Guardians of the Galaxy vol. 2

Az első rész minden hibája ellenére megismételhetetlen. Mármint a Marvel unvierzumon belül, hiszen filmtörténelmileg azért nem mérföldkő. A legnagyobb ereje az volt, hogy kikerülte az MCU egyre erősödő problémáját: gyenge gonosz karaktert. Nyilván volt benne az is, viszont ellenpontnak ott volt a csapat kalandokkal és humorral teli összekovácsolódása a film első 2/3-ában. Na a második rész innen folytatja.

Azért így kezdtem, mivel a Guardians vol. 2-nek már nem áll rendelkezésére a csapat összeszedése és az ehhez köthető dolgok. Hogy mi van helyette? A család. Nem a Fast and Furious franchiseról van szó, itt egy kicsit mélyebben mennek bele a karakterekbe. Mármint blockbuster szinten persze. Szóval most is vannak nézeteltérések még az összefogás előtt, hiszen mindenkinek ott van az érzelmi csomagja, amivel érkezett a közösségbe, és amit idővel kipakol, viszont tovább épül szinte mindenki ezekkel, ami egy folytatásban nem árt.

A történet röviden amúgy annyi, hogy a Galaxis őrzői küldetéseket vállalnak, kisebb problémák elhárítását, és az egyik ilyen rosszul sül el. Mindeközben még Starlord faterja is előkerül, aki szintén megzavarja az állóvizet.

Bevallom az első 10 perc rohadtul nem tetszett. Konkrétan a nagy akciójelenet, ami egyben a főcím is, a kicsi Groot táncával olyasmi, amit rossz volt nézni a tryhardsága miatt. Ebben lehet nem fogunk egyetérteni? Valójában a háttérben szorított látványosság még vicces is lehetett volna, de valahogy mégsem működött.

Ellenben később teljesen jól kezelték a kicsi Grootot. Valójában teljesen illett a filmbe, hiszen hiába voltak a családon belül ellentétek, rá mindenki kisbabaként vigyázott.

Igazából üdítő volt ez a film a tipikus felhozatalban, és nagyon nem várom, hogy az eddigieknél jobban belekeverjék őket az Avengerek történetszálába. Simán maradhatna ez a franchise itt kinn az űrben, hiszen ilyen kalandfilmekből nagyon keveset kapunk.

Itt is, minden dráma mellett azért a kaland is sem maradt el. Tisztára régi Star Wars érzésem volt. Abban is, hogy a második rész komolyabb. Chris Pratt karizmája, amit nagyon segít egy CGI lény Bradley Cooper hangjával, simán feldobja a Guardianst.

Amúgy nem tudom annyira felhúzni a filmet, szerintem több helyen is leült. Vagyis inkább úgy mondom, hogy egy kicsit sokat markolt és nem tudta teljesen természetesen egybefűzni a szálakat, amihez a frissesség varázsa most nem állt rendelkezésére.

Ellenben a finálé ezúttal sokkal erősebb, vagy csak én voltam egy kicsit szomorúbb alapból. Még pont nem lett túl nyálas, és a kicsit döcögő drámaibb pillanatokat szép végeredményre futtatta.

Hogy foglaljam össze röviden. Hm, legyen ez: egy kicsit rosszabb, mint az első rész, de ismét baromi jól szórakoztam.

ui: kevesebb hero csapatpóz kéne.

The Discovery: létezés az élet után

Ilyen, amikor teljesen elrontják egy film befejezését, de még ennek ellenére is érdemes megnézni, mivel ez előtte történő dolgok rohadt hangulatosak. Konkrétan van egy olyan érzelmi csúcspont, ami után szinte bármit csinálhattak, azt már nem tudták elvenni a nézőtől.

Hogy miről szól? Röviden annyi, hogy egy tudós bebizonyítja: a halálunk után a létezésünk valahol máshol folytatódik. A film nem áll ki egy vallás mellett sem, szóval nem a túlvilágra jutunk a történet szerint. Sőt, az egyik téma annak a kiderítése, hogy mégis hova.

Viszont az előbbi felfedezés (innen a cím ugye) már így is alapvetően felforgatja az emberiség életét. Elég filozofikus kérdések kerülnek elő a létezésünkről, arról, hogy a múlandóságunk tudata mennyire befolyásolja a viselkedésünket.

Lehet az előbbi ködösen hangzik, így nyilván van egy kézzelfoghatóbb történet is, amiben az említett tudós fia sok év után hazatér apja birtokára, de odafelé összeismerkedik egy nővel, akiről kiderül, hogy öngyilkos akar lenni. Ezzel a gondolkodással nincs egyedül, hiszen a felfedezés miatt nyilván tényleges kiútnak is tűnik a halál a kétségbeesettek számára.

Szóval van egy már-már szerelmi történet is. Így jutottam el a negatívumokhoz, hiszen pont ez működik kevésbé a filmben, méghozzá Jason Segel miatt. Valahol vicces is, hogy Robert Redford és Rooney Mara, sőt még a Friday Night Lights sorozatból ismert srác is beleadja a maximumot az alakításába, erre Jason Segel csődöt mond közöttük. És ez aláássa a filmet valamennyire.

És még az előbbiek, a kémia nélküli kapcsolat és az elszúrt befejezés ellenére is csak ajánlani tudom a filmet. Egyszerűen az alapjai olyan erősek-érdekesek, és annyira hangulatos sokszor, a visszafogott, de ötletes fényképezésével és zenéjével megfejelve, hogy beszippantott és nem is engedett addig a bizonyos pillanatig. Ha esetleg megnézitek, akkor szerintem rá fogtok jönni, hogy mire gondoltam.

Aztán még van vagy 20 perc hátra sajnos. Igazából kiforratlannak hívnám The Discovery-t, ez jó is lesz ide a végére.

Life: moziba tévedt B-film

Úristen mennyit tologattam ezt az írást, pedig már az első nap elmentem rá. Mindegy, nem akarom magammal vinni tovább, szóval lássuk röviden, vagy hosszan, még nem tudom mennyire fakadok ki. Igazából nem az volt a bajom vele, hogy szar, mert valójában nem is az, csak hát két év múlva senkinek sem fog eszébe jutni.

A Life egy B-movie. Így lehet tényleg röviden összefoglalni, de közben meg olyan neveket nézünk benne, hogy Ryan Reynolds, Rebecca Ferguson és a főszereplője pedig Jake Gyllenhaal. Ez utóbbi megpróbált visszatérni a blockbusterek világába, na de pont ezzel? Meg minek? A Prince of Persia után szépen tudatosan építette a színészkarrierjét, viszont erre nem tudom mivel vették rá, mármint nem szúrja ki a szemem semmi tervezett mélység, amit csak rosszul bontott ki a film.

A történet röviden annyi, hogy az egyik marsi szonda életet talál a vörös bolygón, egy kis sejtet, amit visszahoz a Föld felé. A 200 milliárdból épített nemzetközi űrállomáson levő tudósok kezdik vizsgálni először, hogy ha esetleg veszélyes az ÉLET-re akkor ne rögtön a bolygónkon legyen baj. Aki látta a trailert, az tudja, hogy először csak több sejt, aztán valami gyilkos lény lesz ezek összességéből, ami persze elszabadul az űrállomáson.

Innentől pedig jön az űrhorror, ami nem keveset merít az Alien és az Alien 3-ból. Mármint ez az ami kiszúrja az ember szemét, bár nekem valamiért főleg a Screamers ugrott be. A lényeg, hogy az inspirációk összessége egyszerűen egy pillanatra sem egyedi. Miközben pedig brutál jól néz ki.

Mármint tényleg, a Safe House-t is rendező Daniel Espinosa pár jelenetet képes a maximumra húzni itt is, a látvány üt, a színészek mindent beleadnak, és a vérengzés nagyon durvára sikerült. Az első halál undorítóan durva, de működik.

A probléma ismét csak a forgatókönyv felé keresendő. Vagyis mivel nem kenhető minden az írókra, hiszen egy film rengeteget változik a készülése alatt, így a végső történet rossz, nem gördül előre hanem rángatják.

Minden technikai baromságot félredobva, hiszen pontatlanságokkal tele van a film, ami a fent előhozott B-filmes hatást erősíti, egyszerűen a karaktereket nem építik fel. Izgulni senkiért nem lehet, a nagyobb tét sem működik, plusz sokszor csak a plot előrelendítése miatt hoznak bizonyos döntéseket. Van aki 1 percen belül két ellentétest.

És akkor a teljesen fura “tűzfal” párbeszédekről még nem is írtam, ami beleolvasva pár kinti kritikába még csak nem is a magyar szinkron torzszülötte, hanem eredetiben is nevetséges. Mindezek mellett szerintem szórakoztató volt a film. Mármint tényleg, furcsa volt a jó színészeket látni benne, de a vérengzés a végső nagy setpiecet félretéve baromi jó, és néhol még kreatív is volt.

John Wick: Chapter 2

Oké, ne utáljatok majd nagyon, de a John Wick: Chapter 2 hiába volt jobb akciókban, az első részt átható érzelmi töltet hiányzott belőle. Szerencsére még így is a pozitív oldalra billen a mérleg nyelve, nem egy Taken 2 kaliberű baromság a végeredmény.

A film onnan veszi fel a fonalat, hogy Wick a kutyáért már bosszút állt, viszont a kocsiját még nem szerezte vissza. És igazából ez a jelenet tökéletesen alapozza meg a filmet jó és rossz szempontból is: láthatjuk, hogy az akció még durvább lesz, viszont lélektelenebb is egyben az egész.

A történet amúgy egy régi adósság körül bonyolódik. Ha nyugdíjban maradt volna főhősünk, akkor nem kéne lerónia azt, viszont mivel újra elővette a pisztolyt és az aranytallérokat, visszatért ebbe a furcsa földalatti világba, így kénytelen végül elvállalni a nehéz feladatot. A végrehajtás természetesen elég sok bonyodalmat és ellenfelet hoz a nyakára.

És itt tényleg a forgatókönyvet kell majd hibáztatnom, mert egyszerűen ott voltak hiányosságok. Az a szimbolika még elment, ahogy mutatták miképp ég el és törik össze, ami Wicket jobb emberré tette, de emellett néha nem függtek össze a jelenetek, vagy épp borzasztó exposition volt.

Van egy rész, ahol konkrétan csak azért megy körülményesen egy szereplőhöz, hogy ne kapjon Cinema Sint/Honest Trailert a kutya ügye, meg hogy az a képünkbe tolja ennek a bérgyilkos alvilágnak a szabályait. Ez utóbbi azért necces, mert Wick mégiscsak aktív tagja volt az egésznek sokáig…

A másik jelenet pedig konkrétan egy videójáték alapanyag. Mármint láthatóan direkt, viszont ahogy Wick elindul az ösvényen az nem csak gyenge és Call of Duty “csak itt mehetsz”-szerűség, de egyben kicsit értelmetlen is. Mármint New York elég nagy, iszonyat valószínűtlennek érződik a dolog. Ezzel szemben a megbízatás közbeni káosz és hosszú lövöldözés organikusnak. Most is a film közepén volt a legjobb jelenet?

Technikailag viszont nagyon durva a film. Mindent feltekertek. Nagyobb szabásúak az aprítások, még több gyalogos kap fejlövést (úristen mennyi fejlövés), és ahogy a felkészülő videóban láthattuk, Keanu nagyon komolyan vette a fegyverkezelést. Wick minden mozdulata és ölése profi munkának érződik, amit nyugodtan mernek 300 vágás nélkül mutatni a készítők. Az a Common-Wick fegyverrántás olyan szép volt! És igazából továbbra is ez a film igazi erőssége, és ezért nem tudnám egyelőre ténylegesen leszólni, hiszen rohadt jól szórakoztam. A most fel is vezetett harmadik részt majd meglátjuk.

Lion

És az utolsó percekben még az is kiderül, hogy miért Lion a film címe. Vagy nem így kéne kezdeni? Bár ez az Oscar jelölt is sírós darab, de legalább nem mély depresszióba löki az embert.

A történet középpontjában Saroo áll, aki 5 évesen elkeveredik az otthonától Indiában. De úgy 1600 kilométerre. Ott intézetbe kerül, míg végül örökbe fogadja egy gazdagabb ausztrál házaspár. Aztán felnőttként elkezdi kutatni a tényleges családját. És közben még Rooney Mara is meglesz neki.

Viccelődök itt, pedig a film nagyon megható. Azok a részei a legjobbak, amikor az 5 éves gyerek elsodródik az otthonától, életben próbál maradni egy nagyvárosban, és végül intézetbe kerül. Ezek így játszanak az ember szívével, mivel úgy tűnik, hogy a 80-as években még erősebb volt a gyerekkereskedelem Indiában mint manapság, szóval elég komoly veszély is fenyegeti a srácot.

A probléma inkább ott van, hogy egy időugrás után a felnőtt Saroo-t látjuk, aki a karrierjén dolgozik, és a barátnőjével éldegél. Egészen addig, amíg egy apróság miatt fel nem törnek az emlékei. Mármint ezzel az a baj, hogy a szerelmi szál, és az ehhez köthető dráma elég gyenge lett. Nem a színészek miatt, hanem egyszerűen nincs kellően kidolgozva. Ez mondjuk ahhoz is köthető, hogy az egész film egy megtörtént eseményen alapul, szóval míg történetileg elég erős drámát lehetett volna csinálni akár a mostohaanyával is, akit Nicole Kidman alakít, teljesen kihagyva a barátnő szálat, de sajnos valamennyire ragaszkodni kellett az életben történtekhez.

A lényeg, hogy az erős kezdés utáni hullámvölgyből gyönyörűen kászálódik ki a film, és a végére ismét csak pengeti a néző szívének húrjait. Ahogy a csávó kutat az emlékeiben, ahogy rátalál a kellő információra, és ennek a következményei egyszerűen csodálatosak. Kicsit hatásvadász, főleg a szerintem borzasztó zongorás zenével, de mégis működik, működött nálam.

Hidden Figures (A számolás joga)

Meglepett, hogy egy mondhatni vidámabb film is került az Oscarért küzdők sorába. Persze komoly témákról szól a Hidden Figures, de ezt remekül ellensúlyozzák a vidám részletekkel.

A film három fekete nőről szól, akik a NASA-nál dolgoznak számítógépként. Még mielőtt az IBM befutott emberek végezték a számításokat az űrversenyben. Mindhárman más-más célt akarnak elérni a szervezeten belül, de ehhez maguknak kell kitaposni az utat a rasszizmuson át.

A film legnagyobb erőssége, hogy nem durrbele tolja a képünkbe az üzenetét. Nincsenek fröcsögő, agresszív fehér emberek benne, inkább csak az akkoriban mindennapi rasszizmust mutatja, és hogy az mennyire fájhat az elszenvedőinek, miközben az mennyire természetes ott mindenki számára. Senkinek sem tűnik fel, hogy az elkülönített fekete mosdók, vagy ivókút is mennyire megalázó. És hogy ez még az okos tudósoknak sem probléma. Innen lehet továbbgondolni, hogy manapság is mennyi hasonló eset van, amit természetesnek veszünk.

Viszont az üzenet tényleg nincs szájbarágva, mivel a fentiek mellett egy tipikus, de felemelő underdog történetet kapunk, ahol a nem túl előnyös helyzetben levő főszereplők minden nehézséget leküzdve törekednek… ezúttal nem a győzelemre, csak a jobb életre. Így rengetegszer lehet mosolyogni is a filmen.

Persze néhol elnagyolt a magánéletük, mivel a három főbb szereplő között nehezen egyensúlyozott a Hidden Figures, kicsit túlvállalta magát velük. És ez már a negatívum rész igen, szerintem a karrier része működött igazán a filmnek, míg az otthoni jeleneteik lehúzták kicsit. Azért még is így bőven jó lett a végeredmény.

Annyira különlegesnek nem érzem, a belefeccölt 2 óra simán megérte, de valahol mégis felejtős a végeredmény.

Hell or High Water

Férfiak, modern cowboyok teszik, amit meg kell tenniük, más kiút nincs a mélyszegénységből. Közben szól a country zene. Össze is foglaltam a filmet?

A történet röviden annyi, hogy két testvér, egy okosabb és egy forróvérűbb bankokat rabol, mert szükségük van vagy 40 ezer dollárra. Nem bután csinálják, sosem visznek el jelölt pénzt, de nyilván így is veszélyes a dolog. A másik szálon pedig egy marshall érkezik, aki a nyugdíjazása előtt még utolsó megbízatásként a nyomukba ered. Ezzel meg is van minden összevaló egy tragédiához?

Igazából a fentinél árnyaltabb a kép, de az apróságok annyit adnak a filmhez, hogy nem akarok már mást lelőni belőle. Amúgy ez a Hell of High Water legnagyobb erőssége: mindennek hagy időt a nyugis kibontakozásra. Nyilván van, akinek unalmas és lassú, de pont erre a lassú alapozásra lehet igazán erős épületet felhúzni. Avagy a film utolsó fél órája, csúcspontja bőven megéri a befektetést.

– Only assholes drink Mr. Pibb.
– Drink up.

Igazából nem lep meg a film felkapottsága. Na nem itthon, hanem odakinn, mivel erőteljesen belemarkol a reménytelenségbe, amit nagyon sokan át tudnak érezni. Minden elhal körülöttük, nincsenek munkalehetőségek, csak a “bankok” gazdagodnak meg, miközben minden életet kiirtanak. Ez még nálunk is rezonál, viszont a neo western hangulat, az égő texasi puszta már erőteljesen amerikaivá teszi.

A szereplőgárda mindenképp zseniális. Mondjuk előre Ben Fostert venném, aki szerintem kicsit túljátszotta, de Chris Pine egyre ügyesebb mostanában, Jeff Bridges pedig hozza, amit elvártunk tőle. Tökéletesen illik a filmbe az öreg, de az Oscar jelölést kicsit túlzásnak érzem, hiszen teljesen hasonlót alakított már jó párszor.

Összességében nagyon jó film, bőven hagyja lélegezni a karaktereit a remek csúcspontig, és nem bagatellizálja el a befejezést, viszont valami plusz hiányzott mégis belőle.

Doctor Strange

Eszméletlenül gyönyörű ez a film. Valami igazi pozitívummal akartam kezdeni, hogy a Marvel novemberben is utalja a szokásos pénzt. Viccet félretéve, a közepes sztorit a hátára kapja a látvány, és viszi amíg tudja.

Sajnos a történet számomra unalmas volt, hiszen újabb eredetsztori, méghozzá eléggé Iron Manes. Egy sikeres egoista figura súlyos sérülést szenved, ami után átértékeli az életét és a viselkedését. Na meg szuperhőssé válik. Ezúttal nem egy személyi páncél, hanem egy varázsló a végeredmény, aki dimenziókon és időkön át küzd egy sötét gonosszal és annak csatlósával.

Mivel eredettörténet, így sajnos a szokásos Marvel bajok sújtják ezt a filmet is: gyenge gonosz, front heavy, avagy az elején levő nyugis építkezés miatt vagy 160 perces kéne legyen, hogy tényleg ki tudják fejteni a bonyodalmat is, amiben eléggé furcsa ugrások vannak néhol (a gonosz második támadása pl.). Szerencsére még épp összeáll egy alap történetté.

Most jön a de, nyugi. A látvány. Tudom, megint ezt emelem ki, ez van. Nekem fura amúgy, hogy most sokan említették már a fasza akciókat, közben meg a Strange ebben kicsit a Thor 2-re hasonlít, amiről meg nem sok jót hallottam (nekem anno tetszett a végén a káosz). De ezt félretéve is azt kell mondanom, hogy az össze-vissza hajlított valóság közepén való harc lenyűgöző.

A másik pozitívum, ami felhúzta a filmet, hogy igazi színészekkel tolták tele. Cumberbatch arrogáns sebészként és magabiztos mágusként telitalálat. A “szerelmi” szál Rachel McAdams-szel nem volt annyira tipikus, és elbírta a csaj. Chiwetel Ejiofor már régóta kedvencem és remek sidekick.

A legnagyobb húzás az volt, hogy ha már b*sztak megalapozni a gonoszt (igazi Marvel-film), akkor legalább a castingjában remekeltek, mivel Mads Mikkelsen már a jelenlétével is feldobja az egészet. Valahogy benne van a tekintetében, hogy oka volt a gonosszá válásra, hiába nem mutatták. Szemben egy Jesse Eisenberggel vagy Lee Pace-szel, hogy mindkét képregényuniverzumból említsek negatív példát. Szóval Mikkelsen simán finomít a Marvel betegségen. A következő gonosz pedig kellően meg lett alapozva.

Ezen kívül még nyilván a humort kéne megemlítenem, hiszen a komoly kezdés után néha nagyon jól enyhítették a feszültséget vele. Szóval igazi blockbuster a végeredmény, ami után az ember vidámabban jön ki a moziból. Aki kevésbé van tele az eredettörténetekkel, az meg főleg jobban szórakozik majd, mint én, akinek az első óra egy kicsit unalmas volt. Nem azért, mert csak az akcióra vágyom, csak ez a ráébredés-kiképzés dolog nekem túl sablonos.

(Az viszont máig rejtély számomra, hogy 8 évvel az Iron Man 1 után emberek még mindig nem várják meg a végefőcímet. Ahol néztem mindenki kiment alatta. Ezúttal két jelenet van, és mindkettő elég jó teaser a jövőre nézve.)

The Accountant: hétfőn, kedden, szerdán…

Nem azt mondom, hogy A könyvelő odabaszott, de ha több ilyesmi akciófilm érkezne, az elég jó lenne. Talán még ennél kiemelkedőbb darabok is készülnének. Amúgy nem rossz zsánerfilm, csak túl közel van a közepességhez.

A történet röviden: van egy könyvelő, akiről annyit tudunk, hogy jól funkcionáló autista, és nem mellesleg az alvilágnak segít tisztára mosni pénzt. Mivel az apja keménykezű katona volt, így a fiú a betegsége ellenére olyan képességekkel kezdte a felnőttséget, ami jelentősen minimalizálta a szakmájából adódó veszélyt. Az életét felforgató csavar mégsem onnan érkezik, hanem egy legális munkájából, ahol elég kemény titkok derülnek ki, és emiatt nem csak ő kerül veszélybe.

Ami nagyon tetszett, hogy a karakterépítés nem 1 perc volt. Nem az egyik akcióból botlottunk a másikba, hanem mindent megalapoztak, bár egy kicsit sok mindenből állt össze a kép a végére, de működött. Vagyis többnyire működött, mert néha elég furcsa volt a vágás, mintha átléptek volna dolgokat, vagy tovább ki kellett volna tartaniuk, de nem volt rá idejük.

A másik, ami rohadt jó volt: a profizmus. Nem voltak 10 perces menekülések, vagy végtelen golyók, és mint a John Wicknél, úgy itt is mindenki le lett rendezve. Avagy földre kerülés után is kaptak például fejbe egyet, csak hogy biztos legyen az állapotuk. Mondjuk szemben a Wickkel itt azért nem voltak olyan tiszták az akciók. Bár Affleck is volt olyasmi kiképzésen, mint Keanu, szóval lehet nem rajta múlt, egyszerűen csak a rendezői koncepció volt ez a Greengrass másolás.

A profizmusra a legjobb talán a (spoilermentesen fogalmazva) megmentős jelenet volt. Viszont ide illik, hogy olyat is csinál Ben karaktere, aminek tuti lenne következménye, mivel kilóg a realista filmből, és arról egy szó sem esik, inkább más szálakat emelnek ki… Sőt, ha az ember elkezd kérdéseket feltenni, akkor a film széthullik.

Igazából nem is tudnám ennél konkrétabban megmondani, hogy miért éreztem közepesnek a végére, mert annyi pozitívum volt benne. Talán a túltöltöttség miatt? Sokat markoltak, és értem miért volt szükség karakter szempontból a nyomozós szálra, de szerintem az már nem kellett volna bele. Mondjuk így sem bántam meg, hogy megnéztem.

Captain America: Civil War

Biztosan csak az én bajom, de egyre kevesebb lelkesedéssel tudok sorozatokra menni a moziba. A Civil War olyan volt, mint egy remek félévad finálé valami jobb sorozatban, ami után várunk 6 hetet a folytatásra. Csak itt 2018-ig várunk. De ezen biztos nekem kell túllépni, hiszen a nézők jelentős része odavan ezért a felépítésért.

A Marvel is eljutott oda, hogy az Avengers működése és városrombolása elérte azt a szintet, amiben már az átlagemberek azt szeretnék, hogy legyen valami felügyeleti szerve a szuperhősöknek, és sok ország együttes kérésére cselekedjenek csak. Ez a csapaton belüli konfliktus első lépése, mivel a politikai érdekek behozása bizony komoly kérdéseket vet fel. Érdekes lehet a párhuzam a Winter Soldier és az Avengers tervezett működésével között.

Gondolom láttátok a reklámanyagokat, így egyértelmű, hogy kik mögé tömörülnek a csapatok. Amerika Kapitány nem csak a régi jóbarátja, Bucky miatt ellenzi a törvény aláírását, hanem elvi okokból, és hiába volt ez az igazságosabb oldal, az Iron Man által képviselt gondolatok is teljesen érthetőek, viszont a fináléban pont ezekre helyezkedik a nehezebb nyomás. Az biztos, hogy a belső konfliktus elég jó huszárvágás volt a Marvel filmek béna gonoszait ért kritikákra. Bár persze ez sem olyan egyszerű.

Bár elsőre úgy tűnik, hogy a Marvel az Ultronnal ellentétben most kevésbé szólt bele a történésekbe, hiszen azzal ellentétben itt nem egy külön “kaland” van, hanem a fő történet haladt előre. Viszont mégis észrevehető a kezük, mégpedig azon, hogy a film nem elég komoly. Az simán jó, ha egy Ant-Man film hülyül, vagy amikor Thorék teszik majd ezt jövőre, esetleg amikor összefogva egy gonosz ellen kicsit oldják a feszültséget a hősök. Viszont furcsa volt a könnyed hangvétel, miközben volt csapattagok és barátok feszültek egymásnak, rakétákat és a képességeiket használva, na meg egysorosakat puffogtatva. Ez utóbbi kilógott, hiába volt vicces, és hárították a humort főleg Pókemberre és Ant-Manre.

Amit el kell ismernem, hogy nagyon volt összetéve a film. Kellően rejtélyes volt a Civil War, igyekeztek mindent logikusan felépíteni, nem hagyva lógva a nézőt sehol, hogy utána fanboyosan kelljen neki kitölteni a tulajdonképpen lyukas filmet. És tényleg minden stimmel a legvégére, az összes apró darab összeillik Iron Man beszédétől a rengeteg párhuzamig, hogy kellő kellő drámai töltetet kapjon a finálé.

Viszont mindezek végén alig éreztem valamit. Visszanézve a polgáháborúra rengeteg jó pillanat jut eszembe, de a végeredmény egy kicsit lélektelen, de profi, agyonpolírozott munkának tűnik. Végig leköti az ember figyelmét, hiába 140 valahány perc, nincs benne üresjárat, de valami mégis hiányzik, hiába nem érezni a fókuszcsoportozást.

Ellenben Pókember jött látott és győzött. A Homecoming készítői örülhetnek, hogy a Russo tesók kezébe került először a karakter, mivel hiába nincs sokat a filmben, pont az a poénkodós, de maszk nélkül kellően nerd Pókember ez, amire sokan vártak. Nála csak Ant-Man hülyülése volt jobb, mivel Paul Rudd tökéletes castingnak bizonyult, és jól működött a csapat részeként.

A végére tényleg csak azt tenném, hogy minden trailerkészítő kapja be a faszt. Borzasztóan zavar, hogy olyasmiket mutogattak a legeslegelső trailerben, ami a film utolsó 20 percében van. Így amikor a végső setpiece felé tartanak a szereplők, akkor tudod mi jön, hiába írtak oda egy elég jó fordulatot.

The Hateful Eight

Az ember mindig nagy elvárással ül le egy Tarantino-film elé. Erről nyilván az a 7 mű tehet, ami eddig letett az asztalra. Talán pont ezért is csalódás a Hateful Eight.

De tényleg, bár igyekszem nem kiemelten pontozni mostanában, de a Hateful Eight olyan jobb fajta 7/10, amit az ember végig élvez, de nem nézne rögtön újra. Na de Tarantino-tól többet várunk!

Igazából egy kicsit úgy tűnt, hogy túl szabad kezet kapott. Bár szerintem ez szinte minden filmjére áll a Jackie Brown utániakból, viszont most rosszul élt vele. Mondjuk nem először, hiszen a Deathproofnál is megszaladt az a forgatókönyv kicsit, ami az oda tervezett filmnél végül rosszul sült el.

Az nem véletlen, hogy maga Tarantino is színdarabot akar a hateful Eightből készíteni mostanra. Hiába gyönyörűek a hóban forgatott részek, gondolom 70mm-es vetítésen még jobban, ha igazából csak a szereplőkkel teletömött fogadóban játszódó részek az érdekesek.

A történet röviden: egy fejvadász 10 000 dollárt érő foglyot vonszol át a télies vadnyugaton. A havas tájon pár elakadt emberre akad, és kénytelen velük közösen meghúzódni egy fogadóban, mivel hatalmas hóvihar közeledik. Viszont a 4 fal között már van pár vendég.

Szerintem megtippelhető, hogy valaki a fogoly kiszabadítása miatt van ott. És ez a rejtély lesz a film mozgatórugója onnantól. Persze jók a párbeszédek addig is, de igazából a plusz töltet fényében kezdenek érdekesebbek lenni az események, és domborulnak ki a jobb alakítások.

Viszont a “beindulásig”, érdekes részekig vagy 1 óra telik el a filmből, és van benne egy olyan törés is, ami aztán főleg felesleges, erre vagy 30 percet áldoz rá a rendező. Arról nem is beszélve, hogy a végére teljesen Tarantinosan elborul, a rejtély feloldásakor. Egy keményebb kezű editor kellett volna ide, talán már a forgatókönyv szintjén is, bár a párbeszédekhez neki sem kellett volna hozzányúlnia.

A szereplőgárda parádés. Szerintem egyedül Michael Madsen lógott ki, meg kicsit Tim Roth, hiszen ő a Klondikeban is tök hasonló volt. Meg szinte mindenhol. Viszont Madsen egyszerűen rossz volt, vagy csak rosszul használta őt Quentin kivételesen.

Szóval értem, hogy mi volt itt a terv, az agresszív üzenet mellett pár régebbi westernre utalást még én is kiszúrtam (mondjuk a The Thing is feltűnt, nem csak Russell meg a bezártság, de a kifeszített köteles jelenet pl.), de nem éreztem a 3 órás beszippantást az anyagban. Egy keményebb 2 órában, tömörebben az jobban ütött volna.

Röviden: The Walk

Nem akartam átvinni magammal ezt a filmet már 2015-re, szóval lássuk röviden. Hiába szerettem volna, hogy jobb legyen a Kötéltánc, a filmet igazából csak az utolsó 40 perce húzza ki a közepes halmazból.

Szerintem Robert Zemeckis egy baromi jó rendező. Rendben, a Beowulf, A Christmas Caro és a Polar Express volt a karrier-life krízise, de utána jött a Flight az addikcióval, és most a Walk az életcélokkal és művészettel. A probléma viszont, hogy nincs igazi alapozás a filmben. Nem mozgó képpel és párbeszéddel gördül előre a pilot, hanem a legegyszerűbb narrátoros megoldással. Amúgy ezt is lehet jól használni, amikor nem plusz információt mond a narrátor, hanem más célja van, mint például a Mr. Robotban, de itt csak simán összeköti az időben nagyokat ugró jeleneteket.

Az előbbiek fényében nem is annyira meglepő, hogy a tényleges cselekmény, avagy a World Trade Center két tornya közötti sétára koncentráló utolsó 40 perc az, ami tényleg szórakoztató. Nem is csak a látvány, hanem a heist movie, ahogy betörnek az épületbe és kifeszítik a kötelet, ami működik. Na meg a kötélen történő iszonyat látványos előadás. Ezeknél a részeknél tényleg filmként viselkedik a The Walk, és itt megvan a gördülékenység a történetében. Plusz itt még lélegzetállítóak a képek is.

Nyilván szórakoztató a végeredmény, de sajnos nem maradandó igazán.

- A múltba →

Kategória archívum: *******