Azt hittétek elfeledkeztem erről a sci-ifről, amiben a Földről Marsra tartó űrhajó letér a pályájáról, elveszti az irányítását, és a rajta levőknek szembe kell nézni a végtelen sötétséggel, amibe belesodródnak. Mindezt úgy, hogy a Földet a klímakatasztrófa végpillanatánál hagyják ott, végképp kimerítve az erőforrásait.
Amit még érdemes tudni a filmről, hogy egy vers alapján készült. Az nem sci-fi volt, viszont az Aniara tényleg ilyesmi hangulatú. Itt tényleg elsüthető a köldöknézős jelző. Csak úgy a téma miatt mondom, nehogy félreértés legyen. Az már komolyabb kérdés, hogy joggal művészies, volt elég alapanyag, vagy túltolták?
Nyilván nem lehet nem észrevenni, hogy a hajó amin az emberek vannak, az olyan, mintha egy tengerjáró és egy pláza keveréke lenne. Ez nem csak azért van így, mert tényleg ezeken a helyszíneken forgattak spórolásból, hanem itt is ilyesmi zajlik le: az emberek csak fogyasztanak, felélik a hajó erőforrásait, miközben a mesterséges intelligencia kérdése is érdekesen kerül elő … nem véletlenül hasonlít az első bekezdésere ez.
Persze lehetne clickbaitesen kezdeni, hogy a céltalanul létezés idővel persze orgiába fullad, viszont ebben nem oldódnak fel a résztvevők, hiszen csak a menekülést keresik a helyzetből, olyan, mintha drogoznának. És igazából ezt a hangulatot átadja a film, amit már az előzetesnél is előhoztam: csak egy kicsit képzeljük bele magunkat a helyzetbe. Minket mi hajt a mindennapokban? Valami jövőbeli dolog “csak ezt kell kibírnom”? És ha azt elveszik tőlünk?
Őszintén szólva az Aniara végén a lezáró képsor annyira költői volt, hogy pont elég magasan fejezte be a film ahhoz, hogy az unalmasabb részek ellenére sem temessem el örökre a “láttam” imdb listámra, hanem ezt a pár sort leírjam róla.
Támadnak a gonosz krokodilok, vagyis a Sharknado készítői csinálták volna ezt a filmet, akkor nagyjából ennyit lehetne írni róla, de szerencsére nem így alakult. Inkább a Blake Livelys The Shallows utódja érkezett meg.
A történet tök egyszerű: hurrikán érkezik Floridába, és az apját hátrahagyó, életben elakad lány a tesója unszolására megnézi, hogy a közelgő veszély mellett miért is nem veszi fel a telefont az öreg. Odaérve a pincében találja meg egy harapással a lábán, na meg a krokodillal a közelben. És még a hurrikán is jön, ketyeg az óra, emelkedik a víz.
Igazából az jutott eszembe a filmről, hogy milyen profin van megcsinálva. Persze “a krokodilok jönnek a vízzel, és nem kímélik az embereket” koncepciót el kellett fogadni, de azon felül baromi ügyesen csinálták filmkészítésileg. Nem új klasszikus lesz, mielőtt valaki felfújja, viszont nagyon tetszett, ahogy az idő szorította őket, és ez mindig viszonylag logikusan új konfliktusba lökte a karaktereket, többet hozott ki belőlük.
De még olyan apróságokat is érdekes volt nézni, hogy miképp mutatják be a helyszínt nyugisan, de cselekménnyel, nem csak mászkál a kamera egy főcím alatt.
A lényeg, hogy a mű nem nézett hülyének, nem kellett kikapcsolni az agyat a logikai ugrásokon ha az alapkoncepciót elfogaduk. Egy szórakoztató filmet akartak és simán lekötöttek másfél órára. Ott tartunk amúgy, hogy egy horrornál ki lehet emelni, hogy nem húzták túl, mert igen, ez csak ennyi időben működött, és szerencsére nem erőltették hosszabbra, így nem feneklett meg a feszültség és a tempó.
Mondom, hogy a Netflix hozhatja el a közepes költségvetésű filmek “blockbusterek” visszatérését. Az In The Shadow of the Moon nem nyűgöz le minket a látvánnyal, mármint nincs teletömve vele, ami akad az persze jól néz ki, viszont a feszes történettel elrepíti a játékidejét.
Igazság szerint már az In the Shadow of the Moon koncepciójának, vagyis zsánerének megnevezése is spoiler. Elég annyi, hogy a főszereplő nyomozó évtizedeken át megszállottja egy érdekes ügynek.
Aki semmit nem tud a filmről, de akar nézni egy korrekt, nem szuperhősös akció-thrillert, annak ajánlom. Videókölcsönzős hatás kicsit, de 15 éve még simán moziban ment volna. Lehet pont ezért van, hogy a pontszám nem magas, de mégis jó volt nézni, mert nosztalgia? Mostanság kevés ilyenre mehetünk.
Tényleg nem akarok bővebben spoilerezni, meg nem is az a magunkba nézős film, és hangsúlyozom, nem gyémántról van szó, de a kidolgozása végig működött. Rendben, megveregethetem a saját vállam, hiszen a zsáner miatt kitalálható pár fordulat, de szemben az előbb taglalt Little Monsters-szel, itt nem unatkoztam a klisék bevetése közben, valahogy jó tempóban estek túl rajtuk, közben is érdekes volt. A kezdése pedig undorító, és wtf egyben, szóval nagyon erősen indították.
Amúgy itt látszik ismét a Netflix rákfenéje is: a nagy premiereket nyilván megtolják, de ez a film nagyjából csak töltelék volt nekik, hogy legyen ilyen is. Mármint ez rendben lenne, nem kaphat minden ugyanannyi reklámot. Hiába blockbusteres kicsit az In the Shadow of the Moon, azért látom, hogy valamennyire réteg, viszont a sok érkező cuccuk között egyszerűen elveszik. Főleg, hogy itt a legnagyobb “sztár” Michael C. Hall benne. Na jó, a főszereplő Boyd Holbrook azért volt már jó filmben, de sokan lehet pont a legutóbbi Predatorsban látták.
(Az #elhanyagoltnovember random filmjeiről a posztjánál beszéljünk, itt maradjunk a n the Shadow of the Moonnál)
Ezt el sem hiszem, nem rontották el egy vígjáték második részét? Főleg ennyi éves kihagyás után feltámasztva. Ez is ritka, mint a fehér holló, de pár döccenővel a Zombieland 2-ért felelősöknek sikerült.
A történet ki tudja mennyit ugrik az időben, azon kívül, hogy Little Rock már felnőtt benne. És be akar pasizni, ami egyben szét is robbantja kicsit az első részben családdá formálódott társaságot. Kell valami indok a roadmovie felépítésre, nem? A végére ismét van kis fejlődés, bár azért azt beismerem, hogy a cselekmény nem annyira lett erős.
Ami viszont működött most is, az a rengeteg ötlet bedobása egymás után: a fejlődő zombik, az új butaszőke karakter, a hippik, a nem akarok annyi mindent ellőni. Persze nem az összes működik, de annyit hajítanak ránk, hogy elég landol. Nyilván a 4. falas kiszólás és a túlélés szabályai is maradtak. Na meg az is, hogy ne feszegessük a realista kérdéseket, miszerint hogy vannak még ártatlan túlélők, benzin, egyáltalán miképp tudnak a zombie kill of the weekről egymás között.
Igazából nem tudom eldönteni, hogy magában mennyit ér a film. Ez most teljesen olyan nézőpont, hogy az első ismeretében működött nekem. Kivéve a végső nagy harc. Bár felvezettek mindent, de valahogy magát az akciót elrontották.
Ez a film legnagyobb baja: az akciók egy része borzasztó, főleg amikor közelharc van. Lehet, hogy a régi fizikai komédiák előtt akartak tisztelegni a Rosario Dawson hotelében zajló verekedéssel, de annyira siralmasan volt megvalósítva, hogy nem tudtam teljesen elengedni az agyam. De utána rögtön meg ismét jöttek a poénok, szóval…
Kicsit ilyesmi a film, egynek tökéletes kikapcsolódás, de szerintem még annyiszor sem fogom elővenni azért, mint az első részt. De legalább nem állították a földbe. Aki odavan a Zombieland, na meg a Deadpool valamennyire felszínes, de működő stílusáért, annak ez is simán legurult.
Azon gondolkoztam utána, hogy vajon amikor visszanézünk pár év múlva a filmre, akkor mi marad majd belőle? Mármint nyilván azon kívül, hogy a DC rajongók akkor is az egekbe éltetik majd, mivel komoly, és az tény, hogy a Marvel nem csinált hasonlót, csak a Fox a Logannel. Mert jelenleg szerintem a film körüli felhajtás érdekesebb kicsit, mint maga a mű, ami egy kompetens, nem annyira tipikus eredettörténet.
Ehhez kötődik még az is, hogy mit tehet egy rendező, ha félreértik a művét? Valójában ő rontott el valamit? Csak mert valahol furcsa olyasmibe futni, hogy milyen felszabadító volt, amikor a Joker teljes jelmezben táncolt a lépcsőn, addigra ugye már jó pár embert megölve — kicsit a Fight Club helyzete rémlik. Túlságosan elvarázsolta a nézőjét? Nem ment Todd Phillipsnek az, ami Scorsese-nek általában sikerül, bár a média őt is szereti elővenni.
És ha már a média, akkor ha valakik tényleg túltolták az előre aggódást, azok ők. Gondolom feltűnt, hogy nem annyira foglalkoztam azzal, hogy épp melyik szervezet szerint káros a Joker bemutatása, de valami eszméletlen ami ment. Az a véleményem, hogy bár ha jó is a szándék, egy dolgot húztak alá: ha valaki elkövet valamit a Joker bemutatója miatt, akkor azért a média tett meg mindent, nem pedig a film, mivel előre garantálták a figyelmet. De közben meg tudom, hogy könnyelmű ilyen mondatokat leírni, hiszen páran biztos engem is félreértenek, és általános médiaellenességet vesznek le ebből, pedig szerintem szükség van az újságokra és újságírókra, de néha kicsit jobban el kéne gondolkozniuk azon amit tesznek. Főleg amikor egy stúdiófilmet fújnak fel.
Lehet arra gondolnak, hogy ez több emberhez jut el, mint egy Funny Games, ezért még fontosabb, hogy miképp moralizál a film? Muszáj egyértelműbbnek lennie? Na de egy Joker nem fog igazán beleállni semmi komolyabb társadalmi kérdésbe, a forrongó hangulatot csak és kizárólag a gazdagok és szegények közötti ellentétre húzta itt is, meg mutogatott a médiára és az azt fogyasztóra, de ennyi.
Próbálkozott némi kritikát megfogalmazni azok felé, akik a filmbeli Jokert felemelik, és így közvetve arra utalt, akik ezzel a tömeggel éreznek együtt, de ebben csődöt mondott a film.
Viszont közben meg iszonytatóan jól volt megcsinálva. A folyamatosan klausztrofóbiás hangulat a fényképezésben nem engedett ki minket abból a nézőpontból, ahol a főszereplő Arthur érzi magát. Magára hagyta a társadalom, az apja, és mindemellett kihasználta a “fogadott” apja, a talkshow host akit imád. A film szépen lassan bemutatja, hogy eközben miképp bomlik szét minden gátja Jokernek, erősen ráfekszenek a karakterdrámára. Utalgatnak itt a “one bad day” Killin Joke-ra, de utalgatak a The Dark Knight Rises-re is.
Ami még durva, hogy fekete humorban milyen erős a Joker. Az első órát kicsit untam, bár minden jelenettel tovább ment a film valamennyire, és nem pörgésre vágyom, de valahogy üresen kongott. Viszont úgy a felétől kezdett működni, ha kilépünk ugye a művet körülvevő hisztiből. Amikor komoran viccelődött Joker karakterével a film, akkor még merésznek is hívhatnánk. Meg feszültnek. Például amikor a lakásban vannak a régi bohóc társaival, és bezárja az ajtót, az úgy magában ütött. Vagy amikor a kórházban kikérdezik a rendőrök. Vagy amikor… hát igen, akad pár iszonyat erős jelenet, és tényleg, kompetens a munka, mert a végére minden összeáll, helyére kattannak a fogaskerekek és rendesen forognak.
Még az a kérdés is felmerült újra bennem így a vége felé, hogy ha nem lenne az Aquaman sikere, akkor szerintem a DC-Warner új irányát látnánk tényleg, ami ezzel a filmmel indulna. Jól elmesélte, honnan jött a Joker, és miért van szükség Batmanre. Jöhetne a sok kisebb költségvetésű komor, dark, edgy, alkotóibb történet. Persze úgy is kezelhetjük a filmet, hogy elmesélte Joker egyik születését és nézőpontját, de… hogy fogalmazzam meg, a karakter körüli rejtély ilyesfajta elvétele lehet nem a legjobb döntés.
Minden férfi egy sziget? Minden ember az? Mindenki magában kell boldoguljon? Hogy ábrázolható ez jól? Hát ha a végtelen űr veszi körül, ahol a sokáig halottnak hitt, de most látszólag mégis élő apja felkutatására adja a fejét.
Rögtön oda vágnék, hogy a trailerekel ellentétben ez a film közel sem az a tipikus blockbuster. Bár az egyszerű történet, elő kell keríteni az űrben az apját, adja magát a látvány mellé, de ez nem akciókat jelent azért. Sajnos még az utóforgatásokat is érezni az Ad Astra-n, bár most nem voltak nagyobb szivárgások erről a helyzetről, vagy legalábbis nem mindenki ide figyelt, pedig 80 milláról feldobta 100-ra a film költségvetését, szóval nem kis dologról volt szó, amire Pitt rá sem ért.
Végig azt érezni, hogy valami nagyon mélyre akart nyúlni a film, a rendező ugye a Heart of Darkness-t emlegette. A szereplők néha konkrétan a mélységbe tekintenek, az a tükröződés a sisakon ütős, nem is lep meg, hogy képileg erős a film, hiszen Hoyte Van Hoytema (érdemes szemezgetni a karrierjét) fényképezte.
Visszakanyarodva a mondanivalóhoz, sajnos túlságosan belementek. Vagyis szájbarágták. Lehet dobálózni apák bűneivel, de nem nehéz, mivel ezt tette Pitt is. Konkrétan narráció is van a film alatt végig, ha valamit nem értenénk esetleg. Szinte látni, hogy a lényeg az eredetileg a növekvő pulzusú, nyugalmát elvesztő főszereplőn kellett volna átjöjjön, de ezt valamiért nem érthette a fókuszcsoport. Bár ha a Heart of Darkness lebegett a rendező előtt, akkor nem az előbbi volt a helyzet, viszont az a rosszabb.
Bár úgy tűnik ekézem a filmet, de most jön a de: nekem bejött. Egyrészt az első 2/3-a iszonyat gyönyörű, és ott még bármi lehetne belőle, nem érződik 100%-osan a szájbarágás. Fogták azt, hogy filozofálgatnak, beledobtak pár akciójelenetet, és teljesen elkapott az egész. Konkrétan a kezdőjelenet hatalmas, ráharapós csali. Ez a lassú, de valahogy mégis hatásos hangulat egészen a főbb úti cél felé elindulásig kitartott.
Viszont most újranéztem az első előzetest, aki látta a filmet, annak javasolt, és úgy tűnik sokkal hagyományosabb sci-fi volt ez eredetileg, és elég durván belenyúltak a főszereplő jellemébe, tették magányos szigetté, hogy változhasson a film végére, ne csak egy sima őrültre akadjon.
Mindezek miatt hiába tűnik úgy, hogy a puskapor nem volt elég, vagy mittomén, kicsúszott a rendező ujjai között, ezerszer inkább ilyen ambiciózus vállalkozásokat néznék, mint a sokadik rebootot. Már csak az is felhúzza a filmet, hogy milyen siralmas blockbusterekkel volt tele a nyár, és hát a múltkori It 2 sem volt az az átütés.
Nem tudom miért vannak ilyen filmek, amikről valahogy halasztgatom az írást. Pedig tetszett, igazi randifilm volt a premierhéten. Olyan ritka a romantikus komédia a mozikban, főleg R besorolással, hogy meg kell becsülni az ilyet, erre nem ajánlottam nektek. Nyilván nem az a pár plusz néző húzta fel sikerbe bevételileg, de jó filmet öröm ajánlani.
A történet egy újságíróról szól, aki a munkahelye felvásárlása után kilép onnan. Nem sokkal később a barátja elrángatja egy eseményre, ahol összefut a gyerekkori rajongásának tárgyával, aki jelenleg a külügyminiszter, de elnöki babérokra pályázik, így felfogadja “hősünket” szövegírásra. A lényeg úgyis azon van, hogy a szokásos romantikus filmekkel ellentétben ezúttal a nő van hatalmi pozícióban, és ebből űznek valamennyire viccet. Meg jó pár valóságra kikacsintás is van benne.
Viszont a lényeg teljesen működik:ahogy a Seth Rogen és Charlize Theron által alakítottak egyre közelebb kerülnek egymáshoz, azon lehet mosolyogni, néhol nevetni az R besorolású humoron. Megvan a kémia, méghozzá teljesen hihetően, legalábbis a történet mindent megmagyaráz a kinézetük különböző szintjeinek átlépéséről is. Szóval korrekten össze van rakva, de…
Igazából tudom, hogy azért volt kevesebb kedvem írni róla, mert a végső 15-20 perc ledobta a láncot. Ugye elvileg a III. act mindig erős kell legyen. A legtöbb filmben itt csúcsosodik ki minden, oldódik fel a konfliktus. Hát itt meg valami eszméletlen sci-fibe ment át, olyasmibe, ami nem szerethető volt, hanem még a film képtelen világából is kilógott. Meg valamennyire összecsapottnak érződött.
Továbbra is azt érzem, hogy az Endgame lezárt egy korszakot. Nyilván Feige és a többiek tervezgetnek, és az az igazság, hogy a blockbuster szempontból eddig többnyire unalmas nyáron egy Far From Home szintű, jobban megcsinált közönségfilm simán szórakoztató, és van helye, de ez valahogy mégsem pörgetett fel az A.E. (After Endgame) vagy A.T. korszakra.
Bár tény, hogy a Sony-Marvel film inkább kicsit elvolt a saját világában, amit a végefőcímben levő két jelenet is aláhúzott, hiszen nem annyira MCU dolgokhoz kötődtek, hanem csak Spidey történetéhez.
Viszont nem is tudom mikor éreztem ennyire tv-sorozatos hatást, ami szórakoztató, de valahogy mégsem event a film miatta. Ami azért is furcsa, mert igazából tök jó kérdéseket vet fel a Far From Home a hatalmi vákuumról így Tony Stark halála után. A média jelenlegi égető problémája is előkerül a végére, de magát a filmet a “ki érkezhet Iron Man helyére, ki lehet a következő irányító személyiség?” gondolattal indították el. Na meg azzal, hogy Peter Parker az egyik esélyes, ami már eddig is gyanús volt, hiszen amellett, hogy hősködik, még a technológiát is keni-vágja.
Szóval egy klasszikus “elutasítom a felelősséget” vagy “tagadom a felelősséget” módon hadakozik Peter a sorsa ellen. Nyilván ebben közrejátszik a gyász, hiszen még fel sem dolgozta mentora halálát, most pedig már nagyjából egyedül kéne boldogulnia. És igazából ez a szál korrekten ki van dolgozva, de valahogy mégis unalmas.
Mondjuk ide simán jöhet az is, hogy nyilván amikor bejelentették, hogy Mysterio is feltűnik a filmben, akkor kicsit utána olvastam, amit rosszul tettem. Az, hogy hova kötötték a karakterét kicsit feldobta, de közben igazi Iron Man 3 hangulat lett tőle. Amit csak erősített, hogy a végén a fő csatában hasonlóan rengeteg ellenfél ellen kellett küzdenie Pókembernek, és ugyanúgy súlytalan volt az egész.
Ismét a formulába torkollott az egész. És nem Peter Parker karakterívére gondolok, mert az szépnek is hívható, de mégsem üt valahogy. Hiába nem a saját képességeit birtokló ellenfél ellen küzd, a film 3. felvonása továbbra is tét nélkülinek érződik, a barátai az egyetlenek akikért valahogy tudtam izgulni, mivel előtte a tini koméda rész során megkedveltem őket. Ugye ez van a legtöbb MCU-darabnál, a végső csata unalmas. Csak most az odavezető úton is sok megosztóbb dolog történt.
Néhol működött a humor, de a “vetkőzz le” nekem volt kínos nézőként. Azt így hogy gondolták, mármint erőltetett drámának érződött, pedig egy fontos dolgot hoztak be vele. Szóval amit elértek vele az kellett, látom, de nem lehetett volna máshogy megoldani? Minden fontos volt, de tényleg, jól van összerakva a film, nem kamu plot hole-okba kötögetek, meg “én máshogy döntöttem volna… mint egy 17 éves tini..”, hanem egyszerűen pár jó pillanat mellett néhol kicsit unatkoztam. De főleg az akciójeleneteken? Az egyiket kivéve persze.
Nehéz spoilermentesen írni erről most, mert hiába fedett fel a kampány dolgokat, azért volt amit ügyesen rejtegetett. Viszont, kicsit mint az Infinity Warnál, a legeslegvége nekem furcsa döntésekkel van tele. Konkrétan egy hatalmas cliffhanger van benne… amit nem a filmbe, hanem a végefőcímbe tettek! Felvezetik a következő filmet, de addigra páran már kimentek a teremből. Sőt, az egyik fő témát ott húzzák alá. A végefőcímben. Pár felirat után.
És ezzel végképp erősítették, hogy ez csak valami sorozat epizód volt. Feige szerint a Phase 3 lezárása, de egy évadkezdésnek jobban beillett: a karakteren át a néző is feldolgozta a finálét, az Endgame keményebb döntéseit, és a rész végére elindultak a szálak. Máris néznénk a következő Pókember filmet. Legalábbis a lélektani hatás ilyen, de közben meg ki tudja mikor kapjuk a dolgok komolyabb kifejtését. Furcsa, hogy ez a mozis tévésorozatozás csak az MCU-nak megy, viszont ha most sokat várhatunk a folytatásra, akkor… áh nincsenek tippjeim. Érdekel mi lesz Peter Parkerrel, amúgy is kedvelt képregény karakterem Batman és Wolverine mellett, de ha 2 év múlva folytatódik konkrétan ez a sztori, az csalódás. Meglátjuk a SDCC vagy a Disney Expo után.
Végre egy nagyszabású romantikus film, ami arról szól, hogy add fel az álmaid. Vagyis arról, hogy vedd észre, ami körülötted van. Vagyis bonyolultabb.
Érdekes amúgy a helyzet, mert ugye a felszínen arról szól a film, hogy az egyik este elmegy az áram 10 másodpercre, és utána senki nem emlékszik a The Beatles-re, és annak a popkultúrára tett hatására, csak a főhősünk, aki amúgy énekes. Mit tesz? Elkezdi előadni a dalaikat. Működnek manapság is? Milyen imposztornak lenni? És közben még van a szerelmi szál a gyerekkori jóbaráttal, aki menedzseli az ominózus éjszaka előtt a “karrierjét”.
És bevallom, hogy első körben a rendező felül ültem a filmnek: Danny Boyle. Na ő alig vehető észre a Yesterday-en. Konkrétan olyan érzés, mintha bárki ülhetett volna a direktor székében. Semmi nem volt Boyle lendületéből és látásmódjából. Ez rögtön ott kiszúrható, amikor az áramszünetet felvezetik a Day in the Life című dal kakofóniás részével, de utána nem csapják le a dal folytatásával, ami a Woke up, fell out of bed szöveggel még adta volna magát a tipikus Boyle tempónak. Például a nemrég félig újranéztem a Slumdog Millionare-t, és technikailag olyan erős az ereje, hogy azzal szemmel a Yesterday csalódás.
Viszont, és de, és a többi: a film írója Richard Curtis. Sokan a Love Actually miatt gondolhatnak rá, de Curtis írta az About Time-ot, amivel összepárosítva a Yesterday-t már más a képlet, és szerintem el is juthatunk oda, hogy mi is a témája. Kivételesen valamennyire spoileres leszek, de csak téma ügyileg, nem konkrét történéssel. Szóval a moziból kijőve csalódás volt a film, viszont ahogy gondolkoztam rajta, úgy húztam feljebb magamban.
Ennyire megosztó filmet ritkán látni. Tökéletesen megértem, miért pontozták fel sokan, de a See You Yesterday felépítését, és hát befejezését tekintve a csalódott nézőkkel is egyet tudok érezni simán. Részemről az első csapat felé hajlok, de ebben sok minden közrejátszik.
A történet középpontjában két középiskolás zseni áll, akik felfedezik az időutazást. Először csak 1 napra tudnak visszamenni, de aztán egy sajnálatos esemény, a főszereplő bátyját lelövik a rendőrök, miatt kénytelenek megoldani a kicsit hosszabb utazást, hiszen meg akarják akadályozni a dolgot.
Na most aki tökéletesen kidolgozott időutazásra vágyik, és kiakad azon, hogy nem magyarázzák el az időgépet, vagy azzal ül neki, hogy “ezek a tinik fedezték fel, nem tudósok?”, az szerintem neki se álljon. Pillanatok alatt egyértelművé válik, hogy az időutazás csak a film témájának kifejtéséhez kellett, és valójában egy “fekete doboz” a cselekményben.
Viszont pont ettől érdekes is az egész, mindent alárendel a sztorinak. A vicces körítés mellett arról akar beszélni, és hát empátiát ébreszteni, hogy milyen ha a rendszer ellened van, és te keresed a kiutat, nem adod fel. Ezt némi túlvállalással, de sikerült is megvalósítaniuk. Ebben közrejátszott, hogy nem erőltették a két órás játékidőt, és a vége felé, amikor komolyra váltott a film, ott már iszonyat ügyesen játszottak az érzelmekkel. Aztán végképp bezuhantam, amikor elhangzott a film címe, a See You Yesterday az egyik szereplő szájából.
Nekem csak a kidolgozással volt problémám. Mármint a vfx nem baj, hogy nem Marvel szint, látjuk a költségvetést, és persze igyekeztek a régi “gyerekek kalandba kerülnek” filmek kinézetét hozni a trükkökkel. Viszont ingadozik a humor és a komolyság egyensúlya, emiatt szétesettnek tűnik kicsit a darab. A történetet erős kézzel vezetik, de egy ideig aláásta a drámai szálat ahogy a humort kivitelezték a filmben.
Igazság szerint mindenestül az érdekes kategóriába tenném inkább, nem a kötelezőbe, de simán jobb lett, mint amire számítottam. A Netflixen amúgy feliratosan van fenn.
Meddig lehet emelni a tétet, meddig lehet bonyolítani a történetet? Kicsit olyan érzés volt ez a John Wick 3, mintha a 2. rész végével a sarokba írták volna magukat, és utána nem tudták mivel feloldani a főszereplő problémáját.
Persze az elképzelésük megvolt, hogy mit akarnak mesélni Wick karakterével, a múltjától szabadulni akaró mestergyilkossal — “nem vagyunk egyformák”, mondja a másik profinak –, akit nem ereszt a rendszer, mivel annyira jó a munkájában. A kilépése nagyjából veszélyezteti a rendet. Azt hiszem ezt pont a hotel vezetője mondja is neki, amikor Wick boldog éveit hozza szóba.
Ezt ismét remek akcióval fejelik meg, bár ebben lehet nem fogunk egyetérteni, mivel kicsit átesik a túlhúzott kategóriába néhol. Mármint az akciójelenet pont egy hajszállal hosszabb, mint kéne, a verekedésekben 10 ütéssel több csattan el. Ezt humorral oldják fel rögtön az első harctól, és később is vicces néha a brutalitás, ha lehet ezt mondani arra ami történik. Egyszer beindul a film, utána nem igazán áll meg ilyen szempontból.
Mindeközben ott volt a plot, a cselekmény, ami viszont akadozott. Bővült a mestergyilkosok világa, többet tudtunk meg ismét, de tényleg oda érek vissza, hogy nem tudták értelmesen feloldani a 2. rész befejezését, a “mindenki John Wicket üldözi” problémát. Kicsit túlbonyolódott a történet, még ha a készítők szándéka, a mondanivalójuk ki is tisztult a végére.
A lényeg, hogy felemás az élmény. Valahogy nem ütött, de azért még jól szórakoztam rajta. Valami továbbra is viszi előre. Egyelőre John Wick > John Wick 3 > John Wick 2.
ui: a sok homage miatt újra ajánlható a Jó, a Rossz és a Csúf. Amikor John nekiállt összeszerelni a revolvert csak vigyorogtam. Azon pedig főleg borultam, és szerintem a mozi vicce, hogy egy felnőtt blockbuster, a John Wick előtt a Dog’s Journey előzetese ment. Meta humornak szánták?
Itthonról csak akkor lehet igazán érdekes ez a film, ha többet tudunk a Bonnie és Clyde párosról? Mondjuk tényleg ez a jó szó a Netflix filmjére: érdekes. De sajnos ahhoz túl hosszú, hogy tényleg zsigerig hatoljon. Na meg a végén erőskezű a társadalomkritika benne, ami miatt ugye fontosnak érezték elmesélni a két tömeggyilkos történetét más szemszögből így 2019-ben.
A sztori középpontjában két korábban Texas Rangerként szolgáló, de erővel nyugdíjba küldött férfi áll, akik a régimódi módszereket képviselik. Amikor a frissen alakult FBI képtelen elkapni Bonnie-t és Clyde-ot a modern bűnüldözői tudomány minden eszközével, akkor végső elkeseredésben a régi bűnüldözőket, a volt rangereket veti be az állam kormányzója. Így erednek a gyilkosok nyomába.
Megtörtént esemény és hasonlók, de azért külön kiemelem, hogy nyilván nem akcióthrillerről van szó itt. Sokkal inkább a lassú, megfontolt westernek ugrottak be a nézése közben. Nyilván ezt az érzést erősíti nem csak az, hogy öreg cowboyként viselkednek a volt rangerek, hanem maga a főszereplő Kevin Costner is. Na persze a társát alakító Woody Harrelson is odateszi magát az öreg bugiban.
Csak eljutottam az érdekes részhez, miszerint Bonnie és Clyde kettőséről már volt egy nagyon híres film. Az is próbálkozott a készülésének évéhez viszonyítva a realizmussal, de mégis valamennyire a nép hangulatát képviselte, miszerint ezen bűnözők véres története inkább hősies, Amerika Rómeó és Júliái ők.
Na ezt lerombolja a Highwaymen, valószínűleg sokkal több igazságot tartalmazva. Persze tragikus Bonnie és Clyde élete, ez nem vitás, de — és itt jön be a jelen éjjel-nappal sugárzott, szórakozásra hangolt hírei, na meg a celebek túléltetésével szembeni kritika a műben — amiket és ahogy tettek, az bizony embertelen volt. Láthatjuk, hogy imádják őket az akkoriban élők, de a Highwaymen bizony nem szórja be őket csillámporral. Sőt, az arcukat sem mutatja az utolsó képsorokig. Nem csinál belőlük sztárt.
Mindeközben a törvény nevében ölő embereket sem emeli feljebb a mű. Nem lesznek hősök belőlük. Csak pár emberről van itt szó, aki megtette a munkáját, és a lelke sem maradt érintetlenül eközben.
A film mögötti elgondolások szerintem jók, viszont a problémái tényleg abban csúcsosodnak ki, hogy egyszerűen túl hosszú. Nincs elég csont ezen a történeten ebben a formában. Szóval nem a lassúság, és nyilván ha már igyekeztek pontosak lenni történelmileg, akkor jó pár dolog nem is maradhatott ki, de valahogy filmkészítésileg elegánsabban kellett volna megoldani 1-2 húzást.
Viszont az mindenképpen kijelenthető, hogy a Netflix filmek minősége korrekten alakul. Már nem biztos, hogy kerülni kell mindegyiket. Persze nem minden szól nekünk, de egyre többször egyensúlyoznak a jó-ténylegjó határán. Meg nyilván azért mellényúlnak még mindig sokszor.
