TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Heads of State lazításnak

A Running Man és a Long Walk után valami könnyedebb akciófilmre vágytam, így gondoltam a előveszem a BADMOTHERF***KER rendezőjének új filmjét (itt a poszt írása leállt 5 percre, mivel a link kikeresése után meg kellett nézni újra), aki a Nobody első része után még kommerszebb blockbustert készített Idris Elba és John Cena főszereplésével. A végeredmény? Edgar Wrightosabb, mint a Running Man… Igen, ahhoz hasonlítom, mert az van még a fejemben. Amúgy pedig az átlag streaming film lécet átugrotta a Heads of State, de…

A történet a Cena és Elba által alakított amerikai elnök – angol miniszterelnök duóról szól, akik nem kedvelik egymást, és épp valami közös NATO csúcs miatt kénytelenek találkozni diplomáciailag. Van konfliktus is az egyik zárkózottságával és a másik kameráknak játszásával, de az az igazság, hogy a történet és a mögötte levő mindennemű “tartalom” vagy “mondanivaló” akkora alibi, amekkorát rég láttam.

A lényeg, hogy amikor közösen repül a két főni, akkor egy csapat fegyveres lekapja az égből az Air Force One-t. Mindenki azt hiszi, hogy az elnökök is ott haltak a roncsok között, de ők épphogy túlélték, és mivel rájöttek, hogy belsős meló volt a merénylet, így magukban kell meneküljenek, és eljussanak a NATO csúcsra. Meg valami megfigyelő rendszer hack is van. Meg..

Azért dobálom az alibi szót, mert a Heads of State olyan, mintha két film lenne egyben. Tudom, hogy nem ezt kell nézni, kapcsold ki az agyad (többnyire sikerült pedig!), de a merényletben meghal vagy 300 ártatlan ember, akiket az elnökök menekülése közben mutat is külön a kamera, komolyan, erre 1 perccel később a dzsungelben buddy cop hülyülnek Elbáék, és ugratják egymást. Hogy a végső akciót ne is mondjam. Nyilván minden ilyesmi filmben vannak veszteségek, itt tényleg csak azért tűnt fel, mert a könnyed hangnem ellenére eléggé mutatták at áldozatokat.

Viszont mindezek ellenére mégis azt tudom mondani, hogy ez jó volt, pont azért amit Ilya Naishullerhez tudok kötni, mivel a Nobodyban is megcsinálta azt a kinetikus energiát, ami itt is feltűnik néha. Szerintem csak Idris Elba állt ellen a kéréseknek, némelyik akciója eléggé öreguras, míg a többiek bőven átengedték a gyeplőt a kaszkadőreiknek és a rendező pörgésének. Nem azt mondom, hogy ez minden idők legjobbja vagy ilyesmi, de volt akciójelenet ami egyszerűen suhant a flow-n.

Az egyedüli bajom, hogy bár látom micsoda kamera felállással mennyire a terepen forgattak, és mondom, a kaszkadőrök ott vannak sokszor, de az egész olyan, mintha zöldhátteres lenne. Mármint fényképezésileg. Megszaladt az utómunka.

Avagy a klisés és döcögő történet, a borzasztó hangulati ingadozás (a főgonosz egy komikus baszki, azt nem is mondtam), és minden ellenére az akciójelenetek egyszerűen átrugdosták a filmet a gólvonalon. Azt még mindig nem tudom, hogy az amúgy gyönyörű Priyanka Chopra Jonasból miért akciósztárt akarnak csinálni mostanában, de itt a dublőrje miatt sikerült valamennyire, mert mondom, a rendező bedobta a mély paradicsomlébe a némbert, nem kímélte és tette tökéletessé.

The Running Man (2025)

Ahogy a film is tanítja, nem hiszek el egy Edgar Wright interjút-nyilatkozatot sem arról, hogy neki ez szeretetprojekt és hasonló, nem pedig csekkért vagy a buktákért jóvátétel miatt csinálta, mert A menekülő ember (2025) egy percre nem érződött Edgar Wright filmnek. Még a Soho-nál is kevésbé volt itt flow. Vagy emberünk levetkőzte azt, ami miatt volt valamekkora rajongótábora? De így meg csak egy a sokból, akik közül bárki az asztalra tehette volna ezt a filmet.

Amúgy egynek jó, hogy előre rohanjak (kacc).

A történet középpontjában egy csóró munkásember van, akit fekete listára tettek, mert fel mert szólalni valami vállalati túlkapás miatt, de mindezt egy olyan disztópiában tette, ahol a vállalatoknál van már minden hatalom. Sajnos az asszonya sem keres jól, így amikor a közös gyereküknek gyógyszer kéne a betegségére, akkor abban látja a kiutat, hogy a propagandamédia reality gyárába jelentkezik. Bármelyik kevés pénzes megaláztatást elvállalná, hiszen a méltóság az nem jár a szegényenek, de egy producer meglátja benne azt a dühöt, ami a legvéresebb, legnézettebben reality-be, a Running Manbe castingoláshoz vezet.

Ebben a showban teljesen az élet a tét, a résztvevőknek úgy kell 30 napig menekülniük, hogy maga a cég is halálos vadászokat küld a nyomukba, de közben még az átlagemberek is be vannak vonva nem csak a gyilkolásba, de egy appon át lehetnek csak besúgók könnyedén, ami szintén annyi pénz, hogy minden csórónak megváltás lehet. Már amellett, hogy mit kiderül eléggé fake news módra tájékoztatnak a résztvevőkről, pszichopata bűnözőknek lefestve őket, teljesen félrevezetve a nézőket.

Vajon van aki nem tudta a Running Man alapjait? A cselekmény nyilván a futás megkezdésével indul be, de itt már el is értünk az egyik gondhoz, vagyis régimódi akciófilmek előtti tisztelgéshez, miszerint az alapozás elnagyolt és klisés. A gyereknek gyógyszer kell, az asszony várja haza, nesze mehet a menekülés. A minap a Commando-t néztem újra, és az is ez az egyszerű és lineáris durrbele, ami lehet szórakoztató.

Igen, direkt nem a Swarcis Running Mant emlegettem, mert lehet szentségtörés, de azt egyáltalán nem tartom érinthetetlennek. Lehetett volna annál jobb ezen interpretációja King regényének, és a fő témák elő is kerülnek mindkettőben, de az jobban “modern Róma”, míg ebben az összehasonlításban ez valamennyire árnyaltabban az, hihetőbben. Ami viszont durva, hogy elvileg ez az eddigi leghűbb Running Man adaptáció, és ha ez igaz, akkor mennyire tűpontos már amit King megálmodott elvileg pár hét alatt?

A film első kétharamada amúgy korrekten szórakoztató. Bár a ritmusban és vágásban nem jött át Edgar Wright, talán a gyerekes dühös energiában mégis, ami elvileg a regényt jellemzi King szerint. Bár Glen Powell, mint Amerika legdühösebb embere az nem annyira hihető, ahogy a lecsúszott faternek sem a 10% alatti testzsírral és brutál izmokkal, mert hogy tartotta a 200g protein gólt, ha egy antibiotikum nem fért bele a költésbe… de ez ilyen kicsit szőrszál hasogatás, mert nem ez a lényeg ugye. Swarci is hihetetlen volt a legtöbb szerepében, ellenben volt vászon jelenléte, és valamennyire Powellnek is van itt. Nem ugyanannyi, de van.

Szóval amíg csak a menekülés eleje van, addig akad pár látványos akciójelenet, 1-2 vicces duma, derülnek ki dolgok a tévéadó hazugságaiból. Itt még tényleg visszaköszöntek a régi akciófilmek, bár valamennyire túl sima volt ez hozzájuk hasonlítva. Ellenben amikor elérünk a mondanivalóhoz. Hajjaj. Szóval a Running Man utolsó harmadát nehéz volt nézni.

Nem is arra gondolok a befékezéssel, hogy kőegyszerűek a film megállapításai, hanem ahogy tálalták ezeket, az nem a 80-as 90-es évekből merített, hanem 2015 körülről. Pedig minden releváns az elhangzókból, hiszen még innen is látni a kinti média mögött kik állnak, és mennyire figyelemelterelés a sima emberek egymásnak ugrasztása jelenleg is minden témában. Ahogy nyilván a kapitalizmus végállomásáról is vannak itt megállapítások.

De mindezt csak így a képünkbe mondják, nem is próbálnak többet. És igen, árnyalják kis metával, a gonosz CEO szövegeivel a műsorok alkotásáról, de ilyen semmilyen. Mindegy. “Essünk túl rajta.” Bár azért nem úgy, mint mondjuk a Ballad of a Small Player tette a függőséggel, avagy nem tűnik vonzónak az üzenet nélküli világ, hanem… hát túlzottan realistának inkább.

Szeretni akartam, többnyire bírtam régebben Edgar Wrightot, Glen Powellt kifejezetten kedvelem, akció-scifi is, de inkább csak egynek ment el.

A House of Dynamite

Itt tartunk? Az utolsó vágás után ez a kérdés jutott eszembe. A magyar cím talán jobban leírhatja az egészet, miszerint Feszült helyzet, ebben van a világ, és látszólag égnek a kanócok, még ha nem is interkontinentális rakéták repdesnek. Mintha elfelejtettük volna, hogy mi történhez. Ennek kapcsán nekem a befejezés teljesen illett a boncolt témához, ami igazából tényleg csak egy néhol izgalmas, többnyire talán elborzasztó pillanatkép, és persze mi lesz most? A továbbgondolás gondolom világszemlélettől függő.

A történet onnan indít, hogy pontosan meghatározhatatlan helyről és erő által egy rakéta kerül kilövésre Amerika felé. Az észleléstől követjük az eseményeket, méghozzá három szálon. Kiírják pontosan kiket nézünk, de egyszerűsítve kb. a nem katonák, a katonák, és az elnök oldaláról látjuk a rakéta kevesebb mint 20 alatti útja közbeni történteket.

A rövid történetből azt gondolnánk, hogy elhárítás és a felelősök keresése lesz a fő téma, de igazából csak az első kerül elő, azon kívül pedig a dinamitházban üldögélve emelkedik a feszültség, hogy mit kéne tenni. A nem katonák csak sokkot kapnak. A katonák persze a várható módon reagálnak, míg az elnöknek mindeközben félinformációkból döntést kell hozni. Megállítható a láncreakció? Igazából nehéz történetileg összefoglalni, ahogy a bevezetőben is említettem, sokkal inkább ránk néz a film: mi lenne ha egy olyan 20 percen múlna a III. világháború, amire vannak tervek, de igazából senki nem áll rá készen. És akkor cseréljük le az Idris Elba által alakított olvasott elnököt a fejünkben… nos… a jelenlegi igazira. Nem ellene szól a film amúgy, sokkal általánosabban áll a témához, a dinamittal teli falakhoz.

Igazából a House of Dynamite felépítése a legnagyobb baja. Ugye említettem, hogy 3 fő szálon mutatják be a rakéta repülése alatti történteket, viszont ezek a filmben is külön állnak, azaz először követjük a nem katonákat (ebbe valaki úgyis beleköt) 20 percben, ez a legjobb része, csöpög a feszültség és az elkeseredettség, aztán vágás, visszaugrunk a rakéta észlelésére és jöhetnek a katonák ugyanígy, vágás, lássuk az elnök mit csinált. Bár látni vélem, hogy ez felspannolás direkt van, újra meg újra közel állunk a robbanáshoz aminél egyszer csak nem lesz megállás, de közben meg valahogy mégis leül tőle a film. A három sok volt, lehet az első kettőt össze kellett volna vonni és a midpointnál váltani az elnökre, úgy jobban egészítették volna ki egymást a szivárgó információk.

Tudom, úgy néz ki, hogy védem, de igazából csak igyekszem látni a szándékot is a felépítésében, hiába kezdtem unni pont az utolsó harmadát. Igaz ez a az iszonyat csúnya megvalósítására is. Most nem arra gondolok, hogy mindenki képernyőket néz vagy telefonon beszél a két órából 110 percben, hanem a fényképezés “siralmas” volt. Mármint nézni. Közben meg egyértelműen az volt a cél, hogy a jelenlegi hír és közösségi médiás módon nézzen ki. Túlzsúfolt “igazi” beállítások és hasonlók, főleg a nagyvárosi jelenetekben. Érdekes amúgy például a Big Short mellé tenni ilyen szempontból, amivel biztosan közös halmazba szánták. Ez a film feszült akart lenni, valamennyire igazi, és nem feloldást hozó akció-thriller, amin könnyű túllépni.

A szereplőgárdáról nem is írtam még, de igazából abba lehetetlen belekötni. Nem semmi neveket szereztek a filmbe, ahol valójában senki sem főszereplő. Sok helyen jött szembe, hogy Rebecca Ferguson filmje, akit 20 percig ha látunk, és igaz ez a többiekre is. A szálak közötti váltást mindenképp segíti, hogy erős színészekről megyünk hasonló képességükre, akik segítenek belerázodni onnan is.

Sose értettem, hogy Kathryn Bigelow miért nem tud több filmet készíteni, amikor egy háborús akciódrámával konkrétan Oscar díjat szakított. Mármint tudom lehetne szexista dolgokra mutogatni, hiszen a Zero Dark Thirty már nem volt akkora siker az említett után és akkor Hollywood gyorsan feketelistázta, de közben vannak más női rendezők akik simán tető alá hoznak projekteket, szóval már nem ilyen egyszerű a kérdés. Valamiért Bigelowt ez sajnos nem érinti. Bár ez a film nem lett teljesen a kenyerem, és kicsit sem mondanám közönségfilmnek, de közben látni a rendezői kezet tényleg benne, így teljesen lehordani nem tudom. Főleg, hogy az első óra tényleg feszült is volt, sok “oh shit” pillanattal. Hátha legközelebb végig tartja, mint régen.

Dinamiton ülni nem fun, aki egy feloldó poltikai-katonai-thrillerre vágyik, az nem most kapja meg. Mellékvágány, de akinek ez nem volt teljesen kielégítő, annak javaslom a (Disney-n elérhető) Paradise sorozat flashback epizódját (1×07 – 6. perctől kezdődik) levezetésnek.

(Szinte biztos vagyok benne, hogy a kommentek spoileresek lesznek, és ennél szerintem nehéz lenne irtani őket, eszerint olvassatok beléjük.)

Splitsville

Lehet nem kellett volna nagy várakozásokkal ülnöm a film elé? Kicsit elhittem a hypeot, ami az egyik legjobb idei vígjátéknak sugallta, és nem meglepő módon tetszett az előzetese is, erre a Splitsville… elment.

A történet két barát, és a párjaik között játszódik. A főszereplő épp nyaralásra megy az övével, azt hiszi minden rendben, erre a nő egy abszurd sötét pillanat után ráönti, hogy több izgalmat és felfedezést akar, szakítsanak. A férfi szó szerint elfut a probléma elől, egyenesen a jóbarátjához és feleségéhez, akik pedig elmondják, hogy nyitott a kapcsolatuk. Amikor a jóbarátja nincs ott le is fekszik a nővel, mivel az látta a hatalmas péniszét, és ez már végképp beindítja a cselekményt, hiszen az a nyitott kapcsolat sem az igazi, sőt, még az elején említett szakító nőhöz is visszamegy, mert abból valami nagyon 2025-ös kapcsolat, egy átértelmezett cuck dolog lesz, és mindenki nagyon nyitott, de közben meg mégsem az.

Igen, kanyarogtam a történettel, és vannak események, de valójában nem ez lenne itt az érdekes. Azt hiszem. Az biztos, hogy nem tipikus szerelmi háromszöges darab, vagyis pakoltak rá nem kevés modernnek gondolt nyitottságot, de valahogy nem áll össze értelmes művé. A Splitsville gördül előre cselekményben, de nincs se tetőpont, se nagy hullámok közben benne. Csak úgy történnek a dolgok. “Jó ez megvan, és most?” szintű minden fordulata.

Amúgy nekem nagyon furcsa néha a blog kommentjeit olvasni, mert nem értem a Dakota Johnson utálatot. Vagyis a színészetéről szólót még csak-csak, eléggé egyforma karaktereket játszik, vagy mert így választ vagy mert ennyit tud, például az itteni nő az simán lehetett volna a Cha Cha Real Smooth-ból is, viszont szerintem baromi jól néz ki. Mindezt azért mondom felvezetésnek, mert teljesen megértem miért alakult így, amiről beszélni fogok, és évszázados hagyománya van például Woody Allen és hasonlók által, de közben itt, talán mert a poénok nem ültek és az alakítások egysíkúak voltak, kitűnt.

Ez a film jobb lenne, ha az egy író nem magára osztja a főszerepet, amiben hatalmas a szerszáma, és amikor Adria Arjona karaktere elhagyja, akkor a másik író, egyben rendező Michael Angelo Covino által alakított legjobb barátja feleségével fekszik le, akit pedig Dakota Johnson kelt életre. Oda a férfi oldalra kellett volna némi erősítés színészileg, nem kinézetileg, mert sok tényleg jó, abszurd, vicces párbeszéd csúszik el Kyle Marvin előadásán. Pedig a remek Climb után ez volt a következő nagy dobása az író-rendező párosnak, ez lett volna a “nagy film”, ha szereznek még pár férfi sztárt.

Tudjátok mi jutott eszembe amikor most gondolkoztam rajta? Hogy olyasmi, mintha valami európai vígjáték vibeját akarták volna áthozni, és néha sikerült is, de valahogy erőtlen lett. Azt mondjuk el kell ismernem, hogy az idei legviccesebb verekedést a Splitsville szállította, igazából azzal sikerült az erős kezdés, ami kell egy ilyesmi filmnek, csak utána volt visszaesés és ritmushiány.

The Fantastic Four: First Steps

Megszereztem azt a munkacímet, amit még a projekt tervezésekor adtak neki: Art Direction: The Movie.

Bár a film minőségéről nem sokat árul el, de míg a Thunderbolts gyenge szereplése elvileg nem számít a szuperhős fásultság bizonyítékának, talán csak a másodrendű hősök automatikus pénzcsapja záródhatott el, azért a First Steps, és az utódja, a Doomsday sokat felfedhet az MCU sorsából. Na de ebben a kontextusban mit pakoltak elénk, nem?

A történet kapcsán érdekes adalék, hogy ez az átugrott eredettörténetek nyara. Nem elég a First Steps pozitív szemléletének hasonlósága az Supermanére, de még abban is összecsengenek, hogy nagyon gyorsan ledarálják az alapokat. Itt mondjuk ügyes megoldás, hogy konkrétan egy talkshowba mennek a karakterek, és az ottani házigazda veszi át egy montázzsal karöltve az egész űrbe utazós, kozmikus sugárzásos, utána embereknek segítős eredetet.

Azt hiszem az említett sietős megoldás így a sokadik Fantastic Four rebootnál ez kicsit jogos, és nekem mindenképp elég volt, de annyira nem új néző barát (vajon így az írásban kezelhetem úgy, hogy mindenki tudja kikből áll az F4?), hiszen itt is kicsit valaminek a közepébe érkezünk, bár nem annyira erős érzés, mint a Supermannél volt. Mondjuk nekem az a tippem, hogy a montázsba száműzött Vakond ellenséges szál jobban ki volt dolgozva, és csak az első vágás utáni játékidőt látva metszették meg jobban.

Az alapokat én is lezavartam, szóval akkor mi a fenéről szól a film? Van ez az alternatív Földön élő szuperhős csapat, aminek egy házaspár a gerince, akiknek végre sikerül a gyerekfogantatás. Közben belebeg egy testre feszülő ruhában levő szörfös űrlény csaj, hogy a Föld pusztulásra van ítélve. A pozitív, az emberek által imádott hősök el is húznak az űrbe kideríteni mennyi esélyük lenne a bolygófaló Galactus ellen, akinek a hírnöke volt az említett hölgy. Hát nem sok mindent tudnak felmutatni ellene, mint az kiderül a film legjobb akciójelenetében.

Valójában miről szól? Hát a család! A gyerekvállalás kivetítése egy kozmikus probléma formájába, avagy mennyire veszélyesnek tűnik hirtelen a világ a hír után? Még a családsegítők is feltűnnek, hogy elvegyék a lurkót! Félig viccelek, de igazából az egyik bajom pont az volt, hogy túl sokat próbálták mélyíteni a filmet beszéddel, pedig ők is tudják hol a dráma padló egy ilyen blockbusternek. De nem akarok teljesen negatív lenni, mert az optimista sci-fi körítés remek eszképista szórakozás, hiszen úristen, egy olyan világban élnek, ahol meggyőzhetőek az emberek, és összefognak a jó célokért, de konkrétan már a kozmikus veszély előtt is ezt teszik!

Azaz ez is a régimódibb képregényes irányba fordult.

Viszont a bevezetőben egyáltalán nem vicceltem, a First Steps sokkal gyengébb lenne, ha a szokásos MCU kinézettel bír, és a “jelenünkben” játszódik. Itt jön a képbe a retro futurisztikus art direction, amit egyszerűen jó volt nézni. Egy működő és élt világot teremtettek az ezen dolgozók, ahol CRT monitorokat nézve lehet event horizonok szökési sebességét számolni. Vagy ami jobb példa, ahol mágnesszalagon van a robot tudása, és cserélhető is. Vagy csomó apróságot mondhatnék, mert sosem “na ezt nézd” módon kerülnek ez ilyesmik elő itt, hanem működő használati tárgyakként, amik természetesek, mint nekünk a mobiltelefon például.

Ezen kívül, bár nincs sok akció, így elsőre két nagy rémlik (ezért is gondolom, hogy a Vakond szál lehetett vagy fél óra egy látványos jelenettel), viszont azokból a film közepén levő űrbeli, talán ennyi nem spoiler, az rohadt jó, és ki is lóg kicsit az MCU-ból. Mondjuk a fináléra ez már nem mondható, bár nem égbe lövő lézer van benne.

A tényleges filmet látva egyrészt szegény Pedro Pascal már megint csak daddy, másrészt viszont teljesen érthető, hogy az érzelmi mag köré miképp folyt a casting. Igazából ebbe az idealista alternatív Földes történetbe remek mindenki, pont az lesz majd az érdekesebb és talán neccesebb, ha összekerülnek a szokásos MCU hősökkel, tippre azon a főszálon, amit az eddigi 17 évben néztünk (igen, az Iron Man már 17 éves, bocs, hogy szóltam, pedig csak 5 éve volt…).

Nekem korrekt szórakozásnak bizonyult az új F4, de ha már a kontextusával kezdtem, akkor nem annyira áttörő élmény, hogy valami új és jó kezdetét érezzem, inkább csak olyan visszarázódó darab. A First Steps a Thunderbolts-szal karölve végre olyan, mintha újra jobb filmeket izzadnának ki Marvelék, de még messze vannak a csúcspontjaiktól. Amúgy nagyon kíváncsi vagyok a film fogadtatására, mert egy Marvels-szel összehasonlítva szerintem ez az a “women energy” film, ami nem erőltetett, és Sue Storm minden lépése és döntése a női mivoltából ered a First Step alatt, nem pedig random Mary… Sue. Ajjjj.

Jurassic World Reboot.. hmm, ja nem, Rebirth

Shot on Kodak, szóval muszáj volt nagy vásznon látni Gareth Edwards újabb rendezését, ami már a 7. fejezet a Jurassic világból. Gondolkoztam, hogy tényleg filmként kezeljem-e ezt a mozgóképes valamit, de igazából nem is próbál az lenni. Ez egy vidámparki látványosság, csak most új csapattal, “új küldetéssel”, teljesen kifarolva a Dominionnal bebetonozott zsákutcából.

A történet röviden annyi, hogy a dinók már nem sokakat érdekelnek, nincs bennük látványosságként pénz, ki is pusztultak újra, kivéve az egyenlítőhöz közel, ahol megvannak az életfeltételeik. Ide embereknek tilos bejárni, mivel életveszélyes. A cselekményt az indítja be, hogy valami gyógyszercégnek minták kellenek 3 fajta dinóból, akik szerencsére pont egy szigeten élnek, olyanon ahol korábban mutánsokkal kísérleteztek, keresztezéssel a dinó fajok között, de ez halálosan sült el.

Nyilván a cég alkalmazottja egy tucat zsoldossal elhúz a szigetre, hogy begyűjtse a mintákat, de a Jurassic-recepthez egy család is kell, akik pont az útjukba eső helyen szenvednek hajótörést. Így több ember menekülhet, amikor jön a futás, hogy az öreg Goldblumot idézzem. És tényleg ennyi. Akciójelenet, pár halál, rohanás a következő mintához, stb. Nem a fordulatok miatt lesz emlékezetes.

Lehet úgy jött le, mintha földbe akarnám döngölni a filmet, de elvoltam vele. Nyilván nem lelkendezve ugráltam utána, szerintem teljesen cinikus, hogy a filmben az emberek unják a sima látványosságot, a cég is mást akar elérni, és a végén GigaMegaDinó kell, mert már nem tudják hova fokozni, viszont maguk az akciójelenetek hasítanak előre. Tét az nincs, mert senki sem igazi karakter, viszont látványos és szép, na meg tényleg dinó akció, szemben a Dominionnal, ami már azt sem tudta mi kell.

Olyan az egész, mintha a film kérdezni akarná, hogy feléleszthető-e még a dinó szeretet, de valójában a franchise iszonyat kaszált folyamatosan, hiába nem “először látjuk őket vásznon”, szóval az emberek nem untak rá az őslényekre (ez is sikernek néz ki az első hétvégéje alapján). Nem kell metán kinézni erre. Pont azt kell csinálni amit szerencsére mellette tettek, hogy izgalmas és látványos szinte végig.

Jobb lett volna, ha mondjuk rendes karakterek vannak benne, ahelyett a kínos beszélgetés helyett amit két Oscar jelölt színész, Scarlett Johansson és Mahershala Ali lenyom a hajón, ahol megijedtem, hogy mire ültem be. A “nesztek karakterépítés” után nem tököltek sokat. Mondjuk minden fordulat még nevetségesebb lett ezáltal, már amikor “ja hogy a karakternek a végére változni kell” dologra ráébredtek hirtelen. Konkrétan Scarletté mindenhol van a skálán, és teljesen hiteltelen a végén a nagy választása.

De ennyi baj legyen? Elviszi a kinézet? Csak mert nagyon szép. Mármint a film is. Áh nem hagyhattam ki ezt a poént. Szóval vannak mély színek, ha már rendes történet nem sikerült, a lények korrektek, és sokkal kevésbé képünkbe tolva merít a régi Jurassic filmekből. Itt tényleg csak utalások-szerű a múlt, inkább próbálja a maga útját járni a Rebirth, a raptorok és t-rex helyett más elől kell menekülni többnyire. Na jó, azért az Aliens-re is átváltanak, mert az utolsó harmad kb. James Cameron klasszikusának újranézése után íródhatott, meg a vision boardra is ez volt tűzve, nem csak a dinó, hanem sok minden más is.

Nyilván egy Jurassic Park első rész még a távolban sem látszik a Rebirthnek, de az eddigi Jurassic Worldnél sokkal jobb a színészgárda, nem is gondolták túl, egy korrekt nyári popcorn blockbuster a vége. Egy sok hibával teli RIDE. Éltetni nem tudom, annyira nem izgultam, nem is akart tényleg film lenni, eszerint kell és lehet nézni.

Röviden: Predator: Killer of Killers

Szóval a Prey után, de az is lehet hogy még előtte ötleteltek Trachtenbergék, és ezeket a vázlatokat nem a polc mélyén tüntették el örökre, hanem összekötött rövidfilmekben elsütötték. Ez tűnik a Gyilkosok gyilkosa mögötti motivációnak, ami kicsit tett a Predator lore-hoz is. Bár nekem elvett belőle.

A történet egy fő szálon találkozik, de előtte 3 rövidfilmben bemutatja harcosok találkozását a Predatorokkal. Van itt Viking aprítás, japán nindzsázás, de még kőkemény dumás amerikai légi harc is. Akit csak az akció érdekel, az lehet el is van ezzel, de az érzelmi töltet ilyen 20-30 perces részekben, főleg hogy a konkrét összecsapásnak is kell idő, egyszerűen nulla. Nem érdekes a sorsuk, amit a fő szál fel is fed részben, avagy pont az ami miatt egy film működni tud “halhatatlan” főszereplővel, a karakterépítés, itt nem erős.

Marad a véres akció (R besorolás szerencsére) ebben a darabosan animált, Spider-Verse vagy épp Teenage Mutant Ninja Turtles: Mutant Mayhem stílusban elkészítve. Mindenki döntse el magának a trailer alapján? Látványilag nekem a japán tetszett, például amikor a harangosokat elintézi a főszereplő az jó koreográfia volt, és azért a vikingesben is volt pár érdekes mozzanat. Mégis csalódás volt összesítve a film. Egy Predator Wicknél többre vágytam. Elnagyoltnak érződött a történet, és a furcsa mozgású animáció is.

A spoilert tovább mögé teszem, és szerintem a kommentekkel is vigyázzatok. Amúgy a Killer of Killers a Disney+-on jött itthon is rögtön, szóval könnyen megnézhető. Nem akarok nekik reklámot írni, szerintem emiatt a film miatt nem éri meg előfizetni, ellenben mindjárt jön a Bear, és az Andor dara is remek szórakozás addig. De új filmileg szerintem nem a legjobb platform. Túlkalandoztam.

Avagy SPOILEREK.

Folytatódik a bejegyzés »

Mission: Impossible – The Final Reckoning

Ethan Hunt elvileg búcsúzik, méghozzá dupla filmes fináléban, hiszen olyan sok történetük volt, amit nem lehetett egy műbe zsúfolni. Remélem az előbbiekből lejön, hogy nézőként nem igazán értek Cruiseék döntésével egyet, mert sok, és nem jó történetük volt.

A sztori onnan folytatja, ahol az előző abbahagyta, miszerint Huntnál a nagyon fontos kulcs, ami kinyitja azt a nagyon fontos valamit, aminek a segítségével le lehet győzni azt a nagyon nagy mesterséges intelligenciát, ami fake news-zal megbolygatta a világot. Csak egy ember győzhet le, természetesen valami képtelen tervvel. Történetileg tehát a bevált recept, valamit elő kell keríteni, ebbe nehézségek vannak és a többi, még a csapat is kell hozzá természetesen.

Mivel nem akarok rögtön negatív lenni, így már itt kiemelném, hogy a film közepénél levő tengeralatti jelenet zseniális. Cinema. Amikor épp nem magyaráznak, hanem egyértelmű a cél és mutatják, az nem meglepő módon működik. Még csak igazi ellenfél sincs, közben mégis a szék karfáját markolva lehet izgulni Ethanért. Setpiece készítésből csillagos ötös, és ez az élmény felhúzza a filmet, mivel talán a széria legjobb 20-30 perce amit kapunk, akármilyen durva is ez a kijelentés.

Megértem miért fogott ennyire össze Tom Cruise és Christopher McQuarrie, de a munkakapcsolatuk és talán a barátságuk itt a végén már teljesen megakadályozta, hogy keményen szembehelyezkedjenek kreatívan, és közösen gyomlálják ki a felesleget a filmjeikből. A toplista posztnál is megjegyeztétek ezt, hogy egyformává váltak a Mission Impossible-ök — ami egy ideig működött természetesen –, szemben az első hárommal, ami mind nagyon eltérő auteur…ebb rendezővel készült, akiket más dolgok érdekelték, és aszerint álltak a filmekhez is.

Azért ebbe vágtam így bele, mert Tom Cruise napi 1 filmet néz, ami gondolom nagyjából igaz, kivéve amikor nagyon elfoglalt 18 órás forgatási napokon, de nem is ez a lényeg, hanem Cruise maga már rengeteg mesterműben volt, látszik, hogy érti miért. McQuarrie is írt már jó filmeket, sőt, az interjúk alapján Cruise-t pont az ragadta meg miképp vág át McQuarrie bonyolult dolgokon, teszi érthetővé a nézőnek. Na most ha ez a két ember nem látta, hogy a Final Reckoning első másfél órája a véééégtelen expozícióval rossz, az számomra hihetetlen. Vagy csak teljesen hülyének tartják a nézőt. Konkrétan még csak nem is arra gondolok, hogy emlékeztetnek minket régi dolgokra, mert az átlagnak (nem negatívan értve) erre szerintem szüksége van, nem látták sokszor az eddigi filmeket. És a Final Reckoning össze is rántja az eddigi Mission Impossible műveket egy nagy történetbe, amiben Ethan szinte már Jézus, minden a vállán nyugszik. Sokkal inkább az a baj, hogy túlzsúfolták, és még így is ismételgetnek dolgokat, lásd az első robbanás előtti párbeszédet, amiben valami egyértelműen kiderül, aztán ki is mondják a… tiktok görgetőknek akik nem figyeltek? De hát moziban ülünk! Vagy épp a Pom Klementieff karakterének előhozását, ahol mutatnak valamit, flashback, mutatják újra, flashback, mintha nem lenne elég az amúgy is túlzsúfolt filmben.

A híreket követve természetesen tudom miért is alakult így, a rengeteg leállás először a covid miatt, aztán a múltkori hollywoodi sztrájkok miatt, ami rengeteg átszabást hozott — a sorozathoz méltatlanul sok a benti, közelről vett minimális kontextusos jelenet, avagy betuszakolt pillanat. Nem meglepő módon mindennek van nyoma, viszont a nehézségek közben Cruise-ék lost the plot. De most szó szerint, szinte látszik, hogy a jeleneteket összevágták, aztán elkezdték toldozni-foltozni, hogy valami érthető álljon össze. Nyilván volt már ilyen a Mission Impossiblenél, ahol 1-1 setpiece köré lettek írva a dolgok, az első rész preproducionje is végleges forgatókönyv nélkül zajlott. Na de itt sok évre lett szétszórva a készítés, így McQuarrie maga is nehezen láthatta át, szóval csak hízott a mű, és nem volt meg a fejükben, hogy miképp állhat össze. Végül összetették, csak hát… elmegy, nem pedig remek. Biztos vagyok benne, hogy egy iszonyat tehetséges figura, aki távolabb van az egésztől, és esetleg az utolsó utóforgatás előtt kerül a projektbe, durván szétvágva egy jobb végeredményt tett volna össze, kiszórva sok felesleget. Neki azt sem nyomta volna a vállát, hogy ez a végső Mission (talán:).

Huhh, a sok negativitás után igyekszem visszatérni kicsit a jobb oldalra. Avagy amikor túl vagyunk a vééégtelen expozíción, Ethan végre kezébe veszi az irányítást és cselekszik, de tényleg szó szerint akkor indul be a film, amikor a sok tökölő többi szereplő között fejest ugrik az ismeretlenbe, onnantól ismét egy viszonylag jó Mission Impossible darabban találjuk magunkat.

A fenti hosszú részen sem a logikát kértem számon a filmen, hanem a flowt, ahogy gördül előre az egész izgalmasan. Képtelenség a mesterséges intelligencia szál, vagy az ahogy az amerikai elnök nézi a falon a visszaszámlálást, de a sorozatba elfér, ha megvan a többi, a képtelen akció, az egyszerű, de lehetetlen cél. Ezt visszakapjuk másfél óra után, szóval összességében felhúzza magát a Final Reckoning, csak ez segíti, hogy a film második fele jó, de az összképet elrontja a tökölés.

Nem mellesleg ezúttal nem spoilerezték el a legjobb jelenetet! Bár volt egy kis videó a vízalatti dolgokról, ami a rendező számára a karrierjének az egyik legnagyobb kihívása lett. Viszont az előző filmnél a motoros dolog már a csapból is folyt ugye, most nem volt így: a repülőzést mutogatták, ami veszélyes, és szórakoztató, de csak levezetés ahhoz képest amit a közepére tartogattak.

Mégis, mindezek után a Reckoning duót kicsit mellékvágánynak érzem, és Tom ebbe ölte az utolsó nagy akció éveit sajnos. Ha most bukik a Final, és esélye sincs pozitívba menni az említett forgatási gondok miatti hatalmas budgetjével, akkor remélem még egyszer összeszedi magát Mr. Cinema, és egy tényleges méltó búcsút összetesz, bár ugye már Iñárritu rendezése és más projektek mozgatják.

Ha tényleg ez az utolsó Mission Impossible, akkor… nos újranézéskor a Fallout kell legyen a záró rész mindenkinek, újoncoknak pedig főleg.

He Never Died

Tudom, ez most váratlan lesz, de engem is így ért el a film. Nyilván érdekel a filmvilág, és egy teljesen más témában olvasgatva futottam bele Jason Krawczyk ezen agymenésébe. Fel is írtam, hogy be kéne szerezni, hiszen legtöbbször amikor valami régebbi, nem sikeres specifikus filmet keresek, akkor sehol nincs fenn — például amikor újra akartam nézni a Filofax-ot, avagy a Taking Care of Business-t, akkor is koppantam nemrég. Erre meglepett, hogy a He Never Died kivételesen elérhető könnyedén. Még mindig ott virít a Netflix angol felületén (nyugi, nem saját gyártásuk!), ha bele akartok nézni.

Bocs, sok a körítés, szóval a konkrét film egy furcsa vámpíros komédia. Vagyis bonyolultabb a főszereplő karaktere, nem simán vámpír, de nem akarom lelőni a létének alapjait. Ellenben az mindenképp jobb témának tűnik benne, hogy az örök élet milyen iszonyat unalmas lehet. Lehet csak pont ilyesmi foglalkoztatott, ezért ezt ragadtam ki benne legjobban, de az első óra teljesen erre utaló felépítéssel bír.

A főszereplő minden üres percében izgalmas és szörnyű dolgokat hall, utalás arra, hogy hány élete volt, mennyi háborúban vett részt, milyen történelmi pillanatoknál volt ott. Most meg egy lepukkant lakásban döglik, eljár a közeli kajáldába, és valami random sráccal üzletel, nyilván vért kap tőle. Ezen változtat egy feltűnő fiatal nő, akiről kiderül, hogy a lánya, meg pár gengszter, hogy “Tarantino” szál is legyen. Legalábbis a He Never Died nagyon azt a Tarantinós erőszakos hangulatot akarta megragadni, és továbbgondolni néha.

Ami miatt mégis eljutottam a posztolásig, hogy kevés hasonló mű van. Ne értsetek félre, nem kiemelkedő a film, de valahogy mégis iszonyat egyedi, bár ha jól látom akkor erről a csillagok együttállása tehetett, vagyis pontosabban Henry Rollins. Néztem a zenésszel/színésszel interjút a film kapcsán, és nyilván azt mondja, hogy rá írták, ami ki tudja mennyire igaz, ellenben az már biztos áll, hogy magához ragadta a kreativitás egy részét, és átszabta a figurát.

Lehet mert nem nagy színész az öreg, de többször teli szájjal vigyorogtam, ahogy Rollins fapofával adta elő a szövegeit. A karaktere is fásult, látszólag nem igazán érdekli az emberi lét, vagy épp az emberek, de ezt érzékeltetni is tudták. Mondom, összeálltak a dolgok és szerintem mindez csak véletlenül történet, főleg ha megnéztem a rendező teljes munkásságát.

Lehet éltetésnek tűnik, de inkább csak egy különlegesség említésének szánom, mert jól szórakoztam rajta. Ha véletlenül belenéztek: az első 15 percnél nem lesz sokkal jobb a film, nyugodtan ki lehet nyomni, ha a humorotokkal nem vibeol.

The Amateur

Durva, hogy mennyire kiszámítható volt az Amatőr, de közben mégsem egy hatalmas lehúzás lesz itt, mert egyszerűen jó volt nézni a filmet. Nem lesz maradandó a tech-Bourne, de azt sem értem, hogy miért pont az Accountant 2 környékén mutatták be, mert ugyanolyan régi akciófilm hatású. Na jó, ez kém-thriller, a 70-es évekbe nyúl, de azért bőven van benne érdekes setpiece.

A történet középpontjában a CIA egyik kódfeltörő elemzője van, akinek 170-es az IQ-ja, és láthatóan minden spektrumon rajta van, vagy nem tudom, lehet csak Rami Malek alakítása miatt gondolom ezt. De nem, mégsem, a felesége is furcsán kezeli, na de szereti. Pont ezért érhető, hogy amikor a nőt egy túszejtés közben megölik, akkor az elemzőt egy dolog érdekli: bosszút akar állni. Meg is zsarolja a főnökeit, hogy képezzék ki a terepre, de az ezredes, aki alá kerül, az gyorsan ráébreszti, hogy mélyen belül nem gyilkos. Úgy tűnik a nerd nem tud, és ami fontosabb, nem akar a fegyverrel bánni.

Az Amatőr pont az előbbiekben lesz kicsit más, mint a rengeteg kémthriller, ami eszünkbe jut róla. A főhős csak az eszét használja, és különböző szerkezetekkel keríti elő, na meg áll bosszút a felesége haláláért felelősökön. Mondom, a geek-nerd akármi Bourne akart lenni, még a kamerarángás is stimmel, viszont itt nincs semmi nagy ráébredés, vagy bekeményedés, hanem a gyász által hajtva megy a terepre, és ott csak az esze által lesz egyre ügyesebb.

Nem akartam hasonlításokkal teletenni a posztot, mert sok minden beugrott a filmről, de a rendező James Hawes több Slow Horses részt rendezett, és executive producer is azokon, szóval a kreatív részbe is beleszólhatott ott. Na pont ilyesmi hangulata van a filmnek, ami nyugodtan ül a lassabb pillanatokban is. Nyilván csak zsáner szinten, de hagy időt a gyásznak is, nem pedig rángatja az izgalomba a szereplőt villámgyorsan, hogy lekösse az figyelemhiányos nézőt. Természetesen nem realista (kivéve 1 jelenet!), de szórakoztatóan túlzó.

A megvalósításra is csak az előbbieket tudnám mondani. Profi munka, amivel simán lehetne átlagos, kicsit az is, mert sok mindenét láttuk már máshol, talán jobban is, viszont a színészek számomra kihúzták az középszerből. Egyrészt bár lehet nem az jött le fentebb, de Malekot is bírom ilyesmi szerepekben, ahogy Rachel Brosnahan is remek volt az asszonyának. Viszont Laurence Fishburne aztán egyértelműen feljebb húzta az Amatőrt a feltűnésétől kezdve. Az egyik legjobb üldözéses jelenet is hozzá köthető. Jon Bernthal hasonló, de az ő karaktere körül utóforgatást érzek vagy valami durva vágást, annyira hangsúlyos az elején a felvezetése, hogy utána alulhasználják.

Ellenben ha már a technikai dolgokról van szó, akkor egyértelmű előnynek tűnik a terepen forgatás. Bár a fényképezés modern digitális, de nem a netflixes lapos fényes, csak a “realista” sötétes, viszont ez nem stúdióban többnyire működik. Viszont amit mindenképp kiemelnék, hogy nem realista a film, de a Rustban történt baleset óta főleg úgy tűnik, hogy sz*rnak a blockbusterekben a fegyverek hangjára… na nem itt.

Sőt, van egy hangtompítós lövöldözés, amiben tényleg csak tompítva van a hang, nem pedig a filmes pewpew megy. Komolyan, ha nem is mentek el a filmre, majd PVOD vagy streamingen meglátjátok. Mondjuk a trailerben, amit most a képek miatt elővettem, még más hang volt ott, érdekes.

Az Amateur egyszerűen… visszafogott? Nem harsány? Csak egy korrekt felnőtt thriller, de nem igazán fog eszünkbe jutni sosem, csak ha elkapjuk pár év múlva valami streamingen, akkor félig háttértévének lepörög majd újra. Ellenben moziban jó volt nézni, azt a kort idézte, amikor több ilyesmire mehettünk, értve ez alatt mittomén, a modern Bourne első részét. Vagy a Shootert. Vagy a Next Three Days-t, hogy ne egy tipikusan mindenki által ismert beugrót mondjak.

Poolman – idiot noir? Nem, vibe noir!

Ilyen az, amikor egy színész beváltja az összes szívességet amit az évek alatt összeszedett, hogy alkosson valamit. Lehet nem mondtam újat, de elnézve a szereplőgárdát és a minőséget, máshogy tényleg nem jöhetett Chris Pine rendezése. Na meg a világjárvány alatt készült, a szinte nulla statisztás jeleneteken mindenképp kiszúrható, viszont miatt többen rá is értek mondjuk. Na de ez mind csak a körítés, milyen is a film.

A történet egy opera zenére medencét takarító csóró férfi körül bonyolódik (ez lenne Pine), akiről épp dokufilmet forgat a legjobb barátja, mivel igyekszik elérni, hogy optimalizálják az imádott Los Angelesének a buszmenetrendjét, és így a tömegközlekedést. Kis tettekből születhet csak valami jó, nem?

A bonyodalmat pedig a végzet asszonya hozza, aki megjelenik a medencéjénél azzal, hogy a városi tanács elnökének új asszisztense, és a főnöke sáros. Csak a medencés segíthet neki kideríteni az ügyet! Vagy valami ilyesmi. Bővebben nem tudok belemenni, mert ez egy vibe noir, ez a lényege. Oké, van Egy Ügy, aminek során mocskos titkok derülnek ki, de a főszereplő csak kicsit idiótaként és jóindulattal átbotorkál a rejtélyeken, hogy végül minden elrendeződjön.

Nem is tudom hogy mondjam máshogy: ez egy tisztelgés a régi nagyok előtt. A víz miatt természetesen előkerül a Chinatown (amit elvileg látott a főszereplő, mégsem esik le neki a végzet asszonya helyzet:), de a komédia részről a Big Lebowski, vagy emlegethetném éppen Hitchcokot és a To Catch a Thiefet. Meg gondolom rengeteg utalás amiket ki sem szúrtam.

Ami biztosan szép, az ismét csak a fényképezés, és szerintem ez nagyon árulkodó is. Mármint annyira szép színes, napfényes, hogy minden bökkenő ellenére a film csak ennyit akad átadni, Los Angeles szívét, nem pedig a romlottságát. Viszont a vibe szóból gondolom egyértelmű, hogy megosztó darab, de jó volt látni ahogy hülyült ez az ismerős arcokkal teli szereplőgárda. Komolyan, Pine főszerepel is, de feltűnik még: Annette Bening, DeWanda Wise, Stephen Tobolowsky, Clancy Brown, John Ortiz, Ray Wise, Juliet Mills, Jennifer Jason Leigh és Danny DeVito is. Igazi komédia csapat, rutinból is feldobnak pár jelenetet, bár csak mosolygásnyi szintre.

Nem véletlenül halogattam a filmet, ami siralmasan szerepelt a TIFF-en, de azért reménykedtem, hogy gyöngyöt találok, egy alig ismert új lazítós filmet, olyat ami nagyon bejön majd. Nem lett így, viszont nem tudom ténylegesen lehúzni, mert pont azt képviseli, igazából az összes héten tárgyalt darab mellé beillőn (na jó, talán a Greedy People kilóg), hogy legalább próbálkozott. Nem ment neki tökéletesen, de nem folytatás, felnőttekre céloz, és még jól is van elkészítve. Döcög, de nem rutin.

Viszont éltetni sem lehet, bár simán elvoltam ebben a kb. 100 percben. Az biztos, hogy ha valaki modern Los Angelesben játszódó gyöngyszemet akar, akkor a sokkal merészebb Under The Silver Lake ajánlott, ha még nem volt meg.

Greedy People

Már a film előzeteséből is sütött, hogy sok rossz ember félreértéses bűnügyi thriller komédia lesz ez, amolyan Coen testvérek és Tarantino keverék. Utóbbit a több karakter szemszögét bemutató fejezetek miatt venném elé. Aki ilyesmiért nagyon odavan, annak tulajdonképpen tudom ajánlani, még ha vannak is vele gondok.

A történetet le fogom egyszerűsíteni, de lássuk. A főszereplő új kisvárosban kezdi meg a rendőri munkáját, a mellé osztott társa beavatja a helyi dolgokba, de az ingyen kávé és fánk után lelép meghúzni a szeretőjét, egyedül hagyva őt. Ekkor érkezik egy bejelentés, amire így magányosan megy ki az újonc, és véletlenül megöli a város leggazdagabbjának feleségét. Befut a társa is, és közösen találnak 1 milliót a házban, amivel lelépnek, kitalálnak maguknak egy alibit, és másra terelik a gyanút.

A bonyodalom, és rengeteg többi karakter behozása pedig azon a vonalon történik, hogy miért is volt ott 1 millió dollár. Mire kellett az? Na ezt nem fedném fel, mert pont ezek a csavarok hozzák a főbb szórakozást, és adják a félreértős komédia részt. Ami mögött azért van több bűnügy is, sok a kisstílű titok a városban.

A fő bajom igazából azzal lenne, hogy mintha nem tudná a film mi akar lenni. Vagyis inkább úgy mondom, hogy volt elképzelésük, az eleje komédia, a vége dráma, viszont ebből csak az egyik ment nekik valamennyire. Na meg a fordulatos forgatókönyv, mert a sok máshonnan merítés mellett legalább elég tempósan, nem túlhúzva gördül előre a történet, ezt mindenképp el kell ismernem.

Viszont a komédia az nem igazán megy. Írásilag még látszanak a poénok néhol, de előhozni azokat már kevésbé ment. Például van a rész amikor valami bérgyilkos és egy pasi alkudozik, hogy mennyi ideje van előkeríteni a pénzt, és azon megy a vita, hogy 2 nap az mire esik, szerdára vagy csütörtökre, amire végül az a megoldás, hogy 48 órája van. Na most ez, oké, így leírva nem, de jól előadva és rendezve simán üthetett volna, annyira komikus a helyzet, de itt simán mellémegy, ránézésre azért, mert a rendező nem tudta mit és hogyan akar kihozni belőle.

Ellenben amikor a Himesh Patel, Joseph Gordon-Levitt, Lily James trió szerepel, akik úgy magukban is simán elvannak szerintem rutinból, az működik, és ott még a poénok is jobban ülnek, mert kitalálják maguknak miképp kéne előadni. Lehet rajta vigyorogni. Legalábbis ez a tippem. Ja igen, még Simon Rex mellékszerepe is ide sorolható.

Igazából folytatta a heti sort, egynek egész jó volt, és valójában nincs tele ilyesmi filmekkel a padlás, ezért is mondtam, hogy aki bírja ezt a félreértős sok szálas stílust, annak jól jöhet, bár a végére eléggé drámaiba vált, hogy aztán rákontrázzon egy teljesen semmilyen lezárással.

Elvoltam vele én is, de egyértelműen az említett páros jelenetei húzták fel, leginkább Joseph Gordon-Levitt alakítása. Azt mondanám, hogy szombat délutáni apróságnak tökéletes, de ezt sem fogjuk sokszor elővenni.

Companion

A Társ nézése közben azon gondolkoztam, hogy mi választ el egy “sima” Black Mirror epizódot egy tényleges mozitól. Nem leszólni akarom (az amúgy épp visszatérő) sorozatot, vannak remek részei, és iszonyat hatásos tud lenni, de lehet feljebb lépni. Konkrét példának az Ex Machina jut eszembe, aminek az ötletét sokféleképp ki lehetett volna bontani, de megvan benne az a plusz, amitől mozifilmként gondolok mindig rá. Na a Companion ennek az ellentéte!

Nehéz a filmről konkrétan írni, de… Na, inkább az a helyzet, hogy egy ötlet van benne, amit nem ismerve élvezhetőbb a Companion, viszont ezt már a trailer is ellőtte, szóval ezért nehéz. Mondjuk asszony nem tudta mi lesz, és így sem volt számára igazán átütő a film, szóval ez sem garancia semmire. A lényeg, hogy amit a reklámokban mertek mutogatni, azt én is felfedem. Igazából mindig igyekszem ezt tartani, tudjátok hogy állok a spoilerekhez a kritikákban, de most külön kiemeltem, mert igazából ők sem tudták miképp reklámozzák.

Ez amúgy egy külön posztot is megérhetne, mivel szerintem aki jelenleg filmet ír, és nagy fordulatot akar bele, annak érdemes a fordulat előtti részt is baromi izgalmasra vagy érdekesre írni, kvázi külön kezelve azt, hogy lehessen reklámozni a filmet. Na meg hogy szórakoztató legyen az a része is nyilván.

A lényeg, hogy a ~~soroz~~… basszus, freudi elgépelés volt, amit bent hagyok. Szóval a film története a közeljövőben játszódik, ahol már simán rendelhet teljesen emberszerű szexrobotot mindenki magának, olyat ami a programozása miatt teljesen és határtalanul szerelmes belé. A szinte főszereplő is ezt teszi, de a sok szex után valami másra is akarja használni a “gépet”, így jailbreakeli mielőtt vidéki kimozdulásra megy a barátaival és az egyikőjük milliárdos szeretőjével. Nyilván elszabadulnak a dolgok, fröcsög a vér.

A sok felvezetés után lehet földbe döngölést vártatok, de egyáltalán nem úgy éreztem közben, mert az alapon felül még volt pár apróbb ötletük, és néhol a fekete humor iszonyat jól állt a filmnek (a Lil Boo Thang duplázás!), amit csak tetézett Jack Quaid seggfej karaktere. Egyszerűen csak a megvalósításban nem volt elég plusz. Valahogy nem jó erővel emelkedtek a tétek, és most nézem, hogy csak másfél órás kb., közben meg vagy kettőnek érződött, ami sosem jó jel. Viszont így is mosolyogtam párszor rajta, és az elszabadulás után Sophie Thatcher robotja is jobb alakításnak tűnt.

Ellenben ami nagyon nem működött, hogy ténylegesen miről is akart szólni. Mármint kinyomja a szemünket a női szerep, és hogy mit várnának el páran tőlük, de a Companion az igazi társdarabja, a sokkal drágább Don’t Worry Darling szintjén nyúl hozzá, csak szórakoztatóbb annál (de csúnyább, mivel olcsóbb, az a film production designban baromi erős). Semmi igazit nem tud megragadni ez a film ebből a szempontból, csak egyet durrant. Mondjuk most elnéztem az író-rendező Drew Hancock eddigi munkásságát, hát nem meglepő a tévés érzet, nem sikerült a feljebb lépés neki sem.

Amúgy a kezdésben említett gondolat egy másik filmre is rányomta nekem a bélyegét mostanában, lesz írás róla. Mindezek mellett nehéz elmenni amellett, hogy a Black Mirror mennyire rányomta a bélyegét a sci-fire, tulajdonképpen megemelve a padlót, a minimumot amit hozni kell. Azért a Companion letette amit kellett, de semmi extra. Azt hittem valamennyire gyöngyszem lesz, ehelyett “csak” egy szórakoztató semmiség, amivel simán elvoltam és ilyen próbálkozásokat azért nem is rossz nézni, viszont nehezen hiszem, hogy valaha is eszembe jut majd.

Mickey 17

Mickey, what’s it feel like to die.

Milyen nehéz lehet egy mesterművet követni, főleg ha az a film kicsit kilóg az életművedből? Mondjuk nem hiszem, hogy Bong Joon Ho ilyesmiken gondolkozott a Parasite után, de az biztos, hogy a 2-3 éve általa forgatott Mickey 17 végre megérkezett a mozikba, és egy egy ötlethalmaz, ami nem áll össze.

A Mickey név egy feláldozhatót takar, a szám pedig azt, hogy hányszor halt meg, mire bekapcsolódunk a történetbe. A hátrahagyott Földön tiltott az újranyomtatás különféle morális fennakadások miatt (ki érti ezt:), de az expedíción, amire Mickey jelentkezett, nem. Csak a testét és elméjét tudja adni a küldetéshez, és hát mindenki feláldozhatónak is kezeli, nem pedig emberi lénynek, amit kicsit rossz nézni. Tényleg nem az a gyomorforgató, hogy meghal, hanem amilyen módon ehhez viszonyulnak mások.

A konkrét történet pedig egy havas bolygóra tartó expedíciót mutat be, amit egy nárcisztikus politikus vezet. Ennek kapcsán előkerül Bong fő témája, a kapitalizmus és osztályokba osztás embertelenségének mivolta. A gazdagoknak nem számít az alja nép, amit most aztán főleg aláhúz azzal, hogy Mickeyt elégetett szerves anyagokból, szarból, moslékból nyomtatják újra, és a főnök ennek is tartja őt ezért. Az a durva, hogy vannak még más témák, a migrációról is a képünkbe mondanak valamit, vagy például az események katalizátora, miszerint egyszer nem hal meg Mickey pedig azt hiszik ottmaradt a terepen, így duplikálják az újranyomtatással, ami érdekes problémát vet fel, de…

Szóval a Mickey 17-en nem lehet nem észrevenni, hogy ebbe durván belenyúlhatott a stúdió, annyira nem áll össze még a témája sem. Értem, hogy Bong Joon Ho nincs oda a nagy árnyalásokért, szóval alapból képbe tolja amit mondani akar, de nincs az az isten, hogy erre nem feküdt rá a Warner, próbálta vágással menteni a menthetőt — ki adott zöld utat a 100 milliónál nagyobb budgetnek, ami még csak sci-fi setpiece sincs benne. Az a tippem, hogy a folyamatosan magyarázó narrációt is nekik köszönhetjük.

Így bizony a végeredmény részben jó, vannak jelenetek amiket mosolyogtam, voltak meghökkentő húzások is, de hogy nem organikusan gördült előre a film, az is biztos. Sőt, vannak dolgok amiket csak úgy feldobnak, aztán hagynak a semmibe, például azt amikor Anamaria Vartolomei karaktere is ráhajt a főszereplőre, ami egy konfliktushoz vezet… és ennyi, semmit nem kezdenek vele. Oké, témában aláhúzza, hogy neki is csak “valami” Mickey, de akkor is, olyan furcsa volt, mert más ötletekkel is történik ilyesmi.

Ami nekem teljes pozitívum volt, az Robert Pattinson játéka, akinek kétfajta személyiséget kellett alakítani, és ez egyrészt nagyon ment neki, másrészt pedig iszonyat vicces is volt néha ez a két figura közös jelenetben. Színészileg még Steven Yeun dobta fel nagyon, bár eléggé csak a komikus kisülés volt a cél vele, de az jól ment. Ezen kívül még a sci-fi világ megteremtése és kinézete, na meg az emlegetett jobb ötletek és húzások, de ennyi. Sőt, ha már nevekkel jöttem, nekem Mark Ruffalo (gondolom a rendezővel karöltve) egyszerűen sok volt, rajta SNL szkeccset éreztem, nem filmet.

Amúgy ha már valóság, érdekes, hogy itt ez a szatíra, ami még a Trump elleni merénylet előtt forgott, erre a Trump-szerű politikust súrolja egy golyó benne. Másrészt pedig teljesen képünkbe nyomja, hogy igen, “tökéletes faj” és hasonlókat emleget a vezér, és egy karlendítés is van benne, de a film nem vállalja be az igazi náci mozdulatot, közben itt a Földön a jelenben ugye mi történt…

Lehet nem is érdemes már szatírát csinálni a jelenlegi igazság utáni világban, főleg, hogy az Anora körül látszik, mennyire nem látják sokan azt amit néznek. Vagyis inkább úgy mondom, hogy nem is próbálják látni, nyitottság nélkül rögtön zsigerből lecsapnak (akinek valós érvek miatt nem tetszett, az ne vegye fel). Érdekes, hogy a Starship Troopers is félre volt értve például (nem mindenki által, az csak urban legend), na de ha most jönne ki akkor úristen milyen felbolydulás lenne körülötte. Na ennyit a mellékgondolatokról.

Tényleg nem értem, hogy ezt ki rendelte be. Mármint, ha már Bong Joon Ho, ez inkább volt elrontott Okja (amire már senki nem emlékszik, mivel Netflix content), csak gyengébb humorral, mint Snowpiercer, vagy épp Parasite. Konkrétan ült valami fejes a forgatókönyv fölött, már ha olvasta, és nem tűnt fel neki, hogy még a végső nagy csúcspont sem lesz izgalmas, ami azért lehet az átlagnézőnek kellhet? Mindezt úgy, hogy az utómunka során mintha teljesen hülyének nézték volna a nézőket, még jobban a szájbarágást erősítették, na de akkor előtte miért nem merült fel bennünk? Azt hitték új Oscar esélyest hoz Bong Joon Ho?

Bár ha tartalmilag nézem, és ha jól értem, akkor a könyvben a konkrét morális és filozófiai kérdések mintha erősebbek lennének, mint itt a filmben, szóval… áh, egy nagy káosz az egész, kisiklott, de azért néhol kreatív vonat.

Speak No Evil (2024)

Tökéletes példa arra, hogy filmsztár karizmára szükség van a jövőben is! Hogy pozitívan indítsak erről a remakeről, James McAvoy bekapta a filmet, megrágta a jeleneteit, és letarolt minden percet amiben feltűnt. A rövid ítéletem az, hogy egy szórakoztató horror a Szádra ne vedd új változata, már magában nézve, csak épp semmi különleges nincs benne. Viszont ha elnézünk az eredetije felé…

Miért ültem le mégis a film elé? Egyszerűen tényleg kíváncsi voltam, hogy mi a fenét kezdenek egy nem annyira tipikus dán horrorral, amiről amúgy írtam már. Ennek megfelelően nem is tudtam friss szemekkel nézni az új változatot. Hiába a helyszín, ennél amerikaibb remake-et rég láttam, mivel minden különlegességet felülírtak, és az elk**rt dolgokat pedig nem merték bevállalni. Komolyan vicc, hogy mit láttak benne, ami miatt “újra kellett forgatni”, főleg, hogy az eredeti is angolul van.

Azt sem mondhatjuk, hogy csak az alapötletet vették át ténylegesen, miszerint vakáción találkozik két különböző nemzetiségű házaspár, és az egyik meghívja a másikat utána az otthonába vidékre. Nem, szinte minden jelenetet átvettek, csak épp teljesen kifordítva őket, szépen lecsiszolva, nehogy bántóak legyenek. Nehéz eldönteni, hogy egyszerűen a nézőket tekintették-e hülyének, ezért kellett leegyszerűsíteni, vagy mi lehetett a cél.

Felőlem lehetett volna keríteni más tanulságot a történetnek, csak azon gondolkozniuk is kellett volna, megragadni valami amerikai begyepesedett viselkedési hibát, és ez által terelgetni a főszereplő házaspárt. De itt nincs igazán ilyen. Egy sima horror lett az egész, Amerika Fuck Yeah, az individualizmus működik, toljuk!

Egyszerűen sokkal realistábbra akarták csinálni az egészet, mert senki sem hitte volna el, hogy ott marad a meghívott pár, ha az eredeti minden túlfeszített pillanata itt lesz, mivel nem fér bele az amerikai gondolkodásba(?), így ezúttal egyikben sem merültek el inkább. Minden csak… puhább, nem éles, de akkor minek álltak neki. Ezen kívül több az akció persze, hiszen a végén aztán teljesen átmennek egy hagyományos horrorba.

Egy kicsit dühítő a helyzet, mert… McAvoy seggfej alfahím karaktere miatt teljesen szórakoztató a remake, szóval nem egy Point Break-eset (random siralmas remake ami eszembe jutott). A színészek minőségét kicsit feltekerték, lehetett volna kábítóbb az új változat, megvolt hozzá a technikai tudás, hogy a végén pofonvágjon mégis. Ehelyett viszont itt nincs semmi gondolkozni való esetleg, felállsz a film után és soha többet nem jut eszedbe. Csak ez a zavarodott düh marad, ha láttad mire építkeztek, hiszen több, mint 1 hete láttam a filmet, és már alig rémlett némelyik része.

It’s What’s Inside

Szoktátok kérdezni, hogy milyen remake lehet elfogadható, és nyilván azok, amik mögött jó ötlet van, de valahogy mellémentek. Na ebbe a sorba áll be az Ami belül van, ami rejtett kincs, “underrated” és hasonlók helyett szinte kiabál egy rendesebb kidolgozásért. Vagy akár az ötletet fogva végtelen filmet és emberi témát lehetne feldolgozni.

A történet középpontjában egy esküvő előtti éjszaka van, amikor egy valami múltbeli esemény miatt szétszakadt baráti társaság újra összeül. Sőt, még a kitaszított, szinte eltűnt kutató barátjuk is beállít egy ládában levő géppel, ami képes a tudatot mozgatni testek között.

Nyilván ebből kitalálós játék lesz, amikor mindenki testét és tudatát megkeverik a “barátok”, és ezzel jó pár régi probléma is felszínre kerül, köztük a főszereplők párkapcsolati viszálya. De mellék vonalon is szétszedésre kerül egy hippi, valami influenszer, és nem sorolok fel mindenkit azért, de sok darabból áll a képlet, ami meglepetéseket is tartogat, és ez utóbbiak ki is húzzák a tipikus középszerből végül amúgy, mert valamennyire érdekes lesz a végeredmény, mozgatja az ember kíváncsiságát hova viszik a sztorit.

A mesélés, visszaemlékezés ábrázolása remek, meg úgy alapból, hiába tűnik olcsónak a film, a fényképezéssel legalább igyekeztek, még kontraszt meg ilyen nem Netflixes adottságok is vannak a képén. Oké, kicsit Harmony Korine (Spring Breakers, Gummo) lehetett a példaképük, de akkor is. A vágásban szintén akad pár érdekes megoldás, de néhol szerintem keményebben meg kellett volna szaladni annak az ollónak.

Pont ezek miatt szomorú, hogy a forgatókönyvön és a rendezésen, színészvezetésen és alakításokon elvérzik az egész. Érzelmileg nagyon nem működik a végeredmény, pedig hát nagyon nem a sci-fire feküdtek rá, nem ez az új Primer, aki a készülék hogyanja és ilyesmik miatt ülne elé, az csalódni fog. Viszont legalább nem is egy Black Mirrort imitálnak, hanem saját utat próbáltak járni a készítői.

A jó ötlet, néhol kreatív megvalósítás miatt simán lecsúszhat, és el lehet lenni vele, de az egyik legnagyobb kihagyott ziccernek éltem meg idén, annyival több is lehetett volna benne.

Don’t Move

Nem tudom mennyire merültetek el eddig a horrorfilmekben, pedig már mindjárt vége az októbernek, de úgy tűnik a streaming only darabokból a Netflix egy elég jót tett le Sam Raimi producerkedésével a múlt pénteken. Vagyis, ha nem is jót, de szórakoztatót.

A történet egy a gyásztól depressziós nő körül bonyolódik, aki elmegy arra a kirándulóhelyre, ahol elvesztette a gyermekét, hogy a saját életét is elvegye. Már majdnem leugrik a hegyről, amikor feltűnik egy férfi, aki kvázi lebeszéli róla. Milyen jó cselekedet ez tőle, nem? A fordulat persze az, hogy visszaérve a parkolóhoz elrabolja a nőt. Sőt, a címet adó második fordulatot is megemlítem, mert a trailerben is benne volt: valami idegmérget vagy nyugtatót is ad neki, amitől 20 perc alatt elveszti a mozgásképességét.

Igazából nekem az alapötlet kibontása tetszett, avagy miképp töltenek meg 100 percet úgy, hogy a gyilkostól nyilván megszökő nő egyre kevésbé tud mozogni, sőt, idővel teljesen lebénul? Az írók sokat kotlottak rajta szerintem, mert nem sok üresjárattal gördül előre ez a cselekmény, és a képtelenségei tartják azt, hogy lassan távolodnak a realizmustól. Vagyis egészen az utolsó 20 percig igaz ez, ahol viszont teljesen ledobták a készítők a láncot, és sajnos ezt rossz értelemben mondom, mert hirtelen minden hihetőséget lesöpörtek azzal, hogy odasiessenek a történet végéhez.

Hogy a gyász általi depresszió legyőzésének, annak ami szinte mozgásképtelenné is tudja tenni az embert (ezt a kezdés is jól mutatja), mennyire jó metaforája, azt sajnos az emlegetett záró 20 perc eléggé szétrombolja, mert pont a katartikusságot, ami felszínre töréssel végződik, pont azt nem adja át erősen.

Mindezek ellenére el lehet lenni vele, a casting inkább a gyilkos csávó személyében volt tényleg erős, de a tetsző koncepcióval tényleg voltak olyan részek, amik teljesen elkaptak.

Abigail

Milyen jó lehet annak, aki mindenféle előzetes tudás nélkül véletlenül belebotlik az Abigailbe valami streamingen, és ott sem spoileres a poszter esetleg, így a film közepén jövő váltás meglepi, főleg, hogy tényleg erre van kihegyezve az egész felépítése. Nyilván ennek a bekövetkezése így 2024-ben még akkor is nehéz lehet, ha a trailerekben nem lőttek volna el mindent előzetesen.

Aki egy kellemesen szórakoztató horrorfilmszerűségre vágyik, az ne is olvasson tovább, mert ami a reklámkampányban volt a sztoriból, az lejjebb is lelövésre kerül.

A történet annyi, hogy egy szedett-vedett, egymást nem ismerő csapatot állítanak össze valami emberrablásra. Kiderül, hogy egy kislány a célpont, és sikerül is az akció, így csak 24 óráig kell vigyázzanak rá, amíg a váltságdíj kifizetésre nem kerül. Innen viszont az a fordulat, hogy valójában ők vannak összezárva a lánnyal, és nem fordítva.

Fenn kerültem a hasonlítgatást, de nem kicsit az Alkonyattól pirkadatig lehetett itt a inspiráció, annyira komikus az emberrablás, a bűnügyi első fele a filmnek, hogy onnan átmenjen pár elszállt ötlettel teli vámpíros akcióba. Bár a párom félt picit rajta, de szerintem annyira képtelen, és humoros, hogy inkább csak simán szórakoztató a fordulatok érkezése, és hát a vérengzés is. A végére már teljesen elszállnak a készítők, ami ellensúlyozza a hibák egy részét.

Az látszik rajta, hogy mozikba szánt darab volt, egy szinttel a Blumhouse átlaghorrok fölött terpeszkedik, technikailag egész jól van megcsinálva, az “egy helyszín” ellenére is változatosak a díszletek, jó a fényképezés, és az alakítások többsége is mozis. Melissa Barrera jobb volt itt, mint a Screamben (ahonnan kirúgták), a horrorfilmekkel láthatóan simán elbír. De persze a kedvencem, Dan Stevens ismét odatette magát, a humoros és a végén az abszurd humoros részeknél.

A negatívumok inkább ott keresendők, hogy a bűnügyi rész elég unalmas lett, várni kellett a film beindulására, nem gördült úgy előre, mint például az emlegetett Alkonyattól pirkadatig. És hát a kislány sem volt erős, de erről igazából nem is ő tehet, hanem a durvább részeknél a gyerek sokkolásának kerülgetése volt furcsán megoldva, az “akciójelenetei” és vérengzései kicsit laposak lettek, de a második órában ezt ötletesen áthidalták a készítők.

Bár nem új klasszikus született, de a közepétől nagyon szórakoztató kis semmiség lett a film.

Wolfs: bárki mással nézhetetlen lett volna?

Az Apple TV+ az Instigators után újra Ocean’s 11 tagokat egyesített a múlt pénteken bemutatott Két magányos farkas című filmben, méghozzá George Clooney és Brad Pitt duóját, ami végül pont annyit hozott, mint a trailerben mutatottak. Igen, közepes, viszont van DE.

A történet egy látszólagos véletlen gyilkossággal kezdt, a talán államügyésznő egy fiatal férfival van a 10 000 dolláros hotelszobájában, de az lefejeli az üvegasztalt. A botrányt elkerülendő a nő felhív egy titokzatos férfit, aki elvileg segíthet mindent eltüntetni, köztük a testet, megúszni mindent. Miközben nekiáll a pakolásnak, befut a hotel által felfogadott hasonló megbízással bíró magányos farkas. Kénytelenek közösen kibogozni a szálakat.

Vannak fordulatok, de többet nem akarnék felfedni, mivel az egyik baromi vicces jelenetbe torkollik. A lényeg úgyis az, hogy valójában egy buddy cop komédiát, vagyis buddy fixert kaptunk, amiben a két Wolf egymás felé elég bizalmatlanul csinálja a melót, és ez nyilván súrlódásokat okoz, amiken lehet mosolyogni.

Sajnos a tényleges végeredmény eléggé közepes, teljes biztonsági játéknak érződött, ahogy haladt előre a történet. Mondhatni termék szaga volt, míg például összehasonlításnak ott van a Kiss Kiss… baszki az is de régi már. Szóval a Wolfs közelebb volt történetileg a Kevin Hart-Rock buddy contenthez, és egyedüli pozitívuma az volt, hogy közben a “rejtélyes fixeres” thrillerekből valamennyire viccet űzött, hiába használta azok bevált kártyáit. Ez azért meglepő kicsit, mert Jon Watts korrekt akciókat szokott letenni, ért a film-flowhoz, ha fogalmazhatok így.

Ami viszont megmentette, az nyilván a főszereplő kettős, de lehet ők is csak nekünk “öregeknek” (fiatal olvasók nyilatkozzanak), akiknek megvolt a Ocean’s 11 és a többi akörüli Clooney és Pitt film, mert igazából ezzel a csomaggal jó nézni őket, ahogy “marakodnak” a vásznon, működik a kémiájuk. Azok az arckifejezések, meglepődések, szivatások lehet csak így működnek igazán.

Amikor vége lett azon filóztam, hogy igen, ez 10-20 éve elszürkült volna, de most jó volt nézni rendes vászonjelenléttel bíró sztárokat egy zsánerkrimikomédiában, amiben még lövöldöztek is. Nem is tudtuk milyen jó dolgunk van. Na jó, nem akarok átmenni régenmindenjobbvoltba, mert nem teljesen értek egyet vele, mivel komplex kérdés, de egy ilyen nem modern filmhez valamennyire illett a gondolatmenet.

Lecsúszik egy unalmas szombaton, talán még elő is vehető később háttértévének, de nyilván közelébe sincs a buddy cop filmek csúcsához.

Longlegs

A film legnagyobb baja, hogy elkapott a hype. Ez nyilván személyes problémám, de fél évig folyamatosan szembejött, hogy Nick Cage micsoda sorozatgyilkost alakít, még volt az a promó is, amiben a színésznő szívdobogását hallhattuk, amikor először látja teljes sminkben Caget, meg ott voltak a Silence of the Lambhoz hasonlítások, meg…

Lehet a bevételeknél is mondtam, hogy a NEON ezért iszonyat bónuszokat kell kiszórjon a marketing csapatnak, mert tényleg rég kapott el ennyire kampány, hiszen sokat láttam már így a 20 év alatt. Ezek után a közepesnél talán kicsit jobb, merengős, művészfilmes thrillerszerűség egyértelműen csalódás lett.

A történet középpontjában egy FBI ügynök van, akinek láthatóan jók a megérzései, és egy sorozatgyilkos után kutatva elvileg valami nagyon gonoszba botlik, ami még a saját gyerekkorát is megmarkolta (ez a kezdő jelenet, így nem tekintem spoilernek). A film látszólag kicsit természetfelettis, de aztán ahogy tisztul a kép, közelednek a megoldáshoz, úgy lesz egyre átlagosabb. True Detective 1. évad light?

Nyilván látjátok az oldalon, hogy nem vagyok nagy horrornéző, csak a nagyobb neveket nem hagyom ki, de ehhez képest a Silence of the Lambs nyilván ezerszer jobb, de még a nyomasztó hangulat is sokkal jobban ütött nemrég a Speak No Evilben. Itt tényleg olyan érzésem volt, mintha nem céllal lenne bármi lassú, vagy ködösen fogalmazott a szereplők szájából, hanem mert csak a külső jegyeit másolja le egy-kettő jobb filmnek a Longlegs, hogy így legyen presztízs horror.

Pedig kinézetileg gyönyörű ezzel a nagylátószöges jól átgondolt fényképezéssel, simán elnézegettem ilyen szempontból. Ahogy Maika Monroe is meggyőzően tudott nézni néha, hogy Alicia Wittet ne is említsem. A színészek közül igazából Cage volt csalódás, mármint mindent beletolt, és láthatóan ez a komolyan vett projektjei közé tartozott, de valahogy kilógott a filmből, és semmiképp sem szaladt fel az égbe a pulzusom, amikor felfedték.

Viszont tényleg oda kanyarodnék vissza, hogy lehet csak a csalódás miatt nem tudtam a helyén kezelni ezt, és így lógott ki a kicsit felesleges művésziessége, míg más hangulattal benyelt volna. Bár ebben sem vagyok biztos, tényleg annyira erőködőnek tűnt néhol. Sajnos nem új klasszikus született.

- A múltba →

Kategória archívum: ******