TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Thunderbolts*

A legjobb Marvel film a Guardians of the Galaxy 3 óta! Micsoda dolgot lehet rögtön kijelenteni róla, nem? Na de ha olyanoknál jobb, mint a Marvels, vagy épp a Captain American: Brave New World, akkor nem sokat jelent az előbbi nagy szó. Főleg ha az MCU sorozatokat is ide vesszük.

A történet a Black Widow folytatása a Captain America: Brave New World mögötti időben helyezve, avagy utóbbi filmet tovább spoilerezték azoknak, akik majd csak streamingen nézik meg. A főszereplője nagyjából Black Widow húga, Yelena, aki a Red Room kiképzettje, és teljesen depressziósan dolgozik Valentinának, aki ha jól emlékszem pont a Black Widow film plusz jelenetében szervezte be. Hogy mit csinál? Az épp felelősségre vonás előtt álló nő szemetét takarítja el, az illegális tevékenységének nyomait.

Mivel nem bírja már a sötétség hívását, így előléptetést kér, valami jobban “embereknek segítő” munkát, de előtte még egy végső bevetést le kell nyomnia. Így kerül a trailerben látott földalatti bunkerbe, ahol feltűnik Taskmaster, Ghost, meg a letaszított új Amerika kapitány, aki ugye nyilvánosan kivégzett egy terroristát abban a sorozatban amit a kritikát olvasók fele lehet nem is látott. Egyikőjük sem az a legjobb ember, de pont azért vannak ott, ők is szemét, amitől meg akar szabadulni Valentina, de némi bunyó után pont az ellenkezője következik be: nagyjából összefognak ellene, meg a depresszió ellen.

Jobban bele sem mennék már a történetbe. A lényeg, hogy az antihősök kényszerből egymás mellé kényszerülnek, és hát a választott család az igazi, nem? Ahogy azt már többször bizonyította a MCU. Viszont az az igazság, hogy a földalatti bázison levő verekedést leszámítva tényleg az összemelegedésük a film ereje. Kerülgetem a fő spoilert is ezzel, de bár nagy a fenyegetés, de a megoldása kicsit a Guardians első részét idézte. Valahogy jól lett kezelve a tét, és hát a feloldása is, de azért nyilván csak blockbuster szinten, egy rendes drámához nem mérhető a mélység. Konkrétan a jobb köztes MCU filmeket idézte, de semmiképp sem a csúcspontokat.

A csapat hiába áll a kitaszítottakból, a másodszereplőkből, kivéve Florence Pugh, sokkal jobban boldogultak a “saját” filmjükkel, mint tette azt nemrég Anthony Mackie és a mellé soroltak. Sebastian Stan nyilván korrekt, tavaly Oscar jelölt is volt, nem véletlenül, viszont Wyatt Russell mindenképp feljebb lépett a Falcon-sorozat óta. Lewis Pullman is baromi jó Bobként. Aki pedig teljesen a Phase 1 MCU-ból érkezett kvázi, az David Harbour, hiszen a legtöbb humort ő hozza a filmben az előbb említett energiájával. Nyilván a kibontakozásukat segíti, hogy korrekt filmbe kerültek.

Viszont míg a karaktereket és a köztük levő interakciókat pozitívan tudom emlegetni, addig a kinézetre ezt már nem tudom átkötni. Durva, hogy a film elején levő ugrás igazi, Pugh bevállalta, és még ha tematikusan illik is rá, hogy nem izgalmas vagy szép, mégis rossz nézni, hogy nem az. Ez konkrétan kiteljesedik a földalatti bunkeres bunyóban, amiben olcsó díszletek és zöld falak között csapnak össze. Minden alulvilágított, kihalt és olcsó hatású amíg a film végéhez nem közelítünk.

Az utolsó harmad az egyedüli a filmben, amit érdekes volt nézni, hiszen: képileg, helyszínileg és beállításokban is az első Avengers filmet idézte szándékosan, viszont a megvalósításával ki is emelte, hogy ez nem az többnyire tiszta csapat. Ötletes volt így a “nép” elé tenni az új hősöket, főleg ezt megfejelve a probléma tényleges megoldásának kreativitásával. Az biztos, hogy akciófilmes szempontból szerintem ez a film alulmaradt a jobb MCU darabokkal szemben. Nem indok mellette, hogy ezt lehet direkt tette.

Részemről még mindig tart a képregényfilmekbe belefáradás, és a Thunderbolts nem rázott ki belőle, de a legutóbbi Captain America, vagy az Ant-Man 3-Marvels pároshoz képest tényleg sokkal jobb volt nézni.

Amit mindenképp hozzátennék mindehhez, hogy olyan, mintha tényleg lenne végre irány. Megalapozták az “új Avengers”-t, pár karakter végre fel lett építve, a végén jól kötötték a következő filmekhez, felidézték a humort, amit mindenki szeretett. Szóval mintha újra lenne tervük, ami gyorsan a Doomsdaybe torkollik majd jövőre.

Sinners

Teljesen érthető, hogy miért a vámpírokra és az akciókra koncentráltak a reklámkampányban, de sajnos pont ezt az utóbbit nem váltotta be igazán a film, nem lett “Blade a 30-as években”. Viszont ha ezen az elváráson túllépünk, akkor egy iszonyat hangulatos stíluskeveréket kapunk, amiből süt a fülledtség is miközben szól a remek zene. És azért vannak vámpírok és vér is, mielőtt valaki félreérti.

A történet középpontjában egy fekete ikerpár van, akik a 30-as években Chicagoból visszatérnek a szülővárosukba, hogy ott nyissanak egy mulatót a feketéknek. A tesók látszólag gengszterek, szóval onnan van pénzük ilyesmi huncutságokra. Egy fehér “a klán már nem létezik” csávótól meg is vesznek valami korábbi fűrészmalmot, összeszedik a régi ismerőseiket, hogy legyenek kidobók, zenészek, segítsenek a pia felszolgálásában, aztán indulhat is a buli.

A film legjobb része ez, ahogy Smoke és Stack, a két tesó összeszedi a bandát. Szép nyugisan halad itt a Sinners, és konkrétan nekem ez tetszett a legjobban, de hát mindig is bírtam ezt a fajta felépítést. Az első óra hangulata nem véletlenül annyira álomszerűen jó, a fontosságát a végefőcímben alá is húzza a film. Nyilván mindeközben korrajz is az alapozás, hogy miképp kezelik ott a Mississippi környékén a feketéket, ki hogy igyekszik boldogulni, na és mennyire van szüksége egy kis közös helyre, kikapcsolódásra.

Miközben építi azt a szálat is, hogy a zene, a blues ereje igazi zenész kezében időkön átívelő, generáció gyógyító, viszont ha meghallja a gonosz, akkor feltűnik a környékén. Na a tesók unokaöccséről kiderül, hogy a tőlük kapott gitáron gyakorolgatott. Gondolom innen már összeköthető miképp kerül a képbe valami ősi vámpír, aki be akarja kebelezni őket.

Valójában tök érdekes, hogy egy simább filmben csak itt lenne az egyszerű metafora, “a fehér ember kiszívja a fekete vérét, kész is vagyunk”, de a Sinners ennél feljebb lép, már csak azzal is, ahogy a Klánt kezeli, mivel a vámpír nekik is akkora ellenségük, mint a kikapcsolódó feketéknek, akik a zenével hidat alkottak a múltba. Szóval inkább a kultúra megtartása és bekebelezése itt a téma, és ha elnézzük a vámpír viselkedését és származását, akkor bizony a vallásról is mond pár dolgot.

Ami viszont durva, hogy mindez egy majd 100 milliós nagy filmbe van csomagolva, nem pedig kicsi Moonlight-szerű indiebe. Szóval egyrészt gyönyörűen néz ki párszor a Sinners, és volt pénz a statisztákra, az egyedi díszletekre. Másrészt viszont meglepő mennyire fülledt tényleg, bár csak meztelenség nélkül, de van benne egy olyan nyálas rész, amit biztos nem ilyen drága filmekben szoktunk meg. Ezen kívül Ryan Coogler igyekszik bizonyos orális szex tévképzeteket is eloszlatni.

A megvalósítással tényleg csak az a gondom, hogy jobb akciót vártam? Amennyit éltették az IMAX-ban kell látni módon, annyira ellentmondásos volt a film második felében a sok sima shot-revese shot, meg egyhelyben állós megbeszélés. Mármint értem, hogy felállnak az oldalak és csak a színészeken múlott a tétek kipakolása, de vizuálisan lehetett volna jobb. Tudom, kicsit túlzok, de egyszerűen furcsa volt a film két fele közötti kontraszt, hiszen míg az első fele gyönyörű és egy olyan kreatív musical betétben csúcsosodik ki, hogy öröm nézni, addig a fő akció… elnagyolt. Mármint lehet csak szimbolika a lényege, a végtelen horda, de közben meg pont emiatt lesz gyengébb kicsit. Bár a horda után a végső leszámolás megint jól átgondolt. Nehéz megfogalmaznom, mert a második felében is vannak gyönyörű pillanatok, de tényleg kicsit gyengébbnek érződött, főleg az elejéhez képest.

A szereplőgárda amúgy baromi jó, Michael B. Jordan mindig bizonyítja, hogy jó filmben remekelni tud, bár szerintem eredetileg a “mocskosabb” tesó szerepe Jonathan Majorsért kiáltott, de hát tudjuk mi történt. Miles Caton az unokaöccsként odatette magát, pedig ez az első szerepe, de az a pár jelenet, ami rá volt kihegyezve, azt simán elvitte mégis, és sorolhatnám a többieket. Amire viszont semmiképp nem számítottam, és visszakanyarodik a fülledt jelzőhöz, hogy Hailee Steinfeld ilyesmit elsüt “amikor kinyaltál és a mellemen aludtál el”. Mondom, nem 100 millás filmes duma, hiszen nem a 90-es években vagyunk, de egy kicsit megidézte azt, a film kapcsol volt a múltb.. ááá, értem.

Lehet mert kicsit csalódtam a második felében, így negatív voltam vele, de a Sinners pont az a fajta eredeti film, amilyenből sokkal több kellene a mozikba.

The Amateur

Durva, hogy mennyire kiszámítható volt az Amatőr, de közben mégsem egy hatalmas lehúzás lesz itt, mert egyszerűen jó volt nézni a filmet. Nem lesz maradandó a tech-Bourne, de azt sem értem, hogy miért pont az Accountant 2 környékén mutatták be, mert ugyanolyan régi akciófilm hatású. Na jó, ez kém-thriller, a 70-es évekbe nyúl, de azért bőven van benne érdekes setpiece.

A történet középpontjában a CIA egyik kódfeltörő elemzője van, akinek 170-es az IQ-ja, és láthatóan minden spektrumon rajta van, vagy nem tudom, lehet csak Rami Malek alakítása miatt gondolom ezt. De nem, mégsem, a felesége is furcsán kezeli, na de szereti. Pont ezért érhető, hogy amikor a nőt egy túszejtés közben megölik, akkor az elemzőt egy dolog érdekli: bosszút akar állni. Meg is zsarolja a főnökeit, hogy képezzék ki a terepre, de az ezredes, aki alá kerül, az gyorsan ráébreszti, hogy mélyen belül nem gyilkos. Úgy tűnik a nerd nem tud, és ami fontosabb, nem akar a fegyverrel bánni.

Az Amatőr pont az előbbiekben lesz kicsit más, mint a rengeteg kémthriller, ami eszünkbe jut róla. A főhős csak az eszét használja, és különböző szerkezetekkel keríti elő, na meg áll bosszút a felesége haláláért felelősökön. Mondom, a geek-nerd akármi Bourne akart lenni, még a kamerarángás is stimmel, viszont itt nincs semmi nagy ráébredés, vagy bekeményedés, hanem a gyász által hajtva megy a terepre, és ott csak az esze által lesz egyre ügyesebb.

Nem akartam hasonlításokkal teletenni a posztot, mert sok minden beugrott a filmről, de a rendező James Hawes több Slow Horses részt rendezett, és executive producer is azokon, szóval a kreatív részbe is beleszólhatott ott. Na pont ilyesmi hangulata van a filmnek, ami nyugodtan ül a lassabb pillanatokban is. Nyilván csak zsáner szinten, de hagy időt a gyásznak is, nem pedig rángatja az izgalomba a szereplőt villámgyorsan, hogy lekösse az figyelemhiányos nézőt. Természetesen nem realista (kivéve 1 jelenet!), de szórakoztatóan túlzó.

A megvalósításra is csak az előbbieket tudnám mondani. Profi munka, amivel simán lehetne átlagos, kicsit az is, mert sok mindenét láttuk már máshol, talán jobban is, viszont a színészek számomra kihúzták az középszerből. Egyrészt bár lehet nem az jött le fentebb, de Malekot is bírom ilyesmi szerepekben, ahogy Rachel Brosnahan is remek volt az asszonyának. Viszont Laurence Fishburne aztán egyértelműen feljebb húzta az Amatőrt a feltűnésétől kezdve. Az egyik legjobb üldözéses jelenet is hozzá köthető. Jon Bernthal hasonló, de az ő karaktere körül utóforgatást érzek vagy valami durva vágást, annyira hangsúlyos az elején a felvezetése, hogy utána alulhasználják.

Ellenben ha már a technikai dolgokról van szó, akkor egyértelmű előnynek tűnik a terepen forgatás. Bár a fényképezés modern digitális, de nem a netflixes lapos fényes, csak a “realista” sötétes, viszont ez nem stúdióban többnyire működik. Viszont amit mindenképp kiemelnék, hogy nem realista a film, de a Rustban történt baleset óta főleg úgy tűnik, hogy sz*rnak a blockbusterekben a fegyverek hangjára… na nem itt.

Sőt, van egy hangtompítós lövöldözés, amiben tényleg csak tompítva van a hang, nem pedig a filmes pewpew megy. Komolyan, ha nem is mentek el a filmre, majd PVOD vagy streamingen meglátjátok. Mondjuk a trailerben, amit most a képek miatt elővettem, még más hang volt ott, érdekes.

Az Amateur egyszerűen… visszafogott? Nem harsány? Csak egy korrekt felnőtt thriller, de nem igazán fog eszünkbe jutni sosem, csak ha elkapjuk pár év múlva valami streamingen, akkor félig háttértévének lepörög majd újra. Ellenben moziban jó volt nézni, azt a kort idézte, amikor több ilyesmire mehettünk, értve ez alatt mittomén, a modern Bourne első részét. Vagy a Shootert. Vagy a Next Three Days-t, hogy ne egy tipikusan mindenki által ismert beugrót mondjak.

The Order

A pótolni valók között eljutottam Jude Law tavalyi filmjéhez, és már most szólok, hogy az utóbbi évek legjobb realista akciójelenete ebben volt! Mondjuk úgy éreztem, hogy a rendező Justin Kurzelt csak ez motiválta az igaz történeten alapuló Order elkészítésére, de túlzok persze.

Az 1980-as években Amerika egyik államában több kisebb robbantás és bankrablás történik, amik között csak egy FBI ügynök látja az összefüggést a helyi neo-náci csoporttal. Vagyis mint kiderül, az abból kivált karizmatikus vezető követi a The Turner Diaries-ban lefektetett pontokat arról, hogy miképp… lehetnek a fehérek a minden, amihez meg kell dönteniük az amerikai kormányt, és kirobbantani a faji háborút.

Igazából a filmben az a legérdekesebb, hogy itt ez az eléggé időszerű téma a szélsőjobbos gyűlöletcsoport előretöréséről, de teljesen visszafogottan állt hozzá a készítője. Egyáltalán nincsenek nevetségesen túlzón vagy elnagyoltan ábrázolva a szélsőséges gondolkodásúak, hanem teljesen érthető, hogy miképp győznek meg másokat is az ügyükről. Bár nem átütő, de pont emiatt működik a film, mert a gonoszt végig hihetően és valósan kezeli, sőt… bár erre még visszatérek.

Ami mindenképp kiemelendő, hogy a szereplőgárda mennyire felhúzza az egészet. Jude Law a Husk (micsoda név:) nevű FBI ügynökként a hasonló ügyek által teljesen kiégve nyomoz. Nicholas Hoult mint a neo-nácik karizmatikus pszichopata vezetője brillírozik. És Tye Sheridan is nagyon jó a nézők kapcsolódási pontjaként, ahogy “elvoltam itthon a családdal” tudatlanságból felvilágosul, miközben segít az FBI-nak.

Ezen kívül a film maga valami gyönyörűen néz ki. Amolyan régimódi felnőtt thriller, amikből nem sok készül. Van pár ötletes megoldás benne, például a merénylet amit elkövet a csoport, vagy épp a rablások hihető megvalósítása. Viszont a bevezetőben ezért emlegettem Justin Kurzel rendező érdeklődését, mert a korábbi munkái között a bérmeló (Assassin’s Creed) mellett láthatóan érdekli a törvényen kívüliség esztétikája is, elég megnézni a True History of the Kelly Ganget például. Itt is western szerűen mutatja be a csoport rablásait, a legfontosabbnál konkrétan csak felhúzott sállal takarják el az arcukat és “belovagolnak” a kocsijaikon lekapcsolni a lovasfogatot/vonatot. Csak épp modern köntösben.

Kurzelt mozgatta a táj és a western örökség, ami azért persze az amerikai mentalitás alapja, így van helye, de kicsit el is merült ebben. Ennek megfelelően az előbbi, a nyomozás és a rablás van van jobban kibontva, míg a következményeken csak gyorsan átesik a végén.

Ellenben a neo-western hangulat miatt nagyon amerikainak érződik az egész. Hiába égető probléma mindenhol a témája, az Ordert mégis jobban az országhoz köti a megvalósítása, ami érdekes, hiszen a rendező valójában ausztrál, sokáig az ottani problémákat dolgozta fel. Amúgy nagyon foglalkoztatja a radikalizálás, ha átlapozzátok a filmjeit.

Furcsa, hogy a tavalyi amerikai választás miatt senki sem akarta igazán bemutatni ezt a filmet azzal az indokkal, hogy nácik csapnak össze az FBI-jal benne, túl aktuális, pedig ténylegesen csak egy félmondat van a látszólag nem annyira erőszakos szélsőjobbos vezetőtől, miszerint “várjunk 10 évet, akkor már a szenátusban is benne leszünk, az az igazi változás”, vagy valami hasonló. Az a maró, a lassan beérő dolog. A többi az csak egy jól megcsinált thriller ez esetben, amiben az FBI belföldi terroristákra vadászik, akik bankrablásból szerzik a pénzüket a komolyabb terveikhez, aminek a végén ugye az elnök elleni merénylet is ott van.

Az Order igyekszik nem túlozni, nüanszos gondolkodást elérni esetleg, és a végefőcímet látva aztán végképp egyértelmű, hogy több akar lenni egy jobb thrillernél, csak nem annyira sikerül. Viszont annak, és egy látleletnek remek.

A Complete Unknown

Az a durva, hogy szerintem kis tippeléssel a Sehol se otthon megtekintése előtt is megírhattam volna ezt a posztot. Mégis csak ez a rövid lead lesz az, amit tényleges negatívumként fogtok itt találni. Igen, arra utaltam, hogy kiszámítható a film, de közben meg annyira profin hatásvadász, hogy iszonyat jó volt nézni. James Mangold tökéletesen játszott a nézői húrjaimon.

A történet Bob Dylan életének egy szeletét mutatja be, azt amikor két gyönyörű nő között őrlődött, és kereste a saját hangját rengeteg ember elvárásának közepén. Na meg sima gitárról átment elektronikusra, konkrétan a film alapját adó könyvnek ez a címe: Dylan Goes Electric!

Szeretném azt mondani, hogy meglepő módon nyúl az életrajzi filmekhez A Complete Unknown, de nincs így. Oké, nem drogmámoros mélypontokba megy a művész benne, csak nem találja a helyét, hogy vicceljek kicsit a címmel. Viszont akkor is itt van minden, de tényleg minden bevált húzása a zsánernek, még ha tényleg viszonylag nagy ugrásokkal is haladunk a történetben, hogy meglegyenek a nagy beatek a két leghíresebb korai dala körül.

Viszont tényleg nem tudok negatív lenni, talán mert pont ez a kedvenc Dylan korszakom, szóval jó volt elmerülni a világában kicsit, és Mangold zseni iparos, olyan ügyesen keltette életre a korszakot. Sőt, Chalamettel közösen nem voltak restek Dylan negatív oldalának kiemelésével sem, hogy aztán gyönyörű kontrasztként ott legyen, ahogy zenével előbújik belőle az a zseni, aki tökéletesen rajta tartotta a korszak pulzusán az ujját, és adott hangot sokak érzéseinek…, hiába volt seggfej sokszor.

Nekem nagy vállalásnak tűnt Chalamettől pont ez a szerep, konkrétan meglepett, hogy 80-90%-ban sikerült is neki a feladat. Lehet önteltnek tűnik néha a már 29. éves színész, meg olyanokat mond, hogy egyike akar lenni a nagyoknak, de megvan benne hozzá a juice, és látszólag az igyekezet is, nem csak passzátszélnek hiszi magát, hogy kifordítsak egy mondást.

Az viszont kicsit sem lepett meg, hogy Edward Norton milyen hatalmasat alakít Pete Seeger szerepében. Bírom, hogy elvileg sokan utálják a szakmán belül, de még mindig látszik mire fel vannak magasan az elvárásai. Ahogy Elle Fanning is egyre jobb az évek során, nagyon nehéz szerepet kapott, pár tekintettel kellett mindent elmondania, de elbírt a feladattal, bár tény, hogy a másik női főbb szerepelő Monica Barbaro emlékezetesebbet alakít.

Mondom, tényleg az a legnagyobb negatívum itt, hogy A Complete Unknown “semmi extra”, egyszerűen csak a tudásuk maximumát nyújtó emberek csináltak egy “tökéletes” filmet, ami nem markolt igazán nagyot vagy mélyet, de remek volt nézni. Nagyon az apropót sem látom, hogy miért pont kellett elmesélni, mitől fontos, de hát ezt lehet sok műre el lehetne sütni még azok között is, amik akarnak szólni valamiről.

Biztonsági darab, de inkább 10 ilyet, mint végtelen Rebel Moonokat. És akkor most ideje újranézni az I’m Not There-t is?

‘Cause it’s all over now, baby blue

Conclave

Olyan durva, vagy épp szomorú, hogy régen el voltunk kényeztetve a Konklávéhoz hasonló felnőtt, komoly és “drágább” pop thrillerekkel, de nem becsültük meg. Most viszont nagyjából friss levegő volt ez is, ahogy a Juror #2 nemrég.

A történet a pápa halálával kezd, és a cím alapján meglepő módon a konklávéról szól, avagy az új pápa kiválasztásáról. Ezt vezeti a Ralph Fiennes által alakított, hitében nem 100%-ig biztos bíboros, aki bele is kerül a hatalmi játszmák közepébe, hiszen vannak törekvők és esélyesek arra a címre, amire igyekeznek olyat választani, aki nem akarja a hatalmat.

Mindez ugye a külvilágtól elzárva történik, így a bíborosnak a titkok felfedésére csak kevés információ alapján történő “nyomozás” áll rendelkezésére. Érdekes amúgy, hogy van vallási felhangja is az egésznek, végig hangsúlyozva valamit, és főleg a végét tekintve, ellenben közben tényleg egy fordulatokkal teli thriller pár emberről, akik hatalomra törnek, és az ezzel foglalkozó nyomozó “utazásával”.

Mindez tényleg teljesen régimódi thrilleresen kerül elénk Edward Berger (All Quiet on the Western Front 2022) rendezésében, aki nem kacsint ki a nézőre, hanem teljesen komoran merül el a zsánerben, ezzel is erősítve a régi idők hangulatát. Semmi pörgés nincs itt, hiába van 20 percenként valami fordulat mégis mindennek van ideje lélegezni, ami alatt az alakításokat is értem,.

Ami egyértelműen kiemelkedő, az az összeszedett színészek teljesítménye a rendező keze alatt. Ralph Fiennes – Stanley Tucci – John Lithgow – Isabella Rossellini remekel, és ha a film alatt nem esik le pár döntésükből egyértelműen, azért a Golden Globes gála alatti mosolyokat elnézve ők is tudták, hogy nem új dráma mesterművet tettek az asztalra, amit vérkomolyan kell venni, szemben talán a a rendező és rendezés merevségével.

Igazából szinte már biztos, hogy Oscar jelölt lesz a Conclave, bár amikor néztem pár hete, akkor ez még nem volt ilyen egyértelmű, de ennek fényében is tartom, hogy valami plusz hiányzott. Ettől még remek szórakozás, kicsit talán több is, de…

Juror #2 – America is cooked

Feltehetően Clint Eastwood utolsó rendezése, amiben kicsit az amerikai igazságszolgáltatásról beszélt. Méltó búcsú? Spoiler: nem annyira, mivel “csak” egy korrekt film, bár lehet ez már nagyon pozitív jelzőnek is hangzik például az aktuális heti mozis premiereket áttekintve. Simán ezt nézném újra akár most rögtön, mint hogy a link első háromjára beüljek.

Az alapkoncepció amúgy nagyon bejött, miszerint a Nicholas Hoult által remekül alakított megtört főszereplő egy olyan férfi, aki nem tudja megúszni, hogy egy gyilkosság esküdtszékébe beválasszák. Eddig ugye semmi, de már az első napon felmerül benne: valójában ő követte el a bűntettet, csak épp azt hitte akkor este, hogy egy őzt ütött el az esőben. Nyugi, a filmben hihetőbben mutatják az esetet, mert nyilván a körítés miatt nem egyértelmű számára annak az éjszakának a lefolyása. A morális kérdésekhez nehezítésnek még a felesége veszélyeztetett terhessége is hozzáadódik, aki már vesztett el magzatot.

Szóval a film tárgyalásos dráma, amit az alapszituáció dob fel. A konkrét bírósági rész után átmegy kicsit 12 dühös emberbe, de ugye fordít rajta valamennyit, még a levezetésnél is. A “tények”, a drámai történet mellett tényleg bemutatja, hogy mennyire törékeny az az igazság dolog, kezdve a nyomozásról kiderülő dolgokkal, a mindenhol túlterhelt hivatalnokon át még a “minél előbb végezzünk” esküdtekkel is, akiken egy ember élete múlik, de csak túl akarnak esni rajta. Ez mind valós problémának tűnik, még ha persze a realitásról le is szakad a film, de erről majd megnézzük legaleagle videóját később. Talán.

Ugye adott, hogy a filmek a mondanivalóért simán áldoznak a realitásból, és ez nem igazán probléma, kivéve ha rosszul teszik. Itt a jó oldalon maradtak ilyen szempontból.

Viszont már az elején ellőttem, hogy korrekt film, és tényleg csak így tudtam felállni. Élveztem, itt van egy felnőtteknek szóló “pop” dráma, olyan amikből régen rengeteg volt, és simán végig lekötött, de iszonyat kiszámított. Nem elég, hogy nagyon látszik mi lesz fontos a későbbi jelenetekre, úgy…, hogy is mondjam, megáll rajtuk a kamera és a vágás, de valahogy pont így mondaná el szinte bármelyik normálisabb író-rendező ezt a történetet. Rendben, Eastwood mindig is szeretett ilyesmi hatékonysággal, lényegre törve mesélni, de néha sikerült többet tennie bele, valamit ami feljebb emelte 1-2 munkáját, de itt semmi extra nem akadt.

Jó lett volna szétéltetni, de egyszerűen csak jó volt nézni, ami nekem most elég volt, de a “minden ultraszar – minden kibajó10/10” bipolárs világban ezzel nem sokat segítettem, csak pár békés nézőt szerez a Juror #2, akik majd jól letolják a Max premierkor egy kellemes délután.

Gladiator II.

Ridley Scott megpróbálkozott a saját Fury Roadjával? Erővel nehéz megidézni azt a szikrát, ami az első részt elénk tette, viszont Scott most maximumra tekerte az akciójeleneteket. Oké, a trailerben látott majdmos maradt, de előtte és utána is volt bőven látnivaló.

A negatívumok a történettel kezdődnek? Összefoglalható persze, Lucius (Paul Mescal) menekült Róma elől, feleséget talált, de a hódító erők itt is kopogtattak, így az asszony elesett, a férfi pedig rabszolga sorsra került. Ekkor látja meg benne a lehetőséget Macrinus (Denzel Washington), és hát következik a film címe, a bevált recept, ahogy Lucius bosszútól fűtve egyre feljebb tör a véres homokban.

Amiben talán más ez a folytatás, hogy most az intrika is erősebb… akar lenni. Nyilván a hatalomért folyó harc a két idióta császárral jó alap lenne, de olyan elnagyolt az egész, és pont akkor ül le a film, amikor ezekkel foglalkozik, hiába van mindenre szükség a végkifejlethez, ami szintén magasabb tétet akar elénk tárni.

Ezzel viszont túl is vagyok a negatívumokon, mert Ridley Scott most visszanyúlt a zsigeri erejéhez, avagy a film első felében egyik akciójelenetből botorkálunk nézőként a másikba, miközben ömlik a vér is jó pár megépített díszlet előtt. Akinek csak ez kell, az biztosan jól fog szórakozni, mert az említett intrikás részeken kívül eléggé rendben van a film, és rohadt látványos is. Nekem a trailerben mutogatott tengeri csata is bejött, talán csak a finálé elkapkodott kicsit.

Ami előzetesen neccesnek tűnt, azt pedig villámgyorsan félresöpri Paul Mescal, mivel megy neki egy ennyire fizikális szerep is. A színész fel tud nőni a szerephez, még ha nem is minden jelenetben, hiszen nehezítésnek itt van mellette Denzel Washington, aki a film végére már lubickol az alakításában. Ahogy Pedro Pascalt is bírom, de kicsit a szokásosát hozza, de remek casting, mert bőven elég ide.

Kicsit túlzsúfolt a plot, de a mérleg másik oldala is tele lett pakolva azért, így valamennyire felejthető a film, de azért jobb, mint amire akkor gondoltunk, amikor meghallottuk, hogy ennyi év után folytatás érkezik. Próbál mély lenni a Gladiator II., de valójában nem tud felnőni az elődjéhez, viszont teljesen vállalható sima régimódi popcorn.

Abigail

Milyen jó lehet annak, aki mindenféle előzetes tudás nélkül véletlenül belebotlik az Abigailbe valami streamingen, és ott sem spoileres a poszter esetleg, így a film közepén jövő váltás meglepi, főleg, hogy tényleg erre van kihegyezve az egész felépítése. Nyilván ennek a bekövetkezése így 2024-ben még akkor is nehéz lehet, ha a trailerekben nem lőttek volna el mindent előzetesen.

Aki egy kellemesen szórakoztató horrorfilmszerűségre vágyik, az ne is olvasson tovább, mert ami a reklámkampányban volt a sztoriból, az lejjebb is lelövésre kerül.

A történet annyi, hogy egy szedett-vedett, egymást nem ismerő csapatot állítanak össze valami emberrablásra. Kiderül, hogy egy kislány a célpont, és sikerül is az akció, így csak 24 óráig kell vigyázzanak rá, amíg a váltságdíj kifizetésre nem kerül. Innen viszont az a fordulat, hogy valójában ők vannak összezárva a lánnyal, és nem fordítva.

Fenn kerültem a hasonlítgatást, de nem kicsit az Alkonyattól pirkadatig lehetett itt a inspiráció, annyira komikus az emberrablás, a bűnügyi első fele a filmnek, hogy onnan átmenjen pár elszállt ötlettel teli vámpíros akcióba. Bár a párom félt picit rajta, de szerintem annyira képtelen, és humoros, hogy inkább csak simán szórakoztató a fordulatok érkezése, és hát a vérengzés is. A végére már teljesen elszállnak a készítők, ami ellensúlyozza a hibák egy részét.

Az látszik rajta, hogy mozikba szánt darab volt, egy szinttel a Blumhouse átlaghorrok fölött terpeszkedik, technikailag egész jól van megcsinálva, az “egy helyszín” ellenére is változatosak a díszletek, jó a fényképezés, és az alakítások többsége is mozis. Melissa Barrera jobb volt itt, mint a Screamben (ahonnan kirúgták), a horrorfilmekkel láthatóan simán elbír. De persze a kedvencem, Dan Stevens ismét odatette magát, a humoros és a végén az abszurd humoros részeknél.

A negatívumok inkább ott keresendők, hogy a bűnügyi rész elég unalmas lett, várni kellett a film beindulására, nem gördült úgy előre, mint például az emlegetett Alkonyattól pirkadatig. És hát a kislány sem volt erős, de erről igazából nem is ő tehet, hanem a durvább részeknél a gyerek sokkolásának kerülgetése volt furcsán megoldva, az “akciójelenetei” és vérengzései kicsit laposak lettek, de a második órában ezt ötletesen áthidalták a készítők.

Bár nem új klasszikus született, de a közepétől nagyon szórakoztató kis semmiség lett a film.

Wolfs: bárki mással nézhetetlen lett volna?

Az Apple TV+ az Instigators után újra Ocean’s 11 tagokat egyesített a múlt pénteken bemutatott Két magányos farkas című filmben, méghozzá George Clooney és Brad Pitt duóját, ami végül pont annyit hozott, mint a trailerben mutatottak. Igen, közepes, viszont van DE.

A történet egy látszólagos véletlen gyilkossággal kezdt, a talán államügyésznő egy fiatal férfival van a 10 000 dolláros hotelszobájában, de az lefejeli az üvegasztalt. A botrányt elkerülendő a nő felhív egy titokzatos férfit, aki elvileg segíthet mindent eltüntetni, köztük a testet, megúszni mindent. Miközben nekiáll a pakolásnak, befut a hotel által felfogadott hasonló megbízással bíró magányos farkas. Kénytelenek közösen kibogozni a szálakat.

Vannak fordulatok, de többet nem akarnék felfedni, mivel az egyik baromi vicces jelenetbe torkollik. A lényeg úgyis az, hogy valójában egy buddy cop komédiát, vagyis buddy fixert kaptunk, amiben a két Wolf egymás felé elég bizalmatlanul csinálja a melót, és ez nyilván súrlódásokat okoz, amiken lehet mosolyogni.

Sajnos a tényleges végeredmény eléggé közepes, teljes biztonsági játéknak érződött, ahogy haladt előre a történet. Mondhatni termék szaga volt, míg például összehasonlításnak ott van a Kiss Kiss… baszki az is de régi már. Szóval a Wolfs közelebb volt történetileg a Kevin Hart-Rock buddy contenthez, és egyedüli pozitívuma az volt, hogy közben a “rejtélyes fixeres” thrillerekből valamennyire viccet űzött, hiába használta azok bevált kártyáit. Ez azért meglepő kicsit, mert Jon Watts korrekt akciókat szokott letenni, ért a film-flowhoz, ha fogalmazhatok így.

Ami viszont megmentette, az nyilván a főszereplő kettős, de lehet ők is csak nekünk “öregeknek” (fiatal olvasók nyilatkozzanak), akiknek megvolt a Ocean’s 11 és a többi akörüli Clooney és Pitt film, mert igazából ezzel a csomaggal jó nézni őket, ahogy “marakodnak” a vásznon, működik a kémiájuk. Azok az arckifejezések, meglepődések, szivatások lehet csak így működnek igazán.

Amikor vége lett azon filóztam, hogy igen, ez 10-20 éve elszürkült volna, de most jó volt nézni rendes vászonjelenléttel bíró sztárokat egy zsánerkrimikomédiában, amiben még lövöldöztek is. Nem is tudtuk milyen jó dolgunk van. Na jó, nem akarok átmenni régenmindenjobbvoltba, mert nem teljesen értek egyet vele, mivel komplex kérdés, de egy ilyen nem modern filmhez valamennyire illett a gondolatmenet.

Lecsúszik egy unalmas szombaton, talán még elő is vehető később háttértévének, de nyilván közelébe sincs a buddy cop filmek csúcsához.

Trap

Baromira nem szeretem a kapcsold ki az agyad érvelést, mert sokkal komplexebb kérdésnek tartom, de itt majdnem elsütöttem. Finomítok rajta, mert filmekre inkább úgy érthető, hogy vajon a zsánerén belül mi lehetett a célkitűzés, és ezt hogy érte el. Egy blockbusternél az az elvárás, hogy blockbusterként működjön. Így fér el az auteur mestermű Armageddon is bármilyen értelmes beszélgetésben, na meg a Trap. Avagy nyilván lehet Shyamalan céljaival nem egyetérteni (szép volt human), de amit itt akart érni, az… sikerült? És még Josh Hartnett is villantott közben.

Körülírva fogalmaztam, hogy a történet olyan lyukacsos, mint a sajt, hiszen már azon a felvetésen is elhasal, miszerint ennyi ártatlan szétperelne minden bűnüldöző szervet, mert életveszélybe keverte. Vagyis onnan kellett volna kezdenem, hogy a film alapötlete egy sorozatgyilkos, a Butcher elkapása körül bonyolódik, akiről az FBI megtudja, hogy részt fog venni egy koncerten.

A kifordítás az, hogy az egészet a Butcher szemszögéből látjuk, aki a lányával megjelenik egy híres énekesnő koncertjén, ahol csápol az arénában, élvezi a gyereke mennyire odavan az eseményért, de kezd neki gyanús lenni, hogy mennyi zsaru van ott a felnőtt férfiakat ellenőrizni sorban. Rájön, hogy csapdába esett, na de ki tud vajon kászálódni belőle? Szurkolnunk kéne?

Érdekes meta szint, hogy a Trap láthatóan a munka-családi élet egyensúlyáról szól, egy apáról aki igyekszik nem keverni ezeket, miközben Shyamalan célkitűzése a lánya a színészi és zenei karrierjének beröffentése is lehetett, avagy a legnagyobb munka-család keverés, de várjunk csak, végtére is oda jut ki, hogy elkerülhetetlen a dolog.

Viszont mindemellett egyszerűen tényleg magával ragadó az első óra így a “vad” szemszögéből. Erre tényleg nem lehet rásütni, hogy annyiszor láttuk már jobban, legalábbis is így koncertbe csomagolva, mielőtt valaki kezdi a sorolást a Rambo-val. A fordulatos kezdet átrepíti a borzasztó szövegeken a Trappet. Mármint komolyan, kéne egy író Shyamalan mellé, aki csak a beszédet rendbe teszi, de közben meg szinte már ez is az auteursége, hogy senki nem igazi ember nála, miért adná ezt fel?

Ezen kívül Shyamalan belenyúlt a főszereplőbe is, hiszen Josh Hartnett nagyon illik ebbe a filmbe, legalábbis élvezhette a szerepet, és az említett jó rész nagy részben rajta is múlott, ahogy izzadt az egyre több rá irányuló reflektor mögött, de végig megőrizte a hidegvérét.

Kerülgettem a fordulatot, ami változást hoz a filmbe, és sajnos onnan már nem volt annyira erős a Trap, de mégis egy szórakoztató nem tipikus thrillerként dobta fel a nyarat.

Best of Alien (Only the Greatest Hits)… avagy Alien: Romulus

Kezdjem a pozitívval? Kellemesen pörgős blockbuster az új Alien, szinte elrepül a csak (?) 2 órás játékideje, de ehhez hoznunk kell magunkban pár kompromisszumot.

A szereplőgárda is bejött, pont a fiatalos energiájuk kell ide, és így a naivitásuk is teljesen hihetőbb. A történet szerint pár 20-25 év körüli bányászkolóniás munkás meglátja a bolygójuk közelében elsodródó Wayland hajóroncsban a lehetőséget egy jobb életre, hiszen az onnan szerzett hibernálókkal végre eljuthatnának abban a naprendszerbe, ahol… nem az emberek utolsó vércseppét is kiszipolyozó kapitalizmus (A Cég) uralkodik. Felérkezve konstatálják, hogy valójában egy teljes űrállomásról van szó, méghozzá kutatóról.

Mivel Alien film, így természetesen “aztán majd jön a futás, meg a sikítás!”, ahogy Ian Malcolm mondaná. Innen pár csavarral bíró, de azért csak egy űrbe helyezett horrorfilmet láthatunk, viszont ennyire nem rohannék előre, mert még éltetni akarok valamit.

A kinézete nagyon bejött. A technológia ezúttal tényleg az, ami az eredeti Alien filmben (mellékvágány: az ott egy Commodore 64 billentyűzet volt?), kortalan retro-lo-tech akármi, aminek hívni akarjuk. Ezen kívül némelyik akciójelenet tetszett, és a végén van egy olyan szép űrjelenet, ami talán megérte a nagyvásznat tényleg. Fede Alvarez elbírt a nagyobb budgettel, sőt, fel sem tűnt igazából a “csak” 80 milliós költségvetés.

A fő probléma, hogy két szék között lengeti a csontos, savas seggét a film, miszerint aki még sosem látott egy Alien filmet, az lehet jobban élvezi csak sima űrhorrorként, de a Romulus közben rá akar ülni a nosztalgiavonatra az ilyen nem 20 évesek számára, mint én lennék. Utóbbiaknál ez egyszerűen “semmi extra” végeredményt jelent, sőt, egy nagyobb bűnt is hoz, amit a kritika címében pedzegettem. Már azon kívül, hogy a robot mindig pont annyira van down vagy upgradelve, hogy pont tudja segíteni a sarokba szorult szereplőket és történetet.

Konkrétan a Romulus mindenhonnan vesz kicsit, talán a trailerben látott sav-kerülgetést nem, de az meg kicsit a Dead Space játékot idézte valamiért. Avagy az egész film olyan, mintha valaki kijegyzetelte volna az eddigi Alien műveket, igen, a negyediket, de még a Prometheus-t is, és ezekből egy az egyben átvett volna dolgokat, hogy az egészet összeremixelve ne próbáljon mondani semmit, csak egy újraindított, folytatható terméket alkosson. Vajon mi lesz itt még, Alien: Ares? Egy csapat tengerészgyalogos érkezik a kihalt kolóniára, hogy […]

Az a helyzet, hogy a Prometheus, de még az Alien: Covenant is erősebb volt ennél abból a szemszögből, hogy legalább próbálkoztak, míg itt tényleg iszonyat ismerős jeleneteket, story beateket kapunk végig, felmelegítését annak, ami volt. Nyilván az Alien és Aliens érinthetetlen lett, de két szék közé huppanok én is azzal, hogy nem folytatom a hasonlítgatást, mert elvoltam vele. (A franc, itt már van egy Alien)

Egynek jó volt, nyárlezáró blockbusternek a legmelegebb napon.

Snack Shack

Tudjátok, hogy kedvelem a felnövéstörténeteket, így nem mehettem el a két ámokfutó 14 éves srác mellett, akik a film első perceiben kutyafuttatásra fogadnak, hogy utána visszalógjanak a megyehatáron át az iskolai kirándulócsapatukhoz. Hazaérve pedig az általuk főzött sört kortyolgassák. Nyilván ezt csak a múltba helyezve lehetett leforgatni, szóval 1991-ben játszódik az egész, méghozzá egy nyáron.

A történet nem a bonyolultsága miatt lesz megkapó, van a két említett fiatal srác, akik a fenti balhéjuk miatt bajba kerülnek a szülőknél, fix állást kell találniuk a fogadások helyett, így egy barátjuk ötlete nyomán lecsapnak a helyi strand büféjére, azt hozzák rendbe.

Nyilván közben a nerd fiúnak a szomszédjába költözik egy gyönyörű lány, aki szintén a strandon kap állást, hogy elkezdje kavarni a sz*rt, vagyis hát a felnövés felé lökje mindannyiukat. Még történik sok más is ami a komolyodáshoz kell, és ezek kicsit lehúzzák a végeredmény, de az első óra valami iszonyat erős.

Ugye ezek kicsit vibe filmek valójában, nyilván nézik fiatalok is, de “vén faszoknak” inkább nosztalgiajáratok, és ebben az érzésben nagyon erős a film. Nyilván nem pont ilyen volt a gyerekkorom, a környék legjobb nője nem rám hajtott és a többi, de mégis átadott valamit abból a kötetlen bármi lehet élményből, ami ezen fiatalság sajátja. Természetesen később is vannak bármi lehet korszakok, de azok már sok döntés után esnek meg.

Kicsit nehéz belerázódni a főszereplők kalandjaiba, annyira pörgősre vágták az első 5 percet, hogy az már erőlködésnek hat, viszont utána nagyon elkapja a nyári lazítós hangulatot a Snack Shack. Nem kínos poénokkal van tele, nem ül le igazán, sok fiatalok általi túlgondoláson lehet rajta mosolyogni, hiszen nosztalgikus az egész.

Mindezek mellett a hangulathoz a fényképezés is nagyon sokat tesz, nem “tipikus Netflix” digitális tűléles mégis élettelen, hanem próbáltak valami napfényt tenni bele tényleg. Az egyetlen negatívum, már persze a végső 30 percén kívül, hogy a főszereplők… túl modernek? Most nem is abba mennék bele, hogy mind 20 körüliek, nem annyira ismert arcok, belefér, de valahogy a hajuk, a divat amit viselnek nem annyira 90-es évek. Gondolom ez is koncepció, hogy univerzális témához kicsit “kortalan” legyen megvalósítás is, de ezzel kicsit az egyéniségéből veszít a film.

A zenét nem is mondtam, volt pár érdekes választás, egyáltalán nem a tipikus “ebbe való” halmazba nyúltak bele, hanem old school rap, rock, és hasonlók peregnek. Ha nem jött volna le, eléggé pozitív meglepetés lett a film, de nyilván az Adventureland, Kings of Summer, The Way Way Back és hasonlókat kedvelők számára ajánlom igazán.

Kingdom of the Planet of the Apes – vége az 1. évadnak

Itthon is streaming premiert kap ez a limitált sorozat, ami valami eszméletlen VFX-szel rendelkezik. Ezt mindenképp el kell ismernem, de félretéve a poénkodást, a történetnek egyszerűen nincs vége. Ott állunk, hogy “és most?”.

A majmok bolygója: A birodalom tényleg egy sorozat, ha nem is kezdő része, de félévad fináléja, a végén cliffhangerrel, hiszen új trilógiát terveznek, és ez a legnagyobb bajom is az egésszel.

A történet sok évvel Caesar halála után játszódik, amikor is egy majom kiforgatja az öreg tanait, és igazi cézárkodik San Francisco (??) romjainak közelében, miközben egy eldugott majom-klán főnökének fia épp a beavatási szertartására készül, hogy felnőtt legyen. Hát a gonosz, izé, Proximus Caesar ezt meggyorsítja az embereivel, mivel rajtaütnek a klánon, megölik a főnököt és elhurcolják a tagokat, kivéve az említett fiút, aki persze megfogadja, hogy megmenti őket.

Az emberek mindeközben már elvileg csak visszhangjai a régi énjüknek, beszélni sem tudnak, csak vadállatok módjára élnek. Kivéve azt a lányt, aki pont a szabadítós fiúmajom mellé szegődik. És még egy bölcs majommal is összefutnak, aki révén az igazi Caesar tanításait is megtudják. Nyilván vannak még fordulatok bőven, ezek az alapok, amikre tulajdonképpen egy posztapok roadmovie épül, amit jó nézni, elismerem.

A pozitívumokkal kezdve: Wes Ball a Maze Runner filmekkel bizonyította, hogy képes szórakoztató blockbustert az asztalra tenni, és ezt most is másképp. A történet fordulatos, hiába szellős az elején, mégsem ül le, és — talán pont jó hangulatban elkapva — végig lekötött, de teljesen tetten érhető rajta, hogy csak alapozik olyasmiknek, ami majd sok év múlva csapnak le. De azért mégsem csak egy sima tech demot kaptunk.

Konkrétabban mondva a VFX eszméletlen. Az előző Majmok bolygója trilógia óta tovább fejlődött a technika, és ezt szinte minden jeleneten érezzük, bár azért vannak döccenések, főleg az elején. Egyszerűen még kifejezőbb a majmok arca. Emellett gyönyörű a lepusztult világ, ami még rozsdásabb, még több csatát vesztett a természet ellen az eltelt időben. Mindezt látszólag igyekeztek sok igazi természetfelvétellel is megdobni, hogy a belepottyantott VFX figurák is valósabbnak tűnjenek.

Viszont a tétek egyszerűen nem voltak elég magasak. Ezt konkrétan úgy értem, hogy nem érződik rendes finálénak amit látunk, amit el akar érni Proximus Caesar, hanem olyasmi, ami egy “tényleges filmben” valami akadály a finálé előtt (most a logikátlanságot félresöpörve a víz terjedése kapcsán), mit tudom én, a frigyláda megtalálása az Indiana Jonesban, ami után még mennyi minden történik. Nyilván ezzel visszakanyarodok oda, hogy természetesen ilyen, hiszen új trilógiát terveznek, ellenben így amit ténylegesen kaptunk, az… kevés.

Persze, érdekes kérdés, hogy az emberek és a majmok képesek-e egymás mellett élni, de mikor is tudjuk meg a választ a filmek szerint, majd 2028-ban? 2029-ben? Ha tényleg lesz folytatás. Nyilván már most is feltehetjük az előbbit és az eddig látottak alapján dönthetünk róla, magában kezelve a filmet, de akkor bizony az utolsó 5 percet le kellett volna hagyniuk, mert az teljesen a jövőbeli problémákat vezeti fel.

Mindezek miatt volt kicsit semmilyen élmény. Teljesen el lehet lenni vele, nézés közben szórakoztató, és sokkal, de sokkal rosszabb blockbusterek voltak már idén is nála, de nagyon rányomja a bélyegét, hogy magában ez nem sok. Talán javítana rajta, ha már most tudnánk, hogy jövőre itt a folytatás, de nyilván a stúdió nem mert annyit kockáztatni anyagilag előre, hogy az egész trilógiát lenyomják. Azért reméljük a 2-3 egyben forog majd.

Deadpool & Wolverine – hullagyalázás vagy halotti tor?

Sean Lewy megcsinálta, elhozta a legközepesebb Deadpool filmet! Vagyis “filmet”, mert valójában ezek csak szkeccsek lazán felfűzve valami történet-szerűségre, miközben a végtelen káromkodás dűnéin botorkálnak a karakterek.

Nyilván semmi spoilerrel nem jönnék, de igazából a történetben nem is nagyon lehet: valaki el akarja pusztítani Deadpool világát, ezért kénytelen összeállni az egyik Rozsomákkal, hogy megmentse azt. Mindez benne volt a trailerekben, de valójában ha leírnám a film végét, az sem lenne spoiler, mert nem ez a lényeg a Deadpool & Wolverine-ben.

Mi van akkor előtérbe helyezve? A fanservice. A kacsingatás. Ennyi az egész film. Akinek ez magában elég, az baromi jól fog szórakozni, miközben a cameo hegyeket nézi. A Disney szépen bement a felvásárolt FOX raktáraiba (romjai közé, hogy a filmes képnél maradjunk), körbenézett mit lehetne előtúrni a régi Marvel-Fox filmekből, és olyan meglepetéseket toltak elénk, amelyikre nem is számítottunk talán.

Félretéve az egész előkotrás cinikusságát, hiszen ezzel valójában újra használhatóak is lettek a régi FOX karakterek, …ez elég? Tényleg azt szolgálják ki, aki lógott a híreken, aki szerette a FOX-Marvel filmeket, és mindezek közben még valamennyire kicsi is volt, hiszen üvölt az NSync meg a hasonló számok tömkelege. Komolyan kíváncsi lettem a nézők korbeli elosztására, mivel a mostani fiataloknak legfeljebb az edgy humor van itt, teljesen a 30 fölöttiek a tényleges célcsoport, akiknek jelentenek valamit a feltűnő arcok.

Ami talán a legjobban zavart, már azon kívül, hogy a kreatív akciójelenetek elfogytak a közepére, és Shawn Lewy iszonyat tv-filmes “nagy” harcokat hozott utána, és így jobban belegondolva, amint sokkal több karakter csapott össze, azonnal elszivárgott minden lendület a filmből. Szóval ami zavaró, hogy egy sok éven át készült filmbe nem kéne elég legyen, hogy “háhá ez a nagy összecsapás nem az igazi”, kacsint-kacsint a főszereplő, és aztán tényleg nem az igazi, de mivel rámutattak így már nem ciki esetleg. Közben tényleg csak “egy sima szuperhősfilm” történetvázán suhanunk előre. Ki lehetett volna ezt fordítani.

Ugyanez igaz sok Disney kiszólásra is, konkrétan Rozsomák behozására és még sok mindenre, miszerint attól még, hogy elmondják mennyire gáz a Logan után előszedni a karaktert, aztán igazából tényleg előszedik. És rengeteg hasonló mozzanat van.

Persze fortyogok itt, de ez egy most a hype tetőfokán közösségi moziélményként szórakoztató film, és ennek a blognak az írása miatt csomó hír “kifejtésén” persze vigyorogtam, mert egyszerű, de néha működő a humor, és legalább teleszórták poénnal, így ha csak minden tizedik/huszadik ül, már az is valami. Sőt, nekem még kicsit ki is húzta Rynoldsot a kukából, szemben a film reklámkampányával, ami elég fárasztó lett.

Na és Hugh Jackman számomra mindig az egyik legtökéletesebb casting volt, akkor is, ha nem olyan magas, mint a képregénybeli Rozsomák, így igazából működött a nosztalgia ezen része nálam, jó volt a sárga ruhában véresen gyilkolni látni a karaktert, ezt el kell ismernem, a kis human elmosolyodott rajta. A nagy meg azt mondta, hogy talán elég lett volna a Logannál búcsút venni tőle ténylegesen, főleg ha már “a képregényfilmek nem cinema” kijelentésre sokszor pont a Logan van dobálva, mint amiben tét is van. Na de egy stúdió nem dönthet ilyen érzelmi szinten, mondaná Deadpool.

Mégis, ez a film egy végefőcím jelenet, csak hosszabban, amit feldob a tényleges végefőcím jelenet, hiszen az 2 percben elmondja mi volt itt a cél valójában. Közben viszont szólt a Deadpool & Wolverine bármiről? Nem igazán, így mindenki döntse el magának, hogy számára mennyire fontos 15 évnyi MCU után. Legalább több a poén, mint egy Ant-Man 3-ban, nem?

Twisters: a viharok üldözése azért fun kell legyen

Amerika előtt kaptuk meg a Twister “folytatását”. Ez esetben annyi a konkrét kapcsolódás, hogy a cold openben valami feltűnt az első filmből, és persze hogy tornádók vannak benne.

Az “előző részhez” képest úgy emelték a tétet, hogy a főszereplő nőnek van egy elmélete a tornádók kioltására. Elfojtására? Megszüntetésére? A lényeg, hogy lehetne valami fegyvere ellenük, és épp tesztelni akarja a kis barátaival, pasijával, de elszámolja magát, így rajta kívül szinte mindenki meghal.

Itt ugrunk 5 éve az időben, az időjáráshoz azóta is remekül értő nőt egy régi barátja visszarángatja a tornádókergetésbe, és valami 3 radaros módszerrel akarnak még tökéletesebb képet csinálni a forgószélről. De feltűnik egy mindig mosolygó cowboy youtuber, aki nem csak a nőre hajt rá, de még puskapora is van a hülyeséghez. Egészen addig, amíg komolyra nem fordul a helyzet.

Valahogy úgy tudnám ténylegesen leírni a történetet, hogy tökéletesen bugyuta, de működő egy ilyesmi popcorn filmhez. Nem tudom komoran nézni az egészet, mert annyira megidézte számomra a 10-20 évvel ezelőtti blockbuster korszakot, amikor sármos/szexi főszereplők egy korrekten előre gördülő sztoriban keverednek különböző kalandokba. És valamennyire még hihető is köztük a vonzalom, szemben az Anyone but You-val.

Nincs univerzumépítés. Talán nagyon-nagyon enyhe folytatás alapozás akad, de igazából magában el akar lenni. Nem is akar valamennyire mélyet mondani, mint mondjuk egy Dunc, csak szórakoztatni pár enyhe figyelmeztetéssel a jövőre nézve. Bár még alá is támasztja a “majd technológiával győzünk a természettel szemben” mentalitást, amivel szerintem sokan gondolnak például a klímakatasztrófára is.

Mindezt pedig technikailag a pont nekem tetsző módon keverték. Mint kiderült, sok része filmre forgott (a Kodak mutogatta), néhol régimódinak érződött a trükk is amikor a szereplőkhöz közel történtek a dolgok, ezen kívül számomra elment a CGI, akadt pár látványos pillanat. Még a “hibák” is a régi időket idézték, bár lehet nem direkt.

Ezen kívül, és ezt most tényleg helyén kezelve, de nekem a Brandon Fraser-Rachel Weisz duós Múmia ugrott be a főszereplőkről, vagy hát az eredeti Twister. Glen Powell és Daisy Edgar-Jones nem nő fel mindenkihez karizmában és szépségben, de működnek a filmben. Utóbbi nekem kicsit furcsa casting volt elsőre, de tényleg ilyen kicsit törékenyebb alakítás kellett ide.

Bár áradozásnak tűnhet mindez, de valójában nem érzem sokszor újranézős popcornnak annyira, mint az említett Múmiát, vagy Ötödik elemet, vagy… de végig lekötött és szórakoztatott, néhol a látványa is elkapott, és ilyesmi egy jobb egynyári film részemről így az ínséges 2024-ben már. Inkább 10 ilyen “próbálkozást” néznék jelenleg, mint képregényfilmeket, de hát a Deadpool 3 még hátravan. Na de ez már más téma.

The Bikeriders

Jeff Nichols egy érdekes író-rendező, egy filmje sem tudja berúgni a modern klasszikussá válás kapuját, de valahogy mindben van valami megragadó. Ezekről a művekről van szó, kezdem a nekem legjobban tetszővel: Mud, Take Shelter, Midnight Special, Loving, Shotgun Stories. Most a Bikeriders, ami szintén jó és érdekes, de…

A történet egy fotókönyvön alapszik, amikben idézetek vannak egy chicagói motors klub pár tagjától, meg az egyikőjük párjától. Vagyis utóbbi történeteire van felhúzva az egész film, általa kerülünk bele a motoros világba, hiszen meglátja az Austin Butler által alakított Benny-t, és rögtön beleszeret nagyjából. Aztán amikor a férfi elviszi motorozni, akkor ebbe a talán szabad életbe is belehabarodik, és még a közösséget is megérti.

Ellenben ahogy haladnak előre a dolgok, a Club vezetője úgy jön rá, hogy valójában mekkora hatalma van egy motoros csapatnak, mennyire félnek tőlük az emberek. Viszont az előzetessel ellentétben egyáltalán nem az van, hogy egyre nagyobb bűntetteket követnek el, hanem csak iszonyat sokat lógnak közösen, vágynak a motoros lógásra, az említett szabadságra, de az új tagok ezt végképp megmérgezik.

Igazából az előbbiek a fő bajom is, mert annyira Goodfellas-módra indul a film, hogy az ember szinte várja a “jó idők” bemutatását, de az egyáltalán nem olyasmit, mint amire számítanánk. Igazából az magában nem is baj, hanem ahogy ábrázolva van az egész a túl sok narrálással és interjúbevágással. Semmiben nem merül el igazán a motorosok, volt egy rész ahol vagy 3 zeneszám volt 5 perc alatt. Legalábbis érzésre, elindult egy ismert dal, jött a hangulat-jelenet, és máris ugrottunk tovább a plotban.

Viszont a hangulatos pillanatokat ez sem ássa alá teljesen, és valójában ahogy közeledett a vége, úgy rántott be az ékszíj. Bár nem tudnám mindenkinek ajánlani, de az utolsó 20 perc simán felhúzta nekem a filmet.

A kinézet? Néhol gyönyörű. Filmre forgott, ami magában nyilván nem lenne elég, és nem egy Saltburn vagy Babylon ebből a szempontból, de azért Adam Stone operatőr párszor betalált. Ami viszont még durvább volt, az a hang, legalábbis (hozzá nem értőként) ilyen jól eső motorduruzsolást, berúgásokat egyszerűen jó volt hallani. Remélem a szinkronban is jól keverték…

Ami viszont mindenképp elég megosztó lehet, legalábbis a feliratos vetítésre menőknek, az az akcentusok harca. Tom Hardy láthatóan a Marlon Brando által elvarázsolt karaktereként Brando-san nyomja, ezt egy filmrészlettel be is mutatják, hogy könnyű legyen megérteni. Közben Austin Butler hozza a legjobb James Deanjét amire képes? Még Jodie Comer is csinál valamit, ami lehet a valóságból merített, de szinte narrátorként… kicsit sok volt. És mégis, sokszor mondtam, hogy részletekben jó volt a film, és ez az alakításokra is teljesen igaz, mert párszor nagyon jó volt nézni amit művelnek.

Igen, oda tudok visszakanyarodni, hogy a Bikeriders sem áll össze, a rendező nem rúgja be a kapukat, csak egy fasza film és egy jó film keveréke lett.

Hit Man, az éned az igazi célpont

Glen Powell dominálja a nagyobb romkomokat idén? Az Anyone But You-val moziban élesztette a zsánert, elég szép pénzt besöpörve, — a minőséget hagyjuk –, és a Netflix is bemutatta végre a valami filmfesztiválon jó rég felszippantott sötétebb, tényleg felnőtt romkomját. Vagy beépülős filmjét. Vagy neo noirját. Vagy… szóval elég nagy keveredés ez itt. De indul a repülő.

Várjunk csak, ez nem is Glen, hanem a végzet asszonya Adria Arjona. A történet középpontjában levő egyetemi professzor mellékállásban a rendőrségnek segít be, ha jól értem műszaki eszközökkel egy beépüléssel foglalkozó csoportnál, míg a csapat terepen levő emberét fel nem függesztik, és az ő félénk, sosem kockáztató, unalmas, szürke, bézs, papucs fejének kell beugrani a feladatra. Hogy ez pontosan mit jelent?

Bérgyilkosnak kell kiadnia magát, és azokat elkapni, akik meg akarják bízni valakinek az eltüntetésével. Ez meglepő módon megy is neki, felnő a “szerephez”, amíg fel nem tűnik a nő, akit lebeszél a gyilkosságról, de gondolom kitaláljátok, hogy a fenti romkom emlegetés után mi következik. Igen, elkezd vele randizni.

Mindez részben igaz történet, tényleg volt egy férfi, de a szerelmi szálat teljesen hozzáköltötték ahhoz, amit ő művelt. Viszont a sok gyilkosságot akaró ember lekapcsolásának tényére egy filozófiai témát pakolt a részben író, de azért rendező Richard Linklater (Boyhood, Before Trilógia, A Scanner Darkly). Szóval a romantikus komédia és a bűnözők elkapása mögött nem túl rejtetten ott van a kérdés, hogy vajon képes-e az ember a változásra. Nem annyira mélyen merül el benne persze, nincs nagy megfejtés, vagy wow, de érdekes volt ilyen túlzásokkal látni azt az… majdnem azt írtam elméletet, de valójában ez a valóság, ténylegesen így lehet valamennyire megváltozni, ha jól tudom. Már persze a fordulatokban látottak nélkül.

Viszont itt tenném hozzá, hogy nem lesz mindenki kenyere a film, mert igazság szerint sokszor… unalmas. Semmilyen. Mint a főszereplő karakter. Nem tolja túl a komédiát, a dráma sem erős, olyan kis “szombaton lecsúszhat” könnyed darab, de közel sem a kötelező fajta. Ellenben aki nem nézte végig, az egy picit sajnálhatja. Nekem mindenképp húzott az élményen, ahogy körbeért a témája, két tényleg kiemelkedő jelenettel, de nem menti fel az unalmasabb pillanatait.

Megvalósításilag én már teljesen felugrom erre a Glen Powell járatra, főleg ha a Twisters-t behúzza nemsokára az alakításával, olyan jól szórakoztam a félős-magabiztos közötti ugrásain, még ha az előbbihez kicsit túl jól is néz ki. Persze Adria Arjona remek végzet asszonya volt mellette. Sajnos a fényképezés viszont semmi extra, a mostanra kicsit “szokásos” semmilyen, naturalista-szerű Linklater vonalat képviselte, kicsit több kontraszt elfért volna, ha már ennyire sötét komédiás noiros valami akar lenni.

Azért jó volt egy felnőtteknek szóló filmet nézni, amiben nem az volt a fő konfliktus, hogy valaki félrehallott valamit (mint az Anyone But Youban), és sosem beszélte meg rendesen.

Furiosa: A Mad Max Saga

George Miller látta, hogy páran nem is tartják olyan kegyetlennek a wastelandet, így gyorsan helyre is tette a kérdést. Vagy csak öregedett, és még sötétebben látja az emberi fajt? A Furiosa keményebb és durvább, mint a Fury Road, aminek az előzményfilmje, és eközben kevésbé fun is, ha ezt rásüthetem. Mondjuk nehezebb is annak lenni, amikor egy kőkemény bosszútörténetet nézünk.

A történet most sem egy hatalmas húzás: Furiosat fiatalon elragadják a zöld helyről (ezt tudtuk), aztán az egyik wastalandi hadvezér megöli az anyját, így bosszút esküszik, miközben egy másik keze alá kerül. Na, nem akarok sokat felfedni az amúgy sem fordulatos sztoriból, a lényeg, hogy egyszerű mozgatórugók, amiknél a kivitelezés számítana igazán.

Itt érkezik az első de is az írásomba, mert most nem mesél olyan gyönyörűen csak az akció, mint a Fury Roadban, lehet nehéz is lenne, de több a végtelenbe meredés, mint a cselekedetekkel való kifejtés. Ha lehet azt mondani, akkor közelebb van az első Mad Max filmhez, csak modern és drágább köntösben, mint a másodikhoz. Eszerint is kell elé ülni.

A filmek ugye mindig is a “legendák a pusztából” módon épültek fel, így mint a régi mítoszok, minden képtelennek tűnő elemet elbírtak, de most aztán főleg a legdurvább részét kaptunk ezeknek. A sötét középkorhoz hasonlóan embereket tépnek szét, csak ló helyett motorral, és még csak az egyik könnyedebb a látott kivégzési módokból. Vagy épp említhetném Furiosa földalatti kalandját. Még a tiszta akciókban is a darálás megy, nem pedig a lüktetése a harcnak. Ha eddig nem ért semmit az emberi élet ezen a vidéken, akkor most aztán főleg.

Talán pont ezért jéghideg a film vége is, és löki Furiosa-t a Fury Roadban látott cselekedete felé, mert elő kell hoznia magából az embert, ha nem akar végképp felemésztődni, a bosszújából valami élet kell hajtson. Erre amúgy színészileg remek választás volt Anya-Taylor Joy, átadja ezt az ívet, de szegénytől ellopja a showt a gonoszként lubickoló Chris Hemsworth, aki életében először (túlzok) tényleg teljesen eltűnik egy szerepben.

Ami a legszomorúbb, hogy a megvalósításában iszonyat hátránnyal indul a film, miszerint már létezik a Fury Road, így mindenképp ahhoz fogja hasonlítani az agyunk amit látunk. Ha magában jött volna, akkor valószínűleg elverné az idei blockbusterek nagyját, de valójában nem azok az ellenfelei. Így szembetűnőbb, hogy bár “több a helyszín”, de ezáltal több a CGI is. Igen, a Fury Road is dugig volt számítógéppel megvalósított dolgokkal, de mégis, a sok túlzás mellett is valódibb volt, mint amit a Furiosa letesz, pedig ha átgörgetjük például az IMDB-n a képeket, akkor rengeteg olyat látunk, amiben kinn vannak a terepen forgatni.

Ennek a megvalósításnak egy része persze koncepció, az említett akciójelenet felépítésből ezt gondolnám, de nézőként annyira nem ragadott el. Még így is akadnak emlékezetes pillanatok, amik a CGI érzés ellenére is működnek, azon kívül pár képtelen jármű design is ötletes, például a gonosz szekere, és mindezek feljebb is húzzák a filmet, de nem teszik instant klasszikussá. Ha valamit elérnek, akkor azt, hogy a Fury Road még feljebb értékelődik, igazi lightning in a bottle az a film, amire valaki mindjárt beírja, hogy pontosan melyik magyar szólás felel meg ennek.

A zenét külön kiemelném, mert semmi nincs benne, amikor véletlenül működik az akciójelenetek alatt, akkor azt a Fury Roadban feltűnt vonós dallamot használja, lásd a Gastown, Dementus Is Gainin, és Darkest of Gods “dalokat”. Ellenben a hang az teljesen rendben volt, legalábbis a Corvin főtermes hangerején.

Bár természetesen nem lehetett újra hozni egy Fury Roadot, más kellett ide, és amúgy is miért akarná magát ismételni George Miller rendező, de közben mégis az a helyzet, hogy hiába bővíti a Mad Max univerzumot a film, a vége egy aláhúzása a Furiosa alulmaradásának az elődjével való összehasonlításban.

Monkey Man

Dev Patel életéből csak egy kőkemény akciófilm hiányzott? Végiggörgettem a karrierjét, és eléggé eklektikus, ami egyre inkább a származása felé kezdett fordulni. Hát most ~~vérrel~~ verejtékkel összehozta magának az indiai nem John Wicket, hanem sokkal inkább Daredevilt. Vagyis a rendezésével és főszerepével jelenbe hozott egy indiai mitológiát, legalábbis a film szimbolikája alapján.

Azt hiszem senki sem a történetért fog erre a filmre beülni. Bár sok minden apróság van benne, amivel Patel megfűszerezte a Monkey Mant, beletett rengeteg indiai problémát, de azért a mélyén ez csak egy “sima” bosszúfilm. A főszereplőről sok ismétlődő flashback során megtudjuk, hogy elvesztette az anyját, és ez nem hagyja nyugodni, de azért tanul is az úton, mielőtt beteljesítheti végzetét.

Igazából az előbbi említéssel már a problémákba is belementem, miszerint a filmben rengeteg az ismétlődő dolog, ami pluszt nem ad a történéshez, mert a felfedésükkor már rég tudjuk, még akkor is, ha eltekintünk attól, hogy mennyire bevált recepttel készült.

A film első fele amúgy szórakoztatóbb történetileg, mivel akkor a főszereplő beépül egy szervezetbe, hogy így kerüljön közelebb a célpontjához, és ez a szélhámos-filmes rész szórakoztatóbb. Ellenben akcióban pedig a második fele erősebb a Majomembernek. Főleg, hogy azok az akciók a tényleg kőkemények.

Nem lehet elmenni amellett, hogy mennyire brutálisba megy át a végére a film, mert az ottani igazságtalanságok ezt hozzák ki a nép egyszerű, kiszipolyozott fiából, akit a bűnügyi állami szervezet teljesen eltaposott, emberszámba sem vett. A véresség mellett még iszonyat ötletes is némelyik akció, és ez a részét jó nézni a filmnek. A Die Hard 3 és a Captain America: Winter Soldier után újabb klasszikus liftes vérengzés született!

Nyilván Dev Patel elvan a szerepben, lejön, hogy szinte szíve ügye a film, de ami még durva volt, hogy Sikandar Kher micsoda rosszfiú. Igazából miatta is jutott eszembe a Daredevil, annyira Kingpinesek voltak a vele történt bunyók.

Mindezek fényében tényleg főleg a körítés számít. Ha már a John Wick a sok hasonlítás mindenhol, akkor az sem amiatt tudott kinőni, mert olyan mélyen ráfeküdt a drámai részére is a történetnek. Végtére is itt is keveredik a misztikum a kőkemény akcióval, és ez a lényeg? Csak akkor meg túl sok idő megy el másra. Rendben, a spirituális része kicsit elment mellettem a más kulturális környezet miatt, de azért pár általánosabban érhető probléma simán lejön, viszont itt meg pont nem jó az egyensúlyozás a bevonásuk és a kifejtésük között talán.

Lehet nem ennyi mindent kellett volna markolni készítőként, hanem elég lett volna a mindent átszövő undorító korrupció az első filmbe, és reménykedni, hogy lesz folytatás? Még akkor is, ha ez a romlottság össze is függött a többi témájával. Nagyon hullámzó lett mindettől a film lendülete, és minősége.

Ilyen az, amikor valaki sokszor csak sidekick sokszor, aztán azt mondja, hogy fuck it, I’ll do it myself, kicsit kigyúrja magát, és megcsinálja az akciófilmjét, amiben főszerepel is. Aztán még jól is áll neki! Szórakoztató akciófilm a Majomember, bár azért nem maradandó.

- A múltba →

Kategória archívum: *******