Napoleon

Hát ez valami hihetetlen, a filmben Napoleon a lovassággal együtt megy a harcba, pedig a valóságban nem így volt, ahogy a lovát sem lőtték le ágyúval a touloni csatában, és még azt is hibásan ábrázolták, hogy a piramisokra lőtt ágyúval. Komolyan, mit gondoltak Ridley Scotték, amikor ilyesmiket tettek a filmb…

Hahaha, shut up. Get a life.

A Napoelon életéről szóló filmnél inkább azt kell figyelni, hogy mi a fenét akartak mondani nagyobb falatnak, mivel az első szexjelenet után egyértelmű, hogy baromira nem vérkomoly ábrázolás, még ha addig teljesen úgy is adták elő. Na jó, mivel Marie Antoinette lefejezésével kezdődik a mű, akinek utána feltartják a nyakánál még vérző fejét, így már az elején és voltak rá utalások, hogy ez nem hősköltemény lesz a dicső hadvezérről, amit csak tetézett az előre is mutatott “ha lenézel a lábam közé, akkor örökre a rabja leszel”-jelenet, ami az iszonyat vicces szexben csúcsosodott ki.

Nem tudom a franciák mit gondolnak volt császárukról, a zseniális hadvezérről, de a film bár elismeri pár taktikai sikerét, és nagyjából át is veszi az életét hatalmas bakugrásokkal, ellenben azért aláhúzza, hogy micsoda kisember volt valójában, anyuci kicsi fia.

Azért nem tökéletes a végeredmény, ellenben amit mindenképp el kell ismernem, hogy a pár fontos csata valami iszonyat brutális és szép. És értelmetlen? Ennyi halott a béke nevében elvileg, de gazdasági egyezségek miatt, meg anyuci kicsi fia zsenialitásának igazolására? Ő a legnagyobb ember! A főni! Az előre mutogatott fagyott tavas (az sem pont úgy volt a valóságban) mellett amit Waterloo kapcsán tesz Ridley Scott az asztalra, az régimódi, sok statisztás szépség. Már filmileg.

Pont ezek mellett lebeg két szék között Napoleon segge, mert a magánéletét bemutató részek nem túl kesztyűsek, konkrétan kőkemény szatíra, amik mellett zajlik egy hagyományosabb életrajzi film is. Ez utóbbi sorban átveszi a fő eseményeket Napoleon életében, hogy örökségének majd meglátjátok mit hagyjon.

Közel sem tökéletes a film, nem tudom a rendezői változat mit javít majd ezen, bár amit emlegettek, hogy Josephine-t mélyíti, az lehet kell ide, de a néhol akadozó tempón nem hinném, hogy segít. Majd kiderül az Apple TV+-on

Bevallom sokat vigyorogtam a filmen, és bár átérzem, hogy miért jönnek a “nem így volt” hangok, ellenben egy részük időben sem fért volna el, például a piramisok lövéséről Scott azt is mondta, hogy így lehetett gyorsan bemutatni, hogy lenyomta őket a hadvezér, másrészt pedig ezek apróságok, inkább Napoleon ábrázolásával kéne törődni, abban mi a pontatlanság, mert a történelemlecke elfelejtődik, az érzelem és benyomás pedig hátramarad egy film után. Nem arra emlékszünk, hogy a “piramisokra lőtt”, hanem hogy milyen ember volt. Nem túl dicső.

No One Will Save You

Olyan jó kis magas labda lenne a Nincs, aki megmentsen magyar címből, hogy meg tudlak menteni egy szar filmtől, csak hát nem igaz, mivel a Hulu horrorja itthon is megjött a Disney+-ra, és még jó is. Vagy nagyjából jó.

A történet röviden nyilván az, hogy a főszereplőt egy régi trauma kíséri, csak a feldolgozását egy űrlény invázióval érzékeltetik a néző számára. Amúgy meg azzal a fő kihívással ülhettek neki a készítők, hogy csak “akcióval”, vagyis kizárólag cselekedetekkel és képekkel miképp lehet elmesélni egy történetet, hiszen a No One Will Save You feliratozójának nagyjából 20 sornyi dolga volt, de lehet sokat mondok ezzel.

Viszont a célkitűzésük azzal is járt, hogy nincs idejük tökölni semmivel, mindent le kellett metszeni a történetről, hogy pörögjön előre, azaz gyorsan jönnek az űrlények, és állítják folyamatosan erőt próbáló kihívások elé az otthon egyedül élő, a közösségből kitaszított főszereplőt, aki szépen lassan el jut oda magában, hogy nagyjából elfogadja amit fiatalon tett.

Igazából pont ezek miatt lehet ajánlani is, 90 percben szépen lezárják a sztorit, szerintem nem sok kérdést hagy a nézőben a végével, viszont el lehet lenni vele. Nem is értem miért streamingre lőtték el, hiszen viszonylag jók a trükkök, néhol undorító és ijesztő az űrlény design, és a végére erősödő történet szökelléseket még épp el lehet nézni a befejezés fényében.

A Man Called Otto

Amikor felvittem az IMDBN az idén látott listámba a filmet, akkor konkrétan meglepődtem, hogy 7,5 ponton áll. Vagyis értem, hogy miért kajálható be Tom Hanks új filmje, és nem is a földbe döngölném, mert elmegy, de olyan komfortnézős hatásvadászat a Man Called Otto fele, ami nem szokott betalálni.

A történet középpontjában Otto van, aki egy morgós öregember, de már az elején látjuk, hogy a felesége elvesztése miatt alakult így. Otto mindene a szabályok valamiért (nyilván kiderül idővel ennek a háttere is), és kommunikálni csak agresszívan tud mindenkivel. Amikor a szomszédjába költözik egy bevándorló nő az ügyetlen férjével, akkor minden megváltozik. Az akaratos nő sok apróságra ráveszi Ottót, és ezek az élmények lassan segítenek az öregnek újra kinyílni az életre.

Mindez szép és jó, de közben van egy teljesen másik film is ebben, egy szétdarabolt flashback, amiben a Truman Hanks által alakított fiatal Ottót látjuk, aki találkozik élete szerelmével, és összejön vele. Na a “másik” kijelentést itt komolyan kell venni, mert olyan, mintha valami kezdő rendezőre bízták volna, és ezen az alakítások sem segítenek, hiszen az egész olyan, mint valami tanuló munkája kezdő színészekkel és megvalósítással. Hogy ez az idilli élet, ami hiányzik az idős Ottónak, azt legfeljebb a sárga szűrőből tudhatjuk.

Azért érthetetlen számomra a kettős felépítés, mert Tom Hanks simán összehozza a tekintetével és alakításával, hogy mennyit vesztett a karaktere, mi volt neki az élet és mennyire hiányzik. Tudom, az eredeti könyv, meg a már abból készült európai film, de adaptációról van szó, és ilyen főszereplővel lehet a kevesebb több lett volna. Főleg, hogy az idős Ottót követő részek vannak jól megcsinálva, értve ezalatt a fényképezést és vágást is.

Mondjuk a befejezés hatásvadászatán ez nem segít. Nem tagadom, meghatott, de közben mégis olcsónak éreztem valahogy. Talán az egyszerűsége miatt? Olyan centire pontosan érkezett a “most kell sírni” rész. De… hatott. Csak nem marad a nézővel, egy kis katarzist ad és másnapra semmit, ami nem hatalmas baj, viszont nem is teszi maradandóvá és kötelezővé a Man Called Otto-t.

The Creator

Nem hiszem el, hogy ez 100 milliónál kevesebbe került. Néztem a filmet, és folyamatosan ámultam a vizualitásán. Ez alatt nem is csak a trükköket értem. Lehet nem ezzel kéne kezdeni, de előtte volt például a The Marvels előzetese, ami ugye 270 milliót taksál, és a Creator kinézetben oda-vissza veri. Hihetetlen a látványvilág. A sztori már kevésbé…

A történet a közeljövőben játszódik, ahol az emberiség, vagyis Amerika harcol az AI ellen, míg például a távol-keleti országok üdvözlik az evolúció új lépcsőjét. Ebben vesz részt a főszereplő, aki a múltja miatt egy olyan bevetésbe kerül, amiben az amerikaiak tudomására jutott új AI csúcsfegyver megszerzésére mennek katonák.

Gondolom a trailerből is lejött, hogy egy fiatal AI lány a “csúcsfegyver”, és a főszereplő önös érdekből nem pusztítja el, hanem közösen kezd menekülni vele. Nem akarok sokat lelőni a sztoriból, mert nincs sok a filmben. Mármint jól hangzik az egysoros tartalomban, hogy AI, de valójában ez csak egy hatalmas körítés, hogy a rendező jól kinéző dolgokkal vegye körbe a teljesen alap akciófilmjét.

Mindez nem is lenne baj, ha a fináléra nem esne szét teljesen még ez az egyszerű történet sem. Vagy hatalmas vágások vannak a sztoriban (erre tippelnék), amit pár utólag felvett mondattal pótoltak, vagy csak forgatókönyv volt szar, de a befejezésre sajnos megérkezett az “essünk túl rajta” érzés. Legalábbis írásilag.

A lényeg még így is mindenképp az lenne, hogy a film próbált nagyot markolni sztoriban is, Blade Runner, Akira, és Apocalypse Now lebegett a szemük előtt, amiből nagyjából csak az amerikai hadsereg ellenességet húzta alá sikeresen, de inkább 100 ilyen ambiciózus próbálkozás, mint a futószalag amit kapni szoktunk.

Amiben viszont nagyot húzott, az a kinézet. Nem “kapcsold ki az agyad és nézd” hülyeség, de tény, hogy a látvány miatt jöttem ki nagyon pozitívan. Eszméletlen mit ad a képhez, hogy kimentek a terepre és csak utána tették rá a CGI-t — a teljesség miatt nyilván hozzá kell tenni, hogy azért 1-2 LEDfalas megoldás is van benne. Edwards mindig is erős volt abban, hogy az arányokat érzékeltesse, és itt sincs máshogy, ha valami NAGY feltűnik, az mindig üt. Egyszerűen él a világ, amiben zajlik az ábrázolt harc. A sok apróság egyszerűen sokra megy, néha csak 2 másodperc VFX vágókép, és máris érezzük hol vannak, mi veszi körül őket.

Ami még extrán ad hozzá, mármint az olcsóság ellenére jól kinézéshez, hogy szinte az egészet Sony FX3-mal forgatták, és mégis elég filmesen néz ki, nem “Netflixesen”, vagy steril Marvelesen. Akit ilyesmi leköt, annak mindenképp lenyűgöző lesz ez a… most megnéztem pontosabban, 86 milliós film.

Filmeket ismerőknek hasonlatként ide a végére: a Children of Men – Elysium skálán valahol közepén helyezkedik el a Creator. Az első fele balra, a befejezése jobbra leng ki.

A film közepe felé van egy rajtaütés valami nagyvárosban, és csak arra tudtam gondolni, hogy úristen miért nem a filmért felelős Gareth Edwards kezébe tették a Ghost in the Shellt anno, a helikopter repülés teljesen azt idézte (az HBO Maxon levő Gits-ben 52 percnél). Rendes kiforrott sztori körül élhette volna ki vizuálisan magát, és kb. új kult film lenne a kezükben, míg a Creator nem lesz az, de egynek baromi szórakoztató volt, főleg az első felében.

Mission: Impossible – Dead Reckoning Part One

Kicsit bajban vagyok, mert részemről valamennyire értékelhetetlen a Dead Reckoning így, hogy csak a felét láthattuk. Hova viszik a karaktereket, mit akarnak esetleg mondani a főellenséggel? Ki tudja, egyszer csak vége a sztorinak, a pilotnak.

Idén ugye eléggé nagy trend lett ez a félbevágás, és kicsit borzasztó, hogy többnyire jól is hoztak, mert rá fog ugrani Hollywood újra, szerintem egy ideig több ilyen lesz a vásznakon, de én sorozatot itthon szeretek nézni, filmet pedig a moziban. Két teljesen más élmények számomra, más is az elvárásom velük szemben, és szomorú, hogy még jobban egybeolvadhatnak, főleg így, hogy nem fél év múlva lesz folytatás, hanem majd valamikor, hiszen egyik sincs még kész, nincs leforgatva már most.

Olyan szempontból sem szép ez a trend, hogy szerintem rosszul vágják el őket, az egyetlen aki felfedte nagyjából, hogy mi a tényleges története és a tét, az az új Spider-Verse, ahol látszólag felül akarják írni a “trauma a szuperhősség alapja”-trope-ot. Ezzel szemben a Fast X és ez is egyszer csak véget ért, előbbi cliffhangerrel, utóbbi “hogy oldja meg” kérdéssel.

Persze lehet, hogy nem a negatívumokkal kellett volna kezdenem, és páran csak legyintenek is, hogy “történet? minek, ez a Mission Impossible”, és valamennyire igazuk van, részben fantasztikus volt a film. Talán az utolsó igazi akciósztár hozta amit várunk tőle, és az akciójelenetek valami rohadt jók végig. Nem csak az elszállt kaszkadőr mutatványok miatt, hanem úgy összességében, a film első fele talán a legfun-abb Mission Impossible amit eddig láttunk, mivel működnek a poénok, a flörtölés, és az autós üldözés agyonver mindent, amit mostanában akciófilmben kaptunk (szomorúan elnézek a Fast X láthatatlan posztere felé).

A történet meg olyan amilyen. Nyilván egy macguffint nem lehet számon kérni a franchiseon, hiszen többnyire ez volt a mozgatórugó eddig is: meg kell szerezni X dolgot, amihez kellenek maszkok, meg lehetetlen helyzetekből kikászálódó Tom Cruise. Ellenben a történet nekem kicsit zsúfolt. Nem elég, hogy félbevágták a filmet, de még az első fele is túl sok mindent mozgat történetileg és karakterileg is. Egyrészt így a 7. filmben visszanyúlni Ethan Hunt kezdeteihez eléggé… ehhh, másrészt nem elég, hogy ahogy a trailerben láttuk, szinte mindenki visszatér, de sokat is foglalkoznak velük. Lehet ez sokaknak nem baj, de nekem kicsit elvett az élményből, túlságosan elcsúszott a fókusz, hiába remek minden, amit beleszórtak. De aztán jött az ugratás, és a vonatos jelenet, és visszatért a lelkesedésem is.

A tényleges sztorit direkt kerülgettem, mert szerintem az előzetesek is jól rejtegették. Van egy gonosz, de nem az a főgonosz, és láthatóan Ethan Hunt történetének tényleg jó lezárása felé tarthat a korábbi Mission Impossible filmeket néhol képileg is megidéző Dead Reckoning.

Indiana Jones and the Dial of Destiny

Indiana Jones és a nosztalgiajárat. Ez a magyar címe azt hiszem, és rögtön az első 10 percben fel is pattan a vonatra Indy, méghozzá egy olyan CGI pillanatot hozva, ami kétszázhússzal kiszakít a beleéléséből. Nem a trailerben is látott deepfakere gondolok, hanem a tényleges kocsikon futásra ennél a 300 millióba került filmnél.

A történet a szokásos kalandfilmes alapokra épül, van egy tárgy, amihez kell egy másik tárgy, amit csak úgy lehet megtalálni, ha előkerítenek egy harmadik tárgyat. Indiana Jones épp nyugdíjba vonul a tanárságából, a holdraszállók New Yorkban vannak, azaz 1969-et írunk, és még a keresztlánya is előkerül, hogy ugyan meséljen már erről a sors tárcsájáról. Aztán feltűnik pár náci, akik szintén ezt keresik, és indul a verseny a megszerzéséért.

Ennyi elég is talán sztoriról, ami szerintem teljesen elmenne egy Indiana Jones kaland alapjának amúgy, bár van benne felesleg, de nem húznám a béka segge alá. Az más kérdés, hogy a legeslegutolsó Indiana Jones filmnek elég-e amit letettek. Mármint részemről épphogy, de igen, viszont szerintem sokaknak leverésre kerül majd ez az alacsonyan levő léc.

Konkrétabban úgy írható le az Indiana Jones and the Dial of Destiny, hogy a legkiszámítottabb termék mostanában. Utálni nem tudom, mivel ha nem is moziban látva, de az Indiana Jones a gyerekkorom része, és jó volt Fordot látni, elment a film, jobban, mint az előző rész, a Kristálykoponya, szórakoztam közben, ellenben szeretni nem lehet.

Annyira kiszámíthatóan adagolják a nosztalgiát végig, miközben az új kaland is halad, hogy mérnökinek érződik, patikamérlegesnek, amit folyamatosan megfűszereznek valami régivel, hogy pengessék a húrt a tényleges rajongók szívében, pont amikor esetleg lanyhulna épp a figyelmük “itt eresztett a fókuszcsoport, ide kell még valami”. Semmi szenvedély. Semmi kockáztatás.

Ami meglepett, hogy a látványon nem érezni a ráköltött 300 milliót. Oké, a kezdő fiatal Indiana Jonesos borzalmas akciójelenet után van pár elfogadható, és sok helyre ellátogatnak a kaland közben, de megint oda jutok, hogy igazán leszólni nem tudom, viszont éltetni sem. Iparosmunka, ami valami miatt kellett a Disney-nek, de nem tudom nem azt gondolni, hogy Spielberg azért dobbantott a rendezéstől, mert egyszerűen sajnálta erre az idejét, öreg fejjel már mást akart mesélni. Bár ez valószínűleg vele sem lett volna kiemelkedő sajnos, de tett volna ötleteket vágásba és hasonló apróságokba, talán tisztábban követhetőbb lett volna az akció is, jobb a ritmus, pár kamerállás.. izé, jobb a rendezés.

Ford nyilván rendben van az öreg morgós Indiana Jonesnak, és nem csak a csekkért jött, például amikor a hajón a szívét is beleadja egy beszélgetésbe az kiemelkedő, ellenben a deepfake változata esélytelenül tekintett a kamerába, annyira hiányzott belőle a tényleges fiatal Ford sármja, még ha valahogy el is tudnánk fogadni, hogy az a valami egy ember. Phoebe Waller-Bridge kicsit túl úrinőnek tűnt ezekhez a kalandokhoz, de nem tudnom kit castingolnék a helyére, viszont a fő csapathoz verődik egy fiatal srác, Ethann Isidore, aki viszont nagyon jó, a karaktere remekül oldja a feszültséget folyamatosan.

Bírom James Mangoldot, aki rendezte ezt, de azért nem Spielberg. Nem tesz szart az asztalra, sőt, többnyire a jó oldalra kerül a mérleg nyelve nála, és mondom, ez a záró Indy elmegy, de… kicsit sok a de. Hiába haltak borzasztó halált sokan és szabadult el a történet a harmadik felvonásában, és rántja össze az addigi témákat (erről bővebben itt nyilván nem lehet semmit mondani itt fenn), egyszerűen túl biztonsági játék lett.

A kommentekkel vigyázzatok. A képek a trailerből vannak, és nem spoileresek.

No Hard Feelings

Szóval Jennifer Lawrence úgy döntött, hogy a Causeway-jel és ezzel tér vissza, és itt mindent bevállal? Mi történt, felfogadta Matthew McConaughey ügynökeit? A No Hard Feelings megpróbált érvényesülni a moziból, de még streamingről is kihalt “mocskos” vígjátékok zsánerében. Félig sikerült is neki.

A film ötlete láthatóan a helikopter szülőkből indult ki, na meg abból a hirdetésből, amiben ilyen emberek kerestek a fiuknak valakit, aki randizik vele. Mármint “randizik” vele, kimozdítja abból a félénkséggel teli agyonvédett buborékból, csigaházból, amikbe tulajdonképpen tették a nevelésével. Így fogadják fel Jennifer Lawrence karakterét, aki csak a szülőházát akarja megvédeni, és szüksége van a feladatért járó jutalomra.

A film elég látványosan osztható két részre, hiszen a midpointig az a lényeg, hogy az idősebb nő miképp szedi fel a teljesen tapasztalatlan, tulajdonképpen kisfiút. Mármint 19 a srác, de egy pillanatra sem tűnik felnőttesnek. Ebben a részben a poénok többsége működik is, ami bőven elég lenne egy ilyen vígjátékba. Aztán a második felére a No Hard Feelings átmegy egy dramedy-be, amibe… semmi poén nem jut. Érthető miért komolyodik meg a történet, így 2023-ban nem lehet árnyalás nélkül tolni, de ezt jobban is meg lehetett volna oldani.

Az egészben amúgy nem kicsit vehető észre, hogy azért nem csak a szülők a probléma, hanem hogy itt egy generáció, akik nem tudják mit kezdjenek a szexualitással. Nyilván nem mindegyikőjük, de a film közepe után van egy bulijelenet, amiben nagyjából szétoltják a “woke” kultúrát a csigaházuk védésére használó fiatalokat, azokat akik sírnak, hogy minek szexjelenet egy filmbe, és direkt félreértelmeznek poénokat is, hiszen hátha így zsebelnek vele egy kis like-retok áradatot.

Érdekesen egyensúlyozik a film a régi és modern kor között, igyekszik találni egy kiegyensúlyozottabb utat benne, talán pont ez is húzza le kicsit. Mármint a végére érzelmileg is fel kell nőni a történetnek, ami ugye onnan indult, hogy egy 32 éves nőnek el kell csábítani egy 19 éves srácot (és érezni is ezt a különbséget), viszont a komolyodás mellett sajnos elfogynak a poénok. Igazából nem is értem miért nem vették észre a készítők a törést, mivel ha nem is a kapcsolatban, de máshonnan lehettek volna poénok. Például Lawrence karakterének a barátai oldaláról maradhatott volna a humor, akik baromi jók a film első felében, mi a fenének felejtették el őket a végére?

Ami durva, hogy ezt láthatóan Lawrence választotta, mostanra azért biztos nem rábeszélték arra a szexualitás nélküli meztelen jelenetre, amit itt bevállalt, hanem talán még ő is íratta bele, egy végső csapás a f**pening utáni érzéseinek. De tényleg, az összes szexuálisan töltött jelenetben nulla a meztelenség, ellenben az a poén… aki eddig nem tud róla, az meg fog lepődni, én borultam ki a moziszékből.

A lényeg, hogy ez egy jó moziélmény, egy ideig nagyon szórakoztató, és a komolyodása sem borzasztó, emellett meglepett, hogy az általam annyira nem kedvelt túl kínos, szekunder szégyenes humornak mennyire a jó oldalán tudott maradni, pedig a témában benne lehetett volna egy ilyen mellényúlás.

Tyler Rake visszatért – több pénz, több helyszín az Extraction 2-ben

Az Exraction első része a világjárvány legelején érkezett, amikor nagyon ki voltunk éhezve minden újra, hiszen épp szembesültünk azzal, hogy jó sokáig zárva lesznek a mozik, és a nagy stúdiók még nem döntötték el mit kezdenek a már készen levő blockbustereikkel.

Ebbe az időszakba tette be a Netflix a korábban kaszkadőr Sam Hargrave akciófilmjét, amiben Chris Hemsworth pakolt, és talán pont emiatt is emlékeztünk rá jó szívvel. Az első rész olyannak érződött, mintha le akarták volna zárni, hiszen a végén levő akciót semmiképp sem élhette túl a főszereplő, de aztán gyorsan ráébredtek a franchise potenciálra, amit most ért be.

A történet ismét Russo tesók nevéhez köthető, avagy teljesen nulla, akár egy AI is írhatta volna, de itt a körítésben ez valahogy elbújik. Mint a régi keménycsávós zsánerfilmek, egyik sem nagy megfejtés, amire most is emlékszünk, az szinte mind a kidolgozásában volt erős. Itt is, Rake valahogy túlélte az akciót az első részben, és a depressziós lábadozásából az hozza ki, hogy tulajdonképpen a volt felesége fogadja fel, akivel jó sok közös “bőröndjük” van, hogy menekítse ki a húgát egy bűnbanda börtönbe került tagjának keze alól, aki az asszonyt is vitte magával a rácsok mögé. Nyilván a kimenekítésbe bökkenők csúsznak és nagyobb harcba eszkalálódik a konfliktus.

Nem is akarnék sokat lovagolni a forgatókönyvön, szerintem ez bizonyítja, hogy bármi ami a Russo tesók “keze alatt” lett jó, az nem rajtuk múlt, ők maguk legfeljebb producernek lehetnének jók, hiszen épp nézhettük a Citadelt, ami katasztrófa, vagy a Gray Mant, ami nem erős, közben meg itt a volt kaszkadőr rendező összehozza nekik a fogyaszthatót az odafigyelésével.

Az Extraction folytatása abban erős, amiben az első rész is az volt, hogy az akciókba nagyjából mindent beleadtak. Láthatóan ezek Hargrave erőssége, nem pedig a drámai jelenetek rendezése, hiszen ott a borzasztó mondatok siralmasan vannak előadva. De nem ez a lényeg. Abszolút nem az agykikapcsolás mellett beszélek, inkább csak…, jó nézni az lövöldözést és verekedést, látszik, hogy mennyi mindent terepen csináltak, tényleg kaszkadőrökkel és a többi. Nyilván ez nem mindenkit köt le magában, de nekem elég volt.

Az egyetlen szívfájdalmam, az a folyamatos downgrade az akciókban. Konkrétan az első, a börtönből menekítés egy vágatlan hatású jelenet (amit 4 hónap alatt forgattak), és iszonyat erős, működik végig. Ellenben a második ehhez képest bár hatalmas teljesítmény és nagyvárosi lövöldözés, de mégis valahogy gyengébb. A finálé pedig konkrétan a legbénább harc, bár lehet csak nem tudták újra ügyesen elvinni a két szembenállót egy rendes leszámoláshoz.

Túl magasan kezdett a film, a forgatókönyve sem erős, és sajnos a végére teljesen elfogyott a lendület. De a folytatást már most felépítették, most nem csak ködösen egy vége főcím jelenetben, hanem “mehet a következő küldetés”. És hát persze, simán jöhet nekem is, csinálják!

65 (millió évvel ezelőtt)

Lehet jó pillanatban néztem Adam Driver túlélős akció-scifijét, de az első fél óra után teljesen lekötött. Azt nem tudom, miért kötöttek egy B-filmre 45 milliót, de igazából amit vállalt, azt szállította a 65. Hogy ez nem sok? Az tény.

A történet 65 millió évvel a mánál korábban játszódik (réges-régen egy közeli-közeli galaxisban), amikor is az űrben már emberszerű lények repkednek mindenfelé. Az egyik ilyen a Driver által alakított pilóta (nagyjából űrkamionos, vagy űr-szállítóhajó kapitány), aki 3-4 percben kap motivációt arra, hogy miért repked teljesen kimerülten.

Az új munkájában telepeseket szállít, de egy váratlan meteorfelhő miatt lezuhan a régi Földön. Rajta kívül csak egy túlélő van, egy fiatal lány, aki nyilván az említett motivációs flashbackben mutatottak miatt szépen lassan fontos lesz számára, mindentől meg akarja óvni. Ketten próbálnak eljutni a zuhanás közben levált menekülő kapszulához, de az előzetesekkel ellentétben nem üldözi őket valami lény megszállottan, hanem többnyire csak próbálnak túlélni a dinoszauruszok által uralt Földön. Ennyi a film.

Igen, egy sima survival B-mozi az egész, ahol minden nyugodtnak tűnő pillanatot szétzúz valami szörny, miközben a főszereplők egyre kimerültebbek. Hogy erre miért írt alá Adam Driver? Úgy döntött akcióhős lesz, vagy azt mondták, a flashbackben mutatott drámai szál nagyobb szerepet kap? Ki tudja. Nem annyira illett a filmbe, de lehet csak a B-mozis hatásban fura volt nézni egy A-kategóriás színészt, ő erősítette, hogy ezt a koncepciót komolyabban gondolták, nem pedig egy fun ride-nak, mivel abba sosem csapott át, hanem komoran élte meg az azért elég változatos veszélyeket.

Érdekes húzás a Sony-tól egy közepes költségvetéses, viszonylag jó látványos nagy film, de elnézve, hogy többnyire Covid alatt készült, így gondolom azért is írták a csekket, mert “blockbuster”, viszont kevés színésszel, könnyebben lehetett forgatni a járványelőírások közepén. A vége persze az, hogy elment, de semmi extra, és simán kihagyható akár.

Air

Lehet nem is röviden, hanem öregurasan, ez pont az a fajta közepes költségvetésű dráma, amiket hiányolni szoktunk. A fiúk dobták össze, azaz Ben Affleck rendezte és Matt Damon a főszereplője. Arról szól, hogy a Nike miképp szerezte meg Michael Jordan szponzorációját, de mindezt teljesen Jordan nélkül kapjuk a vászonra, a főszereplők a szüleivel beszélnek főleg. Ennek az volt a célja, hogy igazibbnak tűnjön a film.

Nyilván egy sima szponzoráció nem lett volna akkora szó, szóval inkább az itt a lényeg, hogy Jordan leszerződése miképp változtatta meg az egész kapcsolatot a sport és a cégek között, hiszen ezek után kaptak nagyobb szeletet a játékosok a ‘végtelen’ pénzből. Ez itt a fő fókusz, és ezért követünk pár korosodó pasit a kapitalista oldalról, amint szombaton egy cipő fölött görnyednek. (Feelgood másik oldalnak a Winning Time sorozatot ajánlom)

A konkrét történés pedig: a Nike kosaras részlegének tehetségkutatója kiszúrja, hogy Jordan hiába újonc, mégis mekkora ász, és minden cégbeli akadályt próbál leküzdeni, hogy egyáltalán ajánlatot adhasson a tehetségnek. Na meg az is kérdés, hogy mit tudnak az Adidas imádó sportolónak mondani, ami miatt őket választja?

Nincs itt semmiféle hatalmas hullámzás, szép nyugisan gördül előre a film a fenti sztori kapcsán. Még a nagyobb drámai pillanatai sem ugornak ki túlzottan felfelé. Talán ez az egyetlen negatívum is? Érzelmileg kicsit üres az Air, már azon kívül, hogy marketingről szól, így kicsit hiába van jól rendezve, és még jobban eljátszva. Inkább csak egy érdekesség, amit a profik képesek végig úgy mesélni, hogy leköti az embert.

A budgetről amúgy mindenfélét találtam, elvileg rendesen fizeti a crewt Affleck és Damon gyártó cége, és az Amazonnak mindenki drágábban ad el filmet, szóval a Variety-féle 70-90 millió simán igaznak tűnik, de találtam 20-30 milliót is máshol, és tényleges pénznek az tűnik reálisnak, elnézve milyen kevés helyszín és statiszta kellett ehhez.

Nyilván akit teljesen Michael Jordan érdekelne, annak ott van a Last Dance sorozat, ha eddig kimaradt. Ha az ő oldaláról álltak volna a történethez, nem a feledésbe merülő cégesről, akkor nem is lett volna sok értelme leforgatni. Így meg…, nos szerintem a film is a feledés felé tart majd, pedig régimódi, feelgood dráma, amiből tényleg nincs sok sajnos, de ennyi.

Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves

Beszólással kezdem: aki szereti a kalandfilmeket és kihagyja moziban a Dungeons and Dragons: Betyárbecsületet, az elveszti a jogát a sírásra, hogy nem készülnek a zsánerbe darabok, mivel nem volt hajlandó mutatni a cégeknek, hogy csináljanak ilyet. Jót. A reklámkampány döcögős volt, de végig szórakoztatónak tűnt maga a film, és ezt be is váltotta.

A történet egy apáról szól, aki kémhivatása miatt elveszi a feleségét, és ezután egyedül neveli a lányát, akivel közösen tolvajlásba kezd, aztán nő a csapat egy verőemberrel, aztán mágussal… Az egyik lopás, pont az amivel egy a feleségét visszahozó varázslatot akar megszerezni rosszul sül el, és emiatt börtönbe kerül. Onnan “szabadulva” kiderül, hogy egy volt társa magához édesgette a lányát (nem úgy), és megpróbálja visszaszerezni, de még a várba is nehéz bejutni, ahol vannak, így újra egy csapat kell, meg pár apróbb cucc, amiket össze kell guberálni.

Egyszerűsítettem, és a főgonoszt sem árulom el, mert igazából nem ez a lényeg? Mármint gördül előre a film a történetén, de nyilván semmi megváltó nincs benne. Ellenben semmi kirívóan rossz sem, ami sajnos lassan nagy szó lesz a 10 írók (és AI valszeg) által összetett roncsok korszakában, mint amilyen például a Jurassic World 3 volt, amiben nem is a dinók a fő probléma. D&D rajongók forduljanak el, mert onnan kevés sztorit olvastam, de nekem teljesen egy M.A.G.U.S. könyv hangulatát árasztotta, Tier Nan Gorduin mágiájától megfosztva valami nagyobba keveredik. Na de elkanyarodtam.

Lehetett volna Lord of the Rings komolysággal jönni a készítőknek, de szerencsére ez eszükbe sem jutott. Vajon lehet még tényleg komoly fantasy-t csinálni mozis blockbusternek manapság? De ez már nagyon más téma, most nem annyira ugrik be ilyesmi, de lehet csak keveset aludtam.

Bár tudom szitokszó mostanra pár embernél, de ez a film teljesen olyan volt, mint a korai MCU darabok, a tényleg jók mint a Guardians vol. 1., csak jobban vette komolytalanul magát, vagy hogy mondjam. Van egy érzelmi magja, de sosem random bedobott poénnal oldják fel az ahhoz fontos pillanatokat, hanem organikusabb az egész. Van amikor csak simán poénkodnak persze, de akad olyan amikor a komolyabb helyzethez illőn teszik, nem pedig idiótán, mintha igazi emberek lennének bajban. Valahol vicces volt az előbbi leírni egy sárkányokkal és varázslattal teli fantasy filmnél.

Az egész lényege a csapat, ott él a legjobban a Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves. Egyrészt Chris Pine rég nem volt ilyen szórakoztató, úgy tűnik végzett azzal a furán öreges korszakával és ismét élettel teli, de ami még durvább, hogy Michelle Rodriguez mennyire jó casting a buliba. Kettejük között a dinamika rohadt jó, de nyilván a csapat többi tagja sem ment mellé.

Ami főleg meglepett, hogy még az akciójelenetek többsége is működik, nem pedig az “essünk túl rajta” kategória, ami azért elő szokott fordulni olyan filmekben, amik főleg a csapatdinamikára gyúrnak. A sárkányoson konkrétan végig mosolyogtam, olyan kreatív hülyülés volt.

Szerencsére nem lőtték el az összes poént előzetesen, nem Iron Man első részhez hasonló a helyzet, bár a hullásat is megőrizhették volna, és hoztak egy szórakoztató kalandos blockbustert a mozikba!

Röviden: Knock at the Cabin

M. Night Shyamalan legjobb filmje az utóbbi 10 évből? Nagyot mondással kezdem, de az Old, Glass, Split, The Visit, After Earth ötösön átesve mindenképp ez tetszett a legjobban. Igen, a Splitet is üti nálam.

A történet szerint egy pár és a kislányuk nyaralni megy valami erdei kabinba, ahol megjelenik négy ember, hogy az apokalipszis megakadályozásáról beszéljen. Miképp lehet elkerülni az emberiség pusztulását? Valakit fel kell áldoznia önként a családnak. Már ha hihetünk a kopogóknak. Nem kevés a vallási felhang ebben. Nyilván a villamosprobléma másfél órában kifejezésbe még én is belefutottam a film kapcsán.

A lényeg és meglepetés nekem mindenképp az volt, hogy mennyire egyben van az egész. Egy helyszín nagyjából, alig pár karakter, de egy másodpercre sem toporog a Knock at the Cabin, hanem baromi feszesen gördül előre. Sőt, ezúttal még az alakítások sem furák, mint mondjuk az Oldban, hanem normálisan vezeti őket Shyamalan. Kivéve talán Jonathan Groff? Dave Bautista mindenképp odatette magát. Kinézetileg teljesen mozisnak érződik, szemben a The Visittel vagy akárcsak a Splittel.

Nyilván nehéz spoilermentesen írni róla, mert az egész film alapját jelentő kérdések feltevése az érdekes ezúttal, minden azokra van felhúzva, például, hogy ki miképp áll a kopogók általi helyzethez, és ez hova vezet. A lényeg, hogy meglepően pörgős a végeredmény, ha valaki pótolná. Egy teljesen elmenő szórakoztató thriller szerűség.

John Wick 4 – az akciófilmek Lawrence of Arabia-ja?

Szóval volt egy visszavonult gyilkológép, akinek meghalt a felesége, és megölték a kutyáját, az egyetlen lényt aki emlékeztette rá, ezért bepipult és bosszút állt. Ezzel felkavarta a saját múltját is, némi bolyongás után visszatévedt valami útfélére, aminek azóta keresi a végét, miközben kikezdi az aszfaltot is, a Kört, aminek a része volt. És ennyi, itt tartunk, megvolt a recap.

Hogy milyen lett a 4. rész? Bár van szép helyekre vezető történetszerűsége, de technikailag 3 akciójelenet kb. 20 perc átkötéssel. Ez kiszámolva 169-20, avagy 149 perc tömény akció. Az az igazság, hogy a film pár hét alatt összehozott története mellett leginkább a megvalósítás része izgatta Chad Stahelski rendezőt, a sztori “jólesz az, üt” módon le lett rendezve, és ráfeküdtek a 40-50 perces akciókra.

Nem vicceltem az előbb, John Wick kőkeményen üt egy fadarabot véres ököllel, amikor megkérdezik tőle, hogy készen áll-e a visszatérésre, hogy utána máris lövöldözzön, villámgyorsan lefestve, hogy mindenkit meg akar ölni a körből, miközben azért bujkál előlük. Harcol a hidrával, vagy szélmalmokkal, mert a Kör örök, be kéne látnia, hogy hiába küzd, miközben minden régi barátját veszélybe sodorja az vele. Mást kell tennie. De mindezt a ráébredés egy vagy 40 perces akciójelenetben kapjuk meg.

Stahelski és csapata mindent megmutat a modern kaszkadőrségről és a gun-katana rajongóknak leteszi a fő mesterművet, ami létezik. Az összes “ez cool, meg kéne csinálni” ötletüket elsütik, akkor is, ha nem teljesen illik ide, főleg nem ilyen mennyiségben. A zakók ahogy korábban, már a golyók kinetikus energiáját is elnyelik, szóval muszáj közelharcban verekedni és úgy lövöldözni. Igen, néha van sorbanállás Wick vagy segítői előtt, de míg egy átlag akciófilmben a főhős megpihenhet 1 horda gonosz után, itt jön még egy csapat, aztán még egy csapat, aztán még egy csapat, rengeteg ötletet bevetve a vérgenzésre. Végtelen az ellenfél, a szenvedés örök, mi hozhat megváltást?

Nekem személyesen kicsit üres volt a film, szerintem 2 órára levágva jobban ütött volna. De lehet az üresség és a túlzás-túlhúzás a sok akcfiójelenetrendezés kiélése mellett erőteljes koncepció volt. Érdekes volt nézni a sok kihalt épületben mászkálást, a többnyire kevés “átlagember” statisztás jelenetet. Lehet az a főbb bajom, hogy valójában csak a harmadik (az 1 órás..) akciójelenet az, ami nagyon-nagyon működik. Van benne egy lepukkant házas “vágatlan” lövöldözés felülnézetből, ami előtt nagyjából Hotline Miami zene szól, és ott csak tátottam a számat szinte, amit aztán emeltek a teljesen kimerült lépcsőzéssel. Az utolsó órát jó volt nézni, de az előtte levő kettő akciót inkább csak érdekes, mert tényleg mindent megmutattak, amire jelenleg kaszkadőrök képesek. Konkrétan a filmtörténelem legszebb eséseiről lesz híres a John Wick 4., nem pedig a történetéről.

Fogunk rá emlékezni? Újranézni? Nem tudom, méltó búcsú, még ha nem is működött 100%-osan nekem. A poszt címe nyilván a legendás vágás lemásolása miatt, vajon azt akarta letenni Chad Stahelski?

Triangle of Sadness – lazítsd el a homlokod közepét, sima út lesz

Lehet, hogy vak vagyok és elment mellettem a Triangle of Sadness 75%-a, de engem meglepett, hogy ez a rendszer- és emberiségkritikus film mennyire… egyszerűnek tűnt, Ruben Östlund eddigi legfogyaszthatóbb, legkommerciálisabb művének. Egy White Lotusnál könnyebben érthető, bár a közepe sokaknak undorító lesz — konkrétan kíváncsi lennék hányan nyomták ki ott. Mondjuk sosem tudom meg, mert nagyon sokan el sem indították.

A film egy model párral indít, akik a férfi és női szerepről veszekednek egy kapitalizmus oltás után – ez az első 20 perc a legjobb! -, miközben kurvajól néznek ki. Enyhén Glamorama hangulata volt a kezdésnek. Ők kötnek ki egy luxusjachtos körúton, ahol a legénység úgy ugrál, ahogy a gazdagok parancsolnak, hiszen ez a társadalmi létrán a szerepül. Az utasok között akad szarmilliárdos, fegyvergyártó meg hasonló. Igazából nem tudom mennyit lehet a sztoriból elmondani

— A russian capitalist and an american communist.
— On a 250 million dollar luxury yacht.

A trailerek azért ellövik, így én is, hogy történik valami, beüt a szar a közepén (szó szerint, 5-10 percen át ömlik) és borul a rendszer. Páran egy szigeten kötnek ki, mivel a viccesen gazdagokat oltó első fél után előkerül a lényeg, hogy valójában a rendszerek a rosszak, minél több hatalom kerül valaki kezébe, annál jobban eltorzul ő is, hogy megtartsa azt. Ez az egyetlen, ami állandó a világban, és ez lesz a dekadens mostani emberiség veszte.

Vicces volt amúgy a fordulópont, amellett, hogy undorító, mert a káosz közepén a hajókapitány Woody Harrelson és a szarmilliárdos Zlatko Buric különböző rendszerkritikus idézeteket dobált egymásnak, és az összeomlásig itták magukat, mert aki idealistán belenéz a rendszer mozdíthatatlan mélyébe, az csak alkoholfolyón juthat ki onnan.

Igazából az egész filmen jókat lehetett mosolyogni, de nem gondolnám, hogy csak tisztán maró kritika a gazdagokról, azért kapják az ívet, mivel a végén általánosabb kérdésekkel nézhetett szembe a csóró ember, kicsit ő is kényelmetlenül érezheti magát, sőt, ha egy gazdag megnézi…, áh, fogalmam sincs mit gondolhat, egy mocskos gazdag offshore ember sem ismerek, gondolom bólogat, hogy ez a valóság, és él tovább. Mondjuk emiatt kicsit erősebb is a Triangle of Sadness, mint a gőzt levezető “a gazdagok borzasztóak” filmek és sorozatok. Talán pont emiatt jutott Oscar jelölésig, és ülök itt az #oscarhet keretében a megnézés után.

Ami viszont egyértelműen és objektíven jó, az a megvalósítás. Egyrészt gyönyörű a film végig, másrészt hiába vannak hosszan kitartott jelenetei, mégis remekül működnek. Még a szarós-hányós is, de már előtte a kezdés, a veszekedés a női-férfi szerepről és “feminizmusról”. És mindezek mellett még sokszor vicces is, persze szatirikusan, de beváltja ezt az ígéretét is.

we’ve lost dancing.

Puss in Boots: The Last Wish

Azt hittem, már teljesen elvesztettem a mesék élvezetét, de úgy tűnik csak a borzasztó mélységekbe süllyedő Pixar és hát a Disney Animáció az, ami teljesen félrement mostanában. Nyilván a Dreamworksnek is vannak mellényúlásai, de ez a cicakaland valami csodálatos lett, akármi is ihlette bizonyos részeit.

A történet tényleg annyi, hogy Puss elveszti az utolsó előtti életét, és elindul megkeresni a Földre hullt csillagot, hiszen az utolsó kívánsággal visszaszerezheti őket esetleg. Nyilván akadozva indul az útra, vicces és aranyos segítőtársa is akad, és még egy régi ismerősébe is belefut, hogy közösen hasítsanak végül. Na és a kívánságra nem csak Puss pályázik valójában.

Persze, mese, így nem a történet egyedisége lesz az ami leköti a nézőt, de még itt is el kell ismernem, hogy a Puss in Boots: The Last Wish milyen ügyesen tartotta a főbb szálait életben, hogy a végső összecsapásban kiteljesedjenek.

Ami viszont nagyon tetszett benne, hogy az egész egy rendes kalandfilm. Nem csak a kincs után való hajszában, hanem teljes egészében. Az üzenet, miszerint A (választott) Család, avagy a barátok és az élet élvezete a lényeg, persze nem tudom mennyire üt a fiatal nézőknek, de nekik is ott volt előtte a vicces és aranyos kalandozás. A felnőtt nézőknek meg egy kicsi plusz. Amolyan régi Pixart idézett a Dreamworks, átvették a stafétát.

Konkrétan ha már emlegetem a nagy ellenfelüket, akkor az animációra is ezt kell mondanom, hogy nem az a tipikus. Oké, a Spider-Verse miatt járhatott a zöld út a megvalósításra, de a picit rajzolt hatás, és a “12fps” akciójelenetek ütöttek megvalósításban. Egyszerűen jó volt nézni, úgy egyben volt az akció is.

Jól összetett mese, kiváló családi szórakozás. Annyira nem hoz újat, de egyszeri moziélménynek remek volt (még most hétvégén is sokan voltak rajta), bár gondolom tévében is működik.

The Stranger (2022)

A Netflixre felkerült, de már ránézésre is csak vásárolt ausztrál film egy megtörtént eseményt, egy fiú eltűnése utáni nyomozást mutat be. Természetesen rohadt nyomasztóan teszi ezt. Mondhatnám, hogy meglepően kevés helyen futottam bele a Stranger emlegetésébe, de hát magamra is nézhetnék, itt is csak egy trailer volt csak róla, aztán annyi. Most vezeklek, de a nézettségén ez már nem segít, hiszen a Netflix számára az első 28 nap az atyaúristen.

Nyilván ajánlott részemről, szóval aki szeret keveset tudni, az adjon neki esélyt a történet ismerete nélkül, mivel párom amikor rájött valamire akkor tökre felvillanyozódott. Amúgy az IMDB-s hivatalos leírásban is rejtegették miről szól: két férfi egy buszon beszélgetésbe ered és ebből barátság lesz, a bűnözésben és fizikai munkában letört Henry számára ez egy álom valóra válása.

A Netflix már jobban felfedte, hogy egy beépített zsaru igyekszik megszerezni egy gyilkossági gyanúsított bizalmát.

Mindezt valós eseményeken alapszik, Daniel Morcombe halálát, és a tettes elkapását mutatja be, és a készítők is így álltak neki. Nem dokumentumfilm, de érzésre nem sok extra drámát tehettek bele, ez ott is tetten érhető, hogy míg utaltak a beépített rendőri munkában levő énképrombolásra, beszerzett traumára, mégis hátraszorult a legnagyobb név néha a történetben.

Ha “rendes” dráma lett volna, akkor Joel Edgerton karakteréé lettek volna a legfontosabb pillanatok is, de itt az átfogó műveletet mutatták be, amiben alapvető láncszem volt, de mégsem minden babér az övé. Ezt tényleg csak mint sztori mondom, hiszen semmi babér nincs egy gyerekgyilkos elkapásában, csak némi fekete füst lélegezhető ki utána.

A Stranger amúgy megvalósításában is erre a sötétségre ment rá, elég nyomasztó a hangulata végig, nincsenek nagy érzelmi csúcspontjai, helyzeteket oldó humora. Nyilván ez magával hozhatja a lassúság érzését is, de nálam nem csúszott át oda, pont a részletek miatt, mert valósnak érződött a nyomozás és a beépülés is. Olyan pepecselős “igazi” munka, már persze azért annyira, amit még elbír a ~~vász~~ képernyő.

Kategória archívum: *******