TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Filmbuzi *human made

Sentimental Value

Azt hiszem túlvállaltam magam a drámák pótlásával, mert meg akartam a Hamnetet is nézni még, de már a Train Dreams is erősebbnek bizonyult, mint gondoltam, erre még a Sentimental Value is szétszedett. Kicsit tartottam tőle, mert a Worst Person in The World rendezőjének új filmjét túlhypeoltam magamban amint egyre többet lehetett tudni róla, így csak halogattam és halogattam a megnézését, nem akartam csalódni. Rosszul tettem.

Október óta nem cigiztem, de még volt 1 szál itthon, amit a tiszteletére elszívtam a naplemente utáni kék órában.

Olyan érdekes, hogy a története tényleg összefoglalható két sorban, de 10 oldalban is akár. A főszereplő testvérpárt és anyjukat elhagyja filmrendező apjuk még fiatal korukban. Az anya halálakor visszatér az öreg, aki láthatóan épp szembenéz az életével, és ezt a művészeten át akarja feldolgozni. Ennek kapcsán a tervezett filmjébe az idősebb lányát szeretné a főszerepbe, egy mélyen eltemetett, több generáción át a családdal levő problémákat akar a felszínre hozni, és elmondani neki.

Mindeközben a két lány sem seperheti az eddigi életüket erősen befolyásoló apahiány kérdését tovább a szőnyeg alá, és a férfi megbánásának megértése során végre megtörhetik a generációs traumát, ami átjárta a házukat már a gyerekkorukban. Ja igen, nem is mondtam, az örökölt ház és sorsa annyira jó hasonlat az egész család kapcsolatára, kezdve már az első képsorokkal és az alapjában levő töréssel. És még annyi mindent lehetne mondani.

Mondom, érdekes, mert pont arra képes az Érzelmi érték, hogy az “apa sok év után visszatér a lányai életébe” helyzetből, ami egysoros elég semmitmondó, egy teljesen valós családot és drámát kerítsen. Mondjuk a válás, vagy akár a szülők traumájának a gyerekekre taksálása mindennapos az életben, talán pont emiatt klisés, de ezért teljesítmény ebből valami igazit kihozni a vásznon. És ezt még meg is fejeli a művészet fontosságának kérdésével is!

Joachim Trier a Worst Person in the World után sokkal komplexebb filmmel jelentkezett, de erős kézzel tudta egyben tartani, rendezőként tökéletesen eltalálva a szálak arányait. Tudom, nem szép magyaros, de valahogy nagyobb az életnél a végeredmény. Pont arra képes a film, hogy az átlagos problémákat kellően felnagyítja és fókuszálja, ezzel lesz cinema, ha fogalmazhatok így. Nem pont ebben élünk, ez szebb és lényegre törőbb, mint a mindennapok, de valahogy mégis leképezi azokat.

Azt imádom Joachim Trierben, hogy szerintem az egyik auteur mániájának az átbeszélgetett éjszakák tűnnek, amik mindent megváltoztatnak. Itt is sok minden a sötétség által körülvéve változik meg, például a kiteregetett kártyák patthelyzetbe kerülnek a film elején, hogy egy fesztivál utáni pezsgős tengerpartos éjszaka új mozgatórugót hozzon a dinamikába.

Igazából az egész film gyönyörű. A hömpölygő drámát valahogy pont jól dobják fel a szépen megörökített pillanatok. Mármint persze a “sima” beszélős jelenetek is jól vannak megcsinálva, de amikor ki kell lépni és képpel beszélni, átadni a szereplők érzéseit, azok iszonyat tudnak rezonálni. Bár nem azt teszem ide, de amikor az apa a film vége felé az addigra már üres házat átszeli, az egyszerűen szétkapott.

Az alakításokról is csak áradozni tudok, vagyis Stellan Skarsgård még abból is ki tud emelkedni, de ezzel lehet túloztam, inkább csak neki volt a leghálásabb a szerepe. A többieknek más érzelmeket kellett mutatni, ami 1-2 fordulóponton kívül kevésbé mutatósak. Lehet nem így kéne mondanom, de nyilván ezeket is nagyon nehéz hihetően átadni, és mindenkinek sikerült. Talán még Inga Ibsdotter Lilleaas a tényleg kiemelhető… áh, igazából nem tudnék gyenge pillanatra mutatni.

Tudom, a Netflix utálós szálat nem is említettem, és még Elle Fanning szerepével sem foglalkoztam sokat, de valahogy a fő dolgokhoz csak jól passzoltak ezek a fogaskerekek. Fantasztikus élmény az Érzelmi érték, közepes és rossz filmek után főleg érdemes betenni, mert megmutatja, hogy mire képes a mozgóképes művészet, mit tud adni az élethez.

American Animals (2018) – amikor a kilátástalanság találkozik a kitörni vágyással

– Do you ever feel like you’re waiting for something to happen, but you don’t know what it is? But, it’s that thing that could, um, make your life special?
– Yeah… like what?
– Exactly. “Like what.”

Van egy gondolat, ami az Y-generációt (vagy másik megnevezésükön, “milleniálisokat”) éveken keresztül fertőzte már egészen a gyerekkoruk óta. Ez a “különleges vagy” mantra. Ha akartok egy szerintem nagyon egyszerű-de-nagyszerű értekezést olvasni a témában max 10 percben, ajánlom ezt az értekezést 2013-ból, ami jópofa Paint ábrákkal szemlélteti ennek a hátterét és a következményeit. És hogy miért kezdem ezzel ezt az egész írást?

Mert szerintem ezt az eszmét illetve annak tetőzését a 2018-as American Animals mutatta be a leghatásosabban az utóbbi évekből. (itt írt human a trailerről anno). Számomra az utóbbi 10-20 év egyik nagy felfedezettje és “dédelgetett kedvence” lett a film, ami egy igaz történetet dolgoz fel. Sőt, ahogy azt a nyitó képsorok és feliratok rögtön leszögezik: valójában nemcsak feldolgoz. Ez egy igaz történet.

A film egy 2004-es “heiston” alapul, amikor is 4 egyetemista diák megkísérelt ellopni egy óriási értékű könyvet a helyi egyetem könyvtárából. A könyv igazából egy festmény gyűjtemény, amiben John James Audubon gyönyörű, Amerika összes madarát megörökítő képei köszönnek vissza ránk a lapokról. A főszereplő Spencer Reinhard (Barry Keoghan) egy művésznek készülő egyetemi diák, aki valahogy nem találja a helyét a világban és nem tudja, mit is kellene kezdjen az életével. Barátjával, a hasonló érzésekkel és gondolatokkal küzdő, de sokkalta harsányabb és vadabb Warren Lipka-val (Evan Peters) végül elkezdenek eljátszani az ötlettel, hogy hogyan is tudnák ellopni a szóban forgó művet. Aztán az ötlet végül nemcsak ötlet szintjén kezd el kibontakozni…

Bart Layton filmje egy roppantul különleges megoldással mutatja be a történéseket: a film egyszerre egy “klasszikus heist” mozi egyetemi környezetben… és egy dokumentumfilm is egyben. Az igazi Spencer, Warren, a szüleik, a tanáraik ugyanis mind-mind megjelennek a filmben, olykor még osztoznak is egy-egy jeleneten az őket alakító színésszel Spencer és Warren esetén.

Ráadásul a valóság és a “fikció” határai olykor amiatt is elmosódnak, hogy ugyan igaz történetről beszélünk, de 10+ év távlatából elmesélve ők maguk sem emlékeznek pontosan a részletekre. De pl. arra sem, hogy mikor merült fel először a heist koncepciója… és ki is volt kettejük közül az ötletgazda. (Nem lövöm le pontosan hogyan, de itt van egy zseniális oda-vissza vágás a filmben, ami ezt a szürke zónát bemutatja.) Warren sunyiskodásai és megkérdőjelezhető húzásai szintén bemutatásra kerülnek, így a néző hasonló gondolatokkal és kételyekkel küzd a film végére a heist egyes elemeit illetően, amit a négy fiatal is átélt egykoron.

Narratívájában és képi megoldásaiban is tehát egy kifejezetten különleges ez a heist-dráma-doku hibrid, ami számomra valamiért piszok mód működik és egy méltatlanul elfeledett alkotásként tartom számon. Rám óriási hatással bírt anno, azóta is újranézem 1-2 évente, legutóbb pont pár napja – aztán ezúttal végre rászántam magam, hogy írjak is róla.

Spencer és Warren beszélgetése a kocsiban a film elején tökéletesen összefoglalja a nyitó gondolatokat, Spencer konstans őrlődését és tehetetlenségét, valamint Warren ez ellen való kényszeres tenni akarását Keoghan és Peters alakítása pedig tökéletesen átadják a vásznon. De a másik 2 srác is nagyon jó egyébként, mindannyian remekül reagálnak arra, hogy “élesben” bizony mennyire máshogy zajlana és zajlik is bizony egy ilyesmi a filmekhez képest.

Sajnos a Netflix vagy a Disney+ kínálátában nem tekinthető meg az American Animals, de bérelhető máshol, és khm…. Tegyetek vele egy próbát, egy kifejezetten érdekes és igényes darab.

Past Lives (Előző életek)

A nihilista mestermű! Felesleges kapálóznunk! Vagyis ezzel is fel lehet állni a székből, amikor túl vagyunk a legjobb modern romantikus filmen. Mindezt egy elsőfilmes rendezőtől, aki a saját életéből merített mélyen.

A történet két gyerekkori szerelmesről szól. A lány a szüleivel Kanadába emigrált 11-12 évesen, és szétszakította a bimbózó románcot. 12 évvel később már a neten találkoznak újra, de a képernyőkön át nem az igazi, és még mielőtt túlságosan elmélyülne a kapcsolat véget is vetnek neki, mert az aktuális életében (még iskola, munka) egyikőjük sem tud épp találkozni a másikkal, nemhogy reálisan összeköltözni a közeljövőben.

Aztán újabb 12 év után a férfi meglátogatja az immáron házas nőt New Yorkban.

Az elszalasztott lehetőségek, a “máshogy is alakulhatott volna, na és az milyen lenne” nosztalgiája mellett érdekes módon eljut a Past Lives oda, hogy ami van, az miképp sikerült, és mennyire is múlt rajtunk. A főszereplő a feltűnt régi szerelme és az aktuális férje rávilágításával a múlt és a jelen számadását végzi.

Az Előző életek felrúgja a romantikus filmek elvárásait, hogy a végzet elkerülhetetlen, vagyis máshogy áll hozzá. Konkrétan az író férj mondja ki a nézői elképzelést, amikor a fenti történet alapján a film elé ül, hogy aztán ebből ne úgy és ne oda torkolljon, amit várnánk. Vagy ne pont úgy, és feltűnjön az igazi romantikus része, realista látásmódja.

A megvalósítás pedig gyönyörű. Alapvetően arra gondoltam, hogy mennyire jól dolgoztak digitális kamerával és utómunkában, amitől teljesen filmszerű lett, de nem, Millennium XL2-lel forgatták filmre. Így már még érthetőbb a visszafogott, de gyönyörű színes és zajos képe. Teljesen illik a Past Lives álomszerűséggel kevert realizmusához.

Az alakítások szintén fantasztikusak, de itt már jöhet a (valamennyire) megosztás, mivel a film rengeteg szünettel és térrel dolgozik, szóval sokszor csak egymásra néznek és a tekintetükben van minden, ami gondolom pár embernél a lassúságot fogja azért jelenteni. Ízlés kérdése? Igazából 12 év után találkozva, annyi fel nem dolgozott érzéssel felvértezve szerintem nem meglepő és szépen ábrázolt, hogy nem pörög a szereplők között a társalgás, akkora távolság van közöttük, ami a végére változik azért.

Ez az alternatív univerzumos Before Sunset, és remélem az elég nagy ajánlás, hogy mellé teszem könnyedén. Teljesen más film, nem olyan katartikusan és kicsit kényelmesen felszabadító, de közben mégis az. Fantasztikus élmény. Ahogy visszagondolok rá húzom fel mindig a pontszámát kicsit, hiszen bár itt romantikára és emberi kapcsolatra húzta fel a történetet, de a képlet szinte mindenre elsüthető az életben.

Begin Again… again

Mármint már megint írok arról a filmről, ami iszonyat messze van a legjobb minőségtől, de olyan szinten jó nézni, hogy nehéz elmondani. Nyilván a szintén John Carney által készített Flora & Son után jutott eszembe újranézni (már sokadszorra), és szerintem most jobban tetszett, mint legutóbb. Ez a jelenet amiből a megosztott kábeles kép van, atyaég:

A történet két mélyponton levő emberről szól. A dalíró nő épp rájött, hogy a rocksztár szerelmével nem fog összejön az élet, mivel máshogy gondolkodnak nem csak a párkapcsolatokról, de még a zenéről is. A másik pedig egy producer, aki meglátja őt énekelni egy bárban, és hozzálátja a többit, a nagyzenekart, az emberekhez tényleg eljutó őszinte zenét. A férfi élete is romokban, a gyerekével nem jó a kapcsolata (milyen meglepő Corneytól)

Közösen gyógyulnak, természetesen a zene segítségével, hiszen összehoznak egy albumot! New Yorkban! Az utcán felvéve! Autentikus hangot adna az dalokban levő érzelmeknek. Tudom, kicsit cinikusan hangzott így felkiáltójelekkel, de valójában az a jó filmben, hogy nem is kacsint ki ironikusan, hanem meri az érzelmeket őszintén kitárni. Csak épp a rendező többi művéhez képest nagyon ‘csillogó’ színészekkel és fényképezéssel.

Természetesen készítő John Carney ezt a művét kedveli legkevésbé, mert Keira nem volt hajlandó többet gyakorolni az éneklést, kinyílni a szerepben meg hasonlók. Nem akarom leszólni az élményeit, de szerintem kicsit azért is mondta ezt (amiért már bocsánatot kért), mert itt volt a legkevesebb kontrollja, hiszen a sztárok jobban átnyomhatják az akaratukat. De lehet akár a producerek is.

A Begin Again a legpolírozottabb filmje a rendezőnek, és minden hibája ellenére pont ez a csillogás adja azt a pluszt, azt az eltúlzott, “larger than life”-érzést, amitől álomszerűbb az egész, és ettől az egyik legtökéletesebb feelgood film. Igen, a szétszabdalt történet a két külön nézőpont egy csomópontba vezetésével hiába jó ötlet, lehetne erősebb. Viszont Mark Rufallo és Keira Knightly sztárnak néznek ki, előbbi mindenét beleadja a hobo producer érzésbe. Ezen kívül még itt van Adam Levine, aki meg nem is színész, de a saját rocksztársága tökéletesen illik a filmbe.

Emellett a fényképezés gyönyörű. Igen, nem valós, hogy egy régi jaguárral jár a producer, hogy az utcán felvéve a dolgokat minden összejön és a többi, a Flora & Son eskü realistább volt, de mondom, pont ez teszi mássá és többé a Begin Againt.

Egy idill amire velük tartunk, és jó visszatérni is hozzá. És amit 18 percnél van benne az még mindig az egyik legtökéletesebb jelenet ami létezik.

Babylon

Nyilván az első vágatlan előzetes óta egyértelmű volt mennyire kihagyhatatlan az eddig rohadt jó filmeket szállító Damien Chazelle következő filmje, de arra nem számítottam, hogy szabadon engedték, és minden energiáját beleöli ebbe a 3 órába. Úristen milyen csúcspontjai vannak a filmnek, azok amikor 2-3 szál egyszerre zajlik, üvölt a zene, hullik az azbeszt hó, a nap lemegy, de még az utolsó sugaraiban le lehet forgatni egy jelenetet csontrészegen.

Nem vicceltek, amikor a Hollywood legdekadensebb korszakát emlegették, mert itt aztán megkapjuk. Konkrétan egy 30 perces bulival indít a film, amit csak egy elefánt tud jobban felpörgetni, szóval nyilván behajtanak egyet a tömegbe.

A történet egy, kettő, három ember körül bonyolódik, és kicsit olyannak is tűnik, mintha ennyi filmet néznénk külön. Ketten épp feltörni akarnak Hollywoodban, valami maradandóban részt venni. Margot Robbie felfedezés előtt és alatt álló sztár New Jersey-ből érkezve, Diego Calva egy mexikói bevándorló, aki a szó szerint legszarabb munkákból kapaszkodik fel, és Brad Pitt a némafilm korszakban befutott sztár, aki maradandót akar alkotni, olyat, mint a Bauhaus az építészetben, felsőbb, örök cinemát. Amikor majdnem megölik egy lándzsával, akkor az első szava, hogy miért nem elég rozsdás a kellék, nem korhű. Mindene a craft. Meg a piálás és a bulizás persze.

Mindeközben a város, a filmkészítés változás előtt áll, hiszen érkeznek a hangosfilmek, amik kiszűri a.. most nem ugrik be milyen jelzőt használtak a rossz hangú, és a merev szabályokat betartani képtelen sztárokra abban a jelenetben, amikor Margot Robbie egy szál overálban bezárkózott a WC-be. Az megvan, hogy nem szabad a fejlődés útjába állni, na de az érdekes, hogy miképp élik ezt meg mindhárman.

Igazából persze arról szól, amit Brad Pitt a képünkbe is mond: az emberek a moziba menve, a nagy vászont bámulva ki akarnak szakadni az életükből, amit egy eléggé megosztó montázzsal alá is húz a Babylon az utolsó percekben. Ehhez hozzá lehet tenni azt is, ami még jelen van a filmben, hogy a mozgókép segít fenntartani történeteket, emlékezni.

Persze lehet azt mondani, hogy orgiák, fúj, de igazából érdekes volt a kontraszt, hogy a teljesen szabad szellemű korszak miképp ment át konzervatívba a rasszista öreg pénzes faszik májfoltos, ráncos keze alatt. Ehhez le is lassított a film, szóval nem végig csak orgiák vannak, egyértelmű az átmenet valami másba, ami megvalósításilag is érzékeltetve van. A Babylon egyik korszakról sem fest igazán rózsás képet. Láttam több helyen kiakadtak az elefánt rászarik az idomárra jelenetre, de ténylegesen be van mutatva, hogy miképp bántak akkoriban az “átlag” dolgozókkal, felhozhatnám a halott emberes jelenetet is akár. Aztán az orgiákból a teljesen jólfésült, kifinomult, de mélyen, a Los Angeles segglyukában is bemutatott romlott világba csöppenünk, ami ugyanúgy eltapos mindenkit, aki az útjában áll.

Viszont a Babylon mindeközben megtartja a varázslatot. Nem azt mondja, hogy a konzervatívabb kor egyértelműen szarabb volt, hiszen a Singing In The Rain korábbi párhuzamai után konkrétan bemutatja a tényleges filmet, és annak erejét a nézőre. Bár a mű Hollywoodról, és a filmek (és a jazz:) erejéről szól, de egyáltalán nem mondanám rá, hogy “hollywoodi faszverés”.

Mindemellett pedig megvalósításban, technikailag iszonyat erős darab. Nyilván a zene és a vágás (vagy néha a nem vágás) ami előre vehető, de helyszínen, kodak filmre forgatott, rengeteg statisztás jelenetekkel van tele, gyönyörűen fényképezve, és eszméletlen nézni a káosz összeállását valami egységessé. Ebben teljesen érthető módon lubickolnak a már említett főszereplők. Eddig az év filmje, bravúr, hogy ekkorát markolva sikerült egészben maradnia. Egy picit riasztott a 3 órás játékidő, de basszus, a midpointnál az órámra néztem, hogy “tényleg eltelt másfél óra? WTF”. Hatalmas moziélmény!

Kicsit el sem hiszem mit láttam. Erre hogy adtak pénzt? Már azon kívül, hogy esetleg a “a mozi fontosságát aláhúzza” szlogennel betámadták a producereket. Rendben, talán a sztárgárda is, de elnézve, filmre forgatták, és elvileg 110 millióba került, atyaég. Élvezzük ki a tavalyi és idei évet, mert szerintem sajnos utánuk apály érkezik majd a szabadon engedett szerzők filmjeiből, beüt az a gépezet, amit itt is láttunk, lehet majd a jólfésült, senkit nem megsértő műveket nézni.

The Worst Person in the World

2022 összefoglalásánál mondtam, hogy majd felfedem a nekem tavaly legjobban tetsző filmet, ami nem is 2022-es, de mindenképp külön írást akarok neki szánni. Így jutottunk ide, hogy egy norvég drámáról pötyögök. Mostanra már az HBO Maxon is fenn van, ha valaki esélyt adna neki.

A történet középpontjában egy magát, a saját útját kereső nő van. Ennyi a film. Kevés egy élet? A Worst Person in the World a legszebb amerikai dramedy-ket idézi, csak épp Oslo-ban sétál este az utcán, és nem mindenki tipikus szépség a szereplők közül. Meg jó pár jelenet, ami vagy szemérmes, vagy túltolt lenne amerikanizálva, az itt természetes keretek között marad valahogy.

A cselekmény onnan indul, hogy Julie már a szakok között sem tudott dönteni az egyetemen, miközben természetesen a szerelmi élete sem a stabilitásról volt híres, sosem tud semmit befejezni. Végül kiköt egy képregényalkotó mellett, és tulajdonképpen az ő kapcsolatuk az egész gerince, hogy milyen az, ha két ember máshol tart az életben. Talán ezt még leírhatom spoilerek nélkül.

A film rendezője szerint olyan emberekről és -nek szól, akik felnőttként is úgy érzik, hogy még nem nőttek fel. Nyilván az írója jól össze tudja foglalni egy mondatban művet, és nem is tudnék vitatkozni vele. Konkrétan A világ legrosszabb embere esetében felnőtt dolgokat csinál a főszereplő, párkapcsolata van, dolgozik, amit a társadalom elvár azt szinte hozza, de belül ott motoszkál, hogy ez nem teljes élet, még hiányzik valami, a saját kiteljesedése. Vagy már lecsúszott erről, 30 felett csak ez van amit most él meg?

Innen jön a cím is, hiszen Julie egyáltalán nem a legrosszabb ember, de mégis sokszor érezheti magát annak, csak mert mást akar éppen, mint az, akit szeret, és aki szereti őt. De ez nem csak szomorú köldöknézést jelent, a filmnek meglepően élettel teli csúcspontjai is vannak, és még a humora is remek.

A megvalósítás pedig csodás. Mármint már a helyszín is feldobja, és nyilván gyönyörűen van fényképezve, de valójában magával ragadón gördül előre a történet, egyszerűen jó nézni. Számomra ez lett a leghatásosabb élmény tavaly.

Titane – a titán ötvözetet igen jól befogadja az élő szervezet, erre mondják, hogy szövetbarát, nem lökődik ki

Bevallom ennyire WTF filmet rég láttam. Többnyire sejteni szoktam, hogy miről akart szólni a látott mű, van amikor nyilván rosszul, ahogy a blogon látjátok párszor, de itt a végénél fogalmam sem volt. Viszont végig lekötött, mert nagyon ritkán tart oda, ahova várnánk.

Konkrétan már a kezdése is. Vagyis az első jelenet “normális” autóbalesettel kezd, amiben megsérül egy kislány, ami miatt Titán beültetést kap a fejébe. Ezen trauma hatására elkezd vonzódni a kocsikhoz, mármint fizikailag. Konkrétan felnőttként le is fekszik eggyel, igen, autóval, miután megöl egy férfit aki rátámadt egy parkolóban… ÉS EZ MÉG CSAK A KEZDET. Mármint komolyan, már innen sem lehet megmondani hova viszik el a sztorit, de ahova tényleg kanyarodik a fekete humorú fun első fél órája után, azt a lázálmaimban sem tudnám elképzelni. Ehhez képest a rendező előző filmje, a RAW egy összeszedett nyílegyenes darab.

Visszatérve azzal amivel kezdtem: nyilván rásüthetném, hogy a nők szerepe a mostani világban, a toxikus maszkulinitás zsákutcájával, vagy hasonló, a technológiaimádatunkkal megfejelve, vagy lehet az elején levő nemi erőszakra reflektál az egész, mittomén, de hát ezekhez is sok mindent kihagynék a látottakból. Nem tudom, nem is érdekel most, ez különleges volt. A jót és kötelezőt semmiképp sem sütném rá, de hogy többször meglepett, az biztos, és imádom az ilyet. Na meg az elején levő Bret Easton Ellis hangulatot is.

Out Of Sight (Mint a Kámfor) – már megint

A minap nem akartam valami nagyon odafigyelőset nézni, és a Netflixet görgetve kiszúrtam, hogy fenn van náluk a Mint a kámfor, méghozzá magyar felirattal. Mi lett ebből? Persze, hogy odafigyelve végignéztem. Nagyjából tizedszerre.

A történet egy bankrablóról szól, aki megszökik a börtönből, és közben összegabalyodik egy rendőrbírónővel. Ez az érzelmi szál, ami mellett még egy nagy rablás is van, és azon több erőszakos karakter is dolgozni akar. Leírva egyszerűnek hangzik, de olyan szépen kanyarodik, mint egy Elmore Leonard regény. Ja igen, azért, mert tőle adaptáltak.

Azt kell mondanom, hogy most talán még jobban is tetszett, mint régen. Ugye Steven Soderbergh ezzel tette le az egyik legjobb modern cool meg laza filmet az asztalra, és kapott után pénzt meg sztárpowert az Ocean’s filmekre. Ha 10 évvel ezelőtt kérdeztek, akkor azt mondtam, volna, hogy az Ocean’s 11 talán jobb, mint az Out of Sight. Most már nem vagyok benne biztos, azt is újra kéne nézni.

Konkrétan itt most még jobban tetszett, hogy a lazaság és a hatalmas dumák (FBI póló, a dámát is nagyon nyomják, a napszemüvegek, a… áh, nem sorolom) mellett bizony következmények is vannak. Álomvilágos persze, nem azt mondom, hogy realista, csak erőszakos, súlyosabb mese mégis. Mondjuk ennek ellenére vigyorogtam végig.

És a szereplőgárda, tudom, Clooney akkor már 2 éve túlesett a From Dusk Till Dawnon és volt a Peacemakerben is, de mégis valahogy az egész film olyan kisebb skálának tűnik, ami ad az erejéhez, és Clooney itt húzta be egy időre ezeket a becsületes törvényen kívüli laza szerepeket. Mellette Luis Guzmán hatalmas, Ving Rhames szintén, Steve Zahn minden pillanata kurvajó, Dennis Farina és Michael Keaton közös jelenetén borultam. Szinte mindenhol ismert arcok vannak, akiket felsorolni sem lehet. A filmen nincs plusz, szinte minden pillanatába öltek időt, nem rutinból oldották meg. Konkrétan ezt még a vágásra is értem, szintén olyasmi, ami most még jobban tetszett.

Érdekes amúgy, hogy Jennifer Lopez milyen fasza szerepeket kapott régen, egyrészt ide tökéletesen illett, és úristen hogy nézett ki akkoriban. Másrészt pedig ugye az Out of Sight az Anaconda után, és a The Cell előtt jött ki. Más színésznek ez a három film elég lenne, nem menne el utána gagyi romantikus vígjátékokba. És a Gigilbe. Szóval azért kell egy rendező, aki jól használja Lopezt.

Oda akartam kanyarodni a végére, hogy ez még mindig az egyik legtökéletesebb lazítós film. Eredetileg 1-2 bekezdést akartam erre kivezetni gyorsan. Amúgy így 2020-ban még az is sokat adott hozzá, hogy filmre van forgatva, de nem régimódi kinézet ugye, jó volt nézni már a színeit is.

Kidumáló: Annihilation

A Földön minden egy sejtből lett, ebbe az irányba haladt az osztódás, most pedig itt bámulunk ki a fejünkből az elektromosságnak hála. Kinn fújja a fát a szél, miközben az alkonyat sötétkékre színezi a felhőket. Mi vagyunk a rák a Földön, önpusztítunk, vagy egyek vagyunk a természettel? Be kell fogadnunk az élményeket, meg kell próbálnunk jobbá válni, miközben mássá válunk? Vagy okkal megsemmisülünk a saját döntésünkből, elégetjük a múltunk, magunk, tovább osztódunk. A Föld utánunk is itt lesz, csak más állapotban. Ez meg itt a zóna, irány a legmélyebb pontja az önismerethez.

Majdnem két hete ülök a poszton, és nem tudtam, tudok mást írni róla. Kiemelhetném a hibáit, hiszen a vallatásos szerkezete valamennyire aláássa a látottak erejét, de az elején használt időugrás eltűnése sem túl logikus. Viszont mégis üt, nem igazán vesz el az erejéből semmit pár rosszabb döntés. Merészen elmegy valahova, és az utolsó 15-20 percben teljes erővel el is mer köteleződni mellette.

Az egyszerű kérdésekre azért válaszol az Annihilation, hogy ne Inception-szerű “most akkor eldől a pörgettyű, vagy nem?” kaliberű logikára épülő kérdésekről szóljon a társalgás, hanem valami másról. Ne csak az agyunkkal gondolkozhassunk az utolsó percek után.

Logan

Megérkezett a szuperhős filmek Unforgivenje. A Logan nem csak az X-Men univerzumon belül működik, hanem magában is bőven megállja a helyét.

A cím alapján nyilván egyértelmű, hogy Loganről, avagy Wolverine-ről szól a film. A történet jövőben játszódik, ahol a megfáradt Rozsomák és a Professzor bujkál a hatóságok és egy cég elől. Addigra már évek óta nem született mutáns, mondhatni csak a mítoszokban léteznek, amiket képregények mesélnek el.

Az elcsöpögtetett információk alapján az emberiség nincs annyira rózsás helyzetben. De főhősünk erre szarik, a kötelességtudata már rég elhomályosult a rengeteg áldozata miatt. Mindegy, hogy rossz embereket ölt meg, mostanra már túl nagy a létszámuk, amibe egy kicsit megrokkant. Csak békében akar pihenni a tengeren az öreg barátjával, és ehhez még hiányzik egy kevés pénz.

Így indul be a cselekmény. A limuzinsofőr Wolverine nem jót akar tenni, csak pénzért elvállal egy munkát. A probléma, hogy a szállított személyre túl rossz emberek akarják rátenni a kezüket. Egyszerű a kezdés, amit persze később bonyolítanak, de azt már csak a moziban tudjátok meg miképp, hiszen a Logan kötelező lett.

A legjobb James Mangoldék szabad kezében, hogy az R besorolást bizony jól használják. Mondjuk a rendező már a japánban játszódó szamurájos kalandban is villantott pár meglepetést, de itt konkrétan leforgatta a legjobb képregényfilmet a The Dark Knight óta. Amikor pár hete először hallottam az ahhoz való hasonlítgatást csak mosolyogtam, hogy az nem lehet. De lehet.

Az elszabaduló erőszak — Wolverine tényleg aprít, végtagokat vág, koponyákat szúr át — kellett ahhoz, hogy súlya legyen a sötét életén depressziózó, múltját épp alkoholizmussal elnyomó főszereplő történetéhez. Valahogy el kell fogadnia, fel kell dolgoznia amit tett az évek során, talán épp úgy, hogy felelősséget vállal a csomagjáért és azért, amit az képvisel.

– Someone will come along.
– Someone has come along.

Már az első trailernél elkapott a vége-hangulat, de még így is eszméletlenül ütött a végeredmény. Meg most a Johnny Cash-es előzetes újra, hogy már láttam a filmet. Atyaég mit tettek le az asztalra.

Sokszor előkerült már, de Hugh Jackman most végképp bizonyította, ami már az első X-Men filmben is egyértelmű volt, hogy az egyik legtökéletesebb casting volt a szerepre. És most tényleg olyan volt, mint amikor Clint Eastwood visszanézett a western karrierjére a Nincs bocsánatban. Véreres szemek, érthető fájdalom és zárkózottság, minden benne volt a tökéletesen hozott karakterben.

Nagyon remélem, hogy a FOX lassan rádöbben a helyére a jelenlegi piacon, és még több felnőtt szuperhős filmet csinálnak, mivel látszólag ez megy nekik, míg a súlytalan Apocalypse kaliberű gagyi nem. De ha nem lesz így, akkor is egy gyönyörű búcsút kapott a Hugh Jackman által játszott Wolverine és a Patrick Stewart által játszott Professor X.

Manchester by the Sea (A régi város)

Bevallom, hogy az Oscar jelölt filmek nézése közben egyre csökkent a lelkesedésem. Sokáig tartottam, hogy a legjobb 5-10 már arra is jó, hogy kiemeljen arra érdemes filmeket, de most nem éreztem ezt. Persze mind jó volt, az Arrival és a La La Land kicsit kiemelkedett, de az utóbbi hetekben nézett Hidden Figures, Hell or High Water, Hacksaw Ridge és Lion nem hozta azt az igazi pluszt, amit a legeslegjobbaktól elvárnék. Aztán jött a Manchester by the Sea, lelökött a földre és feltörölte velem a padlót.

A történet nem túl bonyolult. A főszereplő elhagyta a szülővárosát, de a testvére halála miatt kénytelen visszatérni, hogy annak tini fiáról gondoskodjon. Na meg, hogy szembenézzen a múltjával. És ez utóbbi valami eszméletlenül kemény. Direkt nem mennék bele mélyebben, de nagyon depressziós mélységek és végkövetkeztetések felé tart a film, amitől teljesen életszerű lesz.

Igazából pont ez A régi város legnagyobb előnye, a realizmus. Nem csak a problémákban, hanem a mindennapi helyzetekben is. Itt semmi sem tökéletes, minden egy kicsit esetlen, mint a valóságban. A mentők kicsit bénáznak a hordággyal, a főszereplő és a fiú kapcsolata pedig nem sírós, nyálas zenével aláfestett összeborulásba torkollik.

Viszont hiába depressziós a film, az apróságokba rengeteg humort sikerült csempészni. Persze nem hangos kacagás, de nagyon sokszor lehet mosolyogni, még a szomorú pillanatok után is. Hiszen az élet nem áll meg. Hiába vannak dolgok, amikből lehetetlen felállni, azért nem kell teljesen elsüllyedni sem bennük.

El is jutottam oda, hogy Casey Affleck zseniális? Pedig engem idegesít a hangja valamiért, szóval szinte mindig nehezítéssel kezd, de ez nem zavarja. Egyrészt azért, mert szarik a véleményemre, másrészt mert simán olyat alakít, ami mindig meggyőz. Itt is van vagy 3 olyan jelenet, ami… áh.

Mindezt egy gyönyörű filmben. Mármint képileg. Szóval a Manchester by the Sea volt az, ami idén eddig a legjobban elkapott, de még hátravan valami így az Oscar éjszakája előtt.

The Revenant (A visszatérő)

Brutálisan gyönyörű.

A Revenant kapcsán megkerülhetetlen, hogy a készítési körülményeit is beleszámítsuk a műbe, hiszen nagyon látszik a filmen. A rendező egész egyszerűen a maximumot várta el a színészeitől, és a felvetett “pár jelenetet csinálhattunk volna stúdióban” gondolatokra az volt a válasza, hogy ha mindenki kényelmesen és jól érezte volna magát a forgatáson, akkor egy szar lenne a végeredmény. És nyilván két jelenet, meg fagyos földön való kúszás között 10 takaró alatt teáztak a színészek, de még így is látszik, hogy mennyit követelt tőlük a szerepük.

A történet amúgy nem túl bonyolult: pár prémvadászon rajtaütnek az indiánok, menekülés közben úgy alakul, hogy a főszereplő hátrahagyása közben az egyik vadász megöli annak fiát. A félig halott férfiban pedig feltámad a bosszúvágy, és ez emberfeletti teljesítménybe hajszolja.

Igazából ez a film nem túl mély. Nem csak az egyszerű “Leo megy” alapot értem ez alatt, hanem például a Mad Max elég progresszívan nyúlt az autóüldözéshez, és női szerepek helyzetéhez, addig itt a bosszún és túlélésen felül nincs sok minden. Az emberi szellem erőssége és hasonlók előkerülnek, de nincs semmi plusz vagy újszerű megközelítés benne, már persze a tökéletes megvalósításon kívül. A Revenent végig egy szinten marad, na de milyenen!?

Akkor el is jutottam oda, hogy a film gyönyörű. Nem úgy, mint Alejandro González Iñárritu előző filmje, a Birdman volt a “vágátlanságával” (az mélyebb film is amúgy), hanem lélegzetállítóan. Amikor néztem, szinte el sem hittem, hogy a Revenant elkészülhetett. Az egy jelenet kivételével csak természetes fényeket használó fényképezés, a színészi alakítások, a könyörtelen táj, egész egyszerűen lenyűgözött.

Mindezt valami eszméletlen brutalitással fejelték meg. Iñárritu ezúttal nem (csak) érzelmileg szorongatott meg minket, hanem képileg is. A könyörtelen kor teljesen átjön a vásznon. Na és az akciójelenetek… szinte szavak sincsenek rá, hogy a túlélés keménysége mellé milyen adrenalint kaptunk. Nyilván nem Mad Max-szerűen túlpörgetettek, hanem a realizmus felé tendálnak (kivéve egy jelenetet), és az egész filmre jellemző minimalizmust kihasználva ütnek. Itt ha eldördül egy fegyver, arra a néző is összerezzen, hiszen a hangok is tökéletesek.

Igazi moziélmény.

Sicario

Fantasztikus film.

Tudom, hogy sokat ültem ezen az poszton, de nagyon nehéz igazi ajánlót írni a filmről. Főleg, hogy a trailerek hiába mutattak sokat, igazából nem spoilereztek el semmit előre, így rengeteg meglepetés várt a moziban.

A történet röviden annyi, hogy az FBI-ost alakító Emily Bluntot bevontják egy több ügyosztályt összefogó műveletbe, ami egy drog kartell ellen lett elindítva. Ennél többet nem is szabad tudni.

Komolyan mondom, mindig amikor kicsit csalódok a filmekben, lást a nyár végi spirálomat a Fantastic Four, Southpaw (bár elfogadható, de mégis csalódás), Pixels, Legend… és igazából a Martian is lehetett volna jobb, bár ha az lenne a minimum, akkor bőven jó lenne moziba járni, művekkel, akkor jön valami ilyesmi élmény.

Mert a Sicario egy élmény volt. Nem olyan, hogy az ember kíváncsiságát mozgatja, mint amikor kijöttünk mondjuk az Inceptionről, vagy olyan, mint a Mad Max, ami igazi régimódi blockbuster volt modern köntösben. Egyszerűen csak amikor visszagondolok rá, akkor picit sötétebb lesz az ég.

Mindezt zseniális rendezéssel, fényképezéssel, alakításokkal, és hanggal. A Denis Villeneuvere bízott Blade Runnert máris sokkal jobban várom, mert a Prisoners nekem valahogy nem volt az igazi. A fényképezés Roger Deakins, szóval az alap, hogy ütött. A szereplőgárdát pedig amikor megláttam, már tudtam, hogy velük nem lesz baj: Emily Blunt, Benicio Del Toro, Josh Brolin.

Amit tényleg kiemelnék még, az a hang. Nem is a zene, bár az is nyomasztóan ott dörmögött végig, de rég húzta alá ennyire az akciójeleneteket a fegyverek hangja. Apróságnak tűnik, de a felfelé szökő feszültség kirobbanása a keményen dörrenő fegyverekkel eszméletlenül hatásos lett.

Az egyetlen problémám a mexikói oldal. Bár kellett a filmbe, de mintha utólagos gondolatként lett volna beleírva a jelenlegi formájában. Míg Emily Blunt karaktere is furcsán van kezelve, de azon például végig érezni a célt, hogy direkt lett így megalkotva. Eközben a mexikói szereplős rész mintha egy másik filmből lett volna idevágva. Na de 10 percről beszélünk, viszont emiatt le kellett vonnom a csillagokból.

Inside Out (Agymanók)

Zseniális film.

Egy ideig csak a fentit akartam írni róla, mert ezt muszáj látni, méghozzá további tudás nélkül. A Pixar újra egyedi filmmel jött, és az Inside Out könnyedén odakerült a legjobbjaik közé. Pedig a trailereket, és igazából a figurákat látva nem ez lett volna az első gondolatunk, de azért látszott a reklámkapányban, hogy meg az altatás, és megérte részükről ez a húzás.

A történet ugye annyi, hogy egy kislány agyában levő érzelmeket látjuk aranyos figuraként. Egymással beszélgetnek, ők vannak az agy irányítótermében. És ebből hogy lesz film? Majd a moziban megtudjátok, mert szerintem kötelező a megtekintése még felnőtteknek is (bár ők lehet majd a blu-raynél, bár ezzel biztos vesztenek).

Rendben, a történet is szép, és szerintem aki csak azért megy az is jól jár, de ennyire ötletes filmet ezer éve nem láttam vásznon. Ahogy a Pixarnál kitalálták az agyat, ahogy teletömték apróságokkal, egyszerűen lepetéztem a nézése közben.

Nehéz szavakba önteni túlzó jelzők halmozása nélkül, de megpróbálom: lenyűgözött az Agymanók kreativitása. Minden sarkon olyan meglepetés, vagy ötlet várt minket, amitől szinte tátottam a számat. Mondom, ezen kívül is aranyos film és lehet más nem fog így érezni közben, de húúú.

Nagyon örültem, hogy nem lőttek el mindent a trailerek, és mégis siker lett a film. A kommentekkel vigyázzatok, már ronthatják az élményt, hiszen mint látjátok, én próbáltam minden konkrétumot kerülni, amúgy sem a spoilerésről vagyok híres, de más lehet nem így lesz ezzel.

Mad Max: Fury Road – a jövő az őrülteké?

Úristen mennyire hiányzott egy ennyire jó blockbuster a mozikból. Amiről Bay csak álmodozhat, és ami után az Age of Ultron akciói gagyik, bár azok amúgy is.

Bár nem csak ebben erős a film, de muszáj előrevennem, hogy ennél jobb akciójeleneteket nem láthattunk mostanában moziban. A CGI-jal mindent meg lehet tenni, amit sok rendező ki is használ, de ha kimész rengeteg kocsival a sivatagba, és összetöröd őket, akkor az közelebb lesz a hihető fizikához. Ha a kemény jeleneteidet kaszkadőrökkel csinálod, akkor azok tutira életben akarnak maradni, így realistább marad a látványod.

A Fury Road végig pörög, de nem úgy, mint a Transformers 3 utolsó unalmas órája, hanem tökéletes ritmusban, légzésre alkalmas hullámvölgyekkel, amikről magasabbra vezet mindig az út.

A történet amúgy rém egyszerű, egy posztapok világban megszöknek az egyik hadvezér tenyésznői, az meg utánuk ered. Max pedig a nőkhöz csapódik, de egyenrangú félként. Erre még visszatérek. Ennek az alapfelállásnak megfelelően folyamatos a fenyegetettség, az üldöző sereg mindig ott kavarja fel a homokot a távolban, és innen pörgünk fel a kirobbanó csúcspontokhoz.

A film amúgy tökéletes példája a “show, don’t tell” filozófiának, amit baromira nem tart be senki sem, mert amikor tiniknek is meg kell felelj (PG-13), akkor szájba kell rágj mindent. Így születnek olyan felesleges expozíciók, amikben minden szereplő sokat beszél magáról. Nyilván vannak írók, akik ezt is jól tudják művelni, de általában nem blockbustereket csinálnak.

A lényeg, hogy itt a baromi kevés párbeszéd ellenére is tökéletesen érhető mindenki múltja-jelenje és jövője. Szinte minden a cselekedetekben van. Ki-hogy viselkedik, mit tesz. Persze vannak szájbarágós szimbolikák is, a rabláncok levágása például, de ezek vannak kisebbségben.

El is jutottunk a negatívumokhoz. Az egyik ilyen, hogy a film címe Mad Max, ennek ellenére lehetett volna több belőle. Most ezt annak ellenére mondom, hogy a macsófilmes klisék felrúgása nagyon jót tett a filmnek. Zseniális, hogy a női főszereplők nem a férfi katalizátorra várnak szökésükhöz, hanem saját tervvel cselekednek is, és Max csak hozzájuk csapódik bajtársként. Szóval nem a megmentő Max kellett volna, hanem csak több játékidő neki.

Azért nem lett teljesen elnyomva a címszereplő, az ő karaktere is fejlődik a film közben, hiszen a jövő nem az őrülteké, mert az látjuk hova vezetett.

Nyilván nem létezik tökéletes film, vagy tökéletes blockbuster, de az említett negatívumok ellenére is fantasztikus moziélmény lett a Mad Max: Fury Road. Nem akarok túl mély mondanivalót belemagyarázni, hiszen mennek A-ból B-be, de ha az akción túl tekintünk, akkor sem csalódunk.

Whiplash

Néha mindenkinek szüksége van egy filmre ami emlékezteti, hogy miért kezdett el rajongani a moziért. Nekem ez volt az. Nem volt kedvem semmit sem nézni, de amikor a Boyhood mellett tavaly legjobban várt Whiplash is kijött, akkor azt mégsem hagyhattam ki. Félve indítottam el, nem akartam, hogy ez is csalódás legyen. Szerencsére nem lett.

A történet nem túl bonyolult: egy jazz dobos fiú a Shafferra jár, ahol bekerül a legdurvább tanár studio bandjébe. Ez a film szerint az ország egyik legjobbja, ennek megfelelően az elvárások is nagyok. Előkerül a tipikus “keménykezű mentor, magát felszívó srác” tematika, még egy Rocky szerű montázs is van, de utána kőkeményen ledobja ezeket a kliséket a film.

Nehéz anyag, mert a Whiplash a felétől végképp bekeményít, maximumra járatja a lelki terrort, még ha nem is úgy, mint egy thriller. A tanár a csiszolatlan gyémánt fiút áthajtja a poklon, hogy kihozza belőle a legjobbat, semmiféle eszközben nem válogat, és ez válik a fő témává.

Igazából nehéz spoiler nélkül elmondanom, hogy miért tetszett annyira. Ha nagyon zavar ilyesmi akkor ne olvass tovább, esetleg még az utolsó bekezdés elférhet.

Nem feelgood film, bár szerintem sokan annak értelmezik, de a végkifejlet egyáltalán nem az, hogy minden nehézség ellenére felülemelkedett a főszereplő mindenen, összeszedte amije volt és megmutatta mit tud. Sokkal inkább összecsapott a mentorával. Pont emiatt durva az utolsó 15 perc, ahogy átalakul a kettejük viszonya a végére. Ki győz? Igazából nehéz eldönteni, bár szerintem a fiú apjának tekintetében minden benne van.

Valahol persze szomorú, hogy míg az építkezés néha jól sikerül a blockbusterekben, a végső csata általában átmegy az “essünk túl rajta” kategóriába mostanában. Itt meg egy srác dobol egy színpadon, a karmester pedig előtte áll, néha egymásra néznek, és több benne az energia, mint bármiben amit mostanában láttam.

És persze hatalommal való visszaélés és hasonló dolgok, de egy olyan olvasata is van az egésznek, hogy ha te akarsz lenni az egyik legjobb, akkor azért meg kell szenvedni, kimerülésig kell gyakorolni és a legnagyobb csapásokat is kibírni közben.

Az előbbiek miatt tudom elnézni a filmnek a vázlatos szerelmi szálat, amin csak érezni, hogy mi volt a cél, de nem igazán foglalkoztak vele. Ahogy a kicsit suta “a hős minden szempontból legyőzve, de feláll” 20 perc gyengeségét is meg lehet bocsátani. Persze ez lehet a vágó érdeme is, mert lemetszették a felesleget, hogy ne vesszen el a lényeg a körítésben. És így lett jó a felvezetés a zseniális 3. felvonáshoz.

Itt még kéne méltatni J.K. Simmonst, de szerintem egyszerűen csak jól castingolták. Mármint többnyire erre a hideg figurára képes, és rendben, itt sokkal sötétebb mélységekbe kellett mennie, amit megtett, de nem tudom elhinni, hogy hatalmas színész lenne azért hirtelen. Viszont ebbe a filmbe tökéletesen illett.

Egyáltalán nem hibátlan film a Whiplash, és kötve hiszem, hogy mindenkinek ennyire fog tetszeni, de nekem minden túlzása ellenére is ütött egyszerűen.

The Wolf of Wall Street: Nagymenő brókerek

Martin Scorsese 71 évesen megcsinálta a legjobb partyfilmet, kis moralizálással a végén? Mindezt a Goodfellas (Nagymenők szellemében). De komolyan, néha mintha azt a filmet néztem volna, csak most a fehérgalléros bűnözőkkel foglalkozott kicsit.

DiCaprio a Wall Street farkasában

A főszereplő egy bróker, aki saját utakra lép és rengeteg csalás mellett rongyossá keresi magát. Látjuk ez hogy hat az életére, hiszen eleinte normális felesége van meg ilyesmi, de az amerikai álom a végtelenbe pörgeti onnan. Minden határt átlép, mert megteheti ebben a világban “aztán eszembe jutott, hogy gazdag vagyok“. Igaz történet, így nem meglepő, hogy az FBI végül lekapcsolja, de ami addig történik az őrület.

Mindezt tényleg egy hatalmas partiként ábrázolva. Ennyi drogozást és orgiát nem is tudom láttunk-e már vásznon. Ezért is ugrott be a Nagymenők, nem csak a narrálás miatt, hanem a jó élet – szorul a hurok – idióta hibák felépítés miatt. Kedvem is támadt újranézni azt az egy generációval ezelőtti sztárokkal. Persze ez inkább éjsötét komédia szemben annak drámaiságával.

Na és Leo? Évek óta hatalmasakat alkotnak Scorsese-vel, elég csak a Viharszigetre, vagy a Téglára gondolni, de amit most hoztak az valami más. Olyan volt, mintha elszabadultak volna, elveszett a görcsösség végleg, így lett a Wall Street farkasa talán a legjobb közös filmjük. Szerintem nem ezért fogja DiCaprio megkapni az Oscart, de ez semmit nem von le az alakításából. De az az igazság, hogy Jonah Hill még így is ellopott pár jelenetet tőle. A kis kövér tinivígjáték sztár ismét bizonyított, hogy van benne valami.

Azt hiszem a soundtracknak külön poszt jár. A Spotify-on ingyen hallgatható ronggyá, mert egy user összeszedte szinte az összes dalt ami elhangzott. Eszméletlen válogatás a hatalmas jelenetek alá.

Az a helyzet, hogy néha túlhypeoltok filmeket a kommentekben, de sajnos eltántorító módon. Szerencsére ezúttal nem teljesen sikerült a kampány, mint a Cloud Atlasnál, amit anno végül csak blurayen néztem meg.

Gravity

Lélegzetelállító.

Gondolom nem titok, hogy az idei nyár letörte a moziba járási kedvemet. Azóta volt már egy Rush, ami kicsit helyre rázott, erre jött a Gravity és egy huszárvágással helyrerázott. Ilyen filmek miatt éri meg moziba menni. Ilyen filmeknek áll jól a 3D. Erre való a CGI.

Lenyűgöző a Gravitáció. Tényleg nincs rá elég jelző. A történet minimalista, a Hubble teleszkópot szereplő csapat bajba kerül az űrben, a nem embernek való közegben. Innentől egy túlélő film kezdődik. Bár a trailerek azt sugallták, hogy Bullock sodródik a végtelenben, de ez egyáltalán nincs így, szinte végig történik valami a filmben, a 90 perc alatt talán 300 másodpercet van tényleges nyugalom.

Nehéz szavakat találni arra, ami a vásznon történik. Rengetegszer éreztem az, hogy a szinte semmi alapozással rendelkező karakterekért izgulok. Nagyon erősen átjön az űr magánya, a tehetetlenség érzése, az a közeg ahova ember nem illik, és mégis ott vagyunk. Emellett a hangokat sem baszták el. Nincsenek hatalmas robbanás hangok, ami valami eszméletlenül félelmetes tud lenni. Nem akarom elspoilerezni, de van egy kettő olyan impozáns jelenet, hogy arra nincs szó.

Mindezt olyan látvánnyal, hogy leborulok.

Alfonso Cuarón megcsinálta. A Children of Men végtelen hosszú snittjeit új szintre emelte már a Gravity nyitásával, amiben 17 percen át nincs vágás, és ezt rögtön elkapja a nézőt. Engem elkapott. Egy folyamatos nézőpontból kapjuk az első katasztrófát az arcunkba, és onnantól nincs megállás. Később remekül beránt hasonló megoldásokkal.

A hangok hiányát zenével pótolják, hiszen csöndben, vagyis a két főszereplő közötti rádióbeszélgetés alatt, csak a nacho ropogása hallatszana. A feltörekvő Steven Price rendesen odatette magát ezen a részen, tökéletesen működnek a taktusai a film alatt, bár kicsit többször lehetne csend, de ez már nem rajta múlt.

Még ilyet. Többet.

Star Trek Into Darkness

Avagy Star Trek The Dar Kness (ST TDK). J.J. Abrams már megint megcsinálta; egyszerűen ért a szórakoztató sci-fikhez, és nem ért a lens flare kiszűréséhez. Ígérgette, hogy az első részt ért kritikákat megfontolja, gondolom ezt meg is tette, aztán úgy döntött, hogy tojik rá, had jöjjön a lens flare. És ezzel szinte túl is vagyunk az első nézéskor szembeötlő negatívumokon.

Igazából a történetről nem akarnék túl sokat elárulni. A trailerekben igyekeztek rejtegetni, pár netes spoilerhuszár természetesen rápacsált a főbb dolgokra, így 1-2 meglepetés elmaradt, és akkor most jön a de: még így is veszettül szórakoztató filmet kaptunk. Nem hiszem, hogy ez modern idők legjobb sci-fije, vagy hogy az idei hasonló tematikájú filmek közül a többieknek be kéne húzniuk fülük farkuk, viszont simán lepörgeti a több, mint két óráját.

Az már az előzetesekből is leesett, hogy a terrorizmus lesz a főbb téma, csak ugye a jövőben megvitatva, de nagyon tetszett, hogy ehhez hozzájött a “mi felfedezők és tudósok vagyunk, nem katonák” boncolgatása is. Mi az amit megteszünk félelmeink fogságában?

Annyira nem üti az első részt, mint vártam, viszont annak egy nagy hibáját kijavította: sokkal durvább a gonosz itt. Benedict Cumberbatch egyszerűen uralja a jeleneteit. Tényleg illik Kirk ellen. Elhiszed neki, hogy ő bárkit lenyom, ha úgy adódik, legyen az egy ember vagy egy teljes nép. A stratégiája eléggé blockbusteres bonyolultságú, pont ezért örülök, hogy Cumberbatch tudott erőt adni neki. A többiek azt hozták amit az első részben, igazából ha ott megkedvelted őket, akkor itt sem lesz bajod velük. Az egyedüli, akinek fejlődni kellett, az Chris Pine, de benne sem találtam komoly kivetnivalót.

Szóval a jó színészek és erősebb gonosz már adott, mi kellethet még… hát persze, hogy az akció. Eszméletlenül látványos lett a folytatás. Kaptunk bőven űrharcot, meg szárazföldi harcot. Egyszerűen süt belőle az űrkaland végig, még akkor is, ha a tónus sötétebb az első résznél. Amúgy volt két Star Warsot idéző jelenet, az egyik teljesen a Millenium Flacont idézte az átférünkkel, máshol pedig a zene ütött be egyszer. Meglátjuk mi lesz ebből.

Biztos vagyok benne, hogy pár logikai problémát lehetne találni az Into Darknessben, de JJ egyszerűen annyira ért a popcornhoz mostanában, hogy szemet lehet hunyni mind fölött. Sokkal inkább beszippantott a film, mint az Iron Man 3.

The Cabin in the Woods

Nézd meg. Mondom nézd meg. Tényleg, nézd meg. Érted már? Nem? Nézd meg! Hányszor kell még mondanom?

The Cabin in the Woods főszereplői

A Cabin in the Woods az utóbbi évek legjobb horrorfilmje. A marketingeseit viszont nem igazán irigylem, hiszen minden plusz információval az élvezeti értéket csökkentették. Igen, sajnos a trailerek is spoileresek voltak, mivel úgy a legjobb beülni erre a filmre, hogy szinte semmit nem tudsz. Ne is olvass tovább, nézd meg. A kommenteket mindenképp kerüld itt.

Azért leírom a tartalom egy részét. Szóval van ez a viskó, az erdőben. Ezen kívül még 5 fiatalunk van, akik csak szórakozni akarnak egy jót, így kimennek ide a semmi közepére. Teljesen tipikus horror set-up, és itt jön a képbe az író Joss Whedon. Úgy képzeljük el, mintha a Cabin egy öntudatára ébredt horrorfilm lenne. Pontosan, nyilván nem az a csattanó, hogy 5 fiatal elhullik vagy nem hullik, az túl egyszerű lenne.

Bevallom, hogy eszméletlenül tetszett a film. Bár nyílegyenesen haladnak az események, szóval nem olyan “mi a fene van?”, de mégis hatalmas wtf, amikor végül leugrik a lánc és elszabadul az őrület. Tipikusan az a film, amit még a horror stílust nem túlzottan kedvelőknek is ajánlok. Bár vannak benne ijesztések, na meg az R besorolásnak hála a vérrel sem spórolnak, de sosem öncélúan, hanem csak a történetnek megfelelően. Na meg rengeteg humorral megspékelve.

Ennél többet már tényleg nem szabad tudni róla. Hogy is mondjam (sejtelmes női hang) meg akarod nézni.

- A múltba →

Kategória archívum: *********