Shang-Chi and the Legend of the Ten Rings

A film amit soha senki nem hív a teljes címén, hiába tényleg a Tíz gyűrű legendáját meséli el, ami egyáltalán nem csak a gonosz kezén levő tényleges gyűrűket jelenti. Konkrétabban viszont a MCU következő fázisának egyik alapkövéről van itt szó, ami… teljesen elfogadható lett. Olyan jobb MCU minőség, a Black Widowt simán lekörözi sajnos, amit úgy értek, hogy lehetett volna ScarJo utolsó kalandja is jobb.

Na de a konkrét filmre térve, bár Shang-Chi eredettörténete, amiket mostanra már eléggé unok, így valamennyire hátrányból indult, de legalább nem a szokásos “random erőt szereztem/találtam, szépen lassan ráébredek” módon épül fel, hanem tulajdonképpen egy családi dráma harcművészetbe csomagolva.

Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy történetnek csak ezt írjam-e: egy család gyásza miután a főszereplő anyja meghal. Mindannyian máshogy dolgozzák fel a tragédiát, az apa sajnos elakad benne, és megpróbálja visszacsinálni ami történt, méghozzá bármi áron. Ez így egy sima indie film is lehetne, ami kapcsán érthető, hogy a rendező előző munkái a Short Term 12 és a Just Mercy.

A nagy blockbuster rész az előbbi drámán az, hogy az apa valami 1000 éve harcol 10 talált mitikus tárggyal, a gyűrűkkel a kezén, amik amolyan szuperfegyverek. A hódításai közben találkozik egy varázslatos falu gyönyörű védelmezőjével, egymásba szeretnek, és így leteszi a halhatatlanságot is jelentő gyűrűket. Innentől boldog családként élnek, két gyerek is születik, de a férfi sötét múltja kopogtat.

Amúgy nem tudom mennyire kéne tényleg a történetbe menni, mármint az eddigiek benne voltak a trailerben, de valójában flashback szerkezettel göngyölítik fel a motivációkat, ami számomra egy picit döcögött a végére már. A lényeg, hogy Shang-Chi maga profi harcművész, és családja közös traumája neki sem tűnt a múlt, sok harccal kell eljutni a feldolgozásához.

Ami eléggé pozitív volt, az Shang-Chi első két harca, az előzetesben mutogatott buszos és ami nem sokkal utána van. Itt tényleg úgy érezni, hogy a színész benne van a bunyóban, még akkor is, ha nyilván neki is van kaszkadőrje. Ötletes sokszor a koreográfia. Sőt, kiemelném, hogy a végén sem égbe lövő lézer van, hanem olyasmi, ami a keleti főszereplőhöz jobban illik. Nyilván Disney módra a minimumot szállítják, a nyugati ízlésen nem akadhat fel a mű, de akkor is, legalább vizuálisan ötletes.

Nem mellesleg a szereplőgárdát is bírtam. Nyilván Tony Leung és Michelle Yeoh alap, de Awkwafina elég jó vicces sidekick volt a film első 2/3-ában. A főszereplő Simu Liu pedig mint mondom, az akcióban remek volt, a dráma is elment neki többnyire.

Viszont a problémám mindenképp az volt, ami már egy ideje rengeteg embernek feltűnt, szóval nyilván tőlem sem lesz nagy megfejtés: túl tipikus a képi világ nagyja. Míg a film elején a buszos jelenetben még igyekeztek, a végén már teljes CGI háttér előtt ment a harc. Lehet furcsa ilyet mondani, de lehetett volna keletibb az egész film, és nem úgy, mint a végén. Nyugodtan használhattak volna színeket többször, nem csak a James Bond beállítás lenyúlásakor. És igazából még a végén is beszürkült az egész, ott ahol érdekes motívumokból merítettek.

Egyszerűen nem volt saját karaktere a filmnek, ami azért szomorú, mert láthatóan a wuxia művekből merítettek, de iszonyat lenyugasotították, ha mondhatom így. Mondjuk a Crouching Tiger, Hidden Dragon véleményekre visszagondolva érhető a döntés, de így ez a fűszer is csak 1-2 látványos apróságot jelentett egy harcot kivéve.

Amolyan évadközbeni “rész” a Shang-Chi, a nagy dobások közötti elszórakozós. Nem a Thor 2, hanem inkább az Ant-Man ugrott be. A poénok egy része ül, a történet elmegy, az akció szórakoztató nagyjából, a gonoszt felemeli a színész, ilyesmi. Még így összegzésként megemlítem: tetszett, hogy nem erőltették túl a nagyobb képet, tényleg többnyire elvolt a saját drámájával a történet, de a végére már látszott valamennyire, hogy azért az MCU fő sztoriba is kell majd Shang-Chi.

Vajon az átlagosnál azért jóval kevesebb nézővel is elég erős alapkő lesz?

Beckett

A Netflix filmje nem üt, de pont azt képviseli, amiből már nagyon kevés van mostanában: a közepes költségvetéses thrillereket. Azokat, amikben a Beckett nem lesz maradandó, de legalább van. Konkrétan az összes hibája ellenére egyszerűen jó volt nézni, amin nekem nagyot dobott a megvalósítása, nem csak az európai helyszíne, de erről majd kicsit később.

Az első, cselekményt beindító fordulatot lelövöm majd, a trailerben is benne van, aki teljesen meg akar lepődni mindenen az az ajánlásommal adjon neki esélyt? A történet középpontjában Beckett és a felesége áll, akik valami politikai tüntetés miatt inkább otthagyják a Athént, ahova eredetileg utaztak nyaralni, és vidékre tartanak, a nyugalomba. Csak az odafelé vezető úton autóbalesetet szenvednek.

A fordulat az, hogy a baleset közben belecsúszik a kocsijuk egy házba, ahol Beckett lát egy nőt és egy gyereket. Másnap törött karral ébred a kórházban, és ahogy a rendőrséggel elkezdi összetenni az eseményeket említi amit látott, erre a rendőr “ott évek óta nem lakik senki”. Más okból, de visszamegy a baleset helyszínére a férfi, ahol egyszerűen rálőnek, és innen indul be a film. Nyilván alapvető kérdés, hogy ki és miért akarja megölni? Ennél jobban nem is mennék bele.

Innen nyilván oda is mehettek volna, hogy a John David Washington által alakított főszereplő valami volt katona, aki odacsap, miközben kideríti, hogy mibe keveredett. De nem az. Egy átlagember, aki láthatóan belekeveredett valamibe, és folyamatos menekülésre kényszerül. Még amikor akciójelenet van, az sem valami látványos agyonkoreografált valami, hanem a finálét kivéve sokkal hihetőbb, tulajdonképpen élet-halál harc. Nyilván akadnak túlzások, jó pár törött csont lenne a testében a “kaland” felére, de még belefér.

Amerikai oldalról nekem Hitchcock, vagy ha populárisabb, akkor a Szökevény ugrott be, meg a rengeteg politikai thriller, néha nem csak a helyszín miatt, de az európaiak is. Van egy késelés, ami mintha a Polipból jött volna. Akit érdekel, a rendező nyilatkozott arról, hogy mik inspirálták, még az előbb említettnél is sokszínűbb a felhozatal. Csak jó filmeket sorol fel nyilván, ha valaki szemezgetne és van kedve nézni valami régebbi thrillert.

Ami viszont lenyűgözött, az a film kinézete. Egyrészt a rengeteg tipikusan európai helyszín teljesen más érzés. Egy falu az egy falu, nem pedig egy kisváros, ahogy a benne lakói is tipikusan idevalósiak. Itt amúgy érdekes rendezői döntés, hogy a görög szöveg nincs leszinkronizálva vagy fordítva, teljesen a főszereplővel lehetünk néha az értetlenségben, annyit tudhatunk csak mint ő, vele foghatjuk fel miről van szó. Már persze ha nem tudunk görögül.

Az igazi csúcs pedig a fényképezés volt. Először csak azt hittem, hogy na tessék, végre nem teljesen digitális tipikus Netflix kinézet, legalább az utómunkával igyekeztek filmessé tenni a hatását, erre megnéztem és nem, hanem filmre forgatták a Beckettet. Így már értem miért voltak olyan szépek a színek, minden visszafogottságuk ellenére. Nekem ez feljebb húzta az élményt simán, miközben valamennyire izgultam a folyamatosan menekülésre kényszerülő karakterért.

Elismerem, hogy rosszabb a Beckett, mint amilyen filmeket megidéz, de mégis a jobb Netflix-húzások közé sorolnám könnyedén.

The Suicide Squad (Az öngyilkos osztag 2.)

A film amire legkíváncsibb voltam még a nyáron, erre pont nem értem rá csütörtökön és pénteken, sőt, még a sajtóvetítéskor is volt dolgom, szóval még az sem lett volna opció, ha előre gondolkodom véletlenül. Egy kicsit most ezt a várakozást okolom azért, hogy nem annyira tetszett a film…, vagyis az első fele nem jött be igazán, de aztán a második felhúzta a végeredményt.

A Warner/DC mindig beszívja amúgy? Tudom, nem így kéne kezdenem, de behozták Whedont a Justice League-be, hogy csinálja nekik jobban Avengers hangulatúra a filmet. Azt már tudjuk, hogy nem sikerült, és Snyder víziója jobb volt. Erre most behívták James Gunnt, és kevésbé ismert DC karaktereket bíztak rá, hogy ismételje meg amit a Guardians of the Galaxy-nál tett, kicsit szabad kezet kapva kedveltesse meg őket velünk. Bár ez utóbbi sikerült, de a film jóval elmaradt a Marveles párhuzamától. Na meg a Piszkos 12-től is. Kicsit olyan volt, mintha Gunn az Troma és többi múltját most nem jól keverte volna egy populáris receptbe.

Mindezeken nem segített, hogy a The Suicide Squad extra csomaggal érkezett, hiszen volt egy trailer csapat által vágott első része, sőt, az egyik karaktere már spinoff filmet is kapott a Birds of Prey-jel. Ezt kellett nagyjából rebootolni, ami tulajdonképpen a most tárgyalt film főcíme előtt meg is történt szerencsére. Egy pozitív dolgot hozott, hogy volt már első rész: nem kellett tökölni az alapok súlyos időket rabló lefektetésével, jött Waller és “levonunk 10 évet az ítéletedből, ha vállalod a munkát”, aztán már csöppentünk is az akcióba, mert ahogy a nézők, úgy a szuperbűnözők is hallottak a programról.

A filmről konkrétan az jut eszembe, hogy ilyen egy B film. Talán a sok buszozás miatt a legutóbbi Predátor-mozi ugrott be, de annál nyilván sokkal jobban egyben van, szinte minden lépés logikus és működik a történetben. Ami mégsem stimmel, az részemről direkt volt úgy, például minden ami King Shark szerepe az egész küldetésben, és ahogy arra hivatkoznak a központban.

A történet annyi, hogy Waller pár régi és pár új karaktert is befog a tengeri csillag fedőnevű kutatás felszámolására. Az egész labor egy dzsungelszigeten van, ahol katonai elnyomásban élnek a népek, ide kell behatolni az öngyilkos osztagnak, ami bizony rengeteg vérengzést jelent. Meg poént, amik csak úgy záporoznak, akkor is amikor nem kellett volna? Nehézbombázás van a humorból, hátha pár betalál. Most tényleg oda tudok visszakanyarodni, hogy az első óra nem annyira jött be, mert egyszerűen rengetegszer érződött erőltetettnek.

Aztán valahogy mégis elkezdett működni az egész. Tudom, kellett a felvezetés, Gunn ismét korrekten megalapozta a történet szívét Idris Elba és Daniela Melchior köré. Sőt, nagyjából itt volt Harley Quinn a legjobban használva eddig a filmek közül, és John Cena-t sem sokan fogják utálni ebben a szerepben, hiszen kicsit lopta a showt. De persze az igazi a saját utakat járó King Shark volt Stallone hangjával. Nekem nagyon feldobta az egészet. A karakterek magukban működtek, de valahogy mégsem volt meg az a lendület és dinamika sokáig, amitől jobb lett volna a film, hogy a nézői kapcsolódási pontokról ne is beszéljünk.

A legviccesebb, és nekem legjobb jelenet az volt, amivel a trailerben is sokat poénkodtak, amikor Idris Elba és csapata megy megmenteni Harley-t, de az már megszökött addigra a fogságból. Konkrétan az a szökés olyasmi, mint a Birds of Prey rendőrséges jelenete, viszont mégis sokkal jobb, mert átadja a karakter őrületét, de valahogy működik az erőszak. Persze nem realista, de hát képregényfilmet nézünk.

Meg valójában a film első felében is volt egy “tipikus amerikai” jelenet, amit semmiképp sem spoilereznék el, de ott azért rendesen mosolyogtam. Nyilván a sok filmet néző fejemnek általában 1 ismertebb arc castingja is árulkodó, szóval látszott hova viszik ki, de még így is feldobott. Ezzel szemben az említett Harley jelenet, és ami utána van képtelen és idióta akció, az simán remek, sőt, vizuálisan sokkal ötletesebb, mint a képregényfilmek 95%-a.

Szóval amolyan kettős élmény, mert egyszerűen lassan döccent be. Nyilván elnézve a GI Joe, Jungle Cruise és hasonló blockbustereket a mostani nyáron, akkor azokhoz viszonyítva szórakozás volt, de semmit nem váltott meg. Az pedig, hogy átugrotta az első rész által feltett lécet, az nem is kérdés, hiszen olyan alacsonyan volt. Ezt egyszerűen nem írnám a pozitívumok közé.

Wrath of Man: egy kicsikét dühös néző

Az első kérdés látatlanban az, hogy mi foghatta meg Guy Ritchie-t a 2004-es francia Cash Truckban, ami végül a Wrath of Manben kulminálódott? Gengszterkedés pipa, enyhén egyedi dramaturgia pipa, Staham szintén, de összességében ez első ránézésre kevés.

Újranéztem a trailert, hogy akad-e bármi soványka spoiler, amit a történetvezetésből nem kéne ellőni a kritikában, de mivel maga a film sem egy furmányos darab, sok mindenbe nem tudnék belerondítani. Kezdünk egy gyilkosságba forduló pénzszállító kirablásával, kicsikét később pedig Statham magányos igazságosztóként beépül ugyanebbe a fuvarozó cégbe, mivel neki feltételezhetően köze volt az indító képsorokhoz.

Ritchie a filmet több szegmensbe foglalta, ezért külön-külön megismerjük az előzményeket, a rosszfiúkat és hogy mi is történt azon a bizonyos napon. Nagy csavar, vagy megfejtés nincsen, egy korrekten levezényelt thriller az egész, de Ritchie kevés identitással tudta, vagy akarta megtölteni és valahogy az egészre jellemző valamilyen furcsán lappangó, de ki nem aknázott potenciál.

A film az első etapban nagyon erősen játszik rá Statham karakterének anonim szuperhős jellegére, a kicsit már-már tolakodó zene és az összes aprócska elszólás ketyegő bombaként terelgeti a hősét – végig a robbanást várod, amikor Statham elszabadul és kicsinál mindenkit. Aztán jön az első akciójelenet, amit kábé kompletten láttál a trailerben, menő meg minden, de nem igazán katartikus.

Úgyhogy vársz tovább, de most ide ugrunk az időben, most oda és azon kapod magad, hogy a film középső fele kis túlzással pisztolydörrenés nélkül telik el. A hangsúly eltolódik a főhős motivációjának, hátterének felderítésére amiben ugyan nincs üresjárat, viszont egyáltalán nem különleges…szóval tényleg mit is keres itt Guy Ritchie?

Nincsenek emlékezetes jelenetek, megoldások, beszólások, Statham baltaarcúbb és egydimenziósabb, mint valaha, de manapság ez is elég ahhoz, hogy egy 10/6-os zsánerdarab legyen, miközben maga a zsáner sem egyértelmű. Hogy mossam a kezeimet: egyszeri szórakozásnak profi mozi, de ha akciófilmet vársz a trailer csúnyán megvezet, ha kicsit egyedibb Ritchie filmet akarsz, szintén hoppon maradsz, a Statham rajongók viszont boldogok lesznek, mert ez tökéletesen az ő szintje és ebben semmi degradáló megnyilvánulás nincs.

A végén azért megérkezik a katarzis egy szépen levezényelt akciószegmensben, de szintén nem olyan formában, ahogy vártad, úgyhogy a hiányérzet a záróképsorokkal is megmarad. És sem a trailer, sem a film felütése, sem az alkotók névsora nem ezt ígérte. Statham brutálisan dühös, mi meg egy kicsit.

A Quiet Place 2 (Hang nélkül 2.) – kivétel amikor hitelen minden hangos?

Nekem ez volt az első film amin a Tenet óta voltam, szóval próbálok kicsit hátrább lépni az érzéseimtől is, mert azért jó volt abban a székben ülni újra, és alig voltunk, ami a film szempontjából jól jött. Feléledt bennem a régi moziszeretet. Amíg lehet majd menni persze.

A lényeg, hogy a Quiet Place 2 tavaly tavasszal került volna moziba, de nyilván a világjárvány miatt kénytelenek voltak elhalasztani a bemutatóját. Sőt, már tudjuk, hogy jól döntöttek, hiszen csak Amerikában 100 milla fölött jár, és ehhez majd jön a PVOD bevétel is nemsokára. Emily Blunt már azt emlegeti, hogy egy trilógia második részét láttuk, ezért is Part II valójában az alcím. Még mielőtt a lecsóba vágok: vicces belegondolni, hogy míg Blunt és az immáron rendező férje, John Krasinski ilyet tesz az asztalra, addig a leghírhedtebb főszereplő & rendező páros, Melissa McCarthy & Ben Falcone mire képes…

A történet tulajdonképpen onnan folytatja, ahol az előző rész abbahagyta. Annak a végét elspoilerezem. Szóval végre van a családnak, így az emberiségnek is fegyvere a Földet megszálló, eddig sebezhetetlen űrlények ellen. Mit kell vele tenni? Hát elújságolni másoknak. Ugye az előző filmben látták a többi “kolónia” tüzét, így első körben az egyik ilyen felé mennek. Ott bajba kerülnek, aztán találkoznak egy régi ismerőssel, aki náluk többet vesztett el az idegenek érkezése óta, és ő kicsit pesszimistábban látja a maradék emberiség sorsát, hogy egyáltalán érdemes-e megmenteni mindenkit…

Igazából a fő morális kérdésnek ez tűnik. Cillian Murphy alakítja az új szereplőt, főleg ő fejlődik és változik a történet során. Na meg az eredeti család siket lánya, aki a bátor apja nyomdokaiba lép. Igazából lehetne jobban is értelmezni ezt a részét a Hang nélkül 2-nek, de valahogy nem ez a lényeg, helyette sokkal inkább a cselekmény kötött le, olyan sebészien kialakított túlélős, posztapok akciófilm ez a folytatás. Mondjuk nem mentek az Alien-Aliens útra, azaz lett sokkal több lény, és került az irtásuk a középpontba (majd a 3. részben?), de azért több a veszély, kevesebb a dráma.

A sebészit komolyan értettem, szinte tankönyvlecke, ahogy a több szál összes feszültsége egy közös tetőpontba vezet. Katarzisba? Na jó, az már túlzás lenne, főleg, hogy egy kicsit kiszámíthatóvá is teszi. Egyszerűen csak remek mestermunka. Mindezek ellenére szerintem aki már az első rész közben is kiakadt a “butaságokon”, amiért nem építkeztek a vízesés mellé és a többin, nos neki szerintem továbbra sem ajánlott.

Jól szórakoztam, de nem mondom, hogy kötelező, ellenben izgalmas is látványos volt. Sokkal több az akció, így a látvány is, és természetesen most is van “butaság”. Idézőjeleztem, mert hűtött lakásban kényelmes életből nézve nyilván vannak érdekes döntései a karaktereknek, de a saját eddigi viselkedésüket sosem dobják félre, csak hogy több izgalom legyen. Egyszerűen a vérükben van, hogy szétválnak, ez már a cold openben, ami az idegenek érkezésének napján játszódik, egyértelműen alá lett húzva.

Még kiemelném, hogy a trailerek egész ügyesen rejtegették a filmet, maradtak meglepetések, és némileg félre is lettünk vezetve velük, amit mindenképp a pozitívumok közé sorolnék, ahogy a játékidőt is, semmi túlzás, sebészileg másfél órára metszve az egész, és annyiba nagyon működik. Jó volt újra moziba menni, főleg hogy erre, és nem egy Cruellára tettem.

Nobody – senkit nem szabad lebecsülni?

Nem is tudom melyik sorba illik jobban a film, hiszen a Takenes “drámai színészek inkább pakolnak” zsánerbe is tökéletesen elfér, de nyilván már a poszterből is lejött, hogy inkább a John Wick miatt kapott zöld utat a Senki. Vagyis hívjuk Bob Wicknek? Viszont a végére… jaj előre szaladtam.

A történet egy senkiről szól, aki nappal az excelt bűvöli egy lepukkant cégnél, este az elhidegült asszony mellett képtelen aludni, és a fia sem tartja semmire. Ellenben már a a bevezető montázsban is tisztán látszik, hogy az erőnlétét igyekszik toppon tartani folyamatos edzéssel. Az egyik éjszaka betörnek a családi otthonba, és hiába lenne meg a lehetősége lecsapni az amatőröket, mégsem tesz semmit, amiért látszólag még az asszony is gyávának tartja, hát még a fia…

Gondolom a John Wick emlegetése miatt egyértelmű, hogy valami iszonyat brutál múltja van a csávónak, aki egy macskás karkötő miatt végül mégis a rablók nyomába ered, és emiatt egy este verekedésbe keveredik pár orosszal, akiket nem kímél, de persze valakinek a valakije az egyikőjük. És eddig kemény meg összeszedett a film? Mert szépen lassan átcsúszik valami másba, és kilép a komor, komolyan vett John Wick másolásból!

Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a Nobody elég megosztó lehet, mert a maga képtelen módján egy komoly akciófilmként indul. Hangulatos, ahogy a sötét múltú senkiben aktiválódik az állat, és ahogy erre különböző emberek ráébrednek. Az első nagy verekedés elemi erejű, hiába képtelen. Viszont utána tudjátok mibe megy át a Senki? A Denzeles Equalizer, vagy a Reszkessetek betörők, vagy ilyenek juthatnak eszünkbe. Eltúlzott erőszak, 100000 mellé lőtt golyó, komédiás haverakció.

Elsőre nehezen fogadtam a törést, és nekem valamennyire lehúzta az utolsó fél óra, ahol feltette a kezét a forgatókönyvíró, és nagyjából csak ötleteket húztak egy kalapból, amik látszólag összefüggtek egy történetté, csak hatalmas bakugrásokkal.

Bob Odenkirk mint főszereplő szintén érdekes választás volt, többnyire működött, de azért az akcióban segítették a vágások rendesen, ellenben a drámai részeknél remekelt, és a képtelen, erőszakos komédiában is bírtam. Ahogy Christopher Lloydot is baromi jó volt látni!

Összességében szórakoztatott, talán a legjobb blockbuster eddig idén, de igazából nem volt magasan az a léc nyilván. Részemről a rendező előző filmje, a Hardcore Henry jobban egyben volt valahogy.

Röviden: Raya and the Last Dragon

Éljen az összefogás, bízzunk meg egymásban, és akkor minden rendbe hozható, újra egyesülhet a világ. Avagy egy szokásos Disney mese pozitív üzenettel és remek animációkkal.

A történetben egy mesebeli királyság szerteszét szakadt, mert a törzsei önzően maguknak akarták a hatalmat. Egy régi átok újra feléled emiatt, és egy ősi sárkánykövet össze kell rakni az elűzéséhez, amire még egy sárkányra is szükség lesz.

Ahogy a trailerből látszott, eléggé kalandfilmes a Raya and the Last Dragon felépítése, először a sárkányt kell megtalálni, aztán a varázskődarabokat összeszedni a különböző törzsektől, miközben még a kővé változtató szörnyek is ott vannak állandó fenyegetésnek. Tetszett, ahogy összejön az iszonyat aranyos csapat, és ezzel a film vége is felépül velük, miközben tényleg vicces és pergő kalandokba kerülnek a szereplők.

A kinézet pedig hozza a szokásos gyönyörű szintet, ami ugye az évek során eléggé közel került a Pixarhoz (nyilván némi szellemi tőke elszipolyozásával onnan), de mégis saját art style-t képes tartani. Egyedül a “cicákon” lovaglás fizikájába tudnék belekötni, annyira mechanikusnak tűnt.

Amolyan kellemes mese volt az egész, nem azt mondom, hogy meghatott, de jó volt új blockbustert nézni, hiszen ezen teljesen érezni a mozikba szánását. Kíváncsi is vagyok mekkorát ment volna ott.

I Care A Lot (narrátor: not really!)

A Netflix kiemelt premierje volt az I Care a Lot, még a meme gyártást is erőltették twitteren, és amikor vége lett, akkor egyszerűen felbaszott. Azóta utánaolvastam kicsit, és úgy tűnik, hogy engem teljesen más miatt húzott fel, mint a filmre egy csillagot szórók többségét.

A történet egy olyan nőről szól, aki lefizetett orvosok és öregek otthona vezetők segítéségével, bírósági végzéssel lesz idős emberek hatósági gyámja. Nyilván nem azért, mert fontosak számára az emberek, hanem mert mindenüket eladva fizeti magának a drága konzultációs és hasonló díjakat, tulajdonképpen kiforgatva őket vagyonukból. És akkor még csak a főszereplőről írtam, akit zseniálisan kelt életre Rosamund Pike, megidézve a Gone Girlt.

Az eseményeket az indítja be, hogy az egyik öreg néni áldozatnak mintha lenne valami sötét a múltjában, amik kapcsán több rossz ember sem nézni jó szemmel a nő munkásságát. Ők sem akarnak változtatni semmin, csak egy áldozatát akarják kiszedni a markából. Mondhatni nem túl szimpatikus karakterekről van szó.

Az I Care A Lot egyik komoly húzása, hogy tényleg nincs benne kedvelhető személy. Vagyis ez egy kicsit érdekes helyzetbe is teszi őket, mert a film második fele azt akarja elérni, hogy érdekeljen minket az idősöket kiforgató nő és szerelmének a sorsa. Láthatóan ez csapódott le sokakban negatívan, mert sikerült is a filmkészítés eszközeivel a készítők terve, aztán a nézők rádöbbentek, hogy komolyan egy morálisan koromfekete emberért aggódtak.

Viszont a görbe tükör feltartás mégsem működik, mert van egy olyan szál, ami a fekete-fehér mozifilmek módján működik, szóval szétizzadták magukat egy rohadt érdekes kérdéssel, aztán hátraléptek, hogy egyszerűen megoldják. Konkrétan ez lehetett volna az új Wolf of Wall Street, amikor ránéznek a végén a nézőre, de az ambíciót… nem is tudom ki gáncsolhatta el, de az biztos, hogy éjfekete dramedyként nem találtak piacot neki. Vagy lehet magát akarta megnyugtatni a film utolsó perceivel az író.

Viszont a kezdeti idegességem idővel valahogy pozitívba csapott át. Konkrétan a Fontos vagy nekem legjobb része, hogy a “YOU GO GIRL” mentalitás sötét oldalát bemutatják. Lehet kapok ezért, de szinte a toxic femininity jelző ugrott be. Konkrétan aki innen úgy áll fel, hogy a leszbikus főszereplőkkel “már megint a propagandát nyomta a Netflix”, úristen de sokat hallom ezt a hülyeséget, annak kár filmeket nézni.

Emellett mekkora volt az is, hogy az Elon Muskhoz hasonlókat stanoló embereket hogy leoltották. Valójában tökéletes lett volna befejezésnek az a filmbeli interjú, amihez hasonlókat gyakran láthatunk “self made” milliárdosokkal “én csak kitartottam” “magamtól értem el mindent”. Ez lett volna a hab a tortán igazán.

Mindig mondom, hogy a megosztó filmek jobbak, mint a közepes semmilyenek, így nem tudok tényleg lebeszélő lenni. Volt pár iszonyat érdekes dolog az I Care A Lot-ban, velem maradt, és igazából két hibát tudok felsorolni, amiből az egyik az, hogy túlságosan igyekszik Rosamund Pike karakterét megkedveltetni, és szerintem sikerül neki.

Rose Island / L’incredibile storia dell’Isola delle Rose

Az igazi szabadság nem is a végtelen pénz, hanem ha nemzetközi vizeken felhúzol egy mesterséges szigetet magadnak, és kikiáltod egy államnak. Nyilván ez a közeli országban hatalmon levőknek nem fog tetszeni.

Szinte úgy írtam le ezt a megtörtént eseményen alapuló filmet, mintha thriller lenne, közben pedig az egyik legjobb mostanában látott feelgood mű volt.

A történet tényleg ennyi: egy feltaláló a barátjával épít magának egy szigetet Olaszország partjaitól nem messze a nemzetközi vizeken. Fúrótornyos megoldással csinálják, betonlábak, és fölötte egy kb. nagyobb háznyi alapterületű palló. Igazából nem a technikába merül el a film, szóval az építés közben elég nagyokat ugrik, gondolom van akit ez zavarni fog, de az alkotói célhoz nem tűnt fontosnak.

A tényleges központ nyilván a karakterek, akiket összehoz ez a sziget/állam. Milyen álmaik vannak az életben, a közeli parton élők hogyan reagálnak rájuk, a családjaik mit gondolnak, ilyesmi. Na meg van egy rohadt vicces politikai szál is, amikor az Olasz kormány rádöbben, hogy mi történt. Ugye ez még nem a végtelen információ korában valósult meg, így nem rögtön tudnak róla, reagálnak rá.

Az egész attól működött, és lehet itt a szerelmi szálat kicsit idealizálták, hogy a főszereplő mit akart bizonyítani az egész építkezéssel. Mondjuk ki nem tenne meg mindent Matilda De Angelisért. Az álmodozó hangulat, a buli rész miatt aggattam rá a feelgood jelzőt. És ahogy az építkezésnél ugráltak előre villámgyorsan, úgy konkrétan a dráma oldalon sem merültek túl mélyre, nem húzza le semmi a filmet.

Mondjuk ki, limonádé az egész Rose Island, de a rohadt szórakoztató fajta. A film a Netflixen érhető el, még szinkron is van.

The Little Things – az apróságok okozzák a veszted

Mondhatnám, hogy igazi zsánerdarab, egy sorozatgyilkos nőkre vadászik a 90-es évek elején, Denzel Washington pedig besegít az utána folyó nyomozásba, mert úgy érzi kapcsolódik egy régebbi megoldatlan ügyéhez a mostani. De mindezt nagyon sunyin kapjuk az arcunkba.

Valójában a Little Things ügyesen játszik azzal, hogy mik az elvárásaink ilyesmi filmek irányában. Ez persze pár embert idegesíteni fog, de valójában nem az ügyről szól minden, hanem a sorozatgyilkosokra, vagyis borzasztó emberekre vadászó emberekről, azokról, akik nem voltak szerencsések, és megszokták a hullaszagot.

A legjobb példa a velünk játszásra (és igyekszem spoilermentes lenni természetesen, szóval lehet nagyon ködösen hangzik majd) rögtön a kezdő jelenet. Érdemes az elején odafigyelni, vagy a befejezés után újranézni a kezdő perceket, bár a film sokszor nyújt mankót közben is, hogy mi a fontos az ügy szempontjából.

Rohadt érdekes, hogy miképp merül el az nyomozásra ráfüggő zsaruk történetében a film, és ezen mennyit dob a szereplőgárda. Egyrészt ott van Denzel Washington, aki mindenben jó, szóval az elvártat hozza, másrészt pedig Jared Leto, aki igazi meglepetés. Most Leto kedvelői nekem ugranak, pedig annak ellenére lepett meg, hogy a Requiem For a Dream óta kedvelem, és néha elég érdekesen választ. Leto alakítja azt az embert, akire a zsaruk ráfixálnak, hogy ő a gyilkos. Na de igazuk van-e? És ha igen, akkor hogy kapják el? Ezen a határon kell egyensúlyoznia végig a karakterével, minket is kétségben tartva, és részemről sikerül neki.

Mellettük Rami Malek csak másodhegedűs, de a film végére igazából helyrekerül az ő karaktere is, még ha kisebb is a skála, amin játszik a színész.

A megvalósításra viszont csak a korrektet tudom rásütni. Az alakítások és részemről a történet húzza ki abból a rutinból, ahogy megcsinálták. Nincsenek benne hibák, mindent mutatnak, ami kell, normális beállításokat kapunk meg minden, de valahogy robotikus az egész.

“Oda kell, hogy kiszállnak a kocsiból, oda meg a helyszín”, néha kicsit furcsán csattanó vágással, mert ezek nem maradhatnak ki természetesen. Mintha egy 150 perces, még merengősebb filmet metszettek volna le 120-ra, teljesen profin. Nem tudom megfogalmazni mi hiányzott, talán valami egyedi vizuális hang belőle.

Viszont a korábban használt érdekes jelzőt negatívan is értettem, mert nem beszippantós, a végén durván kisülős a film, mint mondjuk a Hetedik/Seven, hanem ezt tényleg kifordította John Lee Hancock, és máshogy köti le az agyat. Tippre olyasmi, ami kevesebb embernek jön be. Viszont lesz akinek kísért egy kicsit az igazi sötétség.

Boss Level: így kell videójáték filmet csinálni

Joe Carnahan rohadtul megcsinálta ismét. Hogy mi van az önéletrajzában? Smokin Aces, The A-Team, The Gray, tökösség, nem annyira közönségkedvenc iszonyat szórakoztató művek. Na most is ilyet csapott az asztalra. Kicsit kevesebb pénzből dolgozott, de elnézhető, és illik is designba a gagyi robbanás.

A főszereplő egy volt különleges osztagos katona, akinek az élete a kukában, és minden napja úgy indul, hogy ki akarják nyírni. Sőt, a nap közepére a sok rá hajtó bérgyilkos közül valakinek sikerül is. Viszont utána ismét az ágyában ébred, ugyanaz a nap indul újra mindig. Mintha ott mentett volna, és visszatöltené valaki.

Miért történik ez vele? Miért akarják megölni? Mit kéne csinálnia? Ki lehet törni ebből? Nyilván apró nyomokkal mindez kiderül, és még a magánéleti múltját, a karakterének rosszpontjain is dolgozhat a bunyók és lövöldözések között. Mindezt egy viszonylat korrekt magyarázatba is sikerült becsomagolni a végére!

Természetesen ezt is írhatom kicsit a blockbuster szempontból kihalt év számlájára is, de a Boss Level akciói többnyire rohadtul bejöttek. Egyrészt már a rosszul elsült napok montázsai is remekek, amikor pórul jár a főszereplő, de a kreatívan kitalált bérgyilkosok is mosolyt csaltak az arcomra. Tökös, véres az első fél óra, és utána is van pár remek megoldás, ahol a komoly akciót a humor jól oldja fel, tipikus Carnahan módin.

Sajnos amikor jobban elmerült a film a történetben, és a főszereplő karakterépítésén, az néhol döcögött kicsit. Nyilván ez a szíve az egésznek, és korrekt, de érzitek ezen a hideg szón, hogy ott azért nem kötött le teljesen. Nyilván kell, különben csak egy akciómontázs lenne, és többnyire jó is, de azért na. Ellenben a végeredmény még így is remek.

A főszereplő amúgy Frank Grillo, akiből a maximumát kihozza a rendező, de miatta is mondom, hogy inkább B-zsánerfilm az egész, egyáltalán nem negatívan használva a jelzőt. Mellette ott van Naomi Watts nem sokat, és a film gonosza Mel Gibson, aki azért ha 1 hetet volt a forgatáson, akkor már sokat mondok. Elmegy az egoista volt CIA ügynök szerepében (az Air America történet:), de valahogy a gonoszak oldaláról nem érezni azt a tétet, ahova elvileg a film vezet, nincs meg az egyensúly.

Akkor most retteghet a Free Guy? Kicsit hasonló a két film, de persze az A kategóriás blockbuster anyag, míg ez iszonyat jó B-mozi volt.

Freaky: Vince Vaughn még egy filmet ellopott

A Happy Death Day rendezője újra kiforgatott egy nem horror alapfelállást, hogy megöljön pár tinit. Mi kell még?

A történet nem is tudom már hol játszódik, a lényeg, hogy a szalagavató előtt feltűnik ismét a környék rettegett gyilkosa. Pár borzasztó tinit megöl, és közben szerez egy azték tőrt. Nem sokkal később a közeli iskola nyuszi lányát üldözi az éjszaka, de amikor lesújt rá az új tőrével, akkor valahogy mindkettejük testén megjelenik a seb.

Igen, testet cserélnek! A gyilkos beleköltözik az eddig önbizalom hiányos, családi tragédia miatt visszafogott lányba, aki pedig cserébe egy hatalmas, izmos gyilkos testében ébred. Nyilván utóbbi nem örül annyira a helyzetnek, de miközben próbálja a cserét visszacsinálni (nyilván van rá lehetőség), közben azért az önbizalmát is összeszedi. Micsoda karakterív. Cserébe a középiskolás lány megöl pár embert a suliban közben.

A Freaky-t teljesen az alapfelállás adja el. Oké, kell a korrekt kidolgozás is mellé, de az csak egy jó kis vagdalozós popcorn horror, slasher amiben a nem tiszta tiniknek hullani kell. Nyilván ilyennel sincs tele a padlás, viszont a testcsere, és ahogy utána lubickolnak a színészek a szerepükben, az teszi igazán szórakoztatóvá. Konkrétan borulni lehet azon, ahogy Vince Vaughn fut, vagy hugyozik, vagy ilyesmi. És persze Kathryn Newton rosszalkodása se semmi.

De persze ott a másik oldal is, hogy a horrorból átmegy a humor oldalára inkább a film. Szóval nem tökéletes a keverék, egyik oldal sem találja meg igazán a boldogságát? Bár ezt nem tudom teljesen jó szívvel kijelenteni, mert lehet 2020 gyér filmes termése miatt, de végig vigyorogtam az egészet, bár ezt az elején levő horrorra is értem.

Az egyetlen gond, hogy talán a közepén elvesztette az útját a film. Bár ment előre a történet, de valahogy kötelező köröknek érződött ez, nem volt lendület. Szerencsére a fináléra összekapták magukat.

- A múltba →

Kategória archívum: *******