TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Filmbuzi *human made

Tuner

Nem akarom, hogy teljesen elsikkadjon a film, ami az utóbbi hónapok legkellemesebb meglepetése volt. Az első kérdésem rögtön: — Ilyen az amikor valami a ’70-es vagy ’90-es évekből véletlenül átszökik a 2020-asokba? Hogy is mondjam, hibákkal teli zsánerfilm, de közben meg jó volt nézni, mert végig érezni mögötte az ambíciót, és látszólag inkább a lelkesedés miatt “bukott el” a végeredmény.

A történet egy zongorahangolóról és öreg mentoráról szól, akik egész nap a várost járják, zongorákat javítanak. Mindezt régimódin, hallás alapján teszik, mivel a fiatal tanítvány hiperszenzitiv a hangokra, folyamatosan fülvédőben mászkál, viszont ezáltal tökéletes a munkára. Vagyis nem csak emiatt, mert a hiperszenzitivitása pont hogy a zseniális zenei karrierjét törte félbe, mivel amúgy maga is géniusz zongorista volt. A munka közben még egy zeneszerző lánnyal is összeismerkedik csak úgy mellékesen.

Viszont ezek mellett a másik szál is épülget: a mentora elfelejtett kombinációs széfjét brahiból kinyitja az egyik este, megtanulja youtube-ról, hogy milyen kattanás hangokra kell figyelni miközben a tárcsákat tekeri az ember a páncélajtón. Pont ez a tudása jön jól, amikor az öreg kórházba kerül, és kell a pénz, mivel belekeveredik egy rablóbandába a srác, hiszen nekik meg pont egy széftörő kell.

Nem is írtam fel mindent az alapozásból, de összességében egy régimódi bűnügyi filmes zsánerdarab, viszont kellő figyelmet próbál a szerelmi és a mentori szálnak is szentelni, szóval tele van szívvel, de pont emiatt érződik túlvállalásnak is a végeredmény, mert így bizony át kell rohanni néha a plot lépésein a bűnügyi részen. Kicsit túl sok minden akar lenni egyszerre a Tuner. Viszont a sok szék között nem a földre, hanem a zsámolyra ül, és onnan sztorizgat.

Nehéz megragadni, mitől különleges a végeredmény kicsit, de valójában a megvalósításra fognám rá az egészet. Kezdve ott, hogy vajon a Sound of Metal sound designeret szereték meg? Annyira fantasztikusan adták át a főszereplő hallási problémáit a hangokkal, hogy szinte csengett a fülem. Konkrétan ha picit nagyobbat ment volna a film, akkor simán Oscar jelölést járna neki ebből a szempontból. Nem túlzok. Ez benne a legkülönlegesebb. Megnéztem közben: a Zone of Interest – 28 Years Later csapat felelős a hangért.

A másik erőssége pedig a könnyedség lenne. Ahogy a patreon hírlevélben is utaltam rá, az utóbbi években ez volt az első alkalom, hogy valakit Soderberg helyére mernék tenni egy Ocean’s filmnél. Főleg az első 10-20 percben olyan laza a flow, a képek, a vágás, hogy eleinte még a 10/10 lebegett a szemem előtt. Aztán jöttek a szökellések a sztoriban, de még így sem zuhant túl mélyre a végeredmény.

Ha már megvalósítás és kinézet: nézegettem imdbn a képeket, hogy mit tegyek a kritikába, és hihetetlen jó kompozíciókkal van tele a film.

Daniel Roher amúgy dokumentumfilmes világból jött, szóval annyira nem lepett meg, hogy az emberi oldalra ekkora hangsúlyt helyzett, tényleg csak az arányokat kell majd jobban megtalálnia a jövőben. Viszont egy dolgot biztosan tudott: high note-on kell zárni, így miután az egész filmben lebegtette a Tuner srác zenei géniuszát, el is sütötte azt a záró percekre, tökéletesen búcsúztatva a nézőt.

Spider-Man: Brand New Day

This one’s called “Peter Was A Driver And He’s Always Down”*

Akkor így indul az MCU következő Phase-je, gondoltam utána, de basszus, elvileg a Thunderbolts és a Fantastic Four már beindította, és a Shang C… áh, inkább legyen az a lényeg, hogy onnan folytatjuk, ahol a No Way Home abbahagyta. Vége a középiskolai éveknek, és senki sem emlékszik arra, hogy Peter Parker a hálószövő. Sajnos még a legjobb barátai sem. Már maga a felállás, vagyis a lelkiállapot nagyon illik Pókemberre, de valójában az egész Brand New Day “az emberek hőse” koncepciót erősíti végig.

Tehát a spoilermentes, csak a trailerben is látott történet röviden olyasmi, hogy míg a barátai egyetemre mentek és élték az életüket, addig Peter Parker a távolból figyelte őket. A mindennapjaiban pedig azbeszttel teli otthonában dolgozott a pókruháján, hálóvetőjén, és az AI segítségével még a bűnt is üldözte. Míg ő ezzel elvolt magányosan, addig egész New York megkedvelte, hiszen a mindennapok hőse Pókember, aki apró ügyekben dolgozik, a rendőrségnek segít, nem kozmikus problémákat és űrbe lövő hatalmas lézereket hoz. Elvileg.

Itt tűnik fel egy komolyabb ellenség, aki látszólag megszállja az embereket, és ennek segítségével rosszfiút hoz ki a börtönből, meg más turpisságok. Mindeközben még a Punisher is itt van… hogy legyen buddy cop humor, mi másért, nem? A kapcsolatukban gondolom utalgatnak a Punisher sorozatára, de nem házifeladatos azért a film, szóval érteni a kontextust.

Érdekes amúgy, mert ugye 150 perc a Brand New Day, mégis első pillantásra kicsit túlzsúfoltnak tűnhet. Ellenben szinte minden szál szépen összeér a végére a nagy leszámolásra, és Pókember szintlépésére. Igen, még a barátokkal való időzés is kell. A nagy akciójelenet a közepén esetleg megkérdőjelezhető lenne, viszont látványban és funban az a legjobb, és hát előre görgeti a történetet is.

Ha már akció, már értem miért a Shang-Chiért felelős Destin Daniel Cretton lett a rendezői székbe ültetve, legalábbis wuxia ihletés tetten érhető, és talán ez a leg… kinetikusabb Spider-Man az új részek közül, de sajnos a városban hálózás még Crettonnak sem ment igazán. Sőt, néha túl súlytalan a VFX, pedig sok mindent leforgattak. Például van egy “tankos” jelenet, és láttam, tudom, kaszkadőr ott volt egy “tank” tetején, de valahogy túltolták a mozgást. Ez ilyen kettős azért, mert közben valahogy sikerült megtartani a fun aspektusát az akcióknak.

A megvalósítás inkább a korrekt felé hajlik pár jobb setpiece-szel. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy a Brand New Day jobban érződik egy évad közepének, mint valami VaDiÚjNak. És ezt nem is csak a történet miatt sütném rá, bár a karakternek személyesen az lenne amit látunk, végre kezdhet élni a depizés után talán, hanem úgy a rendezés, az alakítások, a flow ahogy történnek a dolgok amolyan középútra helyezik. Ezt két dolog erősíti nagyon, az egyik … feltűnése (btw nekem vicces ahogy szinte kisfiúzza Petert, közben a két színész egykorú), és persze a Punisher, akivel mindig a közös múltra utalgatnak.

Azért a Short Term 12 rendezőjétől kicsit többet vártam a drámai vonalon, de utána eszembe jutott, hogy képregényfilm, pont ilyen vastag vonásokkal lehet csak az érzelmekkel foglalkozni 150 percben, ha közben még alapozni is kell, meg viszonylag jó akciókat szállítani. Mondjuk Spidey lelkiállapota és sötétebb gondolatai még így is átjöttek.

És erre, a sötétségre a fényképezés is rátett, hiszen mertek olyan hatalmas koncepciókat használni, mint a kontraszt, az árnyékok. Tudom, nem kéne nagy szó legyen, de nem minden jelenet lapos fényes semmi (ez az amit “Netflixesnek” csúfol a nép, pedig nyilván sokan csinálják, az MCU is korábban), amit utána könnyű VFX-ezni és utómunkában dönteni rajtuk mindenről, még a ruháról is. Nem mondanám nagyon egyedi vagy érdekes látványviláginak a Brand New Dayt, de a sok tényleges, kaszkadőrös jelenettel együtt legalább filmnek érződik, nem egy drága ~~khm Mandó khm~~ sorozatnak.

Azt továbbra is tartanám, hogy Tom Holland jó választás Peter Parker szerepére, valahogy mindig ott van benne a nyitottság és a kíváncsiság mellett a szomorúság is. Viszont most már elsütöm, hogy a Zendaya utálatot nem értem, mármint színészileg, mert a szépség kérdése nyilván egyéni ízlés és whatever, de bármilyen interjút látok ilyen szomszédlányos a viselkedése, erre simán tud más lenni a szerepeiben, lásd idén a Drama-t, vagy épp ezt a Pókember filmet most. Nem magát játssza mindig.

Ja igen, ha már színészek, akkor Jon Bernthal iszonyat felhúzza az egészet, alakításilag is, de maga a karaktere is kellett, hogy könnyedebb, tulajdonképpen MCU-sabb legyen a végeredmény. Nyilván vitatható, hogy a Punishert erre használni, de közben meg jó volt nézni az összes közös jelenetét Pókemberrel, ahogy nem tökéletesen illettek össze, de közben mégis. Emlékeim szerint volt a képregényekben is ilyesmi dinamikájuk néha, mint amit itt kapunk velük.

Igazából nehéz spoilermentesnek maradni, a kommentelők biztos nem fognak, mert sok fontos dolog egy nagy felfedéssel függ össze. De még az akciók is! Nem alapvetés a Brand New Day, de nézés közben kifejezetten szórakoztatott. Azért hozzátenném, hogy azért alapozó kő az új MCU-ban, ezt szerintem nem lehet kihagyni a Doomsday előtt. (A végefőcímben levő jelenetet viszont nem érdemes megvárni.)

Tippre azért az új karakter nem kicsit lesz megosztó…

*aki tudja honnan, annak innen a poszt végéről is helló.

Obsession

Baromira örülök, hogy kis filmek ekkora tömegeket tudnak megmozgatni, avagy az Obsession a Blair Witch-el felállított 27 éves rekordot döntése mellett többet hozott, mint az idei Star Wars film. Ott volt mellé a Backrooms is, ami az A24 sokkal drágább Chalamet-es filmjét ütötte. A mozi él! A közönség nem csak nagy IP-kre kíváncsi, akkor is ha gigasiker lesz még idén a Spider-Man is mindjárt.

Az Obsession-t megnézve viszont nem értem miért pont ez lett ekkora hype. Nem rossz, ne értsetek félre, de egy baromi lassú horrorfilm, amin bőven látszik a költségvetése is. Mondjuk a castingnál belenyúltak a jóba, az tény.

A történet egy Nice Guy™ körül bonyolódik, aki bele van esve a munkatársnőjébe. Folyamatosan arra vágyik, hogy kijusson a barátzónából, de nincs mersze ezt ki is mondani. Konkrétan neki veszi az ajándékot, ami beindítja a cselekményt, hiszen egy kívánságteljesítő játékról van szó, amit eltörve kérhetsz valamit, és az megvalósul. A Nice Guy™ vágya, hogy az imádata tárgya mindennél jobban szeresse.

Természetesen mindez negatívumokkal jár, hiszen a bevált recept alapján mindig van apróbetű a “szerződésben”. Ha a film címe nem lenne árulkodó: a nő teljesen megszállottja lesz a férfinak, egyre furcsábban viselkedik a természetesen durva vég felé ~~száguldva~~ araszolva. Ide is tenném, hogy a megszállottat alakító Inde Navarrette miatt működik igazán a film, ahogy említettem, vele nagyon jól választottak.

Igazából nagyon érdekes, hogy két ilyen beszélgetős darabot is kaptunk már 2026-ban, mert az Obsession igazi társa leginkább a Drama idén. Bár szerintem itt egyértelműbbek a morális kérdések, hiszen már a cselekményt beindító pillanat sem igazán értelmezhető félre, de jó, fogjuk rá, nem tudja, hogy a kívánság valóra vágyik. Viszont amit utána tesz a főszereplő, az védhetetlen, főleg miután megtudja technikailag miképp lett övé a nő.

Lehet ez a siker kulcsa, a beszédtéma? Vagy tényleg csak az a pár remek jelenet, amit felkapott a közösségi média? Nem elég, hogy sokszor iszonyat lassú a film, bár ez néha azért hat a nyomasztási oldalról, de valójában az egész kicsit… Michael Bay-es? Tudom, ez most véletlenszerűnek tűnik, de Bay kívülről nézve “ez cool, az cool” módon áll neki a filmjeinek, elég bevizsgálni a BTS videókat vele, és itt is hasonlót éreztem. Volt pár nagyon jó pillanat, amiket mindenképp vászonra akart vinni a rendező, és azt valahogy összekötötte.

Viszont az sem vitatható, hogy a sötétebb fordulatok miatt ágyazódik be jobban az ember fejébe a film. Érdekes, hogy amikor házalt a forgatókönyvvel a rendező, akkor volt aki 2 milliót adott volna azért, hogy a főszereplőből inkább főhőst csináljon, de hát pont az teszi érdekessé az Obsessiont, hogy Bear nem jó ember. Vagyis ez ad beszélgetésre alapot? És az egyik legnyomasztóbb jelenet, a suttogós, az főleg csak így működik.

Curry Barker jól vette elő a “vigyázzunk mire vágyunk és miképp” és a beleegyezés mellett a Nice Guy™ témát, és volt pár fasza ötlete, a befejező 20 perc (és végső 2) mellett nem lehet szó nélkül elmenni, de közben mégis kicsit felületes és néha ismétlődő az egész. Nem rossz, szerintem látszik, hogy nem lehúzni akartam, a költségvetése tekintetében aztán főleg mindent kihozott belőle Barker, de valahogy több kellett volna, hogy igazán elkapjon.

Power Ballad

Tudom túlegyszerűsítés lesz, de John Carney (Once, Sing Street, Begin Again) ismét megcsinálta ugyanazt a filmet. És már megint jó. Ennyi. No Notes.

A történet egy esküvői banda énekese körül bonyolódik, aki munkája során találkozik valami fiúbanda épp szólókarrierjét kereső tagjával. Van egy remek közös éjszakájuk, mármint jammelgetnek, miközben a főszereplő eljátssza az egyik kedvenc saját szerzeményét. Nem sokkal később pedig a rádióból hallja vissza, csak hát nem a saját hangjával…

Igazából azért mertem a kezdésben egyszerűsíteni, mert Carney azt a feelgood, néhol érzelmes hangulatot csinálta meg ismét, amire szinte csak ő képes manapság. Legalábbis zene köré kanyarítva a cselekményt. Ez utóbbi, mármint a cselekmény a döccenőivel nem is olyan fontos, nem kell kiemelkedő legyen, mert teljesen csak a mesélés módja számít ismét tőle.

Nem tudnám belőni milyen lehet nem zenebuziként nézni ezt, de akinek kicsit fontos a zene, az szokás szerint élvezhette, ahogy a hatását megpróbálta Carney átadni ismét, szavakba önteni az igazi alkotás lényegét, aminek valójában nem a siker a lényege. Pont ezért a Power Ballad vége volt ami egy kicsit megdöccent, bár így érzelmesebb lett az iMac-en görgetéssel, de A Dal két fajta előadása és a kétfajta érzés, amiből az egyik a belenyugvás, már magában ütött.

A filmkészítés oldaláról nézve viszont ez most nagyon hollywoodi érzetű lett. Hogy is mondjam, ha a Flora and Sont mindannyian elfelejtjük, akkor ez nem Sing Street és Once, hanem sokkal inkább a sztárokkal tömött Begin Again. Tudom, istenkáromlás, mert a két “nyersebb” igazibb film, de nekem a pop Carney is tetszik, és hát a Beginben ott a kabalaszínészem, azaz Ruffalo. Jaj majdnem átmentem egy Begin Again éltetésbe, pedig arról van már pár írás az oldalon.

A lényeg, hogy a Power Ballad kicsit tipikus dramedy néhol, ami ez esetben pár felszínes mozzanatban érthető tetten, amint a készítő próbálja a drámát például izgalmasabbá tenni (a Los Angeles-i bulilátogatás pl.), de valahogy olyan átlagosan. Bár az is lehet, hogy csak Paul Rudd szereplése miatt ilyesmi érzés? Viszont Carney folyamatosan visszatalál a szívéhez annak, amit mondani akar.

Arra ki sem tértem, hogy Nick Jonas mekkora casting már a rosszfiúnak? Lehet utálni, de valamennyire érteni is. A lényeg nyilván az, hogy Carney hozta amit szeretek benne.

The Drama

Biztos nem ezzel kéne kezdenem, de az antiromantikus feel bad dráma vágása annyira zseni már az első percekben, hogy rögtön érezni rajta a biztos kezeket. A Dream Scenariot rendező Kristoffer Borgli teljesen megtalálta magát, és ezúttal összeszedettebb, de mégis kalandozó filmet tett az asztalra. Lehet keverem a képeket, de hát a Kész dráma is ezt teszi.

A történet egy az esküvője előtt álló párról szól, akik szinte már akkor sem állíthatnák le a “folyamatokat” és fújhatnák le a nagy napot, ha akarnák, letükrözve mennyire be tud ragadni az ember bizonyos dolgokban néha. Ott kapcsolódunk be, hogy a vőlegény írja a köszöntőjét, itt bizonyít a vágó és a rendező, mert 10 percben letudják a romantikus részt, de zseniálisan, és értjük miért van együtt a pár. Ennek megfelelően, aki romantikus filmre menne, annak ez itt a figyelmeztetés.

Az igazi cselekmény onnan indul, hogy épp kajakóstoláson vannak a főszereplők egy ismerős párral, akik amúgy a tanúk is, és borozgatás közben előkerül, hogy kinek mi a legrosszabb dolog az életében, amit vala elkövetett. Az ismerősök is kitálalnak, egész kemény dolgokat tettek, de a Zendaya által alakított nő közéjük dobja az atombombát a sajátjával. Nyilván nem fedem fel, sosem tennék ilyet.

Érdekes amúgy a Drama felépítése, mert a reklámkampány teljesen a kíváncsiságra volt kihegyezve, vajon milyen rossz dolgot mond a nő, de ez nem nagy csavar, mert úgy a 20. percre kikerül az asztalra. Viszont jó nézőcsalogató, és remek “felszín”? Ennek a levezetése is érdekes és lebilincselő, hiszen a vőlegényt sokkolja amit megtudott, próbálja megérteni, miközben a saját szerelmét is felül kell vizsgálja. Vagyis ez így olyan átlagosnak hangzik, de közben a film iszonyat cringe és néhol sötét humorú, na meg az az önmagába nézés sem normális. Semmi sem az!

Mindeközben rengeteg mindenkit érintő probléma is előkerül, köztük pár nagyon amerikaival. Nem is tudom, sok mindenen lehet gondolkodni kijőve róla. Nehéz spoilerek nélkül tényleg. Szóval az ominózus vacsorán minden ami elhangzik szörnyű, de közben bizonyos dolgokkal szemben valahogy elnézőbb a társadalom, aminek a képmutatása rögtön elénk van téve, irány a morális szürkezóna. Ellenpontnak ott van a magukat elveszettnek érző fiatalokat körülvevő kultúra kérdése. Vagy épp az, hogy mennyire ismerhetünk másokat, akár olyanokat akikbe 2 éve szerelmesek vagyunk? Képes-e az ember változásra? Ezt el tudjuk fogadni?

A kidolgozás egy részét, a vágást már éltettem, de minden másról is csak pozitívan tudok nyilatkozni. Egyrészt iszonyat jó volt nézni egy igazi filmet a heti Új Scrubs rész “Netflix-kinézete” után, de erről persze csak én tehetek, mert nem volt kedvem az PVOD-re megjött Avatart letudni. Haha. Szóval igazi filmes, pár gyönyörű helyszínnel, és igazi nagyvásznas alakításokkal.

Tippre akiket eddig nem győzött meg Zendaya, azok talán most majd felszállnak a vonatra. Mármint részemről sem kedvelt színésznő valahogy, de a tehetsége az Euphoria-tól kezdve tisztán látszott. Itt is megvan benne a sötét energia már az idilli részeknél is (nagyon nagy kontraszt valami idióta youtube játékos videót nézni a főszereplőkkel a film előtt vagy után). Viszont Robert Pattinson remekül hozza a szerelmest, aki mindezt nem látja a nőben. Vagy elvakítja az érzelem? És a nagy felfedés után pedig olyan fantasztikusan merül el az örvényben a karakterével, hogy tényleg csak a pozitív jelzőket lehet dobálni.

Nagyon megosztónak tűnik a film, iszonyat érdekes, és görbe tükör… Amerikának? Vagyis nem csak nekik, de azért… Viszont aki nem akar épp szembenézni a “te elmondanád a legrosszabb dolgot amit tettél?” vagy “akarnád tudni?” és hasonló kérdésekkel, az ne erre rohanjon a párjával. Ami biztos, hogy ad beszélgetni valót a film. Nem is tudom, az első amerikai mestermű 2026-ban? Ez lehet túlzás, de nagyot vállalt a Kész dráma, és sikerült is neki ezt tálalni.

Bugonia – az utolsó kapcsolja le a villanyt

Nem gondoltam volna, hogy a Bugonia-t az Oscar pótlásaim végére kéne tenni, mert valami iszonyat furcsa és érdekes trip az egész, fantasztikus alakításokkal tele.

Igazából az elején teljesen letörtem, mert kicsit megfáradtnak éreztem már Yorgos Lanthimos stílusát, vagyis inkább ezt a rendezési, fényképezés és zenei keveréket, amit összehozott a Poor Things óta Robbie Ryan és Jerskin Fendrix duójával ilyen szempontból. De még a színezés is, pl. ez a kép Emma Stone-ről annyira “Yorgos”. Nagyobbat nem is tévedhettem volna? Amikor vége lett, akkor szinte olyan érzés volt, mintha most fejlesztette volna tökéletesre amit akart, de közben meg mert már elengedni is magából, játékosabb, mint a Poor Things. Kommerszebb, mint a (kézzel egy nagy halmazt mutatok az eddigi filmjeire), de mégis nagyon ő. Erre ez volt a legkevésbé sikeres műve mostanában.

A Bugonia amúgy a koreai Save The Green Planet remake-je, de annak a projektnek a hosszabb útja végén érkezett Lanthimos, és nekem úgy tűnik eléggé magáévá tette a mesélését az amúgy remek ötletnek. Legalábbis így a világjárvány utáni időkben még érdekesebb az alap, és amit kezdenek vele.

A történet egy összeesküvés hívő páros körül bonyolódik, bár inkább csak az egyikőjük megszállott, a másiknak csak nincs senkije a világon és ezért tart vele. Nem is ez a lényeg, hanem a cselekedeteik, mivel azt gondolják az Androméda űrlényei közöttünk élnek, és az egyikőjük a közeli multicég CEO-ja. El is rabolják, hogy vallásra kényszerítsék, és az emberiség jövőjéről tárgyaljanak a holdfogyatkozáskor észrevétlenül érkező hajóján. És ez csak az első fél óra!

Igazából azért emlegetem ennyit Lanthimos-t, mert a stílusjegyek alatt tényleg szinte az egész életművének itt a vibe-ja: akad horror, iszonyat fekete humor, képtelen koncepciók normálisként ábrázolása, szatíra, és még sok minden. Azt bírom benne, hogy bár kell egy hangulat a filmjei nézéséhez, de többnyire tényleg el mer merülni az elszálltabb ötletekben, nem pedig félénken kacsingat, vagy utal rá, hogy “mégsem úgy gondolta”.

Egyszerűbben mondva, itt is, a két összeesküvés hívő nem a vicc tárgya, vagyis… na, nem kintről “okosan” nevet rajtuk, hanem a képtelen koncepció során a fekete, abszurd humorba vonja őket. Mondjuk segíti a helyzetet, hogy Emma Stone az említett CEO, de Jesse Plemons a másik oldal vezetője, a szokásos remek alakításával, míg Aidan Delbis hozza a szívet.

Tudom, kerülgetem miről szól a film, de valamennyire nehéz a fordulatainak lelövése nélkül beszélni róla. Leegyszerűsítve mondanám, hogy az osztályharcról, de és ez nem idegen Lanthimos-tól, de nem kell félni, ez már az új hullám része, mint a No Other Choice, nem csak simán “gazdag rossz, szegény jó” a tanulság vagy ilyesmi. A legérdekesebb része ennek a vonalnak itt a kommunikáció nehézségének ábrázolása, ahogy a CEO a korporét szövegeivel falakba ütközik, mert csak “dolgozó méheknek” gondolja a szegényeket. Talán. Amit megfejel az is, hogy mennyire el lehet merülni a véleménybuborékokban.

Viszont a fő témának valahova az emberi és emberiségi természetet tenném. Mindent megrontunk? Ha az utolsó fél órát nézzük, akkor valahova ide teszi a kimondott dolgokkal a hangsúlyt, miközben nézzük két a társadalom által mindenképp őrültnek tartott ember és egy foglyul ejtett nő kálváriáját. Igen, még ott is előtérben van a gazdag-szegény kérdés, de csak egy szinten, mellette pedig, ha lehet így mondanom, játékosan, de ösztönibb rétegre is tolja a görbe tükröt Lanthimos, amiben ezerrel nyomjuk a gázt a pusztulásunkba, pedig tudjuk, hogy oda vezet például a környezetszennyezés is. A konfliktus a vérünkben van, így kommunikálunk, nincs kiút.

A megvalósítás amúgy szerintem gyönyörű. Míg az elején kicsit elrettentett a szokásos Lanthimos-Robbie Ryan fényképezés megszokottsága, ha mondhatom ezt rá, mire beindult a történet már teljesen el tudtam merülni benne. Azt hiszem a fenti képen látható volt az a pillanat ami végképp elkapott tőlük. Ugyanez a zene harsányságára is amúgy, mert illik az említett tényleges és teljes elmerülésbe, hétköznapinak tűnő pillanatok mögött is grandiózus harcok folyhatnak, drámai zenével! Mondjuk itt Jerskin Fendrix nem tudta felülmúlni a Poor things fináléját, hogy saját magához hasonlítsam.

Fantasztikus élmény volt.

Azt csak félig értem, hogy miért került be az Oscar legjobb tízesébe akárcsak a No Other Choice helyett, de közben meg Lanthimos-t imádják, és konkrétan talán ez a legkommerszebb műve eddig, akármilyen elszállt koncepció köré is fűzte. Sőt, szerintem ha az első hétvégéjén elegen mentek volna valahogy rá a mozikba, akkor az elszálltabb pillanatai miatt kicsit Substance-szerű “ezt látnod kell” utat is bejárhatott volna.

Gondolom lejött, hogy érdekességképp ajánlom, de a magam részéről lehet tényleg az Oscar filmek pótlásaim végére kellett volna hagynom. Velem marad, de valahogy a nihilizmusával olyan… megnyugtató mégis.

No Other Choice

Nem volt más választás, meg kellett nézni… jaj ez nagyon alacsonyan szálló labda. Az Oldboy rendezője új filmmel jött, ami látszólag a kapitalizmus megsemmisítő hatását vizsgálta. Ne meneküljetek rögtön, mert…!

Mellékszál, de érdekes, hogy mintha tavaly az Opus-nál teljesen véget ért volna a “gazdagok rosszak, de nevetségesek” szatirikus filmhullám, amiről mostanra már tényleg az éreztem, hogy kicsit pont az ellentettjét éri el, mert kiengedik a gőz. Igen, társadalomkritikák, és egy filmnek sosem kell megoldást is szállítania, sőt, a lét elviselésére kell szelep amire a humor remek, de kicsit sok volt volt mostanában a gazdagokat banálisan bénának ábrázoló darab, mert nem életképtelenek. Azért kanyarodtam errefelé, bizonyos szinten nem szabadott volna kételkednem Park Chan-wookban! Egyáltalán nem az itt a lényeg, hogy a gazdagok rosszak.

A történet egy papírt gyártó cégtől elbocsátott középosztálybeli ember és családja körül bonyolódik, akiknek a fentihez látható dolgokkal kell szembenézni a fő pénzkereső állástalansága miatt. Az apa nem talál új munkát, mert vannak nála jobb jelöltek, így végső elkeseredésében úgy dönt, hogy megöli azokat. Már a nála alkalmazhatóbbakat.

Azért valljuk be, nem ilyen filmekkel van tele a mozi. Ha nem is teljesen eredeti ötlettel, de hatásos alappal bír a No Other Choice, hiszen a főszereplő azért nem kifejezetten gyilkos alkat az elején, kifejezetten ügyetlen, és olyasmivel is bír, mint mondjuk empátia. Fúj, nem kapitalizmusba illő dolog az ilyesmi! Viszont mindebből nem sima thriller, vagy egyszerű vígjáték keveredik, hanem valami abszurd sötét ~~koméd~~, inkább dramedy-t sütök rá. Azért hozzátenném, hogy keleti humor, és inkább az agyat mozgatja.

A tényleges történeten felül viszont két főbb téma tűnt itt fel, az egyik az lenne, hogy aki hozzászokott rengeteg nem fontos felszínes dologhoz, azokhoz amik látszólag a “jó élethez” alapvetőek, azokat nehezen engedi el. Ez lenne a jelenlegi kor oldalán a fogyasztói rész kritikája, hiszen Netflixet, tenniszt, egy bonsai magazint kell feladniuk szörnyülködve. Tudom, kicsit sarkítok, hiszen a nagy családi ház is veszélybe kerül, és a kutyák jelentőségét nem értettem, bevallom. Talán az, hogy fontosabbak számukra, mint a nem közeli embertársaik?

A másik oldalról viszont nem lehet nem észrevenni, hogy míg az elején “mi lenne velem nélkületek”, mondja a többi munkatársának, addig a folyamat, a gyilkosságok végére minden emberségét elveszítve akár egyedül is hajlandó dolgozni. Míg az elején tényleg átérzi az állásra esélyes vetélytársa nehézségeit, addig a végére már profin lép túl bármin, kitépve a hátráltató empátia gyökereit is, hogy leöblítse az elveinek maradékával. És azt gondolnám, hogy ez lenne itt az üzenet, amit nem hippisen foglalok össze, inkább csak kiemelem, hogy az embertelen kapitalizmusnak ennyit számítunk, számok vagyunk, gépek, akik gépekkel lecserélhetők. Legalább egymást ne “nyírjuk ki”, főleg ne egy Netflix előfizetésért. Spoiler nélkül ennyi megy most hirtelen.

Ami a bajom, hogy szerintem ad gondolkozni valót a film, nem merem a fontos jelzőt rásütni, de pár embernek adhatna a változás alapjaihoz pár sóderszemet, viszont mindezek mellett kicsit unalmas is. Azaz egyrészt pozitív meglepetés volt, hogy miképp állt a témájához, de közben pedig a kidolgozása mégis házifeladat szerű lett a No Other Choice.

És nem tudok rájönni miért.

Mármint technikailag zseniális a film. De tényleg. Gyönyörű kompozíciók, match cutok, fantasztikus kép hasonlatok (például a tábortűz átfestése a “lángoló” családi házra), remek alakítások, bár főleg a családanyától, de közben meg mégis kicsit untam. Az agyam kötötte le, gondolkodtam közben, meg csodáltam a beállításokat, de érzelmileg kicsit sem érintett meg. Lehet ez csak rólam árulkodó, működik az egymásnak ugrasztásos kampány ami ömlik ránk minden médiában. Alszok majd rá párat.

Az érdekest mindenképp rá merem sütni, de valami hiányzott. Talán a plusz réteg, ami kimaradt a nyelv miatt? Mármint az egyik fordulópontnál egy koreai zene közben üvöltöznek, de nyugati nézőként ez teljesen husss, hogy mi a jelentősek a dalnak ebben a helyzetben. És ez csak ami szemkiszúrósan kilógó példa.

Heads of State lazításnak

A Running Man és a Long Walk után valami könnyedebb akciófilmre vágytam, így gondoltam a előveszem a BADMOTHERF***KER rendezőjének új filmjét (itt a poszt írása leállt 5 percre, mivel a link kikeresése után meg kellett nézni újra), aki a Nobody első része után még kommerszebb blockbustert készített Idris Elba és John Cena főszereplésével. A végeredmény? Edgar Wrightosabb, mint a Running Man… Igen, ahhoz hasonlítom, mert az van még a fejemben. Amúgy pedig az átlag streaming film lécet átugrotta a Heads of State, de…

A történet a Cena és Elba által alakított amerikai elnök – angol miniszterelnök duóról szól, akik nem kedvelik egymást, és épp valami közös NATO csúcs miatt kénytelenek találkozni diplomáciailag. Van konfliktus is az egyik zárkózottságával és a másik kameráknak játszásával, de az az igazság, hogy a történet és a mögötte levő mindennemű “tartalom” vagy “mondanivaló” akkora alibi, amekkorát rég láttam.

A lényeg, hogy amikor közösen repül a két főni, akkor egy csapat fegyveres lekapja az égből az Air Force One-t. Mindenki azt hiszi, hogy az elnökök is ott haltak a roncsok között, de ők épphogy túlélték, és mivel rájöttek, hogy belsős meló volt a merénylet, így magukban kell meneküljenek, és eljussanak a NATO csúcsra. Meg valami megfigyelő rendszer hack is van. Meg..

Azért dobálom az alibi szót, mert a Heads of State olyan, mintha két film lenne egyben. Tudom, hogy nem ezt kell nézni, kapcsold ki az agyad (többnyire sikerült pedig!), de a merényletben meghal vagy 300 ártatlan ember, akiket az elnökök menekülése közben mutat is külön a kamera, komolyan, erre 1 perccel később a dzsungelben buddy cop hülyülnek Elbáék, és ugratják egymást. Hogy a végső akciót ne is mondjam. Nyilván minden ilyesmi filmben vannak veszteségek, itt tényleg csak azért tűnt fel, mert a könnyed hangnem ellenére eléggé mutatták at áldozatokat.

Viszont mindezek ellenére mégis azt tudom mondani, hogy ez jó volt, pont azért amit Ilya Naishullerhez tudok kötni, mivel a Nobodyban is megcsinálta azt a kinetikus energiát, ami itt is feltűnik néha. Szerintem csak Idris Elba állt ellen a kéréseknek, némelyik akciója eléggé öreguras, míg a többiek bőven átengedték a gyeplőt a kaszkadőreiknek és a rendező pörgésének. Nem azt mondom, hogy ez minden idők legjobbja vagy ilyesmi, de volt akciójelenet ami egyszerűen suhant a flow-n.

Az egyedüli bajom, hogy bár látom micsoda kamera felállással mennyire a terepen forgattak, és mondom, a kaszkadőrök ott vannak sokszor, de az egész olyan, mintha zöldhátteres lenne. Mármint fényképezésileg. Megszaladt az utómunka.

Avagy a klisés és döcögő történet, a borzasztó hangulati ingadozás (a főgonosz egy komikus baszki, azt nem is mondtam), és minden ellenére az akciójelenetek egyszerűen átrugdosták a filmet a gólvonalon. Azt még mindig nem tudom, hogy az amúgy gyönyörű Priyanka Chopra Jonasból miért akciósztárt akarnak csinálni mostanában, de itt a dublőrje miatt sikerült valamennyire, mert mondom, a rendező bedobta a mély paradicsomlébe a némbert, nem kímélte és tette tökéletessé.

The Long Walk

Az új Running Man után gondoltam, hogy a másik disztópikus Stephen King adaptációt is pótolom akkor már idénről. A végére már fogalmam sem volt miért kerülgettem, de ha belegondolok, akkor természetesen tudom: mert baromi szomorú. A Long Walk végig komor.

Egy olyan jövőbeli/alternatív Amerikában játszódik, ahol valami háború után a katonaság irányít és rossz a gazdasági helyzet. Itt létesítettek egy ösztönző versenyt a remény sugarának, amiben minden államból lottóval kiválasztanak 1-1 jelentkező fiatalt, akik addig gyalogolnak, amíg csak 1 marad talpon. A győztes elképzelhetetlen pénzt kap, így természetesen mindenki jelentkezik. Mindez a becsületes, kitartó munkamorált akarja jelképezni szerintük, hiszen az ingyenélőkre nincs szükség. Ezt az ellenhangolást többször mutatják is, hiszen ha a “szórakozás” mellett egymást marja a nép, akkor nem a rendszert.

A gyaloglás természetesen nem pihenőkkel teli, a szabályok szerint aki 4.8 km/ó sebességnél lassabb, az figyelmeztetést kap 10 másodpercenként, és három figyelmeztetés egyenlő a fejbelövéssel. Már érzem is a remény inspirációját! Ti nem? Egyáltalán nem elrettentés lehet az egész “műsor” a lakosság számára! Erre a séta közben is van példa, amikor az egyik fiú magához ragad egy fegyvert, amiért hasbalövik, de direkt nem végzik ki, hogy lassan szenvedjen.

Ami még kicsit kérdés lehet(ett), hogy miképp töltenek meg majdnem 2 órát egy sétával, főleg, hogy tényleg nincs alapozás, szinte a rajttól kezd a történet. Nem meglepő módon a borzasztó helyzetben még mindig létező emberi kapcsolatokkal, hiszen a fiúk nagyjából összebarátkoznak, “jókat beszélgetnek”, sőt, még az egymással ellenségeseket és önzőket, ami párhuzam a valóságban összeugrasztott átlagnépre, is összekovácsolja a közös nehézség végül.

Lehet valami mélyebbet nem vettem észre, de nekem úgy tűnik eléggé a felszínen hordozza a lényegét a Long Walk. Ahogy mindenki, úgy King is jól látta a kapitalizmus végét, főleg ha az emberi viselkedést is a képletbe tette? Nem kerülgetem, arra gondolok, hogy a fiatalok előtt csak a halálba dolgozás áll, ahogy a filmben bemutatják, még minimálisan sincs idejük hobbira vagy kreatív munkákra. Csak a termelés. Nincs választás. Például az egyik zenész vagy költő lenne simán, ha nem ebben a világban élnének.

Külön durva, amikor a többnapos séta alatti szarás kérdése kerül elő, hiszen arra konkrét párhuzamunk is van a valóságban az Amazon munkásainak üvegbe pisilésével, mert nincs szünet még WC-re sem. Ha a létezés csak a termelésről szól és minden cselekedet a profitról, akkor ez az “optimalizáció” végpontja. És mindebben sokan közreműködnek, mert azt hiszik övék lesz a “nyeremény”, nem számít az ára, a társadalom fenn is tartja a sétát Őrnagyként tulajdonképpen, valami emberibb egyensúly keresése helyett.

Megvalósításilag ha nem is zseniális a Long Walk, de érdekes volt nézni. A kis költségvetés engedte, hogy a teljes lehangolást megkapjuk vizuálisan is, átadva a csak munkával teli mindennapok szürkeségét. Teljesen átlagos utakon sétálnak mindenféle szépség és látvány nélkül. Ahogy a barátságuk és emiatt az érzelmi tétek emelkednek, azt gyönyörűen követi le a fényképezés szépülése, hogy a végére teljesen összeroppantson minket a történet csúcspontján.

Az alakítások a fő duó, Cooper Hoffman és David Jonsson kezében jó helyen vannak, mindketten remekelnek, de igazából a teljes banda emlékezetes. Nem kiemelkedő a Long Walk, de nagyon jól van összerakva, talán ezt elsüthetem rá, és ha olyan hangulatban ülünk elé, akkor a kicsi plusz, amivel bír, az betalál. Töltök is egy pohárral.

A végére felmerült bennem még az a kérdés is, hogy vajon Francis Lawrence kereste meg a Lionsgate-et, hogy az 1987 óta Hollywoodban keringő adaptáció ötletet végre megvalósítsa nekik (egyszer majdnem Frank Darabont csinálta), vagy fordítva. Mármint Lawrence készítette a Hunger Games filmeket, szóval ezért gondolt rá a stúdió, vagy pont a direktort mozgatja ez a Battle Royale-szerű felépítés folyamatosan. Tudom, mellékszál, de valamiért itt eszembe jutott.

Számomra az egyik legjobb King adaptáció lett ez a hosszú séta, de sosem nézném újra, annyira jól kelti életre elvontan a jelenlegi trendeket. Pedig mikor is írta King, 45 éve?

Predator: Badlands

Avagy Csak Egy Vadászat. Nem fogok sokat lovagolni azon, hogy mennyire nem illeszkedik a régi filmek megfoghatatlan főellenségéhez az amit itt látunk, ahol a horror elem egyáltalán nincs jelen, mert minek. Csak említést érdemel, hogy aki arra vágyik, az ne rohanjon rá. Ellenben elég jól szórakoztam a Halálbolygón, mármint nem Predátorként nézve. Kis spoiler: Guardians of the Galaxy rajongók előnyben?

A történet középpontjában egy underdog Predátor van a Yautja Primeról, aki visszamaradott testileg a többiekhez képest, nem elég találékony vagy épp erős, így némi családi viszály után elhúz a Genna nevű halálos bolygóra, ahol minden élőlény kifejezetten veszélyes. Az ottani tápláléklánc csúcsán egy Kalisk nevű ragadozó van, természetesen ennek az elejtésével bizonyíthatja a “srác”, hogy a klánjába való.

A bolygóba csapódás után a túléléséért kell küzdjön, eközben fut össze egy láb nélküli androiddal, aki eleinte csak eszközként kerül a Ragadozó fegyvertárába, segíti elejteni a Kaliskot, de idővel közösen tanulnak egymástól az együttérzésről és a családról (meg az alkalmazkodásról)… Igen, a film érzelmi gócpontja a választott család, már ha jobban belegondolunk, ezért is írtam azt a címet mint a legismertebb modern blockbustert a témában. Még James Gunn humorából is merít kicsit a Predator: Badlands, szóval igen, nem a Schwarzeneggeres fejezethez van közelebb, hanem egy Marvel blockbusterhez.

Lehet mindez kicsit cinikusan hangzott, de tényleg nem tudom szétszedni a filmet, mert Dan Trachtenberg ahogy eddig, most is egy nyílegyenes sztorit tálal elénk, csak épp jól megcsinálva. A csapat összeverbuválása közben egy túlélős akciófilmet kapunk a középpontjában a kicsit esélytelennek tartott Predátorral. Nagy ötlet nincs itt, még az Aliens-ből vagy épp Avatarból is merítenek kicsit a végére, viszont a sok apróság jól áll össze, és folyamatosan történik valami, sosincs leállás.

Mindezt a maga módján nagyon látványosan teszi. A “bolygó” például kifejezetten gyönyörű, a pár kitalált halálos lény és helyzet viszonylag ötletes, néhol tényleg érezni a veszélyt, az akció pedig Dan Trachtenberg módra teljesen korrekten van megrendezve. Számomra nem volt meg benne az a plusz kreativitás vagy súly (minden túl CGI-osan könnyű), ami a vérengzést feljebb emelte volna, de közben meg csak ismételni tudom magam: szórakoztató volt nézni.

Mindez amit eddig említettem nem működött volna Elle Fanning karaktere nélkül. Valahogy az általa életre keltett fél-android rántotta össze a bandát, és a nézőt a sztoriba a kíváncsiságával és a humorával, még ha néha kicsit meg is botlott a sok expozícióban.

Olyan egyszeri blockbuster, de látjátok, alig jutott valami értelmes az eszembe róla, pedig tegnap láttam, szóval nem is próbál több lenni, hozza amit vállalt. Ellenben elég pörgős és mozgalmas, néhol baromi látványos, így korrekt szórakozás lett.

(Amúgy magában működő sztori, bár a végén van cliffhanger, de a Killer of Killers és a Prey nélkül is nézhető.)

A House of Dynamite

Itt tartunk? Az utolsó vágás után ez a kérdés jutott eszembe. A magyar cím talán jobban leírhatja az egészet, miszerint Feszült helyzet, ebben van a világ, és látszólag égnek a kanócok, még ha nem is interkontinentális rakéták repdesnek. Mintha elfelejtettük volna, hogy mi történhez. Ennek kapcsán nekem a befejezés teljesen illett a boncolt témához, ami igazából tényleg csak egy néhol izgalmas, többnyire talán elborzasztó pillanatkép, és persze mi lesz most? A továbbgondolás gondolom világszemlélettől függő.

A történet onnan indít, hogy pontosan meghatározhatatlan helyről és erő által egy rakéta kerül kilövésre Amerika felé. Az észleléstől követjük az eseményeket, méghozzá három szálon. Kiírják pontosan kiket nézünk, de egyszerűsítve kb. a nem katonák, a katonák, és az elnök oldaláról látjuk a rakéta kevesebb mint 20 alatti útja közbeni történteket.

A rövid történetből azt gondolnánk, hogy elhárítás és a felelősök keresése lesz a fő téma, de igazából csak az első kerül elő, azon kívül pedig a dinamitházban üldögélve emelkedik a feszültség, hogy mit kéne tenni. A nem katonák csak sokkot kapnak. A katonák persze a várható módon reagálnak, míg az elnöknek mindeközben félinformációkból döntést kell hozni. Megállítható a láncreakció? Igazából nehéz történetileg összefoglalni, ahogy a bevezetőben is említettem, sokkal inkább ránk néz a film: mi lenne ha egy olyan 20 percen múlna a III. világháború, amire vannak tervek, de igazából senki nem áll rá készen. És akkor cseréljük le az Idris Elba által alakított olvasott elnököt a fejünkben… nos… a jelenlegi igazira. Nem ellene szól a film amúgy, sokkal általánosabban áll a témához, a dinamittal teli falakhoz.

Igazából a House of Dynamite felépítése a legnagyobb baja. Ugye említettem, hogy 3 fő szálon mutatják be a rakéta repülése alatti történteket, viszont ezek a filmben is külön állnak, azaz először követjük a nem katonákat (ebbe valaki úgyis beleköt) 20 percben, ez a legjobb része, csöpög a feszültség és az elkeseredettség, aztán vágás, visszaugrunk a rakéta észlelésére és jöhetnek a katonák ugyanígy, vágás, lássuk az elnök mit csinált. Bár látni vélem, hogy ez felspannolás direkt van, újra meg újra közel állunk a robbanáshoz aminél egyszer csak nem lesz megállás, de közben meg valahogy mégis leül tőle a film. A három sok volt, lehet az első kettőt össze kellett volna vonni és a midpointnál váltani az elnökre, úgy jobban egészítették volna ki egymást a szivárgó információk.

Tudom, úgy néz ki, hogy védem, de igazából csak igyekszem látni a szándékot is a felépítésében, hiába kezdtem unni pont az utolsó harmadát. Igaz ez a az iszonyat csúnya megvalósítására is. Most nem arra gondolok, hogy mindenki képernyőket néz vagy telefonon beszél a két órából 110 percben, hanem a fényképezés “siralmas” volt. Mármint nézni. Közben meg egyértelműen az volt a cél, hogy a jelenlegi hír és közösségi médiás módon nézzen ki. Túlzsúfolt “igazi” beállítások és hasonlók, főleg a nagyvárosi jelenetekben. Érdekes amúgy például a Big Short mellé tenni ilyen szempontból, amivel biztosan közös halmazba szánták. Ez a film feszült akart lenni, valamennyire igazi, és nem feloldást hozó akció-thriller, amin könnyű túllépni.

A szereplőgárdáról nem is írtam még, de igazából abba lehetetlen belekötni. Nem semmi neveket szereztek a filmbe, ahol valójában senki sem főszereplő. Sok helyen jött szembe, hogy Rebecca Ferguson filmje, akit 20 percig ha látunk, és igaz ez a többiekre is. A szálak közötti váltást mindenképp segíti, hogy erős színészekről megyünk hasonló képességükre, akik segítenek belerázodni onnan is.

Sose értettem, hogy Kathryn Bigelow miért nem tud több filmet készíteni, amikor egy háborús akciódrámával konkrétan Oscar díjat szakított. Mármint tudom lehetne szexista dolgokra mutogatni, hiszen a Zero Dark Thirty már nem volt akkora siker az említett után és akkor Hollywood gyorsan feketelistázta, de közben vannak más női rendezők akik simán tető alá hoznak projekteket, szóval már nem ilyen egyszerű a kérdés. Valamiért Bigelowt ez sajnos nem érinti. Bár ez a film nem lett teljesen a kenyerem, és kicsit sem mondanám közönségfilmnek, de közben látni a rendezői kezet tényleg benne, így teljesen lehordani nem tudom. Főleg, hogy az első óra tényleg feszült is volt, sok “oh shit” pillanattal. Hátha legközelebb végig tartja, mint régen.

Dinamiton ülni nem fun, aki egy feloldó poltikai-katonai-thrillerre vágyik, az nem most kapja meg. Mellékvágány, de akinek ez nem volt teljesen kielégítő, annak javaslom a (Disney-n elérhető) Paradise sorozat flashback epizódját (1×07 – 6. perctől kezdődik) levezetésnek.

(Szinte biztos vagyok benne, hogy a kommentek spoileresek lesznek, és ennél szerintem nehéz lenne irtani őket, eszerint olvassatok beléjük.)

Splitsville

Lehet nem kellett volna nagy várakozásokkal ülnöm a film elé? Kicsit elhittem a hypeot, ami az egyik legjobb idei vígjátéknak sugallta, és nem meglepő módon tetszett az előzetese is, erre a Splitsville… elment.

A történet két barát, és a párjaik között játszódik. A főszereplő épp nyaralásra megy az övével, azt hiszi minden rendben, erre a nő egy abszurd sötét pillanat után ráönti, hogy több izgalmat és felfedezést akar, szakítsanak. A férfi szó szerint elfut a probléma elől, egyenesen a jóbarátjához és feleségéhez, akik pedig elmondják, hogy nyitott a kapcsolatuk. Amikor a jóbarátja nincs ott le is fekszik a nővel, mivel az látta a hatalmas péniszét, és ez már végképp beindítja a cselekményt, hiszen az a nyitott kapcsolat sem az igazi, sőt, még az elején említett szakító nőhöz is visszamegy, mert abból valami nagyon 2025-ös kapcsolat, egy átértelmezett cuck dolog lesz, és mindenki nagyon nyitott, de közben meg mégsem az.

Igen, kanyarogtam a történettel, és vannak események, de valójában nem ez lenne itt az érdekes. Azt hiszem. Az biztos, hogy nem tipikus szerelmi háromszöges darab, vagyis pakoltak rá nem kevés modernnek gondolt nyitottságot, de valahogy nem áll össze értelmes művé. A Splitsville gördül előre cselekményben, de nincs se tetőpont, se nagy hullámok közben benne. Csak úgy történnek a dolgok. “Jó ez megvan, és most?” szintű minden fordulata.

Amúgy nekem nagyon furcsa néha a blog kommentjeit olvasni, mert nem értem a Dakota Johnson utálatot. Vagyis a színészetéről szólót még csak-csak, eléggé egyforma karaktereket játszik, vagy mert így választ vagy mert ennyit tud, például az itteni nő az simán lehetett volna a Cha Cha Real Smooth-ból is, viszont szerintem baromi jól néz ki. Mindezt azért mondom felvezetésnek, mert teljesen megértem miért alakult így, amiről beszélni fogok, és évszázados hagyománya van például Woody Allen és hasonlók által, de közben itt, talán mert a poénok nem ültek és az alakítások egysíkúak voltak, kitűnt.

Ez a film jobb lenne, ha az egy író nem magára osztja a főszerepet, amiben hatalmas a szerszáma, és amikor Adria Arjona karaktere elhagyja, akkor a másik író, egyben rendező Michael Angelo Covino által alakított legjobb barátja feleségével fekszik le, akit pedig Dakota Johnson kelt életre. Oda a férfi oldalra kellett volna némi erősítés színészileg, nem kinézetileg, mert sok tényleg jó, abszurd, vicces párbeszéd csúszik el Kyle Marvin előadásán. Pedig a remek Climb után ez volt a következő nagy dobása az író-rendező párosnak, ez lett volna a “nagy film”, ha szereznek még pár férfi sztárt.

Tudjátok mi jutott eszembe amikor most gondolkoztam rajta? Hogy olyasmi, mintha valami európai vígjáték vibeját akarták volna áthozni, és néha sikerült is, de valahogy erőtlen lett. Azt mondjuk el kell ismernem, hogy az idei legviccesebb verekedést a Splitsville szállította, igazából azzal sikerült az erős kezdés, ami kell egy ilyesmi filmnek, csak utána volt visszaesés és ritmushiány.

Caught Stealing – akit nem kapok rajta a moziban, az…

Darren Aronofsky-t is elérte az idősödőket néha sújtó kor: a nosztalgia. A Rajtakapva nézése közben olyan érzés kapott el, hogy a rendező csak emléket akar állítani a 90-es évek New Yorkjának, és e köré hozott össze egy filmet. Bár Aronofsky-nak nem sikerül annyira, mint egy bizonyos Tarantino nevűnek Los Angeles-szel nemrég, de azért bőven az élvezhető oldalon landolt a végeredmény.

A történet egy a baseball álmairól fiatalon lecsúszott férfi körül bonyolódik, aki New Yorkba költözve bárosként tengeti mindennapjait, az iszonyat szexi mentős barátnőjével kavarva (18+ a film), folyamatos alkohol mámorban. Az eseményeket a punk szomszédjának elutazása indítja meg, aki rá bízza a macskáját, aztán elhúz Angliába. Nem sokkal később két bűnöző keresi a távozót, de a főszereplő nem ad ki nekik semmi információt, azért szinte agyonverik, és hát azon események középpontjába kerül, amit a punk indított be a repülése előtt.

Bizonyos szempontból megértem, hogy miért került elő már a trailerek közben a Guy Ritchie-hez való hasonlítgatás, hiszen az alvilág vs. a nem odaillő srác kalandjai, de hiába vannak fordulatok, kell előkeríteni egy valag pénz, valahogy mégis egyszerűbb a Lock Stock és Snatch filmeknél, hagyományosabb, sötétebb bűnügyi drámába torkollik, és előtte sem annyira könnyed, mint az említettek, bár akad pár vicces beszólás és pillanat. Mindezek mellett azért bőven szórakoztató.

A Caught Stealinget igazából pont az emeli ki az átlagból, amit ez elején emlegettem, miszerint a város egy korszakának a nosztalgiája teljesen átjön, miközben deli-ken át vagy tűzlétrákon menekül a főhős a téglából épült házak árnyékában, és minden gyönyörű nyári aranyfényben úszik, a kamera pedig hátra mer lépni, többet mutatni a környezetből (az egyik menekülős jelenetet itt elemzik). A megvalósítás sajnos digitális rögzítéssel történt, néha ezt érezni, de a fényképezésben Aronofsky bevált operatőre, Matthew Libatique mindent megtett a nosztalgikus cél elérésére.

Ehhez szinte már csak Austin Butler karizmája kellett tényleg, aki a mélyvízbe sodródó férfit alakítja, és jól megy neki az ártatlanság meg az önmaracangolás. De igazából az egész szereplőgárda remek, komolyan, az összes mellékszereplő kajálja a jelenetét, de Zoë Kravitz szexisége mellett tényleg csak azt tudom még kiemelni, hogy Regina King mennyire erős ellenpontja Butlernek, simán dob a filmen ő is.

A sok kerítés után valójában miről szól a Caught Stealing, mik miatt nem instant klasszikus, hiába lenne meg az alapanyag benne hozzá? Ránézésre azt mondanám, hogy az alkoholizmusról akart volna mondani valamit, és látom amint körbeér ez szál, de közben valahogy mégsem működik a hasonlat, ahogy a megvilágosodás sem. Ennek kapcsán vált váratlanul túl komolyba is a film, gondolom érzékeltetni akarja a trauma eseményt a néző felé, de közben mégis nagyon furcsa a felvezetése a durvulásnak. Érdekes, hogy rövid időn belül két filmnél is pont ebbe a fennakadásba futok, de az Eenie Meanie-nél azért Aronofsky nyilván jobban boldogul a kötéltánccal.

Lehet csak az a baj, hogy a trauma után is vannak még könnyed, viccesen eltúlzott pillanatok? De persze ha mélyre merült volna a drámába és depresszióba a rendező, ami még illett is volna az eddigi munkásságához, az szembe ment volna a nosztalgikus céljaival. A fő száltól hátralépve lehet New York is ilyen volt, váratlanul durva, hogy másnap már ismét érezd a közösséget és a vibeot.

Bár alapból nem akartam még egyszer ezen lovagolni a patreon és a boxoffice említés után, de a moziból kijőve többször eszembe jutott, hogy ennyire félrement reklámkampányt rég láttam, mint amit ide kerített a Sony. Szinte csak az akciót emelték ki, pedig a Once Upon a Time in Hollywoodhoz hasonlóan a hangulatot kellett volna. Ez nem Guy Ritchie másolat volt, szemben azzal ahogy árulták a marketingesek. Aki egy nem tökéletes, de néhol fordulatos felnőtt bűnügyi filmre vágyik, annak mindenképp javaslom.

Tipikusan azt az esetet érzem benne, hogy még emlegetve lesz a szokásos “ez miért nem volt siker”-es módon az évek során. Lehet úgy tűnik túléltettem egy kb. 7/10 körüli filmet, de ilyen szempontból is idézi a 90-es éveket, amikor rengeteg hasonlóan jó, de nem kiemelkedő szórakoztató darabbal volt tele a mozi a nagyobb IP-k mellett (akkor még nem volt képregényfilm dömping ugye). Nézőként nem csak New York múltjára, de a moziéra is lehet nosztalgiázni.

Weapons – az év vígjátéka???

Még a boxoffice cikkben lőttem el a Shyamalan utód emlegetést a Fegyverek rendezője, Zach Cregger kapcsán, de a moziból aztán teljesen ezt megerősítve jöttem ki. Van különbség közöttük, Cregger sokkal érdekesebb karaktereket hoz, de mégis a film meglepő vége az ami felhúzza az élményt. Ezért van hype, és kihagyhatatlan a Weapons idén.

Lehet nem ezzel kéne tényleg belevágni, de nagyon tetszett mennyire visszafogták magukat a reklámkampányban. Az alapkoncepció annyi, hogy az egyik éjjel a gyerekek 2:17-kor kisétáltak az otthonunk ajtaján, és elrohantak az éjszakába. Talán az utolsó trailer mutatott ennél többet, de nem a rejtélyre adott nyomokat, csak villantotta: lesz durvulás is. Erre a tényleges film már az első 5 percben bedob egy új információt, amit felhasználva épül a cselekménye is.

Valahogy mégsem csak egy rejtély kibontása az egész, a nagy meglepetés felé haladva, hanem a karakterdrámák is működnek, nem egyszerű panelek, hanem érthetően igazi emberek veszik körül ezt a megmagyarázhatatlan tragédiát, amit Rashomon (A vihar kapujában) stílusban több nézőpontból látunk bemutatva. Először a tanárnőt követjük, de utána váltunk az egyik szülőre, és más meglepő szálakra, amik magukban érdekesek mind, és még össze is állnak egy egésszé.

A címben túloztam a vígjáték kijelentéssel, de az biztos, hogy humor is van itt bőven, de nem Marveles feszültségoldást kell elképzelni, hanem Zach Cregger továbbra sem tagadja le a Whitest Kids U’Know múltját, és teljesen elborult poénokat szállít. Vagy hogy mondjam ködösen… olyan abszurd pillanatokat mutat fel a film, amin a fél moziterem nevetett, miközben ezek, főleg a vége felé, nem kisiklatják a Weaponst, hanem a kielégítő véget hozzák. Annyi helyen sülhetett volna el rosszul a film egy gyengébb íróval és rendezővel, de valahogy mégis sínen marad végig.

Ebben a remek színészgárda is segítette Creggert, hiszen mindannyian tapasztaltak, láthatóan érdeklődve vállalhatták el ezt a filmet. Senki sem a csekkért jött, és mint említettem, minden karakter kellően árnyaltan is volt megírva, így volt is mibe kapaszkodni a színészeknek. Vagy inkább miből kihozni a legtöbbet? Az nem meglepő, hogy Julia Garner és Josh Brolin remek, de Alden Ehrenreich újra bizonyítja a komolyan vehetőségét, míg Austin Abrams az előbb említettek mellett is szinte ellopja a filmet.

Hogy a negatívumokról is legyen szó, valahogy mégis kicsit rossznak éreztem az arányokat benne. Végig lekötött a Fegyverek, de kicsit lehetett volna több az elszálltság, vagy drámaibb az egész. Igen, pont így nem elevated horror (most negatívan értve a jelzőt), ezzel a furcsa mixeléssel, viszont emiatt lehet kicsit megosztó is.

Ami viszont egyértelműbbnek tűnik, hogy mi a fenének erőltetik ezt a modern kamerás kinézetet még mindig? Mintha az Ozark, vagy épp a Game of Thrones éjszakai csatáját fényképező botorkált volna ide a sötétben, mert nem mertek letenni egy plusz fényforrást sem, hogy nézőként jobban lássunk. Logikusan tudom miért erőltették a naturalista kinézetet, de ez még moziban nagyvásznon rendes körülmények között sem mindig élvezhető, vajon milyen lesz amikor streamingen a tömörített videót nézik az emberek délután háromkor a félig elhúzott függönnyel. Oké, utóbbi nem kéne annyira mozgasson, de mondom, még a moziban sem az igazi a fényképezés, pedig legalább ott ideális kéne legyen.

Nem mindent felülmúló a Weapons, de valahogy nézeti magát, működik a szerkezete az érdekes karakterei miatt, nem bízott minden a fordulatára, hanem előtte is igyekezett.

Utószónak pedig tetszik, hogy ez a nyár kicsit aláhúzta az igényt az eredeti filmekre, és az azokban levő esetleges pénzre is. Utóbbi nézőként nyilván nem kéne fontos legyen, de azért érdekes, mert a stúdióknak az a motivációja természetesen. A Sinners a 100 milliós budgetben mutatta meg, hogy lehet pénzt keresni eredeti ötletre épülő új filmmel, a Weapons a “midbuget” kb. 40-nél hoz majd hatalmas hasznot a Warnernek. Komolyan így tovább. Most épp optimista vagyok, mert több ilyen blockbuster kell!

Materialists

Amikor a letisztult érzelmekből a modern korba vált a film, és ez a gyönyörű címkiírás fogad, nagyváros filmre fényképezve telefotóval, akkor már tudod, hogy jó kezekben leszel. El lehet rontani a végeredményt, de minimum próbálkozni fognak a rajta dolgozók.

Nehéz egy elismert első film után immáron az elvárásokkal szembenézni. Celine Songra is ez várt a remek Past Livesot követő művével. Körbenézve nem teljes örömködés a Materlialists fogadtatása, és spoiler az írásra, de szerintem is gyengébb az előző filmjénél ez, de közben meg olyan jó volt nézni. Azt mondjuk nem tudom miért várták sokan romantikus komédiának, mert nem az, és igazából a trailerek sem árulták annak. Legalábbis egy poént nem látok például ebben. Na de inkább a tényleges műre kanyarodok vissza.

Szóval van egy projekt, amit sok éve igyekszel összehozni, személyes a témája, és első filmként leszállítod. Nyilván több ötleted van még, amikből dolgozhatsz utána, de mégis, azok nálad is máshogy indulnak. Na a Materialists pont ilyen, a megvalósítása alapján aztán semennyire sem személyes (erre még visszatérek), viszont érdekes társadalmi kérdéssel foglalkozik, ami talán még randizás-párválasztás témáján is túlmutat.

A főszereplő nő egy a pénzes klienseknek életük párját megtaláló ügynökségnél dolgozik. Mindenkit röviden leírható, pipálható listákba rendez, és ahol sok egyezés akad, ott mehet a találkozó. A film címének megfelelően itt természetesen női oldalról a magasság, a haj és a pocaktalanság mellett bőven szerepelnek olyasmik, hogy mennyit keres, de a férfi oldalról is hasonlóak a kérések, csak magasság és haj helyett a kor az első szűrő. Mindenki értéket keres, de megfoghatót, nem belsőt, hiszen a kapitalizmus nyomása teljesen dominálja már az érzelmi életet is, amibe önként sétálnak az emberek, mivel ez tűnik természetes gondolkodásnak.

Igazából érthető, hogy a Dakota Johnson által alakított főszereplő miért tökéletes erre a munkára, hiszen a csóró családban való felnövése és a mai világ mi mást teremtett volna, mint egy “nagyon gazdag férjet akarok” elvárást a saját listájára. Bár egy unikornist fog ki, magas, jóképű pasast (Pedro Pascal), de akkor is csak a pénze érdekli. Ezek után teljesen érthető, hogy az első szexjelenetüknél a férfi lakását csodálja, az intim beszélgetés a párnák között annak az árát deríti ki (10 millió dollár ha jól emlékszem), nem pedig valami érzelmi téma. Ellenpontnak viszont ott van a nő expasija (Chris Evans), a 2 szobatársas színész, akinek semmi pénze, de láthatóan még mindig sok a kémiája. Mármint a főszereplővel. A szakításuk is ehhez kötődött, mivel a nő anyagi igényei egyre nőttek, és a férfi után láthatóan sokkal törtetőbben haladt afelé önállóan, még férjfogás nélkül is.

A Materialists igazából ezt a két utat vizsgálja, szerelmi háromszög látszólag (“romantikus komédia”), de valójában a címének és a felvezetésének megfelelően a főszereplő anyagias szemléletét állítja szembe az érzelmi teljességgel már Chris Evans első feltűnésétől kezdve. Végig a nőnél hagyva a választást.

Mindezt iszonyat távolságtartón mutatja be a film. Ezt nem csak a beszélgetésekre értem, amik tranzakcióknak vannak megírva, nem két ember társalgásának (ejj a Before Sunset mellé téve:), de maga a fényképezés, a kameramozgás, minden olyan hideg. Konkrétan a legnagyobb bajom a Materialists-tel, hogy amikor látszólag ki kéne váltania ebből a megvalósításból, akkor sem teszi. A legegyszerűbben úgy tudnám körülírni spoilerek nélkül, hogy Chris Evans vonalán mintha realisztikusságot akartak volna, más film hangulatot, de valójában azok a “valós” pillanatok is túlzottan mesterkéltek, amikor egy italt vesz a boltban például.

Itt a végén még meg fogom védeni Dakota Johnsont teljesen, mert a kicsit szokásos alakítása tökéletesen illik ebbe a szemszögbe, amit a karaktere csinál. A távolságtartása, mindent megfigyelős arckifejezése nagy casting ide, és még az érzelmes pillanatokban is jó volt. Érdekes, hogy Johnson mennyivel jobban választ projekteket, és rázza le a Madame Webes mellényúlásokat indie drámákban való feltűnéssel, mint pár sorstársa. Ahogy a két férfi is remek a történetbe, bár Chris Evans talán nem eléggé merült el a karakterében, de igazából itt lehet csak az játszik közre, amit említettem, hogy a “valóság” nem lett elég erős.

Összességében tényleg azt tudom mondani, hogy egy kicsit régimódi drámát kaptuk, amiben 3 gyönyörű emberrel próbáltak mondani is valamit, gyönyörűen fényképezve, filmre forgatva, néhol sok statisztával. Több ilyet. Technikailag jó volt nézni, de érzelmileg nem kapott el teljesen. Viszont végig érdekes tudott maradni.

Final Destination: Bloodlines – így kell legacyquelt csinálni

Bár a horror franchise főszereplője a halál volt, aki nem passzolta le a melót, de mivel régi színész is visszatért (sajnos utoljára), és a Final Destination nem egy Scream az adott nevekkel, így simán legacyuelnek sorolnám ezt a sok évvel később érkezett folytatást. Ami egyben reboot is. Utóbbi tipp részemről, hiszen akkora siker volt a mozikban a filmnek, hogy elképzelhetetlennek tartom a folytatás elmaradását. Na de elég ennyi körítés.

A Final Destination filmek felépítése ugye annyi, hogy az elején valami tömeges halálesetről látomása van az aktuális rész főszereplőjének, abból felriadva a tudásával megment másokat, de a halál mindenki után ered behajtani a számlát. Vagyis hát elvinni a lelkeket akik így túlélték a halálukat. Mindezt ötletes, véletlennek látszó láncreakciós gyilkosságokkal viszi végig. Függöny. Itt sincs másképp, viszont egy érdekes fordulattal végül csak össze tudták kötni az eddigi filmekkel is a Bloodlinest, és szerencsére nem a kifordítós és meta vonalba vitték el. Vagyis ez most konkrétan jobban kapcsolódott az előzményekhez, mint például a harmadik rész, amit közben újranéztem. De igazából, és most ugranék egy nagyot, nem a történet a lényeg. Sosem az volt.

Nem fontos, hogy most a múltban van a látomás és az unoka is megkapja ugyanazt, amit a nagyi, ezért kezd el nyomozni, és bontakozik ki a film. Lehetne benne valami generációs akármi, de igazából belemagyarázásnak érzem. A filmnek egy közepes körítés bőven elég, ha a kreativitás máshol tombol. Itt sincs másképp, a párbeszédek iszonyat gyengék, két brutális haláleset után még mindig van, aki “áh ez semmi, inkább zen” módon áll hozzá és a többi. Konkrétan a főszereplő faterjára gondoltam az előbb, aki nekem a legjobb poénforrás lett a filozófiájával. Viszont…

A Final Destination Bloodlines iszonyat kreatív halálokkal jön. Míg az első két filmnek az újdonság lehetett a varázsa és az akkori kor költségvetése a korlátja, a harmadik ugye a borzasztó CGI-jal erősített, addig itt bizony a gyilkosságokban van minden, és azokban voltak iszonyat ügyesek a készítők. Az összes halálesetet… ha nem is jó, de szórakoztató volt nézni, az ügyesen felébresztett kíváncsiság és borzongás végighajtott rajtuk.

A Bloodlines után újranéztem a 2. és 3. részt, és persze az autópályás a kettesben brutálisan jó, de utána a számla behajtása a Halál által sokkal egyszerűbb a régi filmekben, mint itt. Viszont ez nem azt jelenti, hogy túlbonyolították volna a Bloodlines gyilkosságait, hanem jobban építették fel a feszültséget, dobták be a red herringeket, hogy utána még a lecsapás is erősebb legyen, mint az említett 2. és 3. részben. Mindig amikor a történetre váltottak, az kicsit unalmas volt, de aztán újra meg újra meg tudtak lepni a tényleg kreatív részekkel.

Nyilván nem egy tökéletes film a végeredmény, de nincs kedvem a színészeken lovagolni vagy ilyesmi, tériszonyosként nekem a kezdő tömegszerencsétlenség a siralmas CGI ellenére is működött. És azért sem bántanám túlzottan a Bloodlinest, mert a készítői a vállalásukat remekül szállították, és a franchise rosszabb darabjait bőven felülmúlták ötletekkel. Simán az első rész mellé tudnám tenni, ahogy mondtam, mert az “újat” hozott, ez viszont annak a tényleges maximumra járatását.

The Fantastic Four: First Steps

Megszereztem azt a munkacímet, amit még a projekt tervezésekor adtak neki: Art Direction: The Movie.

Bár a film minőségéről nem sokat árul el, de míg a Thunderbolts gyenge szereplése elvileg nem számít a szuperhős fásultság bizonyítékának, talán csak a másodrendű hősök automatikus pénzcsapja záródhatott el, azért a First Steps, és az utódja, a Doomsday sokat felfedhet az MCU sorsából. Na de ebben a kontextusban mit pakoltak elénk, nem?

A történet kapcsán érdekes adalék, hogy ez az átugrott eredettörténetek nyara. Nem elég a First Steps pozitív szemléletének hasonlósága az Supermanére, de még abban is összecsengenek, hogy nagyon gyorsan ledarálják az alapokat. Itt mondjuk ügyes megoldás, hogy konkrétan egy talkshowba mennek a karakterek, és az ottani házigazda veszi át egy montázzsal karöltve az egész űrbe utazós, kozmikus sugárzásos, utána embereknek segítős eredetet.

Azt hiszem az említett sietős megoldás így a sokadik Fantastic Four rebootnál ez kicsit jogos, és nekem mindenképp elég volt, de annyira nem új néző barát (vajon így az írásban kezelhetem úgy, hogy mindenki tudja kikből áll az F4?), hiszen itt is kicsit valaminek a közepébe érkezünk, bár nem annyira erős érzés, mint a Supermannél volt. Mondjuk nekem az a tippem, hogy a montázsba száműzött Vakond ellenséges szál jobban ki volt dolgozva, és csak az első vágás utáni játékidőt látva metszették meg jobban.

Az alapokat én is lezavartam, szóval akkor mi a fenéről szól a film? Van ez az alternatív Földön élő szuperhős csapat, aminek egy házaspár a gerince, akiknek végre sikerül a gyerekfogantatás. Közben belebeg egy testre feszülő ruhában levő szörfös űrlény csaj, hogy a Föld pusztulásra van ítélve. A pozitív, az emberek által imádott hősök el is húznak az űrbe kideríteni mennyi esélyük lenne a bolygófaló Galactus ellen, akinek a hírnöke volt az említett hölgy. Hát nem sok mindent tudnak felmutatni ellene, mint az kiderül a film legjobb akciójelenetében.

Valójában miről szól? Hát a család! A gyerekvállalás kivetítése egy kozmikus probléma formájába, avagy mennyire veszélyesnek tűnik hirtelen a világ a hír után? Még a családsegítők is feltűnnek, hogy elvegyék a lurkót! Félig viccelek, de igazából az egyik bajom pont az volt, hogy túl sokat próbálták mélyíteni a filmet beszéddel, pedig ők is tudják hol a dráma padló egy ilyen blockbusternek. De nem akarok teljesen negatív lenni, mert az optimista sci-fi körítés remek eszképista szórakozás, hiszen úristen, egy olyan világban élnek, ahol meggyőzhetőek az emberek, és összefognak a jó célokért, de konkrétan már a kozmikus veszély előtt is ezt teszik!

Azaz ez is a régimódibb képregényes irányba fordult.

Viszont a bevezetőben egyáltalán nem vicceltem, a First Steps sokkal gyengébb lenne, ha a szokásos MCU kinézettel bír, és a “jelenünkben” játszódik. Itt jön a képbe a retro futurisztikus art direction, amit egyszerűen jó volt nézni. Egy működő és élt világot teremtettek az ezen dolgozók, ahol CRT monitorokat nézve lehet event horizonok szökési sebességét számolni. Vagy ami jobb példa, ahol mágnesszalagon van a robot tudása, és cserélhető is. Vagy csomó apróságot mondhatnék, mert sosem “na ezt nézd” módon kerülnek ez ilyesmik elő itt, hanem működő használati tárgyakként, amik természetesek, mint nekünk a mobiltelefon például.

Ezen kívül, bár nincs sok akció, így elsőre két nagy rémlik (ezért is gondolom, hogy a Vakond szál lehetett vagy fél óra egy látványos jelenettel), viszont azokból a film közepén levő űrbeli, talán ennyi nem spoiler, az rohadt jó, és ki is lóg kicsit az MCU-ból. Mondjuk a fináléra ez már nem mondható, bár nem égbe lövő lézer van benne.

A tényleges filmet látva egyrészt szegény Pedro Pascal már megint csak daddy, másrészt viszont teljesen érthető, hogy az érzelmi mag köré miképp folyt a casting. Igazából ebbe az idealista alternatív Földes történetbe remek mindenki, pont az lesz majd az érdekesebb és talán neccesebb, ha összekerülnek a szokásos MCU hősökkel, tippre azon a főszálon, amit az eddigi 17 évben néztünk (igen, az Iron Man már 17 éves, bocs, hogy szóltam, pedig csak 5 éve volt…).

Nekem korrekt szórakozásnak bizonyult az új F4, de ha már a kontextusával kezdtem, akkor nem annyira áttörő élmény, hogy valami új és jó kezdetét érezzem, inkább csak olyan visszarázódó darab. A First Steps a Thunderbolts-szal karölve végre olyan, mintha újra jobb filmeket izzadnának ki Marvelék, de még messze vannak a csúcspontjaiktól. Amúgy nagyon kíváncsi vagyok a film fogadtatására, mert egy Marvels-szel összehasonlítva szerintem ez az a “women energy” film, ami nem erőltetett, és Sue Storm minden lépése és döntése a női mivoltából ered a First Step alatt, nem pedig random Mary… Sue. Ajjjj.

Superman (2025)

Megérkezett a DCU kezdő filmje, és ötletem sincs átlagembernek egy ilyen mennyit mondhat, hiszen “eddig is DCU volt, nem? Ja hogy Cavill-lal és Affleckkel az a DCEU volt? Oké.” Vagy valami hasonló. A lényeg, hogy ez az első tégla a DC hőseivel foglalkozó filmek között, de ugye sorozat formában már kezdett a DCU a mivel is… szerintem még az itteni olvasókat is meglepi a Creature Commandos cím, ami már lement James Gunn készítésében, aki írta és rendezte ezt az új Superman filmet, hogy a Man of Steel és a Superman Returns után újra elővegye a hőst nagyvásznon.

Igen, oda akarok eljutni, hogy ennyi megelőző filmmel nagy feladat állt volna James Gunn előtt már alapból is, és akkor még megkapta magától, hogy ez az új DCU kezdete, amit megnézve új történetszálakon indulhatunk, hiszen jöhet Supergirl, meg a Green Lantern sorozat, meg a Superman folytatás, meg már íródik az új Wonder Woman, meg…

Mindezek mellett nem is meglepő, hogy a film mindennek a közepébe vág. Konkrétan olyan, mintha előzmény filmek nélkül néznénk az Avengers első részét. Vagy valami sorozat közepénél ülnék le a TV elé. Superman egy bunyó közepén van, amiben vesztésre áll. Azért keveredett ebbe, mert beleavatkozott egy háborúba, amiben az autoriter vagy fasiszta ország le akarta rohanni a szomszédját, hogy felszabadítsa. Hmm, ez ismerős. Mindezek mögött az űrlényre illegális bevándorlóként tekintő Lex Luthor áll, aki egyértelműen a techbro milliárdosokról van most mintázva, és teljesen ijesztő emiatt.

Ez nem elég? Akkor még itt van egy fekete lyuk, ami fenyegeti a várost, vagy Szuperkutya, akire vigyáz Superman, vagy épp a Justice Gang, aminek az elején Guy Gardner zöld lámpás áll. Akad jó pár látványos harc is. Valamit még biztos kihagyok, annyira sok minden van a filmben. Hogy fért volna el ide egy tényleges eredettörténet. Egyáltalán kéne? Igaza van Gunnak, hogy többet már nem kell látnunk a pusztuló Kriptont és a mentőcsónakós kisgyereket? Mindenki tudja? Elég a fentiek mellett még egy 5-10 perces szálban elmondani ezt is sietősen?

Ha egy szóval kéne jellemeznem a Supermant, akkor a SOK jutna eszembe. Minden előismeret nélkül is gyanús lenne a művön levő nyomás, annyi mindent zsúfoltak bele a hasító történet mellé. Itt biztos nem lesz túlhúzás érzése senkinek. Talán pont ezért nehéz belerázódni a filmbe. Az első óra csak úgy elrepül, vannak akciók és poénok, például a trailerben látott interjú Lois és Superman között nagyon jó ténylegesen is, más csattanóval mint amit sejtettünk, de mégis nehéz elmerülni benne, nem tiszta a kép a sok néznivalóban.

Félre ne értsetek, nem a mélységet hiányolom, vagy épp az önmarcangolást és depressziót, khm Snyderverse, hanem… megvan, a sok aktuális kihallása mellett nehéz a könnyedebb pillanatait élvezni. A hangneme, tónusa ugrándozik a filmnek. Nem hegyibeszédes azért, Gunn igyekszik tényleg cselekménybe csomagolni a kérdéseket, de azok minden törekvés és ötlet ellenére is túl valósnak érződnek, miközben meg nem mert igazi országneveket használni, és “random” átvált a lihegő kutyára aki a jófiúk drónjával játszik, és a Justice Gang tagjaira, akik baromi viccesek.

Mindezek mellett mégis azt mondanám, hogy érdekes módon a sok aktuál téma és univerzumépítés mellett film lényege már szinte az elején elhangzik, és azt visszhangozza amit Gunn abban a nagy interjúban mondott az életfilozófiájáról, miszerint az az igazi punk rock, ha valaki őszintén érez, és aszerint cselekszik is. Igen, ilyen szentimentális a Superman film, na de… ez is illik a hőshöz. Vége a darkos rebootoknak, jöhet a pozitívabb világkép, ahol az emberek meggyőzhetőek az igazsággal, mehet az eszképizmus.

Ami biztos még, hogy a castingba egy percre nem tudnék belekötni. Az a kicsit naiv optimizmus és valamennyi karizma is nagyon ment David Corenswetnek, Nicholas Hoult talán a legjobb modern Luthor, és Rachel Brosnahannal jól működött a His Girl Friday-szerű ugratás is Lois és Kent karaktere között.

A látvány pedig olyan igazi Gunnos. Mer színeket használni, és “undorító” ötletek is akadnak bőven, de közben játékos a kinézet és az akció is. Ja és Superman tényleg ment embereket, folyamatosan, jót akar tenni a világban, ebben sosem kételkedik, és ezt konkrétan tényleg jó is nézni. Gunnak nem a rombolás a cool, a fontos és érdekes, hanem hogy még helyrehozhatóak a “gonoszok” cselekedetei, ha nem is lesz tökéletes a végeredmény (lásd a végefőcím 2. jelenetét).

Kerülgetem mennyire tetszett, mert igazából azt tudom mondani, hogy elvoltam vele, ami szembemegy a tegnapi kommentjeitekben levő végletek felé kacsingatással. Lehet negatívan hangzik az értékelés, pedig nem úgy értem. Van ahol nagyon fun az egész, és ha valami épp nem működne, akkor elég gyorsan túl vagyunk rajta, szóval nem tudom lehúzni. Hiába merész a közepébe vágás, mindenképp jobb ötletnek tartom, mintha már megint egy sima eredettörténetet kaptunk volna.

Az biztos, hogy teljesen más, a régebbi Superman képregényekhez közelebb áll ez a film, mint a legutóbbi kaland, de Gunn módra valahogy összeáll az említett punk rock gondolat köré a végeredmény.

F1: Sonny

Megérkezett Top Gun rendezőjének új filmje, aminél elkerülhetetlen, hogy megkapja a Top Gun az aszfalton említést, hiszen már hónapok óta ezt hallani róla, amit a trailerek is megerősítettek. Talán ez lesz a baja is sokaknál, hiszen teljesen igaznak bizonyult a leírás, csak a tétek kisebbek. Bár generációs szempontból a tétek ugyanazok!

A történet egy régi F1 pilótáról, Sonnyról szól, aki hatalmasat bukott a 90-es években, azóta vissza sem ült a leggyorsabb kocsikba, vagyis TOP CARokba, és inkább kisebb csapatokba ugrik be vezetni mindenféle versenyen. Konkrétan itt kezdünk, hogy a Daytonán hajt, de amikor vége a futamnak, akkor a lakókocsijával továbbáll.

Itt találja meg egy régi vetélytársa és barátja, hogy bajban az F1 csapata, 0 pontjuk van a szezon közepén, és 9 futam alatt kéne szerezni egy győzelmet valahogy, különben az igazgatóság eladja alóla az egészet. Nyilván Sonny kis kéretés után vállalja, és a többi. Merem ezt írni, mert az F1 biztosan nem a történetének váratlan fordulatai miatt élvezetes, annyira a bevált panelekből építették fel. Nem kerülgetem, ez egy komfort blockbuster, ránézésre idősebbeknek aztán főleg az. Viszont ettől még jó.

Minden körítés alatt ez a film is lecsupaszítható oda, hogy az oldschool a goodschool (vagy valami ilyesmi), jön Az Öreg, aki a csapat fiatal tehetségével ellentétben nem 10 mérőeszközzel a testén fut, hanem csak kimegy a pályára kocogni, gondolom mert így érzi. És a reflexei-koordinációja javításához is inkább teniszlabdákat használ valami gép tapogatása helyett. Sőt, sorolhatnám, hogy mennyi mindent kell elfogadnunk az F1 élvezetéhez, hiszen semmi reális nincs benne. És akkor a versenyekről még nem is írtam.

Viszont mindezt Brad Pitt és Javier Bardem sármjára teszik. Pitt villantja a régi laza szupersztár színész énjét, de azért a drámaibb pillanatok is mennek neki, de egyértelműen nem amiatt tették őt ide, Bardem pedig azzal az őszinte előadással jön, amivel a Dune-ben is. Erre még kicsit visszatérek. Mellettük Kerry Condon és Damson Idris is remek, de ők a modernebb film oldalt erősítik, míg Pitt és Bardem egyértelműen a nosztalgia gázpedált nyomja padlóig.

A megvalósítás Joseph Kosinski módra csodás. Mérnöki és kiszámított, mint a forgatókönyv, de mégis működik. Konkrétan egy régimódi blockbuster az F1, a történetét tekintve nem meglepő módon, de ezzel ki is emelkedik a mezőnyből valahogy.

F1 verseny ismeret nem igazán kell hozzá, sőt, lehet hátrány, mert akkor tudod, hogy már az első versennyel mennyi büntetést kapott volna a csapat és Sonny. Ehelyett lehet élvezni, ahogy az underdog lassan, bökkenőkkel, belső ellentétek leküzdésével egyre javul. Mindezt pedig olyan megvalósítással, ami a fizikai és CGI trükkök tökéletes egyvelegének tűnik. Van egy beállítás amiben visszafogják magukat végig, hogy aztán az utolsó versenyen süssék el teljes egészében, közben őszintén mondjanak klisés mondatokat — semmi kacsingatás és 4. fal –, és működik. Vége a cinikus érának?

(Na jó, picit túloztam, bár nagyon nem szükséges, de az F1 ismerete adhat egy réteget ha a képtelen versenyeket elfogadja az ember, pl. ha jól érzem Alonzo pont akkori bevágása amikor Sonny direkt balesetezik az üthet, és a végső verseny is az életből merített, meg rengeteg más áthallás akad feltehetően.)

Gondolom a fentiekből lejön, hogy mi lehet bökkenő pár nézőnek, viszont még idetenném talán a játékidőt is, mert 2 és fél óra talán nem volt benne ténylegesen. Ennek ellenére még bőven jól szórakoztam. Kicsit játszva a poszt címével, ez inkább Sonny: F1, jöhet a Sonny: Le Mans, Sonny: Kiugrom az Aldiba két kifliért, és a többi. Mindet elvinné Pitt sármja ha ilyen minőségű a filmkészítés mellé.

Thunderbolts*

A legjobb Marvel film a Guardians of the Galaxy 3 óta! Micsoda dolgot lehet rögtön kijelenteni róla, nem? Na de ha olyanoknál jobb, mint a Marvels, vagy épp a Captain American: Brave New World, akkor nem sokat jelent az előbbi nagy szó. Főleg ha az MCU sorozatokat is ide vesszük.

A történet a Black Widow folytatása a Captain America: Brave New World mögötti időben helyezve, avagy utóbbi filmet tovább spoilerezték azoknak, akik majd csak streamingen nézik meg. A főszereplője nagyjából Black Widow húga, Yelena, aki a Red Room kiképzettje, és teljesen depressziósan dolgozik Valentinának, aki ha jól emlékszem pont a Black Widow film plusz jelenetében szervezte be. Hogy mit csinál? Az épp felelősségre vonás előtt álló nő szemetét takarítja el, az illegális tevékenységének nyomait.

Mivel nem bírja már a sötétség hívását, így előléptetést kér, valami jobban “embereknek segítő” munkát, de előtte még egy végső bevetést le kell nyomnia. Így kerül a trailerben látott földalatti bunkerbe, ahol feltűnik Taskmaster, Ghost, meg a letaszított új Amerika kapitány, aki ugye nyilvánosan kivégzett egy terroristát abban a sorozatban amit a kritikát olvasók fele lehet nem is látott. Egyikőjük sem az a legjobb ember, de pont azért vannak ott, ők is szemét, amitől meg akar szabadulni Valentina, de némi bunyó után pont az ellenkezője következik be: nagyjából összefognak ellene, meg a depresszió ellen.

Jobban bele sem mennék már a történetbe. A lényeg, hogy az antihősök kényszerből egymás mellé kényszerülnek, és hát a választott család az igazi, nem? Ahogy azt már többször bizonyította a MCU. Viszont az az igazság, hogy a földalatti bázison levő verekedést leszámítva tényleg az összemelegedésük a film ereje. Kerülgetem a fő spoilert is ezzel, de bár nagy a fenyegetés, de a megoldása kicsit a Guardians első részét idézte. Valahogy jól lett kezelve a tét, és hát a feloldása is, de azért nyilván csak blockbuster szinten, egy rendes drámához nem mérhető a mélység. Konkrétan a jobb köztes MCU filmeket idézte, de semmiképp sem a csúcspontokat.

A csapat hiába áll a kitaszítottakból, a másodszereplőkből, kivéve Florence Pugh, sokkal jobban boldogultak a “saját” filmjükkel, mint tette azt nemrég Anthony Mackie és a mellé soroltak. Sebastian Stan nyilván korrekt, tavaly Oscar jelölt is volt, nem véletlenül, viszont Wyatt Russell mindenképp feljebb lépett a Falcon-sorozat óta. Lewis Pullman is baromi jó Bobként. Aki pedig teljesen a Phase 1 MCU-ból érkezett kvázi, az David Harbour, hiszen a legtöbb humort ő hozza a filmben az előbb említett energiájával. Nyilván a kibontakozásukat segíti, hogy korrekt filmbe kerültek.

Viszont míg a karaktereket és a köztük levő interakciókat pozitívan tudom emlegetni, addig a kinézetre ezt már nem tudom átkötni. Durva, hogy a film elején levő ugrás igazi, Pugh bevállalta, és még ha tematikusan illik is rá, hogy nem izgalmas vagy szép, mégis rossz nézni, hogy nem az. Ez konkrétan kiteljesedik a földalatti bunkeres bunyóban, amiben olcsó díszletek és zöld falak között csapnak össze. Minden alulvilágított, kihalt és olcsó hatású amíg a film végéhez nem közelítünk.

Az utolsó harmad az egyedüli a filmben, amit érdekes volt nézni, hiszen: képileg, helyszínileg és beállításokban is az első Avengers filmet idézte szándékosan, viszont a megvalósításával ki is emelte, hogy ez nem az többnyire tiszta csapat. Ötletes volt így a “nép” elé tenni az új hősöket, főleg ezt megfejelve a probléma tényleges megoldásának kreativitásával. Az biztos, hogy akciófilmes szempontból szerintem ez a film alulmaradt a jobb MCU darabokkal szemben. Nem indok mellette, hogy ezt lehet direkt tette.

Részemről még mindig tart a képregényfilmekbe belefáradás, és a Thunderbolts nem rázott ki belőle, de a legutóbbi Captain America, vagy az Ant-Man 3-Marvels pároshoz képest tényleg sokkal jobb volt nézni.

Amit mindenképp hozzátennék mindehhez, hogy olyan, mintha tényleg lenne végre irány. Megalapozták az “új Avengers”-t, pár karakter végre fel lett építve, a végén jól kötötték a következő filmekhez, felidézték a humort, amit mindenki szeretett. Szóval mintha újra lenne tervük, ami gyorsan a Doomsdaybe torkollik majd jövőre.

- A múltba →

Kategória archívum: *******