65 (millió évvel ezelőtt)

Lehet jó pillanatban néztem Adam Driver túlélős akció-scifijét, de az első fél óra után teljesen lekötött. Azt nem tudom, miért kötöttek egy B-filmre 45 milliót, de igazából amit vállalt, azt szállította a 65. Hogy ez nem sok? Az tény.

A történet 65 millió évvel a mánál korábban játszódik (réges-régen egy közeli-közeli galaxisban), amikor is az űrben már emberszerű lények repkednek mindenfelé. Az egyik ilyen a Driver által alakított pilóta (nagyjából űrkamionos, vagy űr-szállítóhajó kapitány), aki 3-4 percben kap motivációt arra, hogy miért repked teljesen kimerülten.

Az új munkájában telepeseket szállít, de egy váratlan meteorfelhő miatt lezuhan a régi Földön. Rajta kívül csak egy túlélő van, egy fiatal lány, aki nyilván az említett motivációs flashbackben mutatottak miatt szépen lassan fontos lesz számára, mindentől meg akarja óvni. Ketten próbálnak eljutni a zuhanás közben levált menekülő kapszulához, de az előzetesekkel ellentétben nem üldözi őket valami lény megszállottan, hanem többnyire csak próbálnak túlélni a dinoszauruszok által uralt Földön. Ennyi a film.

Igen, egy sima survival B-mozi az egész, ahol minden nyugodtnak tűnő pillanatot szétzúz valami szörny, miközben a főszereplők egyre kimerültebbek. Hogy erre miért írt alá Adam Driver? Úgy döntött akcióhős lesz, vagy azt mondták, a flashbackben mutatott drámai szál nagyobb szerepet kap? Ki tudja. Nem annyira illett a filmbe, de lehet csak a B-mozis hatásban fura volt nézni egy A-kategóriás színészt, ő erősítette, hogy ezt a koncepciót komolyabban gondolták, nem pedig egy fun ride-nak, mivel abba sosem csapott át, hanem komoran élte meg az azért elég változatos veszélyeket.

Érdekes húzás a Sony-tól egy közepes költségvetéses, viszonylag jó látványos nagy film, de elnézve, hogy többnyire Covid alatt készült, így gondolom azért is írták a csekket, mert “blockbuster”, viszont kevés színésszel, könnyebben lehetett forgatni a járványelőírások közepén. A vége persze az, hogy elment, de semmi extra, és simán kihagyható akár.

Air

Lehet nem is röviden, hanem öregurasan, ez pont az a fajta közepes költségvetésű dráma, amiket hiányolni szoktunk. A fiúk dobták össze, azaz Ben Affleck rendezte és Matt Damon a főszereplője. Arról szól, hogy a Nike miképp szerezte meg Michael Jordan szponzorációját, de mindezt teljesen Jordan nélkül kapjuk a vászonra, a főszereplők a szüleivel beszélnek főleg. Ennek az volt a célja, hogy igazibbnak tűnjön a film.

Nyilván egy sima szponzoráció nem lett volna akkora szó, szóval inkább az itt a lényeg, hogy Jordan leszerződése miképp változtatta meg az egész kapcsolatot a sport és a cégek között, hiszen ezek után kaptak nagyobb szeletet a játékosok a ‘végtelen’ pénzből. Ez itt a fő fókusz, és ezért követünk pár korosodó pasit a kapitalista oldalról, amint szombaton egy cipő fölött görnyednek. (Feelgood másik oldalnak a Winning Time sorozatot ajánlom)

A konkrét történés pedig: a Nike kosaras részlegének tehetségkutatója kiszúrja, hogy Jordan hiába újonc, mégis mekkora ász, és minden cégbeli akadályt próbál leküzdeni, hogy egyáltalán ajánlatot adhasson a tehetségnek. Na meg az is kérdés, hogy mit tudnak az Adidas imádó sportolónak mondani, ami miatt őket választja?

Nincs itt semmiféle hatalmas hullámzás, szép nyugisan gördül előre a film a fenti sztori kapcsán. Még a nagyobb drámai pillanatai sem ugornak ki túlzottan felfelé. Talán ez az egyetlen negatívum is? Érzelmileg kicsit üres az Air, már azon kívül, hogy marketingről szól, így kicsit hiába van jól rendezve, és még jobban eljátszva. Inkább csak egy érdekesség, amit a profik képesek végig úgy mesélni, hogy leköti az embert.

A budgetről amúgy mindenfélét találtam, elvileg rendesen fizeti a crewt Affleck és Damon gyártó cége, és az Amazonnak mindenki drágábban ad el filmet, szóval a Variety-féle 70-90 millió simán igaznak tűnik, de találtam 20-30 milliót is máshol, és tényleges pénznek az tűnik reálisnak, elnézve milyen kevés helyszín és statiszta kellett ehhez.

Nyilván akit teljesen Michael Jordan érdekelne, annak ott van a Last Dance sorozat, ha eddig kimaradt. Ha az ő oldaláról álltak volna a történethez, nem a feledésbe merülő cégesről, akkor nem is lett volna sok értelme leforgatni. Így meg…, nos szerintem a film is a feledés felé tart majd, pedig régimódi, feelgood dráma, amiből tényleg nincs sok sajnos, de ennyi.

Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves

Beszólással kezdem: aki szereti a kalandfilmeket és kihagyja moziban a Dungeons and Dragons: Betyárbecsületet, az elveszti a jogát a sírásra, hogy nem készülnek a zsánerbe darabok, mivel nem volt hajlandó mutatni a cégeknek, hogy csináljanak ilyet. Jót. A reklámkampány döcögős volt, de végig szórakoztatónak tűnt maga a film, és ezt be is váltotta.

A történet egy apáról szól, aki kémhivatása miatt elveszi a feleségét, és ezután egyedül neveli a lányát, akivel közösen tolvajlásba kezd, aztán nő a csapat egy verőemberrel, aztán mágussal… Az egyik lopás, pont az amivel egy a feleségét visszahozó varázslatot akar megszerezni rosszul sül el, és emiatt börtönbe kerül. Onnan “szabadulva” kiderül, hogy egy volt társa magához édesgette a lányát (nem úgy), és megpróbálja visszaszerezni, de még a várba is nehéz bejutni, ahol vannak, így újra egy csapat kell, meg pár apróbb cucc, amiket össze kell guberálni.

Egyszerűsítettem, és a főgonoszt sem árulom el, mert igazából nem ez a lényeg? Mármint gördül előre a film a történetén, de nyilván semmi megváltó nincs benne. Ellenben semmi kirívóan rossz sem, ami sajnos lassan nagy szó lesz a 10 írók (és AI valszeg) által összetett roncsok korszakában, mint amilyen például a Jurassic World 3 volt, amiben nem is a dinók a fő probléma. D&D rajongók forduljanak el, mert onnan kevés sztorit olvastam, de nekem teljesen egy M.A.G.U.S. könyv hangulatát árasztotta, Tier Nan Gorduin mágiájától megfosztva valami nagyobba keveredik. Na de elkanyarodtam.

Lehetett volna Lord of the Rings komolysággal jönni a készítőknek, de szerencsére ez eszükbe sem jutott. Vajon lehet még tényleg komoly fantasy-t csinálni mozis blockbusternek manapság? De ez már nagyon más téma, most nem annyira ugrik be ilyesmi, de lehet csak keveset aludtam.

Bár tudom szitokszó mostanra pár embernél, de ez a film teljesen olyan volt, mint a korai MCU darabok, a tényleg jók mint a Guardians vol. 1., csak jobban vette komolytalanul magát, vagy hogy mondjam. Van egy érzelmi magja, de sosem random bedobott poénnal oldják fel az ahhoz fontos pillanatokat, hanem organikusabb az egész. Van amikor csak simán poénkodnak persze, de akad olyan amikor a komolyabb helyzethez illőn teszik, nem pedig idiótán, mintha igazi emberek lennének bajban. Valahol vicces volt az előbbi leírni egy sárkányokkal és varázslattal teli fantasy filmnél.

Az egész lényege a csapat, ott él a legjobban a Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves. Egyrészt Chris Pine rég nem volt ilyen szórakoztató, úgy tűnik végzett azzal a furán öreges korszakával és ismét élettel teli, de ami még durvább, hogy Michelle Rodriguez mennyire jó casting a buliba. Kettejük között a dinamika rohadt jó, de nyilván a csapat többi tagja sem ment mellé.

Ami főleg meglepett, hogy még az akciójelenetek többsége is működik, nem pedig az “essünk túl rajta” kategória, ami azért elő szokott fordulni olyan filmekben, amik főleg a csapatdinamikára gyúrnak. A sárkányoson konkrétan végig mosolyogtam, olyan kreatív hülyülés volt.

Szerencsére nem lőtték el az összes poént előzetesen, nem Iron Man első részhez hasonló a helyzet, bár a hullásat is megőrizhették volna, és hoztak egy szórakoztató kalandos blockbustert a mozikba!

Röviden: Knock at the Cabin

M. Night Shyamalan legjobb filmje az utóbbi 10 évből? Nagyot mondással kezdem, de az Old, Glass, Split, The Visit, After Earth ötösön átesve mindenképp ez tetszett a legjobban. Igen, a Splitet is üti nálam.

A történet szerint egy pár és a kislányuk nyaralni megy valami erdei kabinba, ahol megjelenik négy ember, hogy az apokalipszis megakadályozásáról beszéljen. Miképp lehet elkerülni az emberiség pusztulását? Valakit fel kell áldoznia önként a családnak. Már ha hihetünk a kopogóknak. Nem kevés a vallási felhang ebben. Nyilván a villamosprobléma másfél órában kifejezésbe még én is belefutottam a film kapcsán.

A lényeg és meglepetés nekem mindenképp az volt, hogy mennyire egyben van az egész. Egy helyszín nagyjából, alig pár karakter, de egy másodpercre sem toporog a Knock at the Cabin, hanem baromi feszesen gördül előre. Sőt, ezúttal még az alakítások sem furák, mint mondjuk az Oldban, hanem normálisan vezeti őket Shyamalan. Kivéve talán Jonathan Groff? Dave Bautista mindenképp odatette magát. Kinézetileg teljesen mozisnak érződik, szemben a The Visittel vagy akárcsak a Splittel.

Nyilván nehéz spoilermentesen írni róla, mert az egész film alapját jelentő kérdések feltevése az érdekes ezúttal, minden azokra van felhúzva, például, hogy ki miképp áll a kopogók általi helyzethez, és ez hova vezet. A lényeg, hogy meglepően pörgős a végeredmény, ha valaki pótolná. Egy teljesen elmenő szórakoztató thriller szerűség.

John Wick 4 – az akciófilmek Lawrence of Arabia-ja?

Szóval volt egy visszavonult gyilkológép, akinek meghalt a felesége, és megölték a kutyáját, az egyetlen lényt aki emlékeztette rá, ezért bepipult és bosszút állt. Ezzel felkavarta a saját múltját is, némi bolyongás után visszatévedt valami útfélére, aminek azóta keresi a végét, miközben kikezdi az aszfaltot is, a Kört, aminek a része volt. És ennyi, itt tartunk, megvolt a recap.

Hogy milyen lett a 4. rész? Bár van szép helyekre vezető történetszerűsége, de technikailag 3 akciójelenet kb. 20 perc átkötéssel. Ez kiszámolva 169-20, avagy 149 perc tömény akció. Az az igazság, hogy a film pár hét alatt összehozott története mellett leginkább a megvalósítás része izgatta Chad Stahelski rendezőt, a sztori “jólesz az, üt” módon le lett rendezve, és ráfeküdtek a 40-50 perces akciókra.

Nem vicceltem az előbb, John Wick kőkeményen üt egy fadarabot véres ököllel, amikor megkérdezik tőle, hogy készen áll-e a visszatérésre, hogy utána máris lövöldözzön, villámgyorsan lefestve, hogy mindenkit meg akar ölni a körből, miközben azért bujkál előlük. Harcol a hidrával, vagy szélmalmokkal, mert a Kör örök, be kéne látnia, hogy hiába küzd, miközben minden régi barátját veszélybe sodorja az vele. Mást kell tennie. De mindezt a ráébredés egy vagy 40 perces akciójelenetben kapjuk meg.

Stahelski és csapata mindent megmutat a modern kaszkadőrségről és a gun-katana rajongóknak leteszi a fő mesterművet, ami létezik. Az összes “ez cool, meg kéne csinálni” ötletüket elsütik, akkor is, ha nem teljesen illik ide, főleg nem ilyen mennyiségben. A zakók ahogy korábban, már a golyók kinetikus energiáját is elnyelik, szóval muszáj közelharcban verekedni és úgy lövöldözni. Igen, néha van sorbanállás Wick vagy segítői előtt, de míg egy átlag akciófilmben a főhős megpihenhet 1 horda gonosz után, itt jön még egy csapat, aztán még egy csapat, aztán még egy csapat, rengeteg ötletet bevetve a vérgenzésre. Végtelen az ellenfél, a szenvedés örök, mi hozhat megváltást?

Nekem személyesen kicsit üres volt a film, szerintem 2 órára levágva jobban ütött volna. De lehet az üresség és a túlzás-túlhúzás a sok akcfiójelenetrendezés kiélése mellett erőteljes koncepció volt. Érdekes volt nézni a sok kihalt épületben mászkálást, a többnyire kevés “átlagember” statisztás jelenetet. Lehet az a főbb bajom, hogy valójában csak a harmadik (az 1 órás..) akciójelenet az, ami nagyon-nagyon működik. Van benne egy lepukkant házas “vágatlan” lövöldözés felülnézetből, ami előtt nagyjából Hotline Miami zene szól, és ott csak tátottam a számat szinte, amit aztán emeltek a teljesen kimerült lépcsőzéssel. Az utolsó órát jó volt nézni, de az előtte levő kettő akciót inkább csak érdekes, mert tényleg mindent megmutattak, amire jelenleg kaszkadőrök képesek. Konkrétan a filmtörténelem legszebb eséseiről lesz híres a John Wick 4., nem pedig a történetéről.

Fogunk rá emlékezni? Újranézni? Nem tudom, méltó búcsú, még ha nem is működött 100%-osan nekem. A poszt címe nyilván a legendás vágás lemásolása miatt, vajon azt akarta letenni Chad Stahelski?

Triangle of Sadness – lazítsd el a homlokod közepét, sima út lesz

Lehet, hogy vak vagyok és elment mellettem a Triangle of Sadness 75%-a, de engem meglepett, hogy ez a rendszer- és emberiségkritikus film mennyire… egyszerűnek tűnt, Ruben Östlund eddigi legfogyaszthatóbb, legkommerciálisabb művének. Egy White Lotusnál könnyebben érthető, bár a közepe sokaknak undorító lesz — konkrétan kíváncsi lennék hányan nyomták ki ott. Mondjuk sosem tudom meg, mert nagyon sokan el sem indították.

A film egy model párral indít, akik a férfi és női szerepről veszekednek egy kapitalizmus oltás után – ez az első 20 perc a legjobb! -, miközben kurvajól néznek ki. Enyhén Glamorama hangulata volt a kezdésnek. Ők kötnek ki egy luxusjachtos körúton, ahol a legénység úgy ugrál, ahogy a gazdagok parancsolnak, hiszen ez a társadalmi létrán a szerepül. Az utasok között akad szarmilliárdos, fegyvergyártó meg hasonló. Igazából nem tudom mennyit lehet a sztoriból elmondani

— A russian capitalist and an american communist.
— On a 250 million dollar luxury yacht.

A trailerek azért ellövik, így én is, hogy történik valami, beüt a szar a közepén (szó szerint, 5-10 percen át ömlik) és borul a rendszer. Páran egy szigeten kötnek ki, mivel a viccesen gazdagokat oltó első fél után előkerül a lényeg, hogy valójában a rendszerek a rosszak, minél több hatalom kerül valaki kezébe, annál jobban eltorzul ő is, hogy megtartsa azt. Ez az egyetlen, ami állandó a világban, és ez lesz a dekadens mostani emberiség veszte.

Vicces volt amúgy a fordulópont, amellett, hogy undorító, mert a káosz közepén a hajókapitány Woody Harrelson és a szarmilliárdos Zlatko Buric különböző rendszerkritikus idézeteket dobált egymásnak, és az összeomlásig itták magukat, mert aki idealistán belenéz a rendszer mozdíthatatlan mélyébe, az csak alkoholfolyón juthat ki onnan.

Igazából az egész filmen jókat lehetett mosolyogni, de nem gondolnám, hogy csak tisztán maró kritika a gazdagokról, azért kapják az ívet, mivel a végén általánosabb kérdésekkel nézhetett szembe a csóró ember, kicsit ő is kényelmetlenül érezheti magát, sőt, ha egy gazdag megnézi…, áh, fogalmam sincs mit gondolhat, egy mocskos gazdag offshore ember sem ismerek, gondolom bólogat, hogy ez a valóság, és él tovább. Mondjuk emiatt kicsit erősebb is a Triangle of Sadness, mint a gőzt levezető “a gazdagok borzasztóak” filmek és sorozatok. Talán pont emiatt jutott Oscar jelölésig, és ülök itt az #oscarhet keretében a megnézés után.

Ami viszont egyértelműen és objektíven jó, az a megvalósítás. Egyrészt gyönyörű a film végig, másrészt hiába vannak hosszan kitartott jelenetei, mégis remekül működnek. Még a szarós-hányós is, de már előtte a kezdés, a veszekedés a női-férfi szerepről és “feminizmusról”. És mindezek mellett még sokszor vicces is, persze szatirikusan, de beváltja ezt az ígéretét is.

we’ve lost dancing.

Puss in Boots: The Last Wish

Azt hittem, már teljesen elvesztettem a mesék élvezetét, de úgy tűnik csak a borzasztó mélységekbe süllyedő Pixar és hát a Disney Animáció az, ami teljesen félrement mostanában. Nyilván a Dreamworksnek is vannak mellényúlásai, de ez a cicakaland valami csodálatos lett, akármi is ihlette bizonyos részeit.

A történet tényleg annyi, hogy Puss elveszti az utolsó előtti életét, és elindul megkeresni a Földre hullt csillagot, hiszen az utolsó kívánsággal visszaszerezheti őket esetleg. Nyilván akadozva indul az útra, vicces és aranyos segítőtársa is akad, és még egy régi ismerősébe is belefut, hogy közösen hasítsanak végül. Na és a kívánságra nem csak Puss pályázik valójában.

Persze, mese, így nem a történet egyedisége lesz az ami leköti a nézőt, de még itt is el kell ismernem, hogy a Puss in Boots: The Last Wish milyen ügyesen tartotta a főbb szálait életben, hogy a végső összecsapásban kiteljesedjenek.

Ami viszont nagyon tetszett benne, hogy az egész egy rendes kalandfilm. Nem csak a kincs után való hajszában, hanem teljes egészében. Az üzenet, miszerint A (választott) Család, avagy a barátok és az élet élvezete a lényeg, persze nem tudom mennyire üt a fiatal nézőknek, de nekik is ott volt előtte a vicces és aranyos kalandozás. A felnőtt nézőknek meg egy kicsi plusz. Amolyan régi Pixart idézett a Dreamworks, átvették a stafétát.

Konkrétan ha már emlegetem a nagy ellenfelüket, akkor az animációra is ezt kell mondanom, hogy nem az a tipikus. Oké, a Spider-Verse miatt járhatott a zöld út a megvalósításra, de a picit rajzolt hatás, és a “12fps” akciójelenetek ütöttek megvalósításban. Egyszerűen jó volt nézni, úgy egyben volt az akció is.

Jól összetett mese, kiváló családi szórakozás. Annyira nem hoz újat, de egyszeri moziélménynek remek volt (még most hétvégén is sokan voltak rajta), bár gondolom tévében is működik.

The Stranger (2022)

A Netflixre felkerült, de már ránézésre is csak vásárolt ausztrál film egy megtörtént eseményt, egy fiú eltűnése utáni nyomozást mutat be. Természetesen rohadt nyomasztóan teszi ezt. Mondhatnám, hogy meglepően kevés helyen futottam bele a Stranger emlegetésébe, de hát magamra is nézhetnék, itt is csak egy trailer volt csak róla, aztán annyi. Most vezeklek, de a nézettségén ez már nem segít, hiszen a Netflix számára az első 28 nap az atyaúristen.

Nyilván ajánlott részemről, szóval aki szeret keveset tudni, az adjon neki esélyt a történet ismerete nélkül, mivel párom amikor rájött valamire akkor tökre felvillanyozódott. Amúgy az IMDB-s hivatalos leírásban is rejtegették miről szól: két férfi egy buszon beszélgetésbe ered és ebből barátság lesz, a bűnözésben és fizikai munkában letört Henry számára ez egy álom valóra válása.

A Netflix már jobban felfedte, hogy egy beépített zsaru igyekszik megszerezni egy gyilkossági gyanúsított bizalmát.

Mindezt valós eseményeken alapszik, Daniel Morcombe halálát, és a tettes elkapását mutatja be, és a készítők is így álltak neki. Nem dokumentumfilm, de érzésre nem sok extra drámát tehettek bele, ez ott is tetten érhető, hogy míg utaltak a beépített rendőri munkában levő énképrombolásra, beszerzett traumára, mégis hátraszorult a legnagyobb név néha a történetben.

Ha “rendes” dráma lett volna, akkor Joel Edgerton karakteréé lettek volna a legfontosabb pillanatok is, de itt az átfogó műveletet mutatták be, amiben alapvető láncszem volt, de mégsem minden babér az övé. Ezt tényleg csak mint sztori mondom, hiszen semmi babér nincs egy gyerekgyilkos elkapásában, csak némi fekete füst lélegezhető ki utána.

A Stranger amúgy megvalósításában is erre a sötétségre ment rá, elég nyomasztó a hangulata végig, nincsenek nagy érzelmi csúcspontjai, helyzeteket oldó humora. Nyilván ez magával hozhatja a lassúság érzését is, de nálam nem csúszott át oda, pont a részletek miatt, mert valósnak érződött a nyomozás és a beépülés is. Olyan pepecselős “igazi” munka, már persze azért annyira, amit még elbír a ~~vász~~ képernyő.

Jobban tetszett, mint a múlt heti Pale Blue Eye, ha már Netflix filmek.

The Menu

Megérkezett a Disney+-ra a film, amiről a Barbarianhoz hasonlóan jobb minél kevesebbet tudni előzetesen. A trailerek kapcsán tippelgettem a fordulatról korábban, de szerencsére mellé, és nem lett annyira egyszerű a végeredmény, mint elsőre látszott. Mondjuk a producereket figyelembe véve A menüt tényleg fekete komédiának szánhatták, de ahhoz még tovább kellett volna marinálni. Ha ha. Elnézést.

A történet röviden annyi, hogy a főszereplő nő a pasijával egy sztárséf valami szigeten levő éttermébe érkezik, ahol 1000 eurónál is drágábban lehet jól lakni, vagy legalábbis finom ételeket kóstolni. Nyilván csak a gazdagok számára elérhető ez a művészet, ahol a séf nem is csak főz, hanem történetet mesél az egymás után érkező fogásokkal.

Ahogy a trailerből is tudjuk, nem teljesen békés az éjszaka, hiszen van egy fordulat, aminek során úgy tűnik, hogy a résztvevők élete a tét. Igazából ennek kapcsán akadt pár poén, meg közben is el lehetett mosolyodni, de nem mart, viszont legalább nem is a feszültség oldására használták a csattanókat.

Mielőtt a többibe vágnék azért kikötöm, hogy szerintem érdemes megnézni, és jó csak ennyit tudni róla, na meg könnyen el is érhető mostanra, szóval javaslom. A rendezője Mark Mylod, aki tizenvalahány Successionnel a háta mögött ült neki, de amúgy is régóta dolgozik a sorozatos világban, viszont simán egybentart egy filmet is. Ahogy Anya Taylor-Joy ismét belenyúlt a tutiba, magára illő szerepet választott, és mellette Nicholas Hoult iszonyat szórakoztató.

Mindezek ellenére a Menu nem közelíti meg a maradandó minőséget. Egyszeri fogyasztásra remek, és tetszetős, hogy a gazdagok kritikája mellé elfért az ezt kiszolgálóké (és/vagy művészeké), akik feladják saját magukat, a számukra örömöt adó életet, csak hogy megszerezzék a saját helyüket egy olyan rétegben, aki továbbra is szarik rájuk, akiknek nem léteznek.

Egy szórakoztató másfél óra, szerencsére nem hízlalták kettőre, és meta a film után kicsit üres érzés is (ha eltekintünk a művészfilm fogyasztásra tett kritikától), hogy “ez nem volt elég”, de nagyon el lehet lenni vele, és pár fogáson, vagyis poénon mosolyogni ezerrel.

Decision To Leave / Heojil kyolshim / A titokzatos nő

Wise people like water. Benevolent people like mountains.

A hegyek és a tengerek embere egymásba szerethet, és ha igen, akkor van annak a kapcsolatnak jövője? Ezt kutatja Park Chan-wook, az Oldboy és a The Handmaiden rendezője ebben a film noir romantikus filmben, amiben eléggé visszafogta magát az említett, és persze a fel nem sorolt műveihez képest.

A titokzatos nő sima nyomozósként indul, egy hegyről leesett férfi ügyében kezd vizsgálódni a rendőrség. Az egyik gyanúsított a feleség, viszont a helyzetet bonyolítja, hogy a vezető nyomozó elkezd valamit érezni iránta. Miközben közelebb kerülnek egymáshoz, az ügy is megoldásra lel, de nem pont úgy, ahogy elsőre gondolnánk.

Igazából nehéz spoilermentesen írni róla történetileg és tematikailag, hiszen még a besorolás, film noir is egyértelművé tesz dolgokat. Aki csak a rejtélyért, a nyomozásért nézné, annak szólok, hogy azért így is akad benne meglepetés, de a csavarok mellett természetesen a karakterek érzései vannak itt középpontban. Milyen egyszerű alap: egy szerelem nélküli házasságban élő férfi elkezd más iránt érezni valamit, de tessék, ennyire szépen és érdekesen is be lehet csomagolni ilyesmit.

Furcsa amúgy, mert moziból kijőve még nem éreztem a hatását, de közben eltelt két hét, és még mindig beugranak belőle dolgok. Az emberrel tud maradni a hangulata. Mindezt úgy, hogy a “lost in translation”-szál, hiszen a nő bevándorló, szinte teljesen el is ment mellettem, pedig a feliratot készítő azért eléggé próbálkozott. Mondjuk a Decision To Leave emiatt még inkább elérhetetlen lett sokak számára.

Ami viszont egyértelműen lenyűgöző volt, az a megvalósítása, talán felülmúlva az írását. Számomra a vágás ütött a legjobban, olyan furcsán húzott be, de a fényképezés is fantasztikus, a rendező által kihozott alakításokról nem is beszélve. Pont jól réteges a film, mert a szimbolika egy része viszonylag könnyen érthető még a hozzám hasonló ~~idió~~ amatőrök számára is, és közben mégis igazi tud maradni az érzelmi szála is a műnek.

Olyan durva, hogy a budget elvileg 10 millió, és milyen nagy hatású felnőtteknek szóló thriller-drámát tudtak belőle keríteni, ami sokkal drágábbnak érződik.

Glass Onion: A Knives Out Mystery

Rian Johnson szokás szerint igyekszik kifordítani az elvárásokat, ahogy példaképe, Agatha Christie is tette korábban, közben pedig már a címmel sem árul zsákbamacskát, hanem felfedi a lényeget. Aztán ráteszi a rétegeket, amiket lehet hámozgatni.

Mivel a Last Jedi kivételével bírom Johnson filmjeit, és neki köszönhetjük, hogy rendesen feltámadt a whodunit, így eléggé nagy érdeklődéssel vártam, hogy mit hoz a Knives Out 2. részére. Az biztos, hogy a szórakoztatás része sikerült, simán nézette magát a Üveghagyma, ellenben aki az izgalmas rejtély miatt ült elé, az csalódhatott, mivel nem nem az volt itt a középpontban, hanem a karakterek, és hát rajtuk keresztül a társadalomkritika, vagyis hát a gazdagok egy részének oltása (azért Rian Johnson sem szegény, Rolex coke gmt-ben ad interjút a filmről:).

A történetben Edward Norton ultragazdag techmilliárdos musk-i karaktere meghívja a disruptor barátait a szigetére, hogy egy kamugyilkosságos party játékban vegyenek részt. Csak a barátai mellett valahogy Benoit Blanc is befut, kicsit kéretlenül, és így bizony erőteljesen megkavarodik a rejtély, amit itt kerülgetek, mert vannak felfedések a filmben, de közben valahogy mégis… egyszerű. Mondom, nem a gyilkosság a lényeg, meg hogy a szerző a saját zsenialitását, khm, simogassa, hogy micsoda rejtélyt írt.

Tényleg nehéz spoilerek nélkül beszélni a filmről, így inkább rögtön abban vágnék bele, hogy Edward Norton térjen már rendesen vissza! Eszméletlen szórakoztató ebben a filmben, ahogy Daniel Craig is, bár nekem ő csak a nagy felfedéseknél ütött igazán (amikor rájön mi van az üveghagyma legmélyén!?!?!), na meg amikor flangált abban a fürdőruhában, hogy ne csak Whiskey (egy karakter neve:) legyen itt szexbombának.

A kinézet pedig igazán napfényes. Mondom, egyszerűen szórakoztató volt nézni a filmet, a napfényes nem digitális massza fényképezést, élvezni a fordulatokat, a remek alakításokat. Igazi nagyszabású film, mondhatni tényleg blockbuster. Eszméletlen mennyit fizetett érte a Netflix, de úgy tűnik Johnson tudott mit kezdeni a szabadsággal, és kíváncsi lettem, hogy a már berendelt folytatásra mit süt majd ki, hogyan lesz más, mint az 1-2.

Jobb-e mint az első rész? Inkább teljesen más. Ez is volt a cél, és jó volt így tél közepén, félig betegen a napfényes Görögországban nevetni pár okos gazdagon, akik felrúgják a szabályokat, de csak amíg nem rúgják fel tényleg azokat.

Extra: aki bejárná a film fő helyszínét.

Avatar: The Way of Water

James Cameron felbukkant a vízből, hogy ledobja az idei év leglátványosabb filmjét. A történet szokás szerint egyszerű, a körítés pedig agyonver mindenkit. Vagyis hát számára mi lehetett a körítés…

A történet sok évvel az Avatarban látottak után veszi fel a fonalat, Jake Sullynak már több gyereke van, békében élnek, amíg vissza nem térnek az Égi emberek! A démon gyarmatosítók, akik most már nem csak pár kőért jönnek, hanem tényleg be akarják venni a bolygót. Közöttük van az Quaritch, akinek személyes leszámolnivalója van a Na’vi ellenállás vezetőjével. Az első 10-20 percben kiderül, hogy él még az ezredes: másolatot készített magából a végső bevetése előtt. Ezt rejtegették ennyi ideig, pedig a többség szerintem alapból erre tippelt.

A lényeg, hogy Jake és a családja menekülőre fogja a dolgot, azt hiszik kimaradhatnak a harcokból és Quaritch is leszáll akkor róluk. Így kérnek menedéket a vízi Na’viktól. Mármint most fejből nem ugrik be a nevük, de a lényeg, hogy új közösségbe kell beilleszkedni a Sully családnak, ami a tini gyerekeinek komoly problémát jelent, idegenként, menekültként egy idegen világba helyt állni.

A fő gondom, hogy ez a film hosszú. Mármint tudtuk előre, és nem unalmas, igazából nem időhúzással van tele, minden épít valamit és fontos a sztori szempontjából, összeillik a végére a kép, de túl nagy. Lekötött, de Cameron víziója, hogy erre többször mennék, az fel sem merült bennem, hiába volt jó moziélmény egynek.

Ezen kívül, és ez személyes tüske lesz, nem pedig a filmé, nekem mindig zavaró, amikor tinik hülyesége miatt indul be a cselekmény. Igen, a tinik hülyék néha, ehhez illő dolgokat csinálnak, kvázi realista ez a része, sőt, a probléma ígyis-úgyis utolérte volna a Sully családot, szóval nem lehet “gagyi írói húzás, mert csak a tinik faszsága miatt vannak bajban” dologra mutogatni, de mégis, nem a szívem csücske ez a megoldás.

Mindezek ellenére a látvány ismét átrángatja a történeten egyszer a nézőt. Most úgy néz ki Pandora, mint ahogy az emlékeimben él az előző rész grafikája (nem néztem újra alapozásnak). Pedig ez biztos nincs így. Fantasztikus a bolygót látni. Igazából itt gyorsan tetten is érhető miről szólt az Avatar 2 Cameron számára: a középső óráról, arról amikor Jake-ék beilleszkednek az óceáni Navik közé, amikor felfedezik… nincs rá jobb szó, mint ez a hippis felfedezik a víz útját.

Igen, szentimentális a film, sok darabból áll, de egyszerű, az érzelmi csúcspontja a végén működik. Sőt, igazából az utolsó órában Cameron felvillantja, hogy miért imádtuk régen, mert egy olyan látványos, és működő akciójelenetet szállít, amit aztán végképp jó volt nézni. Igen, a Way of Water egy vásári hullámvasút, viszont a jobb fajta, több ilyen blockbuster is kéne a képregényfilmek mellé.

Igazából a piac jelenlegi helyzete miatt haragszom is kicsit Cameronra, nyilván nem vérkomolyan dühöngök rajta, de ő az egyike azoknak a rendezőknek, akik kapnának pénzt új dolgokra, kétévente jöhetne valami újjal, erre több, mint 10 évet szöszölt az Avatar folytatásával. Látom miért, és hadd járja a saját útját, de ha ez is minden rekordot megdönt, akkor tényleg az a jövő jön be, ahol nem csinál mást élete végéig, csak Avatart. Már azt is nyilatkozta, hogy vagy 8 filmnyi puskapor van itt, amihez az utódját is ki kéne képeznie…

Barbarian

Ilyen egy jól összetett, szórakoztató modern horror film? Az A24 szokta kapni az ívet, hogy köldöknézős az emelkedett horrorjaik többsége, néha tényleg az, ez viszont egy sima sztorit vezet le izgalmasan és néha viccesen.

Bár lehet a sima nem is írja le jól a helyzetet, mert úgy láttam, hogy a hype az “el sem tudod képzelni mi van a pincében, merre kanyarodik a film” dolog köré összpontosult, ami részben igaz, de előre szaladtam. A történet egy nőről szól, aki állásinterjúra érkezik Detroitba, de az airbnb amit kibérelt az egy borzasztó környéken van, és még van is valaki abban a házban, amit elvileg a nő vett ki.

Esős az éjszaka, és igyekeznek megmagyarázni azt is, hogy miért nem megy egy szállodába gyorsan (a Cinemasins effekt), de végül ott alszik az idegennel egy fedél alatt, és el sem tudjátok képzelni, hogy mi jön ez után. Vagyis nyilván nem akarok belemenni, mert tényleg akadnak meglepetések a film 3 felvonásában, amik közül a középső elég vicces.

Nyilván van benne modern társadalmi probléma, de hát a horrorokban mindig is volt, és kicsit túlságosan egyszerűen beszél arról, ebben hasonlít például a minap ekézett Don’t Worry Darlingra, ellenben a Barbarian bizonyítja, hogy a mesélés nagyon számít. Nem elég Az Üzenet egy műbe, aztán lehet hátradőlni, mint pár filmkészítő teszi, hanem azért igyekezni kell izgalmas közegbe tenni. Itt sikerült.

Nem ez az utóbbi 10 év legjobb horrorja, de a zsánerbe csak néha belenéző fejemnek nagyon szórakoztató, jól megcsinált darab volt, ami nem üldögélt sokat, hanem tényleg hullámvasutazta a nézőt.

Amsterdam

Két, az I. világháborúban megsérült katona Margot Robbieval bulizik Amszterdamban, nonszensz dalokat énekelnek és az egyikőjük beleszeret.

Később, de előbb Taylor Swiftet belöki valaki egy kocsi alá, és futniuk kell az említett férfiaknak. Margot Robbie sehol. Egyikük kezében virág a menekülés közben, amit az épp szakításban levő feleségének vett. Minden kicsit sepia színezetű. Nyilván gyanúsítottak, és bizonyítaniuk kell az ártatlanságukat. Egy kérdés merül fel, nem?

Mármint azon kívül, hogy Hollywood legszebb női feltűnnek Robbie mellett, tényleg, mit keresünk ott, miért hallgatunk két madarásztól világuralmi tervekről? Ki ölte meg a tábornokot? Mit tudott az öreg?

Gondolom eddig nem túlzottan érthető, de ilyen film. Három, az I. világháborúban jóbaráttá vált ember belekeveredik valamibe, vagyis gyanúsítottak egy gyilkosságban, és elkezdenek nyomozni, de valami hatalmas dologba botlanak. Mindez valamennyire megtörtént a valóságban is, onnan merített David O. Russell író-rendező. Nem akarom lelőni miről van szó, a film végén van a nagy felfedés, és hátha ti sem tudtatok erről, töriórán biztos nem oktatták (ha többet olvasnál róla).

A megvalósítása pedig valami katasztrofálisan… furcsa, viszont egyértelműen nem elbénázott hanem ez volt a koncepció, hiszen sosem tér el tőle az Amsterdam. Biztosan kisebbségben leszek ezzel, de egy darabig elég szórakoztató is. Igazából nem film-film, sokkal jobban hasonlít egy színdarabra, és ezt az előadásra is értve. Minden túljátszott, össze-vissza néznek a karakterek, mintha a színészek nem is lettek volna egy szobában, ugyanazon a napon a forgatáson.

A cselekmény da-da-darabos, és lehet még ezzel sem jellemeztem rendesen, sokszor csak úgy történik, nem pedig folyékonyan vonja össze a rejtélyt a karakterfejlődéssel. Szinte kísérleti, amit átleng egy heist-film szerű hangulat szatírába csomagolva.

Na csöpögtessünk még kicsit.

Az biztos, hogy nem tipikus, és nem mindenki kenyere, de nagyot markolt, érdekes volt, szórakoztatóan jó. Úgy tűnik pont fogékony hangulatban kapott el.

Bullet Train

Kiszúrtatok velem, túl nagy elvárásokkal ültem az “év legjobb filmjéről miért nem írsz” kommentek után Brad Pitt akciója elé! Mivel augusztusban és szeptemberben nem sok minden fért a programomba, így abelh ígérte be, hogy ír a filmről, aztán gondolom neki is tele lettek a mindennapjai, de végre megnéztem a Bullet Traint, és… korrekt, de semmi több.

A történet egy japán gyorsvonaton játszódik, ahonnan Brad Pitt “szerencsés” karaktere csak meg kell szerezzen egy bőröndöt, amiben pénz van. Ennyi a feladat, a bökkenő, hogy rengeteg másik bérgyilkos is van ugyanott, különböző célokkal. Így tör ki a sok félreértés közben a verekedés és néha a lövöldözés.

Mindezt a John Wick egyik rendezőjétől, attól aki képtelen egybentartani egy filmet. Mármint tényleg nem tudom máshogy jellemezni ami itt van, mint hogy szétszórt, tipikusan jó pillanatok vannak kitalálva, amiket valami vékony szál összeköt. Ez nem akció-komédia, hanem akció paródia, Uwe Boll minőség, csak jobb akciórendezéssel, és mivel veterán emberekkel van tele, így azok megmentik a színészvezetést.

A rendező amúgy korábban az Atomic Blonde-t hozta, és az is hasonló helyzet volt. A vágatlan hatású verekedés baromi jó benne, gondolom pár embernek megmaradt a szexjelenet, de azon kívül semmi. Itt ugyanez, némelyik akció fasza, 1-2 poén üt, 8-10 vicc viszont mellé. Az álbölcsességek paródiába emelik, de legalább nem négyfalaznak ki, hogy “kacsint-kacsint, értitek, ez nem komoly”. Ja és egyszerűen túl hosszú. Konkrétan a végső leszámolás egy 4. felvonásnak érződik, egy külön kisfilmnek,

Vicces, hogy mennyire jobb nála minden, amire hasonlít. Szerintem a Kill Bill és a korai Guy Ritchie munkásság (Ravasz, Blöff) lehetett a múzsa, meg valami ami most hirtelen nem ugrik be.

Bár lehet úgy tűnik szétoltottam, de részemről nincs így, egyszerűen csak elvoltam vele, jó nézni Brad Pittet ilyesmi szerepben, és ahogy már mondtam, néha jó az akció és a poénkodás, amit tetéznek a remek cameo-k.

Athena – csak style over substance?

Ennél jobb kezdő 10 percet lehet nem is láttunk idén, mint amit az Athena villant. Akik abban a képzetben vannak, hogy minden film egyforma közepes (vagy rosszabb) a Netflixen, azok 15 percet adjanak ennek szerintem. Meg amúgy is, akik nem ezt gondolják, de valamiért elment mellettük a film eddig.

A történet hiába komoly és aktuális, valahogy mégis picit halovány a megvalósítás fényében. Francia bevándorlókról szól, egy testvértrióról, akik különböző módon állnak az ottani rendszerhez, helyzethez amiben tartja őket a társadalom. Az egyik dedikált katona, nemrég tért vissza a frontról, igyekszik boldogulni a rendszerben, a másik bűnöző, aki a rendszer hibáin ügyeskedik, a harmadik pedig… elkeseredett, aki fel akarja égetni az egészet?

Ezek a férfiak vesztik el a 13 éves öccsüket, akit látszólag szétvert a rendőrség, és ez lobbantja fel a lángot a legfiatalabban a háromból, aki a kezdő percekben a fiatalság többi tagjával molotovot dobálva betör a rendőrségre és fegyvereket zsákmányol, hogy visszatérve a szinte gettós lakótelepére tulajdonképpen zavargást indítva követelje a rendőri brutalitás tetteseit. De a lángokat nem lehet megfékezni.

Az Athena erőssége mindenképp a megvalósításában rejlik, úgy ad pár gyomrost mindenféle mellélövés mellett. Konkrétan az 1917, a Children of Men és hasonlók nyomdokain halad, és a legtöbb jelenete 10 perces “vágásnélküli” megoldással üt. Beleértve ebbe az említett kezdést, a rendőrség lerohanását, ami iszonyat feszült lesz így. Igazából technikailag az a legjobb rész is egyben, de azért később is igyekeznek kihasználni a vágás nélküliség erejét.

Még konkrétabban vált az emberek között, aztán őket követi 10 percig az említett megoldással, de néha “hagyományos” filmesen ad információkat, rendes vágásokkal. És itt jön be a style over substance, mivel hatásosabb lenne, ha a sok “sétál valahova, mert keres valakit a káoszban” jelenet nem mindegyike lenne vágás nélkül, hanem csak a tényleg fontosak, mint a midpoint, vagy hát a kezdő percek. Ahogy a Children of Men is csinálta.

Közben meg mégis vitathatatlan, hogy még a tömegben keresős jelenetek is iszonyat ívekkel rendelkeznek néha, viszont egyben darabossá is teszik a filmet, hiszen kis túlzással egyformák a felvezetések-zenei és képi csúcsok, amik után kopp, aztán ismét ez jön. Hiányzik a közöttük levő változatosság.

Valójában meg sem lepett, hogy videóklipes világból érkezett a rendező Romain Gavras, örök kedvenc tőle a Justice – Stress, viszont tökéletesen illik a filmben érzett darabossághoz, a 10 percek egyben működnek, aztán valahogy össze kell kötni őket. Nagyjából sikerült egésszé tenné a filmet, de mégis a részletek erősek igazán.

Egyszeri élménynek eszméletlen az Athena, iszonyat jó volt nézni technikailag és történetileg is, a csúcspontjai elég magasan kiemelkednek a masszájából, de valami plusz mégis hiányzott. Az meg, hogy mennyire kéne már tenni valamit a pattanásig feszült társadalomban levő egyenlőtlenségek enyhítésére, arra jól mutogat.

- A múltba →

Kategória archívum: *******