Star Trek Into Darkness

Avagy Star Trek The Dar Kness (ST TDK). J.J. Abrams már megint megcsinálta; egyszerűen ért a szórakoztató sci-fikhez, és nem ért a lens flare kiszűréséhez. Ígérgette, hogy az első részt ért kritikákat megfontolja, gondolom ezt meg is tette, aztán úgy döntött, hogy tojik rá, had jöjjön a lens flare. És ezzel szinte túl is vagyunk az első nézéskor szembeötlő negatívumokon.

Igazából a történetről nem akarnék túl sokat elárulni. A trailerekben igyekeztek rejtegetni, pár netes spoilerhuszár természetesen rápacsált a főbb dolgokra, így 1-2 meglepetés elmaradt, és akkor most jön a de: még így is veszettül szórakoztató filmet kaptunk. Nem hiszem, hogy ez modern idők legjobb sci-fije, vagy hogy az idei hasonló tematikájú filmek közül a többieknek be kéne húzniuk fülük farkuk, viszont simán lepörgeti a több, mint két óráját.

Az már az előzetesekből is leesett, hogy a terrorizmus lesz a főbb téma, csak ugye a jövőben megvitatva, de nagyon tetszett, hogy ehhez hozzájött a “mi felfedezők és tudósok vagyunk, nem katonák” boncolgatása is. Mi az amit megteszünk félelmeink fogságában?

Annyira nem üti az első részt, mint vártam, viszont annak egy nagy hibáját kijavította: sokkal durvább a gonosz itt. Benedict Cumberbatch egyszerűen uralja a jeleneteit. Tényleg illik Kirk ellen. Elhiszed neki, hogy ő bárkit lenyom, ha úgy adódik, legyen az egy ember vagy egy teljes nép. A stratégiája eléggé blockbusteres bonyolultságú, pont ezért örülök, hogy Cumberbatch tudott erőt adni neki. A többiek azt hozták amit az első részben, igazából ha ott megkedvelted őket, akkor itt sem lesz bajod velük. Az egyedüli, akinek fejlődni kellett, az Chris Pine, de benne sem találtam komoly kivetnivalót.

Szóval a jó színészek és erősebb gonosz már adott, mi kellethet még… hát persze, hogy az akció. Eszméletlenül látványos lett a folytatás. Kaptunk bőven űrharcot, meg szárazföldi harcot. Egyszerűen süt belőle az űrkaland végig, még akkor is, ha a tónus sötétebb az első résznél. Amúgy volt két Star Warsot idéző jelenet, az egyik teljesen a Millenium Flacont idézte az átférünkkel, máshol pedig a zene ütött be egyszer. Meglátjuk mi lesz ebből.

Biztos vagyok benne, hogy pár logikai problémát lehetne találni az Into Darknessben, de JJ egyszerűen annyira ért a popcornhoz mostanában, hogy szemet lehet hunyni mind fölött. Sokkal inkább beszippantott a film, mint az Iron Man 3.

The Cabin in the Woods

Nézd meg. Mondom nézd meg. Tényleg, nézd meg. Érted már? Nem? Nézd meg! Hányszor kell még mondanom?

The Cabin in the Woods főszereplői

A Cabin in the Woods az utóbbi évek legjobb horrorfilmje. A marketingeseit viszont nem igazán irigylem, hiszen minden plusz információval az élvezeti értéket csökkentették. Igen, sajnos a trailerek is spoileresek voltak, mivel úgy a legjobb beülni erre a filmre, hogy szinte semmit nem tudsz. Ne is olvass tovább, nézd meg. A kommenteket mindenképp kerüld itt.

Azért leírom a tartalom egy részét. Szóval van ez a viskó, az erdőben. Ezen kívül még 5 fiatalunk van, akik csak szórakozni akarnak egy jót, így kimennek ide a semmi közepére. Teljesen tipikus horror set-up, és itt jön a képbe az író Joss Whedon. Úgy képzeljük el, mintha a Cabin egy öntudatára ébredt horrorfilm lenne. Pontosan, nyilván nem az a csattanó, hogy 5 fiatal elhullik vagy nem hullik, az túl egyszerű lenne.

Bevallom, hogy eszméletlenül tetszett a film. Bár nyílegyenesen haladnak az események, szóval nem olyan “mi a fene van?”, de mégis hatalmas wtf, amikor végül leugrik a lánc és elszabadul az őrület. Tipikusan az a film, amit még a horror stílust nem túlzottan kedvelőknek is ajánlok. Bár vannak benne ijesztések, na meg az R besorolásnak hála a vérrel sem spórolnak, de sosem öncélúan, hanem csak a történetnek megfelelően. Na meg rengeteg humorral megspékelve.

Ennél többet már tényleg nem szabad tudni róla. Hogy is mondjam (sejtelmes női hang) meg akarod nézni.

Bosszúállók (The Avengers)

Joss Whedon. Megcsinálta. Az Iron Man első része óta nem volt ilyen fasza Marvel-film, sőt, a Thor és az Amerika kapitány is arról mesélt nekünk az utóbbi évben, hogy a Marvel belesüppedt valami rutinba, de szerencsére Whedon most kirángatta őket ebből.

Thor és Amerika kapitány az Avengersben

Konkrétan az Avengers nem hozott igazán újat a stílusba. Ellenség, első csapás és nem folytatom, hátha valaki nem ismeri az ezeréves rutint, viszont valami veszettül szórakoztató volt. A konkrét történetről annyit, hogy Loki le akarja igázni az emberiséget, ezért szövetséget köt egy űrbéli hadsereggel, hogy azok cserébe azért a bizonyos kockáért segítenek neki leigázni az embereket. Akció akciót követ, aminek során kénytelenek összeállni a föld szuperhősei, mert más nem tudja felvenni ezzel a fenyegetéssel a harcot.

Nyilván baromira örültem volna, ha Whedon nagy dobbantásának a látványos filmek közé a Serenity számít majd, hiszen akkor még oda forgathatott volna folytatást, de azért nem lesz probléma az sem, ha a Bosszúállókkal bizonyít a pénztáraknál. Bár kénytelen volt kompromisszumokat hozni, de ezért bőven érezni a forgatókönyvön a keze nyomát, nem csak simán leforgatta valaki más írását.

a film legjobb párosa

Igazából tényleg az van, hogy az Avengers szinte tökéletes blockbuster. Egyrészt baromi látványos. Bár az egyik fő jelenetet kénytelenek voltak ellőni az előzetesekben, de szerencsére két nagyobb harc van és egy.. áh, majd meglátjátok. A másik pedig, hogy eszméletlen beszólások vannak benne. És nem csak Iron Man részéről. Ott érezni legjobban Whedont, amikor valamelyik karakter humorral oldja a nehéz helyzetet. Nyilván Downey karakterétől elvártuk, ha már beugrik az Avengers gerincének, de szerencsére a többiek sem fukarkodnak az egysorosakkal.

Hihetetlen, de tényleg sikerült ennyi hőst egy filmbe rakni úgy, hogy elfértek egymás mellett, nem lett túlzsúfolt az egész. Természetesen Robert Downey jr. a legjobb, de Scarlett is remekel, Edward Norton cseréje is bevált Hulknál, Chris Evans baromi jó Amerika kapitány még mindig… látszik, hogy a forgatókönyv fogta meg a színészeket a külön filmjeikben, hiszen még Tom Hiddleston is jobb volt itt sokkal, mint a Thorban.

Bosszúállók értékelés

Részemről 9/10, jól indította a nyarat (Battleship majd jövő héten, de nem bízok annyira benne). örülök, hogy Whedon rendezőileg is fel tudott nőni a nagyobb szabású akciójelenetekhez, ami tévéből érkezve annyira nem szokott sikerülni az embereknek. A 3D-vel különösebb bajom nem volt, közel sem Titánok harca gagyi. Majd írok egy posztot, hogy miért nem szeretem magát a 3D-t.

ui: nem tudom honnan vette pár kommentelő, hogy két jelenet lesz a végefőcímben, biztos valami gagyi siteról. Vagy a mozigépész kiszúrt mindenkivel? Az biztos, hogy nekem csak a feliratok közepén volt egy jelenet (feloltották a villanyt a béna mozisok…), nem kellett volna megvárni az utolsó karaktert.

A real minimalist hero

A hétvégén haverokkal filmes délutánt tartottunk, és a megtekintett filmek egyike a Drive volt. Nyilván láttam már, de miért ne néztem volna ismét? A tavalyi év egyik legjobbja. Úgy is berántott újra, hogy közben volt egy kis fennakadás. Most még jobban arcon csapott a minimalizmusa. Visszafogott? Fenét. Egyszerűen csak az van benne, ami kell, a felesleg el lett tüntetve a fenébe. Ha egy szín elég elmondani az örömöt, akkor a nővel levő tényleg boldog pillanatokra elég egy sárga szűrő. A “mindennapok” pedig mehet hideg kékbe. Ahogy a hosszú építkezés is kell, hogy a nézőt beleringassa ebbe a világba, így az elkerülhetetlen váltás még erőteljesebben éri. Az akcióból nem kell sok, de ami van az megalapozott és nem a 100 vágás, össze-vissza zoomolás és a kamerarángatás teszi kiemelkedővé, sokkal inkább a velőbe kalapácsolás. Nincs szemérmes elfordulás, miért is lenne, a teljes képnek ugyanolyan részei az erőszakos kirobbanások, mint a koszos kézfogások, nem szabad hiányukkal gyengíteni az összhangon. A beszédre ugye ki sem kell térnem, ott egyértelműen csak olyan mondatok hangoznak el, amik a történethez kellenek. Sőt, van ahol még azok is meg vannak ritkítva, egészen az érthetőség határáig.
Mindez nem lenne elég, ha a Drive nem ilyen old school stílusban készült volna. A régi cool filmeket idézi, azokat amiknek kevés utódja van mostanában. Érdekes, hogy emellé működik a 80-as évekből merítő soundtrack, olyan mixet alkot a képekkel, amik kísértik az embert. Vagy épp arra ösztönzik, hogy repeatben benyomja és kihajtson az éjszakába. A hóval telített, csöndes, -15 fokos tájhoz is illenek a dalok.

Warrior

A Warriorban igazából semmi új nincs, csak ügyesen variálták a receptet. A sportfilmekhez megszokott módon pengeti a húrokat, de mégis az utóbbi évek egyik legjobbja a témában.

Walk away now and you’re gonna start a war.

A Warrior két főszereplője

Kezdjük ott, hogy az alapfelállás nagyon szemét. Két underdog sztorit kapunk egyszerre, mégis kinek szurkoljunk? A film egy MMA bajnokság körül játszódik, amire két testvér is bejut, a főnyeremény pedig 5 millió dollár. Mindkettejüknek jelentős indoka van rá, az egyiket a bank fenyegeti, a másik pedig úgy tűnik, hogy a megváltást keresi. A gyerekkoruk sem volt egyszerű, hiszen az iszákos apjuk miatti válásban 1-1 felállásban maradtak a szülőknél, ami jelentős ellentéteket teremtett közöttük. Természtesen most, 30 fölött is ég bennük a rengeteg sérelem, így nem beszélnek egymással. Gondolom kitalálható, hogy össze kell majd csapniuk.

Ilyen szempontból nagyon nehéz helyzetben volt a Warrior, hiszen a trailer egyedül csak a végső küzdelem kimenetelét nem árulta el. Máshogy nem is lehetett reklámozni, hiszen a két testvér szál adja a film sava borsát, az elkerülhetetlen harc. És basszus, mégis működik a Warrior. Pengeti a húrokat, szól a The National, érdekesen bomlik ki a történet.

Őszintén szólva az egyetlen negatívum nekem az volt, hogy kicsit túl sok a harc. Pedig 16 emberes, egyenes kieséses a verseny, és pont annyit mutattak amennyit muszáj, semmi öncélúság nem volt, mégis túl sokat forgolódtak a rácsok között. De ez is alig vett el az élményből. A vége miatt pedig főleg megbocsátható.

Az egyik Warrior

Szerencsére pár klisét elkerültek, de azért még így is akadt jó pár, viszont a színészek durván kihúzták a rendezőt a szarból. A három főszereplőből mind jó volt. Természetesen Nick Nolte vitte a prímet az iszákos apaként, aki már józan majdnem 3 éve, de még mindig nem tudja hogy tudná újraépíteni a hidakat a fiaival. A viszonylag jobb életet élő testvért Joel Edgerton alakította majdnem hibátlanul. A legnehezebb szerep szerintem Tom Hardy-é volt. A forgatókönyv alapján simán lehetett volna egy sötét, megállíthatatlan ellenfél egyenrangú partner helyett, de Hardy-nak sikerült belecsempészni annyi érzelmet a karakterébe, hogy végül simán szurkolhatunk neki is. Pont ezért nehéz a végső harc.

Warrior értékelés

Nem újítja meg a sportfilmeket, de az egyik legszebb darabja a témának mostanában. 9/10 lett. Gondolkoztam a 8-on, de fuck it, annyira hatott a vége mégis, az összes giccsközeli vagy teljesen giccses momentuma ellenére.

Drive

A Real Human Being and a Real Hero. Ülök bambán a székben és hallgatom a zenét a végefőcím alatt. Mikor ütött moziban film utoljára ennyire? Nagyon rég.

Ryan Gosling a Drive főszerepében

A történet ezer éves, csak az nem látja a száz méterről jövő bajt és fordulatot, aki kevés filmet ismer. Viszont ez baromira nem is baj, hiszen nem a bonyolultság miatt merülsz el a filmben, hanem a minimalizmus ránt be. Az emberi szintre húzott akciók, a skorpió csípései, a tökéletes autós jelenetek, és a mindezt megalapozó dráma. Na meg a zene, főleg ha nem kaparod a falat a 80-as éveket idéző szintipoptól.

A kézzelfogható cselekmény egy sofőr körül zajlik, aki el van magában, amíg nem kezd közelebb kerülni a szomszédban lakó férjes asszonyhoz és annak fiához. Nem limókat vezet, hanem nappal filmekbe autós üldözéseket, éjjel pedig kötélidegekkel ment ki rázós helyzetekből bűnözőket.

Nem hős, de nem is igazi ember látszólag. Ezt kezdi ki az említett nő, meg annak a börtönből szabaduló férje. Ez utóbbi lesz a változások fő előmozdítója, hiszen bajba keveredik, a Driver pedig megpróbál neki segíteni, ahogy tud. Természetesen nem jól sül el. Mondom, nincs olyasmi, amit nem tudsz előre, mégis beszippant addigra a film.

Abban biztos vagyok, hogy a boldog részek pár ember zsebében ki fogják nyitni a bicskát. A baromi erős cold open után ugyanis rengeteg időt “elpazarol” a rendező Nicolas Winding Refn arra, hogy bemutassa a Driver mindennapjait, összeismerkedését a nővel, félmosolyokkal kinyilvánított boldogságát. Ez többnyire csak napfényes jelenetekből és mosolyogásból áll, nem sokat beszélnek. Hiába, ilyen a főszereplő, szótlan, névtelen, a tettek embere. Akiket szeret azokért mindent megtesz. Ezt később látjuk is, és a kellő alapozás miatt sokkal jobban ütnek cselekedetei.

A rendezés és fényképezés mellett, amik gyönyörűvé teszik a város éjszakáit, emberivé az akciót, mindenképp kiemelendő a hangtechnikus. Némelyik lövés vagy csonttörés nekem is fájt, annyira tisztán és erősen nyomták a fülembe. A színészekről is csak jót lehet mondani, nem volt negatívum ezen a részen.

Drive értékelés

Úgy tűnik a filmnek nincs magyar címe. Mit mondasz, van? Nem, nincs. Eddig az év filmje számomra, simán lemosta a nyári felhozatalt. Annyira örülök, hogy sikerült bemutatni világpremierben, köszönjük Fórum Hungary.

A Mission Impossible (egyelőre) trilógia

Az utóbbi héten úgy döntöttem, hogy kéne pár akciófilm a fejemnek, és még idén jön a Mission Impossible 4, úgyhogy elkezdtem újranézni az eddigi filmeket. Bizonyos szempontból sajnos, mert elég durván fogott rajtuk az idő.

Az első rész: ezért tuti jönnek majd a kövek, de hiába De Palma, kicsit unalmas volt a film. Voltak benne feszült jelenetek, és igazság szerint az odavetítés ellenére is jól tartja magát a film végi leszámolás, de ami előtte van az sajnos nem elég feszült. És brutálisan szájba van rágva az áruló(k) személye, tudva a kilétüket meg aztán pláne nincs sok izgalom. Nem olyan, mint mondjuk a Usual Suspects, amit bármennyiszer végig lehet nézni, hiába tudod előre a fordulatokat, a történetmesélés tartja magát. Na meg ott jobbak a színészek is persze.

A legrosszabb az volt, amikor Ethan Hunt kitalálja, hogy zajlott a film elején az a rosszul sikerült akció, és újra megmutatják a halál unalmas kamulista ellopását.

A második rész: Na viszont ez tényleg úristen. Míg a De Palma általi rész azért 6/10 körül tudta tartani magát, ez simán mélyrepült 4/10-re nálam. Sokkal jobbra emlékeztem. Woonak kellett volna egy másik rendező, aki segít az akción kívül. Tudom, hogy valójában pont ő hozhatta be a keleties érzelgős jeleneteket, de sajnos így öregebb fejjel már kicsit fájt néhol a film. Azért néhol brutál jól sikerült az akció, az tartotta 4/10-nél.

A harmadik rész: hát a forgatókönyvet darabokra lehetne szedni (a legnagyobb: miért is Ethannak kell azt az izét lenyúlni..), de basszus, mégis veszettül működik a film. Végig pörög, ott a feszültség. Az tény, hogy ehhez mindenképp kellett a sorozat eddigi legjobb gonosza, akit Philip Seymour Hoffman alakít. Zseniális a pasas. És még Tom Cruise is összekapta magát.

Nem mellesleg ebben a legerősebb a csapat többi részének a szerepe, ezzel kicsit jobban visszanyúl a sorozat gyökereihez, de közben mégis friss marad. Az külön tetszik, hogy a Rabbit Foot lopását nem mutatják, és a gonosz elég fura halált hal.

A kisérletezésről

Lehet, hogy csak az aktuális divatot lovagolták meg mindig, de azért dicséretes, hogy milyen eltérő filmeket mertek csinálni. A Cruise / Wagner production bevállalt olyan váltásokat, ami által a három eddigi film teljesen különböző lett. Nem igazi folytatások, hanem Mission Impossible filmek. Persze a sorozat rajongói kicsit vakarhatták néhol a fejük, főleg az első rész “nyírjunk ki mindenkit és legyen Ethan simán egyszemélyes hadsereg” húzásán, de úgy tűnik idővel meglett az egyensúly.

Hogy mit hoz a negyedik rész, azt majd meglátjuk.

Másnaposok 2 (Hangover Part II)

Na látjátok, ilyen egy jó remake. Igaz, két év sem telt el a Hangover sikere óta, de máris készítettek neki egy feldolgozást. A helyszínt természetesen megváltoztatták, és gagyi módon nem Dougot keresik, tipikus remake húzás, de a Másnaposok 2 még így is üt. Sőt, így üt igazán.

Képek a Hangover 2-ből

A viccet félretéve, remek lett a folytatás. Azért a remake-hülyülésnek olyan szempontból igaza is lehetne, hogy egyszerűen tudták min kell csiszolni, és pont azokon változtattak is, miközben az egész gerincét adó “mi történt?” nyomozást megtartották. Hiába szeretjük a karaktereket, ez a rejtély bizony nagyon kell a Hangover 2-nek.

Konkrétan ugyanaz a fő szál. Ezúttal Stu legénybúcsúján vagyunk és a menyasszony öccsét vesztik el, de teljesen a “rakjuk össze apróságokból merre jártunk éjszaka, hátha úgy meglesz” motívum dominál. Szerencsére Doug keveset szürkéllik a jelenetekben, hiába na, ő nem tagja a farkasfalkának, a három igazi őrültnek. Természetesen miattuk működik ismét a film: Bradley Cooper, Zach Galifianakis és Ed Helms triója továbbra is működik. Szerencsére nem is próbáltak meg közéjük beerőltetni még valakit, a film nagy részében 3-an ropják, na meg egy majom, méghozzá Bangkokban.

A helyszín külön bekezdést érdemel, hiszen pont emiatt tud jobb lenni a Part II az elődjénél. Bangkok egyrészt gyönyörű színekre ad lehetőséget, amit ki is használt a rendező, másrészt a folyamatos izzadás mintha egy plusz réteget adna a filmnek. Mocskosabb, szuszogósabb, már-már valóságosabb érzetű. Ehhez még nyugodtan hozzá lehet venni, hogy a főszereplők Vegasnál sokkal idegenebb közegben és emberek között vannak, ami szintén hoz pár meglepetést.

Képek a Hangover 2-ből

Ami nekem negatívum volt, az a motorcsónakos jelenet utáni giccs, de valahogy le kellett zárni a szálakat. Ezen kívül pedig Stu dala. Tényleg, ha valamit kéne mondani, ami erőltetett volt, az a dal lenne. Olyasmi gondolat lehetett, hogy “az előző részt nagyon feldobta, csináljunk már valamit ide is”. Többnyire azért igyekeztek elkerülni azt, hogy csak az első részre való utalások legyenek tényleg viccesek (a tipikus áhá, azt szerettem anno, poééén). Persze a jó emlékezettel megáldottaknak rengeteg apróság van, ami plusz mosolyt ér, viszont új nézők is nyugodtan leülhetnek, nem maradnak ki annyira sok mindenből.

Másnaposok 2 értékelés

Nekem jobban tetszett, mint az első rész. Ezt 2 éve el sem tudtam volna képzelni, így a pontszámmal maradok 9/10-nél, de egyáltalán nem szégyenteljes folytatásról van itt szó. Hiába a több pénz, a “még több kell” mentalitást csak a helyszínnél lehet tetten érni. Maradt ugyanaz a férfifilm, R besorolású vígjáték, amiben nem a romantikáé a főszerep.

Képek ezúttal is vannak, nem nyelte el őket Bangkok.

True Grit

Hagyományos western a mozikban, ami még jó is? Ilyen is rég volt. A Coen testvérek forgattak egy klasszikust amiben a spagettik cinizmusából nem sok található. A True Grit olyan tisztaszívű, mint az Open Range (Fegyvertársak) volt, miközben még jobb is annál. Ez a két film van igazán egy halmazban, hiába volt fasza a Yuma meg a többi, azok mások.

A karakán és a kislány a True Gritben

Már a John Wayne-es True Grit is kilépett a színész megszokott munkái közül – jött is érte Oscar bácsi –, de itt még annyi tipikus hősiesség sincs. A főszereplő Rooster Cogburn karakánságával együtt tűnik el, nincs helye az új világban, ahol a szingli csajok kemények és a férfiaknak nem menő cigizni.

A szereplőgárda még a megszokottnál is jobb. Jeff Bridges konkrétan felülmúlja a Crazy Heart-beli Oscar díjas alakítását, pedig az sem volt semmi. A showt még így is Matt Damon nyúlja le, talán mert vele lazítanak a komolyságon kicsit, miközben az általa alakított LaBoeuf azért helyt is áll amikor kell. Külön öröm, hogy a gyerekszereplővel betaláltak. Az ő megtalálása lehet a casting legnehezebb része, és Hailee Steinfeld be is bizonyítja, hogy nem érdemtelenül esett rá a választás. A két öreg róka asszisztálásával el is viszi kis vállain a filmet, ami tulajdonképpen róla szól. A talpraesett lány találkozásáról a brutális valósággal, ami nyilván átrendezi a világát.

A nyílegyenes fő szál az átlagos bosszútörténetek vonalát követi: valakit megöltek, valaki ezt személyes okokból nem helyesli. A nehezítés ez utóbbi számára annyi, hogy csak 14 éves és még lány is, ezért a férfiak uralta vadnyugaton nem sokan veszik komolyan. Innen rá a felnövés várhat csak. Sikerül a bosszú? Fontos ez?

A kislány és LeBajusz

A True Grit mindezek mellett még gyönyörű is. Érdemes ide venni azt is, hogy itt nem sok pisztolypárbaj van, ez a másfajta, hihetőbb vadnyugat. Az erőszak gyors és… hát erőszakos. Kirobban és már vége is, kivéve ahol a mesélő-narráló lány kicsit kiszínezi a történetet, mert az ő emlékezetében máshogy él a fő csata.

True Grit értékelés

Nem ízig-vérig Coen film, de nagyon felismerhetőek a párbeszédek többségében, főleg ott, ahol a naivságra épül a brutális humor. Nem a térded csapkodod, de van pár nagyon jó poén a filmben, miközben a valóság által kilőtt golyók elrepülnek az emberek füle mellett. 9/10.

Social network – A közösségi háló

Aki követi a sorozatjunkiet, az tudja, hogy Aaron Sorkint (Sport Nights, West Wing) az egyik legjobb tévés írónak tartom. Filmforgatókönyvek is kötődnek már a nevéhez, jók többnyire, így a Facebook létrejöttét feldolgozó Közösségi hálót miatta bizony vártam. Ha ehhez hozzávesszük a rendezői székben elhelyezkedő David Finchert (The Game, Fight Club), akkor érthető, miért kellett mindenképpen megnézni, a nem tökéletes trailerek és a túl aktuális téma ellenére is.

Pont ezért, mert friss és most vált az emberek életének részévé a Facebook, nem is értékelhető rendesen a film. Bárhova nézel, rengetegen alapból elítélik a művet. Igazából nem is kell messzire menni, itt a filmbuzin is sokan ezt tették a trailereknél. Gondolom egy Bill Gates vagy Steve Jobs központú filmnél is húznák a szájukat.

A Social Network főleg Mark Zuckerbergről szól, aki 26 éves jelenleg és multimilliárdos. Ebből a legfiatalabb. Ennyire érdektelen az a történet ami azt mutatja be miképp jutott ide? Egyáltalán nem arról szól, hogy egymást jelölgetik az emberek online, konkrétan egy friend request van benne. Azt látjuk, ahogy születnek az ötletek, egy ablakba írt képletből a zárt egyetemi rendszeren át 1 millió felhasználóig jutnak. Meg mást is még.

Azon nem csodálkozom, hogy Zuckerberg felszólalt a film ellen, mivel antiszociális, egyáltalán nem szerethető zseninek mutatják be, aki lenézi az embereket, miközben szeretné ha elfogadnák. Végig. A legjobb barátja pereli, pár harvardi sportoló pereli, ő meg rangon alulinak érzi, hogy az előzetes meghallgatáson – vagy mi a neve ennek, amikor már dokumentálva találkoznak a felek és az ügyvédeik polgári peres ügyben – egyáltalán odafigyeljen.

A film szerkezete szinte zseniális, gondolom a sok dumán kívül erről tehet Sorkin. Ezt nem vágással hozták ki így a forgatás után, hiszen… áh, várjunk csak, előbb mondom a lényeget: két polgári peres ügy és egy nagyszabású flashback teszik ki a főbb szálakat. Ezen között a váltás olyan feszes, mint Adriana Lima popója pár éve. Az egyik meghallgatáson feltesznek egy kérdést amit a másikon válaszolnak meg. Nem mondanám, hogy nehéz követni, jól megkülönböztethetőek a helyszínek, viszont Sorkinosan pereg, mint az istennyila. Na jó, erről biztos Fincher is tehet. Remek a film, nem csak azért, mert szinte nincs benne olyan perc, amikor nem beszélnek, hanem mert így nem ereszt, nem ül le.

A szereplők kapcsán csak dicsérni lehet a castingost. Jesse Eisenberg egyáltalán nem szerethető a filmben, szemben például a Zombielanddel. Ahogy már említettem, egy utálandó antiszociálist kell hoznia és megbírkózik a feladattal. A másik, hogy a legjobb barátját alakító Andrew Garfielddal sem volt baj, bízhatunk benne, hogy pókembernek is jó lesz majd. Aki kicsit furcsa volt az Justin Timberlake, mivel a paranoia nem jött át az alakításából, pedig a szöveg szerint Sean “Napster” Parker meg volt győződve róla, hogy őt követik és “arctalan” emberek akarnak neki rosszat, de ő nem húzza le a filmet.

Social network – A közösségi háló értékelés

Ez bizony 9/10-es filmélmény lett. Teljesen megértem, hogy Zuckerberg nem kedveli, az emberek most már így fognak emlékezni a cég születésére, pedig jó pár dolog fel van benne tupírozva, hogy drámaibb legyen.

(A kommentek között van egy törés, ez azért alakult így, mert fél napig ez volt kitéve “kritikaként”. Nem lehetett kihagyni. Az ilyen hülyülés is a filmbuzihoz tartozik.)

Ha/Ver (Kick-Ass), most szerintem

Mivel Joe már hosszabban kiöntötte a lelkét amikor moziba került a film, így inkább rögtön a mocskos lényegre térek: ez a film odabaszott. Azért 1-2 mondatot még idevetek, mert ennyi nem elég, hiszen rendes korhatár besorolásos szuperhős film született ismét, közben még ütötte is az Iron Man 2 élményt.

Kick-ass írás

Tehát az van, hogy akadnak hibák, néhol kicsit rosszak az arányok, de ülsz és röhögsz, vagy csak tátott szájjal bambulsz a kidolgozott akciójelenetekre (az éjjellátós a legzsenibb). Természetesen el van túlozva, mint a Wantedban, egy kislány legyak 6 felnőttet és hasonlók, de egyszerűen üt. Zúz.

Ok you cunts, let’s see what you can do now.

Tetszett, hogy néhol normális logikával gondolja át az egész kis senkiből szuperhős lesz témát, mint amikor képregénygeekek dumálnak. Fel is rúgja az átlag eredettörténeteket, kikacsintva közben a nézőre, legalábbis Kick-Ass születésénél; közben másik oldalról, Big Daddy-nél pedig beveti őket. Jobban beránt az egész, a sok képtelenség közben is elkezdesz kapcsolódni a szereplőkhöz, így bizony a végére akad pár komolyabb érzelmi töltéssel rendelkező jelenet. Meg pár holy shit is.

Az egy-két negatívumot a “tini élete” részek hozták. Rendben, legyen loser, de valahogy kicsit kizökkentik az embert a kínos helyzetek amibe kerül. Ennek ellenére valahogy úgy pontoznám, hogy FUCKING AWESOME, 9/10. Beváltotta amit ígért, feldobta az embert, nem vette komolyan magát túlzottan, remek filmélmény.

A reklámkampány viszont mellément, akármilyen szórakoztató is volt. Páran nem lehetnek kíváncsiak egy optimista és idealista loser tökös hőssé válására így alapból, pedig ennél bonyolultabb a helyzet. Jobban lett összerakva szerencsére.

Ó igen, még a soundtrackért jár egy hatalmas piros pont. Mindig is imádtam a 28 days laterből azt a bizonyos dalt, erre itt egy olyan akciójelenethez tették be, bazz, meg is kellett újra nézni azt a részt. De máshol is jól választottak zenét, majd meglátjátok.

Egek ura (Up In The Air)

Tartottam ettől a filmtől, attól hogy csalódás lesz, tologattam is a megtekintés napját, de végül csak muszáj volt, aztán egyszer csak vége is lett. Majdnem 2 óra? Ne már, nem hiszem el. Nem azért, mert körömrágóan izgalmas, hanem mert olyan megállíthatatlanul gördül, bocsánat, repül előre.

Up In The Air - clooney áldogál

A történet egy olyan férfiról szól (Clooney), aki élete nagy részében utazgat Amerikán belül, és embereket rúg ki mások helyett. Abban a helyzetben vetik be, amikor a főnök nem mer elbocsátani 30 alkalmazottat egy nap, ezért inkább hívja ezt a céget, akik repítik is az állásterminátort villámgyorsan, hogy minél emberibben megtegye helyette. Ezt be is mutatják a filmben, meg azt is, hogy ez a munka mivel jár: repülőgépeken és hotelban élés, az év 300 (a pontos számra nem emlékszem) napjában távol az otthontól, családtól. A főszereplő viszont ennek él, ez az élete, az “otthon” töltött napokat érzi rossznak.

Teljesen visszafogott a film. Olyan, mint a főszereplő, távolságot tart mindentől amíg lehet, többnyire élvezve a megfigyelő pozíciót. Bár van a végén egy kitalálható konfliktus, mégsem úgy van kihegyezve az egész, nem csak oda építkezik, hanem inkább elvisz erre a kellemes utazásra. Vagyis ez emberfüggő, aki érezte már úgy magát, az nem fog feszengeni a minimalizmusra csiszolt részeken, aki viszont retteg az egyedülléttől az szerintem nem fogja szeretni a filmet, bár az is hogy lehet megnyugszik, mert neki mégis mennyivel jobb. Jobb?

A Up In The Air humoráról azt lehet mondani, hogy még a Thank You For Smokingénál – rendező egyik előző filmje – is szemetebb. Ugye ők azok akik kirúgnak embereket mások helyett, ezt már mondtam, és mivel gazdasági válság van, így bizony virágzik az üzlet. Amikor erre utalnak, az érzelmi hullámvasutasan bemutatott elbocsátások között, az nagyon kemény.

Egy repülő, mert csak tiszta kompozíció

Az a helyzet, hogy Jason Reitman pár éve nálam a Thank You For Smokinggal került fel a radarra villámgyorsan, annyira ütött az a film, viszont a második filmje, a Juno után gyengült a jel. Megértem miért csinálta, a siker is kiszúrja a szemem, de nem tetszett, nem éreztem pluszt. Hát az Up In The Airnél ilyen nincs, felnőttebb, tökéletesre csiszolt minimalizmusról van itt szó, amit 3 napja láttam, de bizonyos részei még most is előfordulnak a gondolataimban.

Egek ura értékelés

Az a helyzet, hogy ez lassú film, ezt így a végén még egyszer említem, ne csalódjon senki. Nem indul be, vagy hasonló, viszont megállíthatatlannak bizonyult számomra. 9/10 így elsőre, max újranézéskor lecsökkenhet 8-ra. Vagy nem.

Ami viszont mindenképp érdekes továbbgondolandó, hogy te vállalnád-e ezt a munkát? Én? Csak utazni, többnyire egyedül, az otthontalansággal karöltve.

The Road

Évekkel a nagy katasztrófa után járunk. Nem tudjuk pontosan, mi történt, de ez nem is lényeges. Az állat- és növényvilág csaknem teljesen kipusztult, többé már nincsenek színek, mindent sivár szürkeség borít. A civilizáció megszűnt létezni, az éhséggel és a hideggel folytatott folyamatos, elkeseredett küzdelem lassan kiöl minden emberséget a megmaradtakból. Az apa és a fiú pedig ebben az ellenséges környezetben próbálnak túlélni, miközben dél felé tartanak, ahol talán van még némi remény.

The Road kritika

John Hillcoat már előző filmjével is bizonyította, hogy van tehetsége és érzéke ahhoz, amit csinál. A The Road-ban ugyanazzal a rideg csupaszsággal, mindenféle pátosz nélkül tolmácsolja Cormac McCarthy regényét, mint ahogy az Ajánlattal tette. Ezt a világot pedig máshogy nem is lehetne bemutatni. Itt nincsenek hatalmas készleteket felhalmozó, hektoliternyi benzint elfüstölő rablóbandák, csak elkeseredett, épphogy vegetáló túlélők, akik bármit megtesznek még egy napnyi haladékért a haláltól. És velük szemben sem hősök állnak, akik shotgunnal vadásznak zombikra, kihordják a postát vagy elvisznek Szárazpartra. Csak egyszerű emberek, akik próbálnak valamit megőrizni a régi értékekből, a körülmények ellenére is.

Persze ahogy főszereplőink a cél felé haladnak, világossá válik, hogy valójában nem is az állítólagos jobb hely elérése a lényeg — amelynek létezésében talán nem is hisznek igazán — hanem az út maga. Hogy sosem állnak meg, nem adják fel a harcot, és nem adják fel önmagukat sem. Hogy amikor végre elérik azt a bizonyos célt, legyen is értelme, hogy addigra ne veszítsék el azt a kicsit, ami még megmaradt. Hogy ők maradjanak a jó fiúk.

Egyes vélemények szerint a film üres, és ez bizonyos szempontból igaz is. Valóban üres, de teljesen tudatosan az. Mégis milyen legyen egy halott világ, ahol már nincs remény, ahol már nincs értéke az emberi életnek? Nyilván üres. Persze érthető, ha valaki ezt nem tudja feldolgozni, de számomra pont ez az üresség volt annyira megkapó. A kérdés, hogy vajon mi hajt előre, ha már semmi sincs, amiért érdemes élni?

Mivel a filmben nincs túl sok szereplő, és rájuk sem jellemző, hogy sokat beszélnének, így a hangulat megteremtésén túl a zenére hárult az érzelmek közvetítésének feladata is. Nick Cave és állandó szerzőtársa, Warren Ellis pedig ismét nagyot alkotott. Elsőre talán fel sem tűnhet, hiszen szerzeményük nem olyan hivalkodó, hogy majd évek múlva is trailerekhez használják fel, épp ellenkezőleg. Szinte észrevétlenül simul a filmbe, tökéletes egységet alkotva a képekkel, még jobban fokozva azt a nehezen körülírható, fojtogató érzést, amit a látottak okoznak.

Ugyanez a visszafogottság jellemző a színészek játékára is. Viggo Mortensen nagyon hitelesen alakítja a gyermekét minden áron megvédő apát, Kodi Smit-McPhee pedig egyáltalán nem marad el mögötte. Ez utóbbit a Let the Right One In közelgő remake-je miatt is jó volt egyébként látni, így már azért az esélyt megadhatjuk a filmnek, legalábbis valószínűleg nem a szereplők miatt lesz szar. Nem pozitiv oldalon viszont ki kell emelnem Garret Dillahuntot, aki ugyan nem volt túlságosan rossz a rövidke szerepében, viszont továbbra sem értem, hogy mások mit látnak benne.

The Road értékelés

Lehetne még sok okosságot írni, de a lényeg akkor is az marad, hogy a The Road a legrealistább és egyben az egyik legjobb posztapok film, ami valaha készült, és pont csak egy hajszál választja el attól, hogy a 9/10-es pontszámnál még egyel fentebb menjen. Na majd újranézéskor.

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.

(500) Days of Summer

Bevallom én arra számítottam, hogy jön ez a tipikus indie hangulatú film, elvarázsol másfél órára és minden okés lesz. Ezt mesélte nekem a trailer, mert a képek és zene miatt nem akartam hinni annak a narrátornak, aki szerint ez nem az a tipikus “fiú találkozik lánnyal és szerelem” történet lesz. Pedig hallgatnom kellett volna rá.

500 Days of Summer (jobbra)

Az 500 Days of Summer ott kezdődik, hogy a 290. napot látjuk, amikor is Tom (Joseph Gordon-Levitt) éppen szomorú, mert Summer (Zooey Deschanel) szakított vele. De előtte egy tökéletes Regina Spektoros főcím van, nyugi. Később látjuk az első napokat, aztán az előbb említett 290. utániakat is, hiszen a film ugrál az időben, csak hogy érdekesebbnek tűnjön a történet. Az ugrást mindig jelölik a nap kiírásával, szóval nem az összezavarásért van, hanem így 1-2 apró összefüggés jobban esik a nézés közben. Valójában időrendben elmesélve is k*urva jó lett volna a film. Ó igen, a jelző simán repül.

Nem akarok félrevezetni senkit, itt bizony minden megvan ahhoz, hogy az a szokásos indie hangulatú szerelmetes vígjáték legyen belőle. A soundtrack, az egész fényképezése (kicsit régiesen sárgás), a főszereplő srác már-már hipstersége, meg a többi bevált húzás mind jelen van. A film feléig nem is érzed, hogy több lesz annál amit képzeltél esetleg, amivel semmi gond nem lett volna, hiszen már az is jó hangulatot hagyna maga után, aztán szépen lassan átalakul valami jobbá.

Honnan érkezett az 500 Days of Summer? De ezt így komolyan. Az írói a Pink Panther kettőt írták előtte! A rendezője zenészekről forgatott doksikat, meg videókat, és volt egy kisfilmje. Felszívták magukat, hogy na most akkor megmutatjuk? Hát megmutatták, bár kellett hozzá a majdnem hibátlan színészgárda is.

Furcsa, hogy pont Zooey Deschanel a legrosszabb a filmben. Ez természetesen csak azt jelenti, hogy a többiekhez képest. Igazából bármennyire is fájni fog nekünk nézőknek, az a helyzet, hogy szakítania kell a “furcsa érdeklődésű lány” szereppel. Ha nem is azért mert ráuntunk, részemről ez nem áll fenn, hanem mert valahogy vesztett abból a játékosságából a színésznő, ami miatt ő volt az egyik legjobb a hasonló szerepekre. Egyszerűen érettebb lett Zooey, és ez már meg is látszik rajta. Itt szerencsére még simán határeset, nincs vele különösebb gond. Joseph Gordon-Levitt meg marhajó, sokkal jobban átérezte a filmet, szerepet, mindenképp ő a lelke most az alkotásnak. A haverjai is majdnem tökéletesek, és aki a lánytesóját alakítja, nos több szerepet neki, vagyis Chloe Moretz-nek. Hm, hiszen most lesz a Let me In-ben is, remek.

500 Days of Summer értékelés

Ez így 9/10 csont nélkül. Minden kiszámított lépése és túlzása ellenére olyan jó hangulatba rántott át, hogy nem tudom és akarom bántani. A soundtrack is tipikus a hasonló filmek között, ennek ellenére tökéletesen működik. Nekem most is az szól.

Fel! (Up)

Oké, már csak az a kérdés, hogy mikor csinál végre a Pixar egy teljesen felnőtteknek szóló filmet? Odavagyok a Toy Story-kért, a Szörny Rt.-ért, a Nemoért, de hogy a tavaly Wall-E-val és főleg most az Up-pal tétet emeltek, az már biztos. Legalábbis mindkettő sokkal komolyabb, mint az előző munkáik, amellett, hogy azért rengeteg minden van benne a gyerekeknek is. Alapból úgy szokott lenni, hogy a csöppségeknek szóló humor mellett van egy-két kikacsintás a felnőtteknek, hogy ők se unatkozzanak, de basszus, az Up-nál néha olyan, mintha lenne pár kikacsintás a gyerekeknek, hogy ők se unatkozzanak.

Fel! repülnek a házzal az Up-ban

Nyilván túloztam, de az tagadhatatlan, hogy ez egy baromi megható film. Csomó szomorúság van benne és ezt most komolyan lehet venni. Gyász, öregség, továbblépés, természetesen és úgy megragadva, ahogy egy jobb dráma tenné. Aztán meg van benne rengeteg humor is, hiszen nem csak rossz dolgokból áll az élet. Bár a film a közepétől egy picit túl gyerekes lesz, de hát ha egyszer ők lennének a fő célcsoport, akkor ezt nem igazán róhatjuk Fel.

A történet röviden annyi lenne, hogy van ez az öregúr akinek meghal a felesége, ezért útra kel, hogy megvalósítsa az asszony egyik álmát így utólag. Konkrétan azt, hogy a családi ház egy Dél Amerikai vízesés tetejének közelében helyezkedjen el. Mivel egy házat nem olyan könnyű szállítani, így kénytelen felfújni rengeteg lufit, a kandallóhoz erősíteni, és így odarepíteni az épületet. Elsőre nem tudtam, hogy a repdesésből hogy lesz másfél órás film, de egész jól sikerült megoldaniuk. Természetesen a ház a régi dolgokhoz való ragaszkodás, a sok felhalmozódott érzelmi felesleg jelképe lesz villámgyorsan az utazás során.

Sajnos a hangokról nem sokat mondhatok, a szinkron teljesen se füle se bűze volt. Sajnálom, hogy 3D-ben csak így ment, majd megnézem videón eredetivel is valamikor, az tuti. Bár lesz külön poszt magáról a 3D-ről szerintem, így röviden itt csak annyit, hogy konkrétan semmit nem adott az élményhez. Ok, minden elhelyezkedik a térben, de ez a nagytotáloknál olyan volt, mintha valami makettasztalt néznénk, igazán hatalmas semmi sem tudott lenni, pedig volt aminek kellett volna. Maga az animáció természetesen remek, mi mást várnánk egy Pixar műtől? Nem emberszerű, de érdekes kidolgozású karakterek, beszélő kutyák, satöbbi.

Fel! értékelés

Ha egy szóban kéne összefoglalni, akkor az Up-ról az mondható el, hogy megható. Tényleg, van benne érzelem, méghozzá nem szarul vagy erőltetve, hanem teljes természetességgel. Igazából eredetileg a Wall-E alá akartam pontozni, de nem tudom. Kevesebb a mosolygás, kevesebb az akció, más az élmény természetesen, főleg, hogy itt semmi szerelem nincs a film elejét kivéve, ez tökre üdítő is, de valahogy hasonló intenzitású. Szóval pontosítva 9/10.

És nem tudom innen hova tovább, mert azért a Toy Story 3 valszeg komolytalanabb lesz, aminek szintén meg van a helye. Aztán jön a Newt, amit majd meglátunk, utána meg az egyelőre teljes érdektelenséggel figyelt Cars 2. Lehet az Up volt most egy időre a legnagyobb érzelmes-kreatív jointjuk.

Becstelen Brigantyk (Inglourious Basterds)

Tarantino megcsinálta. Muszáj ezzel kezdeni. Abbahagyta a szórakoztató játékot, mint amilyen a Deathproof vagy a Kill Bill volt, aztán elénk tolta ezt a majdnem mesterművet. Hihetetlen precíz és feszes az egész.

Két becstelen brigaty

A történetet felületesen úgy lehet összefoglalni, hogy egy Hitler elleni merényletről volt itt szó. Meg egy csapat Brigantyról, akik nem túl okosak, ellenben elhivatottak a németek gyilkolászásában, meg hát az a szakmájuk és virágzik az üz-let. Valójában ez még mind semmi. Az biztos, hogy Tarantino nem csak spagettiwesterneket és háborús filmeket nézett sokat a forgatókönyv megírása előtt, hanem a Coen tesók által jobban köztudatba rángatott történet és karakterbeli kavarások is hatottak rá (nekem ilyen érzés volt a majd meglátjátok mi).

Ugorjunk is rögtön a színészekre és arra, hogy mekkora hatalmas bagázst rántott össze QT. Pitt adja el a filmet, ezzel nincs semmi baj, de az alakításával sem. Az Inglourious Basterds legtöbb humorát mindenképp ő szállítja, ha éppen nem valami hatalmas dumával, akkor csak egy olyan arckifejezéssel, hogy vigyorogsz, mert nem tehetsz mást. A következő külön kiemelendő pedig Christoph Waltz, aki hatalmasat alakít a németek oldalán, az SS ezredeseként. Konkrétan a jelenetek amikben szerepel körülbelül a film legjobbjai. Tény, hogy a kihallgatásai köré hatalmas feszültséget sikerült teremteni, de a színész is rengeteget tesz hozzá. A Basterds egy Leone-szerű összecsapással kezdődik, csak épp a szavak dominálnak nem pedig az ‘így is lesz két felesleges’, de ahogy halad előre a nyitójelenet már érzed, hogy itt nem lesz kecmec, éljenenek a szögek meg a kalapács meg a szék, vagyis az ez utóbbiba szegezés.

Valójában a film két legjobbját kiemeltem, de a többiek is kitesznek magukért. Még a Farcry kaliberű szörnyszülöttben szereplő Til Schweiger is, vagy épp Eli Roth, aki nem a színésztehetségéről híres azért. Meg hát Mélanie Laurent sem elhanyagolható, meg.. mindenkit fel lehetne sorolni. Hitler is nagy arc, a Brigaty minden tagja kitűnik valami apró jellegzetességgel. Egyszerűen tökéletes a gárda.

Csak az egyikük becstelen

A Basterds minőségi film, össze van rakva az egész, kiforrott anyag végre. Nem érdekel mennyit kotlott a forgatókönyvön ténylegesen, a lényeg, hogy papírra került, megérkezett a pénz, és le is forgathatta. Üdítő felnőtt szórakozás az egész. Van benne brutalitás, hogyne lenne a háborúban. Van benne pár olyan párbeszéd, hogy le a kalappal. Akad benne humor is bőven. És hát az egész rövidebbnek érződik, mint amennyi, ami mindenképp jó jel.

A pár negatívum egyike meg az, hogy a tipikus popkultúrás dumát megint belerakta Tarantino, csak most nem madonna meg a többiek a fő téma, viszont teljesen háttérbe került az egész, hangyafasznyit ront csak az élményen. A másik, hogy egy hangyányit leült a közepe előtt nem sokkal, elvesztett 10 percre a film, de aztán újra megtaláltuk az ösvényt közösen, amikor a Gestapo tiszt elkezdett iszogatni.

Becstelen Brigantyk értékelés

Részemről ez 9/10-es élmény volt, nem tudom mikor élveztem ennyire Tarantino filmet, vagy úgy amúgy is filmet. Azért látszik, hogy vagdosta utólag rendesen, konkrétan a trailerben is volt olyan jelenet, ami már nem jutott be a kész anyagba végül, és ez egyáltalán nem baj. Nem akciófilm ez, hiába sugalltak valami olyasmit, így nem kell a folyosókon hatalmas gépfegyverrel rohangáló briganty nekünk.

← Vissza a jelenbe - A múltba →

Kategória archívum: *********