The Wall (2017)

Mi a fene lehet izgalmas abban, hogy egy mesterlövész elől valami fal mögött lapul a főszereplő sebesült katona? Nyilván a nagy izgalom csak pár percig él, viszont azon kívül is simán leköti a figyelmet ez a háborús thriller. Vagy a kamadráma jobban illik rá? Összesen 3 szereplője van.

A lényeg, hogy leginkább valamiért a Buriedhez tudnám hasonlítani, akinek az tetszett az ne hagyja ki.

A történet tényleg ennyi, egy amerikai felderítő duó kivizsgál egy vérengzést az iraki háború vége felé. Messziről csak hullákat látnak a helyszínen, akikkel egy hihetetlenül pontos mesterlövész végzett. Amikor elindulnak közelebbről kivizsgálni a helyzetet, akkor rájuk is elkezd lőni. Egyikőjük sebesülten a semmi közepén ragad, a másik hasonló állapotban pedig egy omladozó fal mögött.

Ekkor még csak 10 percnél járunk! Mivel töltik ki a játékidőt? Szerintem a teljes képhez ezt el kell árulnom, elég korai fordulat: az ellenséges mesterlövész rádión elkezd csevegni a fal mögötti katonával. Beszélgetnek a háborúról, arról, hogy sok minden csak nézőpont kérdése.

Egyértelműen a háborúk, a tökös, demokráciaterjesztő Amerika cselekedetei tisztaságának megkérdőjelezéséről van szó, de a rádióbeszélgetés mégsem fullad hegyi beszédbe (kivéve a végső nagy szimbolikát), egyrészt mert kevés dolgot rágnak szájba benne “dis bad”, másrészt mert közben ügyesen adagolják a feszültséget más fordulatokkal is.

Érdekes helyzet írási és rendezési szempontból is, meg sem lepődtem, hogy a hullámzó minőséget szállító Doug Liman (The Bourne Identity, Jumper, Edge of Tomorrow) elbírt vele. És itt ki kéne emelnem még azt is, hogy John Cena utálók ne féljenek, ő alig van benne, az igazi főszereplő Aaron Taylor-Johnson, aki viszont elbír a szereppel.

Az is nagyon tetszett, hogy nincs túlhúzva, a tényleges film 85 perc nagyjából. Ennyi volt benne, viszont addig végig lekötött simán, de azért szerintem a posztból is kitűnik, hogy nem váltotta meg a világot a The Wall. Az is árulkodó, hogy a film 3 éves és már szinte senki nem emlékszik rá.

human
írta
2020. 06. 05. 14:51
megjelenés
7
hozzászolás


Extraction – megtalálja a blockbuster franchiset a Netflix?

Az utóbbi évek nagy költségvetésű Netflix-“blockbustereket” elnézve a streaming szolgáltató egyértelműen keresi azt a filmsorozatot, amivel a látványfilmek rajongói vissza-vissza térnek hozzájuk mindig, és persze újak is előfizetnek. A Bright simán folytatható, a 6 Undeground csapata újra mehetne, de még a Triple Frontier is könnyedén jöhetne egy második résszel.

A recept mindig hasonló, ismert sztár, mint a moziban, és a nagyobb költés miatt nem “tévés” véres akciók, lendület. Sőt, egy kicsit a piaci résre is mennek, például a Triple Frontier olyasmi, amilyen felnőttes komoly akciófilmet nem sokan gyártanak. Nyilván a 6 Undergroundhoz mennek azért hasonlók nagy vásznon. És el is jutottam a Chris Hemsworth főszereplésével készült Extractionhöz, ami simán a John Wick és a Bourne felé kacsingat.

Nem csak azért ugrott be a Wick, mert ezt is egy kaszkadőrségből érkező csávó forgatta, mint azt, hanem több kamerarángatás mellett arra mentek, hogy az akció hihetőnek tűnjön, minden áldozat be lett fejezve pár plusz lövéssel, csak hogy biztosra menjen a főszereplő, és hasonlók. A végső akcióra mondjuk a hihetőséget nem sütném el, de addig a film univerzumán belül sikerült is a célkitűzésüket hozniuk.

A történet persze egyszerű, mondhatnám mihez hasonlít, de igazából egy sima zsánerdarabról van szó, ehhez illő mélységgel. Szerencsére nincs túlbonyolítva, és nem is 3 órás az egész vagy 5 acttal a 3 helyett, csak a főszereplőt felbérelik, hogy mentse ki az egyik drogbáró fiát a másik karmaiból, meg egy lezárt városból. De persze azért nem egyszerű a dolog, és a csapata helyett magára marad a kölökkel, így kell boldogulnia. Közben még a személyes démonai is kínozzák persze.

Igazából az akció miatt tűnhet ki ez a film valójában, és részemről ezt meg is tette. Nyilván hozzá kell tennem, hogy kedvelem a zsánert, szóval könnyebb a “tipikus” egyszerű történeten, na meg a fordulatain túltennem magam, ha közben egy vágatlan hatású vagy 20 perces akciójelenettel nyűgöznek le.

Persze igazából van benne vágás, az egyik elég durván észrevehető, azért nem Children of Men a végeredmény (máig kedvencem az a pár jelenet, na meg a film is), de nem az a tipikus olcsó megoldás, ahol a színész szarik mindenbe, rángatják a kamerát, aztán “majd a vágó megoldja”, látszik a munka, és működik a lendület.

Sőt, ezt a lendület, flow dolgot a film első órájára teljesen elsütném. A flash forwardot feleslegesnek éreztem az első percben, de utána remek beatekkel gördül előre a film, feszes, mint… inkább nem írok hasonlatot. És az első érzelmes pillanatot sem rónám fel neki, kellett a karaktermélyítés, nyilván akciófilmes szinten.

Technikailag nekem csak a végső akció volt problémás, valahogy az már túl darabos volt, nem kötött le annyira, viszont addig remek szórakozás a film. Mondom, nyilván buta, meg akit zavar a nagy túlerőt lenyomó katona klisé (bár itt nem csak a ‘murica-i képes rá), az lehet ne üljön elé. Érdekes amúgy, mert a harcokban véresen hullók aránya egy Swarci filmet is idézhetne a 80-as évekből, de közben a megvalósítás teljesen modern.

Ez lesz Chris Hemsworth boldogulása végre? Ugye az MCU-n kívül mindig bukott a filmjeivel, de itt nem akkora plusz költést kell elérnie, és még szokás szerint jó is a szerepben.

A végére adja magát a kérdés: jöhetnek a Tyler Rake filmek? Részemről igen.

human
írta
2020. 04. 24. 21:09
megjelenés
35
hozzászolás


The Art of Self-Defense: mibe csöppentünk

Gondoltam a Vivarium után nem hagyom ki az Jesse Eisenberg és Imogen Poots páros jobb visszhangot kapó filmjét, bár tény, hogy Poots ebben nagyon mellékszereplő. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a Vivarium ellentettjét kaptam élményben, de persze a sci-fi (báár) körítés nélkül.

A történet középpontjában egy béta férfi áll, akit egyik este megtámadnak az utcán miközben hazafelé tart, és durván megverik. A kórházból kikerülve először fegyvervásárláson töri a fejét, de utána inkább beiratkozik karate oktatásra, hiszen a dōjō merev szabályai megnyugtatóbbnak tűnnek számára az azok nélküli világban. Ahogy egyre közelebb kerül a mesteréhez, aki az alfaság felé lökdösi, úgy bomlik szét az új valósága és hitrendszere.

Érdekes volt a Vivarium után nézni közvetlenül, mert az az ötletét felhasználva erősen kezdett, ez viszont elég unalmasan, hogy a felénél bedurvítson, és bekomolyodjon a végkifejletre. Ez sem pörgést jelent, csak véresebb cselekményt, emelkedett téteket. Azért továbbra is kicsit furcsa művészfilmesen, nem átütő erővel azért.

Hogy a tényleges történeten felül miről szól? Azért a toxic masclulinity, vagyis mérgező, túltolt férfiasság témája eléggé durván jelen van benne, nyilván megfűszerezve a szexizmussal. Amolyan lassú, kevésbé stílusos Fight Club, nyilván nem a csavarra értve, itt nem WTF a vége, viszont azért mernek mondani valamit szerencsére, és nem csak azt, hogy a méreg az méreg.

És az előbb említett témához nagyon illik a trauma átélésének feldolgozása is, jó a szinergia a két szál között. A főszereplő ugye olyan akar lenni, mint amiktől retteg, akik bántották, de amikor oda jut, akkor rádöbben erre a körforgásra, és igyekszik valamennyire változtatni rajta. Vajon csak azért be kell tartanunk minden régi szokást, mert régi szokás?

Nem azt mondom, hogy az előző hónapban látott filmek legjobbika, de az érdekes jelzőt mindenképp el tudom sütni rá, még akkor is, ha a (tudatosan) modoros alakítások miatt kicsit idegesítő is néhol ez a dráma.

human
írta
2020. 04. 01. 16:41
megjelenés
1
hozzászolás


The Way Back – Ben Affleck minden módon visszatér

Érdekes ennek a filmnek az időzítése. Mármint Ben Affleck nyilvánosba tett magánéletét lehet nem mindenki követi, de alkoholizmus és válás jellemezte az utóbbi éveit. Azóta persze összejött Ana De Armas-szal. Ez most azt keresi ennél a filmkritikaszerűségnél, hogy a Way Back alkoholista főszereplőjében nagyon nehéz eltűnni Ben Afflecknek. Kicsit a színészt látjuk a bocsánatkérésben, nem a karaktert, a saját visszatéréséről szól, nem teljesen az itteni történetről.

A konkrét történetre térve: egy középiskolában kosaras sztár otthagyta azt a karriert, és inkább reggelire sört iszik, estére sört és rövidet, közben pedig építkezéseken dolgozik. Ebből mozdítja ki, hogy a volt iskolája felkéri edzőnek. A suli csapata rég nem jutott semmiféle komoly helyzetbe a sportban.

Mindebből következik, hogy klasszikus sportfilmes alapokkal indít a film. Egy szedett-vedett csapatból a morgós edző elkezd valami gyémántot csiszolni. Viszont Gavin O’Connor (Warrior, The Accountant) keze alatt nem meglepő módon valami más kezd kibontakozni.

Elég nyilvánvaló, hogy a csapat összerántása csak háttér a tényleges témához, a főszereplő drámájához, aminél szépen lassan elkezd kiderül minden, többek között az is, hogy mi törte össze ennyire az életét, miért tart ezerrel a mélypont felé még akkor is, amikor látszólag javulnak a mindennapjai.

A film gyönyörűen bemutatja, hogy a pótcselekvés nem elég az igazi traumák feldolgozásánál. Érdekes a kombó amúgy, mert az első órában remek a sportfilmes alap, nem elnagyolt, minden előrelépés megérdemeltnek tűnik, nincsenek kiskapuk benne. Innen viszont másfelé fordul a kamera és a történet, ami kicsit nagy falat az addig látottakhoz képest. Kevésbé megalapozott, túl sok, vagyis elnagyolt hatású.

Ismétlem, remek a film, végig lekötött, és tudom igazságtalan azt mondani, hogy nem lesz új alapkő, hiszen nem kell mindennek annak lenni, mégis, egy Warrior az összes kliséjével együtt is sokkal nyersebben ért el a végéhez, és nem magarázott mindent, inkább mutatta (plusz The National szólt!).

Vagyis ezzel el is kaptam a fő problémám vele: nem ütött a vége. Mármint értem, hogy teljesen realista volt, ez volt a cél, szóval valójában elérte amit kitűzött, és még jó is, hogy a kemény munkát állítja szembe a katartikus “egy pillanat” feloldással szemben, mégsem működik igazán filmként az az utolsó 20 perc, mert előtte kicsit mást árultak, méghozzá sokkal jobban.

human
írta
2020. 03. 26. 16:11
megjelenés
5
hozzászolás


Onward: a Pixar új utakon?

Ugye végre nem a folytatásokra koncentrál majd a stúdió, bár azért azok mellett is becsúszott valahogy a remek Coco, hanem tényleg új történetekre. A sok alapítótag távozása után Pete Docter vette át végül a Pixar vezetését, és az Onward az első, ami ebben a környezetben készült a stúdiónál. Nagy következtetéseket még nem vonhatunk le ebből, hiszen idén kapjuk a Soult is, ami érzelmesebb koncepciónak tűnik.

Oda akartam kikanyarodni, hogy az Onward baromi jó, csak nem azt a Pixart érzem mögötte, mint a Wall-E-nél, vagy akárcsak a Coco-nál. Bár erről a témája is tehet, ahhoz pont az itteni kalandfilmes megvalósítás illett, ami a régi gyerekfilmeket idézte kicsit, már persze a D&D mellett.

Úgy tudnám összefoglalni a “problémám”, hogy olyan az Onward, mint egy jobb modern Disney 3d mese, egy Wreck It Ralph, egy Tangled. Ezzel nyilván nincs igazi baj, hiszen ezek is kiválóak, csak nincs meg az az igazi plusz. Pedig a végére minden érzelmi húrt behangoltak, igyekeztek, és megható volt, ezt egy pillanatra sem vitatnám.

A történethez azt kell tudni, hogy egy olyan világban játszódik, ahol régen a varázslat volt az úr. Aztán jött a technológia, a világítás, és a többi, ami mindent megváltoztatott. Azért elfek, meg kentaurok, meg hasonlók élnek továbbra is, csak feladták a mágiát.

A konkrét történet egy testvérpár körül bonyolódik, akik a fiatalabb 16. születésnapjára a régebben elhunyt apjuktól kapnak ajándékot: egy pálcát, és egy varázslatot, ami 24 órára visszahozza az öreget. Sajnos amikor elsütik, akkor csak félig sikerül vágyuk, csak az apjuk lába jelenik meg, és a varázslat befejezéséhez muszáj szerezniük egy mágikus követ. Na ez történik, mármint a két fiú és a láb egy kalandos quest-re megy, ha már varázslat, meg szerepjáték, meg kincskeresés.

Ebből a szempontból remek a film. A testvérpár természetesen mindenféle nehézségbe ütközik a kő előkerítése során, és nyilván előbukkannak a nézeteltéréseik is, hogy a végére tanuljanak valamit. Igazi kalandfilm, ami pörög ezerrel, konkrétan meglepett, hogy mindjárt vége, pedig nemrég volt a midpoint nagy változása. Sőt,

És mivel nem voltunk igazán mozira kényszerítve, ahova a Pixar filmeket szinte mindig csak szinkronnal hozzák, így azt kell mondanom, hogy Tom Holland és Chris Pratt hangcastingja remeknek bizonyult, nagyon illettek a karakterekhez. Az adok-kapok is viccesen ment közöttük, rengeteget lehetett mosolyogni rajta, na és az érzelmes pillanatokkal is elbírtak nyilván.

A lényeg, hogy nagyon szórakoztató, működik benne az érzelmi rész is (nem is pont az amúgy, amit elsőre sugall a film, szóval jól kanyarították), de olyan láttam, oké, valószínűleg nem fog úgy eszembe jutni, mint az Up első 20 perce, vagy a Wall-E. Bár az is tény, hogy egy Cars szintet simán villant.

human
írta
2020. 03. 24. 15:48
megjelenés
7
hozzászolás


Just Mercy: ilyen egy oscar bait?

Egyáltalán nem húzom rá az oscar bait jelzőt minden filmre, ami komoly témához nyúl, a Moonlight egyáltalán nem érdemelné meg, inkább csak van egy tipikus dráma és megvalósítás, amiből süt, hogy az aranyszobor motiválta, fontoskodnak velük. Persze lehet csak komolyat akartak mondani a Just Mercy készítői, de rossz módon tették.

Vagyis nem teljesen negatívan értem az Oscar Bait dolgot, hiszen ezek iszonyat kompetens drámák általában, és ha az ember olyan hangulatban ül le, akkor jó fog szórakozni. Velem is ez történt, csak az igazi erő hiányzott belőle, ami után tényleg elgondolkoznak az emberek.

A történet Alabamában játszódik a 80-as évek végén, amikor egy frissen végzett ügyvéd elhatározza, hogy segít a halálsoron levő elítélteknek, akik közül majdnem 10% ártatlanul van ott, főleg egy olyan államban, ahol automatikusan a feketék felelősek mindenért, és őket iszonyat könnyen elítéli mindenki.

Az egyik ügyfele is így járt, látszik, hogy a város igazságot akart szolgáltatni minden áron, és pár gyanús szemtanú vallomás alapján ítélték el Johnny D.-t. A főszereplő pedig mindent megtesz, hogy kihozza a halálsorról, amit a helyiek sem néznek vidáman. A lényeg mindenképp az lenne, hogy az igazságszolgáltatás előtt mindenki legyen egyenlő.

A film teljesen kiszámított végig. Megtörtént eseményen alapul, de nyilván olyat kerestek, ami betartja a történetmesélés szabályait. Az élet írja legjobb sztorikat, ha ügyesen választunk. Minden fordulat és nehézség előre ismert, de komolyan, ezért is mondom, hogy az oscar bait formula egyik éllovasa a Just Mercy.

Nem segít rajta az sem, hogy Jaime Foxx alakítása szinte a végéig sehol nincs. Persze aztán villant egyet, és érthetővé válik a castingja. A főszereplő amúgy Michael B. Jordan, aki igyekszik, de a sablonok között csak tőle is egy hasonlóan kiszámítható végeredményt kapunk.

A végén persze nem csak a rasszizmus ellen beszél a film, hanem azért a halálbüntetésről is van véleménye, hiszen ha tényleg ennyi ártatlan van ott, akkor biztos, hogy már olyat is megölt az igazságszolgáltatás, aki nem tett semmit. Megéri ezt az árat?

human
írta
2020. 03. 18. 16:42
megjelenés
1
hozzászolás


Richard Jewell

Nehéz Clint Eastwood rendezéseiről beszélni? Mindegyikben van valami jó, komolyan végignézetik magukat, a Mule is ugye tavalyelőtt, de valami hiányzik az igazi magassághoz.

A Richard Jewell egy megtörtént eseményt dolgoz fel, amikor is egy magát belül rendőrnek képzelő biztonsági őr megmentett egy rakat embert a Centennial Olympic Parkban történt robbantáskor. Elsőre túlbuzgónak hitték a rendőrök egy gyanús táskán való pattogásával, de aztán kiderült, hogy igaza van.

Másnap egész Amerika hősként ünnepelte, egészen addig, amíg a média bele nem szólt a dolgokba azzal, hogy az FBI vizsgálja a hős biztonsági őrt. És innentől indul be a film, legalábbis kerül elő az, amiről beszélni akar.

És mondom, minden megvan egy kiváló filmhez, de valahogy mégsem sikerül az igazi magasság. Egyrészt ott van a kisember végre magára találása történetszál. Richard folyamatosan békés az FBI-jal, de szépen lassan kiderül, hogy a nyugodt felszín alatt más is lakozik.

Közben pedig Eastwood a képünkbe nyomja a média felelőssége kérdést is. Avagy Jewell szálán ott a történet amire rákapcsolódhat a néző, és közben szépen elültetik a fejébe a 24/7 és gyors hírek világának hátulütőit, ahol nem minden tény ismeretében ráugrik a média a kisemberre, és pokollá teszik az életét egy időre. Talán nem kéne mindent felfújni a szenzációért?

Részemről innen veszélyes is kicsit a film: mert nyíltan kimondatja az újságíróval, hogy neki a tények számítanak (és az FBI tényleg őt is gyanúsította) , amire Jewell ügyvédjének az a válasza, hogy “hát az igazság?”. És persze, hibázott a média, de közben meg ez a tökéletes kiskapu a manapság is dívó “ez a személyes igazságom” téveszmékre. Közben pedig sokkal inkább tényleg a média felelőssége lenne a kérdés, a több tény feltárása (amire ráébred Olivia Wilde karaktere például a vége felé).

Viszont másrészről meg rohadt érdekes, hogy mennyire sok komoly kritika (újságíró) foglalkozott azzal, hogy a film elvileg rosszul ábrázolja az újságírónőt, olyannak, aki lefekszik emberekkel a sztoriért, és helyreigazítást követeltek. Közben Richard Jewell nem tudom mennyit kapott azért ami történt vele, de ami még durvább, hogy ez nem mellesleg el is temette egy kicsit a filmet. Mondjuk valaki beleolvasott, hogy érdemes-e moziba mennie rá, erre mindenhol abba futott, hogy elvileg ekkora hiba van a filmben.

Olyan tipikusan nézős dráma, jól elvoltam vele, de ha 5 év múlva bármire emlékszünk majd belőle, az meg fog lepni.

human
írta
2020. 02. 24. 03:00
megjelenés
19
hozzászolás


The Gentlemen

A film elején, talán az első vagy a második számként felhangzik a That’s Entertainment, és a film után nekem is ez volt az első gondolatom. Nem hiszem erről sem, hogy hatalmas klasszikus lesz, viszont moziban talán a Gentlemenen szórakoztam a legjobban mostanában.

A film ugye Guy Ritchie (A Ravasz az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff) visszatérése a gengszterfilmekhez. Letudta a hatalmas hollywoodi produkciókat, kiégett a King Arthur és Aladdin készítése közben.

Elég meghallgatni az interjúkat Ritchie-vel például a King Arthur körül, még talán ki is mondja, hogy neki az nem tetszik a legjobban, hogy vagy 2 éve fejezte be a filmet, de iszonyat sok utómunka után csak most kerül mozikba, szóval nem is kreatív differences dolgokról van szó, csak a hatalmas produkciókról. Legalábbis részben, az említett filmeket összehasonlítva a The Gentlemennel, vagy akár csak a szintén Ritchie által rendezett Sherlockokkal, azért látszik, hogy néhol letörték a stílusát a Guynak.

A konkrét műre rátérve: a történet egy visszavonuló angliai fűtermesztőről és terjesztőről szól, aki el akarja adni a hálózatát. Attól nagy szó a dolog, mert Angliában nehéz termeszteni, olyan sok ember van olyan kis földrészen, hogy valaki úgyis kiszagolja. Meg nincs is igazi privát területe senkinek, mert a hatalmas birtokára is nyugodtan bemehetnek kirándulók. Nem lövöm le, hogy miképp csinálja “főhősünk” a dolgot, de enyhe kiszólás lesz belőle a lordoknak meg nemeseknek meg ilyesmi.

A lényeg, hogy van vevő az üzletre, viszont a visszavonulási szándék bizony gyengeséget is sugall a bűndzsungelben, amit kiszagol egy vetélytárs is. Meg az egyik bulvárlap is rászáll a főszereplőre. És akkor most nem sorolom fel az összes nehézséget, ami tipikus csavaros Guy Ritchie stílusban halmozódik folyamat, hogy a végén összeérjen teljesen.

Igazság szerint a történet szerintem kicsit túl van csavarva, mármint enyhe erőlködés érezhető rajta, hogy elég bonyolult legyen, megfeleljen a rendező felé támasztott elvárásoknak. Viszont és de, a The Gentlemen megvalósítása parádés. Ugye a szokásos történetmesélési kidolgozással lendül előre a cselekmény, szóval aki azért odavolt a rendező korai műveiben, az tényleg nem csalódik. Leginkább a szereplőgárda miatt.

Az egészet Hugh Grant és Charlie Hunnam párosa röffenti be, és előbbi iszonyat élvezhette a szerepét, neki nem is kellett sokat a forgatáson lenni, így konkrétan lubickol benne. Hunnam pedig ismét bizonyítja az elméletem, hogy ha jól castingolják, akkor iszonyat jó a filmben. A Lost City of Z kicsit mellément, de itt iszonyat szórakoztató tud lenni az úriemberes viselkedésével. De persze mindenki kedvenc Matthew McConaughey-je is remek a visszavonulóként. Az igazi sztár viszont Colin Farrell! Minden jelenete arany.

Tényleg ez mondható el a filmről, hogy a csavaros történet néha kicsit erőltetett, de mindent ellensúlyoznak a színészek és a poénok. A The Gentlemen az a film, ahol a jó jelenetek elégnek bizonyulnak minden akadozás, vagy a végső tétemelés bénasága ellenére is. Egyszerűen szórakoztató az egyveleg. Nyilván a Blöffhöz nem tud felnőni, talán a Ravaszhoz sem, viszont annyira nem tipikus, hogy elég jó moziélmény a végeredmény.

human
írta
2020. 02. 04. 18:30
megjelenés
16
hozzászolás


1917

Valahol érdekes, hogy Sam Mendes talán legszemélyesebb indíttatású filmje mennyire nem váltott ki hosszabb hatást bennem. A megvalósítás mindenképp felhúzza, de nem véletlenül tologattam ezt az írást sem.

Konkrétan az ugrott be közben, és ezzel biztos nem voltam egyedül, hogy tessék, évekig vártunk egy tökéletes videójáték filmre, és most megkaptuk, itt az új Call of Duty. Ezt az érzést erőteljesen növelte az 1917 vágatlan megvalósítása, mármint legalábbis azt a hatást igyekeztek elérni ugye, hogy minden real time és 1 kamera követte a hősöket.

A történet annyi, hogy két katonát megbíznak egy parancs kézbesítésével az I. világháborúban. Ehhez be kell hatolniuk a németek által hátrahagyott területekre, ahol ki tudja milyen veszélyek várnak rájuk, de vagy 2000 katona sorsa a tét, szóval nem bukhatnak el. Még némi személyes indíték is akad, ami elvileg növelné a súlyt, de valahogy semmi nem jött át belőle. Nem a film egyszerűsége a baj, ehm Mad Max Fury Road amit imádtam, hanem valahogy távolságtartó az 1917, aminek célja volt, mindjárt visszatérek rá, viszont pont emiatt nem is hatott igazán.

Ellenben technikailag ez a film hatalmas, és lehet hogy húzom az érzelmi hatására a számat a fenti bekezdésekben, de mégis azt mondom, hogy moziban érdemes látni. Olyan, mint a Dunkirk, akik otthon nézték azok biztosan más élményt kaptak. Értem, 60 colos tévé előtt ülsz meg minden, adom, de valahogy mégis más a nagyvászon még mindig. Vannak ellenérvek, főleg a többi ember (pokol), de szerintem az 1917 tökéletesen illik a Revenant, Gravity, Dunkirk közé, és javasolt a moziban nézni.

Pont a megvalósítás miatt tudok bólintani a rendezői, a fényképészi elismerésekre, amiket kap-kapott. Nagy-nagy filmként, új klasszikusként nem állt össze, de ilyen hibátlanul, mértanilag összehozni ezt nem kis teljesítmény volt. Néha csak néztem, hogy milyen ügyesen oldják meg a szögeket, tűnik sokszínűnek a film, hiába csak őket követi a kamera. Nem a válluk fölött lebeg TPS módon, iszonyat ki van találva az egész, ebből a szempontból tényleg lenyűgöző volt.

Viszont, és most visszakanyarodok a problémához, az érzelmi távolságtartás miatt túl hűvös a film. Átjön, hogy a katonákat hidegen hagyják a hullák a harcmezőn, ezt akarják érzékeltetni, ők már kiégtek, a főszereplő is ugye, már haza sem akar menni, a kitüntetések semmit sem jelentenek neki, a lelke egy pusztaság, amibe elkezd valahogy mégis visszaszivárogni az érzés, a végén hatalmas katarzissal — és ezt alávágja az “oké, ez most így sikerült, de nemsokára folytatjuk” mód. Ez is, írástechnikailag biztos rendben van, látszik a cél és minden oda vezető lépés logikus, de valahogy mégis hidegen hagyott.

Az biztos, hogy a borzalmak ellenére sem lett ez intő példa a háborúkra. Főleg, hogy az ember közben ámul a megvalósításán, ami oda akarja tenni a harctérre, de a technikaisága annyira lenyűgöző, hogy talán pont ez éri el az ellentétes hatást.

human
írta
2020. 02. 02. 20:31
megjelenés
22
hozzászolás


Aniara: így tűnünk el

Azt hittétek elfeledkeztem erről a sci-ifről, amiben a Földről Marsra tartó űrhajó letér a pályájáról, elveszti az irányítását, és a rajta levőknek szembe kell nézni a végtelen sötétséggel, amibe belesodródnak. Mindezt úgy, hogy a Földet a klímakatasztrófa végpillanatánál hagyják ott, végképp kimerítve az erőforrásait.

Amit még érdemes tudni a filmről, hogy egy vers alapján készült. Az nem sci-fi volt, viszont az Aniara tényleg ilyesmi hangulatú. Itt tényleg elsüthető a köldöknézős jelző. Csak úgy a téma miatt mondom, nehogy félreértés legyen. Az már komolyabb kérdés, hogy joggal művészies, volt elég alapanyag, vagy túltolták?

Nyilván nem lehet nem észrevenni, hogy a hajó amin az emberek vannak, az olyan, mintha egy tengerjáró és egy pláza keveréke lenne. Ez nem csak azért van így, mert tényleg ezeken a helyszíneken forgattak spórolásból, hanem itt is ilyesmi zajlik le: az emberek csak fogyasztanak, felélik a hajó erőforrásait, miközben a mesterséges intelligencia kérdése is érdekesen kerül elő … nem véletlenül hasonlít az első bekezdésere ez.

Persze lehetne clickbaitesen kezdeni, hogy a céltalanul létezés idővel persze orgiába fullad, viszont ebben nem oldódnak fel a résztvevők, hiszen csak a menekülést keresik a helyzetből, olyan, mintha drogoznának. És igazából ezt a hangulatot átadja a film, amit már az előzetesnél is előhoztam: csak egy kicsit képzeljük bele magunkat a helyzetbe. Minket mi hajt a mindennapokban? Valami jövőbeli dolog “csak ezt kell kibírnom”? És ha azt elveszik tőlünk?

Őszintén szólva az Aniara végén a lezáró képsor annyira költői volt, hogy pont elég magasan fejezte be a film ahhoz, hogy az unalmasabb részek ellenére sem temessem el örökre a “láttam” imdb listámra, hanem ezt a pár sort leírjam róla.

human
írta
2020. 01. 22. 13:01
megjelenés
6
hozzászolás


Crawl – és ússz, meg sikíts is azért

Támadnak a gonosz krokodilok, vagyis a Sharknado készítői csinálták volna ezt a filmet, akkor nagyjából ennyit lehetne írni róla, de szerencsére nem így alakult. Inkább a Blake Livelys The Shallows utódja érkezett meg.

A történet tök egyszerű: hurrikán érkezik Floridába, és az apját hátrahagyó, életben elakad lány a tesója unszolására megnézi, hogy a közelgő veszély mellett miért is nem veszi fel a telefont az öreg. Odaérve a pincében találja meg egy harapással a lábán, na meg a krokodillal a közelben. És még a hurrikán is jön, ketyeg az óra, emelkedik a víz.

Igazából az jutott eszembe a filmről, hogy milyen profin van megcsinálva. Persze “a krokodilok jönnek a vízzel, és nem kímélik az embereket” koncepciót el kellett fogadni, de azon felül baromi ügyesen csinálták filmkészítésileg. Nem új klasszikus lesz, mielőtt valaki felfújja, viszont nagyon tetszett, ahogy az idő szorította őket, és ez mindig viszonylag logikusan új konfliktusba lökte a karaktereket, többet hozott ki belőlük.

De még olyan apróságokat is érdekes volt nézni, hogy miképp mutatják be a helyszínt nyugisan, de cselekménnyel, nem csak mászkál a kamera egy főcím alatt.

A lényeg, hogy a mű nem nézett hülyének, nem kellett kikapcsolni az agyat a logikai ugrásokon ha az alapkoncepciót elfogaduk. Egy szórakoztató filmet akartak és simán lekötöttek másfél órára. Ott tartunk amúgy, hogy egy horrornál ki lehet emelni, hogy nem húzták túl, mert igen, ez csak ennyi időben működött, és szerencsére nem erőltették hosszabbra, így nem feneklett meg a feszültség és a tempó.

human
írta
2020. 01. 03. 13:47
megjelenés
18
hozzászolás


Röviden: In the Shadow of the Moon #elhanyagoltnovember

Mondom, hogy a Netflix hozhatja el a közepes költségvetésű filmek “blockbusterek” visszatérését. Az In The Shadow of the Moon nem nyűgöz le minket a látvánnyal, mármint nincs teletömve vele, ami akad az persze jól néz ki, viszont a feszes történettel elrepíti a játékidejét.

Igazság szerint már az In the Shadow of the Moon koncepciójának, vagyis zsánerének megnevezése is spoiler. Elég annyi, hogy a főszereplő nyomozó évtizedeken át megszállottja egy érdekes ügynek.

Aki semmit nem tud a filmről, de akar nézni egy korrekt, nem szuperhősös akció-thrillert, annak ajánlom. Videókölcsönzős hatás kicsit, de 15 éve még simán moziban ment volna. Lehet pont ezért van, hogy a pontszám nem magas, de mégis jó volt nézni, mert nosztalgia? Mostanság kevés ilyenre mehetünk.

Tényleg nem akarok bővebben spoilerezni, meg nem is az a magunkba nézős film, és hangsúlyozom, nem gyémántról van szó, de a kidolgozása végig működött. Rendben, megveregethetem a saját vállam, hiszen a zsáner miatt kitalálható pár fordulat, de szemben az előbb taglalt Little Monsters-szel, itt nem unatkoztam a klisék bevetése közben, valahogy jó tempóban estek túl rajtuk, közben is érdekes volt. A kezdése pedig undorító, és wtf egyben, szóval nagyon erősen indították.

Amúgy itt látszik ismét a Netflix rákfenéje is: a nagy premiereket nyilván megtolják, de ez a film nagyjából csak töltelék volt nekik, hogy legyen ilyen is. Mármint ez rendben lenne, nem kaphat minden ugyanannyi reklámot. Hiába blockbusteres kicsit az In the Shadow of the Moon, azért látom, hogy valamennyire réteg, viszont a sok érkező cuccuk között egyszerűen elveszik. Főleg, hogy itt a legnagyobb “sztár” Michael C. Hall benne. Na jó, a főszereplő Boyd Holbrook azért volt már jó filmben, de sokan lehet pont a legutóbbi Predatorsban látták.

(Az #elhanyagoltnovember random filmjeiről a posztjánál beszéljünk, itt maradjunk a n the Shadow of the Moonnál)

human
írta
2019. 11. 25. 14:02
megjelenés
17
hozzászolás


- A múltba →


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.