A real minimalist hero

A hétvégén haverokkal filmes délutánt tartottunk, és a megtekintett filmek egyike a Drive volt. Nyilván láttam már, de miért ne néztem volna ismét? A tavalyi év egyik legjobbja. Úgy is berántott újra, hogy közben volt egy kis fennakadás. Most még jobban arcon csapott a minimalizmusa. Visszafogott? Fenét. Egyszerűen csak az van benne, ami kell, a felesleg el lett tüntetve a fenébe. Ha egy szín elég elmondani az örömöt, akkor a nővel levő tényleg boldog pillanatokra elég egy sárga szűrő. A “mindennapok” pedig mehet hideg kékbe. Ahogy a hosszú építkezés is kell, hogy a nézőt beleringassa ebbe a világba, így az elkerülhetetlen váltás még erőteljesebben éri. Az akcióból nem kell sok, de ami van az megalapozott és nem a 100 vágás, össze-vissza zoomolás és a kamerarángatás teszi kiemelkedővé, sokkal inkább a velőbe kalapácsolás. Nincs szemérmes elfordulás, miért is lenne, a teljes képnek ugyanolyan részei az erőszakos kirobbanások, mint a koszos kézfogások, nem szabad hiányukkal gyengíteni az összhangon. A beszédre ugye ki sem kell térnem, ott egyértelműen csak olyan mondatok hangoznak el, amik a történethez kellenek. Sőt, van ahol még azok is meg vannak ritkítva, egészen az érthetőség határáig.
Mindez nem lenne elég, ha a Drive nem ilyen old school stílusban készült volna. A régi cool filmeket idézi, azokat amiknek kevés utódja van mostanában. Érdekes, hogy emellé működik a 80-as évekből merítő soundtrack, olyan mixet alkot a képekkel, amik kísértik az embert. Vagy épp arra ösztönzik, hogy repeatben benyomja és kihajtson az éjszakába. A hóval telített, csöndes, -15 fokos tájhoz is illenek a dalok.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.