TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Warrior

A Warriorban igazából semmi új nincs, csak ügyesen variálták a receptet. A sportfilmekhez megszokott módon pengeti a húrokat, de mégis az utóbbi évek egyik legjobbja a témában.

Walk away now and you’re gonna start a war.

A Warrior két főszereplője

Kezdjük ott, hogy az alapfelállás nagyon szemét. Két underdog sztorit kapunk egyszerre, mégis kinek szurkoljunk? A film egy MMA bajnokság körül játszódik, amire két testvér is bejut, a főnyeremény pedig 5 millió dollár. Mindkettejüknek jelentős indoka van rá, az egyiket a bank fenyegeti, a másik pedig úgy tűnik, hogy a megváltást keresi. A gyerekkoruk sem volt egyszerű, hiszen az iszákos apjuk miatti válásban 1-1 felállásban maradtak a szülőknél, ami jelentős ellentéteket teremtett közöttük. Természtesen most, 30 fölött is ég bennük a rengeteg sérelem, így nem beszélnek egymással. Gondolom kitalálható, hogy össze kell majd csapniuk.

Ilyen szempontból nagyon nehéz helyzetben volt a Warrior, hiszen a trailer egyedül csak a végső küzdelem kimenetelét nem árulta el. Máshogy nem is lehetett reklámozni, hiszen a két testvér szál adja a film sava borsát, az elkerülhetetlen harc. És basszus, mégis működik a Warrior. Pengeti a húrokat, szól a The National, érdekesen bomlik ki a történet.

Őszintén szólva az egyetlen negatívum nekem az volt, hogy kicsit túl sok a harc. Pedig 16 emberes, egyenes kieséses a verseny, és pont annyit mutattak amennyit muszáj, semmi öncélúság nem volt, mégis túl sokat forgolódtak a rácsok között. De ez is alig vett el az élményből. A vége miatt pedig főleg megbocsátható.

Az egyik Warrior

Szerencsére pár klisét elkerültek, de azért még így is akadt jó pár, viszont a színészek durván kihúzták a rendezőt a szarból. A három főszereplőből mind jó volt. Természetesen Nick Nolte vitte a prímet az iszákos apaként, aki már józan majdnem 3 éve, de még mindig nem tudja hogy tudná újraépíteni a hidakat a fiaival. A viszonylag jobb életet élő testvért Joel Edgerton alakította majdnem hibátlanul. A legnehezebb szerep szerintem Tom Hardy-é volt. A forgatókönyv alapján simán lehetett volna egy sötét, megállíthatatlan ellenfél egyenrangú partner helyett, de Hardy-nak sikerült belecsempészni annyi érzelmet a karakterébe, hogy végül simán szurkolhatunk neki is. Pont ezért nehéz a végső harc.

Warrior értékelés

Nem újítja meg a sportfilmeket, de az egyik legszebb darabja a témának mostanában. 9/10 lett. Gondolkoztam a 8-on, de fuck it, annyira hatott a vége mégis, az összes giccsközeli vagy teljesen giccses momentuma ellenére.

Drive

A Real Human Being and a Real Hero. Ülök bambán a székben és hallgatom a zenét a végefőcím alatt. Mikor ütött moziban film utoljára ennyire? Nagyon rég.

Ryan Gosling a Drive főszerepében

A történet ezer éves, csak az nem látja a száz méterről jövő bajt és fordulatot, aki kevés filmet ismer. Viszont ez baromira nem is baj, hiszen nem a bonyolultság miatt merülsz el a filmben, hanem a minimalizmus ránt be. Az emberi szintre húzott akciók, a skorpió csípései, a tökéletes autós jelenetek, és a mindezt megalapozó dráma. Na meg a zene, főleg ha nem kaparod a falat a 80-as éveket idéző szintipoptól.

A kézzelfogható cselekmény egy sofőr körül zajlik, aki el van magában, amíg nem kezd közelebb kerülni a szomszédban lakó férjes asszonyhoz és annak fiához. Nem limókat vezet, hanem nappal filmekbe autós üldözéseket, éjjel pedig kötélidegekkel ment ki rázós helyzetekből bűnözőket.

Nem hős, de nem is igazi ember látszólag. Ezt kezdi ki az említett nő, meg annak a börtönből szabaduló férje. Ez utóbbi lesz a változások fő előmozdítója, hiszen bajba keveredik, a Driver pedig megpróbál neki segíteni, ahogy tud. Természetesen nem jól sül el. Mondom, nincs olyasmi, amit nem tudsz előre, mégis beszippant addigra a film.

Abban biztos vagyok, hogy a boldog részek pár ember zsebében ki fogják nyitni a bicskát. A baromi erős cold open után ugyanis rengeteg időt “elpazarol” a rendező Nicolas Winding Refn arra, hogy bemutassa a Driver mindennapjait, összeismerkedését a nővel, félmosolyokkal kinyilvánított boldogságát. Ez többnyire csak napfényes jelenetekből és mosolyogásból áll, nem sokat beszélnek. Hiába, ilyen a főszereplő, szótlan, névtelen, a tettek embere. Akiket szeret azokért mindent megtesz. Ezt később látjuk is, és a kellő alapozás miatt sokkal jobban ütnek cselekedetei.

A rendezés és fényképezés mellett, amik gyönyörűvé teszik a város éjszakáit, emberivé az akciót, mindenképp kiemelendő a hangtechnikus. Némelyik lövés vagy csonttörés nekem is fájt, annyira tisztán és erősen nyomták a fülembe. A színészekről is csak jót lehet mondani, nem volt negatívum ezen a részen.

Drive értékelés

Úgy tűnik a filmnek nincs magyar címe. Mit mondasz, van? Nem, nincs. Eddig az év filmje számomra, simán lemosta a nyári felhozatalt. Annyira örülök, hogy sikerült bemutatni világpremierben, köszönjük Fórum Hungary.

A Mission Impossible (egyelőre) trilógia

Az utóbbi héten úgy döntöttem, hogy kéne pár akciófilm a fejemnek, és még idén jön a Mission Impossible 4, úgyhogy elkezdtem újranézni az eddigi filmeket. Bizonyos szempontból sajnos, mert elég durván fogott rajtuk az idő.

Az első rész: ezért tuti jönnek majd a kövek, de hiába De Palma, kicsit unalmas volt a film. Voltak benne feszült jelenetek, és igazság szerint az odavetítés ellenére is jól tartja magát a film végi leszámolás, de ami előtte van az sajnos nem elég feszült. És brutálisan szájba van rágva az áruló(k) személye, tudva a kilétüket meg aztán pláne nincs sok izgalom. Nem olyan, mint mondjuk a Usual Suspects, amit bármennyiszer végig lehet nézni, hiába tudod előre a fordulatokat, a történetmesélés tartja magát. Na meg ott jobbak a színészek is persze.

A legrosszabb az volt, amikor Ethan Hunt kitalálja, hogy zajlott a film elején az a rosszul sikerült akció, és újra megmutatják a halál unalmas kamulista ellopását.

A második rész: Na viszont ez tényleg úristen. Míg a De Palma általi rész azért 6/10 körül tudta tartani magát, ez simán mélyrepült 4/10-re nálam. Sokkal jobbra emlékeztem. Woonak kellett volna egy másik rendező, aki segít az akción kívül. Tudom, hogy valójában pont ő hozhatta be a keleties érzelgős jeleneteket, de sajnos így öregebb fejjel már kicsit fájt néhol a film. Azért néhol brutál jól sikerült az akció, az tartotta 4/10-nél.

A harmadik rész: hát a forgatókönyvet darabokra lehetne szedni (a legnagyobb: miért is Ethannak kell azt az izét lenyúlni..), de basszus, mégis veszettül működik a film. Végig pörög, ott a feszültség. Az tény, hogy ehhez mindenképp kellett a sorozat eddigi legjobb gonosza, akit Philip Seymour Hoffman alakít. Zseniális a pasas. És még Tom Cruise is összekapta magát.

Nem mellesleg ebben a legerősebb a csapat többi részének a szerepe, ezzel kicsit jobban visszanyúl a sorozat gyökereihez, de közben mégis friss marad. Az külön tetszik, hogy a Rabbit Foot lopását nem mutatják, és a gonosz elég fura halált hal.

A kisérletezésről

Lehet, hogy csak az aktuális divatot lovagolták meg mindig, de azért dicséretes, hogy milyen eltérő filmeket mertek csinálni. A Cruise / Wagner production bevállalt olyan váltásokat, ami által a három eddigi film teljesen különböző lett. Nem igazi folytatások, hanem Mission Impossible filmek. Persze a sorozat rajongói kicsit vakarhatták néhol a fejük, főleg az első rész “nyírjunk ki mindenkit és legyen Ethan simán egyszemélyes hadsereg” húzásán, de úgy tűnik idővel meglett az egyensúly.

Hogy mit hoz a negyedik rész, azt majd meglátjuk.

Másnaposok 2 (Hangover Part II)

Na látjátok, ilyen egy jó remake. Igaz, két év sem telt el a Hangover sikere óta, de máris készítettek neki egy feldolgozást. A helyszínt természetesen megváltoztatták, és gagyi módon nem Dougot keresik, tipikus remake húzás, de a Másnaposok 2 még így is üt. Sőt, így üt igazán.

Képek a Hangover 2-ből

A viccet félretéve, remek lett a folytatás. Azért a remake-hülyülésnek olyan szempontból igaza is lehetne, hogy egyszerűen tudták min kell csiszolni, és pont azokon változtattak is, miközben az egész gerincét adó “mi történt?” nyomozást megtartották. Hiába szeretjük a karaktereket, ez a rejtély bizony nagyon kell a Hangover 2-nek.

Konkrétan ugyanaz a fő szál. Ezúttal Stu legénybúcsúján vagyunk és a menyasszony öccsét vesztik el, de teljesen a “rakjuk össze apróságokból merre jártunk éjszaka, hátha úgy meglesz” motívum dominál. Szerencsére Doug keveset szürkéllik a jelenetekben, hiába na, ő nem tagja a farkasfalkának, a három igazi őrültnek. Természetesen miattuk működik ismét a film: Bradley Cooper, Zach Galifianakis és Ed Helms triója továbbra is működik. Szerencsére nem is próbáltak meg közéjük beerőltetni még valakit, a film nagy részében 3-an ropják, na meg egy majom, méghozzá Bangkokban.

A helyszín külön bekezdést érdemel, hiszen pont emiatt tud jobb lenni a Part II az elődjénél. Bangkok egyrészt gyönyörű színekre ad lehetőséget, amit ki is használt a rendező, másrészt a folyamatos izzadás mintha egy plusz réteget adna a filmnek. Mocskosabb, szuszogósabb, már-már valóságosabb érzetű. Ehhez még nyugodtan hozzá lehet venni, hogy a főszereplők Vegasnál sokkal idegenebb közegben és emberek között vannak, ami szintén hoz pár meglepetést.

Képek a Hangover 2-ből

Ami nekem negatívum volt, az a motorcsónakos jelenet utáni giccs, de valahogy le kellett zárni a szálakat. Ezen kívül pedig Stu dala. Tényleg, ha valamit kéne mondani, ami erőltetett volt, az a dal lenne. Olyasmi gondolat lehetett, hogy “az előző részt nagyon feldobta, csináljunk már valamit ide is”. Többnyire azért igyekeztek elkerülni azt, hogy csak az első részre való utalások legyenek tényleg viccesek (a tipikus áhá, azt szerettem anno, poééén). Persze a jó emlékezettel megáldottaknak rengeteg apróság van, ami plusz mosolyt ér, viszont új nézők is nyugodtan leülhetnek, nem maradnak ki annyira sok mindenből.

Másnaposok 2 értékelés

Nekem jobban tetszett, mint az első rész. Ezt 2 éve el sem tudtam volna képzelni, így a pontszámmal maradok 9/10-nél, de egyáltalán nem szégyenteljes folytatásról van itt szó. Hiába a több pénz, a “még több kell” mentalitást csak a helyszínnél lehet tetten érni. Maradt ugyanaz a férfifilm, R besorolású vígjáték, amiben nem a romantikáé a főszerep.

Képek ezúttal is vannak, nem nyelte el őket Bangkok.

True Grit

Hagyományos western a mozikban, ami még jó is? Ilyen is rég volt. A Coen testvérek forgattak egy klasszikust amiben a spagettik cinizmusából nem sok található. A True Grit olyan tisztaszívű, mint az Open Range (Fegyvertársak) volt, miközben még jobb is annál. Ez a két film van igazán egy halmazban, hiába volt fasza a Yuma meg a többi, azok mások.

A karakán és a kislány a True Gritben

Már a John Wayne-es True Grit is kilépett a színész megszokott munkái közül – jött is érte Oscar bácsi –, de itt még annyi tipikus hősiesség sincs. A főszereplő Rooster Cogburn karakánságával együtt tűnik el, nincs helye az új világban, ahol a szingli csajok kemények és a férfiaknak nem menő cigizni.

A szereplőgárda még a megszokottnál is jobb. Jeff Bridges konkrétan felülmúlja a Crazy Heart-beli Oscar díjas alakítását, pedig az sem volt semmi. A showt még így is Matt Damon nyúlja le, talán mert vele lazítanak a komolyságon kicsit, miközben az általa alakított LaBoeuf azért helyt is áll amikor kell. Külön öröm, hogy a gyerekszereplővel betaláltak. Az ő megtalálása lehet a casting legnehezebb része, és Hailee Steinfeld be is bizonyítja, hogy nem érdemtelenül esett rá a választás. A két öreg róka asszisztálásával el is viszi kis vállain a filmet, ami tulajdonképpen róla szól. A talpraesett lány találkozásáról a brutális valósággal, ami nyilván átrendezi a világát.

A nyílegyenes fő szál az átlagos bosszútörténetek vonalát követi: valakit megöltek, valaki ezt személyes okokból nem helyesli. A nehezítés ez utóbbi számára annyi, hogy csak 14 éves és még lány is, ezért a férfiak uralta vadnyugaton nem sokan veszik komolyan. Innen rá a felnövés várhat csak. Sikerül a bosszú? Fontos ez?

A kislány és LeBajusz

A True Grit mindezek mellett még gyönyörű is. Érdemes ide venni azt is, hogy itt nem sok pisztolypárbaj van, ez a másfajta, hihetőbb vadnyugat. Az erőszak gyors és… hát erőszakos. Kirobban és már vége is, kivéve ahol a mesélő-narráló lány kicsit kiszínezi a történetet, mert az ő emlékezetében máshogy él a fő csata.

True Grit értékelés

Nem ízig-vérig Coen film, de nagyon felismerhetőek a párbeszédek többségében, főleg ott, ahol a naivságra épül a brutális humor. Nem a térded csapkodod, de van pár nagyon jó poén a filmben, miközben a valóság által kilőtt golyók elrepülnek az emberek füle mellett. 9/10.

Social network – A közösségi háló

Aki követi a sorozatjunkiet, az tudja, hogy Aaron Sorkint (Sport Nights, West Wing) az egyik legjobb tévés írónak tartom. Filmforgatókönyvek is kötődnek már a nevéhez, jók többnyire, így a Facebook létrejöttét feldolgozó Közösségi hálót miatta bizony vártam. Ha ehhez hozzávesszük a rendezői székben elhelyezkedő David Finchert (The Game, Fight Club), akkor érthető, miért kellett mindenképpen megnézni, a nem tökéletes trailerek és a túl aktuális téma ellenére is.

Pont ezért, mert friss és most vált az emberek életének részévé a Facebook, nem is értékelhető rendesen a film. Bárhova nézel, rengetegen alapból elítélik a művet. Igazából nem is kell messzire menni, itt a filmbuzin is sokan ezt tették a trailereknél. Gondolom egy Bill Gates vagy Steve Jobs központú filmnél is húznák a szájukat.

A Social Network főleg Mark Zuckerbergről szól, aki 26 éves jelenleg és multimilliárdos. Ebből a legfiatalabb. Ennyire érdektelen az a történet ami azt mutatja be miképp jutott ide? Egyáltalán nem arról szól, hogy egymást jelölgetik az emberek online, konkrétan egy friend request van benne. Azt látjuk, ahogy születnek az ötletek, egy ablakba írt képletből a zárt egyetemi rendszeren át 1 millió felhasználóig jutnak. Meg mást is még.

Azon nem csodálkozom, hogy Zuckerberg felszólalt a film ellen, mivel antiszociális, egyáltalán nem szerethető zseninek mutatják be, aki lenézi az embereket, miközben szeretné ha elfogadnák. Végig. A legjobb barátja pereli, pár harvardi sportoló pereli, ő meg rangon alulinak érzi, hogy az előzetes meghallgatáson – vagy mi a neve ennek, amikor már dokumentálva találkoznak a felek és az ügyvédeik polgári peres ügyben – egyáltalán odafigyeljen.

A film szerkezete szinte zseniális, gondolom a sok dumán kívül erről tehet Sorkin. Ezt nem vágással hozták ki így a forgatás után, hiszen… áh, várjunk csak, előbb mondom a lényeget: két polgári peres ügy és egy nagyszabású flashback teszik ki a főbb szálakat. Ezen között a váltás olyan feszes, mint Adriana Lima popója pár éve. Az egyik meghallgatáson feltesznek egy kérdést amit a másikon válaszolnak meg. Nem mondanám, hogy nehéz követni, jól megkülönböztethetőek a helyszínek, viszont Sorkinosan pereg, mint az istennyila. Na jó, erről biztos Fincher is tehet. Remek a film, nem csak azért, mert szinte nincs benne olyan perc, amikor nem beszélnek, hanem mert így nem ereszt, nem ül le.

A szereplők kapcsán csak dicsérni lehet a castingost. Jesse Eisenberg egyáltalán nem szerethető a filmben, szemben például a Zombielanddel. Ahogy már említettem, egy utálandó antiszociálist kell hoznia és megbírkózik a feladattal. A másik, hogy a legjobb barátját alakító Andrew Garfielddal sem volt baj, bízhatunk benne, hogy pókembernek is jó lesz majd. Aki kicsit furcsa volt az Justin Timberlake, mivel a paranoia nem jött át az alakításából, pedig a szöveg szerint Sean “Napster” Parker meg volt győződve róla, hogy őt követik és “arctalan” emberek akarnak neki rosszat, de ő nem húzza le a filmet.

Social network – A közösségi háló értékelés

Ez bizony 9/10-es filmélmény lett. Teljesen megértem, hogy Zuckerberg nem kedveli, az emberek most már így fognak emlékezni a cég születésére, pedig jó pár dolog fel van benne tupírozva, hogy drámaibb legyen.

(A kommentek között van egy törés, ez azért alakult így, mert fél napig ez volt kitéve “kritikaként”. Nem lehetett kihagyni. Az ilyen hülyülés is a filmbuzihoz tartozik.)

Ha/Ver (Kick-Ass), most szerintem

Mivel Joe már hosszabban kiöntötte a lelkét amikor moziba került a film, így inkább rögtön a mocskos lényegre térek: ez a film odabaszott. Azért 1-2 mondatot még idevetek, mert ennyi nem elég, hiszen rendes korhatár besorolásos szuperhős film született ismét, közben még ütötte is az Iron Man 2 élményt.

Kick-ass írás

Tehát az van, hogy akadnak hibák, néhol kicsit rosszak az arányok, de ülsz és röhögsz, vagy csak tátott szájjal bambulsz a kidolgozott akciójelenetekre (az éjjellátós a legzsenibb). Természetesen el van túlozva, mint a Wantedban, egy kislány legyak 6 felnőttet és hasonlók, de egyszerűen üt. Zúz.

Ok you cunts, let’s see what you can do now.

Tetszett, hogy néhol normális logikával gondolja át az egész kis senkiből szuperhős lesz témát, mint amikor képregénygeekek dumálnak. Fel is rúgja az átlag eredettörténeteket, kikacsintva közben a nézőre, legalábbis Kick-Ass születésénél; közben másik oldalról, Big Daddy-nél pedig beveti őket. Jobban beránt az egész, a sok képtelenség közben is elkezdesz kapcsolódni a szereplőkhöz, így bizony a végére akad pár komolyabb érzelmi töltéssel rendelkező jelenet. Meg pár holy shit is.

Az egy-két negatívumot a “tini élete” részek hozták. Rendben, legyen loser, de valahogy kicsit kizökkentik az embert a kínos helyzetek amibe kerül. Ennek ellenére valahogy úgy pontoznám, hogy FUCKING AWESOME, 9/10. Beváltotta amit ígért, feldobta az embert, nem vette komolyan magát túlzottan, remek filmélmény.

A reklámkampány viszont mellément, akármilyen szórakoztató is volt. Páran nem lehetnek kíváncsiak egy optimista és idealista loser tökös hőssé válására így alapból, pedig ennél bonyolultabb a helyzet. Jobban lett összerakva szerencsére.

Ó igen, még a soundtrackért jár egy hatalmas piros pont. Mindig is imádtam a 28 days laterből azt a bizonyos dalt, erre itt egy olyan akciójelenethez tették be, bazz, meg is kellett újra nézni azt a részt. De máshol is jól választottak zenét, majd meglátjátok.

Egek ura (Up In The Air)

Tartottam ettől a filmtől, attól hogy csalódás lesz, tologattam is a megtekintés napját, de végül csak muszáj volt, aztán egyszer csak vége is lett. Majdnem 2 óra? Ne már, nem hiszem el. Nem azért, mert körömrágóan izgalmas, hanem mert olyan megállíthatatlanul gördül, bocsánat, repül előre.

Up In The Air - clooney áldogál

A történet egy olyan férfiról szól (Clooney), aki élete nagy részében utazgat Amerikán belül, és embereket rúg ki mások helyett. Abban a helyzetben vetik be, amikor a főnök nem mer elbocsátani 30 alkalmazottat egy nap, ezért inkább hívja ezt a céget, akik repítik is az állásterminátort villámgyorsan, hogy minél emberibben megtegye helyette. Ezt be is mutatják a filmben, meg azt is, hogy ez a munka mivel jár: repülőgépeken és hotelban élés, az év 300 (a pontos számra nem emlékszem) napjában távol az otthontól, családtól. A főszereplő viszont ennek él, ez az élete, az “otthon” töltött napokat érzi rossznak.

Teljesen visszafogott a film. Olyan, mint a főszereplő, távolságot tart mindentől amíg lehet, többnyire élvezve a megfigyelő pozíciót. Bár van a végén egy kitalálható konfliktus, mégsem úgy van kihegyezve az egész, nem csak oda építkezik, hanem inkább elvisz erre a kellemes utazásra. Vagyis ez emberfüggő, aki érezte már úgy magát, az nem fog feszengeni a minimalizmusra csiszolt részeken, aki viszont retteg az egyedülléttől az szerintem nem fogja szeretni a filmet, bár az is hogy lehet megnyugszik, mert neki mégis mennyivel jobb. Jobb?

A Up In The Air humoráról azt lehet mondani, hogy még a Thank You For Smokingénál – rendező egyik előző filmje – is szemetebb. Ugye ők azok akik kirúgnak embereket mások helyett, ezt már mondtam, és mivel gazdasági válság van, így bizony virágzik az üzlet. Amikor erre utalnak, az érzelmi hullámvasutasan bemutatott elbocsátások között, az nagyon kemény.

Egy repülő, mert csak tiszta kompozíció

Az a helyzet, hogy Jason Reitman pár éve nálam a Thank You For Smokinggal került fel a radarra villámgyorsan, annyira ütött az a film, viszont a második filmje, a Juno után gyengült a jel. Megértem miért csinálta, a siker is kiszúrja a szemem, de nem tetszett, nem éreztem pluszt. Hát az Up In The Airnél ilyen nincs, felnőttebb, tökéletesre csiszolt minimalizmusról van itt szó, amit 3 napja láttam, de bizonyos részei még most is előfordulnak a gondolataimban.

Egek ura értékelés

Az a helyzet, hogy ez lassú film, ezt így a végén még egyszer említem, ne csalódjon senki. Nem indul be, vagy hasonló, viszont megállíthatatlannak bizonyult számomra. 9/10 így elsőre, max újranézéskor lecsökkenhet 8-ra. Vagy nem.

Ami viszont mindenképp érdekes továbbgondolandó, hogy te vállalnád-e ezt a munkát? Én? Csak utazni, többnyire egyedül, az otthontalansággal karöltve.

The Road

Évekkel a nagy katasztrófa után járunk. Nem tudjuk pontosan, mi történt, de ez nem is lényeges. Az állat- és növényvilág csaknem teljesen kipusztult, többé már nincsenek színek, mindent sivár szürkeség borít. A civilizáció megszűnt létezni, az éhséggel és a hideggel folytatott folyamatos, elkeseredett küzdelem lassan kiöl minden emberséget a megmaradtakból. Az apa és a fiú pedig ebben az ellenséges környezetben próbálnak túlélni, miközben dél felé tartanak, ahol talán van még némi remény.

The Road kritika

John Hillcoat már előző filmjével is bizonyította, hogy van tehetsége és érzéke ahhoz, amit csinál. A The Road-ban ugyanazzal a rideg csupaszsággal, mindenféle pátosz nélkül tolmácsolja Cormac McCarthy regényét, mint ahogy az Ajánlattal tette. Ezt a világot pedig máshogy nem is lehetne bemutatni. Itt nincsenek hatalmas készleteket felhalmozó, hektoliternyi benzint elfüstölő rablóbandák, csak elkeseredett, épphogy vegetáló túlélők, akik bármit megtesznek még egy napnyi haladékért a haláltól. És velük szemben sem hősök állnak, akik shotgunnal vadásznak zombikra, kihordják a postát vagy elvisznek Szárazpartra. Csak egyszerű emberek, akik próbálnak valamit megőrizni a régi értékekből, a körülmények ellenére is.

Persze ahogy főszereplőink a cél felé haladnak, világossá válik, hogy valójában nem is az állítólagos jobb hely elérése a lényeg — amelynek létezésében talán nem is hisznek igazán — hanem az út maga. Hogy sosem állnak meg, nem adják fel a harcot, és nem adják fel önmagukat sem. Hogy amikor végre elérik azt a bizonyos célt, legyen is értelme, hogy addigra ne veszítsék el azt a kicsit, ami még megmaradt. Hogy ők maradjanak a jó fiúk.

Egyes vélemények szerint a film üres, és ez bizonyos szempontból igaz is. Valóban üres, de teljesen tudatosan az. Mégis milyen legyen egy halott világ, ahol már nincs remény, ahol már nincs értéke az emberi életnek? Nyilván üres. Persze érthető, ha valaki ezt nem tudja feldolgozni, de számomra pont ez az üresség volt annyira megkapó. A kérdés, hogy vajon mi hajt előre, ha már semmi sincs, amiért érdemes élni?

Mivel a filmben nincs túl sok szereplő, és rájuk sem jellemző, hogy sokat beszélnének, így a hangulat megteremtésén túl a zenére hárult az érzelmek közvetítésének feladata is. Nick Cave és állandó szerzőtársa, Warren Ellis pedig ismét nagyot alkotott. Elsőre talán fel sem tűnhet, hiszen szerzeményük nem olyan hivalkodó, hogy majd évek múlva is trailerekhez használják fel, épp ellenkezőleg. Szinte észrevétlenül simul a filmbe, tökéletes egységet alkotva a képekkel, még jobban fokozva azt a nehezen körülírható, fojtogató érzést, amit a látottak okoznak.

Ugyanez a visszafogottság jellemző a színészek játékára is. Viggo Mortensen nagyon hitelesen alakítja a gyermekét minden áron megvédő apát, Kodi Smit-McPhee pedig egyáltalán nem marad el mögötte. Ez utóbbit a Let the Right One In közelgő remake-je miatt is jó volt egyébként látni, így már azért az esélyt megadhatjuk a filmnek, legalábbis valószínűleg nem a szereplők miatt lesz szar. Nem pozitiv oldalon viszont ki kell emelnem Garret Dillahuntot, aki ugyan nem volt túlságosan rossz a rövidke szerepében, viszont továbbra sem értem, hogy mások mit látnak benne.

The Road értékelés

Lehetne még sok okosságot írni, de a lényeg akkor is az marad, hogy a The Road a legrealistább és egyben az egyik legjobb posztapok film, ami valaha készült, és pont csak egy hajszál választja el attól, hogy a 9/10-es pontszámnál még egyel fentebb menjen. Na majd újranézéskor.

— A kritikát Joe-ker írta, a Not Just Popcorn teljhatalmú ura.

(500) Days of Summer

Bevallom én arra számítottam, hogy jön ez a tipikus indie hangulatú film, elvarázsol másfél órára és minden okés lesz. Ezt mesélte nekem a trailer, mert a képek és zene miatt nem akartam hinni annak a narrátornak, aki szerint ez nem az a tipikus “fiú találkozik lánnyal és szerelem” történet lesz. Pedig hallgatnom kellett volna rá.

500 Days of Summer (jobbra)

Az 500 Days of Summer ott kezdődik, hogy a 290. napot látjuk, amikor is Tom (Joseph Gordon-Levitt) éppen szomorú, mert Summer (Zooey Deschanel) szakított vele. De előtte egy tökéletes Regina Spektoros főcím van, nyugi. Később látjuk az első napokat, aztán az előbb említett 290. utániakat is, hiszen a film ugrál az időben, csak hogy érdekesebbnek tűnjön a történet. Az ugrást mindig jelölik a nap kiírásával, szóval nem az összezavarásért van, hanem így 1-2 apró összefüggés jobban esik a nézés közben. Valójában időrendben elmesélve is k*urva jó lett volna a film. Ó igen, a jelző simán repül.

Nem akarok félrevezetni senkit, itt bizony minden megvan ahhoz, hogy az a szokásos indie hangulatú szerelmetes vígjáték legyen belőle. A soundtrack, az egész fényképezése (kicsit régiesen sárgás), a főszereplő srác már-már hipstersége, meg a többi bevált húzás mind jelen van. A film feléig nem is érzed, hogy több lesz annál amit képzeltél esetleg, amivel semmi gond nem lett volna, hiszen már az is jó hangulatot hagyna maga után, aztán szépen lassan átalakul valami jobbá.

Honnan érkezett az 500 Days of Summer? De ezt így komolyan. Az írói a Pink Panther kettőt írták előtte! A rendezője zenészekről forgatott doksikat, meg videókat, és volt egy kisfilmje. Felszívták magukat, hogy na most akkor megmutatjuk? Hát megmutatták, bár kellett hozzá a majdnem hibátlan színészgárda is.

Furcsa, hogy pont Zooey Deschanel a legrosszabb a filmben. Ez természetesen csak azt jelenti, hogy a többiekhez képest. Igazából bármennyire is fájni fog nekünk nézőknek, az a helyzet, hogy szakítania kell a “furcsa érdeklődésű lány” szereppel. Ha nem is azért mert ráuntunk, részemről ez nem áll fenn, hanem mert valahogy vesztett abból a játékosságából a színésznő, ami miatt ő volt az egyik legjobb a hasonló szerepekre. Egyszerűen érettebb lett Zooey, és ez már meg is látszik rajta. Itt szerencsére még simán határeset, nincs vele különösebb gond. Joseph Gordon-Levitt meg marhajó, sokkal jobban átérezte a filmet, szerepet, mindenképp ő a lelke most az alkotásnak. A haverjai is majdnem tökéletesek, és aki a lánytesóját alakítja, nos több szerepet neki, vagyis Chloe Moretz-nek. Hm, hiszen most lesz a Let me In-ben is, remek.

500 Days of Summer értékelés

Ez így 9/10 csont nélkül. Minden kiszámított lépése és túlzása ellenére olyan jó hangulatba rántott át, hogy nem tudom és akarom bántani. A soundtrack is tipikus a hasonló filmek között, ennek ellenére tökéletesen működik. Nekem most is az szól.

Fel! (Up)

Oké, már csak az a kérdés, hogy mikor csinál végre a Pixar egy teljesen felnőtteknek szóló filmet? Odavagyok a Toy Story-kért, a Szörny Rt.-ért, a Nemoért, de hogy a tavaly Wall-E-val és főleg most az Up-pal tétet emeltek, az már biztos. Legalábbis mindkettő sokkal komolyabb, mint az előző munkáik, amellett, hogy azért rengeteg minden van benne a gyerekeknek is. Alapból úgy szokott lenni, hogy a csöppségeknek szóló humor mellett van egy-két kikacsintás a felnőtteknek, hogy ők se unatkozzanak, de basszus, az Up-nál néha olyan, mintha lenne pár kikacsintás a gyerekeknek, hogy ők se unatkozzanak.

Fel! repülnek a házzal az Up-ban

Nyilván túloztam, de az tagadhatatlan, hogy ez egy baromi megható film. Csomó szomorúság van benne és ezt most komolyan lehet venni. Gyász, öregség, továbblépés, természetesen és úgy megragadva, ahogy egy jobb dráma tenné. Aztán meg van benne rengeteg humor is, hiszen nem csak rossz dolgokból áll az élet. Bár a film a közepétől egy picit túl gyerekes lesz, de hát ha egyszer ők lennének a fő célcsoport, akkor ezt nem igazán róhatjuk Fel.

A történet röviden annyi lenne, hogy van ez az öregúr akinek meghal a felesége, ezért útra kel, hogy megvalósítsa az asszony egyik álmát így utólag. Konkrétan azt, hogy a családi ház egy Dél Amerikai vízesés tetejének közelében helyezkedjen el. Mivel egy házat nem olyan könnyű szállítani, így kénytelen felfújni rengeteg lufit, a kandallóhoz erősíteni, és így odarepíteni az épületet. Elsőre nem tudtam, hogy a repdesésből hogy lesz másfél órás film, de egész jól sikerült megoldaniuk. Természetesen a ház a régi dolgokhoz való ragaszkodás, a sok felhalmozódott érzelmi felesleg jelképe lesz villámgyorsan az utazás során.

Sajnos a hangokról nem sokat mondhatok, a szinkron teljesen se füle se bűze volt. Sajnálom, hogy 3D-ben csak így ment, majd megnézem videón eredetivel is valamikor, az tuti. Bár lesz külön poszt magáról a 3D-ről szerintem, így röviden itt csak annyit, hogy konkrétan semmit nem adott az élményhez. Ok, minden elhelyezkedik a térben, de ez a nagytotáloknál olyan volt, mintha valami makettasztalt néznénk, igazán hatalmas semmi sem tudott lenni, pedig volt aminek kellett volna. Maga az animáció természetesen remek, mi mást várnánk egy Pixar műtől? Nem emberszerű, de érdekes kidolgozású karakterek, beszélő kutyák, satöbbi.

Fel! értékelés

Ha egy szóban kéne összefoglalni, akkor az Up-ról az mondható el, hogy megható. Tényleg, van benne érzelem, méghozzá nem szarul vagy erőltetve, hanem teljes természetességgel. Igazából eredetileg a Wall-E alá akartam pontozni, de nem tudom. Kevesebb a mosolygás, kevesebb az akció, más az élmény természetesen, főleg, hogy itt semmi szerelem nincs a film elejét kivéve, ez tökre üdítő is, de valahogy hasonló intenzitású. Szóval pontosítva 9/10.

És nem tudom innen hova tovább, mert azért a Toy Story 3 valszeg komolytalanabb lesz, aminek szintén meg van a helye. Aztán jön a Newt, amit majd meglátunk, utána meg az egyelőre teljes érdektelenséggel figyelt Cars 2. Lehet az Up volt most egy időre a legnagyobb érzelmes-kreatív jointjuk.

Becstelen Brigantyk (Inglourious Basterds)

Tarantino megcsinálta. Muszáj ezzel kezdeni. Abbahagyta a szórakoztató játékot, mint amilyen a Deathproof vagy a Kill Bill volt, aztán elénk tolta ezt a majdnem mesterművet. Hihetetlen precíz és feszes az egész.

Két becstelen brigaty

A történetet felületesen úgy lehet összefoglalni, hogy egy Hitler elleni merényletről volt itt szó. Meg egy csapat Brigantyról, akik nem túl okosak, ellenben elhivatottak a németek gyilkolászásában, meg hát az a szakmájuk és virágzik az üz-let. Valójában ez még mind semmi. Az biztos, hogy Tarantino nem csak spagettiwesterneket és háborús filmeket nézett sokat a forgatókönyv megírása előtt, hanem a Coen tesók által jobban köztudatba rángatott történet és karakterbeli kavarások is hatottak rá (nekem ilyen érzés volt a majd meglátjátok mi).

Ugorjunk is rögtön a színészekre és arra, hogy mekkora hatalmas bagázst rántott össze QT. Pitt adja el a filmet, ezzel nincs semmi baj, de az alakításával sem. Az Inglourious Basterds legtöbb humorát mindenképp ő szállítja, ha éppen nem valami hatalmas dumával, akkor csak egy olyan arckifejezéssel, hogy vigyorogsz, mert nem tehetsz mást. A következő külön kiemelendő pedig Christoph Waltz, aki hatalmasat alakít a németek oldalán, az SS ezredeseként. Konkrétan a jelenetek amikben szerepel körülbelül a film legjobbjai. Tény, hogy a kihallgatásai köré hatalmas feszültséget sikerült teremteni, de a színész is rengeteget tesz hozzá. A Basterds egy Leone-szerű összecsapással kezdődik, csak épp a szavak dominálnak nem pedig az ‘így is lesz két felesleges’, de ahogy halad előre a nyitójelenet már érzed, hogy itt nem lesz kecmec, éljenenek a szögek meg a kalapács meg a szék, vagyis az ez utóbbiba szegezés.

Valójában a film két legjobbját kiemeltem, de a többiek is kitesznek magukért. Még a Farcry kaliberű szörnyszülöttben szereplő Til Schweiger is, vagy épp Eli Roth, aki nem a színésztehetségéről híres azért. Meg hát Mélanie Laurent sem elhanyagolható, meg.. mindenkit fel lehetne sorolni. Hitler is nagy arc, a Brigaty minden tagja kitűnik valami apró jellegzetességgel. Egyszerűen tökéletes a gárda.

Csak az egyikük becstelen

A Basterds minőségi film, össze van rakva az egész, kiforrott anyag végre. Nem érdekel mennyit kotlott a forgatókönyvön ténylegesen, a lényeg, hogy papírra került, megérkezett a pénz, és le is forgathatta. Üdítő felnőtt szórakozás az egész. Van benne brutalitás, hogyne lenne a háborúban. Van benne pár olyan párbeszéd, hogy le a kalappal. Akad benne humor is bőven. És hát az egész rövidebbnek érződik, mint amennyi, ami mindenképp jó jel.

A pár negatívum egyike meg az, hogy a tipikus popkultúrás dumát megint belerakta Tarantino, csak most nem madonna meg a többiek a fő téma, viszont teljesen háttérbe került az egész, hangyafasznyit ront csak az élményen. A másik, hogy egy hangyányit leült a közepe előtt nem sokkal, elvesztett 10 percre a film, de aztán újra megtaláltuk az ösvényt közösen, amikor a Gestapo tiszt elkezdett iszogatni.

Becstelen Brigantyk értékelés

Részemről ez 9/10-es élmény volt, nem tudom mikor élveztem ennyire Tarantino filmet, vagy úgy amúgy is filmet. Azért látszik, hogy vagdosta utólag rendesen, konkrétan a trailerben is volt olyan jelenet, ami már nem jutott be a kész anyagba végül, és ez egyáltalán nem baj. Nem akciófilm ez, hiába sugalltak valami olyasmit, így nem kell a folyosókon hatalmas gépfegyverrel rohangáló briganty nekünk.

Rockhajó (The Boat That Rocked)

Pár napja megnéztem végre a Rockhajót, amin a nem premierhét ellenére és elég sokan voltak, és azt kell mondanom, hogy bezárult a kör, a június az év vígjáték hónapja eddig. Bár más fajta humort képviseltek ezek a kalózrádiósok, mint a Hangover, de a maga nemében mindkettő kiemelkedő szórakoztatás, fantasztikus kikapcsolódás.

The Boat That Rocked - néz az udvarias csávó

A történet az angliai kalózrádiózás aranykoráról szól, amikor is a popzene már létezett, de a BBC még nem játszotta éjjel–nappal, hiába volt az embereknek rá igénye. Hát ezen segítettek a kalózrádiók, mármint a kielégítésen. A filmben bemutatott csapat például egy hajóról sugározta az adást, nagyon lazán, meg polgárpukkasztón, meg hát szórakoztatóan. Igazából van itt cselekmény is, de erőteljesen háttérbe szorul, mert hát a Boat That Rocked egy hangulat-, vagyis feelgood-mozi. Személy szerint én szinte végig vigyorogtam.

Egyszerűen a szereplőgárdával úgy betaláltak, hogy onnan nehéz lett volna hibázni, és hát nem is tették. És nem csak azért nem hibáztak, mert hatalmas arcok a színészek (a jó értelemben), hanem mert azok is hatalmas arcok, akiket alakítanak. De ezt úgy kell elképzelni, hogy a legkisebb mellékszereplő is marhajól ki van dolgozva. Amúgy aki követi az angol sorozatokat, annak marhasok ismert arc lesz itt, például a 2/3-ad It Crowd, meg a Couplingből a csávó, meg még akiket én nem is ismertem fel sehonnan. Na meg persze a nagy nevek, mint Philip Seymour Hoffman, vagy Nick Frost, vagy Bill Nighy aki a leglazább volt mind közül, a maga kimért és udvarias módján. igazából még lehetne ide írni, de elég ennyi a felsorolásból hirtelen.

Azt találták el talán a legjobban, ahogy szinte mindig mutogatták a rádiókat hallgató átlagembereket, ahogy műsorvezetők egy-két beszólására reagáltak. Ez így leírva nem jön át, de minimum egy pontot adott a végértékelésemhez. Lássuk csak, az megvolt, hogy hangulatfilm, van benne minimális konfliktus, jó szereplők, ja igen, a zenéről kéne még valamit. Hát, a hatvanas évek apraja–nagyja benne van — sajnos itt el is térnek kicsit a film tényleges idejétől, mert a “jövőből” is szól pár dal—, de így minden szám ismerős volt, és annyiból hallhatunk részletet, hogy a soundtrack körülbelül 4 cd-s kéne legyen, ehelyett csak 2cd-s lett.

Rockhajó értékelés

Hát igen, azt hiszem látszik, hogy bejött. Így egy 9/10 megy rá simán. Legrövidebben: van a filmben stílus, és ezzel odavág. Jó volt egy olyan korszakról látni filmet, amikor még számított a zene, ez a mixtapező lelkemnek egyszerűen bejött.

Midnight Mark: So, how ’bout it then?

Másnaposok (The Hangover)

Egy rossz hírrel kezdeném, a trailerek rombolják az élményt, mert a poénok harmada legalább bennük van. A jó hírt már ki is következtethettétek az előző mondatból: maradt a filmre is marha sok, sőt, az utóbbi hónapok, de talán az év legjobb vígjátéka megérkezett. Azt hozzátenném, hogy csak ritkán hangosan röhögős, de a vigyorgás szinte végig garantált.

Másnaposan csomagtartóba nézni de jó

Pedig a történet nem valami nagy show, annyi az egész, hogy 4 pasi Las Vegas-ba megy egyikük, Doug legénybúcsúját megtartani. Látjuk az első koccintást, aztán másnap reggel van és Doug eltűnt, a maradék három meg semmire nem emlékszik. A nyomokat követve megpróbálják kideríteni, hova tűnhetett Doug, de a romokban levő lakosztályuk már az eszmélős reggelen bőven előrevetíti, hogy kegyetlen éjszakán vannak túl, nem lesz az a kutatás olyan egyszerű. Erre fel még egy gyereket is találnak az egyik szekrényben.

– So, uh, are you sure you’re qualified to be taking care of that baby?
– What are you talking about? I’ve found a baby before.

Igen, egy kicsit a Hé Haver hol a kocsimra hajaz, meg még pár filmre, de eme tény fölött szemet kell — vagyis rosszul mondom, lehet hunyni simán. Ha valamihez igazán hasonlítani akarnám, akkor az az Ünneprontók ünnepe lenne. Ugyanolyan friss sugallat a R-besorolású vígjátékok között, főleg, hogy ehhez végre nem volt Apatownak köze. Bírom a munkáit meg producerkedését, de kell másfajta alapanyag is, és hát a Hangover nem nagyon hasonlít egyik Apatow cuccra sem. Azért hoztam fel a csávót, mert a 40 éves szűz óta szinte ő uralta az R-kategóriás, pénzt hozó vígjátékok piacát. Hát most nem, ez olyan régimódibb móka kicsit, nem lowkey, hanem bizony nagyszabású, csillogó komikum.

Amúgy a legegyszerűbben úgy lehetne összefoglalni, hogy sikeresen eltalálták a készítők az arányt. A poénokat nem valami idióta, hanem egy elég korrekten összeszedett történetre rakták, legalábbis vígjáték szinten. Nem nézték teljesen hülyének a nézőt, hogy a tinik is bemehessenek és értsék. A legkisebb szereplők dumája sem volt elhanyagolva, például van egy nő aki kétszer tűnik fel 1 percre és emlékszel. Ahogy emlékszel a dealerre is aki 1 percet volt, satöbbi.

A másnaposok jelentkeznek

A szereplőgárdáról csak jókat tudok mondani, mert bár egyik főszereplő sem A-listás sztár, de talán pont ez ad a frissességhez. Mindannyian jók: a fura, szakállas standupkomikus Zach Galifianakis, meg Bradley Cooper akinek a legjobb szerepe eddig a Kitchen Confidential volt (a csávó lehet az új Clooney?), na meg Ed Helms aki az Officeból jelentkezett be. Talán ez lesz a nagy kiugrásuk? Merthogy a film durván kaszál odakinn, a nép egymásnak újságolja, hogy milyen fasza, nézze meg mindenki, szóval megcsinálták. Na jó, ha már nevek, akkor nem szabad azt sem kihagyni, hogy a Road Trip-et és Old Schoolt jegyző Todd Phillips rendezte ezt a Másnapot most, szóval jó kezekben voltak a srácok.

Még mielőtt pontszámot osztanék megemlítem, hogy a film legjobb részei talán a homage-ek voltak. Ahogy átvettek és jól belefűztek a saját sztorijukba jeleneteket a Casinoból meg az Esőemberből például.

Másnaposok értékelés

Most irigylek mindenkit, aki nem látta a trailereket, mert úgy sima 9/10 lenne. Igazából ennyit adok, mert ennyi jár. Az összes előzetes videóanyag ismeretében is végigvigyorogtam, azokat a jeleneteket is amiket már láttam 10*, hiába volt a közepesnél kicsit rosszabb kedvem. Heltai fordítás amúgy, és ránézésre simán a szinkronos szöveget feliratozták, szóval duplán hátránnyal indult a kép alsó tizede, de sikerült többnyire kizárnom. Ez a film tuti dvd-n/blu-ray-en beszerzős lesz.

Coraline és a titkos ajtó

Borzasztó gyanakvóan ültem be a filmre, mivel talán az egyik legjobb Neil Gaiman-regényből készült (de a top 3-ban biztosan ott van), és egy klassz regényt olvasás után megnézni filmen, nincs annál félelmetsebb és kockázatosabb élmény. De komolyan. Ehelyett amint kijöttem a moziból, legszívesebben azonnal visszamentem volna megnézni még egyszer.

Coraline benéz

Coraline egy magányos kislány, szülei ugyan otthon dolgoznak (írók), de egyáltalán semennyire sem foglalkoznak vele. Egy nagy, régi, vidéki ház egyik lakását bérelik ki és a film elején költöznek be, így Coraline felderítő utakra indul a hatalmas kertben. A ház többi emeletén különc alakok laknak, például a kiöregedett revüsztárok, Miss Spink és Miss Forcible, számtalan terrierjükkel, vagy az orosz akcentussal beszélő furcsa öregember a tetőtérben, aki régen tornász volt, de most állítása szerint egércirkuszt próbál létrehozni, csak az egereknek még nem megy igazán jól a zenélés. Aztán sokáig szakad az eső, Coraline nem mehet ki a kertbe, a lakókat már megunta, és nekilát felfedezni a lakást. Talál egy titkos ajtót is, amely egy furcsa és első látásra tökéletesnek tűnő fordított világba vezet: odaát a másik anyukája várja, aki törődik vele, a kedvenceit főzi és azt szeretné, ha örökre vele maradna. Csak annyi, hogy a másik szülőknek gomb van a szemük helyén, és ha maradni akar, akkor Coraline-on is el kell végezni ezt az aprócska beavatkozást.

A film stop-motion technikával készült, és az a Henry Selick rendezte, aki a Karácsonyi lidércnyomást is. A Coraline talán összességében nem annyira újszerű – kislány a párhuzamos világban változatos nehézségekkel küzd meg – de tele van számtalan izgalmas, ijesztő, össze nem illő és bizarr részlettel. Többszáz éves mályvacukor, kosztümös egerek, hatalmas géprovarok, kisgyermek-kísértetek, és persze a dimenziók között a legnagyobb természetességgel közlekedő macska.

Coraline eszik?

A történet a gyermekkor alapvető félelmeire utazik: szüleink gonosszá válnak, vagy csak szó nélkül örökre magunkra hagynak, az ágy alatt kaparászó képzeletbeli szörny pedig tényleg valami létező, ööö, dolog. A könyv időnként egészen horrorisztikus, a film talán egy fokkal kevésbé, de azért ijesztő és bizarr, akárcsak a rémálmok. Végre egy olyan mese, amit felnőttek is legalább ugyanannyira élveznek, vagy jobban, és nem azért, mert popkulturális utalásokkal van telerakva (nincs benne ilyesmi), hanem mert klassz történet, nagyon érdekes karakterekkel és jó párbeszédekkel. (Legalábbis eredeti nyelven jók, nem tudom, a magyar szinkron milyenre sikeredett).

Coraline értékelés

Szokatlan hangulatú, vicces, ijesztő, bizarr, okos mese egy magányos kislányról, tőlem 9/10 pontot kap, alig várom, hogy hazavihessem dvd-n és megnézzem még kétszázszor.

Frost/Nixon

Atyaég, a Revolutionary Roadokkal tarkított drámafelhozatalban a Frost/Nixon olyan volt, mint egy falat levegő. De tényleg, “csak egy interjú” és úgy kiszippantott a világból picit, ahogy csak a legjobb filmek tudnak.

A dokumentumfilm szerű betétek ennyire sikkesek most? Itt is, kamerába beszélés, múltidézés, bár ehhez a filmhez természtesen illett ez a megvalósítás. Igaz történeten alapul, és elvileg nem túl sok dolgot írtak át, egyszerűen csak filmre vitték Nixon, az elnökségről való lemondása utáni vívódását. Na meg az egyik legjobb showman kálváriáját addig a tettéig, amikor is véghezvitte azt, ami senkinek nem sikerült volna (vagy sikerült) a médiában és a bíróságokon, ezzel TV történelmet teremtve.

Tipikusan az a helyzet, hogy tudtuk a végeredményt, láttuk a képsorokat már többször, ahogy végül megtörik Nixon, mégis élmény volt nézni az interjút. Azért ne aggódjatok, a film legalább fele az interjú előkészítéséről szól, szóval nem csak annyi, hogy ülnek egy szobában és beszélgetnek, azt itt lehet megnézni, és újságírás, ez pedig egy szórakoztató és elgondolkoztató film.

Ha negatívumot kéne mondanom, akkor a Frostot alakító Michael Sheen-t tudnám csak felhozni. De még is azt értem negatívum alatt, hogy a 2 óra alatt összesen két jelenetben zavart az alakítása, amikor azt kellett volna elhitetnie, hogy a felszínes bulik érdeklik. Hát nem hittem el neki, szemben az egész jó interjúbeli részekkel.

Viszont komolyan mondom, Frank Langella akkorát alakított Nixonként, hogy le a kalappal, meg oda az aranyszoborral. Ez utóbbi inkább kérdőjelet érdemel, de egyszerűen lenyűgöző volt. A másik még akire ki akartam térni, az Sam Rockwell, akinek úgy tűnik beindult a buli, hiszen nemsokára jön az Indie-scifivel, a Moonnal, nemrég a Choke-ban alakított nagyot, és itt is remekelt a mellékszerepében. Igazából tudjátok mi van, már leírtam az egyetlen negatívumot a szereplők között, egyszerűen a többiek baromi jól alakította, így Oliver Platt és Kevin Bacon is, szokás szerint.

Amire még kéne ejteni pár betűt az a megvalósítás. Ebben is odatették magukat, borotvaéles és hűvös képek, a kor egyszerűen és hihetően ott volt a vásznon, hiba nélkül. Nem azt mondom, hogy kiemelkedő, hiszen egyszerűen csak profi munka, de a forgatókönyvvel és történelmi alappal megfejelve remek film kerekedett belőle.

Frost/Nixon értékelés

Bajba leszek az Oscar finisénél izgulásilag, mert ez 9/10-es élmény volt simán. Fura volt utána kijönni a teremből és figyelni a világra. Egyszerűn odavagyok az ilyen minőségű drámákért, mint ez volt.

Benjamin Button különös élete (The Curious Case of Benjamin Button)

Erről van szó kéremszépen, 160 perc olyan mesélésről, ami miatt a mozifilmeket megalkották. Na jó, nem csak a Benjaminok születéséhez, ezért inkább átfogalmazom: ami miatt én filmrajongó lettem.

Egy dolog biztos kéne hogy legyen, legalább a látványért kapni kell valami díjat majd ennek a filmnek. Az öreg Brad Pitt maszkja, a folyamatos fiatalodása, Amerika a 20-30-40-es években, a fantasztikus díszletek — sokáig lehetne még sorolni. Az eszméletlen vizuális munka amit a Benjamin Buttonba tettek valahol meg kell hogy kapja az elismerést. Legalább itt, meg még más írásokban a filmről.

Azért kezdtem a technikával, mert ott látszott a rendező, David Fincher aprólékos törődése, meg mert a történetet már mindenki ismeri. Azért vegyük át gyorsan: van ez a Banjamin Button nevű figura, aki az első világháború utolsó napján születik öregemberként, és onnantól kezdve fiatalodik az élete során. Igen, az egész életét bemutatja ez a film, ezzel monumentális feladatot magára vállalva. Természetesen van benne szerelem, hiszen egy férfi élete, amiről itt ugye szó van, semmi a nő nélkül — és viszont.

Természetesen az aprólékos történetmesélés, meg a majdnem tökéletes vizuális munka, semmit nem érne a két főszereplő zseniális alakítása nélkül. Brad Pitt idén egyszerűen villogott, hiszen a Burn After Reading az ő karaktere nélkül feleolyan vicces lett volna mint amilyen lett, közben meg ugye itt év végén jelentkezett még ezzel a drámai szereppel, amit szintén könnyedén legyűrt. Cate Blanchettről meg ódákat lehetne megint zengeni, ez a nő szinte mindig fantasztikusan el tudja hitetni velem azt amit a szerepe szerint alakít. Teljesen berántottak a sztoriba.

Na, ilyen A nagyszabású történetmesélés, ez itten Hollywood. Sok ember számára hosszúra vették, de ezt rövidebben nehéz lett volna elmondani. Nekem speciel még így is kevésnek érződött, olyan szívesen néztem volna tovább, most meg csak a végén hagyott kicsit szomorúságot őrizgethetem még picit.

Benjamin Button különös értékelése

Na, ezen most filóztam, mert volt egy rész ahol lanyhult picit a figyelmem, de végül csak oda jutottam, hogy nem tudok 9 pontnál kevesebbet adni neki.

Slumdog Millionaire

Dannie Boyle addig nem nyugodott, amíg elő nem hozakodott újra egy eszméletlen és szokatlan filmmel. Úgy gondolhatta, hogy ha ehhez a Legyen ön is milliomost kell egészestés filmmé fűzni, akkor azt kell, és kész. Mi meg tátott szájjal nézzük a varázslatot. Több helyen is az év feelgood filmjeként emlegették a Slumdog Millionaire-t és ebben van valami. Nem véletlenül vettem előre a screener áradatban pont ezt, kell a jó kedv, és a végére szállította is a film, ahogy vártam.

A Slumdog Millionaire-beli vallatás

A történettel nem viccelek, a film gerincét a végzet és a szerelem alkotja, de a kettő eszköze bizony az indiai Legyen ön is milliomos-műsor. Nyilván nem a ~~Vágóval~~ műsorvezetővel folytatott beszélgetés, mert hát az azért unalmas lenne, inkább ugrálunk az időben és 3 idősíkon játszódik a film. Az egyik, a jelen, a milliomosban az utolsó kérdés előtt álló Jamal vallatása, mivel a rendőrök éjszakára elkapják, mert szerintük csalt a játékban. Ezen vallatás alatt mutatják a LÖIM műsorbeli szereplését (ez a második sík) és el kell mondania nekik, honnan tudta a válaszokat. Jamal pedig elmondja, így a gyerekkorából indul egy történet, egy szerelmestörténet, melynek során a különböző élethelyzetek, amikbe került, látják el pont azokkal a válaszokkal, amikre szüksége lesz végül a játékhoz. Vagy csaló?

Hiába bíztam Boyle-ban, akkor is nehéz volt elképzelni, hogy egy LÖIM-ra épülő film tényleg jó lesz. Talán ezért robbantotta fel az agyam. A vallatás feszes, a utcai kölyökkorra való visszaemlékezések pedig fantasztikusak. Kegyetlenek, ebben életszerűek is, de mégis rengeteg csodálatos dolog van közöttük, főleg ahogy összetart a testévérel és egy lánnyal, a “harmadik muskétással”. Tényleg rengeteg rossz dolog történik velük, mégis ez lesz tényleg az év feelgood filmje, higgyétek el.

Amit még meg kell említeni, hogy ezt a csodát mindenféle nagyobb sztár nélkül érték el. Egyedül a főszereplő Jamalt alakító srác, Dev Patel volt ismert számomra, mivel a Skinsben megkedveltem, és hát úgy tűnik tényleg tud játszani ő is. Meg még talán a lány volt ismerős valahonnan, de ennyi. Rengeteg olyan szereplő akadt, aki először volt vásznon. A bollywood hangulat sugárzott, de mégis, az angol minőség kordában tartotta. Ezt szállította nekünk Boyle, egy baromi egzotikus filmet, ha mondhatom ezt.

Slumdog Millionaire értékelés

Ez simán 9/10 lett, hatalmas filmélmény volt, szinte tátott szájjal néztem végig. Rég dobott fel ennyire film, köszönet.

Nagy hal (Big Fish)

Egyszer felhívtak a barátnőim, hogy itt vannak a videótékában és javasoljak nekik valami jó bőgős filmet, mert olyanra vágynak. Nekem hirtelen a Big fish jutott eszembe, és jó választásnak bizonyult, sírtak is rajta fél este. Anno eléggé megosztotta a film a Tim-Burton-rajongókat, az ismeretségi körömben lévőket legalábbis: a könnyekig meghatott lányokon kívül elégedetlenkedő és csalódott ifjakra is emlékszem. Valamennyire érthető is a csalódottság, hiszen a Nagy hal eltér egy kissé a szokásos „Tim Burton-ös” meséktől: kevésbé sötét, nem kifejezetten hátborzongató, és megkockáztatom, hogy a szokásosnál nagyobb mértékben játszódik a valóságban. Illetve, nehéz eldönteni, mennyire játszódik a valóságban, éppen ez benne a lényeg.

Big Fish szív

Edward Bloom (Albert Finney / Ewan McGregor) halálos ágyán fekszik, ezért fia, Will (Billy Crudup), aki már három éve nem beszél vele, most bájos francia neje kíséretében meglátogatja. A film során Will apja mesél, Will pedig történetein keresztül megpróbál közelebb jutni valamiféle igazsághoz apjával kapcsolatban. Ez egyáltalán nem könnyű, az öreg Edward ugyanis folyamatosan hazudik. Vagy legalábbis színes, valószerűtlen történeteket talál ki: csodás kalandokat mesél, amikről nehéz eldönteni, mennyi közük van a tényekhez. Esetleg semennyi.

Edward kisfiú korában meglátta egy boszorkány (esetleg a falu végén élő furcsa öregasszony) üvegszemében tükröződni, hogy hogyan, milyen módon fog meghalni. A kis Edward innentől fogva mérhetetlenül kalandvágyó és vakmerő lett, hiszen végig tudta, hogy nem az Óriás fogja megenni, nem a koreai katonák kapják el kémküldetése során, nem szenved munkahelyi balesetet a cirkuszban, hanem a boszi-szemben látott módon éri majd el a vég. Edward tehát számos, hihetetlen és varázslatos kalandba keveredik, vagy legalábbis ilyenekről szóló mesékkel traktálja környezetét. Barátai, és bájos felesége (Jessica Lange) úgy tűnik, nem bánják, fiát azonban egy bizonyos életkor felett mérhetetlenül idegesíteni kezdi a dolog: hogy apja sosem őszinte, hogy folyamatosan a fikció mögé rejtőzik. Ezért megszakítja vele a kapcsolatot, most viszont, hogy az öreg haldoklik, Will azt reméli, talán kiderül végre, milyen is volt az igazi Edward Bloom. Egy mesebeli aranyhal közvetlen rokona, vagy csak egy nárcisztikus, hazug öregember. Ennek megfelelően régi iratok között kutat, a család ismerőseivel beszél, és felkutatja apja gyanús nőismerősét is (Helena Bonham-Carter).

A film nagy része Edward meséinek képi megjelenítéséből áll, ami ennek megfelelően valószerűtlen, fantáziadús, esetenként bizarr, de általában gyönyörű: vándorcirkusz különös teremtményekkel, víz alatti erdő, tízezer nárcisz, dögös thai sziámi ikercsajok. Mind a képek, mind a történet végig valahol az ijesztő komorság és a napfényes giccs határán egyensúlyoznak – mint általában a mesék. A háború ugyan borzalmas, a boszorkány üvegszemű, de az óriás azért jóságos, a szerelem pedig nyilván örök. Edward történetei időnként egészen valóságosnak tűnnek, máskor azonban nyilvánvaló népmesei elemekből állnak.

Nagy hal a mezőn

A Daniel Wallace regényéből készült történet végig valahol valóság és képzelet határán játszódik, és szemmel láthatóan Will Bloom az egyetlen, akit ez zavar. Valamelyest végülis választ kapunk a kérdésre, hogy mennyi volt Ed történeteiből a valóság, de nem teljesen. És egyáltalán, számít ez? Egyáltalán van ilyen határ? Honnantól nevezhetünk valamit kitalációnak és honnantól csupán szubjektív értelmezése ugyanannak a valós ténynek? Van-e egyáltalán olyan, hogy tökéletesen tényszerű vagy tökéletesen képzeletbeli? A nárcisztikus Edward énvédő mechanizmusa a fantáziálás volt, megfosztva őt ezzel az őszinte, „valódi” emberi kapcsolatoktól? Vagy gazdagabb lett azáltal, hogy egy egész elképzelt világot gondolt maga köré? Vagy nem is képzelt el semmit, hanem egyszerűen különbözőképpen látjuk a világot, mi emberek, és Edward ilyennek látta? És van ennek bármiféle jelentőség egyáltalán? Ilyen kérdéseket vet fel a film, választ pedig csak részben ad, és én épp ezért szeretem.

Nagy hal értékelés

Érdekes hangulatú családi dráma nagyon sok mesei elemmel, színes, lenyűgöző, kicsit bizarr képi világgal, Oscar-jelölt filmzenével és remek boszorkánnyal, 9/10 pontot adok rá. Biztos vagyok benne, hogy páran giccsesnek találják ezt a filmet, de mindenképp érdemes megnézni, és legyen nálunk zsebkendő.

A sötét lovag (The Dark Knight)

Az év legjobban várt filmje, ami a hatalmas várakozás által sugallt szintet is túlszárnyaló élmény. Tudjátok, vannak azok a filmek, amik nem változtatnak meg, csak amikor kijössz a moziból, akkor még ténferegsz egy kicsit, annyira a hatásuk alá vonnak. Hát ez ilyen. Legutóbb a Sunshine ütött ennyire nekem, de ez nem a legjobb példa, mert páran most lehet elijednek, akiknek az a scifi nem tetszett, de nem kell aggódni, ez teljesen más. Ott úgy megperzselt a nap, hogy kiszáradt a szám, itt meg majd meg megfagytam, annyira jéghidegen éjkék ez a film. Nincs kecmec, a legjobb szuperhősös film trónján most egy darabig ez a sötét lovag fog ülni.

Joker a sötét lovag kritikában

A történetből én sem akarnék többet felfedni, mint amit a trailerek tettek. Van ez a Batman, aki Gotham védője, meg van ez a Joker, aki meg akarja ölni a Batmant, mert csak. “It’s simple, kill the Batman.” Ezen kívül van még egy Harvey Dentünk, aki ügyész, és az összes gonosztevőt be akarja zárni a börtönökbe. A többit meg majd kiderül, amikor megnézitek, mert ha van idén kihagyhatatlan mozi, akkor ez az.

Nincs mese, ez egy fantasztikus film lett úgy, hogy a Batmant szinte háttérbe szorították. Az első részben bemutatták a “hőssé” válását, most viszont nagyobb falatot kapott a nép és az erkölcs, meg hasonló emberi értékek, miközben a Joker szinte kikezdte a civilizáció legelemibb törvényeit. Azért természetesen túloztam, Batman is fejlődik, jobb, nagyobb emberré válik valahol, miközben néha majdnem átadja magát az állati énjének. Mindezt úgy, hogy már a jelenléte, a létezése is egy komolyabb ellenfélért kiállt, egy másfajta gonosztevőért, mert a hagyományosok tehetetlenek vele szemben.

You either die a hero, or you live long enough to see yourself become a villain.

Christian Bale ismét hatalmasat alakított, tökéletes választás volt a Batman szerepre, de az az igazság, hogy eltörpült a többiek mellett. Én most Aaron Eckhartot venném itt előre, aki lenyűgöző volt Kétarcként, főleg amíg nem volt kétarc. Gotham Fehér Lovagja, aki álarc nélkül mer kiállni a bűnözők ellen, kerül amibe kerül. Tudjátok mi Aaron nagy szerencsétlensége? Hogy Heath Ledger uralta a filmet Jokerként. Hiába alakított nagyot Aaron, egyszerűen túl erős volt a mezőny. És ha már itt tartunk, én bírom Maggie Gyllenhaalt, a Felforgatókönyvben szinte szerelmes lettem bele, de szerintem ezért felesleges volt lecserélni Katie Holmest. Egyszerűen labdába sem rúghatott ebben a férfifilmben.

Végül pedig a Joker. Innentől szinte körbe lehet nevetni azt, aki szerint csak a haláleset miatt lett felmagasztalva Heath Ledger alakítása. A trailerek is azt sugallták, hogy ez nincs így, de most láthattuk, hogy mennyire eggyé vált a karakterrel, és milyen apróságokat tett hozzá, hogy teljes legyen a kép, hihető ez a pszichopata. Ez a megfoghatatlan bűnöző, akit nem olyan dolgok mozgatnak, mint a maffiát, hanem… nem is tudom mi. Nem ember, nincs múltja, amikor a sebhelyeiről beszél akkor mindig hazudik, és úgy alapvetően megfoghatatlan, mert amikor mégis sikerül fogságba ejteniük, akkor is tehetetlenek vele. Egyszerűen elemi gonosz, nem pedig “kényszerű”, mint a többiek, akik csak gazdagok akarnak lenni tulajdonképpen. Szerintem feleslegesJ ack Nicholsonhoz hasonlítani, ez egy teljesen más Joker, és ez egy teljesen más Batman film – ez utóbbit már a Batman Begins óta tudjuk.

Harvey várja a lovagot

Christopher Nolannak azt hiszem nagyon sokat köszönhetünk. Úgy mert ehhez a szuperhős témához nyúlni, és megmenteni a Batmant a mellbimbós páncélra tapadt mocsoktól, hogy közben minket is könnyedén magával rántott a víziójába. És ezúttal még rá is szólt az operatőrre, hogy nem kell annyira rángatni a kamerát a verekedéseknél, meg az akcióknál. Igen, a dráma mellett nyilván fontos ez is. Most nem volt kiapadó pénzcsap, mindent teljesen kidolgozhattak. Azt viszont nem tudom, hogy mi lett volna, ha bevállalják a R besorolást és egy kis vért is kaphatGotham. Ez a film így sem érthető módon kaphatta meg a pg-13-mat, a stúdió nagyon durván lobbizhatott érte, mert elég sok ártatlan ember esik áldozatul a városban dúló harcnak.

A sötét lovag értékelés

Végül egy 9/10, mert néhol még egy picit lehetett volna javítani rajta. Kétszer picit zavaros volt a cselekmény számomra, olyan érzés mintha ezt 180 percben akarták volna elmesélni, de össze kellett vágni 150-re, hogy két és fél óránál ne legyen több. Viszont itt említeném meg, hogy a film felirata egyszerűen gyenge volt. Mintha nem nézték volna össze a filmmel, és valaki hallás után csinálta volna. Példákat a spoilerek miatt nem mondanék, mert a film végéről ugrik be egy hatalmas, meg aparty crashelésből, de tényleg nem olyanokról van szó, hogy “blue” helyett “sötétet” írtak esetleg, mert úgy illett jobban a magyarba, hanem mellément sorokról.

Vigyázat, a kommentek között lehetnek spoilerek, de az írásomban szokás szerint igyekeztem nem elejteni egy komolyabbat sem, max olyasmit amit a trailerekben láthattunk.

← Vissza a jelenbe - A múltba →

Kategória archívum: *********