake Gyllenhaal miatt is. Sőt, még az új Mátrixban megutált srác is javít, bár neki jutott a “simább” szerep.

A történet? 2 óra pörgés. Oké, van kis alapozás, leégett tengerészgyalogos a rákos felesége műtétjére akar pénzt szerezni, és felkeresi rég nem látott testvérét, aki belerángatja egy bankrablásba. A fejenként 8 milla könnyű megszerzése helyett lövöldözés tör ki, és a két testvér közösen menekül egy mentőautóban, ahol hátul a mentős próbálja életben tartani a zsarut, akit ők lőttek le. Utánuk egész Los Angeles, meg az FBI, meg a ki tudja még ki mindenki, és egy hatalmas kutya is.

Már az alapozás közben sem pihent egy másodpercre a kamera, egy beszélgetés közben is körbejárt, de ami a lövöldözéstől történik, az a Speed speeden. Tele van képtelenséggel, aki nem bírja Michael Bay későbbi műveit az szerintem ne erőltesse, nem tért vissza a Szikla korszakához hirtelen a rendező, ellenben nekünk többieknek baromi vicces hullámvasút, tele hülyeséggel, keménységgel (idézőjelek), és a brillírozó Jake Gyllenhaallal.

Tényleg vicces valahol, hogy az Ambulance szanaszét szedhető lenne logikával, például hány zsaru hal meg egy sebesült társuk megmentése közben? Vagy úgy konkrétan minden jelenet rohadt fura, hogy ránézésre teljesen az ugrott be: Bay kiment a szokásos “ez cool” “az cool” jeleneteket forgatni, ugye volt egy fő történetük, és az egész a vágószobában állt csak össze, nem pedig a preprodukcióba terveztek el mindent rendesen.

Konkrétan Jake elmondta, hogy az egyik helikopteres jelenetet teljesen random forgatták. Bay szólt, hogy szerzett két helikoptert, hajtsanak, jó lesz. Elsőre remek PR sztorinak tűnik, de nézed a filmet, és látod, hogy az LA folyónál történő helikopteres jelenet valahogy kilóg, össze-vissza repkednek, Jake mindig máshonnan lő rájuk, egyszerűen nem illeszkedik rendesen az ottani sztorihoz… és mégis kellett. KELLETT.

Míg a Moonfallnál azt éreztem, hogy baszki, ilyen filmekkel nehezen csábítanak majd vissza nézőket, addig most ennek teljesen az ellentettje áll fenn. Elszállt, idióta film, minden héten nem mennék ilyenre, de most kellet Bay. Bár van némi érzelmi töltete az AmbuLAnce-nek, de az eléggé elnagyolt, és nem veszi magát komolyan egy percre sem. Na meg végig pörög.

human
írta
2022. 04. 09. 03:21
megjelenés
17
hozzászolás


Apollo 10½: A Space Age Childhood

A sok “nem film” dobálózása közben nem lenne tisztességes, ha az Apollo 10½: A Space Age Childhood nem kapná meg, hiszen ez csak egy korlenyomat amit végignarrálnak, miközben rengeteg apró pillanatot bemutatnak az 1960-as évek Amerikájából.

A történet… az nincs. Houston, 1960-as évek, az űrverseny, a zajló vietnámi háború, és a felnövéstörténet. Vagyis a történet szót át kell húzni, mert az nincs benne. Egy NASA-nál logisztikusként dolgozó férfi családjának legkisebb tagjáról szól, aki ott nő fel, egy fejlődő országban, ahol még nincsenek gyerekvédelmi szabályok, és minden nő csak ontja a gyerekeket, zajlik a baby boom.

Viszont van egy központi álom, ami lehet a háborúk árnyékában született, a Holdra tartó verseny fontos része volt a hidegháborúnak, de mégis remény adott egy szebb jövőre, amit a technológia segít. Amikor még el lehetett hinni, hogy jobb lesz a jövő. Érdekes, mert a filmet készítő Linklater teljesen nosztalgikusan simítja el a rossz részeit a múltnak, de közben azért mégiscsak bemutatja azokat, a lég és vízszennyezést, az erőszakos gyerekjátékokat, de még az űrprogram kritikája is elfér benne.

A jelen mindig a múltra épül, nem lehet csak visszafelé nézni, hogy “régen minden jobb volt”, hiszen valójában nem is emlékszünk pontosan a múltra, csak egy változatára. Innen persze akár azt is lehet mondani, hogy a jelenre majd mi is nosztalgikusan nézünk vissza, amit épp átélve lehet segít kicsit máshogy nézni azt ami történik velünk.

Hogy a gondolatain felül milyen a kész mű? Az első óra nagyjából remek, ha az embernek kedve van a kényelmes múltba révedésre, de utána a harmadik harmad eléggé leül. Egy év múlva meg ha eszünkbe jut az Apollo-10,5: űrkorszaki gyerekkor, akkor majd azt mondjuk, hogy kellemes nosztagiabomba volt, aláhúzva amit láttunk benne.

human
írta
2022. 04. 04. 18:13
megjelenés
Ide te kellesz!
hozzászolás


CODA

A CODA azokat jelöli, akik a siket szüleikkel ellentétben hallanak. A film főszereplője is egy ilyen tini, aki világ életében a halász családját segítette, folyamatosan fordított nekik, de nyilván ahogy közeledik a középiskola vége, úgy kezdenek a saját álmai is kristályosodni.

Az előbbiekből gondolom egyértelmű, hogy egy felnövéstörténetről van szó, amit a fenti helyzetbe csomagoltak. A lány láthatóan énekes akar lenni, és a tanárja szerint is megvan benne valami plusz, viszont akkor magára kell hagynia majd a szüleit, ezt a problémát húzzák el a tetőpontig, amibe még egy tini szerelem is belefér.

Igazából semmi nincs erőltetve vagy túltolva itt, amit mindenképp az erények közé sorolnék, vagy legalábbis könnyen beleeshetett volna a sajnálat csapdájába a CODA, de a teljes természetességbe ment. Vagyis talán egy idealizáltba, mivel annyit emlegetik, hogy csúfolás így meg úgy, de nagyon keveset mutatják ezt, ahogy a feloldozását is. Az igazi érzelmi központ mindenképp ott van, mint egy átlagos ilyen felnövéstörténetben, miszerint hagyni kell kirepülni a gyereket a fészekből, a saját álmait követni.

Nézés közben inkább az lepett meg, hogy mennyire tévésorozatos az egész kidolgozása, egy aranyos és érzelmes remek indie film, ne értsetek félre, de nem is több ennél. Konkrétan az iskolai jeleneteket mintha más vette volna fel, mint a halászhajón játszódókat.

Az egyetlen ami tényleg erős volt benne az a harmadik felvonás, amikor ráfeküdtek a lány és a családja közötti eltérésre annak első fellépésekor. És utána is. Ott bizony ment a nem hatásvadász, hanem simán jó lélekhúr pengetés. Ahhoz viszonyítva minden más kicsit elnagyolt volt, legyen az a szerelem vagy épp a halászat konfliktusa. Bár itt is akadt rengeteg vicces és jó karakterpillanat.

Mindezek alapján a téma lélekmelengető kidolgozása miatt járt ide az Oscar jelölés, nem másért, mert képileg, és ‘erőileg’ ez elmaradt egy Manchester By The Sea vagy hasonlótól, bár egy Green Book… A CODA bizony a nem rossz, de a nagyoktól azért messze levő Me and Earl and a Dying Girl vagy a Perks of Being a Wallflower mellé illik, nem pedig a legnagyobb filmek közé. Ideje tarolnia gondolom.

Élveztem, az erején aranyos volt és a záró 30 perc nagyon működött, tényleg nem akarnám, hogy valaki iszonyat lehúzásnak lássa az előbbieket, bőven nem közepes a CODA. Na meg mostanra egy kicsit a “tényleg ez kapott Oscar jelölést” rácsodálkozás csökkentette az élményt azért.

human
írta
2022. 03. 24. 04:12
megjelenés
8
hozzászolás


Don’t Look Up (Ne nézz fel!) – csak előre a tévére!

Adam McKay önmagában megérne egy cikket, azaz hogyan lesz Will Ferrell egyik házi rendezőjéből Oscar-győztes, kétszeres Oscar jelölt, plusz mellesleg egy olyan sorozat executive producere, mint a Succession. Amellett viszont semmiképp ne menjünk el, hogy a karrier-pálfordulás óta elkövetett három filmjéből pont a legelső, a The Big Short lett a legjobb, legérettebb darab, de szerencsére a Don’t Look Upban sikerült ismét letekerni a Vice-ban túltolt kínos humort és felesleges kikacsintásokat. Nem teljesen, de az előjelek ismét kedvezőek voltak.

A Don’t look up egy katasztrófafilmes sztárparádé, és ráadásul az abszolút fogyasztható kategóriából, ami azért a Netflix esetében közel párját ritkító eredmény. Az pedig, hogy sikerült megnyerni Leot a főszerepre, különösen izgalmassá tette a projektet a kezdetektől. Sokszor leírtuk már, de ismétlésképp érdekes lehet, hogy a sztárstátusz a 2000-es évek elején leáldozott Hollywoodban, de DiCaprio az utolsó olyan fecskévé nőtte ki magát, aki valahogy mégis talpon tudott maradni ebben a minőségben és egymaga beviszi a moziba a nézőket. Ennek tükrében az ő szereplése két alternatívát vetített elő: a. a Ne nézz fel olyan bravúros forgatókönyvvel bírt, amire nem tudott nemet mondani, vagy b. a sztori erősen rezonált a szívéhez olyannyira közeálló klímakatasztrófa témájával.

B. Bé bé béé. A sztoriról spoilerek nélkül sokat nem írnék, röviden annyi elég, hogy Leo és JLaw felfedeznek egy bolygógyilkos meteort, ami jó eséllyel kiírthatja az emberiséget – ha ütközik a Földdel. Erre fűzik rá a nagyon durván szatirikus történetet, ami az emberi hülyeség legmélyebb bugyraihoz gyűrűzik. És azt ne vegyük el tőle, hogy teszi ezt rendkívül kreatívan. Gyakorlatilag a két és negyed órás műsoridő nonstop kifigurázása a mai társadalmi jelenségeknek minden oldalról: van itt blőd, manipulatív tévéműsor, politikailag végtelenül inkorrekt háborús hős, ostoba – de valamiért közérdekű – celeb magánéleti baromságok, elszállt techguru, Trump analógia és szürreális nyereséghajhászás a katasztrófát meglovagolva.

Na már most ez így felsorolva is kapásból sok, és talán ez az első ok, amiért a film annyira nem működik. McKay megpróbál a jelenkor szinte összes társadalmi, politikai csapdájára reflektálni, amitől a film rendkívül tömény (de mégsem sodró lendületű) és elkerülhetetlenül epizódikussá válik a kvázi gagek sorozatától. És nem mellesleg az egészet olyan humorral fűszerezi meg (Jonah Hill agymenései pl.), ami sokaknak túl hamar fekszi meg a gyomrát. A film a fentiek miatt látszólag felszínesen kapargat sok témát, de mégis mire úgy-ahogy összeáll egy egésszé valahogy nehezen emészthetővé válik… mivel sok ember nem is igazán szereti, ha nyíltan leckéztetik, vagy éppenséggel a világnézeti meggyőződéseiket rugdossák. A Don’t Look Up ebben pedig egészen szemérmetlen, vagyis McKay szerint a népesség nagy része komplett idióta, aki szemellenzővel a fején rohan a vesztébe és rántja magával az egész bolygót. Mivel nap, mint nap mindenhol ezt látod, hallod, tapasztalod, valahogy sok újdonságot tényleg nem sikerült becsempészni a történetbe.

Ennek ellenére ez végre egy ütős(ebb), jó Netflix mozi, rengeteg okos ötlettel, technikailag profi megvalósítással, helyenként ha nem is kiemelkedő, de mindenképp maradandó színészi produkciókkal és egy ügyes analógiával, ami manapság a klímakatasztrófától a Covidig bármire ráhúzható. Szatíraként pedig maximálisan megállja a helyét.

abelh
írta
2022. 01. 12. 13:21
megjelenés
46
hozzászolás


Spider-Man: No Way Home… azaz Spider-Man: Endgame

Igazából spoilerek nélkül iszonyat nehéz írni erről a filmről, de megpróbálom. A kommenteket sem annyira javaslom kivételesen, még ha kerülgetik is a forró kását, akit érdekel egy hatalmas fejezet lezárása Pókember életében, az menjen el rá, aki bírja a karaktert az szintén, aki jó.. áh csak sorolhatnám.

A lényeg, hogy az utóbbi hónapok MCU felhozatala után egy “régi” karakterrel ismét szórakoztató darab érkezett a mozikba. Nem új klasszikus és viszonyítási pont a franchiseon belül sem, de jó volt nézni… olyasmi okok miatt amiről nem tudok spoilermentesen beszélni.

A történet ugye onnan veszi fel a fonalat, hogy a Far From Home végén Alex Jones felfedte Spider-Man személyazonosságát, az egész világ megtudta Peter Parker nevét. Ez igazából nem annyira sok bonyodalmat hozott, és nagyon halványan ment bele a közösségi média által irányított közvélemény kérdésébe, pedig itt volt a magas labda. Még így is arra jut Peter Parker, hogy jó lenne ha senki sem tudná a személyazonosságát, és elmegy Doctor Strange-hez egy felejtő varázslatért, ami balul sül el, emiatt a multiverzumból elkezdenek megjelenni más gonoszok, akik tudják Pókember személyazonosságát.

A fentiek mind benne voltak az előzetesben, azért mertem nyugodtan ellőni, de tovább tényleg nem mennék. Bár olyan érzés, mintha csak összefogták volna a régi gonoszokat, és kapnák egy fanservice-t, amire legtökéletesebb példa lenne, hogy Dafoe karaktere benyögi a meme “I’m something of a scientist myself”-et, valójában ügyesen kezdtek is valamit a helyzettel. Tulajdonképpen helyre tették a karaktert, mindent összerántottak a múltjából, több film történetével zsonglőrködve, hogy a végére ismét képregényhű lehessen Spider-Man, végképp kilépve az eddig ráhúzott “új Iron Man” irányból. Ebből a szemszögből nézhető a záró 10 perc, és tulajdonképpen ismerhető el, hogy mekkorát markoltak. Mindezt úgy mondom, hogy némelyik érzelmi csúcspont a kicsit darabos megvalósítás miatt lepattant rólam, mégis el kell ismernem a teljesítményt.

Azt gondolom mondanom sem kell, hogy némelyik visszatérő gonosz az eredeti színészével mekkora alakítást nyújt. Nyilván egy Dafoe vagy Molina ismét odateszi magát. Sőt, a Shang-Chi vagy Eternals, vagy épp a Black Widow után jó olyat írni, hogy a végső csata nem ásítós. Abba mondjuk nem mennék bele, hogy az egész alapfelállás mekkora hatalmas lyukakat jelent, ha elkezdünk logikusan nézni a cselekményre. A No Way Home az érzelmi beatekről szólt, aki nagyon logikával ül elé, az mindenképp koppanni fog, nekem is elvett néha az élményből.

human
írta
2021. 12. 17. 04:03
megjelenés
60
hozzászolás


- A múltba →


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.