The Highwaymen – a régimódi módszerek nem mondanak csődöt

Those kids you grew up with aren’t human anymore.

Itthonról csak akkor lehet igazán érdekes ez a film, ha többet tudunk a Bonnie és Clyde párosról? Mondjuk tényleg ez a jó szó a Netflix filmjére: érdekes. De sajnos ahhoz túl hosszú, hogy tényleg zsigerig hatoljon. Na meg a végén erőskezű a társadalomkritika benne, ami miatt ugye fontosnak érezték elmesélni a két tömeggyilkos történetét más szemszögből így 2019-ben.

A sztori középpontjában két korábban Texas Rangerként szolgáló, de erővel nyugdíjba küldött férfi áll, akik a régimódi módszereket képviselik. Amikor a frissen alakult FBI képtelen elkapni Bonnie-t és Clyde-ot a modern bűnüldözői tudomány minden eszközével, akkor végső elkeseredésben a régi bűnüldözőket, a volt rangereket veti be az állam kormányzója. Így erednek a gyilkosok nyomába.

Megtörtént esemény és hasonlók, de azért külön kiemelem, hogy nyilván nem akcióthrillerről van szó itt. Sokkal inkább a lassú, megfontolt westernek ugrottak be a nézése közben. Nyilván ezt az érzést erősíti nem csak az, hogy öreg cowboyként viselkednek a volt rangerek, hanem maga a főszereplő Kevin Costner is. Na persze a társát alakító Woody Harrelson is odateszi magát az öreg bugiban.

Csak eljutottam az érdekes részhez, miszerint Bonnie és Clyde kettőséről már volt egy nagyon híres film. Az is próbálkozott a készülésének évéhez viszonyítva a realizmussal, de mégis valamennyire a nép hangulatát képviselte, miszerint ezen bűnözők véres története inkább hősies, Amerika Rómeó és Júliái ők.

Na ezt lerombolja a Highwaymen, valószínűleg sokkal több igazságot tartalmazva. Persze tragikus Bonnie és Clyde élete, ez nem vitás, de — és itt jön be a jelen éjjel-nappal sugárzott, szórakozásra hangolt hírei, na meg a celebek túléltetésével szembeni kritika a műben — amiket és ahogy tettek, az bizony embertelen volt. Láthatjuk, hogy imádják őket az akkoriban élők, de a Highwaymen bizony nem szórja be őket csillámporral. Sőt, az arcukat sem mutatja az utolsó képsorokig. Nem csinál belőlük sztárt.

Mindeközben a törvény nevében ölő embereket sem emeli feljebb a mű. Nem lesznek hősök belőlük. Csak pár emberről van itt szó, aki megtette a munkáját, és a lelke sem maradt érintetlenül eközben.

A film mögötti elgondolások szerintem jók, viszont a problémái tényleg abban csúcsosodnak ki, hogy egyszerűen túl hosszú. Nincs elég csont ezen a történeten ebben a formában. Szóval nem a lassúság, és nyilván ha már igyekeztek pontosak lenni történelmileg, akkor jó pár dolog nem is maradhatott ki, de valahogy filmkészítésileg elegánsabban kellett volna megoldani 1-2 húzást.

Viszont az mindenképpen kijelenthető, hogy a Netflix filmek minősége korrekten alakul. Már nem biztos, hogy kerülni kell mindegyiket. Persze nem minden szól nekünk, de egyre többször egyensúlyoznak a jó-ténylegjó határán. Meg nyilván azért mellényúlnak még mindig sokszor.

Prospect — a film amit jó időpontban kell megnézni?

Mindenképp azzal kell kezdenem, hogy a Prospect egy iszonyat hangulatfilm. Ha leülsz elé, és az első 15 perc nem tetszik, akkor nem érdemes csodát várnod utána sem. Nyugisan bontakozik ki a történet, hatalmas fordulatok vagy akciók nélkül.

De ha beránt, mint velem tette.

A történet egy veszélyes bolygón játszódik, ahol védőruha nélkül még az erdőbe sem lehet menni. Viszont az ott található furcsa lények tetemeiben valami nehezen “kibányászható” iszonyat értékes dolog található. Igazából az aranyláz sci-fi köntösbe csomagolva.

Ide érkezik egy apa és a lánya, akik a rendszeresen arra járó űrhajók utolsó útján érkezve még egy hatalmas sírt ki akar rabolni, mert hát minden forgatókönyvbe kell valami időkorlát, ami szorítja a szereplőket. Már a leszállással is akadnak gondok, de a veszélyes erdőbe menve még jobban eldurvul a helyzet. Lelövöm a fordulatot, ami a kisfilmben és a trailerben is benne volt: az apa meghal, és a lánynak egyedül kell túlélnie.

Igen, egy kisfilm kibővítése a Prospect, viszont a Cargo-val ellentétben itt jobban boldogultak a filmkészítők. Na meg az elejére egy 100%-ig Alient idéző 10 percet tettek, ami remek alapozás volt az utána történő dolgoknak. Na itt semmiféle idegen lény nem lesz, csak az ember embernek farkasa, viszont a technológia ugyanaz a régimódi, nyikorgó, de funkcionális, ami mintha az Alien díszlettervezőjének a keze alól került volna ki.

Persze előkerülhet, hogy ha valami nagyon homage, az lehet-e igazán jó. És ez jogos is, a Prospect nem lesz új klasszikus, de pár remek döntés miatt jó volt nézni. Például apróság, de az, hogy szkafanderben mászkálnak egy erdőben, és a hangjuk folyamatosan rádiós, az nagyon segítette a helyszín idegen bolygóvá való transzformálását. Több ilyen húzása is van. készítőinek, teljesen lelakottnak, igazinak érződik a teremtett világ, minden erre, a hangulatra megy rá, ezért is kezdtem úgy a posztot, ahogy.

A negatívum igazából a Prospect második fele, a történet tesz pár huszárvágást, karakter szempontból is, és emiatt érthető teljesen minden negatív vélemény is. De lényeg úgyis az, hogy ha kimaradt, akkor talán érdemes visszanéznetek. De ha az eleje nem gépszíj, akkor nem szabad erőltetni.

Shazam: már megy a szórakoztatás a DC-nek

Úgy tűnik Kevin Feige elejtette hazafelé az MCU filmek receptkönyvét, és valaki a DC-től rátalált, de nem juttatta vissza hozzá. Mindjárt szétszednek a fanok, de ez már a második DC-eredettörténet rövid időn belül, ami limonádésra, viccesre, néhol kicsit komolyra sikerült. Sőt, a Shazam! simán átugrotta az Aquamant, ha nem is látványban. Az más kérdés, hogy mi a helyes út — miközben ugye jön a Joker is idén –, feladni a filozofálást és sötétséget, vagy csinálni jobb írókkal és rendezőkkel azt?

A Shazam amúgy a legtipikusabb eredetörténet. Ezt nem rovom fel neki, mert lehet csak én unom ezeket a filmeket. Igen, a Captain Marvel is az volt, nem is pontoztam fel sehova, bár nyilván más bajok is voltak vele. Itt legalább humorosan tanulta a képességeket a srác.

Azért röviden: van egy árva “majdnem 15 éves” fiú, aki nevelőszülőtől nevelőszülőhöz kerül, család nélkül sodródik, amikor egy hatalmas varázsló rábízza az erejét. De miközben az igazi bajnokát kereste az öreg, addig a gonoszok is találtak maguknak valakit, így a ki az igazi családod kérdés közben még más konfliktus is van, ami előrelendíti a hőssé válás útján a főszereplőt. És a segítőjét, aki szintén baromi fontos.

Na de tényleg nem a történet a lényeg, hanem az elmesélése, hiszen a “majdnem 15 éves” srácból hirtelen szupererős felnőtt lesz, ami elég sok poénra ad lehetőséget. Nyilván először baromkodásra használja a kis barátjával közösen ezt a változást: sörözés, első embermentés, és hasonlók közben durrannak el a viccek, és konkrétan ez a része a legjobb a Shazam!-nak. Sokat lehet vigyorogni, van kikacsintás a Bigre, és hasonlók. Mindeközben még azt is ügyesen beleszövik, hogy milyen fiatalnak lenni egy olyan világban, ahol Superman harc közben lerombolta fél Metroplist. Felnézni emberi aggyal tényleg felfoghatatlan dolgokra képes hősökre. Aztán látni, hogy a barátodból is az lesz.

Mindezt remek színészekkel. Konkrétan Zachary Levi iszonyat jól hozza a gyerekes felnőttet. Mellette a gyerekszínészek is remekek. Mondjuk a gonosz nem annyira, de ez egy eredettörténetben nem meglepő. Viszont a másik várható dolog sajnos kicsit lehúzza a filmet, de mondjuk sokszor a Marveleket is, ne értsetek félre.

A tényleges negatívum ott érkezik, amikor eljutnak a végső összecsapáshoz. Ennyire nagyokat csak a Wonder Woman repteres, vagy a Captain Marvel “just a girl”, vagy a Civil War szintén repteres jelenete közben lehetett ásítani. Szép az üzenet a nagy harcnál, csak közben semmit nem lehet érezni. De legalább előtte a jó a Shazam!.

Mi lett volna a DCEU sorsa, ha ezzel kezdik? Már sosem tudjuk meg.

Triple Frontier

A múlt héten nem sok minden jött a mozikba, így a Netflix lepett meg minket egy nagyobb szabású, kicsi régimódi a akciófilmmel. Amúgy érdekes, a múlt hetük eléggé a felnőtt szórakoztatásról szólt, hiszen a sztárokkal teli Triple Frontier, és az animált Love, Death + Robots sem fordult el a durvább dolgoknál.

Mondjuk a Frontier inkább morálisan adta fel a leckét, hogy utána — tippre a folytatás reményében? — kicsit finomítson a képén. A történet középpontjában pár volt katona van, akik egy hadúrként viselkedő drogbáró megölése, ezáltal a helyieken való segítség léleknyugtató jó tettje mellett annak pénzét is meglovasítják. És ez a film fő témája, miszerint az egyik kioltja-e a másikat. Mindezt persze a katonák múltjára is érve, az elvett emberéletek, a háború ára mennyire magas. Azt hisszük hogy X, de mire minden borzalomnak vége, bizony eléggé csökken. Ahogy ez a főszereplőkkel is történik, mivel két remek akció után sokkal inkább arról szól, ahogy a pénzzel próbálnak kijutni az országból, miközben az egyre fogy, folyamatosan kénytelenek hátrahagyni belőle.

Amúgy érdekes, hogy az előzeteseknél és a posztereknél tényleg volt abban valami, hogy míg Oscar Isaac, Charlie Hunnam, Garrett Hedlund ki van pattintva, kőkemény katonának néz ki, addig Ben Affleck jóllakott irodistaként, de ez a történetbe tökéletesen illett. Ő az, aki a szolgálat után elengedte magát, ami a jellemének fontos része, és a cselekedeteihez is tökéletesen illik. Nem mellesleg ez nem semmi szereplőgárda.

Az is biztos, hogy J.C. Chandor elég komolyan alakítja a karrierjét eddig. Ez volt a 4. rendezése, és előtte ilyenekkel jött, mit A Most Violent Year, All Is Lost, Margin Call. Nem azok a tipikus jólfésült darabok, érdekesek a választásai.

Mondjuk ezekből az is következik, hogy a Triple Frontier amúgy nem pörgős akció, de szerintem mostanra már kihámoztátok. Vannak benne remek jelenetek, elég erősen kezdődik, és utána jó nézni a taktikai második harcot is. Onnan inkább a már említett moralizálásba megy át, csak közben gyönyörűen fényképezett tájakon haladnak a karakterek. Ami tényleg gyenge, az a végső akció, és talán pont emiatt, meg pár nehéz döntés elmismásolása miatt sem lesz maradandó a film.

The Favourite

Minden ember borzasztó, hát még a gazdagok? Yorgos Lanthimos (The Lobster, Dogtooth) új filmjének a forgatókönyve még a 90-es években készült, talán pont azért nem is volt annyira elszállt a darab, mert régi szeretetprojekt? Pedig a trailerek sok jót ígértek.

A 18. század elején a gyenge Anne királynő helyezkedik el a trónon, és a legjobb barátnője irányítja az országot számára. Mindezt megváltozik egy új szolga érkezésével. A három nő között kialakul egy hatalmi játszma, ami mindenkiből kihozza a legsötétebb énjét. És ezt komolyan lehet venni, hiszen ha nem is egymás vérét ontják (csak kicsit), mégis az életeiket rombolják szét. Hogy a végén beüssön az önismeret másodperce, és rádöbbenjenek, hová jutottak.

Hogy is mondjam, eléggé sötét volt ez a film. Amúgy vicces volt így az Oscarok sorában nézni, mert így még jobban beütött, hogy mennyire más, mint a többiek. Ez tényleg művészfilm, még ha Yorgos legfogyaszthatóbbja is. Mondjuk utóbbiról az eszméletlen szereplőgárda is tehet, hiszen Olivia Colman, Emma Stone és Rachel Weisz triója kőkemény, ha a film témája nem lett volna az. Stone a legérdekesebb, hogy milyen jól helytáll, de mégsem ő viszi a showt, hanem Colman.

És a fényképezés, úristen, ennyi nagylátószögű jelenetet. Mármint ez nem lenne elég a film kinézetének éltetéséhez, hiszen egy 18 vagy 16mm-es lencsét bárki a kamerára tud tenni, de ahogy ezt használják a karakterek közötti távolságok érzékeltetésére és a távoli emberek összenyomására, az gyönyörű, hogy aztán a közeli még erősebben hasson. Remekül illik a hatalmi játszmához, ami itt folyik, és aminek kihatása van az egész országra tulajdonképpen. Na meg az éjszakai jelenetek, a gyertyafény harca a tényleges sötétséggel…

A végén mégsem úgy álltam fel, hogy elvarázsolt a The Favourite, hanem inkább csak rám dobott egy kis nyomasztást, és érdekes volt, meg néhol elég fekete humorúan vicces. Igazából a helye is érdekes, hiszen a BAFTA-t besöpörte, és az Oscaron is bejutott a Best Picture kategóriába, pedig elég messze van egy ottani tipikus filmtől. Nem csak egy Green Booktól, de egy Shape of Watertől is. Konkrétan a Revenant ugrott be közben valamiért.

Green Book

Még hogy a Star Is Born olyan, mintha valami régimódi Oscar-filmet néznénk: a Green Book egyenesen a Forrest Gump évéből érkezett. Azóta hánykolódott a forgatókönyv Hollywoodban? Persze ez a kérdés csak egy gyenge poén, viszont így már teljesen értem, hogy miért volt ilyen fogadtatása a filmnek.

A történet egy olasz-amerikai kidobóról szól, aki pár hónapig munka nélkül marad, így elvállal egy érdekes munkát: egy afrikai-amerikai klasszikus zongoraművészt kísér le a rasszista déli államokba a 60-as években, és közösen minden ilyesfajta feszültséget megoldanak. Mármint egymás közt teszik ezt, hiszen Amerika déli államai azért látszólag nem sokat tanulnak.

Tényleg onnan indul a sztori, hogy a kidobó… kidob két poharat az otthonában, mert abból fekete munkások ittak, és a film végére összebarátkozik ezzel a szofisztikált fekete zenésszel. Bár igazából mindketten tanulnak egymástól ennek az igaz történetnek a feldolgozásában (amit a még élő családtagok szétszednek:), de a főszereplő mégis az olasz-amerikai figura, az ő íve a hangsúlyosabb, és ez veszi el a film élét.

Remélem azzal, hogy a végére barátok lesznek, nem árultam el túl sokat. Egyrészt már a trailerből egyértelmű, klisés helyzet, láttuk ezerszer, másrészt ez a film nagyon olyan, hogy a mesélés módja számít igazán, és ebben remekel a Green Book. Végig szórakoztató, mondhatni feelgood, melegvízben üldögélős az egész. A casting csodás, Viggo Mortensen és Mahershala Ali szokás szerint remekel. A roadmovie felépítés működik, és egy tipikus életrajzi filmmel szemben itt sokkal erősebb a fókusz is, nem 100 információt darálnak le 2 óra alatt.

A kérdés, és a negatívum az lenne, hogy miért ilyen kényelmes a mű? Egyrészt már a fő karaktereket is a túlzott klisékbe tolja, hogy a végére onnan épphogy kimozdítsa őket, mindenfajta komplexitást nélkülözve. De mindeközben a rasszizmus kérdését is csak a felszínen kapargatja, nagyjából arra leszűkítve, hogy “csak nem ismertél még jó feketét, ezért viszonyulsz így hozzájuk”, a rendszer szintű problémákat félresöpörve. Sőt, nagyjából fel is menti ezzel a fehér nézőket minden alól, jól érezhetik magukat, hogy ők másmilyenek, ők a segítők közé tartoznak.

Mindezt egy nagyon szórakoztatóan megcsinált filmben mesélik, ne értsétek félre, elhiszem, hogy ennyi embernek tetszett. Viszont itt tényleg nem áll az az érv, hogy “aki mélységet vár nézzen Sátántangót” (szerintem blockbustereknél sem áll), hiszen a Green Book a mélynek szánt film, ami gyógyítja a rasszizmus sebeit, csak épp olyanét és úgy, ami nem létezik. Nagyon furcsa volt 2018-ban egy ennyire botfülű filmet nézni. És viszonylag jól szórakozni rajta.

Érdekes, hogy mindkét oldal mennyire félre tudott menni, hiszen a BlacKkKlansman is túltolta, de ez meg csak karcolgatta a dolgokat, az egyensúly egyáltalán nem itt van. A Green Book bizony a “bezzeg” film az oscar top kategóriájában.

Vice

Még hogy az Oscarra esélytelenek a horrorfilmek, amikor a tavalyi Get Out után ismét bejutott egy a legjobb filmes kategóriába. Nincs benne sokkoló “jumpscare”, a terror lassan építkezik benne, hogy utána órákig a nézővel maradjon.

Ja hogy a Vice elvileg egy komikus és drámai életrajzi film? Hm.

A történet Dick Cheney életét mutatja be, ahogy egy átlagos emberből Amerika második leghatalmasabb embere lett, amikor Bush alelnökeként indult a választáson. Mindezt úgy, hogy az ezt a címet betöltők általában semmi komolyat nem csinálnak, de ő megváltoztatta a politikát, csak hogy mégse tétlen báb legyen.

A film egyik baja talán az lehet, hogy mintha felmentené George W. Bush-t, és mindent Cheney-re kenne azokból az évekből, amikor közösen kormányozták Amerikát. A nagyobb gond pedig az, hogy a komédiából semmit nem látni a filmben. Mármint Adam McKay írta és rendezte a Vice-ot, aki előtte a gazdasági válságból csinált egy szórakoztató, de mégis kemény filmet The Big Short címmel. Viszont ezúttal csődöt mondott a szórakoztató részen, túl száraz lett a végeredmény.

Mindezek ellenére elég ötletesen van megcsinálva a Vice. Érdekes volt a Bohemian Rhapsody után nézni, hiszen ez is darált, de sokkal ügyesebben játszott az idővel és a filmkészítés eszközeivel, szóval technikában sokkal jobb volt. Majdnem a vágóra fogtam minden érdemét, de szerintem McKay forgatókönyve eléggé hasonlóan épülhetett fel, mint amilyen a végeredmény lett, nem a vágószobában menthették meg.

Ezen kívül Christian Bale… komolyan nem tudok már mit mondani arra, amit művel. Nem sok Cheney interjút láttam, de iszonyat hasonlított hozzá az, amit Bale leművelt itt. Eltűnt a szerepben, pedig a trailereknél még kicsit féltem, hogy nem ez lesz. Mondjuk nem tudom miért pont Bale-ben kételkedtem. Amit sajnálok, hogy Sam Rockwell nem sokat volt a színen, hiszen jobb castingnak tűnt, mint Josh Brolin a W.-ben.

Szóval itt a film egy szörnyről, akivel szemben tehetetlen volt a világ, sőt, a választók egymást torkát tépik inkább még most is, miközben a fiatalok oda sem figyelnek a politikára, elterelik a figyelmüket az aktuális akármivel.

Alita: Battle Angel – mindenképp szép

Avagy Alita: Unbreakable. Robert Rodriguez megmutatta, hogy az igazi feszültségről semmit sem tud mostanában? Pedig régen szállított pár jó filmet, bár ekkora blockbustert még sosem bíztak rá. Konkrétan érdekes megnézni a profilját, és rájönni, hogy az Alita-t a Spy Kids filmek miatt kaphatta meg, nem pedig a Sin City vagy Desperado utózöngéjeként.

Most nem az jön, hogy teljesen földbe döngölöm a filmet, mert a szépséget muszáj díjazni azért, és hát az Alita többnyire gyönyörű. Igen, a “robot” az akciójelenetekben néha elfelejti a fizikát, és némelyik jelenet egyszerűen túl sterilnek érződik, pedig a lepukkant romvárosban vannak. Viszont mindezek ellenére is lenyűgöző sokszor a látvány. Ha jól láttam, akkor sok díszletet építettek, és ez érződik, amikor nem pörög a cselekmény, csak él a város, és benne a karakterek.

A probléma sajnos a történetnél kerül elő. A film igazából le sem tagadhatná, hogy legalább trilógiának tervezték, szóval ez az első rész, ami csak a világépítésre ment el, és a bevételek alapján folytatást sosem kapunk majd. Viszont a nagy építkezés közben elfelejtettek berántani minket a cselekménnyel.

Az Alita sok száz évvel előttünk, a jövőben játszódik, egy nagy háború után, amiben csak 1 lebegő város maradt fenn, és alatta a földön egy azt kiszolgáló romváros a szegényekkel, akik fel akarnak törni a gazdagok közé. Legalábbis erre vágyakoznak sokan odalenn, és ezért bizony kegyetlenül eltapossák egymást is. A lebegő város alatt van egy lomtelep, ahol a szegények kiber-robot orvosa talál egy még élő agyat egy szétroncsolt android testben. Nosza, életre is kelti, így ébred fel az emlékek nélküli Alita. Aztán szépen lassan elkezd derengeni a memóriája, látszik, hogy valami ősi tudás segíti, olyan, ami már 300 éve letűnt. És innentől szinte megállíthatatlan.

A sztori bizony adna lehetőséget valami jóra, de egyrészt ott van, hogy a filmben egyszerűen nincs “minden elveszett” pillanat, sosem izgulhatunk, Alita mindig megállíthatatlannak tűnik. Igen, még a legnehezebb pillanatok után is rögtön tudni mi lesz. És a hősök is rögtön tisztában vannak vele. Nem tudom miért pont ezt emeltem ki a történetből, hiszen a legfőbb probléma az, hogy az egész egy fél sorozatévadnak tűnik, amit levágtak 2 órásra. De tényleg, néha furcsán megoldódnak a dolgok, túltömött a film, és másfél óránál olyanok történnek, amik egy történetben az elején szoktak, vagy hogy mondjam.

A befejezés pedig konkrétan egy cliffhanger, hogy “na mi lesz”. A film csúcspontja egy lópikula előtte, nem komoly konfliktus, ami felvezeti a következő részt. Az Alita egyszerűen felhúzza a nézőt, és utána otthagyja kielégítetlenül. De tényleg, már ment egy ideje, az órámra néztem, láttam, hogy csak 20 perc van hátra, és akkor már tisztában voltam vele, hogy nem jutunk el igazából sehova.

Itt tényleg azt tudom mondani, hogy a moziba filmekért megyünk, azoknak magukban is működni kell, főleg egy “első résznek”, és esetleg utalni bennük a folytatásra, nem pedig “ezt trilógiának terveztük” módon elkezdeni a forgatást. Ez egy tévésorozat eleső pár része, megismerjük a világot, és az egyelőre szinte elpusztíthatatlan főszereplő kap némi motivációt a folytatásra. Amit sosem látunk majd.

Vannak értékei az Alita-nak, a közepe felé amikor kiderülnek róla dolgok, az külön tetszett, és legalább nem egy szuperhős franchise sokadik darabja, de a sok hibája miatt mégsem tudom teljes szívvel ajánlani. Tipikusan sosem újranézős a film, de egynek azért elment moziban.

The Night Comes for Us

Rendben, az akciójelenetek már mennek a Raidért valamennyire felelős csapatnak, most már csak egy jobb forgatókönyvíró és rendező kell?

Mondom, hogy a Netflix valamennyire felfelé tart minőségileg, mert ezzel a The Night Comes for Us-szal is egy olyan niche-be szállítottak filmet, ahol kevés a jól sikerült darab. Konkrétan egy B-akciófilm, ami annyira erőszakos, hogy az amerikai zsánerdarabokat gyártók totálisan letörhettek a “máshol ilyet is szabad” gondolatuk kapcsán.

Nem is tudom ki írta már itt is kommentbe, de ez a film véresebb, mint egy horror. Bezúzott fejek, tényleg szitává lőtt testek, össze vissza vagdalt nyakak, fröcsögő piros folyadék. Konkrétan már ettől különleges valamennyire, mármint ezt úgy értve, hogy nincs nagyon hozzá fogható. Viszont ezt nem szolgálja ki jól a történet és a színészi játék, így egy 10 perces tömegbunyó bizony valamennyire öncélúnak is érződik.

Arról szól, a Triád legjobb, top-top-top bérgyilkosa az egyik munkája végén meggondolja magát, amikor a legutolsó áldozata egy kislány lenne. Elhatározza, hogy életben hagyja a gyereket, és mivel már a fő megbízása is egy példa statuálás volt, így nem meglepő, hogy az ő árulását sem nézik el könnyedén a bűnözők. Szóval mindenkit ráküldenek.

Gondolom a hongkongi akciófilmeket akarták felidézni, és ehhez még talán elég is lenne a történet, ha nem túljátszott drámai pillanatok szakítanák meg a verekedéseket. Persze a folyamatos 11-en pörgés unalmas lenne idővel (lásd Bayhem érzéksokkolásait), de az érzelmi rész egy másodpercre sem kötött le. Egyszerű, az nem baj, csak sokkal jobb színészvezetés meg ki tudja még mi kéne hozzá. Legalábbis innen félig nyugatról nézve egy keleti akciófilmet.

Tudjátok mihez lehet a legjobban hasonlítani? Olyan, mint a Harcore Henry. Egy kis különlegesség, ami rohadtul üdítő. Tudom, hogy vannak ehhez hasonlók, például a The Villainess, de azért nem túl sok ilyen akad. Mármint ami akcióminőségben megüti ezt a szintet.

Mirai no Mirai (Mirai – Lány a jövőből)

Így is lehet mesét csinálni, és nem kellett hozzá idiótának tartaniuk a nézőt, mint mondjuk a “gyerekeknek szól” Emoji vagy hasonló filmek teszik. Felnőttként is aranyos amúgy, de valahogy nem vágott igazán mélyre.

A történet középpontjában egy kisfiú van, aki a húga, Mirai születése és kórházból való hazaérkezése után lassan rádöbben, hogy az eddig kizárólag felé irányuló szeretet és figyelem mostantól megoszlik. Hiába mondják neki a szülei, hogy szeretnie és segítenie kell húgát, ő csak utálatot érez. Ami ugye féltékenységben gyökerezik.

Az érzéseinek feldolgozását nagyon szerethető módon mutatják be: a gyerek a kertben járva képzelődik, először izé, de másodszor a jövőből jött húgával találkozik, harmadszor pedig mással a családfájáról. És így, az ősök, a fiatal anyja és hasonlókkal, a múlt megismerésével dolgozza fel a család fontosságát, és fogadja el a helyzetét.

Nehezen tudom megfogalmazni, hogy miért nem varázsolt el a Mirai. Nagyon egyszerű leckék vannak a képileg amúgy nagyon szép filmben, nem tolakodón, de fontosnak érződik, viszont nem nekem szólt. Ellene nem igazán tudnék beszélni, viszont nehéz az éltetése számomra. Nem tipikus közepes, és a végén már pengett az az érzelmi húr is, de… de.

Nyilván nem bántam meg, hogy elmentem rá, viszont ez olyasmi, ami szerintem családos olvasóknak hathat erősebben.

Bumblebee – még egyszer, elölről?

Lehet még új életet lehelni egy 6 filmes franchise-ba? Nem! Lehet jó Transformers filmet csinálni? Igen. Ez a két válasz tökéletesen illik a Transformers spin-offjára, prequeljére, ami mindenki kedvenc sárga bogárhátújára épül.

A történet a Bayhem darabok előtt játszódik, a 80-as években, amikor Bumblebee bázist létesíteni érkezik a Földre a Cybertronról menekülő autobotok számára, de megsérül, és ezt elfelejti. De nyilván a lázadást leverésén dolgozó álcáknak nincs ilyen nehezítés, akik pedig Optimust keresve érkeznek a bolygónkra.

Innen két felé szakadtam nézőként: hiszen a főszereplő fiatal lány talál egy emlékezetkieséses földönkívüli kocsi-lényt, és megismerkedik vele, az egy fasza családi kalandfilm volt. Kicsit Iron Giant, kicsit ET, kicsit más, nem is ez a lényeg, hanem az iskolai cikizéses szálon kívül tök jól működött. Iszonyat jókat lehetett mosolyogni ezen vonal játékosságán, érzelmi töltetén. Hogy is mondjam.. cuki volt.

És itt még el is fértek az álcák is. Valahogy sikerült a Transformers fiatalos történetének szellemiségét megidézni a konfliktusokkal. Átjött a “12 éves gyerek játszik”-szerűség, ami Bayhamnek nem igazán ment, főleg a vége felé. Nem bonyolult, a tétek homályosak, pár fordulat sakkbábúmozgatós, viszont érezni mögötte, hogy ez nem véletlenül van így. Többnyire.

Ami problémásabb, hogy a Bumblebee az csak soft-reboot. Ez azt jelenti, hogy igyekeztek a már látottakhoz csatolni, feléleszteni vele a franchise-t, és ez ássa kicsit alá az egészet. Nem olyan szempontból, hogy valami nem stimmel a Transformers 1-5 fényében, hanem ahogy ezekhez a filmekhez próbálják simítani a látottakat. Viszont ez csak kínos kérdéseket szül, főleg a filmről kifelé menet.

Viszont a többi működik, és van szíve a műnek, így valahogy mégis a pozitív irányba billen az a mérleg. Ezen a látvány is segít. Tényleg bírom Bay-t, a minap ment a Szikla a tévében és úristen mennyire tudott az öreg régen, de amit a Transformersben művelt a sok közelivel, az szerintem borzasztó volt. Itt viszont már onnan kezdhető az éltetés, hogy a robotok könnyen megkülönböztethetőek, így a harcuk is ezerszer követőbb. Hogy a jelenetek geometriájáról ne is beszéljünk. Nyugi, nem matekóra jön, csak így szokták röviden leírni, amikor a néző pontosan tudja ki hol helyezkedik el a térben a jelenet közben. Bay ugye a káosz felé hajlott (pedig régen…), viszont Travis Knight a tisztább kidolgozást preferálta.

Érdekes amúgy a kettévált nézősereg abból a szempontból is, hogy “minek kellenek az emberek egy Transformers filmbe” is elhangzik, míg szerintem a Bumblebee szíve és lelke az volt, ahogy Hailee Steinfeld és a robot barátkozott, robogott a konfliktus meg a változás felé. Elismerem, hogy egy jó Cybertronos, robotháborús filmből is ki lehetne hozni valamit talán, de ez egy másik történet, és pont a két faj közötti dinamika működött, a How To Train Your Dragonra hasonlító rész.

Valahogy tök jó pozitívan kijönni egy Transformers filmről. Ha kicsit merészebbek, és elszakadnak Bay filmjeitől teljesen, kidobnak mindent, ami a franchise miatt kell, és a “fiatal felnőtt meg a robotja” vonalon rendbe tesznek pár dolgot, akkor még kúszhatott volna feljebb is a film, de azért így is messze volt a csalódástól.

Under The Silver Lake

Kaliforniai rémálom a magyar cím, de inkább hollywoodi WTF-nak hívhatnánk az It Follows rendezőjének második filmjét. Több pénzt kapott, jobb színészeket, és megvalósította belőle ezt a nem is tudom mi a fenét.

A történet ugye röviden annyi, hogy egy munkanélküli srác összebarátkozik a szomszéd lánnyal, megbeszélnek egy randit, de másnapra nem csak, hogy eltűnik a lány, de mintha sosem lakott volna 15 méterre “hősünk”-től, aki el is kezd nyomozni az ügyben. Vagy lehet a nyomozást is idézőjelbe kéne tennem, mivel nem bűnügyi filmről van szó, hanem különböző szimbólumokat találva egy Hollywood mélyébe nyúló valamire bukkan. Nem is összeesküvésre, bár a különböző felfedezések a noiros nyomozás mellett olyasmi thrillereket is megidéznek, hanem pár érdekes gondolatra.

Azt hiszem látjátok, hogy már a történettel is mennyire küszködök, mert ez egy baromi érdekes film, és nekem az a tippem, hogy David Robert Mitchell ezer éve ült a koncepción, ezért lett ilyen stíluskeverék, komplexnek tűnő a film. Viszont egy átlagos “wtf a wtf kedvéért” darabhoz képest itt bizony a befejezést is jól kitalálta. Értelmet nyer minden fordulat, a talált szimbólumok a filmen belül, és a metaforák a néző agyában. Sőt, még az is, hogy Andrew Garfield karaktere miért kapott időzelet a hős kijelentésnél az előbb. Eléggé, ha nem is komplex, de sötét figurát hoz, szerintem baromi jól, mert még az elején, a lazább részeknél is benne van minden, amit aláhúz a nagy fürdését bemutató jelenet.

Igyekeztem nem spoilerezni, hiszen nemsokára kijön alapítványilag az Under The Silver Lake, amikor majd többen megnézhetik. Ami negatívum volt, hogy a zene szerintem nem stimmel, bár tippre illik a megidézett stílus miatt, és egy kicsit túl hosszú a film, talán 1 fordulattal kevesebb kellett volna, vagy nem tudom. Bár van benne puskapor, de a közepe felé kicsit elveszti a nézőt.

Szerencsére a végén újra berántja.

- A múltba →

Kategória archívum: *******