Borat Subsequent Moviefilm – nagyon 2020

Sacha Baron Cohen megcsinálta. Egy kicsit féltem, hogy átment teljes politikai aktivizmusba, de maximum a teljes hülyeség ellenibe sorolhatjuk. A filmen legfeljebb a vírustagadók tudnak tényleg felháborodni, azon kívül nem tolták túl, vagyis inkább úgy mondanám, hogy megtalálták az egyensúlyt.

Ami meglepő kicsit a Borat folytatásában, hogy ezúttal sokkal összeszedettebb a történet. Van cél, vannak fennakadások, és még a karakterek is fejlődnek rendesen. Sőt, még csavarokat is kapunk. Na nem acélt, hanem a történet érdekesen kanyarodik a vége felé.

Borat ajándékot visz a puncimarkoló bagázsnak, és (rip) Johnny the monkey helyett végül a lányát akarja a politikusoknak adni, hogy Trump jóban legyen az országa vezetőjével, bevegye a hatalmas csávók klubjába. Ebből egyrészt Amerikai déli részeinek figuráinak bemutatása kerekedik, másrészt a teljesen szexista Borat és az ezt elfogadó lánya szépen lassan rájön, hogy nem ennyire egyszerű a világ.

Ezúttal szerintem kicsit visszavett a szatirikus hangból, de nem váltott kioktatóba a film, csak iszonyat őrült dolgokat mutatott Amerikáról. Ellenben mindeközben az emberek jóságát is sikerült kiemelnie, árnyalnia vele a képet.

Sokkal jobban látszik most a forgatókönyv, még ha vannak is Borat 2-ben kandikamerás részek. És tudom hogy készülnek az ilyen interjúk, látni a szerkesztést és az utólagosan felvett dolgokat, viszont igazán csak az ismert neveket húzta le tényekkel a film, míg a kisembereket talán a dalolós részen kívül nem annyira bántotta. Emiatt politikai persze a végeredmény, de közben működik magában is, nem csak egy kampányfilm az egész.

Kicsit meglepett, hogy egy ilyen “random” vígjáték folytatása milyen jól sikerült. Ennek ellenére nem hiszem, hogy ez is legendás lesz. Nem vártuk a hülye trailerek után hónapokig, és nem születtek very nájsz kaliberű idézetek.

human
írta
2020. 10. 23. 21:51
megjelenés
2
hozzászolás


Csak az számít hány followered van – Spree kritika

Imádok pozitívan csalódni, és a Spree-nél nagyon sikerült. Nem korszakos mestermű született, de a közepesnél kicsit jobb tippem fölé érkezett végül.

A történet egy “Uber” taxisról szól, aki elkezdi gyilkolászni az utasait. A filmben Spree-nek hívják a szolgáltatást, nyilván nem is használhatták az Uber trademarkot (látjuk ahhoz milyen pozitívnak kell lenni feléjük), másrészt a Spree másik jelentése is tökéletesen illik a filmre: muri, dáridó. lumpolás. Ez utóbbit csak azért írtam ide, mert az életben nem láttam még mondatban használva, és viccesen hangzik.

A lényeg, hogy az egysoros gyilkolászós téma egy olcsó horrort is fedhetne, ehelyett a közösségi média, és azok használóinak elég nagy kritikája a film. Konkrétan a The Wolf of Wall Streethez hasonlíthatóan néz ki a közönségre a végén. Nyilván nem olyan intoxikáló, mint Scorsese talán legjobb filmje.

A főszereplő valójában egy közösségi médiás hírnévre vágyó srác. Ezer éve van vlogja, de sosem követte igazán senki, mindig csak pár nézője volt, míg egy régi ismerőse, aki folyamat fake dolgokat tol, hatalmas hírnévre tett szert. Nosza, ő is elhatározza, hogy a durva prank videók nyomán csinál egy igazi gyilkolászóst #TheLesson hastaggel. Itt a film gondolom a Logan Paul halott az erdőben és a “it’s 100000% real prank bros” videók következő lépcsőjét mutatja be, hogy hova lehet még durvulni, és ezt miképp eszi meg a közönség majd. Sokan például pranknek hiszik az egészet de igazából nem is érdekli őket, hogy az-e.

Nem elég, hogy a #TheLesson során tényleg öl egy vizespalackba fecskendezett méreggel, hiszen manapság az már unalmas, a nézők küszöbét meg sem üti a dolog. Avagy a gyilkosságokat eszkalálnia kell, elvenni mások követőit. Annyira durva, és olyan igaznak tűnik, ha 10 évet borúsan a jövőbe nézünk. Vagy akár vissza, hogy mi volt 10 éve népszerű a közösségi médiában, és mi most. Tudom, nem szabad teljesen sötéten nézni mindent, de erre emlékeztetnünk kell magunkat a Spree közben. Nyilván nem írom végig a sztorit, csak pár gondolatot bedobtam a nézés mellé, elég sok fordulat van benne.

A megvalósítás viszont remek, szinte Zalán Rithnovszky ugrott be, vagy akár persze bármelyik instalive. Teljesen képernyős stílusú a Spree, mintha valaki tényleg összevágta volna a főszereplő livejait, ott vannak a kommentek is, többnyire egész jól megírva. Még copypasta is volt! Nyilván minden szolgáltató igyekszik jobban moderálni manapság, nem is adták a brandjüket, és talán pont a facebook live hud másolását nem húzták be, pedig ott tényleg volt valami durvaság még tavaly is, viszont az ciki lett volna egy fiatalos filmbe gondolom.

A lényeg, hogy a film teljesen ezt a közösségi médiás kinézetet hozza, és a komédia rész is jól sikerült benne. Tényleg lehet szórakozni rajta, az abszurd helyzeteken, az “egy közülünk” főszereplőn. Ez az érzés pedig fontos a végéhez, amit gondolom félre is lehet érteni, de mégis tényleg kinéz ránk, és nem csak azt mondja, hogy miképp engedhetik ezt az amorális cégek, a könnyű dopaminnal (like, follow) miképp torzítottak sokak világképén, hanem előkerül a mi szerepünk a küszöb egyre lejjebb nyomásában.

Pont ezek miatt is lett jobb a Spree, mint egy sima horror-komédia. Az említett zsánere is működött, de részemről a többi beletett gondolat segítségével jutottam át a midpoint utáni enyhe leülésén. Olyan kár, hogy esélye sem volt nagyközönséghez eljutni, streamingben ki lett égetve, lesz elfelejtve, de talán most páran megnézik.

human
írta
2020. 10. 01. 15:49
megjelenés
5
hozzászolás


Enola Holmes – még a húg is iszonyat okos

A Netflix populáris, vagyis blockbuster filmjei is megtalálják lassan az utat? Idén az Enola Holmes ez már nem is az első, ami viszonylag jól sikerült tőlük. Azt mondjuk csak üzletileg értem, hogy miért lett szerda a premiernap, de ez más téma.

A sorozat Sherlock és Mycroft Holmes húgáról szól, akit az anyjuk nevel vidéken, mint kiderül, eléggé az életre, de nagyon nem a megszokott, társadalom által elvárt módon. Ellenben az öreglány egyik nap szinte nyom nélkül eltűnik, és a testvérek hazaérkezve látják, hogy mi történt a családi házzal, na meg a húguk viselkedésével, amit Mycroft rögtön el is kezdene rendbehozni a lány nevelőotthonba tevésével.

Kitalálható mi jön: a lány elszökik, és az anyja előkerítésébe kezd. Bár látszólag ez a fő rejtély, de valójában egyáltalán nem erről szól a film, hanem amolyan felnövéstörténet szerűen megtalálja a saját útját, és megoldja az első ügyét is, ami egyáltalán nem az anyja előkerítése végül. Emiatt kicsit “franchise indító” is a darab, ahogy a többi Netflix blockbuster, és nem is bánnám, ha ez be is indulna, jönnének a következő ügyek.

A filmet leginkább azzal lehetne jellemezni, hogy ifjúsági kalandfilm, sokszor ugrottak be közben a bajba kerülő tinis filmek, akik megoldanak egy nagyobb ügyet. Még biciklizett is Enola, hogy ezt az érzést erősítse. Ennek megfelelően kell nézni, mittomén, egy Goonies-hoz hasonlítva, nem pedig egy Downey Jr-es Sherlockhoz. És innen nézve jól sikerült.

Egyrészt ízlés kérdése, hogy a folyamatos negyedik falas kinézés kinek mennyire fog tetszeni, de szerintem remekül beránthatja a fiatal nézőket abba az érzésbe, hogy Enolával közösen keverednek ezekbe a bajokba. Plusz nyilván pár poénos pillanatot is hoznak a nézőknek kiszólások. Másrészt pedig kellő tempóban halad előre a film, szinte alig ül le a sok nyom felfedezése közben, amik néha akciójelenetekbe is torkollnak. Itt visszatérnék a zsánerhez, mert a végső leszámolás technikailag borzasztó, aki reális harcokat vár, az csalódni fog.

Bár Millie Bobby Brown a Stranger Thingsben szerintem korrekt volt, ellenben a Godzillában nem annyira, szóval kicsit félve vártam az alakítását, de ebbe a sztoriba simán elment, amit szállított. És Henry Cavill ha nem is remekelt, de volt pár vicces pillanata neki is.

Összességében elég sokat vigyorogtam közben, ez egyáltalán nem csak a világjárvány miatti újfilm vákumban értékelődött feljebb.

(Ui: Helena Bonham Carter vajon hány napot volt a forgatáson, kettőt?)

human
írta
2020. 09. 24. 17:06
megjelenés
14
hozzászolás


Tenet + 0202

Ez olyan volt a filmek között, mint a Westworld 2. évadja sorozatos fronton, minden csak a mechanikáról, a technikáról szólt, hogy összeálljon a puzzle a végére. Reméljük Christopher Nolan jobb irányba megy majd innen, az egyik legrosszabb filmjétől, mint az a sorozat tette a 2. évadja után.

A film felénél, amikor belemennek az idő variálásának magyarázatába, akkor az egyik karakter feltette a kérdést: fáj már a feje? Nem azt mondom, hogy tényleg fájt, de teljesen jogos kérdés volt a néző felé is. Nem volt senki, akihez érzelmileg kapcsolódhattunk volna, csak próbáltuk összerakni a puzzlet. Pedig korábban még olyat is emlegettek a karakterek, hogy ne próbálja erőlködve megérteni a főszereplő a dolgokat, inkább csak érezze. Ott még lehetett reménykedni, hogy lesz mit, de nem alakult így.

A történetről tényleg nem akarok sok mindent ellőni, mivel konkrétan az a film lényege. Bár van üzenet, de tényleg az számít mi és hogy, na meg milyen sorrendben következik be. A lényeg, hogy vannak dolgok, amik a mi időnkben visszafelé játszódnak, miközben mi előrefelé megyünk. Hidegháború zajlik, és meg kell akadályozni a világvégét. A főszereplő ügynök mindenképp ezen dolgozik.

Az érzelmi kapocs pedig a gyönyörű Elizabeth Debicki lenne, aki mindenki fölé magasodik, és amúgy egy bántalmazó kapcsolatban van, meg szereti a fiát. Na őt szervezi be A Főszereplő (tényleg többször emlegetik, hogy “te vagy a protagonista”), és valamiért a nő sorsért felelősnek kezdi érezni magát. Mindezt szex nélkül, nem James Bond filmet nézünk, na.

Most pedig jöjjön a váratlan De? Tökéletesen megértek mindenkit, akinek nem tetszik a film, tudom sokan állítják, hogy “csak a látványért is megyek”, de valójában jobbnak azokat a műveket érzik, amikben érzelmek is vannak azért, és most ez alatt nem giccset értek. Viszont engem technikailag lenyűgözött a Tenet. Nem olyan volt, mint az Inception, hogy érdekelt a karakterek sorsa, viszont iszonyat ki volt találva. (Vagy legalábbis így érződött.)

Azt mondjuk nem értem, hogy a Dunkirk, kimondom, részemről Nolan egyik legjobb filmje után miért gondolta, hogy a még bonyolultabb irányba kell menni, és még így is iszonyat leegyszerűsítettek mindent a sztoriban, de közben meg technikailag dicséretes amit művelt. Nem érdekel mi történik a háború ügynökeivel benne, bár talán nyakatekerten rá lehet fogni, hogy ez direkt van, viszont minden fordulatot kíváncsian fogadtam. Arról nem is beszélve, hogy a trükkök és a látvány nekem odabaszott, főleg, hogy sok mindent terepen oldottak meg, nem CGI súlytalanul. Bár Nolan-szokás szerint a végső akció nem annyira működött, de a repülőgépes igen, és a film elejét is remek volt látni. Meg a mindfuck némelyik pillanata is ütött, például az a kihallgatás és ami utána volt.

Nem is tudom mivel zárjam, talán azzal, hogy a végén a Casablanca idézés végképp aláhúzta ezt a háborús kémes thrillert, és az az érzelmi beat szerintem működött is, mivel Robert Pattinson szinte ellopta a filmet a laza karizmájával. És igazából erre a Protagonista szerepre részemről John David Washington is jónak tűnt.

Viszont mindezek után tényleg nehéz az mellett elmenni, hogy a Tenet nehéz helyzetben van így 2020 (0202) közepén túl. Biztos vagyok benne, hogy egy sima nyáron, a sok gagyi blockbuster kontextusában teljesen máshogy csapódott volna le az élmény, friss levegő lett volna a félig megírt semmit sem próbáló dömpingben. Ehelyett sok várakozás, folyamatosan eltolt dátum után ülhettünk be rá, talán maszkban, miközben a “mozi megmentője” feladatot is el kellene látnia, hiszen ez az első Hollywoodi blockbuster, amit így fél év szünet után vetítésre küldtek.

Kockáztassátok a megnézését a világjárvány közepén, üljetek miatta vagy 3 órát munkaidőn túl egy légkondis teremben több emberrel? Fogalmam sincs. Mindenki döntse el magának, amíg a kormány nem dönt a jelenlegi számok alapján helyette. Viszont az említett körülmények mindenképp csökkentik a moziélményt. Vagy épp növelik, mert a régi normalitást idézi, hogy Nolan művön ülünk egy sötét teremben.

human
írta
2020. 08. 27. 15:04
megjelenés
106
hozzászolás


The Wall (2017)

Mi a fene lehet izgalmas abban, hogy egy mesterlövész elől valami fal mögött lapul a főszereplő sebesült katona? Nyilván a nagy izgalom csak pár percig él, viszont azon kívül is simán leköti a figyelmet ez a háborús thriller. Vagy a kamadráma jobban illik rá? Összesen 3 szereplője van.

A lényeg, hogy leginkább valamiért a Buriedhez tudnám hasonlítani, akinek az tetszett az ne hagyja ki.

A történet tényleg ennyi, egy amerikai felderítő duó kivizsgál egy vérengzést az iraki háború vége felé. Messziről csak hullákat látnak a helyszínen, akikkel egy hihetetlenül pontos mesterlövész végzett. Amikor elindulnak közelebbről kivizsgálni a helyzetet, akkor rájuk is elkezd lőni. Egyikőjük sebesülten a semmi közepén ragad, a másik hasonló állapotban pedig egy omladozó fal mögött.

Ekkor még csak 10 percnél járunk! Mivel töltik ki a játékidőt? Szerintem a teljes képhez ezt el kell árulnom, elég korai fordulat: az ellenséges mesterlövész rádión elkezd csevegni a fal mögötti katonával. Beszélgetnek a háborúról, arról, hogy sok minden csak nézőpont kérdése.

Egyértelműen a háborúk, a tökös, demokráciaterjesztő Amerika cselekedetei tisztaságának megkérdőjelezéséről van szó, de a rádióbeszélgetés mégsem fullad hegyi beszédbe (kivéve a végső nagy szimbolikát), egyrészt mert kevés dolgot rágnak szájba benne “dis bad”, másrészt mert közben ügyesen adagolják a feszültséget más fordulatokkal is.

Érdekes helyzet írási és rendezési szempontból is, meg sem lepődtem, hogy a hullámzó minőséget szállító Doug Liman (The Bourne Identity, Jumper, Edge of Tomorrow) elbírt vele. És itt ki kéne emelnem még azt is, hogy John Cena utálók ne féljenek, ő alig van benne, az igazi főszereplő Aaron Taylor-Johnson, aki viszont elbír a szereppel.

Az is nagyon tetszett, hogy nincs túlhúzva, a tényleges film 85 perc nagyjából. Ennyi volt benne, viszont addig végig lekötött simán, de azért szerintem a posztból is kitűnik, hogy nem váltotta meg a világot a The Wall. Az is árulkodó, hogy a film 3 éves és már szinte senki nem emlékszik rá.

human
írta
2020. 06. 05. 14:51
megjelenés
7
hozzászolás


Extraction – megtalálja a blockbuster franchiset a Netflix?

Az utóbbi évek nagy költségvetésű Netflix-“blockbustereket” elnézve a streaming szolgáltató egyértelműen keresi azt a filmsorozatot, amivel a látványfilmek rajongói vissza-vissza térnek hozzájuk mindig, és persze újak is előfizetnek. A Bright simán folytatható, a 6 Undeground csapata újra mehetne, de még a Triple Frontier is könnyedén jöhetne egy második résszel.

A recept mindig hasonló, ismert sztár, mint a moziban, és a nagyobb költés miatt nem “tévés” véres akciók, lendület. Sőt, egy kicsit a piaci résre is mennek, például a Triple Frontier olyasmi, amilyen felnőttes komoly akciófilmet nem sokan gyártanak. Nyilván a 6 Undergroundhoz mennek azért hasonlók nagy vásznon. És el is jutottam a Chris Hemsworth főszereplésével készült Extractionhöz, ami simán a John Wick és a Bourne felé kacsingat.

Nem csak azért ugrott be a Wick, mert ezt is egy kaszkadőrségből érkező csávó forgatta, mint azt, hanem több kamerarángatás mellett arra mentek, hogy az akció hihetőnek tűnjön, minden áldozat be lett fejezve pár plusz lövéssel, csak hogy biztosra menjen a főszereplő, és hasonlók. A végső akcióra mondjuk a hihetőséget nem sütném el, de addig a film univerzumán belül sikerült is a célkitűzésüket hozniuk.

A történet persze egyszerű, mondhatnám mihez hasonlít, de igazából egy sima zsánerdarabról van szó, ehhez illő mélységgel. Szerencsére nincs túlbonyolítva, és nem is 3 órás az egész vagy 5 acttal a 3 helyett, csak a főszereplőt felbérelik, hogy mentse ki az egyik drogbáró fiát a másik karmaiból, meg egy lezárt városból. De persze azért nem egyszerű a dolog, és a csapata helyett magára marad a kölökkel, így kell boldogulnia. Közben még a személyes démonai is kínozzák persze.

Igazából az akció miatt tűnhet ki ez a film valójában, és részemről ezt meg is tette. Nyilván hozzá kell tennem, hogy kedvelem a zsánert, szóval könnyebb a “tipikus” egyszerű történeten, na meg a fordulatain túltennem magam, ha közben egy vágatlan hatású vagy 20 perces akciójelenettel nyűgöznek le.

Persze igazából van benne vágás, az egyik elég durván észrevehető, azért nem Children of Men a végeredmény (máig kedvencem az a pár jelenet, na meg a film is), de nem az a tipikus olcsó megoldás, ahol a színész szarik mindenbe, rángatják a kamerát, aztán “majd a vágó megoldja”, látszik a munka, és működik a lendület.

Sőt, ezt a lendület, flow dolgot a film első órájára teljesen elsütném. A flash forwardot feleslegesnek éreztem az első percben, de utána remek beatekkel gördül előre a film, feszes, mint… inkább nem írok hasonlatot. És az első érzelmes pillanatot sem rónám fel neki, kellett a karaktermélyítés, nyilván akciófilmes szinten.

Technikailag nekem csak a végső akció volt problémás, valahogy az már túl darabos volt, nem kötött le annyira, viszont addig remek szórakozás a film. Mondom, nyilván buta, meg akit zavar a nagy túlerőt lenyomó katona klisé (bár itt nem csak a ‘murica-i képes rá), az lehet ne üljön elé. Érdekes amúgy, mert a harcokban véresen hullók aránya egy Swarci filmet is idézhetne a 80-as évekből, de közben a megvalósítás teljesen modern.

Ez lesz Chris Hemsworth boldogulása végre? Ugye az MCU-n kívül mindig bukott a filmjeivel, de itt nem akkora plusz költést kell elérnie, és még szokás szerint jó is a szerepben.

A végére adja magát a kérdés: jöhetnek a Tyler Rake filmek? Részemről igen.

human
írta
2020. 04. 24. 21:09
megjelenés
35
hozzászolás


The Art of Self-Defense: mibe csöppentünk

Gondoltam a Vivarium után nem hagyom ki az Jesse Eisenberg és Imogen Poots páros jobb visszhangot kapó filmjét, bár tény, hogy Poots ebben nagyon mellékszereplő. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a Vivarium ellentettjét kaptam élményben, de persze a sci-fi (báár) körítés nélkül.

A történet középpontjában egy béta férfi áll, akit egyik este megtámadnak az utcán miközben hazafelé tart, és durván megverik. A kórházból kikerülve először fegyvervásárláson töri a fejét, de utána inkább beiratkozik karate oktatásra, hiszen a dōjō merev szabályai megnyugtatóbbnak tűnnek számára az azok nélküli világban. Ahogy egyre közelebb kerül a mesteréhez, aki az alfaság felé lökdösi, úgy bomlik szét az új valósága és hitrendszere.

Érdekes volt a Vivarium után nézni közvetlenül, mert az az ötletét felhasználva erősen kezdett, ez viszont elég unalmasan, hogy a felénél bedurvítson, és bekomolyodjon a végkifejletre. Ez sem pörgést jelent, csak véresebb cselekményt, emelkedett téteket. Azért továbbra is kicsit furcsa művészfilmesen, nem átütő erővel azért.

Hogy a tényleges történeten felül miről szól? Azért a toxic masclulinity, vagyis mérgező, túltolt férfiasság témája eléggé durván jelen van benne, nyilván megfűszerezve a szexizmussal. Amolyan lassú, kevésbé stílusos Fight Club, nyilván nem a csavarra értve, itt nem WTF a vége, viszont azért mernek mondani valamit szerencsére, és nem csak azt, hogy a méreg az méreg.

És az előbb említett témához nagyon illik a trauma átélésének feldolgozása is, jó a szinergia a két szál között. A főszereplő ugye olyan akar lenni, mint amiktől retteg, akik bántották, de amikor oda jut, akkor rádöbben erre a körforgásra, és igyekszik valamennyire változtatni rajta. Vajon csak azért be kell tartanunk minden régi szokást, mert régi szokás?

Nem azt mondom, hogy az előző hónapban látott filmek legjobbika, de az érdekes jelzőt mindenképp el tudom sütni rá, még akkor is, ha a (tudatosan) modoros alakítások miatt kicsit idegesítő is néhol ez a dráma.

human
írta
2020. 04. 01. 16:41
megjelenés
1
hozzászolás


The Way Back – Ben Affleck minden módon visszatér

Érdekes ennek a filmnek az időzítése. Mármint Ben Affleck nyilvánosba tett magánéletét lehet nem mindenki követi, de alkoholizmus és válás jellemezte az utóbbi éveit. Azóta persze összejött Ana De Armas-szal. Ez most azt keresi ennél a filmkritikaszerűségnél, hogy a Way Back alkoholista főszereplőjében nagyon nehéz eltűnni Ben Afflecknek. Kicsit a színészt látjuk a bocsánatkérésben, nem a karaktert, a saját visszatéréséről szól, nem teljesen az itteni történetről.

A konkrét történetre térve: egy középiskolában kosaras sztár otthagyta azt a karriert, és inkább reggelire sört iszik, estére sört és rövidet, közben pedig építkezéseken dolgozik. Ebből mozdítja ki, hogy a volt iskolája felkéri edzőnek. A suli csapata rég nem jutott semmiféle komoly helyzetbe a sportban.

Mindebből következik, hogy klasszikus sportfilmes alapokkal indít a film. Egy szedett-vedett csapatból a morgós edző elkezd valami gyémántot csiszolni. Viszont Gavin O’Connor (Warrior, The Accountant) keze alatt nem meglepő módon valami más kezd kibontakozni.

Elég nyilvánvaló, hogy a csapat összerántása csak háttér a tényleges témához, a főszereplő drámájához, aminél szépen lassan elkezd kiderül minden, többek között az is, hogy mi törte össze ennyire az életét, miért tart ezerrel a mélypont felé még akkor is, amikor látszólag javulnak a mindennapjai.

A film gyönyörűen bemutatja, hogy a pótcselekvés nem elég az igazi traumák feldolgozásánál. Érdekes a kombó amúgy, mert az első órában remek a sportfilmes alap, nem elnagyolt, minden előrelépés megérdemeltnek tűnik, nincsenek kiskapuk benne. Innen viszont másfelé fordul a kamera és a történet, ami kicsit nagy falat az addig látottakhoz képest. Kevésbé megalapozott, túl sok, vagyis elnagyolt hatású.

Ismétlem, remek a film, végig lekötött, és tudom igazságtalan azt mondani, hogy nem lesz új alapkő, hiszen nem kell mindennek annak lenni, mégis, egy Warrior az összes kliséjével együtt is sokkal nyersebben ért el a végéhez, és nem magarázott mindent, inkább mutatta (plusz The National szólt!).

Vagyis ezzel el is kaptam a fő problémám vele: nem ütött a vége. Mármint értem, hogy teljesen realista volt, ez volt a cél, szóval valójában elérte amit kitűzött, és még jó is, hogy a kemény munkát állítja szembe a katartikus “egy pillanat” feloldással szemben, mégsem működik igazán filmként az az utolsó 20 perc, mert előtte kicsit mást árultak, méghozzá sokkal jobban.

human
írta
2020. 03. 26. 16:11
megjelenés
5
hozzászolás


Onward: a Pixar új utakon?

Ugye végre nem a folytatásokra koncentrál majd a stúdió, bár azért azok mellett is becsúszott valahogy a remek Coco, hanem tényleg új történetekre. A sok alapítótag távozása után Pete Docter vette át végül a Pixar vezetését, és az Onward az első, ami ebben a környezetben készült a stúdiónál. Nagy következtetéseket még nem vonhatunk le ebből, hiszen idén kapjuk a Soult is, ami érzelmesebb koncepciónak tűnik.

Oda akartam kikanyarodni, hogy az Onward baromi jó, csak nem azt a Pixart érzem mögötte, mint a Wall-E-nél, vagy akárcsak a Coco-nál. Bár erről a témája is tehet, ahhoz pont az itteni kalandfilmes megvalósítás illett, ami a régi gyerekfilmeket idézte kicsit, már persze a D&D mellett.

Úgy tudnám összefoglalni a “problémám”, hogy olyan az Onward, mint egy jobb modern Disney 3d mese, egy Wreck It Ralph, egy Tangled. Ezzel nyilván nincs igazi baj, hiszen ezek is kiválóak, csak nincs meg az az igazi plusz. Pedig a végére minden érzelmi húrt behangoltak, igyekeztek, és megható volt, ezt egy pillanatra sem vitatnám.

A történethez azt kell tudni, hogy egy olyan világban játszódik, ahol régen a varázslat volt az úr. Aztán jött a technológia, a világítás, és a többi, ami mindent megváltoztatott. Azért elfek, meg kentaurok, meg hasonlók élnek továbbra is, csak feladták a mágiát.

A konkrét történet egy testvérpár körül bonyolódik, akik a fiatalabb 16. születésnapjára a régebben elhunyt apjuktól kapnak ajándékot: egy pálcát, és egy varázslatot, ami 24 órára visszahozza az öreget. Sajnos amikor elsütik, akkor csak félig sikerül vágyuk, csak az apjuk lába jelenik meg, és a varázslat befejezéséhez muszáj szerezniük egy mágikus követ. Na ez történik, mármint a két fiú és a láb egy kalandos quest-re megy, ha már varázslat, meg szerepjáték, meg kincskeresés.

Ebből a szempontból remek a film. A testvérpár természetesen mindenféle nehézségbe ütközik a kő előkerítése során, és nyilván előbukkannak a nézeteltéréseik is, hogy a végére tanuljanak valamit. Igazi kalandfilm, ami pörög ezerrel, konkrétan meglepett, hogy mindjárt vége, pedig nemrég volt a midpoint nagy változása. Sőt,

És mivel nem voltunk igazán mozira kényszerítve, ahova a Pixar filmeket szinte mindig csak szinkronnal hozzák, így azt kell mondanom, hogy Tom Holland és Chris Pratt hangcastingja remeknek bizonyult, nagyon illettek a karakterekhez. Az adok-kapok is viccesen ment közöttük, rengeteget lehetett mosolyogni rajta, na és az érzelmes pillanatokkal is elbírtak nyilván.

A lényeg, hogy nagyon szórakoztató, működik benne az érzelmi rész is (nem is pont az amúgy, amit elsőre sugall a film, szóval jól kanyarították), de olyan láttam, oké, valószínűleg nem fog úgy eszembe jutni, mint az Up első 20 perce, vagy a Wall-E. Bár az is tény, hogy egy Cars szintet simán villant.

human
írta
2020. 03. 24. 15:48
megjelenés
7
hozzászolás


Just Mercy: ilyen egy oscar bait?

Egyáltalán nem húzom rá az oscar bait jelzőt minden filmre, ami komoly témához nyúl, a Moonlight egyáltalán nem érdemelné meg, inkább csak van egy tipikus dráma és megvalósítás, amiből süt, hogy az aranyszobor motiválta, fontoskodnak velük. Persze lehet csak komolyat akartak mondani a Just Mercy készítői, de rossz módon tették.

Vagyis nem teljesen negatívan értem az Oscar Bait dolgot, hiszen ezek iszonyat kompetens drámák általában, és ha az ember olyan hangulatban ül le, akkor jó fog szórakozni. Velem is ez történt, csak az igazi erő hiányzott belőle, ami után tényleg elgondolkoznak az emberek.

A történet Alabamában játszódik a 80-as évek végén, amikor egy frissen végzett ügyvéd elhatározza, hogy segít a halálsoron levő elítélteknek, akik közül majdnem 10% ártatlanul van ott, főleg egy olyan államban, ahol automatikusan a feketék felelősek mindenért, és őket iszonyat könnyen elítéli mindenki.

Az egyik ügyfele is így járt, látszik, hogy a város igazságot akart szolgáltatni minden áron, és pár gyanús szemtanú vallomás alapján ítélték el Johnny D.-t. A főszereplő pedig mindent megtesz, hogy kihozza a halálsorról, amit a helyiek sem néznek vidáman. A lényeg mindenképp az lenne, hogy az igazságszolgáltatás előtt mindenki legyen egyenlő.

A film teljesen kiszámított végig. Megtörtént eseményen alapul, de nyilván olyat kerestek, ami betartja a történetmesélés szabályait. Az élet írja legjobb sztorikat, ha ügyesen választunk. Minden fordulat és nehézség előre ismert, de komolyan, ezért is mondom, hogy az oscar bait formula egyik éllovasa a Just Mercy.

Nem segít rajta az sem, hogy Jaime Foxx alakítása szinte a végéig sehol nincs. Persze aztán villant egyet, és érthetővé válik a castingja. A főszereplő amúgy Michael B. Jordan, aki igyekszik, de a sablonok között csak tőle is egy hasonlóan kiszámítható végeredményt kapunk.

A végén persze nem csak a rasszizmus ellen beszél a film, hanem azért a halálbüntetésről is van véleménye, hiszen ha tényleg ennyi ártatlan van ott, akkor biztos, hogy már olyat is megölt az igazságszolgáltatás, aki nem tett semmit. Megéri ezt az árat?

human
írta
2020. 03. 18. 16:42
megjelenés
1
hozzászolás


Richard Jewell

Nehéz Clint Eastwood rendezéseiről beszélni? Mindegyikben van valami jó, komolyan végignézetik magukat, a Mule is ugye tavalyelőtt, de valami hiányzik az igazi magassághoz.

A Richard Jewell egy megtörtént eseményt dolgoz fel, amikor is egy magát belül rendőrnek képzelő biztonsági őr megmentett egy rakat embert a Centennial Olympic Parkban történt robbantáskor. Elsőre túlbuzgónak hitték a rendőrök egy gyanús táskán való pattogásával, de aztán kiderült, hogy igaza van.

Másnap egész Amerika hősként ünnepelte, egészen addig, amíg a média bele nem szólt a dolgokba azzal, hogy az FBI vizsgálja a hős biztonsági őrt. És innentől indul be a film, legalábbis kerül elő az, amiről beszélni akar.

És mondom, minden megvan egy kiváló filmhez, de valahogy mégsem sikerül az igazi magasság. Egyrészt ott van a kisember végre magára találása történetszál. Richard folyamatosan békés az FBI-jal, de szépen lassan kiderül, hogy a nyugodt felszín alatt más is lakozik.

Közben pedig Eastwood a képünkbe nyomja a média felelőssége kérdést is. Avagy Jewell szálán ott a történet amire rákapcsolódhat a néző, és közben szépen elültetik a fejébe a 24/7 és gyors hírek világának hátulütőit, ahol nem minden tény ismeretében ráugrik a média a kisemberre, és pokollá teszik az életét egy időre. Talán nem kéne mindent felfújni a szenzációért?

Részemről innen veszélyes is kicsit a film: mert nyíltan kimondatja az újságíróval, hogy neki a tények számítanak (és az FBI tényleg őt is gyanúsította) , amire Jewell ügyvédjének az a válasza, hogy “hát az igazság?”. És persze, hibázott a média, de közben meg ez a tökéletes kiskapu a manapság is dívó “ez a személyes igazságom” téveszmékre. Közben pedig sokkal inkább tényleg a média felelőssége lenne a kérdés, a több tény feltárása (amire ráébred Olivia Wilde karaktere például a vége felé).

Viszont másrészről meg rohadt érdekes, hogy mennyire sok komoly kritika (újságíró) foglalkozott azzal, hogy a film elvileg rosszul ábrázolja az újságírónőt, olyannak, aki lefekszik emberekkel a sztoriért, és helyreigazítást követeltek. Közben Richard Jewell nem tudom mennyit kapott azért ami történt vele, de ami még durvább, hogy ez nem mellesleg el is temette egy kicsit a filmet. Mondjuk valaki beleolvasott, hogy érdemes-e moziba mennie rá, erre mindenhol abba futott, hogy elvileg ekkora hiba van a filmben.

Olyan tipikusan nézős dráma, jól elvoltam vele, de ha 5 év múlva bármire emlékszünk majd belőle, az meg fog lepni.

human
írta
2020. 02. 24. 03:00
megjelenés
19
hozzászolás


The Gentlemen

A film elején, talán az első vagy a második számként felhangzik a That’s Entertainment, és a film után nekem is ez volt az első gondolatom. Nem hiszem erről sem, hogy hatalmas klasszikus lesz, viszont moziban talán a Gentlemenen szórakoztam a legjobban mostanában.

A film ugye Guy Ritchie (A Ravasz az Agy és két füstölgő puskacső, Blöff) visszatérése a gengszterfilmekhez. Letudta a hatalmas hollywoodi produkciókat, kiégett a King Arthur és Aladdin készítése közben.

Elég meghallgatni az interjúkat Ritchie-vel például a King Arthur körül, még talán ki is mondja, hogy neki az nem tetszik a legjobban, hogy vagy 2 éve fejezte be a filmet, de iszonyat sok utómunka után csak most kerül mozikba, szóval nem is kreatív differences dolgokról van szó, csak a hatalmas produkciókról. Legalábbis részben, az említett filmeket összehasonlítva a The Gentlemennel, vagy akár csak a szintén Ritchie által rendezett Sherlockokkal, azért látszik, hogy néhol letörték a stílusát a Guynak.

A konkrét műre rátérve: a történet egy visszavonuló angliai fűtermesztőről és terjesztőről szól, aki el akarja adni a hálózatát. Attól nagy szó a dolog, mert Angliában nehéz termeszteni, olyan sok ember van olyan kis földrészen, hogy valaki úgyis kiszagolja. Meg nincs is igazi privát területe senkinek, mert a hatalmas birtokára is nyugodtan bemehetnek kirándulók. Nem lövöm le, hogy miképp csinálja “főhősünk” a dolgot, de enyhe kiszólás lesz belőle a lordoknak meg nemeseknek meg ilyesmi.

A lényeg, hogy van vevő az üzletre, viszont a visszavonulási szándék bizony gyengeséget is sugall a bűndzsungelben, amit kiszagol egy vetélytárs is. Meg az egyik bulvárlap is rászáll a főszereplőre. És akkor most nem sorolom fel az összes nehézséget, ami tipikus csavaros Guy Ritchie stílusban halmozódik folyamat, hogy a végén összeérjen teljesen.

Igazság szerint a történet szerintem kicsit túl van csavarva, mármint enyhe erőlködés érezhető rajta, hogy elég bonyolult legyen, megfeleljen a rendező felé támasztott elvárásoknak. Viszont és de, a The Gentlemen megvalósítása parádés. Ugye a szokásos történetmesélési kidolgozással lendül előre a cselekmény, szóval aki azért odavolt a rendező korai műveiben, az tényleg nem csalódik. Leginkább a szereplőgárda miatt.

Az egészet Hugh Grant és Charlie Hunnam párosa röffenti be, és előbbi iszonyat élvezhette a szerepét, neki nem is kellett sokat a forgatáson lenni, így konkrétan lubickol benne. Hunnam pedig ismét bizonyítja az elméletem, hogy ha jól castingolják, akkor iszonyat jó a filmben. A Lost City of Z kicsit mellément, de itt iszonyat szórakoztató tud lenni az úriemberes viselkedésével. De persze mindenki kedvenc Matthew McConaughey-je is remek a visszavonulóként. Az igazi sztár viszont Colin Farrell! Minden jelenete arany.

Tényleg ez mondható el a filmről, hogy a csavaros történet néha kicsit erőltetett, de mindent ellensúlyoznak a színészek és a poénok. A The Gentlemen az a film, ahol a jó jelenetek elégnek bizonyulnak minden akadozás, vagy a végső tétemelés bénasága ellenére is. Egyszerűen szórakoztató az egyveleg. Nyilván a Blöffhöz nem tud felnőni, talán a Ravaszhoz sem, viszont annyira nem tipikus, hogy elég jó moziélmény a végeredmény.

human
írta
2020. 02. 04. 18:30
megjelenés
16
hozzászolás


- A múltba →


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.