The Tomorrow War: a 90-es évek blockbusterjeinek megidézése

Lehet teljesen kiütött aggyal ültem az Amazonra szinkronosan jött Chris Pratt-film elég, de basszus, ez sem volt szar. Vagyis hülye vagyok, az volt, de a jó fajta, amin már mosolyogni lehet néhol. Nem lett meg az Edge of Tomorrow utódja, de Emmerich (Independence Day, 2012) szelleme néhol áthatotta.

A történet komolyan olyannak tűnt, amin a filmkészítő és a stúdió sokat harcolt egymással. El sem hiszem, hogy csak egy írói kredit van feltüntetve. Komolyan. Ellenben elnézve a rendezőt, hihető, hogy sok stúdió megjegyzést nem tudott lesöpörni az asztalról. Vagy csak egyszerűen erre képes az író és a rendező? Mintha nem is olvasták volna el egyben a forgatókönyvet?

A történet 2030-ban vagy mikor kezd, nagyjából a jelenben, ahova érkezik a jövőből egy csapat katona, hogy utánpótlásra van szükség ott ahonnan jöttek, rengeteg gyalogosra valami lények elleni háborúban, amiben az emberiség vesztésre áll. Az alapötletből részemről bármi lehetett volna, és az itteni időutazás kicsit bonyolítva van, el kell fogadni ezeket a szabályokat, hogy pár paradoxont kikerüljenek, máson hasal el az egész.

Ami tetszett, az nagyjából a jövőbeli háború. Olyan durr bele a közepébe onnantól, hogy a Prattet tartalmazó újonc csapat megérkezik. Konkrétan a szörnyek felvezetése, bemutatása, és designja remek volt. Tudom, arctalan űrlényhordánnak tűnnek a trailerben, de ezzel simán le mernék állni vitatkozni, mert bár igaz egy része az előbbi kijelentésnek, mégis működik. Közelről ütnek, amikor nem 100 van belőlük, csak 1-10.

Persze a sztori jövőbeli része is elkezdett akadozni sajnos, de az igazi pofon az, amikor egy hatalmas, és gyönyörűen fényképezett jelenet után megnézed, hogy még fél óra van hátra. Olyan 30 perc várt ránk, ami mintha egy másik film lett volna. Arról nem is beszélve, hogy… áh nem lövöm el, de valaki a kommentekben úgyis kurvaanyázni fog spoileresen. Nehezen fogom vissza magam a részletektől, mert én nem káromkodtam, hanem ott már végképp nevettem, és pont ezért tenném az olyan rossz, hogy jó kategóriába, mert eskü érezni lehetett mögötte valami lelkesedést. Mondjuk nem Pratt alakításán, aki szerintem rossz casting volt ide.

Konkrétan Chris Prattről egyre kevésbé hiszem el a főszereplő alkatot. Néha nem értem Hollywood logikáját. Pratt nagyon működik csapatfilmekben, ott kvázi főszereplőnek is, de amikor így rátolnak valamit, ahhoz nincs sztár ereje. Karizmája?

Bár ez is csak egynek elmegy szintet ütött meg, és akkor jóindulatú voltam az utolsó fél órával, amire a legjobban le lehet csapni az “Ezt miért így?” mérővel, mégis valahol működött néha az érzelmi háttere a történetnek az apakérdések két oldalával. Meg részemről a látvány teljesen rendben volt, tényleg moziba szánt darabnak tűnt, nem spórolósabbnak. Hopp, 200 milla volt.

Valahol sajnálom, hogy sosem tudjuk meg mekkorát ment volna, van-e még az embereknek új buta blockbusterre igénye, vagy végképp csak a régi dolgokhoz nyúlást lehet nagyvászonra küldeni. A Paramount szerint egyértelműen az utóbbi igaz, nem véletlen, hogy ezt nyugodtan adták el az Amazonnak, és nagyjából mindenki jól járt az üzlettel, talán még mi nézők is, hiszen itthon az épp 990-es akcióban megkapott Prime Videó előfizetéssel kevésbé fájhatott azoknak is, akik nálam szarabbul szórakoztak.

Amúgy ez tipikusan az a helyzet, aminél nem értettem a negativitást a trailereknél. Oké, nem nézett ki annyira jónak, de rémlik hogy “miért nem X módon használják az időutazást”, meg “miért olyan magasba teleportálják az embereket” meg ilyesmi belekötések voltak, amik tipikusan könnyen megmagyarázhatóak voltak, és ezekre van is válasz a filmben, gondolt rájuk az író, ellenben az igazi hatalmas lyukakat természetesen rejtegette az előzetes.

Fear Street Part One 1994

‘Cause nobody loves me, it’s true
Not like you do

Megjött a Netflix által “nyár filmes eseményének” hívott R besorolású Félelem utcájának kezdése. Három héten át kapunk slasher horrorfilmeket. Vagyis az 1666-os záró rész lehet más stílusból merít majd, de a jövő heti 1978 a jó öreg Jasont hozza nekünk, vagyis a Péntek 13-at. A nyitódarab alapján olcsó másolatokat kapunk, de… ne üssetek, az eddigi alapján el lehet lenni velük.

A történet a Scream (Sikoly) kezdőjelenetének lemásolásával indít. Egy viszonylag nagyobb nevű színésznő karakterét üldözi egy beöltözött figura egy hatalmas késsel. A Sikollyal ellentétben a történet nem abba torkollik, hogy ki lehet a gyilkos, hanem másfajta rejtély van. Egy ősi, olyan amiben mintha valami megölt boszorkány megszállna átlagembereket, akik utána gyorsan megölnek pár embert. Ebbe az átokba keverednek bele a fiatalok: az emo csaj, a jócsaj, a vicces sidekick, és persze a nörd. Nerd? Na meg az emo csaj szerelme, Sam.

A sztoriból nem is lőnék el többet, vannak fordulatai, jó részük kiszámítható, iszonyat felületes az egész, de mondom, simán lecsúszik egy unalmas este. Konkrétan az tetszett benne, hogy oké, közepes, mindenhonnan merít, de legalább nem lassít. Nyilván sokszor erővel ugrik előre a történet, mechanikusan, “csak úgy feltűnik a gyilkos”-érzés, viszont nézés közben nem unalmas. Pop trash.

Ellenben azt nem tudom elnézni, hogy a Netflix büszkén retwittelte ezt az összehasonlítást a Sikollyal, amikor ebben minden benne van arról is, hogy mennyire nem nő fel a régi filmekhez. 1994-ben játszódó történet, ami tökéletes digitális kamerával fényképezve, olyan fényekkel, mintha valami random youtube videót néznék (ahol kb. kötelező ezeket venni). Semmi filmes, vagy akár VHS-es nincs benne. És semmi igazi lelkesedés? Kicsit algoritmus által összedobott érzetű az egész. Mondjuk slasher alig jön (és az évadokra széthúzottak szerintem unalmasak), szóval kb. nincs is mi mást nézni a zsánerben azoknak, akik bírják ezeket a filmeket.

Viszont pozitívum, hogy szinte mindenki castingja korrekt. Nem kiemelkedő, és páran baromira nem tininek tűntek, de elfért a viszonylag sok vérengzés mellett. Mondjuk azokba már nem is gondolok bele, hogy mi volt a gyilkos célja elvileg, és akkor miért ölte meg azokat akiket. Ha ködösen akarom mondani. A lényeg, hogy nem szabad sokat gondolkodni rajta, és szinte a Netflix legjobban szórakoztató filmje a végeredmény? Sosem lesz klasszikus, el is felejtjük majd a 3. rész után, de addig simán várom a folytatást.

Már csak a 90-es évekbeli nosztalgia playlistért megérte megcsinálni? Fiatalok most Portisheadet és Nince Inch Nailst hallgatnak? Pixies Hey-t? CHCHCHANGE. Mondjuk itt is van árulkodó rész a készítők hanyagságáról, hiszen az 1996-os Firestarter mit keres 1994-ben? És a Calibri font? Egy TFT monitoron?? He? Megyek is csinálok magyar Cinema Sins videót mindjárt. Jk.

Army of the Dead: “This is how the world ends, not with a bang but with a whimper”

Vagyis egy sz*p*ssal indul a fajunk igazi lejtmenete a Zack Snyder által írt, fényképezett, és rendezett A holtak hadseregében. Olyan kifinomult a film, hogy az Area 51-ből zombit szállító konvoj alig pár katonából áll, és a szakasz neve a Lovasok. Lehet nem a pontos fordítást írtam, de nyilván az apokalipszis lovasaira utal Snyder. Finomahahahan.

A történetet mostanra már mindenki tudja, avagy egy rablós film, ami a zombik által megszállt Las Vegasból akar szerezni egy valag pénzt. Nyilván ott karantén van, és a világ többi része tovább működik így van értelme pénzt rabolni. De… igazság szerint az egész sztori ezer helyen vérzik. Tudom, kapcsoljam ki mindenem, menjek vegetatív állapotba, folyjon a nyálam a popcornra, de tök egyszerű, még a saját univerzumában feltett kérdéseken is elvérzik a film, nem a fotellogikára gondolok.

Igazából nem is az a baj, hogy bugyuta, hanem hogy nem eléggé az. De komolyan. Vágom (azt hiszem:), hogy mi minden felé kacsingat folyamatosan, de az elején van egy “tipikus túlélős film” klisé kifordítás a jól menő rablás leírásával, vicces vizuális ábrázolásával (ami jó anyag volt a trailerbe), ami után még maradnak poénok, de úgy érződik az összes puskapor elsült. Van pár brutális akciójelenet még hátra, de egyszerűen átmegy tipikusba a mű. Részemről még a Holtak hajnala remakejével sem ér fel, pedig érdekes stíluskeverék is lehetett volna.

Egyszerűen túl sok szál van az Army of the Deadben, és 2,5 órás, de feleslegesen. Egy “sima” rablós film kellett volna legyen pár csavarral és zombiirtással, ehelyett van a középiskolás szinten megírt érzelmi szál, amiben lehet színészkedni, meg még pár amit nem részleteznék a spoilerek miatt, a tűzben van minden vas, csak semmit nem kovácsol belőle Snyder. Ha áttekerős érzés minden érzelgős perc, akkor arra nem mondhatjuk, hogy tényleg kellett. Közben meg gondolom verte a saját vállát, hogy micsoda fordulat az egyik után a liftből kilépős pillanat, annyira merész és váratlan… nem az.

A sok oltás után azért az ellenpont is jöhet. Fenn lehet negatívan hangzott, de az idióta kezdés elfért bőven, utána a csapat összeszedése elég szórakoztató, a jó kis Michael Bay szellemet idézte, rohadtul bírom az ilyet filmekben. “X ehhez ért”, és odamennek meggyőzni. Ezen kívül a szokásos is elsüthető, miszerint vannak remek, de tényleg olyan percek a filmben. A naplementébe repülős résznél még vigyorogtam, csak a furcsa zeneválasztás tört le néha. Aztán szépen lassan leült az egész.

Újabb bizonyíték arra, hogy Snyder írói tehetsége nem túl erős, de igazság szerint egy kicsit most a többiben is elbizonytalanított, és nehogy még egyszer DP nélkül álljon bárminek, mert ez az egész film elmosott hátteres faszság szemkifolyató néha. Teljes közepes az Army of the Dead, pedig itt tisztán látszik, hogy lehetett volna jobb, vagyis szórakoztatóbb is. Két hét múlva elfelejtjük. Mondjuk ilyen szempontból tökéletesen illik az utóbbi évek legtöbb blockbustere közé, szállította.

És még egyszer lovagolok kicsit a zeneválasztáson, de már a Snyder Cut közben is néha a fejemet vakartam, itt meg aztán főleg, annyira disszonáns volt. A Watchmen tökéletes főcímében ki választotta a zenét? Ha ott is Snyder, akkor most miért képtelen már filmek óta hasonlóan belenyúlni? Miközben a jelenet adná. Konkrétan itt a főcímbe még a Little Less Conversation is jobban illett volna, és a limonádé hangulatot is aláhúzná. Vicces, hogy a net a Cranberries számon lovagol a film végéről, amikor az sokkal jobban működött a képek alá.

Röviden: Oxygen

Igen, tegnap Netflix nap volt, bár ne lett volna? Mondjuk az biztos, hogy a szintén heti premier Oxigén sokkal jobban egyben volt, mint a The Woman in the Window. Konkrétan a platform helyében ezt sokkal jobban megtoltam volna, de hát csak jobban tudják minek a reklámjába érdemes pénzt és figyelmet ölni, még akkor is, ha ez a jobb film.

Igazából magáról a filmről nem akarnék túl sokat mondani, mert nagyon spoileres lenne a legtöbb róla, de nehéz megállni, a kommentekkel odalenn vigyázzatok. A történet röviden ugye annyi, hogy egy nő valami cryogenic chamberben ébred homályos emlékekkel, bezárva, és nagyjából csak kifelé telefonálva derítheti ki hol és miért van. Viszont mindezt Alexandre Aja (Crawl) hozza nekünk, így néhol simán működik a feszültség, és a testi horror.

Ellenben a karakter drámája annyira nem ütött, így az Oxygen első órája nem annyira működik, kicsit unalmas, de megéri átverekedni magunkat rajta. Maga a “mi-miért” és a többi kérdés, avagy a történet a kicsit hosszú építkezés után jó helyre vezet, és wow (bár szerintem kicsit könnyen kitalálható /épp veregetem a vállam:), de érzelmileg mégsem közelíthető meg a főszereplő. Talán azt sem segített, hogy kicsit hosszú a film, bár nem teljesen igaz amit most mondok, de néha valamennyire repetitíven ugyanoda jutottunk az érzelmi szálon.

Összességében nekem még mindig a Reynolds-os Buried tetszett jobban, szerintem sokan hasonlítjuk majd ahhoz.

Promising Young Woman – a #MeToo film!?

Erővel igyekeztem elkerülni az egyre erősödő beszélgetést a film körül, legalábbis amíg nem láttam, de a “Női Joker” poszterre való egysoros még így is eljutott hozzám. Bár ne tette volna. A Promising Young Woman tipikusan a túl nagyot akarásnak tűnik.

Nem is tudom a történetről mit lehet elmondani. Mármint van, csak valamennyire a meglepetésekre épül, és nem akarok spoilerezni. A Carey Mulligan általa alakított főszereplője egy 30-at épp betöltő nő, aki direkt elakadt az életében egy trauma miatt.

A problémája feldolgozásához néha esténként kicsípve részegnek tetteti magát és befog olyan férfiakat, akik “jófiúnak” tartják magukat, segítenek neki fehér lovagként, de valójában a lakásukra viszik és ott vissza akarnak élni az intoxikált állapotával. Ekkor hirtelen teljesen józanul rájuk ijeszt, hogy “mégis hogy képzeled!”. A Jokeres felütés alapján azt gondoltam, hogy ez durvulni fog, de valami teljesen másik irányba vitték el.

Bár kicsit képtelenségnek tűnik, hogy már több száz idegen áldozata volt (és hogy mindig csak ők találták meg így szórakozó helyeken, egy igazi pszichopata sem), de nem is ez a gond a filmmel, hanem ahogy kiderül a trauma, és amit ennek kapcsán tesz. Konkrétan a modern horror filmek közé akart beállni, és egy sima zsánerfilmbe sokkal többet tenni, fontos társadalmi kérdéseket, bár azok mindig is foglalkoztak ezekkel, csak nem úgy, mint ahogy a Get Out utáni időkben akarnak a rendezők. Ez a film sem mer egyik oldalra sem leülni rendesen.

Nem akarom lekicsinyleni a témáját, a társadalmi berendezkedés, amiben az áldozathibáztatással mindent be lehet söpörni a szőnyeg alá, női és férfi karakterek is fenntartják ezt a rendszert itt, nem igazán egészséges. Ez tény. Viszont a film látszólag amellett akarja letenni a voksot, hogy minden nőnek hinni kell, miközben ez nyilván rohadt bonyolult és simán vissza lehet élni vele, közben tudom, hogy sok bántalmazott nem is mer felszólalni, de a film egy olyan ügyet használ fel ehhez, amivel simán mehetne a rendőrségre is az áldozat.

Arról nem is beszélve, hogy ehhez pont a bosszúfilm zsánert használja a Promising Young Woman, de ott meg egyszerűen jobban kéne marnia. Főleg, hogy a főszereplő nem is az igazi áldozat volt, szóval érdekesen volt árnyalva egy nemi erőszak nagyobb hatása is ezzel a távolabb lépéssel, amivel kicsit már forgatott az I Spit On Your Grave-szerűségen. De ezzel az aláhúzás lehetőségét is eldobta magától a mű.

Hogy ne csak negatív legyek, az első fél-1 óra egy aranyos romantikus vígjáték. Mármint van benne sötét felhang, de lehet rajta mosolyogni. Érdekes kontraszt lehetett volna a vége. Emellett a legjobb húzás az volt a filmben, hogy az összes Nice Guy (szövetséges!), de ugye valójában nem azok, szerepére tényleges sorozatos jófiúkat castingoltak. Piz a Veronica Marsból, Smith a New Girlből, Adam Brody a The OC-ból.

Bár lehet csak az én sötét szívemnek, de legalább egy pontot hozzácsapott volna, és a film érdekesebb beszédalapot adott volna a témájában, ha 5-10 perccel korábban fejeződik be. Vagy ha tényleg elmerül a bosszúzsánerében.

The Dig (Ásatás) – feltárják az unalmunk mélységeit

Van az a meme, hogy “anya menjünk a mekibe – de hát van otthon kaja! – az otthoni kaja: “. Az Ásatás közben valamiért végig ezt jutott az eszembe, csak épp Terence Malick nevét téve a kaja helyére, annyira az ő ~~munkásságát majmo~~ munkásságából merített a film.

Vicces a dolog, mert a fényképezésre volt pont büszke a Netflix is épp tegnap “minden képkocka olyan, mint egy festmény“, ami bizonyos szinten igaz, gyönyörű néhol a film, de közben meg az II. világháború elején játszódik, amihez ez a tűpontos digitális kép (a Netflix elvárás ugye, amiből csak a nagyon-nagy nevek bújhatnak ki) igazából nem illik. Hiába a jó beállítás és a többi.

Maga a történet a valóságon alapult, egy gazdag nő a férjével közös terveik emlékére felfogad egy ásatót, hogy tárja fel a telkének azon részeit, amik alatt gyanús, hogy van valami. És mit tesz isten, találnak is egy sírt, méghozzá olyat, amire egy tudós sem számít. Mindezt szép nyugisan végigköveti a film, persze megspékelve magánéleti drámával, amiből az egyik viszonylag megható, a másik meg amolyan “kötelező plusz” érzés, fókusztalan hozzátételnek tűnik. Konkrétan Lily James jeleneteire gondolok.

A Malick inspiráció nem csak a sok túlközelin érhető tetten, de az egész “álomszerűség” dolgot átvették tőle. A legdurvább számomra az volt, hogy sokszor nem mutatják aki beszél, vagyis a száját, szóval más képet használnak, mint amikor ténylegesen megszólalt. Gondolom koncepció volt, nem a vágószoba mentette így a filmet, de míg Malick manapság kimegy és forgat 10 órányi anyagot, amiben talál 2 órát, addig itt egy létező dologról akartak mesélni.

A technikai döntések olyan szempontból érdekesek tényleg, hogy kvázi emléket akartak állítani olyan embereknek, akiket félretolt az akadémia rendszere. Mármint a ne fojtsd el az álmaidat téma mellett. Ehhez valahogy nem illet ez az álomszerű megvalósítás, amit kaptunk. Talán egyedül a főszereplőnő személyes történetéhez illett.

A casting persze zseniális, Carey Mulligan és Ralph Fiennes remekel, bár úgy érzem főleg az előzőnek volt könnyű dolga, kapott több egyértelmű jelenetet.

Nem tudom, kicsit megható lett a végére, de közben végig untam is a filmet. A pepecselős, aprólékos munkát nem tudták teljesen “feldobni”, vagyis inkább úgy mondom, hogy lebilincselővé tenni a drámai szálakkal. Nyilván kötötte őket a valóság, ami alapján készült.

The Midnight Sky – itt a vég

A hangulatfilm, ami nem is érkezhetett volna rosszabbkor? Még ha a világjárványt ki is vonom a képletből, akkor is kérdőre vonnám az időzítésért felelős tartalom menedzsert. Ugye tanult belőle? Bár lehet nem látta a filmet, és végtére is a fő üzenetbe belemagyarázható, hogy illik az ünnepekhez.

A konkrét műre térve: arról szól, hogy a Földön valami borzasztó emberiségpusztító szabadul el. Az egyik sarkköri kutatóállomáson maradt férfi igyekszik figyelmezteti a Jupiter lakható holdjáról visszatérő küldetésen levő legénységet, hogy ne tervezzenek a bolygóval, forduljanak vissza. Ebben a feladatában nincs egyedül, hiszen amikor az állomást elhagyta a többi ember, akkor egy lány is véletlenül ott maradt.

Igazából ez a két szál van, a férfi és a lány a hidegben, amint egy másik, jobb antennás helyre igyekeznek, és közben ott van az űrben utazók csapata, akik nem értik, hogy a Földről miért nem jönnek rádióüzenetek, és amúgy is akad problémájuk az útjuk során.

A Midnight Sky főbb problémái pont ebből a két szálas felépítésből érkeznek, mert valahogy nem illenek össze hangulatilag ezek. Történetileg igen, nem kérdőjelezem meg a szükségességüket, bár részemről mindkettő működne magában, kivéve az utolsó perceket.

Az egészen nem segít, hogy a lassú scifik, a Solarisok és hasonlók lebeghettek a rendező Clooney előtt, de sokszor még az (a szerintem amúgy nem olyan rossz) Ad Astra-nál is unalmasabb az egész. Nem is az a baj, hogy merengős, hanem ahogy teszi ezt, kis vágás még ráfért volna, pár stúdió megjegyzés, de ugye Netflix-film, szóval szabadabb kézzel alkothatott Clooney.

És ha már negatívumok, akkor hiába szeretik éltetni Alexandre Desplat zeneszerzését, borzasztó választásnak tartom a filmhez. Még ahol lett volna feszültség, azt is kinyírta valahogy a soundtrackjével.

Mégis, nekem az egyik űrbeli probléma vége ütött, néha a hidegben küszködő páros is. Ezen kívül még az húzta fel a végeredményt, hogy a film iszonyat sötét hangulata teljesen rám ült, amit pozitívumként említek most.

Ezek miatt tűnhet úgy, hogy a negatívumokat sorolgattam, de közben meg simán megvédeném a filmet. Nyilván a Jupiter lakható holdja dolgot el kell fogadni, pedig ilyesmire nem sok esély van, és ha 20 percet kivágnak belőle, akkor többen szeretnék, de még így is egy jobb bevállalós sci-fi volt. Csak épp nem egy ilyen év végére, hogy is szokták ezt mondani, read the room?

Fatman

A Mikulás (Chris) kiégetten nézi a világot, alig van pénze legyártani az ajándékokat a gyerekeknek, piál, lövöldözik, és amúgy is Mel Gibson alakítja. Mi kell még manapság, a “gritty” filmek korában. Ja, hogy ez elvileg valamilyen szinten komédia is lenne?

Azért nyugi, a Fatman nem teljes depresszióra fut ki, inkább csak arra, hogy a szar világhoz kicsit keményebben kell hozzáállni.

A történet tényleg egy olyan világban játszódik, ahol a Mikulás létezik, egy morgós öregember, és hiába pörgeti a gazdaságot az ünnepekkor, mégis anyagi gondokkal küzd. Leginkább azért, mert a mostani fiataloknak inkább szén jár, annyira rosszak, így viszont a Mikulás népszerűsége is csökken, ezáltal a gazdaság élénkítő hatása is.

Mindezek következményeként, hogy kevesebb az ajándék-több a szén, az amerikai kormány nem is fizetik ki neki a régebbi megállapodás szerinti pénzét. Így még nagyobb anyagi gondba kerül a Mikulás, kénytelen elvállalni egy katonai megbízást, a hadseregnek gyártani… Mindeközben az egyik szént kapó fiú felbérel egy a Mikulásra amúgy is haragudó bérgyilkost, hogy intézze el az öreget egyszer s mindenkorra.

Igazából fejvakarós a darab, mert minden bele tett ötlet tetszik valamennyire, és a kidolgozása is jobb, mint mondjuk a Force of Nature-nek, közben meg valahogy mégsem tetszett igazán, kivéve a teljesen westernes végső harcot. Tényleg nem a cinikussággal van bajom, mert nem nihilbe torkollik szerencsére, egyszerűen csak nem áll össze.

Mondjuk az sem segít, hogy az első pillantásra nagyon különböző szálak konfliktusa túl lassan ér össze. Mel Gibson vonala működött azért, ellenben hiába Walton Goggins a bérgyilkos, és voltak jobb mozzanatai, amikor vele foglalkoztak, az valahogy nem stimmelt. Vagyis inkább a kis srác volt a baj, de ő meg kellett a film üzenete miatt, viszont csak duplázta a mikulásra haragudókat, plusz lépcső volt.

Már elfelejtettem, hogy Saban film, de a végén tényleg ez jutott volna eszembe. Hozzájuk illően valami hiányzott belőle. Pedig a költségvetéshez képest jól fényképezett anyag, és a viszonylag nagy nevek nem is vették félvállról, legalábbis Mel Gibson és Marianne Jean-Baptiste semmiképp sem. Mégis ide tudnék írni a végére vagy öt DE-t.

Hillbilly Elegy: ezért nem jön az Oscar bácsi majd?

Ezután már nem csak Netflix filmeket veszek elő, de még gyorsan ide vésnék pár szót Ron Howard új drámájáról, amiben Amy Adams és Glenn Close mellékszerepelt. Bár lehet az Oscar kampányban valamelyikőjük elő lesz léptetve onnan.

A történet pofonegyszerű, egy nehéz környékről, ezúttal Amerika kvázi (térképen nem annyira) középen elhelyezkedő államainak egyikéből származó fiúról szól, aki összeszedi magát az életben, és viszi valamire. Ennek során bemutatják a családja történetét, az évszázados nehézségeket, amik folyamatosan sújtották őket, néha saját okokból, és azt, ahogy minden generáció igyekezet kicsit jobb lenni, mint az előző, ami végül a srác boldogulásához, innen való kitöréséhez vezetett.

Ebből a szempontból szerintem működik is a Hillbilly Elegy. A nehézségeket leküzdő főszereplő sztorijában nyílegyenes darab, a legtipikusabb, régimódi díjesőre gyártott dráma, ami mégis el tudja kapni a nézőt, főleg ha Európában ül. Simán lekötött a végéig, szinte repült a játékideje, hiszen Ron Howard ha nem is rendelkezik saját rendezői stílussal, azért a flowhoz nagyon ért.

Erre, a nyílegyenességre rájöttek legkésőbb a vágószobában, így flashbackek folyamatos használatával igyekeztek kicsit feldobni a szerkezetet… és valójában még jobban leegyszerűsíteni a filmet. Sosem kell gondolkozni a nézőnek, hogy valaki miért dönt X módon, hiszen mindig be is mutatják rögtön.

Az egyik negatívum számomra az egész túlszerkesztettsége volt. Például szokták mondani, Gore is említette már a podcastban, hogy a ketyegő óra jó, és gyakran használt dolog a filmekben. Hát itt a ketyegő óra csak még viccesebbé tette az egész idővonalát a történetnek, és még jobban kiemelte a magyarázó jeleneteket.

Arra gondolok, hogy a srác kevesebb, mint 3 nap alatt vezetett 20 órát, elintézte az anyjának az elvonót, de még egy délutáni piknikre is ellátogatott a nővéréhez, aki amúgy ennek megrendezése után elment dolgozni, ahova a főszereplő beugrott… Oké, aki nem látta még a filmet, az most nem értette, a lényeg, hogy a ketyegő óra, az “oda kell érnem az interjúra” mellett képtelenül sok minden történt ebben az igaz történet alapján készült drámában, ami kicsit mesterségessé tette az egészet.

Mindezek ellenére mondom, simán lekötött végig, és az alakítások szapulásával sem értek egyet. Egyetlen dolog sütött csak belőlük: “Oscar bácsit kérek”, legalábbis némelyik Glenn Close világbölcsességnél szinte éreztem ezt a hangulatot. Viszont Amy Adams szokás szerint jó, hiszen a túljátszásait onnan kell nézni, hogy látszólag a két véglet között ingadozó bipoláris.

Tipikusan olyan amúgy, mint a Green Book. Csak itt nekünk még távolabbi a politikai vetülete, hiszen előzetesen sok helyen olvastam, hogy ez a könyv és film megmagyarázza a Trump-ra 2016-ban (és idén) is szavazó népeket. Hát ezt egy pillanatra nem érezni ebből. Ehelyett egy családi dráma, mindenféle mélység nélkül, akik összetartanak minden szarban, de jobbra vágynak. Amit sugallnak a könyv kapcsán, hogy a Hillbilly kultúráról regél, az igazából nincs jelen.

Egyszerűen többnek akart látszani a Hillbilly Elegy, de végül csak olyan dráma lett, amit megnézel, elmegy, 1 hét múlva pedig már komolyan fel sem tudod idézni. Hogy gondolkodásra vagy tényleges empátiára sarkalljon? Esélytelen.

Force of Nature – csak a csekkért?

Tökéletes példa arra, hogy nem kell túlvállalni magad? Némi negativitás (New Mutants és Chick Fight) után kiemelném, hogy milyen normális lett ez a B-film, amiben Mel Gibson és Emile Hirsch főszerepel. Főleg azért, mert már a kezdő jelenetben megmutatják mit tudnak, nem kamuzzák le a csillagokat az égről, és ezt a szórakoztató trasht végig is viszik.

Nyilván már a történet is képtelenségekkel van tele, de ebben az esetben ez a fűszer, ami szórakoztatóbbá teszi a végeredményt. Egy hurrikán közelít a város felé, és valami tolvaj csapat most tudja meg, hogy egy teljesen átlagos “panelház” tele van műkincsekkel. El is indulnak oda, pont akkor, amikor épp pár rendőr is odatart, hogy menedékbe szállítsák a pár hátramaradót, akik nem voltak hajlandók maguktól elhagyni otthonuk az érkező vihar előtt.

Ezen két csapat csap össze, de persze az ott lakók sem maradnak ki. Egy helyszínre koncentrált, lövöldözésekkel teli móka a végeredmény. Néhol már-már komikába forduló túlzásokkal, logikátlan húzásokkal, miközben még a hangulat is stimmel a folyamatosan szakadó esővel.

Az egészet feldobja, hogy bár “lecsúszott sztáros” a szereplőgárda, mindenkinek voltak innen szebb napjai, viszont mégis ott van bennük a rutin, ami érdekes mennyit számít ez esetben. Amatőrebb színészekkel a rossz forgatókönyv és kis költségvetés megfojtaná a Force of Naturet, de így még pont a szórakoztató oldalra esett. Bár lehet van akinek szomorú lesz Mel Gibsont ebben látni.

Mivel nem vette túl komolyan magát a film, így a végén, amikor a Dexteres csávó és Hirsch szemben áll, akkor már csak vigyorogtam a fordulaton. Ennek kellett jönni, és nem hagytak cserben! Nyilván ténylegesen csak az akciófilmeket jó szívvel nézőknek ajánlható, akik a B csapásokat is tudják kedvelni. Azért bőven látszik rajta, hogy nem moziba szánt, hanem videotékás darab.

Unhinged – Crowe elszabadul

Mi történik akkor, ha egy minden határt átlépett elkeseredett emberre dudálsz a dugóban? Az Unhinged ezt a kérdést feszegeti, de valahogy rossz helyre mutat a morális iránytűje. Ennek ellenére egynek elmegy, pozitívan és negatívan is értve ezt.

A történet egy pofonegyszerű horror-thriller. A főszereplőnő a dugóban ül, nem ér be időben a munkájába, épp kirúgja a legjobb kliense telefonon, a válása közepén van, és még a gyerek is idegesíti a hátsó ülésen, hiszen azért késnek a suliból, mert az anyja baszott időben felkelni, és a késésért elzárás jár. Na ebben a pillanatban dudál rá valakire, Crowe karakterére, aki nem mozdul, hiába zöld a lámpa. Itt felmerül, hogy azért sosem tudni, mi jár épp az emberek fejében? Mindenki elvan az egójában nulla empátiával arra, hogy akivel összefut idegen, az vajon min megy át éppen.

A nagydarab férfi bocsánatot kér a figyelmetlenségéért, de elvárja, hogy a nő is beismerje túlreagálását, és szintén kérjen bocsánatot az agresszív dudálásért. Nyilván nem teszi meg, hiszen ez egy film eleje ahonnan még hosszú az útja a karakterének. Na erre bepipul a zöldnél tötyögő, és azt mondja, hogy akkor megmutatja a nőnek, milyen egy igazi szar nap. Ezt azzal kezdi, hogy először csak az úton ráfékezget (ez a szokás baszki itthon is terjed, idióták), de utána eszkalálódik a helyzet, kezdve a nő legjobb barátjának megölésével.

Innen átmegy egy viszonylag szórakoztató macska-egér dologba, nem megváltó itt sem a film, de van egy lendülete, és Russell Crowe nagyjából elviszi a széles vállain egy darabig. Engem mégis elvesztett. Mondom, a korrekt, meg egynek elmegy dolgokat tudom rásütni, viszont a figyelmem 60 perc után kezdett elkalandozni. A leszámolást, a végét valahogy elrontották. Pedig szép volt az eleje, ahogy felvezették, hogy a rendőrség leépítésével miképp kezdtek lekerülni a láncok az emberi agresszióról, és ezt átvitték egy személyesebb történetben is. A civilizáció vége nincs messze? Ellenben utána nem tudták a nagyobb kép terrorját a kisebb skálán ott tartani, bár kicsit többet akart mondani a film, de nem sikerült neki.

Érdekes volt az Unhinged olyan szempontból is, hogy mintha nem lett volna teljesen átgondolva. Mármint vannak dolgok, amiket jól bemutatnak, például, hogy miért nincs lezárva a telefonja, ezzel hihetőbbé teszik a filmet, de közben olyasmi is akad, amit vágás közben realizáltak, és fél mondatban odavágták emlékeztetőnek. Ilyen a “labirintus szerű utcák”, amit a film elején hoztak szóba, de ha objektíven nézzük, akkor kellett volna még valami azelőtt, hogy a főszereplők tényleg oda menekülnek. Tudom, ezek apróságnak tűnnek, de mégis tudat alatt hatnak a nézőre, kevésbé működik tőlük az Unhinged.

Viszont most lenne egy spoileres kérdésem, szóval a tovább mögött és talán a kommentekben is óvatosan.

Folytatódik a bejegyzés »

Project Power – az íróknak is kéne az erőből

Ez a nyár nem a blockbustereiről lesz híres film fronton, de mivel a Netflix nem is tervezett a mozikkal, így ők a programjukon sem sokat változtattak. Idénre tervezték az Old Guardot és a Project Powert (a következő a Holmes-film), aztán meg is kaptuk őket. Nagy nevekkel teli mindkettő, utóbbi talán még inkább, látványos, és talán most még jobban ki is voltunk éhezve rájuk.

Legalábbis a Project Powernél teljesen ezt éreztem, feljebb értékeltem, mert rég láttam újdonságot a pop filmek között. Amit pedig pótoltam, nos…

A film egy volt katona körül bonyolódik, aki egy titokzatos drog előállítóját keresi. A szerről azt kell tudni, hogy 5 percre szuperképességeket tud adni, láthatatlan lehetsz, vagy bőröd annyira megkeményedhet, hogy golyóállóvá válsz. Viszont az is előfordulhat, hogy meghalsz, mert valami olyan képesség jutott, amivel nem bír a szervezeted.

Szóval az egyik oldalon ott van Jamie Foxx, aki valami miatt motivált a terjesztők előkerítésében, a másikon pedig befut a nyomozó, akinek nem tetszik, hogy ennyire felborult az erőegyensúly a rendőrség és a bűnözők között, és ezért ered a dolgok nyomába. A helyszín amúgy New Orleans, mert az meg a film üzenetéhez kell, viszont ez nem baj, mert legalább nem a tipikus Los Angelest kapjuk.

A probléma, hogy itt sem tököltek sokat a forgatókönyvvel, sokszor csak erővel megy előre, hogy “legyen valahogy”. Szerintem a koncepció remek, és részemről Jamie Foxx & Joseph Gordon-Levitt simán cipelte a Project Powert, de azért nem tudok szemet hunyni pár történetbeli ugrás fölött. Arról nem is beszélve, hogy a fináléra kitaláltak egy látványos nagy pillanatot, de előtte meg ott volt 20 perc unalom. Legalábbis ezek a véletlenszerűen eltűnő fegyveresek, meg a Captain Phillips után írt “menekülés” nem volt túl erős. Egyszerűen átgondolatlannak érződött, amin még dolgozni kellett volna mielőtt forgatnak.

Nem is tudom, nehéz szavakba önteni, de valahogy nem érződött filmnek. Tudom, már megint ezzel jövök, de olyan volt, mintha kitalálták volna a cool pillanatokat, amik közül jó pár tényleg annak sikerült, szemben Theronék halhatatlanos unalmával, aztán valahogy összekötötték volna őket. Vagy ami még rosszabb: ha vágóollóval próbálták menteni. Mert bár érteni, hogy miképp terjed el a drog a városban, de akár ott is lehetett volna fél óra alapozás. Mondjuk Foxx karakterének történetete egyben volt, nem ollózott, viszont az meg nem érződött mélynek.

Ezúttal nem fogtam a fejem az akció közben, csak párszor, szóval mindenképp a nézhetőbb Netflix blockbusterek közé tenném, és még az üzenet sem fájt a bennünk lakó erőről, amit ápolni kell, ahelyett hogy külső segítségre várnánk.

A kedvelt főszereplők miatt nekem a jelenlegi helyzetben simán elment. Azért nem fogom 5 év múlva is emlegetni valószínűleg, kivéve ha ennél csak szarabbakat szállít a Netflix ezután. Amúgy sokan panaszkodtak a korai években, de manapság szinte minden “Original” újdonság minimum magyar felirattal jön, ez esetben pedig szinkron is volt.

- A múltba →

Kategória archívum: ******