Alita: Battle Angel – mindenképp szép

Avagy Alita: Unbreakable. Robert Rodriguez megmutatta, hogy az igazi feszültségről semmit sem tud mostanában? Pedig régen szállított pár jó filmet, bár ekkora blockbustert még sosem bíztak rá. Konkrétan érdekes megnézni a profilját, és rájönni, hogy az Alita-t a Spy Kids filmek miatt kaphatta meg, nem pedig a Sin City vagy Desperado utózöngéjeként.

Most nem az jön, hogy teljesen földbe döngölöm a filmet, mert a szépséget muszáj díjazni azért, és hát az Alita többnyire gyönyörű. Igen, a “robot” az akciójelenetekben néha elfelejti a fizikát, és némelyik jelenet egyszerűen túl sterilnek érződik, pedig a lepukkant romvárosban vannak. Viszont mindezek ellenére is lenyűgöző sokszor a látvány. Ha jól láttam, akkor sok díszletet építettek, és ez érződik, amikor nem pörög a cselekmény, csak él a város, és benne a karakterek.

A probléma sajnos a történetnél kerül elő. A film igazából le sem tagadhatná, hogy legalább trilógiának tervezték, szóval ez az első rész, ami csak a világépítésre ment el, és a bevételek alapján folytatást sosem kapunk majd. Viszont a nagy építkezés közben elfelejtettek berántani minket a cselekménnyel.

Az Alita sok száz évvel előttünk, a jövőben játszódik, egy nagy háború után, amiben csak 1 lebegő város maradt fenn, és alatta a földön egy azt kiszolgáló romváros a szegényekkel, akik fel akarnak törni a gazdagok közé. Legalábbis erre vágyakoznak sokan odalenn, és ezért bizony kegyetlenül eltapossák egymást is. A lebegő város alatt van egy lomtelep, ahol a szegények kiber-robot orvosa talál egy még élő agyat egy szétroncsolt android testben. Nosza, életre is kelti, így ébred fel az emlékek nélküli Alita. Aztán szépen lassan elkezd derengeni a memóriája, látszik, hogy valami ősi tudás segíti, olyan, ami már 300 éve letűnt. És innentől szinte megállíthatatlan.

A sztori bizony adna lehetőséget valami jóra, de egyrészt ott van, hogy a filmben egyszerűen nincs “minden elveszett” pillanat, sosem izgulhatunk, Alita mindig megállíthatatlannak tűnik. Igen, még a legnehezebb pillanatok után is rögtön tudni mi lesz. És a hősök is rögtön tisztában vannak vele. Nem tudom miért pont ezt emeltem ki a történetből, hiszen a legfőbb probléma az, hogy az egész egy fél sorozatévadnak tűnik, amit levágtak 2 órásra. De tényleg, néha furcsán megoldódnak a dolgok, túltömött a film, és másfél óránál olyanok történnek, amik egy történetben az elején szoktak, vagy hogy mondjam.

A befejezés pedig konkrétan egy cliffhanger, hogy “na mi lesz”. A film csúcspontja egy lópikula előtte, nem komoly konfliktus, ami felvezeti a következő részt. Az Alita egyszerűen felhúzza a nézőt, és utána otthagyja kielégítetlenül. De tényleg, már ment egy ideje, az órámra néztem, láttam, hogy csak 20 perc van hátra, és akkor már tisztában voltam vele, hogy nem jutunk el igazából sehova.

Itt tényleg azt tudom mondani, hogy a moziba filmekért megyünk, azoknak magukban is működni kell, főleg egy “első résznek”, és esetleg utalni bennük a folytatásra, nem pedig “ezt trilógiának terveztük” módon elkezdeni a forgatást. Ez egy tévésorozat eleső pár része, megismerjük a világot, és az egyelőre szinte elpusztíthatatlan főszereplő kap némi motivációt a folytatásra. Amit sosem látunk majd.

Vannak értékei az Alita-nak, a közepe felé amikor kiderülnek róla dolgok, az külön tetszett, és legalább nem egy szuperhős franchise sokadik darabja, de a sok hibája miatt mégsem tudom teljes szívvel ajánlani. Tipikusan sosem újranézős a film, de egynek azért elment moziban.

The Night Comes for Us

Rendben, az akciójelenetek már mennek a Raidért valamennyire felelős csapatnak, most már csak egy jobb forgatókönyvíró és rendező kell?

Mondom, hogy a Netflix valamennyire felfelé tart minőségileg, mert ezzel a The Night Comes for Us-szal is egy olyan niche-be szállítottak filmet, ahol kevés a jól sikerült darab. Konkrétan egy B-akciófilm, ami annyira erőszakos, hogy az amerikai zsánerdarabokat gyártók totálisan letörhettek a “máshol ilyet is szabad” gondolatuk kapcsán.

Nem is tudom ki írta már itt is kommentbe, de ez a film véresebb, mint egy horror. Bezúzott fejek, tényleg szitává lőtt testek, össze vissza vagdalt nyakak, fröcsögő piros folyadék. Konkrétan már ettől különleges valamennyire, mármint ezt úgy értve, hogy nincs nagyon hozzá fogható. Viszont ezt nem szolgálja ki jól a történet és a színészi játék, így egy 10 perces tömegbunyó bizony valamennyire öncélúnak is érződik.

Arról szól, a Triád legjobb, top-top-top bérgyilkosa az egyik munkája végén meggondolja magát, amikor a legutolsó áldozata egy kislány lenne. Elhatározza, hogy életben hagyja a gyereket, és mivel már a fő megbízása is egy példa statuálás volt, így nem meglepő, hogy az ő árulását sem nézik el könnyedén a bűnözők. Szóval mindenkit ráküldenek.

Gondolom a hongkongi akciófilmeket akarták felidézni, és ehhez még talán elég is lenne a történet, ha nem túljátszott drámai pillanatok szakítanák meg a verekedéseket. Persze a folyamatos 11-en pörgés unalmas lenne idővel (lásd Bayhem érzéksokkolásait), de az érzelmi rész egy másodpercre sem kötött le. Egyszerű, az nem baj, csak sokkal jobb színészvezetés meg ki tudja még mi kéne hozzá. Legalábbis innen félig nyugatról nézve egy keleti akciófilmet.

Tudjátok mihez lehet a legjobban hasonlítani? Olyan, mint a Harcore Henry. Egy kis különlegesség, ami rohadtul üdítő. Tudom, hogy vannak ehhez hasonlók, például a The Villainess, de azért nem túl sok ilyen akad. Mármint ami akcióminőségben megüti ezt a szintet.

Mirai no Mirai (Mirai – Lány a jövőből)

Így is lehet mesét csinálni, és nem kellett hozzá idiótának tartaniuk a nézőt, mint mondjuk a “gyerekeknek szól” Emoji vagy hasonló filmek teszik. Felnőttként is aranyos amúgy, de valahogy nem vágott igazán mélyre.

A történet középpontjában egy kisfiú van, aki a húga, Mirai születése és kórházból való hazaérkezése után lassan rádöbben, hogy az eddig kizárólag felé irányuló szeretet és figyelem mostantól megoszlik. Hiába mondják neki a szülei, hogy szeretnie és segítenie kell húgát, ő csak utálatot érez. Ami ugye féltékenységben gyökerezik.

Az érzéseinek feldolgozását nagyon szerethető módon mutatják be: a gyerek a kertben járva képzelődik, először izé, de másodszor a jövőből jött húgával találkozik, harmadszor pedig mással a családfájáról. És így, az ősök, a fiatal anyja és hasonlókkal, a múlt megismerésével dolgozza fel a család fontosságát, és fogadja el a helyzetét.

Nehezen tudom megfogalmazni, hogy miért nem varázsolt el a Mirai. Nagyon egyszerű leckék vannak a képileg amúgy nagyon szép filmben, nem tolakodón, de fontosnak érződik, viszont nem nekem szólt. Ellene nem igazán tudnék beszélni, viszont nehéz az éltetése számomra. Nem tipikus közepes, és a végén már pengett az az érzelmi húr is, de… de.

Nyilván nem bántam meg, hogy elmentem rá, viszont ez olyasmi, ami szerintem családos olvasóknak hathat erősebben.

Bumblebee – még egyszer, elölről?

Lehet még új életet lehelni egy 6 filmes franchise-ba? Nem! Lehet jó Transformers filmet csinálni? Igen. Ez a két válasz tökéletesen illik a Transformers spin-offjára, prequeljére, ami mindenki kedvenc sárga bogárhátújára épül.

A történet a Bayhem darabok előtt játszódik, a 80-as években, amikor Bumblebee bázist létesíteni érkezik a Földre a Cybertronról menekülő autobotok számára, de megsérül, és ezt elfelejti. De nyilván a lázadást leverésén dolgozó álcáknak nincs ilyen nehezítés, akik pedig Optimust keresve érkeznek a bolygónkra.

Innen két felé szakadtam nézőként: hiszen a főszereplő fiatal lány talál egy emlékezetkieséses földönkívüli kocsi-lényt, és megismerkedik vele, az egy fasza családi kalandfilm volt. Kicsit Iron Giant, kicsit ET, kicsit más, nem is ez a lényeg, hanem az iskolai cikizéses szálon kívül tök jól működött. Iszonyat jókat lehetett mosolyogni ezen vonal játékosságán, érzelmi töltetén. Hogy is mondjam.. cuki volt.

És itt még el is fértek az álcák is. Valahogy sikerült a Transformers fiatalos történetének szellemiségét megidézni a konfliktusokkal. Átjött a “12 éves gyerek játszik”-szerűség, ami Bayhamnek nem igazán ment, főleg a vége felé. Nem bonyolult, a tétek homályosak, pár fordulat sakkbábúmozgatós, viszont érezni mögötte, hogy ez nem véletlenül van így. Többnyire.

Ami problémásabb, hogy a Bumblebee az csak soft-reboot. Ez azt jelenti, hogy igyekeztek a már látottakhoz csatolni, feléleszteni vele a franchise-t, és ez ássa kicsit alá az egészet. Nem olyan szempontból, hogy valami nem stimmel a Transformers 1-5 fényében, hanem ahogy ezekhez a filmekhez próbálják simítani a látottakat. Viszont ez csak kínos kérdéseket szül, főleg a filmről kifelé menet.

Viszont a többi működik, és van szíve a műnek, így valahogy mégis a pozitív irányba billen az a mérleg. Ezen a látvány is segít. Tényleg bírom Bay-t, a minap ment a Szikla a tévében és úristen mennyire tudott az öreg régen, de amit a Transformersben művelt a sok közelivel, az szerintem borzasztó volt. Itt viszont már onnan kezdhető az éltetés, hogy a robotok könnyen megkülönböztethetőek, így a harcuk is ezerszer követőbb. Hogy a jelenetek geometriájáról ne is beszéljünk. Nyugi, nem matekóra jön, csak így szokták röviden leírni, amikor a néző pontosan tudja ki hol helyezkedik el a térben a jelenet közben. Bay ugye a káosz felé hajlott (pedig régen…), viszont Travis Knight a tisztább kidolgozást preferálta.

Érdekes amúgy a kettévált nézősereg abból a szempontból is, hogy “minek kellenek az emberek egy Transformers filmbe” is elhangzik, míg szerintem a Bumblebee szíve és lelke az volt, ahogy Hailee Steinfeld és a robot barátkozott, robogott a konfliktus meg a változás felé. Elismerem, hogy egy jó Cybertronos, robotháborús filmből is ki lehetne hozni valamit talán, de ez egy másik történet, és pont a két faj közötti dinamika működött, a How To Train Your Dragonra hasonlító rész.

Valahogy tök jó pozitívan kijönni egy Transformers filmről. Ha kicsit merészebbek, és elszakadnak Bay filmjeitől teljesen, kidobnak mindent, ami a franchise miatt kell, és a “fiatal felnőtt meg a robotja” vonalon rendbe tesznek pár dolgot, akkor még kúszhatott volna feljebb is a film, de azért így is messze volt a csalódástól.

Under The Silver Lake

Kaliforniai rémálom a magyar cím, de inkább hollywoodi WTF-nak hívhatnánk az It Follows rendezőjének második filmjét. Több pénzt kapott, jobb színészeket, és megvalósította belőle ezt a nem is tudom mi a fenét.

A történet ugye röviden annyi, hogy egy munkanélküli srác összebarátkozik a szomszéd lánnyal, megbeszélnek egy randit, de másnapra nem csak, hogy eltűnik a lány, de mintha sosem lakott volna 15 méterre “hősünk”-től, aki el is kezd nyomozni az ügyben. Vagy lehet a nyomozást is idézőjelbe kéne tennem, mivel nem bűnügyi filmről van szó, hanem különböző szimbólumokat találva egy Hollywood mélyébe nyúló valamire bukkan. Nem is összeesküvésre, bár a különböző felfedezések a noiros nyomozás mellett olyasmi thrillereket is megidéznek, hanem pár érdekes gondolatra.

Azt hiszem látjátok, hogy már a történettel is mennyire küszködök, mert ez egy baromi érdekes film, és nekem az a tippem, hogy David Robert Mitchell ezer éve ült a koncepción, ezért lett ilyen stíluskeverék, komplexnek tűnő a film. Viszont egy átlagos “wtf a wtf kedvéért” darabhoz képest itt bizony a befejezést is jól kitalálta. Értelmet nyer minden fordulat, a talált szimbólumok a filmen belül, és a metaforák a néző agyában. Sőt, még az is, hogy Andrew Garfield karaktere miért kapott időzelet a hős kijelentésnél az előbb. Eléggé, ha nem is komplex, de sötét figurát hoz, szerintem baromi jól, mert még az elején, a lazább részeknél is benne van minden, amit aláhúz a nagy fürdését bemutató jelenet.

Igyekeztem nem spoilerezni, hiszen nemsokára kijön alapítványilag az Under The Silver Lake, amikor majd többen megnézhetik. Ami negatívum volt, hogy a zene szerintem nem stimmel, bár tippre illik a megidézett stílus miatt, és egy kicsit túl hosszú a film, talán 1 fordulattal kevesebb kellett volna, vagy nem tudom. Bár van benne puskapor, de a közepe felé kicsit elveszti a nézőt.

Szerencsére a végén újra berántja.

Ant-Man and The Wasp – ilyen egy filler

Ha eddig majdnem 20 film alatt nem lett volna nyilvánvaló, hogy az MCU egy sorozat, akkor a Marvel most teljesen aláhúzta, hiszen egy nagyon tévés alapfogalom használható a filmre: filler.

Egyáltalán nem negatívan használom a jelzőt az Ant-Man and The Wasp kapcsán. Amúgy sokan szokták keverni, szóval tisztázzuk: a filler epizód csak azt jelenti, hogy nem a főszálhoz kapcsolódik valami, de ettől még baromi ötletes és látványos lehet, mivel a költségvetéssel nem szoktak spórolni náluk. Ahol a pénzt is visszafogják az a bottle, ott a már felépített díszletek között próbálnak kezdeni valamit a karakterekkel.

De a konkrét Ant-Man filmre térve: (többnyire) kis hős, kis problémák? Az első részben feldobott quantum realm alapokra épül az egész rész. Hope és Pym feltételezi, hogy ha Scott túl tudta élni az a kicsiséget, akkor Pym évtizedek óta eltűnt felesége is képes lehetett erre. Mivel a posztereken is ott volt Pfeiffer, így gondolom egyértelmű, hogy egy mentőakcióba torkollik a történet.

Ami rohadtul tetszett, hogy a szereplők közötti dinamia milyen családias. Hiába hibázik hatalmasat egyikőjük, a többiek mégsem a hibáztatásával töltik az időt, hanem a felmerülő helyzetet igyekeznek megoldani. Lehet túl sok sitcomot nézek, de felülülés volt ez.

A másik, hogy az MCU filmek átlagával ellentétben még a gonosz is jól sikerült. Nem egy Thanos, de érhető a motivációja, és a konfliktusuk feloldása is értelmes üzenetre fut ki. Na jó, azért kellett az is, hogy valójában ellentét háromszög alakuljon ki a filmben, és a saját céljait kergető Walton Goggins is feldobja a történetet.

Nyilván a humor is hasonló, mint eddig. Mindenképp jót tesz a filmnek, hogy ennyi vicces embert hoztak össze benne. Nem elég, hogy Goggins is ott van a humorban, de a sokat szereplő FBI ügynök is komédiából érkezett. És Pena ismét megpróbálja ellopni a filmet, de most sokkal nehezebb dolga van, mivel poénilag sokkal összeszedettebb ez, mint az első rész, még ha kicsit gyerekesebb is. Mondjuk ezzel is kilóg kicsit a tipikus MCU-ból, bár így a Ragnarök után már talán ez sem mondható el.

Amit még mindenképp szóba akarok hozni, az a látvány. Eléggé kettős a dolog, mert szerintem néhol nem volt túl erős, ellenben akadtak benne azért ötletek, és láthatóan igyekeztek rendes trükköket is használni, nem mindenben hagyatkoztak a CGI-ra. Talán pont emiatt lett jobb az autós üldözés is, mint amit Black Panther villantott például idén. És az ellenfél Ghost is szépen volt megoldva, viszont itt elkövettek egy hibát, ami nekem elvett a filmből. Hiába cool a csaj, ha nem definiálták, hogy Scotték mit tehetnek ellene, nincs igazi “na most győztük, ja mégsem, hoppá” pillanat, hanem végig egy szintet hoz a a film gonosza.

A végén csak a filleres felvetésre tudok visszatérni, avagy kicsit furcsa a film időzítése így az Infinity War után, mert az egész Thanos eljövetele előtt játszódik, és amit látunk, csak betöm egy nem is nagy lyukat a fő történetben. Akik újabb morzsákra vártak a jövő évi finálé előtt, azok mindenképp csalódni fognak, ami bizony elvesz az Ant-Man and The Wasp erejéből.

Amúgy gondolkoztam, hogy miért érzem csak 7/10 magasságának a filmet, amikor ennyi minden működik benne. Talán az említett fillerség, meg az, hogy Ghost hiába volt érzelmileg, történetileg rendben, képességileg mégis kicsit csalódás a megoldása. Na meg nyilván az sem segített, hogy a legötletesebb akciójeleneteket agyonmutogatták a trailerekben, 1-2 meg is lepett, hogy mennyire a vége felé van. Talán ez is jelzi, hogy a film első felében mennyire sok magyarázás, és milyen kevés ritmus.

Game Night

Hogy ne csak a hype utáni negatív csalódásokról legyen szó, mint amilyen a Happy Death Day volt, ezt a vígjátékot nem csak a pozitív kritikák, de miattatok is pótoltam, annyira éltettétek pár poszt alatt. Moziban kimaradt, de most nekiültem, és hiába számítottam rá, hogy viszonylag jó lesz, még azt is felülmúlta. Oké, nem modern klasszikus, de szénné röhögtem magam rajta.

A történet egy baráti társaságról szól, akik néha-néha összeülnek esténként játszani, vetélkedni. A főszereplő világot látott, sikeres és gazdag bátyja épp a városban jár, így ő is beugrik kicsit a buliba. Sőt, utána ő is rendezni akar egyet, méghozzá olyat, ahol egy külsős cég valakit elrabol a társaságból, és a többieknek a nyomokat követve meg kell találni és kiszabadítani őt. Ebből az alapból nyilván az jön, hogy nem a felbérelt cég, hanem pár igazi bűnöző csap le rájuk.

Pont ez a kettősség emeli fel a filmet is. Egyrészt teljesen thrilleresen fényképezve és rendezve ott van, hogy igazi a veszély, közben pedig a főszereplők idiótaként, elviccelve a dolgokat vesznek részt benne. Ez nem meglepő, hiszen azt hiszik, hogy egy játékban vannak, így jó pár borulós poén születik. Igazából ezek működnek a legjobban a játékidő alatt, a hagyományosabb poénok kevésbé.

Ami nekem sokáig a Game Night ellen szólt, hogy hiába bírom a benne levő színészeket, a rendezői ezelőtt a Vacation undorító rebootját csinálták. Na most nem kicsit javítottak. Ha már technikai dolgoknál tartunk, akkor azt is kiemelném külön, hogy a tilt-shift megoldások használata milyen ötletes volt, mivel úgy nézett ki, mintha valaki bábukat mozgatna a táblán. Ilyen az, amikor egy agyonhasznált effektet valaki ügyesen állít a történet szolgálatába.

Az biztos, hogy a sok közepes, vagy annál rosszabb vígjáték közül még így is könnyedén kiemelkedett.

Sicario: Day of the Soldado (Sicario 2: A zsoldos)

Aki a Sciario első részére csak akciófilmként tekintett, és alig várta, hogy az idealista amerikai népet megszemélyesító Emily Blunt nélkül lövöldözzön Del Toro és Brolin kicsit, az most megkapta. Hogy közben gyengébb lett a film, az meg mellékes?

A történet úgy indul, hogy a mexikói kartellek látszólag terroristákat csempésznek be az államok déli határán, és emiatt Brolin karaktere szabad kezet kap arra, hogy összeugrassza a bűnszövetkezeteket. Ezt az egyik vezető lányának elrablásával, és a gyanú elterelésével igyekszik elérni. Ennyi.

Mielőtt a problémáimra térnék azért kiemelem, hogy akciófilmként semmi komolyabb gondom nem volt ezzel a folytatással. Villeneuvere pótolhatatlan, de azért Stefano Sollima (Gomorra) sem az a teljesen tehetségtelen rendező. Ismét van két remek csúcspont, amik elég korrekten lettek megrendezve, plusz Del Toro és Brolin csípőből felemeli a filmet az alakításával, de…

De ez valójában nem illik az első részhez. Míg az nyakig mert merülni a durva valóságban, hiszen fontos volt a történetéhez, addig egy ideig most is úgy tűnik, hogy az itteni készítők is lenéznek a mélységbe, de aztán mégis meghátrálnak. Pedig egy kicsit jobb… nem is, merészebb forgatókönyvvel méltó folytatás készülhetett volna.

Viszont pont a gyávaság miatt lesz a Day of The Soldado csak egy sima akciófilm, és lesz találóbb a teljesen videótékás Sicario 2: A zsoldos magyar cím. A film egyszerűen veszít a feszültéségéből, mert a tét nincs aláhúzva. Míg az első részben a határon már rajtunk volt a nyomás az előtte mutatott dolgok miatt, addig itt maguk a karakterek is sokkal könnyedebben veszik a “nehézségeket”. Hogy a mondanivalóról ne is beszéljek.

Mondom, teljesen nézhető a film, csak sajnos nem tud felérni a Sicariohoz. Nincs meg az az elborzasztó, hipnotikus hatása, ami után sötétebb az ég.

Deadpool 2: Hi, Yukio!

A hatalmas bevétele ellenére is viszonylag megosztó volt a Deadpool első része. Leginkább azért, mert nem is annyira szuperhős film volt, hanem inkább vígjáték. A humor ugye még az átlagnál is szubjektívabb dolog, szóval teljesen érthető a nézői fogadtatás. Viszont ez sajnos egy elég komor előjelet is tett a Deadpool 2 elé, hiszen a vígjáték folytatások egyáltalán nem szoktak felnőni az első részükhöz. Az átütő poénok addigra már mindennapos érzetűek, nem újak. És ez a Deadpool 2-re is igaz.

Akció-szuperhősös mókaként még az első rész eredettörténet voltánál is rosszabb. Konkrétan a cselekmény nagyjából a felére kezd beindulni, onnantól pörgősebb. Előtte csak nagyjából sakk-szerűen mozgatják a darabokat, hogy valami értelmessé álljon össze a cselekmény. Emiatt a karaktermotivációk teljesen furcsák, meg erőltetettek.

Plusz nekem az is érdekes, hogy a John Wickért felelős duó milyen akciófilmeket és jeleneteket csinált Reeves vérengzése óta. Először azt hittem, hogy csak az egyikőjük ért jobban a szakmájához, de basszus, a Deadpool 2-t rendező David Leitch tavaly az Atomic Blonde-ot tette az asztalra. Abban hiába volt hiányos a történet, Theron iszonyat keményen odacsapott néha. Pont ezért is meglepő, hogy a most tárgyalt filmben mennyire semmilyen volt némelyik akció. Talán a nagyobb CGI nem megy Leitch-nek? Az eddigiek alapján úgy tűnik.

Viszont.

Viszont kurvajól szórakoztam, ha vígjátékként nézek erre is. Az első órán átrángatott a rengeteg utalás, meg egysoros, meg cameo. Konkrétan van egy olyan még az eleje felé, hogy a moziból kifelé az emberek azt felidézve újra röhögtek. És ez a Deadpool 2 erénye, kicsit olyanok, mint Reynolds maga: rengeteg mindent dobnak fel, így még ha a fele hatástalannak bizonyul, akkor is ott van a maradék. Ha más nem is, idézhető dolgokkal tele van a film.

Főleg, hogy itt nem lőtték el az összes jó poént az előzetesekben, hiszen a sok rögtönzés (tipikus vígjátékhagyomány manapság) miatt konkrétan olyasmik voltak a trailerekben, amik a filmben el sem hangzanak, hanem helyettük egy másik poén van azokban a jelenetekben. Arról nem is beszélve, hogy a nagyjából sejthető történetből is elég sok mindent rejtegettek. Itt bizony nem mutatták meg “Doomsday”-t előre, sőőőt.

Azt is el kell ismernem, hogy az X-Force bevetése után, ha minden előtte levő írói döntést elfogadunk a filmnek, működni is kezd a cselekmény. Onnantól már nem csak a poénok ütnek, de néha még az akció is. Domino pedig hiába nem olyan, mint a képregényben, akit a filmben végül kaptunk, az elég szórakoztató figura lett. A tüzes kezű ~~Ricky~~ Russell pedig üt.

Két dolgot lehet leszűrni a fentiekből: akinek nem tetszett az első rész, az ne kínozza magát, nem lett más. Ezen kívül azt, hogy mint film nem tudnám éltetni ezt a folytatást, a történet talán még gyengébb is volt, mint 2 éve, bár a Cable körüli írói döntéseket azért dicsérni is lehet, ennek ellenére nem nevettem, hanem röhögtem rajta sokszor. Ja és a végén a plusz jeleneteket MINDENKÉPP várjátok meg.

Bye, Yukio!

Logan Lucky

Ha jól emlékszem, akkor Steven Soderbergh azért tért kicsit vissza a filmezéshez a baromi jó sorozatától, mert amikor olvasta a Logan Lucky forgatókönyvét, akkor megfogta, ez mennyire az Ocean’s Eleven ellentéte, hiába szól ez is egy képtelen rablásról. De ha ez nincs is így, én akkor is ebben fogok hinni, hiszen az általa rendezett Ocean’s Eleven az egyik legstílusosabb laza film, míg ez minden csillogást mellőz. És pont ettől jó.

A történet ahogy már a bevezetőben is említettem, egy rablásról szól. Pár “falusi paraszt” elhatározza, hogy kipakolja a közeli versenypálya széfjét. A probléma, hogy ők egy átlagos hétvégére gondoltak munkaügyileg, de mivel a lehetőség csak bizonyos ideig van nyitva, így végül a legnagyobb Nascar verseny közben kell majd véghezvinniük a bravúrt.

A Logan Lucky felépítése innentől tipikus rablósfilmes. A munkához szükség van egy széftörőre, aki ragaszkodik további segítőkhöz. Aztán kezdődhet a részletek kidolgozása, és maga a rablás, persze sok csavarral. És néhol poénnal. Hiába nem cool a Logan Lucky, hiszen pont a nem túl fényes karaktereit használja tökéletesen a humorhoz. Lehet, hogy párszor kiestem a ritmusból a nézése közben, viszont olyan mosolygós jelenetekkel van tele, amik többsége magában is tetszett sokszor.

Plusz a Daniel Craig által alakított Joe Bang nevű bankrabló ellopja a showt.

Ha jobban belegondolok, akkor a humor mellé mindenképp kellett az is, hogy az film érzelmi központja megingathatatlan. Lehet, hogy nem tökéletesek a szereplői, de végig együtt lehet érezni velük. A többségük csak a helyzetének rabja, és pont az átlagembersége miatt kedvelhető igazán.

Brawl in Cell Block 99

Bevallom kicsit nehezen szántam rá magam erre a filmre, mert idén már kaptunk Shot Callert, ami rohadt jó börtönös film volt, így valahol belül nem hittem, hogy még egyet sikerül összehozniuk a témában. Nyilván láttam, hogy kritikailag elég jó ennek is a fogadtatása, sőt, a főszereplő Vince Vaughn-t is éltetik jó páran. Hát nem kellett volna várnom vele, mert ez üt, csak máshogy, mint gondoltam.

Maga a történet amúgy még bőven a valóság talaján jár. A főszereplő csávót kirúgják a munkahelyéről, a csaja csalja, és úgy dönt, hogy ideje mindent rendbe tenni, és ehhez pénz is kelleni fog, szóval elmegy drogdílernek. Amihez rohadtul ért. A gazdagsággal és a megbocsátással helyrerázódik a kapcsolata, és minden szép, amíg az egyik munka közben gondja nem adódik a rendőrséggel.

Próbálom itt röviden összefoglalni, és nevetségesen hangzik ez az egész megcsalás dolog, de valójában a film nagyon nyugisan alapoz mindent, így hihető szinten marad a történet még itt. Nem a pénz volt a fő gond a kapcsolattal, szóval máson is dolgoznak, és ez mind kell ahhoz, hogy a főszereplőt megértsük, és elfogadjuk amit később tesz.

Na most még csak ott tartunk, hogy a börtön felé kanyarodik a történet, és betartva a legszebb filmes hagyományokat, egyre több képtelenség jelenik meg a látottakban, hogy idővel átmenjen egy régimódi, eszméletlenül brutális akciófilmmé. Vagyis grindhouse filmmé. Szóval a bíróságon és az első börtönben még szinte realista a történet, persze már addig is vannak túlzások, mint a pusztakezes szétverése egy kocsinak, utána pedig… hát érdemes megnézni, már csak a kivitelezése miatt is, mert a sok verekedés és vérengzés során nem a CGI volt az igazi segítsége a rendezőnek, így bizony zsigeri néha a hatása.

A Brawl in Cell Block 99 címből kitalálható, hogy mi felé tart a történet, de már az is rohadt érdekes, ahogy oda keveredik a főszereplő lassanként, jó pár áldozaton áttaposva, egyre jobban kihúzva alólunk a szilárd talajt, hogy Vince Vaughn a végén egy Frankenstein által teremtett szörnynek tűnve megállíthatatlanul törtessen a végcélja felé.

The Babysitter

Ezt is megértük, McG képes volt egy tényleg szórakoztató filmet kiköhögni magából. Na nem jó-jó-t, csak egy elég vicces horror-komédiát. Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor mindenképp a Disturbiát venném elő.

Azért ismerjük be, 2010 óta McG, akinek valamiért megjegyeztem a nevét, erre volt képes: 3 Days to Kill, This Means War, Terminator Salvation. Nyilván mindháromhoz érkeznek mindjárt a védő kommentek, de basszus, McG-film elé ülve az ember tudja mire számíthat, így teljesen meglepő, amikor sikerül a középszernél magasabbat szállítania.

De hogy végre a filmre is rátérjek, és csak annyit áruljak el ami az előzetesben van: a főszereplő egy 14 körüli srác, akinek a szülei valimért még mindig bébicsőszt fogadnak, amikor elmennek. Ez a lány nem mellesleg nagyon szép, így a fiú nyilván szerelmes bele. Az egyik este fel is kell, hogy meglesse a csajt az lefekvési idő után, és így szemtanúja lesz egy furcsa gyilkosságnak.

A többit majd meglátjátok.

Moziba nem rohantam volna el a Babysitterért, de itthon valahogy nagyon betalált. Főleg a két és fél órás filmek világában. Oké, tény, hogy a horrorok nem szokták addig húzni, de nem sok mindent nézek a stílusból, így még nagyobb felüdülés, amikor egy sima alapötletet nem húznak túl, hanem 80 percben kifejtenek. Egyszerűen nincs a filmben felesleg. Nyilván a stíluson belül nézve ezt, de tényleg azt lehet mondani, hogy a rövid bevezető után végig hasít.

És mindezt a Netflix szállította amúgy. Mármint az ő filmjük. Tényleg nem tökölnek, és lefednek lassan mindent.

- A múltba →

Kategória archívum: *******