Ant-Man and The Wasp – ilyen egy filler

Ha eddig majdnem 20 film alatt nem lett volna nyilvánvaló, hogy az MCU egy sorozat, akkor a Marvel most teljesen aláhúzta, hiszen egy nagyon tévés alapfogalom használható a filmre: filler.

Egyáltalán nem negatívan használom a jelzőt az Ant-Man and The Wasp kapcsán. Amúgy sokan szokták keverni, szóval tisztázzuk: a filler epizód csak azt jelenti, hogy nem a főszálhoz kapcsolódik valami, de ettől még baromi ötletes és látványos lehet, mivel a költségvetéssel nem szoktak spórolni náluk. Ahol a pénzt is visszafogják az a bottle, ott a már felépített díszletek között próbálnak kezdeni valamit a karakterekkel.

De a konkrét Ant-Man filmre térve: (többnyire) kis hős, kis problémák? Az első részben feldobott quantum realm alapokra épül az egész rész. Hope és Pym feltételezi, hogy ha Scott túl tudta élni az a kicsiséget, akkor Pym évtizedek óta eltűnt felesége is képes lehetett erre. Mivel a posztereken is ott volt Pfeiffer, így gondolom egyértelmű, hogy egy mentőakcióba torkollik a történet.

Ami rohadtul tetszett, hogy a szereplők közötti dinamia milyen családias. Hiába hibázik hatalmasat egyikőjük, a többiek mégsem a hibáztatásával töltik az időt, hanem a felmerülő helyzetet igyekeznek megoldani. Lehet túl sok sitcomot nézek, de felülülés volt ez.

A másik, hogy az MCU filmek átlagával ellentétben még a gonosz is jól sikerült. Nem egy Thanos, de érhető a motivációja, és a konfliktusuk feloldása is értelmes üzenetre fut ki. Na jó, azért kellett az is, hogy valójában ellentét háromszög alakuljon ki a filmben, és a saját céljait kergető Walton Goggins is feldobja a történetet.

Nyilván a humor is hasonló, mint eddig. Mindenképp jót tesz a filmnek, hogy ennyi vicces embert hoztak össze benne. Nem elég, hogy Goggins is ott van a humorban, de a sokat szereplő FBI ügynök is komédiából érkezett. És Pena ismét megpróbálja ellopni a filmet, de most sokkal nehezebb dolga van, mivel poénilag sokkal összeszedettebb ez, mint az első rész, még ha kicsit gyerekesebb is. Mondjuk ezzel is kilóg kicsit a tipikus MCU-ból, bár így a Ragnarök után már talán ez sem mondható el.

Amit még mindenképp szóba akarok hozni, az a látvány. Eléggé kettős a dolog, mert szerintem néhol nem volt túl erős, ellenben akadtak benne azért ötletek, és láthatóan igyekeztek rendes trükköket is használni, nem mindenben hagyatkoztak a CGI-ra. Talán pont emiatt lett jobb az autós üldözés is, mint amit Black Panther villantott például idén. És az ellenfél Ghost is szépen volt megoldva, viszont itt elkövettek egy hibát, ami nekem elvett a filmből. Hiába cool a csaj, ha nem definiálták, hogy Scotték mit tehetnek ellene, nincs igazi “na most győztük, ja mégsem, hoppá” pillanat, hanem végig egy szintet hoz a a film gonosza.

A végén csak a filleres felvetésre tudok visszatérni, avagy kicsit furcsa a film időzítése így az Infinity War után, mert az egész Thanos eljövetele előtt játszódik, és amit látunk, csak betöm egy nem is nagy lyukat a fő történetben. Akik újabb morzsákra vártak a jövő évi finálé előtt, azok mindenképp csalódni fognak, ami bizony elvesz az Ant-Man and The Wasp erejéből.

Amúgy gondolkoztam, hogy miért érzem csak 7/10 magasságának a filmet, amikor ennyi minden működik benne. Talán az említett fillerség, meg az, hogy Ghost hiába volt érzelmileg, történetileg rendben, képességileg mégis kicsit csalódás a megoldása. Na meg nyilván az sem segített, hogy a legötletesebb akciójeleneteket agyonmutogatták a trailerekben, 1-2 meg is lepett, hogy mennyire a vége felé van. Talán ez is jelzi, hogy a film első felében mennyire sok magyarázás, és milyen kevés ritmus.

Game Night

Hogy ne csak a hype utáni negatív csalódásokról legyen szó, mint amilyen a Happy Death Day volt, ezt a vígjátékot nem csak a pozitív kritikák, de miattatok is pótoltam, annyira éltettétek pár poszt alatt. Moziban kimaradt, de most nekiültem, és hiába számítottam rá, hogy viszonylag jó lesz, még azt is felülmúlta. Oké, nem modern klasszikus, de szénné röhögtem magam rajta.

A történet egy baráti társaságról szól, akik néha-néha összeülnek esténként játszani, vetélkedni. A főszereplő világot látott, sikeres és gazdag bátyja épp a városban jár, így ő is beugrik kicsit a buliba. Sőt, utána ő is rendezni akar egyet, méghozzá olyat, ahol egy külsős cég valakit elrabol a társaságból, és a többieknek a nyomokat követve meg kell találni és kiszabadítani őt. Ebből az alapból nyilván az jön, hogy nem a felbérelt cég, hanem pár igazi bűnöző csap le rájuk.

Pont ez a kettősség emeli fel a filmet is. Egyrészt teljesen thrilleresen fényképezve és rendezve ott van, hogy igazi a veszély, közben pedig a főszereplők idiótaként, elviccelve a dolgokat vesznek részt benne. Ez nem meglepő, hiszen azt hiszik, hogy egy játékban vannak, így jó pár borulós poén születik. Igazából ezek működnek a legjobban a játékidő alatt, a hagyományosabb poénok kevésbé.

Ami nekem sokáig a Game Night ellen szólt, hogy hiába bírom a benne levő színészeket, a rendezői ezelőtt a Vacation undorító rebootját csinálták. Na most nem kicsit javítottak. Ha már technikai dolgoknál tartunk, akkor azt is kiemelném külön, hogy a tilt-shift megoldások használata milyen ötletes volt, mivel úgy nézett ki, mintha valaki bábukat mozgatna a táblán. Ilyen az, amikor egy agyonhasznált effektet valaki ügyesen állít a történet szolgálatába.

Az biztos, hogy a sok közepes, vagy annál rosszabb vígjáték közül még így is könnyedén kiemelkedett.

Sicario: Day of the Soldado (Sicario 2: A zsoldos)

Aki a Sciario első részére csak akciófilmként tekintett, és alig várta, hogy az idealista amerikai népet megszemélyesító Emily Blunt nélkül lövöldözzön Del Toro és Brolin kicsit, az most megkapta. Hogy közben gyengébb lett a film, az meg mellékes?

A történet úgy indul, hogy a mexikói kartellek látszólag terroristákat csempésznek be az államok déli határán, és emiatt Brolin karaktere szabad kezet kap arra, hogy összeugrassza a bűnszövetkezeteket. Ezt az egyik vezető lányának elrablásával, és a gyanú elterelésével igyekszik elérni. Ennyi.

Mielőtt a problémáimra térnék azért kiemelem, hogy akciófilmként semmi komolyabb gondom nem volt ezzel a folytatással. Villeneuvere pótolhatatlan, de azért Stefano Sollima (Gomorra) sem az a teljesen tehetségtelen rendező. Ismét van két remek csúcspont, amik elég korrekten lettek megrendezve, plusz Del Toro és Brolin csípőből felemeli a filmet az alakításával, de…

De ez valójában nem illik az első részhez. Míg az nyakig mert merülni a durva valóságban, hiszen fontos volt a történetéhez, addig egy ideig most is úgy tűnik, hogy az itteni készítők is lenéznek a mélységbe, de aztán mégis meghátrálnak. Pedig egy kicsit jobb… nem is, merészebb forgatókönyvvel méltó folytatás készülhetett volna.

Viszont pont a gyávaság miatt lesz a Day of The Soldado csak egy sima akciófilm, és lesz találóbb a teljesen videótékás Sicario 2: A zsoldos magyar cím. A film egyszerűen veszít a feszültéségéből, mert a tét nincs aláhúzva. Míg az első részben a határon már rajtunk volt a nyomás az előtte mutatott dolgok miatt, addig itt maguk a karakterek is sokkal könnyedebben veszik a “nehézségeket”. Hogy a mondanivalóról ne is beszéljek.

Mondom, teljesen nézhető a film, csak sajnos nem tud felérni a Sicariohoz. Nincs meg az az elborzasztó, hipnotikus hatása, ami után sötétebb az ég.

Deadpool 2: Hi, Yukio!

A hatalmas bevétele ellenére is viszonylag megosztó volt a Deadpool első része. Leginkább azért, mert nem is annyira szuperhős film volt, hanem inkább vígjáték. A humor ugye még az átlagnál is szubjektívabb dolog, szóval teljesen érthető a nézői fogadtatás. Viszont ez sajnos egy elég komor előjelet is tett a Deadpool 2 elé, hiszen a vígjáték folytatások egyáltalán nem szoktak felnőni az első részükhöz. Az átütő poénok addigra már mindennapos érzetűek, nem újak. És ez a Deadpool 2-re is igaz.

Akció-szuperhősös mókaként még az első rész eredettörténet voltánál is rosszabb. Konkrétan a cselekmény nagyjából a felére kezd beindulni, onnantól pörgősebb. Előtte csak nagyjából sakk-szerűen mozgatják a darabokat, hogy valami értelmessé álljon össze a cselekmény. Emiatt a karaktermotivációk teljesen furcsák, meg erőltetettek.

Plusz nekem az is érdekes, hogy a John Wickért felelős duó milyen akciófilmeket és jeleneteket csinált Reeves vérengzése óta. Először azt hittem, hogy csak az egyikőjük ért jobban a szakmájához, de basszus, a Deadpool 2-t rendező David Leitch tavaly az Atomic Blonde-ot tette az asztalra. Abban hiába volt hiányos a történet, Theron iszonyat keményen odacsapott néha. Pont ezért is meglepő, hogy a most tárgyalt filmben mennyire semmilyen volt némelyik akció. Talán a nagyobb CGI nem megy Leitch-nek? Az eddigiek alapján úgy tűnik.

Viszont.

Viszont kurvajól szórakoztam, ha vígjátékként nézek erre is. Az első órán átrángatott a rengeteg utalás, meg egysoros, meg cameo. Konkrétan van egy olyan még az eleje felé, hogy a moziból kifelé az emberek azt felidézve újra röhögtek. És ez a Deadpool 2 erénye, kicsit olyanok, mint Reynolds maga: rengeteg mindent dobnak fel, így még ha a fele hatástalannak bizonyul, akkor is ott van a maradék. Ha más nem is, idézhető dolgokkal tele van a film.

Főleg, hogy itt nem lőtték el az összes jó poént az előzetesekben, hiszen a sok rögtönzés (tipikus vígjátékhagyomány manapság) miatt konkrétan olyasmik voltak a trailerekben, amik a filmben el sem hangzanak, hanem helyettük egy másik poén van azokban a jelenetekben. Arról nem is beszélve, hogy a nagyjából sejthető történetből is elég sok mindent rejtegettek. Itt bizony nem mutatták meg “Doomsday”-t előre, sőőőt.

Azt is el kell ismernem, hogy az X-Force bevetése után, ha minden előtte levő írói döntést elfogadunk a filmnek, működni is kezd a cselekmény. Onnantól már nem csak a poénok ütnek, de néha még az akció is. Domino pedig hiába nem olyan, mint a képregényben, akit a filmben végül kaptunk, az elég szórakoztató figura lett. A tüzes kezű ~~Ricky~~ Russell pedig üt.

Két dolgot lehet leszűrni a fentiekből: akinek nem tetszett az első rész, az ne kínozza magát, nem lett más. Ezen kívül azt, hogy mint film nem tudnám éltetni ezt a folytatást, a történet talán még gyengébb is volt, mint 2 éve, bár a Cable körüli írói döntéseket azért dicsérni is lehet, ennek ellenére nem nevettem, hanem röhögtem rajta sokszor. Ja és a végén a plusz jeleneteket MINDENKÉPP várjátok meg.

Bye, Yukio!

Logan Lucky

Ha jól emlékszem, akkor Steven Soderbergh azért tért kicsit vissza a filmezéshez a baromi jó sorozatától, mert amikor olvasta a Logan Lucky forgatókönyvét, akkor megfogta, ez mennyire az Ocean’s Eleven ellentéte, hiába szól ez is egy képtelen rablásról. De ha ez nincs is így, én akkor is ebben fogok hinni, hiszen az általa rendezett Ocean’s Eleven az egyik legstílusosabb laza film, míg ez minden csillogást mellőz. És pont ettől jó.

A történet ahogy már a bevezetőben is említettem, egy rablásról szól. Pár “falusi paraszt” elhatározza, hogy kipakolja a közeli versenypálya széfjét. A probléma, hogy ők egy átlagos hétvégére gondoltak munkaügyileg, de mivel a lehetőség csak bizonyos ideig van nyitva, így végül a legnagyobb Nascar verseny közben kell majd véghezvinniük a bravúrt.

A Logan Lucky felépítése innentől tipikus rablósfilmes. A munkához szükség van egy széftörőre, aki ragaszkodik további segítőkhöz. Aztán kezdődhet a részletek kidolgozása, és maga a rablás, persze sok csavarral. És néhol poénnal. Hiába nem cool a Logan Lucky, hiszen pont a nem túl fényes karaktereit használja tökéletesen a humorhoz. Lehet, hogy párszor kiestem a ritmusból a nézése közben, viszont olyan mosolygós jelenetekkel van tele, amik többsége magában is tetszett sokszor.

Plusz a Daniel Craig által alakított Joe Bang nevű bankrabló ellopja a showt.

Ha jobban belegondolok, akkor a humor mellé mindenképp kellett az is, hogy az film érzelmi központja megingathatatlan. Lehet, hogy nem tökéletesek a szereplői, de végig együtt lehet érezni velük. A többségük csak a helyzetének rabja, és pont az átlagembersége miatt kedvelhető igazán.

Brawl in Cell Block 99

Bevallom kicsit nehezen szántam rá magam erre a filmre, mert idén már kaptunk Shot Callert, ami rohadt jó börtönös film volt, így valahol belül nem hittem, hogy még egyet sikerül összehozniuk a témában. Nyilván láttam, hogy kritikailag elég jó ennek is a fogadtatása, sőt, a főszereplő Vince Vaughn-t is éltetik jó páran. Hát nem kellett volna várnom vele, mert ez üt, csak máshogy, mint gondoltam.

Maga a történet amúgy még bőven a valóság talaján jár. A főszereplő csávót kirúgják a munkahelyéről, a csaja csalja, és úgy dönt, hogy ideje mindent rendbe tenni, és ehhez pénz is kelleni fog, szóval elmegy drogdílernek. Amihez rohadtul ért. A gazdagsággal és a megbocsátással helyrerázódik a kapcsolata, és minden szép, amíg az egyik munka közben gondja nem adódik a rendőrséggel.

Próbálom itt röviden összefoglalni, és nevetségesen hangzik ez az egész megcsalás dolog, de valójában a film nagyon nyugisan alapoz mindent, így hihető szinten marad a történet még itt. Nem a pénz volt a fő gond a kapcsolattal, szóval máson is dolgoznak, és ez mind kell ahhoz, hogy a főszereplőt megértsük, és elfogadjuk amit később tesz.

Na most még csak ott tartunk, hogy a börtön felé kanyarodik a történet, és betartva a legszebb filmes hagyományokat, egyre több képtelenség jelenik meg a látottakban, hogy idővel átmenjen egy régimódi, eszméletlenül brutális akciófilmmé. Vagyis grindhouse filmmé. Szóval a bíróságon és az első börtönben még szinte realista a történet, persze már addig is vannak túlzások, mint a pusztakezes szétverése egy kocsinak, utána pedig… hát érdemes megnézni, már csak a kivitelezése miatt is, mert a sok verekedés és vérengzés során nem a CGI volt az igazi segítsége a rendezőnek, így bizony zsigeri néha a hatása.

A Brawl in Cell Block 99 címből kitalálható, hogy mi felé tart a történet, de már az is rohadt érdekes, ahogy oda keveredik a főszereplő lassanként, jó pár áldozaton áttaposva, egyre jobban kihúzva alólunk a szilárd talajt, hogy Vince Vaughn a végén egy Frankenstein által teremtett szörnynek tűnve megállíthatatlanul törtessen a végcélja felé.

The Babysitter

Ezt is megértük, McG képes volt egy tényleg szórakoztató filmet kiköhögni magából. Na nem jó-jó-t, csak egy elég vicces horror-komédiát. Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor mindenképp a Disturbiát venném elő.

Azért ismerjük be, 2010 óta McG, akinek valamiért megjegyeztem a nevét, erre volt képes: 3 Days to Kill, This Means War, Terminator Salvation. Nyilván mindháromhoz érkeznek mindjárt a védő kommentek, de basszus, McG-film elé ülve az ember tudja mire számíthat, így teljesen meglepő, amikor sikerül a középszernél magasabbat szállítania.

De hogy végre a filmre is rátérjek, és csak annyit áruljak el ami az előzetesben van: a főszereplő egy 14 körüli srác, akinek a szülei valimért még mindig bébicsőszt fogadnak, amikor elmennek. Ez a lány nem mellesleg nagyon szép, így a fiú nyilván szerelmes bele. Az egyik este fel is kell, hogy meglesse a csajt az lefekvési idő után, és így szemtanúja lesz egy furcsa gyilkosságnak.

A többit majd meglátjátok.

Moziba nem rohantam volna el a Babysitterért, de itthon valahogy nagyon betalált. Főleg a két és fél órás filmek világában. Oké, tény, hogy a horrorok nem szokták addig húzni, de nem sok mindent nézek a stílusból, így még nagyobb felüdülés, amikor egy sima alapötletet nem húznak túl, hanem 80 percben kifejtenek. Egyszerűen nincs a filmben felesleg. Nyilván a stíluson belül nézve ezt, de tényleg azt lehet mondani, hogy a rövid bevezető után végig hasít.

És mindezt a Netflix szállította amúgy. Mármint az ő filmjük. Tényleg nem tökölnek, és lefednek lassan mindent.

The Hitman’s Bodyguard… motherf**ker

Csak kaptunk nyár végére még egy jó kis baromságot. Mondjuk sok filmmel ellentétben (khm, Dark Tower legutóbb) a trailer nem hazudott sokat, és a Hitman’s Bodyguard le is szállította, amit beígértek.

A történet röviden annyi, hogy a főszereplőnk egy TripleA testőr, aki egy rosszul sikerült ugye után nagyon mélyre zuhan meg a karrierjében. Így kénytelen elvállalni azt a feladatot, amiben egy háborús bűnös ellen tanúskodó bérgyilkost kell megvédenie, méghozzá olyat, aki már többször meg akarta ölni.

A recept egyszerű, a rosszak elől menekülés közben a két főszereplő sok súrlódás és poén mellett egyre jobban összekovácsolódik. És a poén részt úgy értem, hogy nem is tolták bele mindet az előzetesbe (bár a motherfuckeres monológ mekkorát ütött volna, ha azt is titkolják). A menekülést pedig úgy, hogy még akciófilmnek sem rossz a film.

A filmbe komolyabban csak a megvalósítása miatt tudok belekötni, és ott vesztett nálam pontot. Most a technikai dolgokra gondolok, miszerint eléggé tévésen nézett ki néhol, pedig még ezek közben is látszott, hogy azért költöttek rá, hiszen a kaszkadőrök izzadtak miközben törtek a kocsik és repültek a headshotok. Máshogy mondom: teljesen lapos bevilágítások mellett zajlottak az akciók. És ezt néha még meg is fejelték némi bloommal. Ez már a trailerben is zavart, és hát most a moziban is, mintha valami olcsó Nichola Sparks darab lett volna pár érzelmesebb jelenet tőle..

Ha már technikai dolgok: a rengeteg európai helyszín lehet csak a spórolás miatt volt, de basszus, teljesen üdítő volt ilyesmi környezetben ez az őrület.

Viszont a filmet az előbbi gondokon simán átlendíti a főszereplő páros, és az egész gyorsan, bár néha kiszámíthatóan zajló történet. Konkrétan aki kedveli a ‘buddy comedy’ alstílust, a trailer alapján szimpi neki Ryan Reyolds és Samuel L. Jackson duója, az mindenképp menjen el rá.

Elvileg jön a kánikula újra, szóval itt van mellé egy tipikus, a stúdió által valamennyire kockázatosnak gondolt kis blockbuster szerűség mellé, hogy lezárja a szezont.

*A szinkronról nem tudok nyilatkozni, gondolom majd kommentben páran, mert nincs az az isten, hogy Samuel L. Jackson motherfuckerezést magyarul nézzek. Ez nem az Avengers, itt szabadon beszélhetett. Tik-tak motherfucker.

Valerian

Néztem a filmet, és sokáig nem értettem, hogy miért húzta le mindenki. Aztán jött az utolsó fél óra. Viszont addig!?

A történet két ügynökről szól, akik az egymással való flörtölés közben belekeverednek valami nagyobb ügybe. A cselekmény az ezer bolygó városában kezd el igazán rákapcsolni, előtte csak egy tipikus katonai bevetést láthatunk barom ötletesen megvalósítva.

Hogy mi ez az űrváros? Nagyjából a nemzetközi űrállomás, amihez egyre több faj csapódott idővel, így kilőtték az űrbe, hogy ott éljen önálló életet, és terjessze az egyensúlyt, elfogadást. Szóval olyan igazi pozitív jövőképes sci-fi. De persze ahol emberek vannak…

Namost a film első fele szerintem eléggé működik, maximum a szinkron hangkeverői dolgoznak ellene. Ugye a rendező Luc Besson miatt sokan vártak egy újabb 5. elemet, de persze az megismételhetetlen, viszont ha nem pont azt keressük, akkor egész jól pörög a film egy darabig. És még így is közelebb van az említett klasszikushoz, mint a Lucy-hoz.

Teljesen elhiszem, hogy sokan tartják szarnak ezt a filmet, de akkor is sokkal több ilyesmi, legalább próbálkozó filmre is szükség lenne a franchise tengerben. Ezt legalább nem nyírták ki annyira az öltönyösök, mint más filmeket szoktak. Konkrétan arra gondolok, hogy nyilván a visionary képregény miatt, de rengeteg vizuális ötlet van a filmben, amit Besson többé-kevésbé elhozott a vászonra is. Ez egyrészt gyönyörű volt, és érdekes is volt nézni… egy darabig.

Nyilván nem akarom elhallgatni a hibákat sem, bár sokakkal ellentétben pont nem a főszereplők castingjába kötnék bele. Bár itt nincs a csúcson levő ~~Brice Wullus~~ Bruce Willis és világjegy, viszont Dane DeHaan jó színész és láthatóan tudta mibe keveredik, így nem vette túl komolyan, ami átjött a filmen. Cara “szemöldök” Delevingne pedig csak magát hozta (nézzetek vele készült interjúkat), és ez a drámai részekig nem volt gond, ami az első másfél órát jelenti.

Ami szerintem neccesebb, és maradnék a castingnál, hogy a többi mellékszereplő nem sikerült show-lopóra. Na jó, pár CGI lény elment, de nincs olyan emlékezetes figura, mint az 5. elemben a pap és a segédje, vagy épp Ruby Rhod. Hogy a főgonoszról ne is beszéljünk, viszont ez átköt a legnagyobb gondokhoz.

Szóval a sztori egész jól halad, amíg az ismeretlen felé rohannak hőseink, és eközben keverednek érdekes helyzetekbe. Viszont amint egy kis szájbarágós bevándorlós történet után, úristen aki ide Rihannát castingolta, eljutunk a fő konfliktushoz, onnantól összeesik a Valerian. Nem is tudom mikor láttam ilyen rossz utolsó felvonást legutoljára. A főbb dolgokat csak megbeszélik a karakterek, ha hívhatom így a siralmas expozíciót. Mindezt teljesen hegyibeszédesen, miközben a dráma nem működik, a tanulság pedig egy rosszabb Star Trek tévésorozat részhez áll közelebb.

Értem az üzenetet, de ahogy az Avatarnál (amihez viszonyítva azért ötletesebb ez a film), úgy itt is csak semmitmondó a végkövetkeztetés. Bele lehet gondolni, viszont nem sikerült mélységet szállítaniuk. Egyszerűen rossz fakockákkal építkeztek, és így a végén összedőlt.

Guardians of the Galaxy vol. 2

Az első rész minden hibája ellenére megismételhetetlen. Mármint a Marvel unvierzumon belül, hiszen filmtörténelmileg azért nem mérföldkő. A legnagyobb ereje az volt, hogy kikerülte az MCU egyre erősödő problémáját: gyenge gonosz karaktert. Nyilván volt benne az is, viszont ellenpontnak ott volt a csapat kalandokkal és humorral teli összekovácsolódása a film első 2/3-ában. Na a második rész innen folytatja.

Azért így kezdtem, mivel a Guardians vol. 2-nek már nem áll rendelkezésére a csapat összeszedése és az ehhez köthető dolgok. Hogy mi van helyette? A család. Nem a Fast and Furious franchiseról van szó, itt egy kicsit mélyebben mennek bele a karakterekbe. Mármint blockbuster szinten persze. Szóval most is vannak nézeteltérések még az összefogás előtt, hiszen mindenkinek ott van az érzelmi csomagja, amivel érkezett a közösségbe, és amit idővel kipakol, viszont tovább épül szinte mindenki ezekkel, ami egy folytatásban nem árt.

A történet röviden amúgy annyi, hogy a Galaxis őrzői küldetéseket vállalnak, kisebb problémák elhárítását, és az egyik ilyen rosszul sül el. Mindeközben még Starlord faterja is előkerül, aki szintén megzavarja az állóvizet.

Bevallom az első 10 perc rohadtul nem tetszett. Konkrétan a nagy akciójelenet, ami egyben a főcím is, a kicsi Groot táncával olyasmi, amit rossz volt nézni a tryhardsága miatt. Ebben lehet nem fogunk egyetérteni? Valójában a háttérben szorított látványosság még vicces is lehetett volna, de valahogy mégsem működött.

Ellenben később teljesen jól kezelték a kicsi Grootot. Valójában teljesen illett a filmbe, hiszen hiába voltak a családon belül ellentétek, rá mindenki kisbabaként vigyázott.

Igazából üdítő volt ez a film a tipikus felhozatalban, és nagyon nem várom, hogy az eddigieknél jobban belekeverjék őket az Avengerek történetszálába. Simán maradhatna ez a franchise itt kinn az űrben, hiszen ilyen kalandfilmekből nagyon keveset kapunk.

Itt is, minden dráma mellett azért a kaland is sem maradt el. Tisztára régi Star Wars érzésem volt. Abban is, hogy a második rész komolyabb. Chris Pratt karizmája, amit nagyon segít egy CGI lény Bradley Cooper hangjával, simán feldobja a Guardianst.

Amúgy nem tudom annyira felhúzni a filmet, szerintem több helyen is leült. Vagyis inkább úgy mondom, hogy egy kicsit sokat markolt és nem tudta teljesen természetesen egybefűzni a szálakat, amihez a frissesség varázsa most nem állt rendelkezésére.

Ellenben a finálé ezúttal sokkal erősebb, vagy csak én voltam egy kicsit szomorúbb alapból. Még pont nem lett túl nyálas, és a kicsit döcögő drámaibb pillanatokat szép végeredményre futtatta.

Hogy foglaljam össze röviden. Hm, legyen ez: egy kicsit rosszabb, mint az első rész, de ismét baromi jól szórakoztam.

ui: kevesebb hero csapatpóz kéne.

The Discovery: létezés az élet után

Ilyen, amikor teljesen elrontják egy film befejezését, de még ennek ellenére is érdemes megnézni, mivel ez előtte történő dolgok rohadt hangulatosak. Konkrétan van egy olyan érzelmi csúcspont, ami után szinte bármit csinálhattak, azt már nem tudták elvenni a nézőtől.

Hogy miről szól? Röviden annyi, hogy egy tudós bebizonyítja: a halálunk után a létezésünk valahol máshol folytatódik. A film nem áll ki egy vallás mellett sem, szóval nem a túlvilágra jutunk a történet szerint. Sőt, az egyik téma annak a kiderítése, hogy mégis hova.

Viszont az előbbi felfedezés (innen a cím ugye) már így is alapvetően felforgatja az emberiség életét. Elég filozofikus kérdések kerülnek elő a létezésünkről, arról, hogy a múlandóságunk tudata mennyire befolyásolja a viselkedésünket.

Lehet az előbbi ködösen hangzik, így nyilván van egy kézzelfoghatóbb történet is, amiben az említett tudós fia sok év után hazatér apja birtokára, de odafelé összeismerkedik egy nővel, akiről kiderül, hogy öngyilkos akar lenni. Ezzel a gondolkodással nincs egyedül, hiszen a felfedezés miatt nyilván tényleges kiútnak is tűnik a halál a kétségbeesettek számára.

Szóval van egy már-már szerelmi történet is. Így jutottam el a negatívumokhoz, hiszen pont ez működik kevésbé a filmben, méghozzá Jason Segel miatt. Valahol vicces is, hogy Robert Redford és Rooney Mara, sőt még a Friday Night Lights sorozatból ismert srác is beleadja a maximumot az alakításába, erre Jason Segel csődöt mond közöttük. És ez aláássa a filmet valamennyire.

És még az előbbiek, a kémia nélküli kapcsolat és az elszúrt befejezés ellenére is csak ajánlani tudom a filmet. Egyszerűen az alapjai olyan erősek-érdekesek, és annyira hangulatos sokszor, a visszafogott, de ötletes fényképezésével és zenéjével megfejelve, hogy beszippantott és nem is engedett addig a bizonyos pillanatig. Ha esetleg megnézitek, akkor szerintem rá fogtok jönni, hogy mire gondoltam.

Aztán még van vagy 20 perc hátra sajnos. Igazából kiforratlannak hívnám The Discovery-t, ez jó is lesz ide a végére.

Life: moziba tévedt B-film

Úristen mennyit tologattam ezt az írást, pedig már az első nap elmentem rá. Mindegy, nem akarom magammal vinni tovább, szóval lássuk röviden, vagy hosszan, még nem tudom mennyire fakadok ki. Igazából nem az volt a bajom vele, hogy szar, mert valójában nem is az, csak hát két év múlva senkinek sem fog eszébe jutni.

A Life egy B-movie. Így lehet tényleg röviden összefoglalni, de közben meg olyan neveket nézünk benne, hogy Ryan Reynolds, Rebecca Ferguson és a főszereplője pedig Jake Gyllenhaal. Ez utóbbi megpróbált visszatérni a blockbusterek világába, na de pont ezzel? Meg minek? A Prince of Persia után szépen tudatosan építette a színészkarrierjét, viszont erre nem tudom mivel vették rá, mármint nem szúrja ki a szemem semmi tervezett mélység, amit csak rosszul bontott ki a film.

A történet röviden annyi, hogy az egyik marsi szonda életet talál a vörös bolygón, egy kis sejtet, amit visszahoz a Föld felé. A 200 milliárdból épített nemzetközi űrállomáson levő tudósok kezdik vizsgálni először, hogy ha esetleg veszélyes az ÉLET-re akkor ne rögtön a bolygónkon legyen baj. Aki látta a trailert, az tudja, hogy először csak több sejt, aztán valami gyilkos lény lesz ezek összességéből, ami persze elszabadul az űrállomáson.

Innentől pedig jön az űrhorror, ami nem keveset merít az Alien és az Alien 3-ból. Mármint ez az ami kiszúrja az ember szemét, bár nekem valamiért főleg a Screamers ugrott be. A lényeg, hogy az inspirációk összessége egyszerűen egy pillanatra sem egyedi. Miközben pedig brutál jól néz ki.

Mármint tényleg, a Safe House-t is rendező Daniel Espinosa pár jelenetet képes a maximumra húzni itt is, a látvány üt, a színészek mindent beleadnak, és a vérengzés nagyon durvára sikerült. Az első halál undorítóan durva, de működik.

A probléma ismét csak a forgatókönyv felé keresendő. Vagyis mivel nem kenhető minden az írókra, hiszen egy film rengeteget változik a készülése alatt, így a végső történet rossz, nem gördül előre hanem rángatják.

Minden technikai baromságot félredobva, hiszen pontatlanságokkal tele van a film, ami a fent előhozott B-filmes hatást erősíti, egyszerűen a karaktereket nem építik fel. Izgulni senkiért nem lehet, a nagyobb tét sem működik, plusz sokszor csak a plot előrelendítése miatt hoznak bizonyos döntéseket. Van aki 1 percen belül két ellentétest.

És akkor a teljesen fura “tűzfal” párbeszédekről még nem is írtam, ami beleolvasva pár kinti kritikába még csak nem is a magyar szinkron torzszülötte, hanem eredetiben is nevetséges. Mindezek mellett szerintem szórakoztató volt a film. Mármint tényleg, furcsa volt a jó színészeket látni benne, de a vérengzés a végső nagy setpiecet félretéve baromi jó, és néhol még kreatív is volt.

- A múltba →

Kategória archívum: *******