Deadpool 2: Hi, Yukio!

A hatalmas bevétele ellenére is viszonylag megosztó volt a Deadpool első része. Leginkább azért, mert nem is annyira szuperhős film volt, hanem inkább vígjáték. A humor ugye még az átlagnál is szubjektívabb dolog, szóval teljesen érthető a nézői fogadtatás. Viszont ez sajnos egy elég komor előjelet is tett a Deadpool 2 elé, hiszen a vígjáték folytatások egyáltalán nem szoktak felnőni az első részükhöz. Az átütő poénok addigra már mindennapos érzetűek, nem újak. És ez a Deadpool 2-re is igaz.

Akció-szuperhősös mókaként még az első rész eredettörténet voltánál is rosszabb. Konkrétan a cselekmény nagyjából a felére kezd beindulni, onnantól pörgősebb. Előtte csak nagyjából sakk-szerűen mozgatják a darabokat, hogy valami értelmessé álljon össze a cselekmény. Emiatt a karaktermotivációk teljesen furcsák, meg erőltetettek.

Plusz nekem az is érdekes, hogy a John Wickért felelős duó milyen akciófilmeket és jeleneteket csinált Reeves vérengzése óta. Először azt hittem, hogy csak az egyikőjük ért jobban a szakmájához, de basszus, a Deadpool 2-t rendező David Leitch tavaly az Atomic Blonde-ot tette az asztalra. Abban hiába volt hiányos a történet, Theron iszonyat keményen odacsapott néha. Pont ezért is meglepő, hogy a most tárgyalt filmben mennyire semmilyen volt némelyik akció. Talán a nagyobb CGI nem megy Leitch-nek? Az eddigiek alapján úgy tűnik.

Viszont.

Viszont kurvajól szórakoztam, ha vígjátékként nézek erre is. Az első órán átrángatott a rengeteg utalás, meg egysoros, meg cameo. Konkrétan van egy olyan még az eleje felé, hogy a moziból kifelé az emberek azt felidézve újra röhögtek. És ez a Deadpool 2 erénye, kicsit olyanok, mint Reynolds maga: rengeteg mindent dobnak fel, így még ha a fele hatástalannak bizonyul, akkor is ott van a maradék. Ha más nem is, idézhető dolgokkal tele van a film.

Főleg, hogy itt nem lőtték el az összes jó poént az előzetesekben, hiszen a sok rögtönzés (tipikus vígjátékhagyomány manapság) miatt konkrétan olyasmik voltak a trailerekben, amik a filmben el sem hangzanak, hanem helyettük egy másik poén van azokban a jelenetekben. Arról nem is beszélve, hogy a nagyjából sejthető történetből is elég sok mindent rejtegettek. Itt bizony nem mutatták meg “Doomsday”-t előre, sőőőt.

Azt is el kell ismernem, hogy az X-Force bevetése után, ha minden előtte levő írói döntést elfogadunk a filmnek, működni is kezd a cselekmény. Onnantól már nem csak a poénok ütnek, de néha még az akció is. Domino pedig hiába nem olyan, mint a képregényben, akit a filmben végül kaptunk, az elég szórakoztató figura lett. A tüzes kezű ~~Ricky~~ Russell pedig üt.

Két dolgot lehet leszűrni a fentiekből: akinek nem tetszett az első rész, az ne kínozza magát, nem lett más. Ezen kívül azt, hogy mint film nem tudnám éltetni ezt a folytatást, a történet talán még gyengébb is volt, mint 2 éve, bár a Cable körüli írói döntéseket azért dicsérni is lehet, ennek ellenére nem nevettem, hanem röhögtem rajta sokszor. Ja és a végén a plusz jeleneteket MINDENKÉPP várjátok meg.

Bye, Yukio!

Logan Lucky

Ha jól emlékszem, akkor Steven Soderbergh azért tért kicsit vissza a filmezéshez a baromi jó sorozatától, mert amikor olvasta a Logan Lucky forgatókönyvét, akkor megfogta, ez mennyire az Ocean’s Eleven ellentéte, hiába szól ez is egy képtelen rablásról. De ha ez nincs is így, én akkor is ebben fogok hinni, hiszen az általa rendezett Ocean’s Eleven az egyik legstílusosabb laza film, míg ez minden csillogást mellőz. És pont ettől jó.

A történet ahogy már a bevezetőben is említettem, egy rablásról szól. Pár “falusi paraszt” elhatározza, hogy kipakolja a közeli versenypálya széfjét. A probléma, hogy ők egy átlagos hétvégére gondoltak munkaügyileg, de mivel a lehetőség csak bizonyos ideig van nyitva, így végül a legnagyobb Nascar verseny közben kell majd véghezvinniük a bravúrt.

A Logan Lucky felépítése innentől tipikus rablósfilmes. A munkához szükség van egy széftörőre, aki ragaszkodik további segítőkhöz. Aztán kezdődhet a részletek kidolgozása, és maga a rablás, persze sok csavarral. És néhol poénnal. Hiába nem cool a Logan Lucky, hiszen pont a nem túl fényes karaktereit használja tökéletesen a humorhoz. Lehet, hogy párszor kiestem a ritmusból a nézése közben, viszont olyan mosolygós jelenetekkel van tele, amik többsége magában is tetszett sokszor.

Plusz a Daniel Craig által alakított Joe Bang nevű bankrabló ellopja a showt.

Ha jobban belegondolok, akkor a humor mellé mindenképp kellett az is, hogy az film érzelmi központja megingathatatlan. Lehet, hogy nem tökéletesek a szereplői, de végig együtt lehet érezni velük. A többségük csak a helyzetének rabja, és pont az átlagembersége miatt kedvelhető igazán.

Brawl in Cell Block 99

Bevallom kicsit nehezen szántam rá magam erre a filmre, mert idén már kaptunk Shot Callert, ami rohadt jó börtönös film volt, így valahol belül nem hittem, hogy még egyet sikerül összehozniuk a témában. Nyilván láttam, hogy kritikailag elég jó ennek is a fogadtatása, sőt, a főszereplő Vince Vaughn-t is éltetik jó páran. Hát nem kellett volna várnom vele, mert ez üt, csak máshogy, mint gondoltam.

Maga a történet amúgy még bőven a valóság talaján jár. A főszereplő csávót kirúgják a munkahelyéről, a csaja csalja, és úgy dönt, hogy ideje mindent rendbe tenni, és ehhez pénz is kelleni fog, szóval elmegy drogdílernek. Amihez rohadtul ért. A gazdagsággal és a megbocsátással helyrerázódik a kapcsolata, és minden szép, amíg az egyik munka közben gondja nem adódik a rendőrséggel.

Próbálom itt röviden összefoglalni, és nevetségesen hangzik ez az egész megcsalás dolog, de valójában a film nagyon nyugisan alapoz mindent, így hihető szinten marad a történet még itt. Nem a pénz volt a fő gond a kapcsolattal, szóval máson is dolgoznak, és ez mind kell ahhoz, hogy a főszereplőt megértsük, és elfogadjuk amit később tesz.

Na most még csak ott tartunk, hogy a börtön felé kanyarodik a történet, és betartva a legszebb filmes hagyományokat, egyre több képtelenség jelenik meg a látottakban, hogy idővel átmenjen egy régimódi, eszméletlenül brutális akciófilmmé. Vagyis grindhouse filmmé. Szóval a bíróságon és az első börtönben még szinte realista a történet, persze már addig is vannak túlzások, mint a pusztakezes szétverése egy kocsinak, utána pedig… hát érdemes megnézni, már csak a kivitelezése miatt is, mert a sok verekedés és vérengzés során nem a CGI volt az igazi segítsége a rendezőnek, így bizony zsigeri néha a hatása.

A Brawl in Cell Block 99 címből kitalálható, hogy mi felé tart a történet, de már az is rohadt érdekes, ahogy oda keveredik a főszereplő lassanként, jó pár áldozaton áttaposva, egyre jobban kihúzva alólunk a szilárd talajt, hogy Vince Vaughn a végén egy Frankenstein által teremtett szörnynek tűnve megállíthatatlanul törtessen a végcélja felé.

The Babysitter

Ezt is megértük, McG képes volt egy tényleg szórakoztató filmet kiköhögni magából. Na nem jó-jó-t, csak egy elég vicces horror-komédiát. Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor mindenképp a Disturbiát venném elő.

Azért ismerjük be, 2010 óta McG, akinek valamiért megjegyeztem a nevét, erre volt képes: 3 Days to Kill, This Means War, Terminator Salvation. Nyilván mindháromhoz érkeznek mindjárt a védő kommentek, de basszus, McG-film elé ülve az ember tudja mire számíthat, így teljesen meglepő, amikor sikerül a középszernél magasabbat szállítania.

De hogy végre a filmre is rátérjek, és csak annyit áruljak el ami az előzetesben van: a főszereplő egy 14 körüli srác, akinek a szülei valimért még mindig bébicsőszt fogadnak, amikor elmennek. Ez a lány nem mellesleg nagyon szép, így a fiú nyilván szerelmes bele. Az egyik este fel is kell, hogy meglesse a csajt az lefekvési idő után, és így szemtanúja lesz egy furcsa gyilkosságnak.

A többit majd meglátjátok.

Moziba nem rohantam volna el a Babysitterért, de itthon valahogy nagyon betalált. Főleg a két és fél órás filmek világában. Oké, tény, hogy a horrorok nem szokták addig húzni, de nem sok mindent nézek a stílusból, így még nagyobb felüdülés, amikor egy sima alapötletet nem húznak túl, hanem 80 percben kifejtenek. Egyszerűen nincs a filmben felesleg. Nyilván a stíluson belül nézve ezt, de tényleg azt lehet mondani, hogy a rövid bevezető után végig hasít.

És mindezt a Netflix szállította amúgy. Mármint az ő filmjük. Tényleg nem tökölnek, és lefednek lassan mindent.

The Hitman’s Bodyguard… motherf**ker

Csak kaptunk nyár végére még egy jó kis baromságot. Mondjuk sok filmmel ellentétben (khm, Dark Tower legutóbb) a trailer nem hazudott sokat, és a Hitman’s Bodyguard le is szállította, amit beígértek.

A történet röviden annyi, hogy a főszereplőnk egy TripleA testőr, aki egy rosszul sikerült ugye után nagyon mélyre zuhan meg a karrierjében. Így kénytelen elvállalni azt a feladatot, amiben egy háborús bűnös ellen tanúskodó bérgyilkost kell megvédenie, méghozzá olyat, aki már többször meg akarta ölni.

A recept egyszerű, a rosszak elől menekülés közben a két főszereplő sok súrlódás és poén mellett egyre jobban összekovácsolódik. És a poén részt úgy értem, hogy nem is tolták bele mindet az előzetesbe (bár a motherfuckeres monológ mekkorát ütött volna, ha azt is titkolják). A menekülést pedig úgy, hogy még akciófilmnek sem rossz a film.

A filmbe komolyabban csak a megvalósítása miatt tudok belekötni, és ott vesztett nálam pontot. Most a technikai dolgokra gondolok, miszerint eléggé tévésen nézett ki néhol, pedig még ezek közben is látszott, hogy azért költöttek rá, hiszen a kaszkadőrök izzadtak miközben törtek a kocsik és repültek a headshotok. Máshogy mondom: teljesen lapos bevilágítások mellett zajlottak az akciók. És ezt néha még meg is fejelték némi bloommal. Ez már a trailerben is zavart, és hát most a moziban is, mintha valami olcsó Nichola Sparks darab lett volna pár érzelmesebb jelenet tőle..

Ha már technikai dolgok: a rengeteg európai helyszín lehet csak a spórolás miatt volt, de basszus, teljesen üdítő volt ilyesmi környezetben ez az őrület.

Viszont a filmet az előbbi gondokon simán átlendíti a főszereplő páros, és az egész gyorsan, bár néha kiszámíthatóan zajló történet. Konkrétan aki kedveli a ‘buddy comedy’ alstílust, a trailer alapján szimpi neki Ryan Reyolds és Samuel L. Jackson duója, az mindenképp menjen el rá.

Elvileg jön a kánikula újra, szóval itt van mellé egy tipikus, a stúdió által valamennyire kockázatosnak gondolt kis blockbuster szerűség mellé, hogy lezárja a szezont.

*A szinkronról nem tudok nyilatkozni, gondolom majd kommentben páran, mert nincs az az isten, hogy Samuel L. Jackson motherfuckerezést magyarul nézzek. Ez nem az Avengers, itt szabadon beszélhetett. Tik-tak motherfucker.

Valerian

Néztem a filmet, és sokáig nem értettem, hogy miért húzta le mindenki. Aztán jött az utolsó fél óra. Viszont addig!?

A történet két ügynökről szól, akik az egymással való flörtölés közben belekeverednek valami nagyobb ügybe. A cselekmény az ezer bolygó városában kezd el igazán rákapcsolni, előtte csak egy tipikus katonai bevetést láthatunk barom ötletesen megvalósítva.

Hogy mi ez az űrváros? Nagyjából a nemzetközi űrállomás, amihez egyre több faj csapódott idővel, így kilőtték az űrbe, hogy ott éljen önálló életet, és terjessze az egyensúlyt, elfogadást. Szóval olyan igazi pozitív jövőképes sci-fi. De persze ahol emberek vannak…

Namost a film első fele szerintem eléggé működik, maximum a szinkron hangkeverői dolgoznak ellene. Ugye a rendező Luc Besson miatt sokan vártak egy újabb 5. elemet, de persze az megismételhetetlen, viszont ha nem pont azt keressük, akkor egész jól pörög a film egy darabig. És még így is közelebb van az említett klasszikushoz, mint a Lucy-hoz.

Teljesen elhiszem, hogy sokan tartják szarnak ezt a filmet, de akkor is sokkal több ilyesmi, legalább próbálkozó filmre is szükség lenne a franchise tengerben. Ezt legalább nem nyírták ki annyira az öltönyösök, mint más filmeket szoktak. Konkrétan arra gondolok, hogy nyilván a visionary képregény miatt, de rengeteg vizuális ötlet van a filmben, amit Besson többé-kevésbé elhozott a vászonra is. Ez egyrészt gyönyörű volt, és érdekes is volt nézni… egy darabig.

Nyilván nem akarom elhallgatni a hibákat sem, bár sokakkal ellentétben pont nem a főszereplők castingjába kötnék bele. Bár itt nincs a csúcson levő ~~Brice Wullus~~ Bruce Willis és világjegy, viszont Dane DeHaan jó színész és láthatóan tudta mibe keveredik, így nem vette túl komolyan, ami átjött a filmen. Cara “szemöldök” Delevingne pedig csak magát hozta (nézzetek vele készült interjúkat), és ez a drámai részekig nem volt gond, ami az első másfél órát jelenti.

Ami szerintem neccesebb, és maradnék a castingnál, hogy a többi mellékszereplő nem sikerült show-lopóra. Na jó, pár CGI lény elment, de nincs olyan emlékezetes figura, mint az 5. elemben a pap és a segédje, vagy épp Ruby Rhod. Hogy a főgonoszról ne is beszéljünk, viszont ez átköt a legnagyobb gondokhoz.

Szóval a sztori egész jól halad, amíg az ismeretlen felé rohannak hőseink, és eközben keverednek érdekes helyzetekbe. Viszont amint egy kis szájbarágós bevándorlós történet után, úristen aki ide Rihannát castingolta, eljutunk a fő konfliktushoz, onnantól összeesik a Valerian. Nem is tudom mikor láttam ilyen rossz utolsó felvonást legutoljára. A főbb dolgokat csak megbeszélik a karakterek, ha hívhatom így a siralmas expozíciót. Mindezt teljesen hegyibeszédesen, miközben a dráma nem működik, a tanulság pedig egy rosszabb Star Trek tévésorozat részhez áll közelebb.

Értem az üzenetet, de ahogy az Avatarnál (amihez viszonyítva azért ötletesebb ez a film), úgy itt is csak semmitmondó a végkövetkeztetés. Bele lehet gondolni, viszont nem sikerült mélységet szállítaniuk. Egyszerűen rossz fakockákkal építkeztek, és így a végén összedőlt.

Guardians of the Galaxy vol. 2

Az első rész minden hibája ellenére megismételhetetlen. Mármint a Marvel unvierzumon belül, hiszen filmtörténelmileg azért nem mérföldkő. A legnagyobb ereje az volt, hogy kikerülte az MCU egyre erősödő problémáját: gyenge gonosz karaktert. Nyilván volt benne az is, viszont ellenpontnak ott volt a csapat kalandokkal és humorral teli összekovácsolódása a film első 2/3-ában. Na a második rész innen folytatja.

Azért így kezdtem, mivel a Guardians vol. 2-nek már nem áll rendelkezésére a csapat összeszedése és az ehhez köthető dolgok. Hogy mi van helyette? A család. Nem a Fast and Furious franchiseról van szó, itt egy kicsit mélyebben mennek bele a karakterekbe. Mármint blockbuster szinten persze. Szóval most is vannak nézeteltérések még az összefogás előtt, hiszen mindenkinek ott van az érzelmi csomagja, amivel érkezett a közösségbe, és amit idővel kipakol, viszont tovább épül szinte mindenki ezekkel, ami egy folytatásban nem árt.

A történet röviden amúgy annyi, hogy a Galaxis őrzői küldetéseket vállalnak, kisebb problémák elhárítását, és az egyik ilyen rosszul sül el. Mindeközben még Starlord faterja is előkerül, aki szintén megzavarja az állóvizet.

Bevallom az első 10 perc rohadtul nem tetszett. Konkrétan a nagy akciójelenet, ami egyben a főcím is, a kicsi Groot táncával olyasmi, amit rossz volt nézni a tryhardsága miatt. Ebben lehet nem fogunk egyetérteni? Valójában a háttérben szorított látványosság még vicces is lehetett volna, de valahogy mégsem működött.

Ellenben később teljesen jól kezelték a kicsi Grootot. Valójában teljesen illett a filmbe, hiszen hiába voltak a családon belül ellentétek, rá mindenki kisbabaként vigyázott.

Igazából üdítő volt ez a film a tipikus felhozatalban, és nagyon nem várom, hogy az eddigieknél jobban belekeverjék őket az Avengerek történetszálába. Simán maradhatna ez a franchise itt kinn az űrben, hiszen ilyen kalandfilmekből nagyon keveset kapunk.

Itt is, minden dráma mellett azért a kaland is sem maradt el. Tisztára régi Star Wars érzésem volt. Abban is, hogy a második rész komolyabb. Chris Pratt karizmája, amit nagyon segít egy CGI lény Bradley Cooper hangjával, simán feldobja a Guardianst.

Amúgy nem tudom annyira felhúzni a filmet, szerintem több helyen is leült. Vagyis inkább úgy mondom, hogy egy kicsit sokat markolt és nem tudta teljesen természetesen egybefűzni a szálakat, amihez a frissesség varázsa most nem állt rendelkezésére.

Ellenben a finálé ezúttal sokkal erősebb, vagy csak én voltam egy kicsit szomorúbb alapból. Még pont nem lett túl nyálas, és a kicsit döcögő drámaibb pillanatokat szép végeredményre futtatta.

Hogy foglaljam össze röviden. Hm, legyen ez: egy kicsit rosszabb, mint az első rész, de ismét baromi jól szórakoztam.

ui: kevesebb hero csapatpóz kéne.

The Discovery: létezés az élet után

Ilyen, amikor teljesen elrontják egy film befejezését, de még ennek ellenére is érdemes megnézni, mivel ez előtte történő dolgok rohadt hangulatosak. Konkrétan van egy olyan érzelmi csúcspont, ami után szinte bármit csinálhattak, azt már nem tudták elvenni a nézőtől.

Hogy miről szól? Röviden annyi, hogy egy tudós bebizonyítja: a halálunk után a létezésünk valahol máshol folytatódik. A film nem áll ki egy vallás mellett sem, szóval nem a túlvilágra jutunk a történet szerint. Sőt, az egyik téma annak a kiderítése, hogy mégis hova.

Viszont az előbbi felfedezés (innen a cím ugye) már így is alapvetően felforgatja az emberiség életét. Elég filozofikus kérdések kerülnek elő a létezésünkről, arról, hogy a múlandóságunk tudata mennyire befolyásolja a viselkedésünket.

Lehet az előbbi ködösen hangzik, így nyilván van egy kézzelfoghatóbb történet is, amiben az említett tudós fia sok év után hazatér apja birtokára, de odafelé összeismerkedik egy nővel, akiről kiderül, hogy öngyilkos akar lenni. Ezzel a gondolkodással nincs egyedül, hiszen a felfedezés miatt nyilván tényleges kiútnak is tűnik a halál a kétségbeesettek számára.

Szóval van egy már-már szerelmi történet is. Így jutottam el a negatívumokhoz, hiszen pont ez működik kevésbé a filmben, méghozzá Jason Segel miatt. Valahol vicces is, hogy Robert Redford és Rooney Mara, sőt még a Friday Night Lights sorozatból ismert srác is beleadja a maximumot az alakításába, erre Jason Segel csődöt mond közöttük. És ez aláássa a filmet valamennyire.

És még az előbbiek, a kémia nélküli kapcsolat és az elszúrt befejezés ellenére is csak ajánlani tudom a filmet. Egyszerűen az alapjai olyan erősek-érdekesek, és annyira hangulatos sokszor, a visszafogott, de ötletes fényképezésével és zenéjével megfejelve, hogy beszippantott és nem is engedett addig a bizonyos pillanatig. Ha esetleg megnézitek, akkor szerintem rá fogtok jönni, hogy mire gondoltam.

Aztán még van vagy 20 perc hátra sajnos. Igazából kiforratlannak hívnám The Discovery-t, ez jó is lesz ide a végére.

Life: moziba tévedt B-film

Úristen mennyit tologattam ezt az írást, pedig már az első nap elmentem rá. Mindegy, nem akarom magammal vinni tovább, szóval lássuk röviden, vagy hosszan, még nem tudom mennyire fakadok ki. Igazából nem az volt a bajom vele, hogy szar, mert valójában nem is az, csak hát két év múlva senkinek sem fog eszébe jutni.

A Life egy B-movie. Így lehet tényleg röviden összefoglalni, de közben meg olyan neveket nézünk benne, hogy Ryan Reynolds, Rebecca Ferguson és a főszereplője pedig Jake Gyllenhaal. Ez utóbbi megpróbált visszatérni a blockbusterek világába, na de pont ezzel? Meg minek? A Prince of Persia után szépen tudatosan építette a színészkarrierjét, viszont erre nem tudom mivel vették rá, mármint nem szúrja ki a szemem semmi tervezett mélység, amit csak rosszul bontott ki a film.

A történet röviden annyi, hogy az egyik marsi szonda életet talál a vörös bolygón, egy kis sejtet, amit visszahoz a Föld felé. A 200 milliárdból épített nemzetközi űrállomáson levő tudósok kezdik vizsgálni először, hogy ha esetleg veszélyes az ÉLET-re akkor ne rögtön a bolygónkon legyen baj. Aki látta a trailert, az tudja, hogy először csak több sejt, aztán valami gyilkos lény lesz ezek összességéből, ami persze elszabadul az űrállomáson.

Innentől pedig jön az űrhorror, ami nem keveset merít az Alien és az Alien 3-ból. Mármint ez az ami kiszúrja az ember szemét, bár nekem valamiért főleg a Screamers ugrott be. A lényeg, hogy az inspirációk összessége egyszerűen egy pillanatra sem egyedi. Miközben pedig brutál jól néz ki.

Mármint tényleg, a Safe House-t is rendező Daniel Espinosa pár jelenetet képes a maximumra húzni itt is, a látvány üt, a színészek mindent beleadnak, és a vérengzés nagyon durvára sikerült. Az első halál undorítóan durva, de működik.

A probléma ismét csak a forgatókönyv felé keresendő. Vagyis mivel nem kenhető minden az írókra, hiszen egy film rengeteget változik a készülése alatt, így a végső történet rossz, nem gördül előre hanem rángatják.

Minden technikai baromságot félredobva, hiszen pontatlanságokkal tele van a film, ami a fent előhozott B-filmes hatást erősíti, egyszerűen a karaktereket nem építik fel. Izgulni senkiért nem lehet, a nagyobb tét sem működik, plusz sokszor csak a plot előrelendítése miatt hoznak bizonyos döntéseket. Van aki 1 percen belül két ellentétest.

És akkor a teljesen fura “tűzfal” párbeszédekről még nem is írtam, ami beleolvasva pár kinti kritikába még csak nem is a magyar szinkron torzszülötte, hanem eredetiben is nevetséges. Mindezek mellett szerintem szórakoztató volt a film. Mármint tényleg, furcsa volt a jó színészeket látni benne, de a vérengzés a végső nagy setpiecet félretéve baromi jó, és néhol még kreatív is volt.

John Wick: Chapter 2

Oké, ne utáljatok majd nagyon, de a John Wick: Chapter 2 hiába volt jobb akciókban, az első részt átható érzelmi töltet hiányzott belőle. Szerencsére még így is a pozitív oldalra billen a mérleg nyelve, nem egy Taken 2 kaliberű baromság a végeredmény.

A film onnan veszi fel a fonalat, hogy Wick a kutyáért már bosszút állt, viszont a kocsiját még nem szerezte vissza. És igazából ez a jelenet tökéletesen alapozza meg a filmet jó és rossz szempontból is: láthatjuk, hogy az akció még durvább lesz, viszont lélektelenebb is egyben az egész.

A történet amúgy egy régi adósság körül bonyolódik. Ha nyugdíjban maradt volna főhősünk, akkor nem kéne lerónia azt, viszont mivel újra elővette a pisztolyt és az aranytallérokat, visszatért ebbe a furcsa földalatti világba, így kénytelen végül elvállalni a nehéz feladatot. A végrehajtás természetesen elég sok bonyodalmat és ellenfelet hoz a nyakára.

És itt tényleg a forgatókönyvet kell majd hibáztatnom, mert egyszerűen ott voltak hiányosságok. Az a szimbolika még elment, ahogy mutatták miképp ég el és törik össze, ami Wicket jobb emberré tette, de emellett néha nem függtek össze a jelenetek, vagy épp borzasztó exposition volt.

Van egy rész, ahol konkrétan csak azért megy körülményesen egy szereplőhöz, hogy ne kapjon Cinema Sint/Honest Trailert a kutya ügye, meg hogy az a képünkbe tolja ennek a bérgyilkos alvilágnak a szabályait. Ez utóbbi azért necces, mert Wick mégiscsak aktív tagja volt az egésznek sokáig…

A másik jelenet pedig konkrétan egy videójáték alapanyag. Mármint láthatóan direkt, viszont ahogy Wick elindul az ösvényen az nem csak gyenge és Call of Duty “csak itt mehetsz”-szerűség, de egyben kicsit értelmetlen is. Mármint New York elég nagy, iszonyat valószínűtlennek érződik a dolog. Ezzel szemben a megbízatás közbeni káosz és hosszú lövöldözés organikusnak. Most is a film közepén volt a legjobb jelenet?

Technikailag viszont nagyon durva a film. Mindent feltekertek. Nagyobb szabásúak az aprítások, még több gyalogos kap fejlövést (úristen mennyi fejlövés), és ahogy a felkészülő videóban láthattuk, Keanu nagyon komolyan vette a fegyverkezelést. Wick minden mozdulata és ölése profi munkának érződik, amit nyugodtan mernek 300 vágás nélkül mutatni a készítők. Az a Common-Wick fegyverrántás olyan szép volt! És igazából továbbra is ez a film igazi erőssége, és ezért nem tudnám egyelőre ténylegesen leszólni, hiszen rohadt jól szórakoztam. A most fel is vezetett harmadik részt majd meglátjuk.

Lion

És az utolsó percekben még az is kiderül, hogy miért Lion a film címe. Vagy nem így kéne kezdeni? Bár ez az Oscar jelölt is sírós darab, de legalább nem mély depresszióba löki az embert.

A történet középpontjában Saroo áll, aki 5 évesen elkeveredik az otthonától Indiában. De úgy 1600 kilométerre. Ott intézetbe kerül, míg végül örökbe fogadja egy gazdagabb ausztrál házaspár. Aztán felnőttként elkezdi kutatni a tényleges családját. És közben még Rooney Mara is meglesz neki.

Viccelődök itt, pedig a film nagyon megható. Azok a részei a legjobbak, amikor az 5 éves gyerek elsodródik az otthonától, életben próbál maradni egy nagyvárosban, és végül intézetbe kerül. Ezek így játszanak az ember szívével, mivel úgy tűnik, hogy a 80-as években még erősebb volt a gyerekkereskedelem Indiában mint manapság, szóval elég komoly veszély is fenyegeti a srácot.

A probléma inkább ott van, hogy egy időugrás után a felnőtt Saroo-t látjuk, aki a karrierjén dolgozik, és a barátnőjével éldegél. Egészen addig, amíg egy apróság miatt fel nem törnek az emlékei. Mármint ezzel az a baj, hogy a szerelmi szál, és az ehhez köthető dráma elég gyenge lett. Nem a színészek miatt, hanem egyszerűen nincs kellően kidolgozva. Ez mondjuk ahhoz is köthető, hogy az egész film egy megtörtént eseményen alapul, szóval míg történetileg elég erős drámát lehetett volna csinálni akár a mostohaanyával is, akit Nicole Kidman alakít, teljesen kihagyva a barátnő szálat, de sajnos valamennyire ragaszkodni kellett az életben történtekhez.

A lényeg, hogy az erős kezdés utáni hullámvölgyből gyönyörűen kászálódik ki a film, és a végére ismét csak pengeti a néző szívének húrjait. Ahogy a csávó kutat az emlékeiben, ahogy rátalál a kellő információra, és ennek a következményei egyszerűen csodálatosak. Kicsit hatásvadász, főleg a szerintem borzasztó zongorás zenével, de mégis működik, működött nálam.

Hidden Figures (A számolás joga)

Meglepett, hogy egy mondhatni vidámabb film is került az Oscarért küzdők sorába. Persze komoly témákról szól a Hidden Figures, de ezt remekül ellensúlyozzák a vidám részletekkel.

A film három fekete nőről szól, akik a NASA-nál dolgoznak számítógépként. Még mielőtt az IBM befutott emberek végezték a számításokat az űrversenyben. Mindhárman más-más célt akarnak elérni a szervezeten belül, de ehhez maguknak kell kitaposni az utat a rasszizmuson át.

A film legnagyobb erőssége, hogy nem durrbele tolja a képünkbe az üzenetét. Nincsenek fröcsögő, agresszív fehér emberek benne, inkább csak az akkoriban mindennapi rasszizmust mutatja, és hogy az mennyire fájhat az elszenvedőinek, miközben az mennyire természetes ott mindenki számára. Senkinek sem tűnik fel, hogy az elkülönített fekete mosdók, vagy ivókút is mennyire megalázó. És hogy ez még az okos tudósoknak sem probléma. Innen lehet továbbgondolni, hogy manapság is mennyi hasonló eset van, amit természetesnek veszünk.

Viszont az üzenet tényleg nincs szájbarágva, mivel a fentiek mellett egy tipikus, de felemelő underdog történetet kapunk, ahol a nem túl előnyös helyzetben levő főszereplők minden nehézséget leküzdve törekednek… ezúttal nem a győzelemre, csak a jobb életre. Így rengetegszer lehet mosolyogni is a filmen.

Persze néhol elnagyolt a magánéletük, mivel a három főbb szereplő között nehezen egyensúlyozott a Hidden Figures, kicsit túlvállalta magát velük. És ez már a negatívum rész igen, szerintem a karrier része működött igazán a filmnek, míg az otthoni jeleneteik lehúzták kicsit. Azért még is így bőven jó lett a végeredmény.

Annyira különlegesnek nem érzem, a belefeccölt 2 óra simán megérte, de valahol mégis felejtős a végeredmény.

- A múltba →

Kategória archívum: *******