TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

Filmbuzi *human made

The Dog Stars

Tudom, nem írtam róla, de nem jutott eszembe róla semmi szombaton, amikor láttam, és a Popeyesban csirkét kajálva gondolkodtam rajta. Már azon kívül, hogy milyen mázli, amikor egy Jacob Elrodi kinézetű csávó a posztapok, alig pár normális túlélővel rendelkező világban pont Margaret Qualley-vel fut össze.

Lehet ide valami döngölést várnátok, de egy nyugis vibe-film az egész. Ajánlani nem tudnám, viszont…

Amit tudni kell, hogy a forgatókönyv írója az utóbbi években: Twisters, nézhető trash Untamed sorozat, The Midnight Sky film, és… a Revenant. Amúgy egy adaptáció, ami a covid sokkjának feldolgozásáról szól? Most random puffantottam egyet a semmibe. Szóval a világon az emberek többsége egy influenza-szerű vírusban meghalt, mi pedig az egyik túlélőt követjük, aki szerint az nem élet, hogy a repülőjével és a kutyájával a közeli városba jár ellátmányért, csak vegetálás. Profin elvannak, a rájuk törő fosztogatókkal is bírnak a jó haverjával, aki született katona. De mondom, vagyis mondja, hogy nem élet. (Erre még visszatérek.)

Néha az égben járva hallja egy közösség rádióadását, így végül elindul oda, természetesen repülve, és paradicsomot remélve. Viszont út közben gondja akad, lezuhan egy mezőn. Na ennek közelében él Ms. Hosszúláb az apjával. Meg kell oldani a szerelést, az új felszállópályát kialakítani, és ez idő, így nyilván közelebb kerül a nőhöz, aki amúgy hozzá hasonlóan a párját gyászolja ebben a posztapok világban. Vannak még fordulatok, de azért mentem bele a sztoriba, mert nem akció, hanem ilyen karakterekkel ellevés. Nem mély dráma a Kutya csillagkép, és van benne izgalom, de azért mittomén, 40 percig fákat vágnak, kávéznak, és beszélgetnek. Amit csak a hátrahagyott katona szakít meg pár portyázó lelövésével a régi bázison.

Tudom sokat használom, de most jön a DE. Miszerint a posztapok zsáner rajongójaként jól szórakoztam. És erről Ridley Scott tehet, mert az öreg még mindig vágja, bár mintha a sztorik maguk nem érdekelnék annyira. Szóval csak így véletlenszerűen halad a történet, a nagy változások egyáltalán nem érződnek súlyosnak, ellenben maga a film gyönyörű. Tudom, ez nem kéne elég legyen, de az első 20-30 perc megnyert, amikor Elrodi a kipusztult városban kószált.

Baromira érdekes, hogy mittomén, belenézek szinte bármelyik Netflix/Prime Video blockbusterbe, és azokhoz képest ez vizuálisan tényleg filmnek tűnik. Jól van fényképezve, a VFX korrekten van használva, nem pedig túl, meggyőződéssel mozog a kamera, a színészek mintha irányítva lennének. Tudjátok, olyan filmrendezősen egyben van az egész. Csak hát jobb forgatókönyv kéne mindez alá. Viszont pont ezért nem is tudom földbe döngölni. Átlag szemmel egyszerűen csak közepes.

A legszomorúbb, amiben viszont nagyon modern a Dog Stars, hogy mindent megmagyaráznak a karakterek. Például van a végén egy klisés, de szép vizuális történet mesélési pillanat, amit az követ, hogy a főszereplő 3-4 perccel később el is mondja, hogy mi volt.

Elvoltam a posztapok vibe-ban, tuti háttértévének is be fogom nyomni 2-3 évente, amikor valami streamingre épp átkerül, de nem maradandó. És aki kevésbé szereti a világvége utáni zsánert, annak pedig semmit sem ad. Ő biztos többet is fog lovagolni a “miért ez történik” “ezt miért csinálja” és hasonló fordulatokon.

Utóirat: Guy Pierce mennyire vicces már itt?!?!

They Will Kill You

Várjunk csak, akkor ez most a Raid a gazdagok ellen? De akkor miért nem így reklámozták??? Az első 20 perc után ezek jutottak eszembe nézéskor, erre nem sokkal utána ellőtték a fordulatot is, amiben más, mint mondjuk a Ready or Not vagy a Hunt, bár az ezekhez való hasonlítása elkerülhetetlen

A történet nagyon röviden úgy foglalható össze, hogy a főszereplő hátrahagyta a testvérét amikor a bántalmazó apjuk üldözte őket, és 10 évvel később megtudja: eltűnt a lány. A szálak valami elit manhattani épületbe vezetnek, ahol elvileg a gazdagok bennlakó cselédje lett, hősnőnk el is indul kideríteni az igazságot.

Innentől a film sebességet vált, kicsit olyan az egész, mint amikor valamit a minimumra vágnak, mert érzik, hogy rossz, és így villámgyorsan beindul az akció. Itt is a minimális, elnagyolt alapozás után inkább váltanak a szórakoztató részre. Ebből ezúttal 3 nagyobb leszámolás lesz, meg sok véres és vicces menekülés.

A They Will Kill You nagyjából egy perc kivételével valójában egy akciófilm, ami a Kill Bill-t próbálja megidézni. Vagyis azokat a filmeket amiken Tarantino műve alapszik. De komolyan, még meztelen női lábfejes shotokból is akad itt bőven. A másik ihletési pontnak az Afro Samurai tűnhet, vagy a Boondocks sorozat, vagy… Szóval mindenhonnan merítenek, és ez semmi igazán egyedire nem vezet, ami mellé bizony a történet is csak egy vázlatnak tűnik.

Hogy miben jó valamennyire? Az akciókban! Az elsőt még valamennyire komolyan vették, de utána jön a fordulat, és végképp abszurd irányba váltanak a fröcsögő vérrel és elszenvedett sebesülésekkel. Ennyi lefejezést, vagy sörétessel darabokra szétlőtt emberi testrészt a Robocop fő gyilkossága óta nem láttunk vásznon. Túlzok persze, biztos volt más hasonló csonkolásokkal teli akció vagy horror, de ez esetben az ötletes harcok elvitték számomra a játékidőt, amiből azért kéne még kicsit lefaragni.

Azért hozzátenném, hogy aki a “sorára váró statiszták”-kal teli verekedéseket kifejezetten utálja, az kerülje, mert akad pár olyan pillanat.

Amúgy most újranéztem a trailereket, mert az volt az elméletem, hogy rejtegettek dolgokat, de nem, már az elsőben is mutogatták a vérengzést. Oké, a (nem hatalmas) fordulatot nem, de próbálták átadni a fun akciókat, és semmi hype-ot nem váltottak ki vele. Baromi érdekes. Nyilván a bemutató időpontja is közrejátszott a közönség érdektelenségében, hiszen látszólag eléggé hasonlít az 1 héttel utána nyitott Ready or Not 2-re, és abban még fehér nők is menekültek! Utóbbi résszel vicceltem, igazából annak van egy remek első része, amire építkezett, szóval mellé időzíteni az olyasmi, mint az Armageddon – Deep Impact év. Még nem tudom ez melyik a hasonlatban.

Ami viszont már általánosabb trendnek tűnik, hogy a gazdagok sumákolnak zsáner eléggé kikopott mostanra. Ráuntak a népek, és csak a tényleg kiemelkedőkre figyelnek már csak ezekből, így valahogy mutatni kell gyorsan, hogy miben vagy más, mint a többiek, ha ilyesmit készítesz.

Összességében szórakoztató, de megértek mindenkit aki a streaming premierre vár. Majd Top 1 lesz pár napig ott ahova felkerül, és utána soha többet nem emlegetjük. Pedig van benne egy olyan lassított jelenet, ami számomra végképp a jobb oldalra lökte a Meg fognak ölnit.

The Wrecking Crew

A Blue Beetle rendezője fogott két ismert színészt Jason Momoa és Dave Bautista személyében és csinált velük egy teljesen közepes buddy cop mechanikájú nyomozós akció komédiát. Így foglalnám össze röviden a Prime Video-ra érkezett filmet, ami igazából nem éltethető, de kellemes szórakozás.

A forgatókönyvön mondjuk nem tököltek sokat, egy gyilkossággal kezdődik, és a halott két egymást nem kedvelő fia némi farokméregetés és önvizsgálat után összefog, hogy kiderítse ki ölte meg az öreget. Valami nagyobb ügybe botlanak így, amiben jakuza meg még ki tudja mi mindenki vesz részt. Igen, már ezt a pár sort is nehéz volt leírnom, annyira tipikus az egész, minden fordulata 100000 kilométerről látszik.

A kidolgozás kéne számítson, nem? Egy tipikus zsánerfilm, amiben a fűszer elvileg a helyszín, Hawaii, és a két testvér közötti feszültséggel a humor. Előbbi nagyjából működött, bár a fényképezés nagyon túltolt szaturációval Michael Bay “light” volt (mint amikor a Bad Boys 4 Life akarta megidézni őt), utóbbi viszont, az ugratások és Momoa laza alkoholista mindent leszarása kicsit elkapott.

Viszont azt kell mondanom, hogy korán sütötték el a patronjukat az amúgy R besorolású véres akciókkal, mivel az első verekedés a legjobb, amikor Momoa karakterére tör a jakuza. Ott még mintha tudnák azt is, hogy mi a fizika, amit később teljesen elfelejtenek. Tudom, nem kéne ezen kiakadnom, de van egy autópályás akció, amiben a sok vicceskedés közben vagy 100 civil meghal. Persze nem a főszereplők tehetnek róla, de valahogy elvett a könnyedségből a súlya… és a súlytalansága, mert a kocsik úgy repkednek benne, mintha hungarocellből lennének.

Ja igen, még a vérről akartam beszélni, mert az elején olyan volt, mintha PG-13-at akartak volna, a legkeményebb pillanatoktól szemérmesen elfordultak, de később meg, nos van olyan hogy egy embernek leszakad a karja a szemünk előtt. Szóval eléggé hullámzó ez is, mint a könnyedség és a sok halott. Kiegyensúlyozatlan valahogy a film.

Összességében… elment. Nem tudom felhúzni, de volt pár olyan vicces pillanata, ami miatt nem fogom megbánni, hogy megnéztem.

Send Help

Új eredeti Sam Raimi film a mozikban? Ennek esélyt kéne adni! Valami ilyesmi gondolatokkal vágtam át az esővel sújtott Budapest mocskos utcáin, szívemben a reménnyel, hogy a napfényes szigeten játszódó túlélő horror jó lesz.

A történet egy szürke elemző nő körül játszódik, aki közel van az előléptetéshez a munkahelyén, de a tulaj elhalálozása után annak a helyére érkező fia inkább az egyetemi jóbarátját toltja be a poziba. Na de még egy üzletet le kell zavarni, olyat amihez szükség van a nő tudására, így viszik magukkal a magánrepülőn a tárgyalásra. Itt jön ugye a változás, miszerint a tenger fölött lezuhannak, és csak a nő meg az új tulaj férfi élik túl egy szigetre sodródva. Természetesen a puhány pasi fogalmatlan a feladathoz, míg a nő amúgy túlélés megszállott, így mindenhez ért.

Amit icipici spoileresen idevésnék a történetről, hogy ebből a történetből lehetett volna ugye a sok évig bevált “gonosz fehér férfi – kemény nő megmutatja” ellentét, de valami mást kevertek itt ki. Érdekes amúgy ez a változó áramlat, hiszen a No Other Choice után itt sem az van, ami az ilyen társadalmi témákhoz álló, ez úttal kommerz filmtől várnánk. Lehet annak az egyszerűbb receptnek vége, túlfőzték, hiába van pár jó darabja? (Sokatoknak például a Menu ilyen.)

A gond az, hogy a Send Help nem jó. Szinte nincs is kedvem többet írni róla, mivel a rendező miatt ettől többet vártam. Konkrétabban azt, hogy a fun részbe elmerül, de sajnos inkább a feltehetően csekkért készített filmjéhez, a Doctor Strange in the Multiverse of Madnesshez áll közelebb. Konkrétabban ahhoz hasonlóan van pár tényleg szórakoztató része a műnek, ahol előtör Raimi, ilyen szerintem a repülőgép zuhanása, az első vadászat, és persze a végső harmada a Send Helpnek, viszont ami ezt összeköti, az a legunalmasabb semmi, ami még a felszínt sem meri karcolgatni. E mellé főbűnként még darabos is.

Tényleg nehezen hiszem el, hogy a karakterek közé ennyire nem tudtak érdemi… bármit írni. Amikor összefeszülnek valamin, az sosem érződik téttel telinek, pedig hát a lekezelő főnöknek meg kell törni, a szürke kisegérnek pedig élvezni a hatalmát, mindketten kívül vannak a komfortzónájukon, egy nem kedvelt társsal összezárva boldogulnak a dzsungelben, erre semmi feszültség amikor küzdenek az irányításért. És tényleg nem tudom a színészekre fogni, mert az a pár jelenet, ami láthatóan fontos volt Raimi-nek (a “műtét” például), ott kihozza Rachel McAdams és Dylan O’Brien párosából a maximumot, csak hát az “essünk túl rajta” építkezésnél ebből semmi nem vehető észre. Utóbbi részek konkrétan még vizuálisan is iszonyat unalmasak voltak.

Valami olyasmi a kérdés a végére, hogy a szórakoztató részek tudják-e ellensúlyozni az iszonyat közepes tölteléket. Amúgy például a Housemaid után nézve el kell ismernem, hogy azzal ellentétben amikor a Send Help beindult, akkor azért odatette magát és mert lubickolni a popcornban (páran kimentek az egyik durvulásnál), csak hát a többi…

Gondolom lejött, hogy csalódás, mivel írtam is. Nehéz hátralépve ránéznem, de szerintem még úgyis csak épphogy jó. Viszont a maszkmestereknek minden díjat, hogy mennyire ügyesen csináltak szürke kisegeret McAdams-ből, és bontották ezt le a film során!

The Housemaid

Kemény volt a múlt hét, így asszonnyal kimozdulásnak valami könnyed filmet akartunk, nem a Hamnetet, ezért került pótlásra a remek magyar címes The Housemaid – A téboly otthona. Most kérném, hogy ha legközelebb valami Paul Feig művet akarnék megnézni, akkor szóljatok már rám, és mutogassatok erre a posztra. Csodálkoztam micsoda siker a film, pedig nem kezdett erősen, szóval az erős WOM cipeli, és így megnézés után ezt nem értem. Valaki kijön, és ezt ajánlja mindenképp nézősnek? Hogyan?

A történet egy börtönből szabadult nő körül játszódik, aki végső elkeseredésében már minden munkára jelentkezik. Így kerül egy gazdag családhoz házvezetőnek. Már a második napon látja, hogy a feleség minimum bipoláris őrült, szóval nem véletlenül vették fel, de hát nem mondhat fel, mert kell a meló. Ellenben a férj, nos, hát egy izmos, végtelenül megértő kedves férfi. Sokat kell szinte semmi ruhákban takarítani körülötte…

Mármint ahogy ezt így leírom, akkor felmerülhet valami fun túlfűtött thriller reménye, de hát Pail “minden visszafogott” Feig rendezte, így erre semmi esély. Semmi! Pedig Sweeney vagy 8 millióért megint bevállalt egy szexjelenetet, ahol kirobban minden addigi feszültség, csak hát a film ezt nem építette fel. Mármint semmi kémiát nem érezni a karakterek között, pedig Sweeney előtte is sokat rohangál mindent bevetve, szóval adná magát, hogy “jó trashre” gyúrnak, de nincs így.

Paul Feig is auteur szerintem, mert ennyire semmilyen filmet csak ő tud csinálni. Az első órát nézve szinte kitalálnám, hogy Feig mű, mert nem “netflix szint”, de mindenféle egyediséget nélkülözik a visszafogottságon kívül. Tudom, már megint ezt használom, de ugye a rendező onnan jött, hogy letette a kamerát a rögtönző komikusok elé, és hagyta őket kibontakozni (Bridesmaids, Ghostbusters), nem zavarta bármiféle irányítással az alkotást. Itt is ezt tette vajon?

Néha felmerült bennem, hogy milyen utasításokat adott a színészeknek, mert Sidney Sweeney kicsit eltévedten veti be magát, Amanda Seyfried pedig szerintem az említett túlfűtött thrillerben lehet, mert maximumra tekeri az alakítását, mintha valami másban játszana. Még Brandon Sklenar volt a legkönnyebb helyzetben, hiszen csak jóképűen és izmosan kellett “megoldjuk, nincs gond” nyugalmat sugároznia.

De a fő gond mindenképp az, hogy iszonyat unalmas az alapozó rész, és tényleg a legalapabb módon néz ki, nem cinema. Mármint a sikerkönyvben, ahol más eszközökkel talán építik a feszültséget a karakterek között, ott lehet működik a hosszú felvezetés, de itt ebből semmi nem jön át, már a pár magyarázó jeleneten kívül, ahol kénytelenek narrációt használni, mert kieshetett, hogy a 30 perc amit láttunk, nem mutatta be ténylegesen, amit akartak. Amúgy még ezek a narrációs pillanatok is tanácstalanságot sugallnak, úgy jönnek-mennek, nincsenek az audio-vizuális történethez használva, hanem csak lyukakat tömnek be.

Bár darabosan kezdődik el a cselekmény beindulása, de azért nem akarok teljesen sötét hangulatú lenni: az utolsó fél óra már szórakoztató, tényleg fun. Bár még itt is adott a visszafogottság, és túl is magyarázzák a dolgokat, ekkor sem merül el teljesen a ponyvába a Housemaid, de simán közepes lehetett volna, ha a 3 órás… izé, 70 perces felvezetést jobban megmetszik. Vagy hát fülledtebb az egész.

Ellenben úgy látszik, pont oda érkezett meg ahol a Szürke 50 árnyalata volt, ez a minimálisra visszafogott érzelmes “feszültség” tud nézőket találni magának. Aki viszont nem vevő rá, nos az mindenképp kerülje ezt a semmit.

The Rip

Ránézésre a Netflixnek nincs elege abból, hogy alibiprojektekkel jön hozzájuk pár nagy név, mert így legalább tőlük is van fix filmjük örökre. A minőség lényegtelen, ha a big data kisimul, nem? Itt is megvan a kampó, miszerint sok év után újra közös filmben Ben Affleck és Matt Damon. Erre sokan rányomnak. Rányomtak.

A történet egy különleges csoportot vezető rendőrszázados halálával indít, meg a kihallgatással, amiben gyorsan gyanús lesz: valamelyik munkatársa húzta meg a ravaszt. Az osztag amúgy trap házak lefülelésével foglalkozik, többnyire a pénzt szerzik meg onnan, nem a drog oldalról bomlasztják a terjesztést.

Na az előbbi gyanúsítgatós puskaporba érkezik egy tipp, miszerint fogás van, egy kartellhez köthető pénzlerakó házba mennek a zsaruk munkaidő után önszorgalomból. Az ott levő összegről nem tudni pontosan mennyi, de amikor végül az egyik falban megtalálják, akkor kiderül, hogy 20 milliós a fogás, a legnagyobb rip az utóbbi évekből. Na ez az aztán minden ott levő életét meg tudná változtatni.

Elsőre le sem esik miért parázik rögtön a csapat vezetője, de aztán gyorsan előkerül a bizalmatlan hangulat. Ki az, aki bárkit hátbaszúrna pár millióért? Kinek hiányozna a pénz, és az vajon mindent megtesz, hogy ne vigyék be zsaruk a bizonyíték raktárba?

Amúgy egy közepes zsánerfilmről van szó. A Rip első felét elviszi a hátán a két veterán és a többi ismert arc, még Coach Taylor is beköszön, addig működik a paranoiás hangulat, de amikor eldördülnek az első tényleges lövések, akkor a film villámgyorsan átbillen a negatív oldalra. Spoiler: felvezetik, hogy ostrom lesz, de abból ki is táncolnak gyorsan. Erre ellenpontnak pedig a végén lezárják a sztorit, de gyorsan rájönnek a készítői, hogy “ja még kéne egy nagy akciójelenet”…

Igazából ilyesminek nem szabadna azt felróni, hogy egyszerű, de valahogy mégis ezt akarom tenni. Az első fordulatnál kitalálható minden teljesen, és nem azért mondom mert zseni vagyok, vagy a vállamat akarnám veregetni. Bár lehet túl sok hasonló darabot láttam. Ellenben ez valójában nem kéne baj legyen, a tálalás a lényeg, de az nem működik. Az akciójelenetek Taken 3-szerű kamu kamera rángatással bírnak, CGI toroktüzes súlytalan fegyverekkel vannak tele, és még a fordulatok nem érdekesek, sőt, mintha a főszereplők is unnák őket a végére.

Hogy a teljesen tévés fényképezésről ne is beszéljünk, hiszen mindenkinek a fél teste látszik sokszor, dinamika nélküli a legtöbb beszélgetős pillanat, és mindeközben még folyamat hunyorogni is kell. Nem tudom mennyibe fájt a Netflixnek, nem is fontos, csak a skálán tenném oda, hogy olyan 30 milliósnak néz ki. De a végén szomorúan lehet nézni a kamu napfelkeltét…

Igazából nekem teljesen érdekes volt a film fogadtatása, még itt az oldalon is a poszternél, mert látszólag mindenki szarra számított, így a közepest simán elfogadta. Pedig ez a két bostoni srác nélkül teljesen nulla lett volna, hiába indult korrekten, és még velük is semmi. Valahol láttam, hogy ez az ő Righteous Killjük, és lopom is, hiszen annyira szomorú, hogy pont erre álltak újra össze.

Igazából az a durva mennyire semmilyen a film. Konkrétan az interjúkampánya nagyobb vizet zavart, erre nyilván a Netflix legnézettebbje a héten, mi más lenne friss premierként ilyen nevekkel.

Springsteen: Deliver Me from Nowhere

Gondolkodtam hol kezdjem, de nem leszek már az elején negatív, mert az az igazság, hogy nem lélektelenül csak a pénzért készült a Deliver Me from Nowhere. Látom mit akartak mondani, vagyis hát kiírják a végén, mert maguk is rájöttek, hogy nem tudják jól ábrázolni.

A történet Bruce Springsteen életének azon szakaszát mutatja be, amikor már ismert zenész, de még nem dobta le a Born in the USA-t az emberekre, nem volt világsztár. Konkrétabban a Nebraska folk album születését dokumentálja a Deliver Me, aminek alkotásakor sokat gondolkodott a gyerekkorán. Szóval ahogy a podcastban is említettük, nem a tipikus életrajzi film, mert csak egy kifejezett részre koncentrál, viszont pont ezért furcsa, mennyire fókusztalan. Tényleg az a tippem, hogy egyszerűen nem tudtak megbirkózni a feladattal, kidobni a felesleget, megtalálni az ívet.

Kicsit spoileres lesz, de a film Springsteen depressziójáról szól. A látottak alapján korábban is voltak sötét gondolatai, de a Nebraska írásakor és felvételekor teljesen elmerült benne, viszont ezen dalok közben megírta a világslágerét is, a Born in the USA-t. Szóval igazából egy általános probléma van elővéve amiről érdemes beszélni, és érdekesen kitárulkozó történet, de közben csak pillanatokat találtak ki hozzá, vibe-ot, nem tudták miképp lyukadnak ki a végénél.

Tudom, ugyanoda lyukadok ki, de jól szemlélteti a helyzetet, hogy vannak teljesen nézőknek szóló jelenetek Springsteen menedzserével, amint otthon kibeszéli a bólogató feleségével az énekes jelenlegi állapotát. Mármint elhiszem, Jon Landau beszélt otthon a munkájáról, ki nem szokott, de közben meg annyira a nézőknek szóló emlékeztetők ezek, hogy rossz nézni őket. Mintha valaki az első vágás után rájött volna, hogy nem tudták átadni a sötétséget és az örvényt, így akkor kénytelenek direktben elénk tenni külön forgatva pár percet. Nem azt mondom, hogy amatőr, inkább óvatosan a közepest sütöm ide.

Főleg érdekes helyzetben van a film, hiszen alig egy évvel korábban A Complete Unknown is hasonlóval próbálkozott. Oké, nem depresszióval, hanem egy nagy változással, csak ott ugye Bob Dylan életében, amikor megtalálta magát (legalábbis az egyik ilyen időszakát). Viszont James Mangold annyival ügyesebben tartja sínen amit mondani akar, hogy a Deliver Me közben többször is az jutott eszembe, mennyivel jobb lenne egy kompetensebb gárda kezében ez. Főleg, hogy ez egy kis filmnek érződik, pedig tudom, hogy nem az.

Viszont, ha már a vibe-ot emlegetem, nem csak írásilag, de képileg sem erős a film. Volt 1-2 gyönyörű képsor, lehet pár akkori Springsteen kép alapján, de összességében mégsem…, jó, nem a szépet sütöm ide a téma miatt, hanem az erőst. Képileg sem adták át igazán a süllyedését, hiába nézett annyit fájdalmasan Jeremy Allen White, nem volt flow amibe elmerülhetett volna. Plusz nekem Jeremy Strong is “most színészkedem” szerűséget tett ide, de tényleg oda kanyarodhatok vissza, hogy amiből dolgoztak, az ilyen kezelésre volt elég a színészektől.

Nekem az életrajzi filmek kicsit a komfortot szokták jelenteni, azért tettem be a héten, figyelemelterelésnek, erre tessék, pont mostanában igyekeznek valamennyire eltérni a képlettől. Azért A Complete Unknownnak sokkal jobban sikerült ez az egy korszakra koncentrálós ötlet, hiába volt hagyományosabb film.

Amúgy az írja le a legjobban a filmet, hogy a sok folk dala mellett elhangzik itt a Born in the USA, a személyes kedvenc Springsteen dalom, az I’m on Fire, és mégis a legemlékezetesebb zene benne a Suicide-tól a Frankie Teardrop.

Heads of State lazításnak

A Running Man és a Long Walk után valami könnyedebb akciófilmre vágytam, így gondoltam a előveszem a BADMOTHERF***KER rendezőjének új filmjét (itt a poszt írása leállt 5 percre, mivel a link kikeresése után meg kellett nézni újra), aki a Nobody első része után még kommerszebb blockbustert készített Idris Elba és John Cena főszereplésével. A végeredmény? Edgar Wrightosabb, mint a Running Man… Igen, ahhoz hasonlítom, mert az van még a fejemben. Amúgy pedig az átlag streaming film lécet átugrotta a Heads of State, de…

A történet a Cena és Elba által alakított amerikai elnök – angol miniszterelnök duóról szól, akik nem kedvelik egymást, és épp valami közös NATO csúcs miatt kénytelenek találkozni diplomáciailag. Van konfliktus is az egyik zárkózottságával és a másik kameráknak játszásával, de az az igazság, hogy a történet és a mögötte levő mindennemű “tartalom” vagy “mondanivaló” akkora alibi, amekkorát rég láttam.

A lényeg, hogy amikor közösen repül a két főni, akkor egy csapat fegyveres lekapja az égből az Air Force One-t. Mindenki azt hiszi, hogy az elnökök is ott haltak a roncsok között, de ők épphogy túlélték, és mivel rájöttek, hogy belsős meló volt a merénylet, így magukban kell meneküljenek, és eljussanak a NATO csúcsra. Meg valami megfigyelő rendszer hack is van. Meg..

Azért dobálom az alibi szót, mert a Heads of State olyan, mintha két film lenne egyben. Tudom, hogy nem ezt kell nézni, kapcsold ki az agyad (többnyire sikerült pedig!), de a merényletben meghal vagy 300 ártatlan ember, akiket az elnökök menekülése közben mutat is külön a kamera, komolyan, erre 1 perccel később a dzsungelben buddy cop hülyülnek Elbáék, és ugratják egymást. Hogy a végső akciót ne is mondjam. Nyilván minden ilyesmi filmben vannak veszteségek, itt tényleg csak azért tűnt fel, mert a könnyed hangnem ellenére eléggé mutatták at áldozatokat.

Viszont mindezek ellenére mégis azt tudom mondani, hogy ez jó volt, pont azért amit Ilya Naishullerhez tudok kötni, mivel a Nobodyban is megcsinálta azt a kinetikus energiát, ami itt is feltűnik néha. Szerintem csak Idris Elba állt ellen a kéréseknek, némelyik akciója eléggé öreguras, míg a többiek bőven átengedték a gyeplőt a kaszkadőreiknek és a rendező pörgésének. Nem azt mondom, hogy ez minden idők legjobbja vagy ilyesmi, de volt akciójelenet ami egyszerűen suhant a flow-n.

Az egyedüli bajom, hogy bár látom micsoda kamera felállással mennyire a terepen forgattak, és mondom, a kaszkadőrök ott vannak sokszor, de az egész olyan, mintha zöldhátteres lenne. Mármint fényképezésileg. Megszaladt az utómunka.

Avagy a klisés és döcögő történet, a borzasztó hangulati ingadozás (a főgonosz egy komikus baszki, azt nem is mondtam), és minden ellenére az akciójelenetek egyszerűen átrugdosták a filmet a gólvonalon. Azt még mindig nem tudom, hogy az amúgy gyönyörű Priyanka Chopra Jonasból miért akciósztárt akarnak csinálni mostanában, de itt a dublőrje miatt sikerült valamennyire, mert mondom, a rendező bedobta a mély paradicsomlébe a némbert, nem kímélte és tette tökéletessé.

The Running Man (2025)

Ahogy a film is tanítja, nem hiszek el egy Edgar Wright interjút-nyilatkozatot sem arról, hogy neki ez szeretetprojekt és hasonló, nem pedig csekkért vagy a buktákért jóvátétel miatt csinálta, mert A menekülő ember (2025) egy percre nem érződött Edgar Wright filmnek. Még a Soho-nál is kevésbé volt itt flow. Vagy emberünk levetkőzte azt, ami miatt volt valamekkora rajongótábora? De így meg csak egy a sokból, akik közül bárki az asztalra tehette volna ezt a filmet.

Amúgy egynek jó, hogy előre rohanjak (kacc).

A történet középpontjában egy csóró munkásember van, akit fekete listára tettek, mert fel mert szólalni valami vállalati túlkapás miatt, de mindezt egy olyan disztópiában tette, ahol a vállalatoknál van már minden hatalom. Sajnos az asszonya sem keres jól, így amikor a közös gyereküknek gyógyszer kéne a betegségére, akkor abban látja a kiutat, hogy a propagandamédia reality gyárába jelentkezik. Bármelyik kevés pénzes megaláztatást elvállalná, hiszen a méltóság az nem jár a szegényenek, de egy producer meglátja benne azt a dühöt, ami a legvéresebb, legnézettebben reality-be, a Running Manbe castingoláshoz vezet.

Ebben a showban teljesen az élet a tét, a résztvevőknek úgy kell 30 napig menekülniük, hogy maga a cég is halálos vadászokat küld a nyomukba, de közben még az átlagemberek is be vannak vonva nem csak a gyilkolásba, de egy appon át lehetnek csak besúgók könnyedén, ami szintén annyi pénz, hogy minden csórónak megváltás lehet. Már amellett, hogy mit kiderül eléggé fake news módra tájékoztatnak a résztvevőkről, pszichopata bűnözőknek lefestve őket, teljesen félrevezetve a nézőket.

Vajon van aki nem tudta a Running Man alapjait? A cselekmény nyilván a futás megkezdésével indul be, de itt már el is értünk az egyik gondhoz, vagyis régimódi akciófilmek előtti tisztelgéshez, miszerint az alapozás elnagyolt és klisés. A gyereknek gyógyszer kell, az asszony várja haza, nesze mehet a menekülés. A minap a Commando-t néztem újra, és az is ez az egyszerű és lineáris durrbele, ami lehet szórakoztató.

Igen, direkt nem a Swarcis Running Mant emlegettem, mert lehet szentségtörés, de azt egyáltalán nem tartom érinthetetlennek. Lehetett volna annál jobb ezen interpretációja King regényének, és a fő témák elő is kerülnek mindkettőben, de az jobban “modern Róma”, míg ebben az összehasonlításban ez valamennyire árnyaltabban az, hihetőbben. Ami viszont durva, hogy elvileg ez az eddigi leghűbb Running Man adaptáció, és ha ez igaz, akkor mennyire tűpontos már amit King megálmodott elvileg pár hét alatt?

A film első kétharamada amúgy korrekten szórakoztató. Bár a ritmusban és vágásban nem jött át Edgar Wright, talán a gyerekes dühös energiában mégis, ami elvileg a regényt jellemzi King szerint. Bár Glen Powell, mint Amerika legdühösebb embere az nem annyira hihető, ahogy a lecsúszott faternek sem a 10% alatti testzsírral és brutál izmokkal, mert hogy tartotta a 200g protein gólt, ha egy antibiotikum nem fért bele a költésbe… de ez ilyen kicsit szőrszál hasogatás, mert nem ez a lényeg ugye. Swarci is hihetetlen volt a legtöbb szerepében, ellenben volt vászon jelenléte, és valamennyire Powellnek is van itt. Nem ugyanannyi, de van.

Szóval amíg csak a menekülés eleje van, addig akad pár látványos akciójelenet, 1-2 vicces duma, derülnek ki dolgok a tévéadó hazugságaiból. Itt még tényleg visszaköszöntek a régi akciófilmek, bár valamennyire túl sima volt ez hozzájuk hasonlítva. Ellenben amikor elérünk a mondanivalóhoz. Hajjaj. Szóval a Running Man utolsó harmadát nehéz volt nézni.

Nem is arra gondolok a befékezéssel, hogy kőegyszerűek a film megállapításai, hanem ahogy tálalták ezeket, az nem a 80-as 90-es évekből merített, hanem 2015 körülről. Pedig minden releváns az elhangzókból, hiszen még innen is látni a kinti média mögött kik állnak, és mennyire figyelemelterelés a sima emberek egymásnak ugrasztása jelenleg is minden témában. Ahogy nyilván a kapitalizmus végállomásáról is vannak itt megállapítások.

De mindezt csak így a képünkbe mondják, nem is próbálnak többet. És igen, árnyalják kis metával, a gonosz CEO szövegeivel a műsorok alkotásáról, de ilyen semmilyen. Mindegy. “Essünk túl rajta.” Bár azért nem úgy, mint mondjuk a Ballad of a Small Player tette a függőséggel, avagy nem tűnik vonzónak az üzenet nélküli világ, hanem… hát túlzottan realistának inkább.

Szeretni akartam, többnyire bírtam régebben Edgar Wrightot, Glen Powellt kifejezetten kedvelem, akció-scifi is, de inkább csak egynek ment el.

A House of Dynamite

Itt tartunk? Az utolsó vágás után ez a kérdés jutott eszembe. A magyar cím talán jobban leírhatja az egészet, miszerint Feszült helyzet, ebben van a világ, és látszólag égnek a kanócok, még ha nem is interkontinentális rakéták repdesnek. Mintha elfelejtettük volna, hogy mi történhez. Ennek kapcsán nekem a befejezés teljesen illett a boncolt témához, ami igazából tényleg csak egy néhol izgalmas, többnyire talán elborzasztó pillanatkép, és persze mi lesz most? A továbbgondolás gondolom világszemlélettől függő.

A történet onnan indít, hogy pontosan meghatározhatatlan helyről és erő által egy rakéta kerül kilövésre Amerika felé. Az észleléstől követjük az eseményeket, méghozzá három szálon. Kiírják pontosan kiket nézünk, de egyszerűsítve kb. a nem katonák, a katonák, és az elnök oldaláról látjuk a rakéta kevesebb mint 20 alatti útja közbeni történteket.

A rövid történetből azt gondolnánk, hogy elhárítás és a felelősök keresése lesz a fő téma, de igazából csak az első kerül elő, azon kívül pedig a dinamitházban üldögélve emelkedik a feszültség, hogy mit kéne tenni. A nem katonák csak sokkot kapnak. A katonák persze a várható módon reagálnak, míg az elnöknek mindeközben félinformációkból döntést kell hozni. Megállítható a láncreakció? Igazából nehéz történetileg összefoglalni, ahogy a bevezetőben is említettem, sokkal inkább ránk néz a film: mi lenne ha egy olyan 20 percen múlna a III. világháború, amire vannak tervek, de igazából senki nem áll rá készen. És akkor cseréljük le az Idris Elba által alakított olvasott elnököt a fejünkben… nos… a jelenlegi igazira. Nem ellene szól a film amúgy, sokkal általánosabban áll a témához, a dinamittal teli falakhoz.

Igazából a House of Dynamite felépítése a legnagyobb baja. Ugye említettem, hogy 3 fő szálon mutatják be a rakéta repülése alatti történteket, viszont ezek a filmben is külön állnak, azaz először követjük a nem katonákat (ebbe valaki úgyis beleköt) 20 percben, ez a legjobb része, csöpög a feszültség és az elkeseredettség, aztán vágás, visszaugrunk a rakéta észlelésére és jöhetnek a katonák ugyanígy, vágás, lássuk az elnök mit csinált. Bár látni vélem, hogy ez felspannolás direkt van, újra meg újra közel állunk a robbanáshoz aminél egyszer csak nem lesz megállás, de közben meg valahogy mégis leül tőle a film. A három sok volt, lehet az első kettőt össze kellett volna vonni és a midpointnál váltani az elnökre, úgy jobban egészítették volna ki egymást a szivárgó információk.

Tudom, úgy néz ki, hogy védem, de igazából csak igyekszem látni a szándékot is a felépítésében, hiába kezdtem unni pont az utolsó harmadát. Igaz ez a az iszonyat csúnya megvalósítására is. Most nem arra gondolok, hogy mindenki képernyőket néz vagy telefonon beszél a két órából 110 percben, hanem a fényképezés “siralmas” volt. Mármint nézni. Közben meg egyértelműen az volt a cél, hogy a jelenlegi hír és közösségi médiás módon nézzen ki. Túlzsúfolt “igazi” beállítások és hasonlók, főleg a nagyvárosi jelenetekben. Érdekes amúgy például a Big Short mellé tenni ilyen szempontból, amivel biztosan közös halmazba szánták. Ez a film feszült akart lenni, valamennyire igazi, és nem feloldást hozó akció-thriller, amin könnyű túllépni.

A szereplőgárdáról nem is írtam még, de igazából abba lehetetlen belekötni. Nem semmi neveket szereztek a filmbe, ahol valójában senki sem főszereplő. Sok helyen jött szembe, hogy Rebecca Ferguson filmje, akit 20 percig ha látunk, és igaz ez a többiekre is. A szálak közötti váltást mindenképp segíti, hogy erős színészekről megyünk hasonló képességükre, akik segítenek belerázodni onnan is.

Sose értettem, hogy Kathryn Bigelow miért nem tud több filmet készíteni, amikor egy háborús akciódrámával konkrétan Oscar díjat szakított. Mármint tudom lehetne szexista dolgokra mutogatni, hiszen a Zero Dark Thirty már nem volt akkora siker az említett után és akkor Hollywood gyorsan feketelistázta, de közben vannak más női rendezők akik simán tető alá hoznak projekteket, szóval már nem ilyen egyszerű a kérdés. Valamiért Bigelowt ez sajnos nem érinti. Bár ez a film nem lett teljesen a kenyerem, és kicsit sem mondanám közönségfilmnek, de közben látni a rendezői kezet tényleg benne, így teljesen lehordani nem tudom. Főleg, hogy az első óra tényleg feszült is volt, sok “oh shit” pillanattal. Hátha legközelebb végig tartja, mint régen.

Dinamiton ülni nem fun, aki egy feloldó poltikai-katonai-thrillerre vágyik, az nem most kapja meg. Mellékvágány, de akinek ez nem volt teljesen kielégítő, annak javaslom a (Disney-n elérhető) Paradise sorozat flashback epizódját (1×07 – 6. perctől kezdődik) levezetésnek.

(Szinte biztos vagyok benne, hogy a kommentek spoileresek lesznek, és ennél szerintem nehéz lenne irtani őket, eszerint olvassatok beléjük.)

Splitsville

Lehet nem kellett volna nagy várakozásokkal ülnöm a film elé? Kicsit elhittem a hypeot, ami az egyik legjobb idei vígjátéknak sugallta, és nem meglepő módon tetszett az előzetese is, erre a Splitsville… elment.

A történet két barát, és a párjaik között játszódik. A főszereplő épp nyaralásra megy az övével, azt hiszi minden rendben, erre a nő egy abszurd sötét pillanat után ráönti, hogy több izgalmat és felfedezést akar, szakítsanak. A férfi szó szerint elfut a probléma elől, egyenesen a jóbarátjához és feleségéhez, akik pedig elmondják, hogy nyitott a kapcsolatuk. Amikor a jóbarátja nincs ott le is fekszik a nővel, mivel az látta a hatalmas péniszét, és ez már végképp beindítja a cselekményt, hiszen az a nyitott kapcsolat sem az igazi, sőt, még az elején említett szakító nőhöz is visszamegy, mert abból valami nagyon 2025-ös kapcsolat, egy átértelmezett cuck dolog lesz, és mindenki nagyon nyitott, de közben meg mégsem az.

Igen, kanyarogtam a történettel, és vannak események, de valójában nem ez lenne itt az érdekes. Azt hiszem. Az biztos, hogy nem tipikus szerelmi háromszöges darab, vagyis pakoltak rá nem kevés modernnek gondolt nyitottságot, de valahogy nem áll össze értelmes művé. A Splitsville gördül előre cselekményben, de nincs se tetőpont, se nagy hullámok közben benne. Csak úgy történnek a dolgok. “Jó ez megvan, és most?” szintű minden fordulata.

Amúgy nekem nagyon furcsa néha a blog kommentjeit olvasni, mert nem értem a Dakota Johnson utálatot. Vagyis a színészetéről szólót még csak-csak, eléggé egyforma karaktereket játszik, vagy mert így választ vagy mert ennyit tud, például az itteni nő az simán lehetett volna a Cha Cha Real Smooth-ból is, viszont szerintem baromi jól néz ki. Mindezt azért mondom felvezetésnek, mert teljesen megértem miért alakult így, amiről beszélni fogok, és évszázados hagyománya van például Woody Allen és hasonlók által, de közben itt, talán mert a poénok nem ültek és az alakítások egysíkúak voltak, kitűnt.

Ez a film jobb lenne, ha az egy író nem magára osztja a főszerepet, amiben hatalmas a szerszáma, és amikor Adria Arjona karaktere elhagyja, akkor a másik író, egyben rendező Michael Angelo Covino által alakított legjobb barátja feleségével fekszik le, akit pedig Dakota Johnson kelt életre. Oda a férfi oldalra kellett volna némi erősítés színészileg, nem kinézetileg, mert sok tényleg jó, abszurd, vicces párbeszéd csúszik el Kyle Marvin előadásán. Pedig a remek Climb után ez volt a következő nagy dobása az író-rendező párosnak, ez lett volna a “nagy film”, ha szereznek még pár férfi sztárt.

Tudjátok mi jutott eszembe amikor most gondolkoztam rajta? Hogy olyasmi, mintha valami európai vígjáték vibeját akarták volna áthozni, és néha sikerült is, de valahogy erőtlen lett. Azt mondjuk el kell ismernem, hogy az idei legviccesebb verekedést a Splitsville szállította, igazából azzal sikerült az erős kezdés, ami kell egy ilyesmi filmnek, csak utána volt visszaesés és ritmushiány.

The Fantastic Four: First Steps

Megszereztem azt a munkacímet, amit még a projekt tervezésekor adtak neki: Art Direction: The Movie.

Bár a film minőségéről nem sokat árul el, de míg a Thunderbolts gyenge szereplése elvileg nem számít a szuperhős fásultság bizonyítékának, talán csak a másodrendű hősök automatikus pénzcsapja záródhatott el, azért a First Steps, és az utódja, a Doomsday sokat felfedhet az MCU sorsából. Na de ebben a kontextusban mit pakoltak elénk, nem?

A történet kapcsán érdekes adalék, hogy ez az átugrott eredettörténetek nyara. Nem elég a First Steps pozitív szemléletének hasonlósága az Supermanére, de még abban is összecsengenek, hogy nagyon gyorsan ledarálják az alapokat. Itt mondjuk ügyes megoldás, hogy konkrétan egy talkshowba mennek a karakterek, és az ottani házigazda veszi át egy montázzsal karöltve az egész űrbe utazós, kozmikus sugárzásos, utána embereknek segítős eredetet.

Azt hiszem az említett sietős megoldás így a sokadik Fantastic Four rebootnál ez kicsit jogos, és nekem mindenképp elég volt, de annyira nem új néző barát (vajon így az írásban kezelhetem úgy, hogy mindenki tudja kikből áll az F4?), hiszen itt is kicsit valaminek a közepébe érkezünk, bár nem annyira erős érzés, mint a Supermannél volt. Mondjuk nekem az a tippem, hogy a montázsba száműzött Vakond ellenséges szál jobban ki volt dolgozva, és csak az első vágás utáni játékidőt látva metszették meg jobban.

Az alapokat én is lezavartam, szóval akkor mi a fenéről szól a film? Van ez az alternatív Földön élő szuperhős csapat, aminek egy házaspár a gerince, akiknek végre sikerül a gyerekfogantatás. Közben belebeg egy testre feszülő ruhában levő szörfös űrlény csaj, hogy a Föld pusztulásra van ítélve. A pozitív, az emberek által imádott hősök el is húznak az űrbe kideríteni mennyi esélyük lenne a bolygófaló Galactus ellen, akinek a hírnöke volt az említett hölgy. Hát nem sok mindent tudnak felmutatni ellene, mint az kiderül a film legjobb akciójelenetében.

Valójában miről szól? Hát a család! A gyerekvállalás kivetítése egy kozmikus probléma formájába, avagy mennyire veszélyesnek tűnik hirtelen a világ a hír után? Még a családsegítők is feltűnnek, hogy elvegyék a lurkót! Félig viccelek, de igazából az egyik bajom pont az volt, hogy túl sokat próbálták mélyíteni a filmet beszéddel, pedig ők is tudják hol a dráma padló egy ilyen blockbusternek. De nem akarok teljesen negatív lenni, mert az optimista sci-fi körítés remek eszképista szórakozás, hiszen úristen, egy olyan világban élnek, ahol meggyőzhetőek az emberek, és összefognak a jó célokért, de konkrétan már a kozmikus veszély előtt is ezt teszik!

Azaz ez is a régimódibb képregényes irányba fordult.

Viszont a bevezetőben egyáltalán nem vicceltem, a First Steps sokkal gyengébb lenne, ha a szokásos MCU kinézettel bír, és a “jelenünkben” játszódik. Itt jön a képbe a retro futurisztikus art direction, amit egyszerűen jó volt nézni. Egy működő és élt világot teremtettek az ezen dolgozók, ahol CRT monitorokat nézve lehet event horizonok szökési sebességét számolni. Vagy ami jobb példa, ahol mágnesszalagon van a robot tudása, és cserélhető is. Vagy csomó apróságot mondhatnék, mert sosem “na ezt nézd” módon kerülnek ez ilyesmik elő itt, hanem működő használati tárgyakként, amik természetesek, mint nekünk a mobiltelefon például.

Ezen kívül, bár nincs sok akció, így elsőre két nagy rémlik (ezért is gondolom, hogy a Vakond szál lehetett vagy fél óra egy látványos jelenettel), viszont azokból a film közepén levő űrbeli, talán ennyi nem spoiler, az rohadt jó, és ki is lóg kicsit az MCU-ból. Mondjuk a fináléra ez már nem mondható, bár nem égbe lövő lézer van benne.

A tényleges filmet látva egyrészt szegény Pedro Pascal már megint csak daddy, másrészt viszont teljesen érthető, hogy az érzelmi mag köré miképp folyt a casting. Igazából ebbe az idealista alternatív Földes történetbe remek mindenki, pont az lesz majd az érdekesebb és talán neccesebb, ha összekerülnek a szokásos MCU hősökkel, tippre azon a főszálon, amit az eddigi 17 évben néztünk (igen, az Iron Man már 17 éves, bocs, hogy szóltam, pedig csak 5 éve volt…).

Nekem korrekt szórakozásnak bizonyult az új F4, de ha már a kontextusával kezdtem, akkor nem annyira áttörő élmény, hogy valami új és jó kezdetét érezzem, inkább csak olyan visszarázódó darab. A First Steps a Thunderbolts-szal karölve végre olyan, mintha újra jobb filmeket izzadnának ki Marvelék, de még messze vannak a csúcspontjaiktól. Amúgy nagyon kíváncsi vagyok a film fogadtatására, mert egy Marvels-szel összehasonlítva szerintem ez az a “women energy” film, ami nem erőltetett, és Sue Storm minden lépése és döntése a női mivoltából ered a First Step alatt, nem pedig random Mary… Sue. Ajjjj.

Jurassic World Reboot.. hmm, ja nem, Rebirth

Shot on Kodak, szóval muszáj volt nagy vásznon látni Gareth Edwards újabb rendezését, ami már a 7. fejezet a Jurassic világból. Gondolkoztam, hogy tényleg filmként kezeljem-e ezt a mozgóképes valamit, de igazából nem is próbál az lenni. Ez egy vidámparki látványosság, csak most új csapattal, “új küldetéssel”, teljesen kifarolva a Dominionnal bebetonozott zsákutcából.

A történet röviden annyi, hogy a dinók már nem sokakat érdekelnek, nincs bennük látványosságként pénz, ki is pusztultak újra, kivéve az egyenlítőhöz közel, ahol megvannak az életfeltételeik. Ide embereknek tilos bejárni, mivel életveszélyes. A cselekményt az indítja be, hogy valami gyógyszercégnek minták kellenek 3 fajta dinóból, akik szerencsére pont egy szigeten élnek, olyanon ahol korábban mutánsokkal kísérleteztek, keresztezéssel a dinó fajok között, de ez halálosan sült el.

Nyilván a cég alkalmazottja egy tucat zsoldossal elhúz a szigetre, hogy begyűjtse a mintákat, de a Jurassic-recepthez egy család is kell, akik pont az útjukba eső helyen szenvednek hajótörést. Így több ember menekülhet, amikor jön a futás, hogy az öreg Goldblumot idézzem. És tényleg ennyi. Akciójelenet, pár halál, rohanás a következő mintához, stb. Nem a fordulatok miatt lesz emlékezetes.

Lehet úgy jött le, mintha földbe akarnám döngölni a filmet, de elvoltam vele. Nyilván nem lelkendezve ugráltam utána, szerintem teljesen cinikus, hogy a filmben az emberek unják a sima látványosságot, a cég is mást akar elérni, és a végén GigaMegaDinó kell, mert már nem tudják hova fokozni, viszont maguk az akciójelenetek hasítanak előre. Tét az nincs, mert senki sem igazi karakter, viszont látványos és szép, na meg tényleg dinó akció, szemben a Dominionnal, ami már azt sem tudta mi kell.

Olyan az egész, mintha a film kérdezni akarná, hogy feléleszthető-e még a dinó szeretet, de valójában a franchise iszonyat kaszált folyamatosan, hiába nem “először látjuk őket vásznon”, szóval az emberek nem untak rá az őslényekre (ez is sikernek néz ki az első hétvégéje alapján). Nem kell metán kinézni erre. Pont azt kell csinálni amit szerencsére mellette tettek, hogy izgalmas és látványos szinte végig.

Jobb lett volna, ha mondjuk rendes karakterek vannak benne, ahelyett a kínos beszélgetés helyett amit két Oscar jelölt színész, Scarlett Johansson és Mahershala Ali lenyom a hajón, ahol megijedtem, hogy mire ültem be. A “nesztek karakterépítés” után nem tököltek sokat. Mondjuk minden fordulat még nevetségesebb lett ezáltal, már amikor “ja hogy a karakternek a végére változni kell” dologra ráébredtek hirtelen. Konkrétan Scarletté mindenhol van a skálán, és teljesen hiteltelen a végén a nagy választása.

De ennyi baj legyen? Elviszi a kinézet? Csak mert nagyon szép. Mármint a film is. Áh nem hagyhattam ki ezt a poént. Szóval vannak mély színek, ha már rendes történet nem sikerült, a lények korrektek, és sokkal kevésbé képünkbe tolva merít a régi Jurassic filmekből. Itt tényleg csak utalások-szerű a múlt, inkább próbálja a maga útját járni a Rebirth, a raptorok és t-rex helyett más elől kell menekülni többnyire. Na jó, azért az Aliens-re is átváltanak, mert az utolsó harmad kb. James Cameron klasszikusának újranézése után íródhatott, meg a vision boardra is ez volt tűzve, nem csak a dinó, hanem sok minden más is.

Nyilván egy Jurassic Park első rész még a távolban sem látszik a Rebirthnek, de az eddigi Jurassic Worldnél sokkal jobb a színészgárda, nem is gondolták túl, egy korrekt nyári popcorn blockbuster a vége. Egy sok hibával teli RIDE. Éltetni nem tudom, annyira nem izgultam, nem is akart tényleg film lenni, eszerint kell és lehet nézni.

Röviden: Predator: Killer of Killers

Szóval a Prey után, de az is lehet hogy még előtte ötleteltek Trachtenbergék, és ezeket a vázlatokat nem a polc mélyén tüntették el örökre, hanem összekötött rövidfilmekben elsütötték. Ez tűnik a Gyilkosok gyilkosa mögötti motivációnak, ami kicsit tett a Predator lore-hoz is. Bár nekem elvett belőle.

A történet egy fő szálon találkozik, de előtte 3 rövidfilmben bemutatja harcosok találkozását a Predatorokkal. Van itt Viking aprítás, japán nindzsázás, de még kőkemény dumás amerikai légi harc is. Akit csak az akció érdekel, az lehet el is van ezzel, de az érzelmi töltet ilyen 20-30 perces részekben, főleg hogy a konkrét összecsapásnak is kell idő, egyszerűen nulla. Nem érdekes a sorsuk, amit a fő szál fel is fed részben, avagy pont az ami miatt egy film működni tud “halhatatlan” főszereplővel, a karakterépítés, itt nem erős.

Marad a véres akció (R besorolás szerencsére) ebben a darabosan animált, Spider-Verse vagy épp Teenage Mutant Ninja Turtles: Mutant Mayhem stílusban elkészítve. Mindenki döntse el magának a trailer alapján? Látványilag nekem a japán tetszett, például amikor a harangosokat elintézi a főszereplő az jó koreográfia volt, és azért a vikingesben is volt pár érdekes mozzanat. Mégis csalódás volt összesítve a film. Egy Predator Wicknél többre vágytam. Elnagyoltnak érződött a történet, és a furcsa mozgású animáció is.

A spoilert tovább mögé teszem, és szerintem a kommentekkel is vigyázzatok. Amúgy a Killer of Killers a Disney+-on jött itthon is rögtön, szóval könnyen megnézhető. Nem akarok nekik reklámot írni, szerintem emiatt a film miatt nem éri meg előfizetni, ellenben mindjárt jön a Bear, és az Andor dara is remek szórakozás addig. De új filmileg szerintem nem a legjobb platform. Túlkalandoztam.

Avagy SPOILEREK.

Folytatódik a bejegyzés »

Mission: Impossible – The Final Reckoning

Ethan Hunt elvileg búcsúzik, méghozzá dupla filmes fináléban, hiszen olyan sok történetük volt, amit nem lehetett egy műbe zsúfolni. Remélem az előbbiekből lejön, hogy nézőként nem igazán értek Cruiseék döntésével egyet, mert sok, és nem jó történetük volt.

A sztori onnan folytatja, ahol az előző abbahagyta, miszerint Huntnál a nagyon fontos kulcs, ami kinyitja azt a nagyon fontos valamit, aminek a segítségével le lehet győzni azt a nagyon nagy mesterséges intelligenciát, ami fake news-zal megbolygatta a világot. Csak egy ember győzhet le, természetesen valami képtelen tervvel. Történetileg tehát a bevált recept, valamit elő kell keríteni, ebbe nehézségek vannak és a többi, még a csapat is kell hozzá természetesen.

Mivel nem akarok rögtön negatív lenni, így már itt kiemelném, hogy a film közepénél levő tengeralatti jelenet zseniális. Cinema. Amikor épp nem magyaráznak, hanem egyértelmű a cél és mutatják, az nem meglepő módon működik. Még csak igazi ellenfél sincs, közben mégis a szék karfáját markolva lehet izgulni Ethanért. Setpiece készítésből csillagos ötös, és ez az élmény felhúzza a filmet, mivel talán a széria legjobb 20-30 perce amit kapunk, akármilyen durva is ez a kijelentés.

Megértem miért fogott ennyire össze Tom Cruise és Christopher McQuarrie, de a munkakapcsolatuk és talán a barátságuk itt a végén már teljesen megakadályozta, hogy keményen szembehelyezkedjenek kreatívan, és közösen gyomlálják ki a felesleget a filmjeikből. A toplista posztnál is megjegyeztétek ezt, hogy egyformává váltak a Mission Impossible-ök — ami egy ideig működött természetesen –, szemben az első hárommal, ami mind nagyon eltérő auteur…ebb rendezővel készült, akiket más dolgok érdekelték, és aszerint álltak a filmekhez is.

Azért ebbe vágtam így bele, mert Tom Cruise napi 1 filmet néz, ami gondolom nagyjából igaz, kivéve amikor nagyon elfoglalt 18 órás forgatási napokon, de nem is ez a lényeg, hanem Cruise maga már rengeteg mesterműben volt, látszik, hogy érti miért. McQuarrie is írt már jó filmeket, sőt, az interjúk alapján Cruise-t pont az ragadta meg miképp vág át McQuarrie bonyolult dolgokon, teszi érthetővé a nézőnek. Na most ha ez a két ember nem látta, hogy a Final Reckoning első másfél órája a véééégtelen expozícióval rossz, az számomra hihetetlen. Vagy csak teljesen hülyének tartják a nézőt. Konkrétan még csak nem is arra gondolok, hogy emlékeztetnek minket régi dolgokra, mert az átlagnak (nem negatívan értve) erre szerintem szüksége van, nem látták sokszor az eddigi filmeket. És a Final Reckoning össze is rántja az eddigi Mission Impossible műveket egy nagy történetbe, amiben Ethan szinte már Jézus, minden a vállán nyugszik. Sokkal inkább az a baj, hogy túlzsúfolták, és még így is ismételgetnek dolgokat, lásd az első robbanás előtti párbeszédet, amiben valami egyértelműen kiderül, aztán ki is mondják a… tiktok görgetőknek akik nem figyeltek? De hát moziban ülünk! Vagy épp a Pom Klementieff karakterének előhozását, ahol mutatnak valamit, flashback, mutatják újra, flashback, mintha nem lenne elég az amúgy is túlzsúfolt filmben.

A híreket követve természetesen tudom miért is alakult így, a rengeteg leállás először a covid miatt, aztán a múltkori hollywoodi sztrájkok miatt, ami rengeteg átszabást hozott — a sorozathoz méltatlanul sok a benti, közelről vett minimális kontextusos jelenet, avagy betuszakolt pillanat. Nem meglepő módon mindennek van nyoma, viszont a nehézségek közben Cruise-ék lost the plot. De most szó szerint, szinte látszik, hogy a jeleneteket összevágták, aztán elkezdték toldozni-foltozni, hogy valami érthető álljon össze. Nyilván volt már ilyen a Mission Impossiblenél, ahol 1-1 setpiece köré lettek írva a dolgok, az első rész preproducionje is végleges forgatókönyv nélkül zajlott. Na de itt sok évre lett szétszórva a készítés, így McQuarrie maga is nehezen láthatta át, szóval csak hízott a mű, és nem volt meg a fejükben, hogy miképp állhat össze. Végül összetették, csak hát… elmegy, nem pedig remek. Biztos vagyok benne, hogy egy iszonyat tehetséges figura, aki távolabb van az egésztől, és esetleg az utolsó utóforgatás előtt kerül a projektbe, durván szétvágva egy jobb végeredményt tett volna össze, kiszórva sok felesleget. Neki azt sem nyomta volna a vállát, hogy ez a végső Mission (talán:).

Huhh, a sok negativitás után igyekszem visszatérni kicsit a jobb oldalra. Avagy amikor túl vagyunk a vééégtelen expozíción, Ethan végre kezébe veszi az irányítást és cselekszik, de tényleg szó szerint akkor indul be a film, amikor a sok tökölő többi szereplő között fejest ugrik az ismeretlenbe, onnantól ismét egy viszonylag jó Mission Impossible darabban találjuk magunkat.

A fenti hosszú részen sem a logikát kértem számon a filmen, hanem a flowt, ahogy gördül előre az egész izgalmasan. Képtelenség a mesterséges intelligencia szál, vagy az ahogy az amerikai elnök nézi a falon a visszaszámlálást, de a sorozatba elfér, ha megvan a többi, a képtelen akció, az egyszerű, de lehetetlen cél. Ezt visszakapjuk másfél óra után, szóval összességében felhúzza magát a Final Reckoning, csak ez segíti, hogy a film második fele jó, de az összképet elrontja a tökölés.

Nem mellesleg ezúttal nem spoilerezték el a legjobb jelenetet! Bár volt egy kis videó a vízalatti dolgokról, ami a rendező számára a karrierjének az egyik legnagyobb kihívása lett. Viszont az előző filmnél a motoros dolog már a csapból is folyt ugye, most nem volt így: a repülőzést mutogatták, ami veszélyes, és szórakoztató, de csak levezetés ahhoz képest amit a közepére tartogattak.

Mégis, mindezek után a Reckoning duót kicsit mellékvágánynak érzem, és Tom ebbe ölte az utolsó nagy akció éveit sajnos. Ha most bukik a Final, és esélye sincs pozitívba menni az említett forgatási gondok miatti hatalmas budgetjével, akkor remélem még egyszer összeszedi magát Mr. Cinema, és egy tényleges méltó búcsút összetesz, bár ugye már Iñárritu rendezése és más projektek mozgatják.

Ha tényleg ez az utolsó Mission Impossible, akkor… nos újranézéskor a Fallout kell legyen a záró rész mindenkinek, újoncoknak pedig főleg.

He Never Died

Tudom, ez most váratlan lesz, de engem is így ért el a film. Nyilván érdekel a filmvilág, és egy teljesen más témában olvasgatva futottam bele Jason Krawczyk ezen agymenésébe. Fel is írtam, hogy be kéne szerezni, hiszen legtöbbször amikor valami régebbi, nem sikeres specifikus filmet keresek, akkor sehol nincs fenn — például amikor újra akartam nézni a Filofax-ot, avagy a Taking Care of Business-t, akkor is koppantam nemrég. Erre meglepett, hogy a He Never Died kivételesen elérhető könnyedén. Még mindig ott virít a Netflix angol felületén (nyugi, nem saját gyártásuk!), ha bele akartok nézni.

Bocs, sok a körítés, szóval a konkrét film egy furcsa vámpíros komédia. Vagyis bonyolultabb a főszereplő karaktere, nem simán vámpír, de nem akarom lelőni a létének alapjait. Ellenben az mindenképp jobb témának tűnik benne, hogy az örök élet milyen iszonyat unalmas lehet. Lehet csak pont ilyesmi foglalkoztatott, ezért ezt ragadtam ki benne legjobban, de az első óra teljesen erre utaló felépítéssel bír.

A főszereplő minden üres percében izgalmas és szörnyű dolgokat hall, utalás arra, hogy hány élete volt, mennyi háborúban vett részt, milyen történelmi pillanatoknál volt ott. Most meg egy lepukkant lakásban döglik, eljár a közeli kajáldába, és valami random sráccal üzletel, nyilván vért kap tőle. Ezen változtat egy feltűnő fiatal nő, akiről kiderül, hogy a lánya, meg pár gengszter, hogy “Tarantino” szál is legyen. Legalábbis a He Never Died nagyon azt a Tarantinós erőszakos hangulatot akarta megragadni, és továbbgondolni néha.

Ami miatt mégis eljutottam a posztolásig, hogy kevés hasonló mű van. Ne értsetek félre, nem kiemelkedő a film, de valahogy mégis iszonyat egyedi, bár ha jól látom akkor erről a csillagok együttállása tehetett, vagyis pontosabban Henry Rollins. Néztem a zenésszel/színésszel interjút a film kapcsán, és nyilván azt mondja, hogy rá írták, ami ki tudja mennyire igaz, ellenben az már biztos áll, hogy magához ragadta a kreativitás egy részét, és átszabta a figurát.

Lehet mert nem nagy színész az öreg, de többször teli szájjal vigyorogtam, ahogy Rollins fapofával adta elő a szövegeit. A karaktere is fásult, látszólag nem igazán érdekli az emberi lét, vagy épp az emberek, de ezt érzékeltetni is tudták. Mondom, összeálltak a dolgok és szerintem mindez csak véletlenül történet, főleg ha megnéztem a rendező teljes munkásságát.

Lehet éltetésnek tűnik, de inkább csak egy különlegesség említésének szánom, mert jól szórakoztam rajta. Ha véletlenül belenéztek: az első 15 percnél nem lesz sokkal jobb a film, nyugodtan ki lehet nyomni, ha a humorotokkal nem vibeol.

The Amateur

Durva, hogy mennyire kiszámítható volt az Amatőr, de közben mégsem egy hatalmas lehúzás lesz itt, mert egyszerűen jó volt nézni a filmet. Nem lesz maradandó a tech-Bourne, de azt sem értem, hogy miért pont az Accountant 2 környékén mutatták be, mert ugyanolyan régi akciófilm hatású. Na jó, ez kém-thriller, a 70-es évekbe nyúl, de azért bőven van benne érdekes setpiece.

A történet középpontjában a CIA egyik kódfeltörő elemzője van, akinek 170-es az IQ-ja, és láthatóan minden spektrumon rajta van, vagy nem tudom, lehet csak Rami Malek alakítása miatt gondolom ezt. De nem, mégsem, a felesége is furcsán kezeli, na de szereti. Pont ezért érhető, hogy amikor a nőt egy túszejtés közben megölik, akkor az elemzőt egy dolog érdekli: bosszút akar állni. Meg is zsarolja a főnökeit, hogy képezzék ki a terepre, de az ezredes, aki alá kerül, az gyorsan ráébreszti, hogy mélyen belül nem gyilkos. Úgy tűnik a nerd nem tud, és ami fontosabb, nem akar a fegyverrel bánni.

Az Amatőr pont az előbbiekben lesz kicsit más, mint a rengeteg kémthriller, ami eszünkbe jut róla. A főhős csak az eszét használja, és különböző szerkezetekkel keríti elő, na meg áll bosszút a felesége haláláért felelősökön. Mondom, a geek-nerd akármi Bourne akart lenni, még a kamerarángás is stimmel, viszont itt nincs semmi nagy ráébredés, vagy bekeményedés, hanem a gyász által hajtva megy a terepre, és ott csak az esze által lesz egyre ügyesebb.

Nem akartam hasonlításokkal teletenni a posztot, mert sok minden beugrott a filmről, de a rendező James Hawes több Slow Horses részt rendezett, és executive producer is azokon, szóval a kreatív részbe is beleszólhatott ott. Na pont ilyesmi hangulata van a filmnek, ami nyugodtan ül a lassabb pillanatokban is. Nyilván csak zsáner szinten, de hagy időt a gyásznak is, nem pedig rángatja az izgalomba a szereplőt villámgyorsan, hogy lekösse az figyelemhiányos nézőt. Természetesen nem realista (kivéve 1 jelenet!), de szórakoztatóan túlzó.

A megvalósításra is csak az előbbieket tudnám mondani. Profi munka, amivel simán lehetne átlagos, kicsit az is, mert sok mindenét láttuk már máshol, talán jobban is, viszont a színészek számomra kihúzták az középszerből. Egyrészt bár lehet nem az jött le fentebb, de Malekot is bírom ilyesmi szerepekben, ahogy Rachel Brosnahan is remek volt az asszonyának. Viszont Laurence Fishburne aztán egyértelműen feljebb húzta az Amatőrt a feltűnésétől kezdve. Az egyik legjobb üldözéses jelenet is hozzá köthető. Jon Bernthal hasonló, de az ő karaktere körül utóforgatást érzek vagy valami durva vágást, annyira hangsúlyos az elején a felvezetése, hogy utána alulhasználják.

Ellenben ha már a technikai dolgokról van szó, akkor egyértelmű előnynek tűnik a terepen forgatás. Bár a fényképezés modern digitális, de nem a netflixes lapos fényes, csak a “realista” sötétes, viszont ez nem stúdióban többnyire működik. Viszont amit mindenképp kiemelnék, hogy nem realista a film, de a Rustban történt baleset óta főleg úgy tűnik, hogy sz*rnak a blockbusterekben a fegyverek hangjára… na nem itt.

Sőt, van egy hangtompítós lövöldözés, amiben tényleg csak tompítva van a hang, nem pedig a filmes pewpew megy. Komolyan, ha nem is mentek el a filmre, majd PVOD vagy streamingen meglátjátok. Mondjuk a trailerben, amit most a képek miatt elővettem, még más hang volt ott, érdekes.

Az Amateur egyszerűen… visszafogott? Nem harsány? Csak egy korrekt felnőtt thriller, de nem igazán fog eszünkbe jutni sosem, csak ha elkapjuk pár év múlva valami streamingen, akkor félig háttértévének lepörög majd újra. Ellenben moziban jó volt nézni, azt a kort idézte, amikor több ilyesmire mehettünk, értve ez alatt mittomén, a modern Bourne első részét. Vagy a Shootert. Vagy a Next Three Days-t, hogy ne egy tipikusan mindenki által ismert beugrót mondjak.

Poolman – idiot noir? Nem, vibe noir!

Ilyen az, amikor egy színész beváltja az összes szívességet amit az évek alatt összeszedett, hogy alkosson valamit. Lehet nem mondtam újat, de elnézve a szereplőgárdát és a minőséget, máshogy tényleg nem jöhetett Chris Pine rendezése. Na meg a világjárvány alatt készült, a szinte nulla statisztás jeleneteken mindenképp kiszúrható, viszont miatt többen rá is értek mondjuk. Na de ez mind csak a körítés, milyen is a film.

A történet egy opera zenére medencét takarító csóró férfi körül bonyolódik (ez lenne Pine), akiről épp dokufilmet forgat a legjobb barátja, mivel igyekszik elérni, hogy optimalizálják az imádott Los Angelesének a buszmenetrendjét, és így a tömegközlekedést. Kis tettekből születhet csak valami jó, nem?

A bonyodalmat pedig a végzet asszonya hozza, aki megjelenik a medencéjénél azzal, hogy a városi tanács elnökének új asszisztense, és a főnöke sáros. Csak a medencés segíthet neki kideríteni az ügyet! Vagy valami ilyesmi. Bővebben nem tudok belemenni, mert ez egy vibe noir, ez a lényege. Oké, van Egy Ügy, aminek során mocskos titkok derülnek ki, de a főszereplő csak kicsit idiótaként és jóindulattal átbotorkál a rejtélyeken, hogy végül minden elrendeződjön.

Nem is tudom hogy mondjam máshogy: ez egy tisztelgés a régi nagyok előtt. A víz miatt természetesen előkerül a Chinatown (amit elvileg látott a főszereplő, mégsem esik le neki a végzet asszonya helyzet:), de a komédia részről a Big Lebowski, vagy emlegethetném éppen Hitchcokot és a To Catch a Thiefet. Meg gondolom rengeteg utalás amiket ki sem szúrtam.

Ami biztosan szép, az ismét csak a fényképezés, és szerintem ez nagyon árulkodó is. Mármint annyira szép színes, napfényes, hogy minden bökkenő ellenére a film csak ennyit akad átadni, Los Angeles szívét, nem pedig a romlottságát. Viszont a vibe szóból gondolom egyértelmű, hogy megosztó darab, de jó volt látni ahogy hülyült ez az ismerős arcokkal teli szereplőgárda. Komolyan, Pine főszerepel is, de feltűnik még: Annette Bening, DeWanda Wise, Stephen Tobolowsky, Clancy Brown, John Ortiz, Ray Wise, Juliet Mills, Jennifer Jason Leigh és Danny DeVito is. Igazi komédia csapat, rutinból is feldobnak pár jelenetet, bár csak mosolygásnyi szintre.

Nem véletlenül halogattam a filmet, ami siralmasan szerepelt a TIFF-en, de azért reménykedtem, hogy gyöngyöt találok, egy alig ismert új lazítós filmet, olyat ami nagyon bejön majd. Nem lett így, viszont nem tudom ténylegesen lehúzni, mert pont azt képviseli, igazából az összes héten tárgyalt darab mellé beillőn (na jó, talán a Greedy People kilóg), hogy legalább próbálkozott. Nem ment neki tökéletesen, de nem folytatás, felnőttekre céloz, és még jól is van elkészítve. Döcög, de nem rutin.

Viszont éltetni sem lehet, bár simán elvoltam ebben a kb. 100 percben. Az biztos, hogy ha valaki modern Los Angelesben játszódó gyöngyszemet akar, akkor a sokkal merészebb Under The Silver Lake ajánlott, ha még nem volt meg.

Greedy People

Már a film előzeteséből is sütött, hogy sok rossz ember félreértéses bűnügyi thriller komédia lesz ez, amolyan Coen testvérek és Tarantino keverék. Utóbbit a több karakter szemszögét bemutató fejezetek miatt venném elé. Aki ilyesmiért nagyon odavan, annak tulajdonképpen tudom ajánlani, még ha vannak is vele gondok.

A történetet le fogom egyszerűsíteni, de lássuk. A főszereplő új kisvárosban kezdi meg a rendőri munkáját, a mellé osztott társa beavatja a helyi dolgokba, de az ingyen kávé és fánk után lelép meghúzni a szeretőjét, egyedül hagyva őt. Ekkor érkezik egy bejelentés, amire így magányosan megy ki az újonc, és véletlenül megöli a város leggazdagabbjának feleségét. Befut a társa is, és közösen találnak 1 milliót a házban, amivel lelépnek, kitalálnak maguknak egy alibit, és másra terelik a gyanút.

A bonyodalom, és rengeteg többi karakter behozása pedig azon a vonalon történik, hogy miért is volt ott 1 millió dollár. Mire kellett az? Na ezt nem fedném fel, mert pont ezek a csavarok hozzák a főbb szórakozást, és adják a félreértős komédia részt. Ami mögött azért van több bűnügy is, sok a kisstílű titok a városban.

A fő bajom igazából azzal lenne, hogy mintha nem tudná a film mi akar lenni. Vagyis inkább úgy mondom, hogy volt elképzelésük, az eleje komédia, a vége dráma, viszont ebből csak az egyik ment nekik valamennyire. Na meg a fordulatos forgatókönyv, mert a sok máshonnan merítés mellett legalább elég tempósan, nem túlhúzva gördül előre a történet, ezt mindenképp el kell ismernem.

Viszont a komédia az nem igazán megy. Írásilag még látszanak a poénok néhol, de előhozni azokat már kevésbé ment. Például van a rész amikor valami bérgyilkos és egy pasi alkudozik, hogy mennyi ideje van előkeríteni a pénzt, és azon megy a vita, hogy 2 nap az mire esik, szerdára vagy csütörtökre, amire végül az a megoldás, hogy 48 órája van. Na most ez, oké, így leírva nem, de jól előadva és rendezve simán üthetett volna, annyira komikus a helyzet, de itt simán mellémegy, ránézésre azért, mert a rendező nem tudta mit és hogyan akar kihozni belőle.

Ellenben amikor a Himesh Patel, Joseph Gordon-Levitt, Lily James trió szerepel, akik úgy magukban is simán elvannak szerintem rutinból, az működik, és ott még a poénok is jobban ülnek, mert kitalálják maguknak miképp kéne előadni. Lehet rajta vigyorogni. Legalábbis ez a tippem. Ja igen, még Simon Rex mellékszerepe is ide sorolható.

Igazából folytatta a heti sort, egynek egész jó volt, és valójában nincs tele ilyesmi filmekkel a padlás, ezért is mondtam, hogy aki bírja ezt a félreértős sok szálas stílust, annak jól jöhet, bár a végére eléggé drámaiba vált, hogy aztán rákontrázzon egy teljesen semmilyen lezárással.

Elvoltam vele én is, de egyértelműen az említett páros jelenetei húzták fel, leginkább Joseph Gordon-Levitt alakítása. Azt mondanám, hogy szombat délutáni apróságnak tökéletes, de ezt sem fogjuk sokszor elővenni.

Companion

A Társ nézése közben azon gondolkoztam, hogy mi választ el egy “sima” Black Mirror epizódot egy tényleges mozitól. Nem leszólni akarom (az amúgy épp visszatérő) sorozatot, vannak remek részei, és iszonyat hatásos tud lenni, de lehet feljebb lépni. Konkrét példának az Ex Machina jut eszembe, aminek az ötletét sokféleképp ki lehetett volna bontani, de megvan benne az a plusz, amitől mozifilmként gondolok mindig rá. Na a Companion ennek az ellentéte!

Nehéz a filmről konkrétan írni, de… Na, inkább az a helyzet, hogy egy ötlet van benne, amit nem ismerve élvezhetőbb a Companion, viszont ezt már a trailer is ellőtte, szóval ezért nehéz. Mondjuk asszony nem tudta mi lesz, és így sem volt számára igazán átütő a film, szóval ez sem garancia semmire. A lényeg, hogy amit a reklámokban mertek mutogatni, azt én is felfedem. Igazából mindig igyekszem ezt tartani, tudjátok hogy állok a spoilerekhez a kritikákban, de most külön kiemeltem, mert igazából ők sem tudták miképp reklámozzák.

Ez amúgy egy külön posztot is megérhetne, mivel szerintem aki jelenleg filmet ír, és nagy fordulatot akar bele, annak érdemes a fordulat előtti részt is baromi izgalmasra vagy érdekesre írni, kvázi külön kezelve azt, hogy lehessen reklámozni a filmet. Na meg hogy szórakoztató legyen az a része is nyilván.

A lényeg, hogy a ~~soroz~~… basszus, freudi elgépelés volt, amit bent hagyok. Szóval a film története a közeljövőben játszódik, ahol már simán rendelhet teljesen emberszerű szexrobotot mindenki magának, olyat ami a programozása miatt teljesen és határtalanul szerelmes belé. A szinte főszereplő is ezt teszi, de a sok szex után valami másra is akarja használni a “gépet”, így jailbreakeli mielőtt vidéki kimozdulásra megy a barátaival és az egyikőjük milliárdos szeretőjével. Nyilván elszabadulnak a dolgok, fröcsög a vér.

A sok felvezetés után lehet földbe döngölést vártatok, de egyáltalán nem úgy éreztem közben, mert az alapon felül még volt pár apróbb ötletük, és néhol a fekete humor iszonyat jól állt a filmnek (a Lil Boo Thang duplázás!), amit csak tetézett Jack Quaid seggfej karaktere. Egyszerűen csak a megvalósításban nem volt elég plusz. Valahogy nem jó erővel emelkedtek a tétek, és most nézem, hogy csak másfél órás kb., közben meg vagy kettőnek érződött, ami sosem jó jel. Viszont így is mosolyogtam párszor rajta, és az elszabadulás után Sophie Thatcher robotja is jobb alakításnak tűnt.

Ellenben ami nagyon nem működött, hogy ténylegesen miről is akart szólni. Mármint kinyomja a szemünket a női szerep, és hogy mit várnának el páran tőlük, de a Companion az igazi társdarabja, a sokkal drágább Don’t Worry Darling szintjén nyúl hozzá, csak szórakoztatóbb annál (de csúnyább, mivel olcsóbb, az a film production designban baromi erős). Semmi igazit nem tud megragadni ez a film ebből a szempontból, csak egyet durrant. Mondjuk most elnéztem az író-rendező Drew Hancock eddigi munkásságát, hát nem meglepő a tévés érzet, nem sikerült a feljebb lépés neki sem.

Amúgy a kezdésben említett gondolat egy másik filmre is rányomta nekem a bélyegét mostanában, lesz írás róla. Mindezek mellett nehéz elmenni amellett, hogy a Black Mirror mennyire rányomta a bélyegét a sci-fire, tulajdonképpen megemelve a padlót, a minimumot amit hozni kell. Azért a Companion letette amit kellett, de semmi extra. Azt hittem valamennyire gyöngyszem lesz, ehelyett “csak” egy szórakoztató semmiség, amivel simán elvoltam és ilyen próbálkozásokat azért nem is rossz nézni, viszont nehezen hiszem, hogy valaha is eszembe jut majd.

- A múltba →

Kategória archívum: ******