Nem tudom miért vannak ilyen filmek, amikről valahogy halasztgatom az írást. Pedig tetszett, igazi randifilm volt a premierhéten. Olyan ritka a romantikus komédia a mozikban, főleg R besorolással, hogy meg kell becsülni az ilyet, erre nem ajánlottam nektek. Nyilván nem az a pár plusz néző húzta fel sikerbe bevételileg, de jó filmet öröm ajánlani.
A történet egy újságíróról szól, aki a munkahelye felvásárlása után kilép onnan. Nem sokkal később a barátja elrángatja egy eseményre, ahol összefut a gyerekkori rajongásának tárgyával, aki jelenleg a külügyminiszter, de elnöki babérokra pályázik, így felfogadja “hősünket” szövegírásra. A lényeg úgyis azon van, hogy a szokásos romantikus filmekkel ellentétben ezúttal a nő van hatalmi pozícióban, és ebből űznek valamennyire viccet. Meg jó pár valóságra kikacsintás is van benne.
Viszont a lényeg teljesen működik:ahogy a Seth Rogen és Charlize Theron által alakítottak egyre közelebb kerülnek egymáshoz, azon lehet mosolyogni, néhol nevetni az R besorolású humoron. Megvan a kémia, méghozzá teljesen hihetően, legalábbis a történet mindent megmagyaráz a kinézetük különböző szintjeinek átlépéséről is. Szóval korrekten össze van rakva, de…
Igazából tudom, hogy azért volt kevesebb kedvem írni róla, mert a végső 15-20 perc ledobta a láncot. Ugye elvileg a III. act mindig erős kell legyen. A legtöbb filmben itt csúcsosodik ki minden, oldódik fel a konfliktus. Hát itt meg valami eszméletlen sci-fibe ment át, olyasmibe, ami nem szerethető volt, hanem még a film képtelen világából is kilógott. Meg valamennyire összecsapottnak érződött.
Továbbra is azt érzem, hogy az Endgame lezárt egy korszakot. Nyilván Feige és a többiek tervezgetnek, és az az igazság, hogy a blockbuster szempontból eddig többnyire unalmas nyáron egy Far From Home szintű, jobban megcsinált közönségfilm simán szórakoztató, és van helye, de ez valahogy mégsem pörgetett fel az A.E. (After Endgame) vagy A.T. korszakra.
Bár tény, hogy a Sony-Marvel film inkább kicsit elvolt a saját világában, amit a végefőcímben levő két jelenet is aláhúzott, hiszen nem annyira MCU dolgokhoz kötődtek, hanem csak Spidey történetéhez.
Viszont nem is tudom mikor éreztem ennyire tv-sorozatos hatást, ami szórakoztató, de valahogy mégsem event a film miatta. Ami azért is furcsa, mert igazából tök jó kérdéseket vet fel a Far From Home a hatalmi vákuumról így Tony Stark halála után. A média jelenlegi égető problémája is előkerül a végére, de magát a filmet a “ki érkezhet Iron Man helyére, ki lehet a következő irányító személyiség?” gondolattal indították el. Na meg azzal, hogy Peter Parker az egyik esélyes, ami már eddig is gyanús volt, hiszen amellett, hogy hősködik, még a technológiát is keni-vágja.
Szóval egy klasszikus “elutasítom a felelősséget” vagy “tagadom a felelősséget” módon hadakozik Peter a sorsa ellen. Nyilván ebben közrejátszik a gyász, hiszen még fel sem dolgozta mentora halálát, most pedig már nagyjából egyedül kéne boldogulnia. És igazából ez a szál korrekten ki van dolgozva, de valahogy mégis unalmas.
Mondjuk ide simán jöhet az is, hogy nyilván amikor bejelentették, hogy Mysterio is feltűnik a filmben, akkor kicsit utána olvastam, amit rosszul tettem. Az, hogy hova kötötték a karakterét kicsit feldobta, de közben igazi Iron Man 3 hangulat lett tőle. Amit csak erősített, hogy a végén a fő csatában hasonlóan rengeteg ellenfél ellen kellett küzdenie Pókembernek, és ugyanúgy súlytalan volt az egész.
Ismét a formulába torkollott az egész. És nem Peter Parker karakterívére gondolok, mert az szépnek is hívható, de mégsem üt valahogy. Hiába nem a saját képességeit birtokló ellenfél ellen küzd, a film 3. felvonása továbbra is tét nélkülinek érződik, a barátai az egyetlenek akikért valahogy tudtam izgulni, mivel előtte a tini koméda rész során megkedveltem őket. Ugye ez van a legtöbb MCU-darabnál, a végső csata unalmas. Csak most az odavezető úton is sok megosztóbb dolog történt.
Néhol működött a humor, de a “vetkőzz le” nekem volt kínos nézőként. Azt így hogy gondolták, mármint erőltetett drámának érződött, pedig egy fontos dolgot hoztak be vele. Szóval amit elértek vele az kellett, látom, de nem lehetett volna máshogy megoldani? Minden fontos volt, de tényleg, jól van összerakva a film, nem kamu plot hole-okba kötögetek, meg “én máshogy döntöttem volna… mint egy 17 éves tini..”, hanem egyszerűen pár jó pillanat mellett néhol kicsit unatkoztam. De főleg az akciójeleneteken? Az egyiket kivéve persze.
Nehéz spoilermentesen írni erről most, mert hiába fedett fel a kampány dolgokat, azért volt amit ügyesen rejtegetett. Viszont, kicsit mint az Infinity Warnál, a legeslegvége nekem furcsa döntésekkel van tele. Konkrétan egy hatalmas cliffhanger van benne… amit nem a filmbe, hanem a végefőcímbe tettek! Felvezetik a következő filmet, de addigra páran már kimentek a teremből. Sőt, az egyik fő témát ott húzzák alá. A végefőcímben. Pár felirat után.
És ezzel végképp erősítették, hogy ez csak valami sorozat epizód volt. Feige szerint a Phase 3 lezárása, de egy évadkezdésnek jobban beillett: a karakteren át a néző is feldolgozta a finálét, az Endgame keményebb döntéseit, és a rész végére elindultak a szálak. Máris néznénk a következő Pókember filmet. Legalábbis a lélektani hatás ilyen, de közben meg ki tudja mikor kapjuk a dolgok komolyabb kifejtését. Furcsa, hogy ez a mozis tévésorozatozás csak az MCU-nak megy, viszont ha most sokat várhatunk a folytatásra, akkor… áh nincsenek tippjeim. Érdekel mi lesz Peter Parkerrel, amúgy is kedvelt képregény karakterem Batman és Wolverine mellett, de ha 2 év múlva folytatódik konkrétan ez a sztori, az csalódás. Meglátjuk a SDCC vagy a Disney Expo után.
Végre egy nagyszabású romantikus film, ami arról szól, hogy add fel az álmaid. Vagyis arról, hogy vedd észre, ami körülötted van. Vagyis bonyolultabb.
Érdekes amúgy a helyzet, mert ugye a felszínen arról szól a film, hogy az egyik este elmegy az áram 10 másodpercre, és utána senki nem emlékszik a The Beatles-re, és annak a popkultúrára tett hatására, csak a főhősünk, aki amúgy énekes. Mit tesz? Elkezdi előadni a dalaikat. Működnek manapság is? Milyen imposztornak lenni? És közben még van a szerelmi szál a gyerekkori jóbaráttal, aki menedzseli az ominózus éjszaka előtt a “karrierjét”.
És bevallom, hogy első körben a rendező felül ültem a filmnek: Danny Boyle. Na ő alig vehető észre a Yesterday-en. Konkrétan olyan érzés, mintha bárki ülhetett volna a direktor székében. Semmi nem volt Boyle lendületéből és látásmódjából. Ez rögtön ott kiszúrható, amikor az áramszünetet felvezetik a Day in the Life című dal kakofóniás részével, de utána nem csapják le a dal folytatásával, ami a Woke up, fell out of bed szöveggel még adta volna magát a tipikus Boyle tempónak. Például a nemrég félig újranéztem a Slumdog Millionare-t, és technikailag olyan erős az ereje, hogy azzal szemmel a Yesterday csalódás.
Viszont, és de, és a többi: a film írója Richard Curtis. Sokan a Love Actually miatt gondolhatnak rá, de Curtis írta az About Time-ot, amivel összepárosítva a Yesterday-t már más a képlet, és szerintem el is juthatunk oda, hogy mi is a témája. Kivételesen valamennyire spoileres leszek, de csak téma ügyileg, nem konkrét történéssel. Szóval a moziból kijőve csalódás volt a film, viszont ahogy gondolkoztam rajta, úgy húztam feljebb magamban.
Ennyire megosztó filmet ritkán látni. Tökéletesen megértem, miért pontozták fel sokan, de a See You Yesterday felépítését, és hát befejezését tekintve a csalódott nézőkkel is egyet tudok érezni simán. Részemről az első csapat felé hajlok, de ebben sok minden közrejátszik.
A történet középpontjában két középiskolás zseni áll, akik felfedezik az időutazást. Először csak 1 napra tudnak visszamenni, de aztán egy sajnálatos esemény, a főszereplő bátyját lelövik a rendőrök, miatt kénytelenek megoldani a kicsit hosszabb utazást, hiszen meg akarják akadályozni a dolgot.
Na most aki tökéletesen kidolgozott időutazásra vágyik, és kiakad azon, hogy nem magyarázzák el az időgépet, vagy azzal ül neki, hogy “ezek a tinik fedezték fel, nem tudósok?”, az szerintem neki se álljon. Pillanatok alatt egyértelművé válik, hogy az időutazás csak a film témájának kifejtéséhez kellett, és valójában egy “fekete doboz” a cselekményben.
Viszont pont ettől érdekes is az egész, mindent alárendel a sztorinak. A vicces körítés mellett arról akar beszélni, és hát empátiát ébreszteni, hogy milyen ha a rendszer ellened van, és te keresed a kiutat, nem adod fel. Ezt némi túlvállalással, de sikerült is megvalósítaniuk. Ebben közrejátszott, hogy nem erőltették a két órás játékidőt, és a vége felé, amikor komolyra váltott a film, ott már iszonyat ügyesen játszottak az érzelmekkel. Aztán végképp bezuhantam, amikor elhangzott a film címe, a See You Yesterday az egyik szereplő szájából.
Nekem csak a kidolgozással volt problémám. Mármint a vfx nem baj, hogy nem Marvel szint, látjuk a költségvetést, és persze igyekeztek a régi “gyerekek kalandba kerülnek” filmek kinézetét hozni a trükkökkel. Viszont ingadozik a humor és a komolyság egyensúlya, emiatt szétesettnek tűnik kicsit a darab. A történetet erős kézzel vezetik, de egy ideig aláásta a drámai szálat ahogy a humort kivitelezték a filmben.
Igazság szerint mindenestül az érdekes kategóriába tenném inkább, nem a kötelezőbe, de simán jobb lett, mint amire számítottam. A Netflixen amúgy feliratosan van fenn.
Meddig lehet emelni a tétet, meddig lehet bonyolítani a történetet? Kicsit olyan érzés volt ez a John Wick 3, mintha a 2. rész végével a sarokba írták volna magukat, és utána nem tudták mivel feloldani a főszereplő problémáját.
Persze az elképzelésük megvolt, hogy mit akarnak mesélni Wick karakterével, a múltjától szabadulni akaró mestergyilkossal — “nem vagyunk egyformák”, mondja a másik profinak –, akit nem ereszt a rendszer, mivel annyira jó a munkájában. A kilépése nagyjából veszélyezteti a rendet. Azt hiszem ezt pont a hotel vezetője mondja is neki, amikor Wick boldog éveit hozza szóba.
Ezt ismét remek akcióval fejelik meg, bár ebben lehet nem fogunk egyetérteni, mivel kicsit átesik a túlhúzott kategóriába néhol. Mármint az akciójelenet pont egy hajszállal hosszabb, mint kéne, a verekedésekben 10 ütéssel több csattan el. Ezt humorral oldják fel rögtön az első harctól, és később is vicces néha a brutalitás, ha lehet ezt mondani arra ami történik. Egyszer beindul a film, utána nem igazán áll meg ilyen szempontból.
Mindeközben ott volt a plot, a cselekmény, ami viszont akadozott. Bővült a mestergyilkosok világa, többet tudtunk meg ismét, de tényleg oda érek vissza, hogy nem tudták értelmesen feloldani a 2. rész befejezését, a “mindenki John Wicket üldözi” problémát. Kicsit túlbonyolódott a történet, még ha a készítők szándéka, a mondanivalójuk ki is tisztult a végére.
A lényeg, hogy felemás az élmény. Valahogy nem ütött, de azért még jól szórakoztam rajta. Valami továbbra is viszi előre. Egyelőre John Wick > John Wick 3 > John Wick 2.
ui: a sok homage miatt újra ajánlható a Jó, a Rossz és a Csúf. Amikor John nekiállt összeszerelni a revolvert csak vigyorogtam. Azon pedig főleg borultam, és szerintem a mozi vicce, hogy egy felnőtt blockbuster, a John Wick előtt a Dog’s Journey előzetese ment. Meta humornak szánták?
Itthonról csak akkor lehet igazán érdekes ez a film, ha többet tudunk a Bonnie és Clyde párosról? Mondjuk tényleg ez a jó szó a Netflix filmjére: érdekes. De sajnos ahhoz túl hosszú, hogy tényleg zsigerig hatoljon. Na meg a végén erőskezű a társadalomkritika benne, ami miatt ugye fontosnak érezték elmesélni a két tömeggyilkos történetét más szemszögből így 2019-ben.
A sztori középpontjában két korábban Texas Rangerként szolgáló, de erővel nyugdíjba küldött férfi áll, akik a régimódi módszereket képviselik. Amikor a frissen alakult FBI képtelen elkapni Bonnie-t és Clyde-ot a modern bűnüldözői tudomány minden eszközével, akkor végső elkeseredésben a régi bűnüldözőket, a volt rangereket veti be az állam kormányzója. Így erednek a gyilkosok nyomába.
Megtörtént esemény és hasonlók, de azért külön kiemelem, hogy nyilván nem akcióthrillerről van szó itt. Sokkal inkább a lassú, megfontolt westernek ugrottak be a nézése közben. Nyilván ezt az érzést erősíti nem csak az, hogy öreg cowboyként viselkednek a volt rangerek, hanem maga a főszereplő Kevin Costner is. Na persze a társát alakító Woody Harrelson is odateszi magát az öreg bugiban.
Csak eljutottam az érdekes részhez, miszerint Bonnie és Clyde kettőséről már volt egy nagyon híres film. Az is próbálkozott a készülésének évéhez viszonyítva a realizmussal, de mégis valamennyire a nép hangulatát képviselte, miszerint ezen bűnözők véres története inkább hősies, Amerika Rómeó és Júliái ők.
Na ezt lerombolja a Highwaymen, valószínűleg sokkal több igazságot tartalmazva. Persze tragikus Bonnie és Clyde élete, ez nem vitás, de — és itt jön be a jelen éjjel-nappal sugárzott, szórakozásra hangolt hírei, na meg a celebek túléltetésével szembeni kritika a műben — amiket és ahogy tettek, az bizony embertelen volt. Láthatjuk, hogy imádják őket az akkoriban élők, de a Highwaymen bizony nem szórja be őket csillámporral. Sőt, az arcukat sem mutatja az utolsó képsorokig. Nem csinál belőlük sztárt.
Mindeközben a törvény nevében ölő embereket sem emeli feljebb a mű. Nem lesznek hősök belőlük. Csak pár emberről van itt szó, aki megtette a munkáját, és a lelke sem maradt érintetlenül eközben.
A film mögötti elgondolások szerintem jók, viszont a problémái tényleg abban csúcsosodnak ki, hogy egyszerűen túl hosszú. Nincs elég csont ezen a történeten ebben a formában. Szóval nem a lassúság, és nyilván ha már igyekeztek pontosak lenni történelmileg, akkor jó pár dolog nem is maradhatott ki, de valahogy filmkészítésileg elegánsabban kellett volna megoldani 1-2 húzást.
Viszont az mindenképpen kijelenthető, hogy a Netflix filmek minősége korrekten alakul. Már nem biztos, hogy kerülni kell mindegyiket. Persze nem minden szól nekünk, de egyre többször egyensúlyoznak a jó-ténylegjó határán. Meg nyilván azért mellényúlnak még mindig sokszor.
Mindenképp azzal kell kezdenem, hogy a Prospect egy iszonyat hangulatfilm. Ha leülsz elé, és az első 15 perc nem tetszik, akkor nem érdemes csodát várnod utána sem. Nyugisan bontakozik ki a történet, hatalmas fordulatok vagy akciók nélkül.
De ha beránt, mint velem tette.
A történet egy veszélyes bolygón játszódik, ahol védőruha nélkül még az erdőbe sem lehet menni. Viszont az ott található furcsa lények tetemeiben valami nehezen “kibányászható” iszonyat értékes dolog található. Igazából az aranyláz sci-fi köntösbe csomagolva.
Ide érkezik egy apa és a lánya, akik a rendszeresen arra járó űrhajók utolsó útján érkezve még egy hatalmas sírt ki akar rabolni, mert hát minden forgatókönyvbe kell valami időkorlát, ami szorítja a szereplőket. Már a leszállással is akadnak gondok, de a veszélyes erdőbe menve még jobban eldurvul a helyzet. Lelövöm a fordulatot, ami a kisfilmben és a trailerben is benne volt: az apa meghal, és a lánynak egyedül kell túlélnie.
Igen, egy kisfilm kibővítése a Prospect, viszont a Cargo-val ellentétben itt jobban boldogultak a filmkészítők. Na meg az elejére egy 100%-ig Alient idéző 10 percet tettek, ami remek alapozás volt az utána történő dolgoknak. Na itt semmiféle idegen lény nem lesz, csak az ember embernek farkasa, viszont a technológia ugyanaz a régimódi, nyikorgó, de funkcionális, ami mintha az Alien díszlettervezőjének a keze alól került volna ki.
Persze előkerülhet, hogy ha valami nagyon homage, az lehet-e igazán jó. És ez jogos is, a Prospect nem lesz új klasszikus, de pár remek döntés miatt jó volt nézni. Például apróság, de az, hogy szkafanderben mászkálnak egy erdőben, és a hangjuk folyamatosan rádiós, az nagyon segítette a helyszín idegen bolygóvá való transzformálását. Több ilyen húzása is van. készítőinek, teljesen lelakottnak, igazinak érződik a teremtett világ, minden erre, a hangulatra megy rá, ezért is kezdtem úgy a posztot, ahogy.
A negatívum igazából a Prospect második fele, a történet tesz pár huszárvágást, karakter szempontból is, és emiatt érthető teljesen minden negatív vélemény is. De lényeg úgyis az, hogy ha kimaradt, akkor talán érdemes visszanéznetek. De ha az eleje nem gépszíj, akkor nem szabad erőltetni.
Úgy tűnik Kevin Feige elejtette hazafelé az MCU filmek receptkönyvét, és valaki a DC-től rátalált, de nem juttatta vissza hozzá. Mindjárt szétszednek a fanok, de ez már a második DC-eredettörténet rövid időn belül, ami limonádésra, viccesre, néhol kicsit komolyra sikerült. Sőt, a Shazam! simán átugrotta az Aquamant, ha nem is látványban. Az más kérdés, hogy mi a helyes út — miközben ugye jön a Joker is idén –, feladni a filozofálást és sötétséget, vagy csinálni jobb írókkal és rendezőkkel azt?
A Shazam amúgy a legtipikusabb eredetörténet. Ezt nem rovom fel neki, mert lehet csak én unom ezeket a filmeket. Igen, a Captain Marvel is az volt, nem is pontoztam fel sehova, bár nyilván más bajok is voltak vele. Itt legalább humorosan tanulta a képességeket a srác.
Azért röviden: van egy árva “majdnem 15 éves” fiú, aki nevelőszülőtől nevelőszülőhöz kerül, család nélkül sodródik, amikor egy hatalmas varázsló rábízza az erejét. De miközben az igazi bajnokát kereste az öreg, addig a gonoszok is találtak maguknak valakit, így a ki az igazi családod kérdés közben még más konfliktus is van, ami előrelendíti a hőssé válás útján a főszereplőt. És a segítőjét, aki szintén baromi fontos.
Na de tényleg nem a történet a lényeg, hanem az elmesélése, hiszen a “majdnem 15 éves” srácból hirtelen szupererős felnőtt lesz, ami elég sok poénra ad lehetőséget. Nyilván először baromkodásra használja a kis barátjával közösen ezt a változást: sörözés, első embermentés, és hasonlók közben durrannak el a viccek, és konkrétan ez a része a legjobb a Shazam!-nak. Sokat lehet vigyorogni, van kikacsintás a Bigre, és hasonlók. Mindeközben még azt is ügyesen beleszövik, hogy milyen fiatalnak lenni egy olyan világban, ahol Superman harc közben lerombolta fél Metroplist. Felnézni emberi aggyal tényleg felfoghatatlan dolgokra képes hősökre. Aztán látni, hogy a barátodból is az lesz.
Mindezt remek színészekkel. Konkrétan Zachary Levi iszonyat jól hozza a gyerekes felnőttet. Mellette a gyerekszínészek is remekek. Mondjuk a gonosz nem annyira, de ez egy eredettörténetben nem meglepő. Viszont a másik várható dolog sajnos kicsit lehúzza a filmet, de mondjuk sokszor a Marveleket is, ne értsetek félre.
A tényleges negatívum ott érkezik, amikor eljutnak a végső összecsapáshoz. Ennyire nagyokat csak a Wonder Woman repteres, vagy a Captain Marvel “just a girl”, vagy a Civil War szintén repteres jelenete közben lehetett ásítani. Szép az üzenet a nagy harcnál, csak közben semmit nem lehet érezni. De legalább előtte a jó a Shazam!.
Mi lett volna a DCEU sorsa, ha ezzel kezdik? Már sosem tudjuk meg.
A múlt héten nem sok minden jött a mozikba, így a Netflix lepett meg minket egy nagyobb szabású, kicsi régimódi a akciófilmmel. Amúgy érdekes, a múlt hetük eléggé a felnőtt szórakoztatásról szólt, hiszen a sztárokkal teli Triple Frontier, és az animált Love, Death + Robots sem fordult el a durvább dolgoknál.
Mondjuk a Frontier inkább morálisan adta fel a leckét, hogy utána — tippre a folytatás reményében? — kicsit finomítson a képén. A történet középpontjában pár volt katona van, akik egy hadúrként viselkedő drogbáró megölése, ezáltal a helyieken való segítség léleknyugtató jó tettje mellett annak pénzét is meglovasítják. És ez a film fő témája, miszerint az egyik kioltja-e a másikat. Mindezt persze a katonák múltjára is érve, az elvett emberéletek, a háború ára mennyire magas. Azt hisszük hogy X, de mire minden borzalomnak vége, bizony eléggé csökken. Ahogy ez a főszereplőkkel is történik, mivel két remek akció után sokkal inkább arról szól, ahogy a pénzzel próbálnak kijutni az országból, miközben az egyre fogy, folyamatosan kénytelenek hátrahagyni belőle.
Amúgy érdekes, hogy az előzeteseknél és a posztereknél tényleg volt abban valami, hogy míg Oscar Isaac, Charlie Hunnam, Garrett Hedlund ki van pattintva, kőkemény katonának néz ki, addig Ben Affleck jóllakott irodistaként, de ez a történetbe tökéletesen illett. Ő az, aki a szolgálat után elengedte magát, ami a jellemének fontos része, és a cselekedeteihez is tökéletesen illik. Nem mellesleg ez nem semmi szereplőgárda.
Az is biztos, hogy J.C. Chandor elég komolyan alakítja a karrierjét eddig. Ez volt a 4. rendezése, és előtte ilyenekkel jött, mit A Most Violent Year, All Is Lost, Margin Call. Nem azok a tipikus jólfésült darabok, érdekesek a választásai.
Mondjuk ezekből az is következik, hogy a Triple Frontier amúgy nem pörgős akció, de szerintem mostanra már kihámoztátok. Vannak benne remek jelenetek, elég erősen kezdődik, és utána jó nézni a taktikai második harcot is. Onnan inkább a már említett moralizálásba megy át, csak közben gyönyörűen fényképezett tájakon haladnak a karakterek. Ami tényleg gyenge, az a végső akció, és talán pont emiatt, meg pár nehéz döntés elmismásolása miatt sem lesz maradandó a film.
Minden ember borzasztó, hát még a gazdagok? Yorgos Lanthimos (The Lobster, Dogtooth) új filmjének a forgatókönyve még a 90-es években készült, talán pont azért nem is volt annyira elszállt a darab, mert régi szeretetprojekt? Pedig a trailerek sok jót ígértek.
A 18. század elején a gyenge Anne királynő helyezkedik el a trónon, és a legjobb barátnője irányítja az országot számára. Mindezt megváltozik egy új szolga érkezésével. A három nő között kialakul egy hatalmi játszma, ami mindenkiből kihozza a legsötétebb énjét. És ezt komolyan lehet venni, hiszen ha nem is egymás vérét ontják (csak kicsit), mégis az életeiket rombolják szét. Hogy a végén beüssön az önismeret másodperce, és rádöbbenjenek, hová jutottak.
Hogy is mondjam, eléggé sötét volt ez a film. Amúgy vicces volt így az Oscarok sorában nézni, mert így még jobban beütött, hogy mennyire más, mint a többiek. Ez tényleg művészfilm, még ha Yorgos legfogyaszthatóbbja is. Mondjuk utóbbiról az eszméletlen szereplőgárda is tehet, hiszen Olivia Colman, Emma Stone és Rachel Weisz triója kőkemény, ha a film témája nem lett volna az. Stone a legérdekesebb, hogy milyen jól helytáll, de mégsem ő viszi a showt, hanem Colman.
És a fényképezés, úristen, ennyi nagylátószögű jelenetet. Mármint ez nem lenne elég a film kinézetének éltetéséhez, hiszen egy 18 vagy 16mm-es lencsét bárki a kamerára tud tenni, de ahogy ezt használják a karakterek közötti távolságok érzékeltetésére és a távoli emberek összenyomására, az gyönyörű, hogy aztán a közeli még erősebben hasson. Remekül illik a hatalmi játszmához, ami itt folyik, és aminek kihatása van az egész országra tulajdonképpen. Na meg az éjszakai jelenetek, a gyertyafény harca a tényleges sötétséggel…
A végén mégsem úgy álltam fel, hogy elvarázsolt a The Favourite, hanem inkább csak rám dobott egy kis nyomasztást, és érdekes volt, meg néhol elég fekete humorúan vicces. Igazából a helye is érdekes, hiszen a BAFTA-t besöpörte, és az Oscaron is bejutott a Best Picture kategóriába, pedig elég messze van egy ottani tipikus filmtől. Nem csak egy Green Booktól, de egy Shape of Watertől is. Konkrétan a Revenant ugrott be közben valamiért.
Még hogy a Star Is Born olyan, mintha valami régimódi Oscar-filmet néznénk: a Green Book egyenesen a Forrest Gump évéből érkezett. Azóta hánykolódott a forgatókönyv Hollywoodban? Persze ez a kérdés csak egy gyenge poén, viszont így már teljesen értem, hogy miért volt ilyen fogadtatása a filmnek.
A történet egy olasz-amerikai kidobóról szól, aki pár hónapig munka nélkül marad, így elvállal egy érdekes munkát: egy afrikai-amerikai klasszikus zongoraművészt kísér le a rasszista déli államokba a 60-as években, és közösen minden ilyesfajta feszültséget megoldanak. Mármint egymás közt teszik ezt, hiszen Amerika déli államai azért látszólag nem sokat tanulnak.
Tényleg onnan indul a sztori, hogy a kidobó… kidob két poharat az otthonában, mert abból fekete munkások ittak, és a film végére összebarátkozik ezzel a szofisztikált fekete zenésszel. Bár igazából mindketten tanulnak egymástól ennek az igaz történetnek a feldolgozásában (amit a még élő családtagok szétszednek:), de a főszereplő mégis az olasz-amerikai figura, az ő íve a hangsúlyosabb, és ez veszi el a film élét.
Remélem azzal, hogy a végére barátok lesznek, nem árultam el túl sokat. Egyrészt már a trailerből egyértelmű, klisés helyzet, láttuk ezerszer, másrészt ez a film nagyon olyan, hogy a mesélés módja számít igazán, és ebben remekel a Green Book. Végig szórakoztató, mondhatni feelgood, melegvízben üldögélős az egész. A casting csodás, Viggo Mortensen és Mahershala Ali szokás szerint remekel. A roadmovie felépítés működik, és egy tipikus életrajzi filmmel szemben itt sokkal erősebb a fókusz is, nem 100 információt darálnak le 2 óra alatt.
A kérdés, és a negatívum az lenne, hogy miért ilyen kényelmes a mű? Egyrészt már a fő karaktereket is a túlzott klisékbe tolja, hogy a végére onnan épphogy kimozdítsa őket, mindenfajta komplexitást nélkülözve. De mindeközben a rasszizmus kérdését is csak a felszínen kapargatja, nagyjából arra leszűkítve, hogy “csak nem ismertél még jó feketét, ezért viszonyulsz így hozzájuk”, a rendszer szintű problémákat félresöpörve. Sőt, nagyjából fel is menti ezzel a fehér nézőket minden alól, jól érezhetik magukat, hogy ők másmilyenek, ők a segítők közé tartoznak.
Mindezt egy nagyon szórakoztatóan megcsinált filmben mesélik, ne értsétek félre, elhiszem, hogy ennyi embernek tetszett. Viszont itt tényleg nem áll az az érv, hogy “aki mélységet vár nézzen Sátántangót” (szerintem blockbustereknél sem áll), hiszen a Green Book a mélynek szánt film, ami gyógyítja a rasszizmus sebeit, csak épp olyanét és úgy, ami nem létezik. Nagyon furcsa volt 2018-ban egy ennyire botfülű filmet nézni. És viszonylag jól szórakozni rajta.
Érdekes, hogy mindkét oldal mennyire félre tudott menni, hiszen a BlacKkKlansman is túltolta, de ez meg csak karcolgatta a dolgokat, az egyensúly egyáltalán nem itt van. A Green Book bizony a “bezzeg” film az oscar top kategóriájában.
Még hogy az Oscarra esélytelenek a horrorfilmek, amikor a tavalyi Get Out után ismét bejutott egy a legjobb filmes kategóriába. Nincs benne sokkoló “jumpscare”, a terror lassan építkezik benne, hogy utána órákig a nézővel maradjon.
Ja hogy a Vice elvileg egy komikus és drámai életrajzi film? Hm.
A történet Dick Cheney életét mutatja be, ahogy egy átlagos emberből Amerika második leghatalmasabb embere lett, amikor Bush alelnökeként indult a választáson. Mindezt úgy, hogy az ezt a címet betöltők általában semmi komolyat nem csinálnak, de ő megváltoztatta a politikát, csak hogy mégse tétlen báb legyen.
A film egyik baja talán az lehet, hogy mintha felmentené George W. Bush-t, és mindent Cheney-re kenne azokból az évekből, amikor közösen kormányozták Amerikát. A nagyobb gond pedig az, hogy a komédiából semmit nem látni a filmben. Mármint Adam McKay írta és rendezte a Vice-ot, aki előtte a gazdasági válságból csinált egy szórakoztató, de mégis kemény filmet The Big Short címmel. Viszont ezúttal csődöt mondott a szórakoztató részen, túl száraz lett a végeredmény.
Mindezek ellenére elég ötletesen van megcsinálva a Vice. Érdekes volt a Bohemian Rhapsody után nézni, hiszen ez is darált, de sokkal ügyesebben játszott az idővel és a filmkészítés eszközeivel, szóval technikában sokkal jobb volt. Majdnem a vágóra fogtam minden érdemét, de szerintem McKay forgatókönyve eléggé hasonlóan épülhetett fel, mint amilyen a végeredmény lett, nem a vágószobában menthették meg.
Ezen kívül Christian Bale… komolyan nem tudok már mit mondani arra, amit művel. Nem sok Cheney interjút láttam, de iszonyat hasonlított hozzá az, amit Bale leművelt itt. Eltűnt a szerepben, pedig a trailereknél még kicsit féltem, hogy nem ez lesz. Mondjuk nem tudom miért pont Bale-ben kételkedtem. Amit sajnálok, hogy Sam Rockwell nem sokat volt a színen, hiszen jobb castingnak tűnt, mint Josh Brolin a W.-ben.
Szóval itt a film egy szörnyről, akivel szemben tehetetlen volt a világ, sőt, a választók egymást torkát tépik inkább még most is, miközben a fiatalok oda sem figyelnek a politikára, elterelik a figyelmüket az aktuális akármivel.
