Boss Level: így kell videójáték filmet csinálni

Joe Carnahan rohadtul megcsinálta ismét. Hogy mi van az önéletrajzában? Smokin Aces, The A-Team, The Gray, tökösség, nem annyira közönségkedvenc iszonyat szórakoztató művek. Na most is ilyet csapott az asztalra. Kicsit kevesebb pénzből dolgozott, de elnézhető, és illik is designba a gagyi robbanás.

A főszereplő egy volt különleges osztagos katona, akinek az élete a kukában, és minden napja úgy indul, hogy ki akarják nyírni. Sőt, a nap közepére a sok rá hajtó bérgyilkos közül valakinek sikerül is. Viszont utána ismét az ágyában ébred, ugyanaz a nap indul újra mindig. Mintha ott mentett volna, és visszatöltené valaki.

Miért történik ez vele? Miért akarják megölni? Mit kéne csinálnia? Ki lehet törni ebből? Nyilván apró nyomokkal mindez kiderül, és még a magánéleti múltját, a karakterének rosszpontjain is dolgozhat a bunyók és lövöldözések között. Mindezt egy viszonylat korrekt magyarázatba is sikerült becsomagolni a végére!

Természetesen ezt is írhatom kicsit a blockbuster szempontból kihalt év számlájára is, de a Boss Level akciói többnyire rohadtul bejöttek. Egyrészt már a rosszul elsült napok montázsai is remekek, amikor pórul jár a főszereplő, de a kreatívan kitalált bérgyilkosok is mosolyt csaltak az arcomra. Tökös, véres az első fél óra, és utána is van pár remek megoldás, ahol a komoly akciót a humor jól oldja fel, tipikus Carnahan módin.

Sajnos amikor jobban elmerült a film a történetben, és a főszereplő karakterépítésén, az néhol döcögött kicsit. Nyilván ez a szíve az egésznek, és korrekt, de érzitek ezen a hideg szón, hogy ott azért nem kötött le teljesen. Nyilván kell, különben csak egy akciómontázs lenne, és többnyire jó is, de azért na. Ellenben a végeredmény még így is remek.

A főszereplő amúgy Frank Grillo, akiből a maximumát kihozza a rendező, de miatta is mondom, hogy inkább B-zsánerfilm az egész, egyáltalán nem negatívan használva a jelzőt. Mellette ott van Naomi Watts nem sokat, és a film gonosza Mel Gibson, aki azért ha 1 hetet volt a forgatáson, akkor már sokat mondok. Elmegy az egoista volt CIA ügynök szerepében (az Air America történet:), de valahogy a gonoszak oldaláról nem érezni azt a tétet, ahova elvileg a film vezet, nincs meg az egyensúly.

Akkor most retteghet a Free Guy? Kicsit hasonló a két film, de persze az A kategóriás blockbuster anyag, míg ez iszonyat jó B-mozi volt.

Freaky: Vince Vaughn még egy filmet ellopott

A Happy Death Day rendezője újra kiforgatott egy nem horror alapfelállást, hogy megöljön pár tinit. Mi kell még?

A történet nem is tudom már hol játszódik, a lényeg, hogy a szalagavató előtt feltűnik ismét a környék rettegett gyilkosa. Pár borzasztó tinit megöl, és közben szerez egy azték tőrt. Nem sokkal később a közeli iskola nyuszi lányát üldözi az éjszaka, de amikor lesújt rá az új tőrével, akkor valahogy mindkettejük testén megjelenik a seb.

Igen, testet cserélnek! A gyilkos beleköltözik az eddig önbizalom hiányos, családi tragédia miatt visszafogott lányba, aki pedig cserébe egy hatalmas, izmos gyilkos testében ébred. Nyilván utóbbi nem örül annyira a helyzetnek, de miközben próbálja a cserét visszacsinálni (nyilván van rá lehetőség), közben azért az önbizalmát is összeszedi. Micsoda karakterív. Cserébe a középiskolás lány megöl pár embert a suliban közben.

A Freaky-t teljesen az alapfelállás adja el. Oké, kell a korrekt kidolgozás is mellé, de az csak egy jó kis vagdalozós popcorn horror, slasher amiben a nem tiszta tiniknek hullani kell. Nyilván ilyennel sincs tele a padlás, viszont a testcsere, és ahogy utána lubickolnak a színészek a szerepükben, az teszi igazán szórakoztatóvá. Konkrétan borulni lehet azon, ahogy Vince Vaughn fut, vagy hugyozik, vagy ilyesmi. És persze Kathryn Newton rosszalkodása se semmi.

De persze ott a másik oldal is, hogy a horrorból átmegy a humor oldalára inkább a film. Szóval nem tökéletes a keverék, egyik oldal sem találja meg igazán a boldogságát? Bár ezt nem tudom teljesen jó szívvel kijelenteni, mert lehet 2020 gyér filmes termése miatt, de végig vigyorogtam az egészet, bár ezt az elején levő horrorra is értem.

Az egyetlen gond, hogy talán a közepén elvesztette az útját a film. Bár ment előre a történet, de valahogy kötelező köröknek érződött ez, nem volt lendület. Szerencsére a fináléra összekapták magukat.

On The Rocks: whiskey után jobban hat a hangulata?

Bár Sofia Coppola rendezői munkássága nem mindig telitalálat, de a Lost in Translation miatt mindig adok esélyt a filmjeinek, és most újra Bill Murray-jel dolgozott, így az On The Rocks még az átlagnál is várósabb darab volt. Talán pont ezért csalódás kicsit?

A történet középpontjában egy feleség és családanya áll, aki Manhattanban él, és a férje egy sikeresnek mondható startupot vezet, ami miatt sokat utazik. A nő pedig elkezd gyanakodni, hogy kavar a gyönyörű, fiatal asszisztensével, miközben ugye a gyerekekkel és a mindennapok szürkeségével otthon hagyja az asszonyt.

Mikor feltűnik a főszereplő apja, ugye Bill Murray, akkor kiderül honnan ez a talán alaptalan félelem: az öreg megrögzött nőcsábász. Nyilván nem lebeszéli a lányát arról, hogy megcsalja a férje, hanem inkább megsokszorozza a fülébe ültetett bogarakat, így ketten elkezdenek nyomozni a férj után, követik, és kalandokba kerülnek.

Bár a környezet alapján nyilván nem átlagos családi történetről van szó, hiszen mindenki gazdag benne, viszont minden képtelenség ellenére érdekes módon remekül földközelben marad a történet, kikerüli a fent olvasható történet alapvető kliséit. Inkább arra megy rá, hogy az apja miatti nem tipikus felnövésén végre talán túllép a főszereplő. Ugye a film végére muszáj fejlődni.

Mindeközben pedig az apa-lánya kapcsolat az igazi lényeg. A férj követése csak egy indok arra, hogy többet legyenek együtt. Úristen de unalmas volt amúgy a film addig, amíg nem kezdett apa és lánya közösen lógni, hiszen az itt a lényeg. Na meg onnantól Bill Murray karizmája átveszi a stafétát a kicsit sótlan Rashida Jonestól. Amíg a színésznőre koncentrál az On The Rocks, addig bizony eléggé döcög.

Mégis, hiába tudok a tényleges üzenettel egyetérteni, és igazából még akár fontosnak is tartani, az egész valahogy nem ugrotta meg a lécet. Nem érződött egy nagyobb filmnek, inkább csak egy melléksztori hatású volt. Mintha lenne egy fő sorozat, és pár részt szántak volna erre. Bár az élet is egy nagy so… nem tudom komoly arccal végigírni.

Elvoltam vele, de míg a Lost In Translationt bármikor végig tudom nézni, addig erről eszembe nem jutna ilyesmi.

Greyhound

Tom Hanks a tengeren, méghozzá német tengeralattjárók ellen. Mi kell még? Ez volt az egyik olyan nagyobb mozifilm, ami végül streamingen kötött ki, szóval ennek megfelelő a költségvetése és a minősége. Külön jó pont, hogy nincs túlhúzva, hiszen így a 90 perces játékideje alatt nem igazán ül le a Greyhound, izgalmas macska-egér játék folyik a vízen.

A II. világháború idején az atlanti óceánon volt egy olyan terület, amit nem ért el a légierő, legalábbis akkoriban, amikor Amerika belépett a harcokba. Itt csak a rombolók védték a hajókonvojokat, méghozzá a német tengeralattjárók ellen.

Na egy ilyen védő csapat élére kerül a Tom Hanks által alakított parancsnok, akinek ez az első bevetése. Nem csak, hogy tele a gatyája a felelősséggel, és összetöri minden veszteség, de a legénysége sem bízik annyira benne. Tetszett, hogy ez a szál sem volt túlerőltetve, inkább csak 1-2 apróságon látszott, és az ebben történt változást sem nagyították fel.

A lényeg, és pár személyes szál rövid bemutatása után a Greyhound teljesen erre koncentrál: a vízi csata. A könyv, a The Good Shepherd elvileg elmerül a korai radar megbízhatatlanságában, és a hajók meg a központtal folytatott kommunikációs problémákban, de ez kevésbé kap itt kiemelést.

Ehelyett tényleg az a 48 óra van a középpontban, amíg veszteségeket elszenvedve igyekszik Hanks hajója és a segítői megvédeni az Európába tartó utánpótlást, és persze az azokon szolgálókat. Aki bírja a technikaibb háborús filmeket, annak szerintem csemege, pár tippre nem mindenben hiteles, de elég szórakoztatóvá tették az elterelő manővereket, a fegyverek használatát.

Alapvetően nem úgy akció, mint egy Ryan közlegény, vagy mint egy Battleship (hehe), de eléggé lekötött, hogy elsuhan-e a hajó mellett pont egy torpedó, és ahogy igyekszik a parancsnok kitalálni miképp bírjon el a németekkel. Bár drámai, de inkább olyan jobb eredeti blockbuster lett, ami másfél órára tökéletesen leköti az embert, de valahogy mégsem üt mélyre, szemben az említett másik Hanks-filmmel például.

Vajon megérte az Apple TV+-nak, hogy 70 millióért megvette a Greyhoundot? Legalábbis sok beszédet nem láttam róla, de például imdb-n azért összeszedett pár szavazatot, szóval csak megnézték az emberek.

Monster Problems / Love & Monsters

Aki új blockbusterre vágyik, az ne menjen el Dylan O’Brien filmje mellett? Legalábbis a sok tényleg VOD-re szánt darab között ez tényleg olyasminek tűnik, amit megfuttattak volna moziban, talán egy The Maze Runner bevételt produkálva.

Nyilván ha sosem jönne ki több film, akkor is nézhetnénk valószínűleg az életünk végéig dolgokat, viszont jó új limonádét is nézni, amiben azért nem tolták túl a cukrot, hanem eltalálták az arányt.

A Love & Monsters egy posztapok darab, amiben az emberiség kilőtt egy a Föld felé tartó aszteroidát, minden rakétánkat bevetettük, viszont ami mégis “becsapódott”, az hatalmassá mutálta a bogarakat. Azok meg kipusztították az emberek valami 99%-át. A maradék bunkerekben él.

Hősünk is a föld alatt húzza meg magát, bunkertársai szinte a családja, viszont hiányzik neki a szerelem, vagyis a lelki társ. Van egy lány, akivel még a világ pusztítás előtt jóban voltak, és ő is túlélte valahogy, rádión tartják a kapcsolatot még mindig. A srác pedig elhatározza, hogy elindul hozzá. Ehhez pedig az iszonyat veszélyes felszínen kell átvágjon.

Pofonegyszerű téma, hiszen a csomagolás alatt a világra nyitásról, az elkövetett hibákból tanulásról, meg az idealizált szerelem problémáiról szól. Viszont ez a posztapok csomagolás teljesen eladja. Meg az is, ahogy a srác narrálja az eseményeket, vagyis a lánynak ír soha fel nem adott leveleket. Mindig ad egy kis pluszt.

Amolyan Zombieland-szerű a végeredmény, csak… szerethetőbb, és persze kevésbé poénos, szóval máshol van a skálán. Itt is találkozik a főszereplő más túlélőkkel, és egy iszonyat aranyos kutyával, így bonyolódnak a kalandok, ahogy a lány felé tart. És még az akció is remek, volt egy két izgalmas pillanat. Mondjuk aki bogárundorral bír, annak néhol necces lesz, hiszen ház nagyságú fülbemászó, meg ilyesmik vannak benne, a Jacksonos King Kongot, vagy a Skull Islandet idézve.

A trükkök részemről teljesen elmentek. Nem azt mondom, hogy realisták, de valahogy működtek a színes filmben. Konkrétan meglepett kicsit, hogy mennyire tetszett az egész. Nyilván erről az ebben a környezetben már rutinos Dylan O’Brien tehet, de Michael Rooker is ellopta a showt. Na meg Boy is.

Kettős érzés fogott el a végén. Egyrészt jó volt megnézni, már írtam miért, másrészt egyértelműen folytatásokat terveztek, de annyira nulla a közösségi médiás lenyomata a filmnek, hogy valószínűleg nem ment hatalmasat VOD-n, és így nem kapjuk meg a történet második fejezetét.

Borat Subsequent Moviefilm – nagyon 2020

Sacha Baron Cohen megcsinálta. Egy kicsit féltem, hogy átment teljes politikai aktivizmusba, de maximum a teljes hülyeség ellenibe sorolhatjuk. A filmen legfeljebb a vírustagadók tudnak tényleg felháborodni, azon kívül nem tolták túl, vagyis inkább úgy mondanám, hogy megtalálták az egyensúlyt.

Ami meglepő kicsit a Borat folytatásában, hogy ezúttal sokkal összeszedettebb a történet. Van cél, vannak fennakadások, és még a karakterek is fejlődnek rendesen. Sőt, még csavarokat is kapunk. Na nem acélt, hanem a történet érdekesen kanyarodik a vége felé.

Borat ajándékot visz a puncimarkoló bagázsnak, és (rip) Johnny the monkey helyett végül a lányát akarja a politikusoknak adni, hogy Trump jóban legyen az országa vezetőjével, bevegye a hatalmas csávók klubjába. Ebből egyrészt Amerikai déli részeinek figuráinak bemutatása kerekedik, másrészt a teljesen szexista Borat és az ezt elfogadó lánya szépen lassan rájön, hogy nem ennyire egyszerű a világ.

Ezúttal szerintem kicsit visszavett a szatirikus hangból, de nem váltott kioktatóba a film, csak iszonyat őrült dolgokat mutatott Amerikáról. Ellenben mindeközben az emberek jóságát is sikerült kiemelnie, árnyalnia vele a képet.

Sokkal jobban látszik most a forgatókönyv, még ha vannak is Borat 2-ben kandikamerás részek. És tudom hogy készülnek az ilyen interjúk, látni a szerkesztést és az utólagosan felvett dolgokat, viszont igazán csak az ismert neveket húzta le tényekkel a film, míg a kisembereket talán a dalolós részen kívül nem annyira bántotta. Emiatt politikai persze a végeredmény, de közben működik magában is, nem csak egy kampányfilm az egész.

Kicsit meglepett, hogy egy ilyen “random” vígjáték folytatása milyen jól sikerült. Ennek ellenére nem hiszem, hogy ez is legendás lesz. Nem vártuk a hülye trailerek után hónapokig, és nem születtek very nájsz kaliberű idézetek.

Csak az számít hány followered van – Spree kritika

Imádok pozitívan csalódni, és a Spree-nél nagyon sikerült. Nem korszakos mestermű született, de a közepesnél kicsit jobb tippem fölé érkezett végül.

A történet egy “Uber” taxisról szól, aki elkezdi gyilkolászni az utasait. A filmben Spree-nek hívják a szolgáltatást, nyilván nem is használhatták az Uber trademarkot (látjuk ahhoz milyen pozitívnak kell lenni feléjük), másrészt a Spree másik jelentése is tökéletesen illik a filmre: muri, dáridó. lumpolás. Ez utóbbit csak azért írtam ide, mert az életben nem láttam még mondatban használva, és viccesen hangzik.

A lényeg, hogy az egysoros gyilkolászós téma egy olcsó horrort is fedhetne, ehelyett a közösségi média, és azok használóinak elég nagy kritikája a film. Konkrétan a The Wolf of Wall Streethez hasonlíthatóan néz ki a közönségre a végén. Nyilván nem olyan intoxikáló, mint Scorsese talán legjobb filmje.

A főszereplő valójában egy közösségi médiás hírnévre vágyó srác. Ezer éve van vlogja, de sosem követte igazán senki, mindig csak pár nézője volt, míg egy régi ismerőse, aki folyamat fake dolgokat tol, hatalmas hírnévre tett szert. Nosza, ő is elhatározza, hogy a durva prank videók nyomán csinál egy igazi gyilkolászóst #TheLesson hastaggel. Itt a film gondolom a Logan Paul halott az erdőben és a “it’s 100000% real prank bros” videók következő lépcsőjét mutatja be, hogy hova lehet még durvulni, és ezt miképp eszi meg a közönség majd. Sokan például pranknek hiszik az egészet de igazából nem is érdekli őket, hogy az-e.

Nem elég, hogy a #TheLesson során tényleg öl egy vizespalackba fecskendezett méreggel, hiszen manapság az már unalmas, a nézők küszöbét meg sem üti a dolog. Avagy a gyilkosságokat eszkalálnia kell, elvenni mások követőit. Annyira durva, és olyan igaznak tűnik, ha 10 évet borúsan a jövőbe nézünk. Vagy akár vissza, hogy mi volt 10 éve népszerű a közösségi médiában, és mi most. Tudom, nem szabad teljesen sötéten nézni mindent, de erre emlékeztetnünk kell magunkat a Spree közben. Nyilván nem írom végig a sztorit, csak pár gondolatot bedobtam a nézés mellé, elég sok fordulat van benne.

A megvalósítás viszont remek, szinte Zalán Rithnovszky ugrott be, vagy akár persze bármelyik instalive. Teljesen képernyős stílusú a Spree, mintha valaki tényleg összevágta volna a főszereplő livejait, ott vannak a kommentek is, többnyire egész jól megírva. Még copypasta is volt! Nyilván minden szolgáltató igyekszik jobban moderálni manapság, nem is adták a brandjüket, és talán pont a facebook live hud másolását nem húzták be, pedig ott tényleg volt valami durvaság még tavaly is, viszont az ciki lett volna egy fiatalos filmbe gondolom.

A lényeg, hogy a film teljesen ezt a közösségi médiás kinézetet hozza, és a komédia rész is jól sikerült benne. Tényleg lehet szórakozni rajta, az abszurd helyzeteken, az “egy közülünk” főszereplőn. Ez az érzés pedig fontos a végéhez, amit gondolom félre is lehet érteni, de mégis tényleg kinéz ránk, és nem csak azt mondja, hogy miképp engedhetik ezt az amorális cégek, a könnyű dopaminnal (like, follow) miképp torzítottak sokak világképén, hanem előkerül a mi szerepünk a küszöb egyre lejjebb nyomásában.

Pont ezek miatt is lett jobb a Spree, mint egy sima horror-komédia. Az említett zsánere is működött, de részemről a többi beletett gondolat segítségével jutottam át a midpoint utáni enyhe leülésén. Olyan kár, hogy esélye sem volt nagyközönséghez eljutni, streamingben ki lett égetve, lesz elfelejtve, de talán most páran megnézik.

Enola Holmes – még a húg is iszonyat okos

A Netflix populáris, vagyis blockbuster filmjei is megtalálják lassan az utat? Idén az Enola Holmes ez már nem is az első, ami viszonylag jól sikerült tőlük. Azt mondjuk csak üzletileg értem, hogy miért lett szerda a premiernap, de ez más téma.

A sorozat Sherlock és Mycroft Holmes húgáról szól, akit az anyjuk nevel vidéken, mint kiderül, eléggé az életre, de nagyon nem a megszokott, társadalom által elvárt módon. Ellenben az öreglány egyik nap szinte nyom nélkül eltűnik, és a testvérek hazaérkezve látják, hogy mi történt a családi házzal, na meg a húguk viselkedésével, amit Mycroft rögtön el is kezdene rendbehozni a lány nevelőotthonba tevésével.

Kitalálható mi jön: a lány elszökik, és az anyja előkerítésébe kezd. Bár látszólag ez a fő rejtély, de valójában egyáltalán nem erről szól a film, hanem amolyan felnövéstörténet szerűen megtalálja a saját útját, és megoldja az első ügyét is, ami egyáltalán nem az anyja előkerítése végül. Emiatt kicsit “franchise indító” is a darab, ahogy a többi Netflix blockbuster, és nem is bánnám, ha ez be is indulna, jönnének a következő ügyek.

A filmet leginkább azzal lehetne jellemezni, hogy ifjúsági kalandfilm, sokszor ugrottak be közben a bajba kerülő tinis filmek, akik megoldanak egy nagyobb ügyet. Még biciklizett is Enola, hogy ezt az érzést erősítse. Ennek megfelelően kell nézni, mittomén, egy Goonies-hoz hasonlítva, nem pedig egy Downey Jr-es Sherlockhoz. És innen nézve jól sikerült.

Egyrészt ízlés kérdése, hogy a folyamatos negyedik falas kinézés kinek mennyire fog tetszeni, de szerintem remekül beránthatja a fiatal nézőket abba az érzésbe, hogy Enolával közösen keverednek ezekbe a bajokba. Plusz nyilván pár poénos pillanatot is hoznak a nézőknek kiszólások. Másrészt pedig kellő tempóban halad előre a film, szinte alig ül le a sok nyom felfedezése közben, amik néha akciójelenetekbe is torkollnak. Itt visszatérnék a zsánerhez, mert a végső leszámolás technikailag borzasztó, aki reális harcokat vár, az csalódni fog.

Bár Millie Bobby Brown a Stranger Thingsben szerintem korrekt volt, ellenben a Godzillában nem annyira, szóval kicsit félve vártam az alakítását, de ebbe a sztoriba simán elment, amit szállított. És Henry Cavill ha nem is remekelt, de volt pár vicces pillanata neki is.

Összességében elég sokat vigyorogtam közben, ez egyáltalán nem csak a világjárvány miatti újfilm vákumban értékelődött feljebb.

(Ui: Helena Bonham Carter vajon hány napot volt a forgatáson, kettőt?)

Tenet + 0202

Ez olyan volt a filmek között, mint a Westworld 2. évadja sorozatos fronton, minden csak a mechanikáról, a technikáról szólt, hogy összeálljon a puzzle a végére. Reméljük Christopher Nolan jobb irányba megy majd innen, az egyik legrosszabb filmjétől, mint az a sorozat tette a 2. évadja után.

A film felénél, amikor belemennek az idő variálásának magyarázatába, akkor az egyik karakter feltette a kérdést: fáj már a feje? Nem azt mondom, hogy tényleg fájt, de teljesen jogos kérdés volt a néző felé is. Nem volt senki, akihez érzelmileg kapcsolódhattunk volna, csak próbáltuk összerakni a puzzlet. Pedig korábban még olyat is emlegettek a karakterek, hogy ne próbálja erőlködve megérteni a főszereplő a dolgokat, inkább csak érezze. Ott még lehetett reménykedni, hogy lesz mit, de nem alakult így.

A történetről tényleg nem akarok sok mindent ellőni, mivel konkrétan az a film lényege. Bár van üzenet, de tényleg az számít mi és hogy, na meg milyen sorrendben következik be. A lényeg, hogy vannak dolgok, amik a mi időnkben visszafelé játszódnak, miközben mi előrefelé megyünk. Hidegháború zajlik, és meg kell akadályozni a világvégét. A főszereplő ügynök mindenképp ezen dolgozik.

Az érzelmi kapocs pedig a gyönyörű Elizabeth Debicki lenne, aki mindenki fölé magasodik, és amúgy egy bántalmazó kapcsolatban van, meg szereti a fiát. Na őt szervezi be A Főszereplő (tényleg többször emlegetik, hogy “te vagy a protagonista”), és valamiért a nő sorsért felelősnek kezdi érezni magát. Mindezt szex nélkül, nem James Bond filmet nézünk, na.

Most pedig jöjjön a váratlan De? Tökéletesen megértek mindenkit, akinek nem tetszik a film, tudom sokan állítják, hogy “csak a látványért is megyek”, de valójában jobbnak azokat a műveket érzik, amikben érzelmek is vannak azért, és most ez alatt nem giccset értek. Viszont engem technikailag lenyűgözött a Tenet. Nem olyan volt, mint az Inception, hogy érdekelt a karakterek sorsa, viszont iszonyat ki volt találva. (Vagy legalábbis így érződött.)

Azt mondjuk nem értem, hogy a Dunkirk, kimondom, részemről Nolan egyik legjobb filmje után miért gondolta, hogy a még bonyolultabb irányba kell menni, és még így is iszonyat leegyszerűsítettek mindent a sztoriban, de közben meg technikailag dicséretes amit művelt. Nem érdekel mi történik a háború ügynökeivel benne, bár talán nyakatekerten rá lehet fogni, hogy ez direkt van, viszont minden fordulatot kíváncsian fogadtam. Arról nem is beszélve, hogy a trükkök és a látvány nekem odabaszott, főleg, hogy sok mindent terepen oldottak meg, nem CGI súlytalanul. Bár Nolan-szokás szerint a végső akció nem annyira működött, de a repülőgépes igen, és a film elejét is remek volt látni. Meg a mindfuck némelyik pillanata is ütött, például az a kihallgatás és ami utána volt.

Nem is tudom mivel zárjam, talán azzal, hogy a végén a Casablanca idézés végképp aláhúzta ezt a háborús kémes thrillert, és az az érzelmi beat szerintem működött is, mivel Robert Pattinson szinte ellopta a filmet a laza karizmájával. És igazából erre a Protagonista szerepre részemről John David Washington is jónak tűnt.

Viszont mindezek után tényleg nehéz az mellett elmenni, hogy a Tenet nehéz helyzetben van így 2020 (0202) közepén túl. Biztos vagyok benne, hogy egy sima nyáron, a sok gagyi blockbuster kontextusában teljesen máshogy csapódott volna le az élmény, friss levegő lett volna a félig megírt semmit sem próbáló dömpingben. Ehelyett sok várakozás, folyamatosan eltolt dátum után ülhettünk be rá, talán maszkban, miközben a “mozi megmentője” feladatot is el kellene látnia, hiszen ez az első Hollywoodi blockbuster, amit így fél év szünet után vetítésre küldtek.

Kockáztassátok a megnézését a világjárvány közepén, üljetek miatta vagy 3 órát munkaidőn túl egy légkondis teremben több emberrel? Fogalmam sincs. Mindenki döntse el magának, amíg a kormány nem dönt a jelenlegi számok alapján helyette. Viszont az említett körülmények mindenképp csökkentik a moziélményt. Vagy épp növelik, mert a régi normalitást idézi, hogy Nolan művön ülünk egy sötét teremben.

The Wall (2017)

Mi a fene lehet izgalmas abban, hogy egy mesterlövész elől valami fal mögött lapul a főszereplő sebesült katona? Nyilván a nagy izgalom csak pár percig él, viszont azon kívül is simán leköti a figyelmet ez a háborús thriller. Vagy a kamadráma jobban illik rá? Összesen 3 szereplője van.

A lényeg, hogy leginkább valamiért a Buriedhez tudnám hasonlítani, akinek az tetszett az ne hagyja ki.

A történet tényleg ennyi, egy amerikai felderítő duó kivizsgál egy vérengzést az iraki háború vége felé. Messziről csak hullákat látnak a helyszínen, akikkel egy hihetetlenül pontos mesterlövész végzett. Amikor elindulnak közelebbről kivizsgálni a helyzetet, akkor rájuk is elkezd lőni. Egyikőjük sebesülten a semmi közepén ragad, a másik hasonló állapotban pedig egy omladozó fal mögött.

Ekkor még csak 10 percnél járunk! Mivel töltik ki a játékidőt? Szerintem a teljes képhez ezt el kell árulnom, elég korai fordulat: az ellenséges mesterlövész rádión elkezd csevegni a fal mögötti katonával. Beszélgetnek a háborúról, arról, hogy sok minden csak nézőpont kérdése.

Egyértelműen a háborúk, a tökös, demokráciaterjesztő Amerika cselekedetei tisztaságának megkérdőjelezéséről van szó, de a rádióbeszélgetés mégsem fullad hegyi beszédbe (kivéve a végső nagy szimbolikát), egyrészt mert kevés dolgot rágnak szájba benne “dis bad”, másrészt mert közben ügyesen adagolják a feszültséget más fordulatokkal is.

Érdekes helyzet írási és rendezési szempontból is, meg sem lepődtem, hogy a hullámzó minőséget szállító Doug Liman (The Bourne Identity, Jumper, Edge of Tomorrow) elbírt vele. És itt ki kéne emelnem még azt is, hogy John Cena utálók ne féljenek, ő alig van benne, az igazi főszereplő Aaron Taylor-Johnson, aki viszont elbír a szereppel.

Az is nagyon tetszett, hogy nincs túlhúzva, a tényleges film 85 perc nagyjából. Ennyi volt benne, viszont addig végig lekötött simán, de azért szerintem a posztból is kitűnik, hogy nem váltotta meg a világot a The Wall. Az is árulkodó, hogy a film 3 éves és már szinte senki nem emlékszik rá.

Extraction – megtalálja a blockbuster franchiset a Netflix?

Az utóbbi évek nagy költségvetésű Netflix-“blockbustereket” elnézve a streaming szolgáltató egyértelműen keresi azt a filmsorozatot, amivel a látványfilmek rajongói vissza-vissza térnek hozzájuk mindig, és persze újak is előfizetnek. A Bright simán folytatható, a 6 Undeground csapata újra mehetne, de még a Triple Frontier is könnyedén jöhetne egy második résszel.

A recept mindig hasonló, ismert sztár, mint a moziban, és a nagyobb költés miatt nem “tévés” véres akciók, lendület. Sőt, egy kicsit a piaci résre is mennek, például a Triple Frontier olyasmi, amilyen felnőttes komoly akciófilmet nem sokan gyártanak. Nyilván a 6 Undergroundhoz mennek azért hasonlók nagy vásznon. És el is jutottam a Chris Hemsworth főszereplésével készült Extractionhöz, ami simán a John Wick és a Bourne felé kacsingat.

Nem csak azért ugrott be a Wick, mert ezt is egy kaszkadőrségből érkező csávó forgatta, mint azt, hanem több kamerarángatás mellett arra mentek, hogy az akció hihetőnek tűnjön, minden áldozat be lett fejezve pár plusz lövéssel, csak hogy biztosra menjen a főszereplő, és hasonlók. A végső akcióra mondjuk a hihetőséget nem sütném el, de addig a film univerzumán belül sikerült is a célkitűzésüket hozniuk.

A történet persze egyszerű, mondhatnám mihez hasonlít, de igazából egy sima zsánerdarabról van szó, ehhez illő mélységgel. Szerencsére nincs túlbonyolítva, és nem is 3 órás az egész vagy 5 acttal a 3 helyett, csak a főszereplőt felbérelik, hogy mentse ki az egyik drogbáró fiát a másik karmaiból, meg egy lezárt városból. De persze azért nem egyszerű a dolog, és a csapata helyett magára marad a kölökkel, így kell boldogulnia. Közben még a személyes démonai is kínozzák persze.

Igazából az akció miatt tűnhet ki ez a film valójában, és részemről ezt meg is tette. Nyilván hozzá kell tennem, hogy kedvelem a zsánert, szóval könnyebb a “tipikus” egyszerű történeten, na meg a fordulatain túltennem magam, ha közben egy vágatlan hatású vagy 20 perces akciójelenettel nyűgöznek le.

Persze igazából van benne vágás, az egyik elég durván észrevehető, azért nem Children of Men a végeredmény (máig kedvencem az a pár jelenet, na meg a film is), de nem az a tipikus olcsó megoldás, ahol a színész szarik mindenbe, rángatják a kamerát, aztán “majd a vágó megoldja”, látszik a munka, és működik a lendület.

Sőt, ezt a lendület, flow dolgot a film első órájára teljesen elsütném. A flash forwardot feleslegesnek éreztem az első percben, de utána remek beatekkel gördül előre a film, feszes, mint… inkább nem írok hasonlatot. És az első érzelmes pillanatot sem rónám fel neki, kellett a karaktermélyítés, nyilván akciófilmes szinten.

Technikailag nekem csak a végső akció volt problémás, valahogy az már túl darabos volt, nem kötött le annyira, viszont addig remek szórakozás a film. Mondom, nyilván buta, meg akit zavar a nagy túlerőt lenyomó katona klisé (bár itt nem csak a ‘murica-i képes rá), az lehet ne üljön elé. Érdekes amúgy, mert a harcokban véresen hullók aránya egy Swarci filmet is idézhetne a 80-as évekből, de közben a megvalósítás teljesen modern.

Ez lesz Chris Hemsworth boldogulása végre? Ugye az MCU-n kívül mindig bukott a filmjeivel, de itt nem akkora plusz költést kell elérnie, és még szokás szerint jó is a szerepben.

A végére adja magát a kérdés: jöhetnek a Tyler Rake filmek? Részemről igen.

The Art of Self-Defense: mibe csöppentünk

Gondoltam a Vivarium után nem hagyom ki az Jesse Eisenberg és Imogen Poots páros jobb visszhangot kapó filmjét, bár tény, hogy Poots ebben nagyon mellékszereplő. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a Vivarium ellentettjét kaptam élményben, de persze a sci-fi (báár) körítés nélkül.

A történet középpontjában egy béta férfi áll, akit egyik este megtámadnak az utcán miközben hazafelé tart, és durván megverik. A kórházból kikerülve először fegyvervásárláson töri a fejét, de utána inkább beiratkozik karate oktatásra, hiszen a dōjō merev szabályai megnyugtatóbbnak tűnnek számára az azok nélküli világban. Ahogy egyre közelebb kerül a mesteréhez, aki az alfaság felé lökdösi, úgy bomlik szét az új valósága és hitrendszere.

Érdekes volt a Vivarium után nézni közvetlenül, mert az az ötletét felhasználva erősen kezdett, ez viszont elég unalmasan, hogy a felénél bedurvítson, és bekomolyodjon a végkifejletre. Ez sem pörgést jelent, csak véresebb cselekményt, emelkedett téteket. Azért továbbra is kicsit furcsa művészfilmesen, nem átütő erővel azért.

Hogy a tényleges történeten felül miről szól? Azért a toxic masclulinity, vagyis mérgező, túltolt férfiasság témája eléggé durván jelen van benne, nyilván megfűszerezve a szexizmussal. Amolyan lassú, kevésbé stílusos Fight Club, nyilván nem a csavarra értve, itt nem WTF a vége, viszont azért mernek mondani valamit szerencsére, és nem csak azt, hogy a méreg az méreg.

És az előbb említett témához nagyon illik a trauma átélésének feldolgozása is, jó a szinergia a két szál között. A főszereplő ugye olyan akar lenni, mint amiktől retteg, akik bántották, de amikor oda jut, akkor rádöbben erre a körforgásra, és igyekszik valamennyire változtatni rajta. Vajon csak azért be kell tartanunk minden régi szokást, mert régi szokás?

Nem azt mondom, hogy az előző hónapban látott filmek legjobbika, de az érdekes jelzőt mindenképp el tudom sütni rá, még akkor is, ha a (tudatosan) modoros alakítások miatt kicsit idegesítő is néhol ez a dráma.

- A múltba →

Kategória archívum: *******