The Ministry of Ungentlemanly Warfare

Az a legdurvább Guy Ritchie új rendezésében, hogy valójában a korábbi filmje, a The Man From UNKLE hasonló tematikával mennyivel jobb volt. Pedig még van kakaó Ritchie-ben, a Gentlemen film és a sorozat első két részének rendezése megmutatta, hogy megy neki a szétcsavarós könnyedség. Sajnos itt nem, pedig látszólag a teljes recept megvolt egy jó filmhez. Aztán 5 percig főzték csak.

A történet amolyan Alistair MacLean + Rejtő Jenő iskolába járt darab. Lehetne talán a Piszkos 12-höz is hasonlítani, de az nem annyira állt meg számomra, ellenben a fenti kép alapján egyértelműen a Guns of Navarone ugrott be, legalábbis a regény, mert a Reacherben is játszó Alan Ritchson termete alapján teljesen olyasmi, mint Andrea a Navarone és a gátas folytatás könyvben. Sőt, az egész lehetetlen küldetéseket felvállaló csapat hasonlít.

A lényeg, hogy a németeknek vannak az új tengeralattjárói, amivel az összes tengert rettegésben tartják. Churchill pár megbízható embere összetesz egy csapatot kémekből és nem épp kitüntetett katonákból, hogy egy titkos katonai akcióban megbénítsák a tengeralattjárókat, elsüllyesztve a légszűrő utánpótlásukat. Ehhez vagy két helyőrséget is le kell nyomniuk.

Szóval a film első felében összeáll a csapat, amit mindig bírok, hogy utána az újabb és újabb nehézségeket legyűrve felrobbantson egy hajót, amihez rengeteg ellenfélen át vezet ez út, sok akciójelenetet (*?) hozva. Mindeközben a kémek előkészítik a végső bevetést, ami magában egy külön film lehetne, ahogy megtervezik a kikötőben levő katonák és felettesük lefoglalását.

A fő probléma abban rejlik, hogy az egész nem áll össze. Olyan, mintha valami első vázlatot forgattak volna le. Vagy csak összedobáltak cool jeleneteket? Nem tudom eldönteni. Néha szinte elmerültem volna a filmben, “na most meglett a ritmus”, aztán jött valami böszmeség ami rögtön kizökkentett az élvezetből. Már azon kívül, hogy tétek egyáltalán nincsenek. Látszik némelyik jeleneten, hogy azt épp nem lazának szánják, de a feszültséget semennyire nem tudják építeni bennük. Igen, tisztában lehetünk a végkimenetellel, nem elbukniuk vagy meghalniuk kell, de ettől még az útnak nem szabad súlytalannak lenni.

Külön említeném az *akciójeleneteket, amik szinte teljesen a “csak essünk már túl rajta” módon zajlottak. Mennek előre a “terminátorok” és mindenkit legyaknak fennakadás nélkül. Rosszabb dolgot el sem tudok képzelni ilyesmi filmbe, mint hogy az akció ennyire unalmas. Egyszerűen nem is értettem. Pedig a kezdő jelenet még sugallt némi reményt.

Pedig ebben a Ministry of Ungentlemanly Warfare-ben lehetett volna valami. A Henry Cavill által vezetett szedett-vedett csapat néha teljesen kedvelhető, laza, a kémek között pedig, nos Eiza González érthetően csavarja el a német elit fejét. De a jobb pillanatok miatt talán csak mégnagyobb csalódás az egész. Azt értem, hogy nem adta bele a szívét-lelkét mindenkit, de legalább akkor iparosmunkaként menjen el.

human
írta
2024. 05. 22. 15:41
megjelenés
8
hozzászolás


NYAD

Nem csodálom, hogy a Netflix filmjéből csak a két főszereplő kapott Oscar jelölést, mivel nélkülük aztán főleg semmi lett volna a NYAD, vagyis bonyolultabb a kérdés természetesen. Hiába bírom rohadtul az inspirációs sportfilmeket, ahogy ez nem a történetében, hanem szerkesztésében felrúgta a megszokottat, az felesleges érzés volt.

A történet Nyad-ról szól, aki egy kora gyerekkori traumája miatt teljesen ráfixált arra, hogy Kubából Floridába úszik. Ez egy 110 mérföldes távot, több napon át vízben levést jelent. Már fiatalon is megpróbálta, akkor elbukott, de 60 évesen ismét nekiáll. Ha nem is az élet írja a legjobb történeteket, de ki lehet ragadni a valóságból olyat, ami simán ráillik az emberi elme által imádott sztori beatekre. Semmi meglepetés nincs a filmben, pont akkor és úgy bukik el, ahogy gondolnánk és a többi megszokott fordulat, viszont az ilyen inspirációsoknál ez aztán főleg nem gond.

A probléma abban van, hogy az egész film mintha egy dokumentumfilm lenne, aminek némelyik részét “újrajátsszák” színészek, mert nincs róla felvétel. Mármint az igazi NYAD-tól látunk interjút, szól néha a hangja, aztán váltunk az újraalkotásra. Olyan, mint a Deepest Breath, Free Solo és a hasonlók dokufilmek, közben meg olyan is, mint bármelyik más “cinema” sportfilm.

Mindez a még élő úszó saját maga által írt önéletrajzán alapszik, és valahogy csak felvállalható és oldott negatívumok vannak benne, egy jól megkonstruált inspiráló, eladható kép, nem pedig egy ember a történet közepe.

Igazából semmit nem ad a filmhez, hogy két színész is eljátssza a történetet, de közben meg Annette Bening és Jodie Foster mégis eszméletlenül odateszi magát abban, amit kapott. Iszonyat kettős a végeredmény, mert ha csak a két színésszel megcsinálják “rendes” filmnek, akkor is jobb lett volna, vagy ha összedobják dokufilmnek nélkülük, akkor is.

Eszméletlenül két szék közé ülés a NYAD, még ha megható is a vége

human
írta
2024. 05. 12. 13:40
megjelenés
9
hozzászolás


The Fall Guy: Gosling sármja nem elég

Az a durva, hogy 20 éve mennyire nagyot ment volna egy ilyen meta-akció-komédia-romantikus film, amiben két mozisztár néz egymásra érzelmesen néha, mielőtt és miután valami felrobban, vagy verekedés volt, vagy egy kutya ráharapott valaki tökére. Erre most… olyan, mintha egy Ryan Reynolds-filmről jönnénk ki, amire épp nem ért rá a színész. Pedig nála jobbal helyettesítették?

A történet egy kaszkadőrről szól, aki lesérül a munkája közben, eltávolodik az operatőr (kamerakezelő?) csajától, és zen buddhista karikatúra életet él Los Angelesben, de azt 1 év kocsiparkolás után is 6 packkel a hasán. Az új mindennapjait a régi ügynökének hívása szakítja meg, miszerint az operatőr nőből immáron rendező lett, és kaszkadőr kell a filmjébe. Ez a romantikus szál lenne, de odaérve kiderül, hogy valójában a film sztárját kell előkeríteni, mert eltűnt. A kaszkadőr elmerül az éjszakába, ahol hullát talál, bedrogozzák, és más hasonló bajokba keveredik.

Ez a sztori gerince, de nagyjából csak az volt a lényege az előbbieknek, hogy telepakolják ötlettel és önmaguk hátának veregetésével a film készítői. Mármint ennyire túlgondolt, “de zsenik vagyunk” érzésű forgatókönyvből született művet rég láttam. Valószínűleg ezért is jutott eszembe Reynolds, hiszen rengeteg ön- és metareflektív pillanat van a filmben, miközben az a bacon, a körítés, hogy piff puff meg sztárok meg poén. Vagy lehet az a mélység, hogy románc? Ki tudja, talán az írók sem.

Ami jó volt a filmben, az igazából Ryan Gosling. Egyelőre még jó, hogy könnyed hülyeségekbe megy a Driver és hasonlók időszaka után, mivel a film első kétharmadának nagyobb része miatta jó. Meg ott még akad olyan akciójelenet is, amit érdekes nézni, konkrétan a klub-beli verekedés közben vigyorogtam, és reménykedtem, hogy ilyen lesz a folytatás is, most “beindult” a film. Sajnos nem így alakult, de még azért akadt pár ötletes akció és poén benne.

Ezen kívül, ahogy a Fall Guy végefőcíme is mutatja, rengeteg trükk volt tényleg fizikailag megcsinálva, óda akart lenni a kaszkadőr szakmához, és emiatt elég komoly set-pieceket bevállaltak. Itt kicsit baj, hogy a képi világ miatt mégis cgi-nak tűnnek ezek, nem fizikainak. Azért probléma, mert a film tényleges könnyen lejövő üzenete valójában az, amit az előbb pedzegettem, hogy a kaszkadőrök nélkül nincs cool film, és az ebből a közegből jött rendező kicsit felkiáltójelet tesz a szakma mögé. Drága propagandafilm, ami az Oscar kategóriáért kampányol? Csak ehhez tényleg cool kellett volna legyen a Fall Guy!

Lehet túlzottan a negatívumokat lovagoltam, de kicsit csalódás volt a Fall Guy, még úgy is, hogy nem voltam akkora hypeban. Tudjátok, van az a mondás, hogy jól kell kezdeni és befejezni, hát itt az utóbbi annyira nem sikerült, hogy lehúzta a filmet. Mondjuk ez nem annyira meglepő David Leitchtől, hiszen a Bullett Train is hasonló cipőben járt.

Itt konkrétan amikor vége lett a filmnek (a hajón levő beszélgetés), akkor még hátra volt egy kisfilmnyi, méghozzá olyan, amibe iszonyat sok energiát tettek (és kacsintottak is arra, hogy a harmadik felvonással gondok vannak, mert meta, ha kiemeljük, hiszen akkor valójában nem gond, hanem direkt van, vagy valami ilyesmi…), de közben meg a közepest is csak távolról közelíti meg.

Összességében valójában a lendület hiányzott az egészből. A Fall Guy legközelebbi társának a Knight & Day tűnik, talán mert sokat emlegették Tom Cruise-t, és úristen annak az első órája milyen ügyesen gördül a színész mosolya mellett, pedig az sem az a legemlékezetesebb popcornfilm. Mondjuk a Fall Guy még így is szétveri a Red Notice, Heart of Stone és hasonló Netflix blockbustereket, de az nem olyan nehéz mondjuk.

Sajnálom, hogy közepes közeli lett, mert érzésre lehetett volna jobb, de nem mertek semmit kihúzni a kitalált akciókból és fordulatokból, így hiába működött a közepe, ahol még poénok is akadtak, a végére teljesen beszürkült. Pedig ilyesmi próbálkozásokból kéne több, még ha ennek is van IP alapja, hiszen egy sorozatra épült, bár annak a történetéből semmit nem vett át.

Ennyit gépelek, mert jobban magamba nézve azért szeretni akartam, de nem sikerült.

human
írta
2024. 05. 06. 03:36
megjelenés
9
hozzászolás


Road House (2024)

De miért Road House a hely neve? Mert az út mellett van, és egy ház! Megérkezett az Országúti Diszkó-remake a Prime Video-ra, elhangzott benne pár klasszikus mondat (egy verekedésben senki sem nyer), de követve a benne levő hasonlatot, neo 80-as évek akart lenni, mint amikor a western megújult. Vagy elszámolt a múltjával. A főszereplő itt már nem hős, de nem is rosszfiú, csak morálisan szürke.

A történet adott, csak ezúttal egy halálvággyal teli MMA bunyóst szerveznek be a Double Deuce Road House rendbetételére kidobóként. Megérkezik Floridába a bárba, és kiderül, hogy a hely valami nagyobb dolog útjában van, de mivel megkedveli a helyieket, és bepipul, így bizony bele is köp a bűnözők tervébe. A forgatókönyv a húzásaival követi a nosztalgiajáratot amúgy, az akkori zsánerfilmekhez közelít, minden modernitás ellenére.

Igazság szerint, ha csak magában nézem, akkor egy korrekt modern akciófilm. Pár vicces duma, 1-2 szórakoztató bunyó, remek mellékszereplők, és hasonlók jellemzik. Na meg a siralmas nagy tárgyas fizika a CGI-ban. Az első Bourne film rendezője, Doug Liman elvan a zsánerben, és az ilyesmi filmekkel már jó pár éve lazító Jake Gyllenhaal simán hozza a badasst. A minap láttam egy olyasmi érvelést, hogy manapság már nem tudnak jól karaktert felvezetni, ezért sincsenek ikonikus újak, de ez ide nem áll, annyira “ezaz“, 14 éves énemnek levegőbe bokszolós, ahogy itt felvezetik Dalton-t.

Ellenben ha a Road House (1989) remakejének nézem, akkor… csalódás? Az a film nem azért maradt fenn, mert az alapötlete annyira ütött, hanem az egész hangulata működött, a filozófia szakos kidobóval, az elszabaduló verekedésekkel. Zsigeri támadás az a film, hiába siralmas a főgonosz terve és szedhető szanaszét az egész.

Ehhez képest az új változathoz mintha úgy álltak volna hozzá, hogy miképp lehet komolyan és komoran megcsinálni ezt, a Road House Nincs bocsánataként. Tudom, ezzel kicsit szembe megy, hogy Conor McGregor nagyjából egy GTA karaktert alakított, konkrétan van egy autólopása úgy, hogy kiáll az autópályára és kirángatja a kormány mögül azt aki megáll, de akkor is tartom az előbbi megállapításom, olyan sok merengős, sötét múlton marcangolós pillanat van a filmben.

Mint kiderült, később rájöttek a tévedésükre, és arra, hogy a humor kéne, így állítólag AI segítséggel próbáltak utólag egysorosokat beszórni a főszereplők hangján, amit aztán lehet felvettek rendesen is, mivel az Amazon tagadja, hogy használtak volna ilyesmi segítséget. Bár nem tudom eldönteni amúgy, hogy Conor “kicsit sem tud színészkedni” McGregor végig újra volt-e szinkronizálva, hiszen annyira furán beszélt a karaktere. A legkilógóbb a végső verekedés, nézzétek meg úgy, hogy a viccek közben látszanak-e ajkak. Hát nem.

Szóval két szék között ülök, de Jake Gyllenhaal miatt simán elvoltam vele. Ha női néző lennék, akkor még inkább így lenne, annyit mászkál 10% testzsír alatti kigyúrt meztelen felsőtesttel. Bírom az ilyen magányos fegyverharcos segít a helyiknek westerneket, amik felé az eredeti, na meg ez is kacsintott.

human
írta
2024. 03. 23. 01:59
megjelenés
37
hozzászolás


Players

A Step Up All In és az utána sok évvel rendezett Pitch Perfect 3 után Trish Sie a streaming szolgáltatók munkása lett, és az alábbi sormintát hozta: The Sleepover (Netflix), Sitting in Bars with Cake (Prime Video), na meg most a Players (Netflix). Erre az a durva, hogy most viszonylag jót tett az asztal, izé, végtelen katalógusba. Bár a Nem kispályás nem hozza a Game Night szintjét, hogy az emlékezetes vígjátékok közé katapultáljon, de a stíluskeverése a film feléig, midpointjáig teljesen elment.

Hogy miről van szó? Egy heist romantikus filmről.

A középpontjában egy baráti társaság van, akik egymást segítik esténként abban, hogy újabb és újabb egyéjszakás kalandokba keveredjenek. Nagyjából ez volt a film mögött az ötlet, hogy “mintha az Ocean’s 11 lenne, csak randikra”, avagy ‘Ugráló Jimmy’, ‘Thai álom’, ‘Kicsikét puncsos’ és hasonló elnevezéssel rabolják a szerelmet. Legalábbis megvalósítás alapján ez a koncepció, mint amikor Clooney és Pitt dumál az Ocean’s-ben, hogy mit vessenek be, de persze a sport tematika (a főszereplő a sportrovat írója egy újságban) alapján mondhatjuk, hogy egyedi playbookból játszanak esténként.

Egészen addig megy ez, amíg a 33 vagy hány évest alakító Gina Rodriguez el nem határozza, hogy ő most már igazi férfit akar, olyan barátnő lenni, akinek van fiókja a pasinál. Mindezt az egyik éjszakás kalandja “átkonvertálásával” akarja elérni, szóval heist movie stílusban megfigyelik a célpontot, és szélhámoshoz illő módon behálózzák. Gondolom gyorsan kiszúrható, hogy az álság nem épp biztos alap egy felnőtt kapcsolathoz.

Igazából az lenne a lényeg, hogy amíg a baráti társaság hülyül a filmben, az remek. Jó nézni ahogy egymást ugratják, de segítik is a nehéz pillanatokban, mindeközben nem túlzottan ítélkeznek. Maguk a “szexrablások” is működnek az elején, sok mosolyt okozva. A Players első felében még viszonylag kreatív a megvalósítás is, bár a zene túl sokat váltakozik, de tényleg rablós filmes kicsit a vágás, szórakoztató ahogy “dolgoznak”.

A probléma? Minden más szál. Az összes ötlet elsült az elején, pedig a baráti társaságos részeket simán néztem volna órákig, de erre jönnek a drámával (pfuj), meg a “valósággal”, felnövéssel, konfliktusokkal. Nyilván ezek nem megvetendő dolgok amúgy, de annyira klisésen vannak a sztoriba szőve, hogy unalmasak voltak. Plusz a drámaibb pillanatok nem igazán mennek a főszereplőknek, élükön Gina Rodriguezzel, aki a szexi és laza nőként hasít, de amint komoly érzelmeket kéne előadni, azonnal befékeznek a jelenetei. Nem akarom az egészet rákenni, a forgatókönyv és ezen pillanatok rendezése sem segítette, de azért felmenteni sem lehet.

Nem világmegváltó, illik a Netflix kontent lyukába, de ez a jobban sikerült romantikusaik közé sorolódik. Vagyis pont a romantikus része nem jó, de el lehet lenni vele. Aztán elfelejteni fél év múlva.

human
írta
2024. 02. 18. 16:38
megjelenés
Ide te kellesz!
hozzászolás


Anyone But You

A film, amiben a két főszereplő csak azért jön össze, mert ők a leghotabbak a vásznon látott sok szép ember között. Kérdőjel is lehetne a végén, kicsit költői, de valójában olyan az Imádlak utálni, mintha valaki tudná a romantikus film receptet, csak nem értené, hogy mi miért van benne, így nem tudja a főzési módját.

A történetben két iszonyat hot ember találkozik egy kávézóban, kis kínos (de sajnos nem aranyos) poén után együtt töltik az éjszakát, de másnap a csaj kioson, aztán rájön, hogy hülyeség volt, ezért visszaoson, de meghallja a szidását a pasitól, aki a közben befutott barátjával cseveg.

Jön a romantikus fordulat, az ismerőseik viszont összejönnek, szóval kénytelenek a távoli helyen tartott esküvőn újra összefutni. Eleinte elrontják a hangulatot, de aztán a násznép kedvéért úgy tesznek, mintha összejöttek volna… Írhatnám még a fantasztikus fordulatokat, de szerintem nagyjából minden sejthető, hiszen mint említettem, a receptet tartja a film. Csak épp iszonyat kevés dolog működik benne?

Félre ne értsetek, simán mosolyogtam rajta néhol, de minden vicces pillanatért akadt olyan is, amiért meg a fejemet fogtam. A bemutató környékén említettem az addig hallott “semmi kémiát” a főszereplők között, de valójában erről még csak nem is ők tehetnek (talán), mert maga a film teljesen gépies.

Konkrétan van egy jelenet, amit mindent elárul arról, hogy mire tart minket a filmkészítő, és mennyire bízik a színészeiben: egy bárban találkoznak az ominózus este után fél évvel, és láthatóan utálják egymást, de a barátaik pár asztallal arrébb kiszólnak kvázi nekünk, hogy ‘ez a fajta feszültség vagy eldurvul, vagy az ágyban végződik’. Nem pontosan idéztem, de ez a lényege, viszont ez olyasmi, amit a jelenetnek és az alakításnak kéne átadni, nem pedig a képünkbe magyarázni. És bár ebből a megvalósításból visszafognak, de valahogy mégis ilyen érzés végig a film.

Igazából még így is agyonveri a Netflixes romantikusokat, de közben meg teljesen érzelem mentes a végeredmény, amin csak mosolyogtunk párat. Folytatja a “csak barátok a színészek” mozis hagyományt, aminek a Jungle Cruise volt a kiemelkedő darabja, ahol meg nem mondanád, hogy a két karakter összejön. Nincs ezzel baj, nem kell letépniük a textilt egymásról a valóságban, de legalább a vásznon ne az intimitás koordinátorok figyelő szeme látszódjon, ahogy szinte (túlzok:) még egymásra nézni sem mernek.

human
írta
2024. 01. 24. 13:20
megjelenés
12
hozzászolás


Flora & Son

John Carney ismét leforgatta ugyanazt a filmet. A férfi egy dologban hisz: a zene megváltoztat, a zene fontos, a zene minden, és ezt valahogy át kell adni az átlagembernek. Mondjuk ismét Angliába Írországba “menekülve” dolgozott, bár azért Eve Hewson és Orén Kinlan mellé megszerezte Joseph Gordon-Levittot is.

A történet egy anyáról szól, akinek fos az élete, és még a fiával sem jó a viszonya. Tipikus Carney téma a szülő-gyerek kapcsolat a zene mellett. A nő egyik nap gitárt visz haza a fiának, de az elutasítja, mivel más zene érdekli. A nyakán marad hangszerrel a nő kezd online leckéket venni, és ezzel kinyílik, felfedezi magát, de közben a fiával is jobban tud kapcsolódni, megérti végre őt is és a közös konfliktusukat.

Sok nehézség közben nem happy end felé tart a történet, csak egy… minden képtelenség mellett érzelmileg realistább csúcspont felé, amit persze Carney aláhúz egy dallal, miért ne tenné? Így kerekedik egy végtére is feelgood film az egészből. Carney munkássága mellett nekem kicsit a mostanra már senki által nem ismert Hearts Beat Loud ugrott még be.

Lehet pozitívnak tűnök, de szerintem filmkészítésileg kicsit olcsó volt az egész. Nehezen kötött le vizuálisan. Ez nyilván nem trükköket jelent, és szerintem az alakítások és rendezésük is rendben volt, viszont némelyik jelenet nyögvenyelősen döcög előre, a fényképezés lehetne jobb, de ennyire tellett. Kis dráma ami eltűnik, mert valami hiányzik belőle, viszont nagyon kellemes nézni.

Amúgy az Apple TV+ filmje, náluk van fenn, ami szintén nem segíti túlzottan. Talán ha a Netflixnek kilicenszelnék, de szerintem sosem fogják.

human
írta
2023. 12. 22. 13:13
megjelenés
4
hozzászolás


The Equalizer 3

A meglepetés folytatás? Valahogy úgy él az emlékeimben, hogy az első rész korrekt volt, a második viszont nem annyira, szóval nem nagy reményekkel ültem elé, és ahhoz képest…, korrekt lett. Denzel nagyon öregesen, sokat ülve, de pakolt még egyet.

Tudjátok miért jött be nekem? Azért amit talán a rendező Antoine Fuqua emlegetett: a Man on Fire nem hivatalos folytatása. Na nem úgy, ahogy ő gondolta, bár Dakota Fanning és Denzel Washing itt van belőle, de van A zsoldos című regény, amiből készült a Man on Fire adaptáció, de sok átírással. Az Equalizer 3 viszont hangulatban pont a könyvet idézte, azt amikor Creasy újra összeszedi magát a világtól egy kisvárosba elvonulva, ahol még élni is újra megtanul, miközben fizikailag felkészül a bosszúhadjáratra.

Itt is ilyesmi a történet. Bár van egy átívelő szál a CIA-vel, ami összefügg a főszereplő Robert McCall problémájával, és teljesen érthető miért tették bele, viszont mégis utóbbi a fontosabb. Az a lényeg, ahogy a sebesült Robertet befogadja a közösség, szépen lassan lábadozik és felfedezi az életet, de a helyi maffia elkezdi túlgondolni a kizsákmányolást, és hát ki kell egyenlíteni az erőviszonyokat, szóval újra kénytelen felvenni az óráját, aztán kiosztani a gonoszoknak a hátralévő másodperceket.

A könyvhöz hasonlít részből remélem lejött, hogy a “pusztító ember lábadozik”-szál a szívem csücske volt itt is. Lehet klisés, de addig kifejezetten tetszett a film, amíg a elvegyült a helyiekkel, és a maffia kis lótifutijaival való összecsapásra összeszedte magát, eldöntötte, hogy nem nézheti tétlenül. Ellenben amikor velük végzett, akkor a gyenge főgonoszos szál már teljesen hidegen hagyott, és az írót is, mert a “leteszi a fegyverét” nagyjelenet iszonyat siralmas lett.

Ami engem kifejezetten zavart, az a film kinézete. Nyilván tudatos döntés, de annyira éles digitális, aminél mintha még direkt le is tekerték volna a dynamic range-t 1.2 jelenetben. Meg persze a szaturációt sem erőltették, mivel színeket minek ilyesmiben hagyni. Mondom, tudatos, gondolom mert a karakter az élete vége felé jár, de elvett ez élményből.

Összességében mégis pozitív irányba billentem a végére, és a befejezés masnija is elkapott 1 pillanatra. Ha valamennyire bírtad az Equalizer filmeket, akkor ne szalaszd ezt a lezárást. Legalábbis Denzel annyit ült közben, hogy szerintem már nincs benne egy 4. rész, azért gondolom ezt a végső filmnek a szériában.

human
írta
2023. 10. 30. 14:39
megjelenés
13
hozzászolás


Old Dads

A Netflixen egy “anti-woke”, régimódi viselkedést hangoztató komédia? Hihetetlen. Persze csak viccelek azzal, ahogy páran gondolják, hiszen sokan az érzékenyebb témák fellegvárának tartják a streaming szolgáltatót, de valójában náluk van a legtöbb féle és mennyiségű tartalom (izé, film és sorozat), így persze simán elfért a Vén Csókák is Bill Burr rendezésében és főszereplésével.

A történet apákról szól, vagyis hát főleg egy apáról, aki elég idősen vált azzá, és így még a régimódi értékeivel érkezett a mostani emberi értékekre érzékenyebb világba. Mindez természetesen sok konfliktushoz vezet, hiszen amikor szembesül valami igazságtalansággal, abba rögtön beleáll, legyen az a fia hippi magánóvodája, a szülőségébe belekontárkodó senkik, a munkahelyének új fiatal woke vezetője (ez a szál amúgy a legviccesebb), vagy épp a sok idióta elektromos rolleres!

A tanulság? Kicsit többször tartsd meg magadnak a véleményed, és próbálj kevésbé ideges lenni a felesleges dolgokon, ne állj be minden csatába, hanem koncentrálj arra, ami számodra értékes. Mármint komolyan ilyesmi jön le a végére, az a nagy karakterfejlődés, hogy egy érzékenyebb csávóval már nem veszik össze.

Igen, nem túl bonyolult a film, igazából olyan, mint egy Bill Burr standup. Ezt nyilván nem negatívan értem, csak szerintem nem volt benne olyasmi plusz, amitől filmművészet lenne. Vagyis ez sznobosan hangzik, inkább úgy mondom, hogy sima audio bookként, vagy egy standup monológgént ugyanilyen vicces lett volna. Ezzel nincs baj, a Netflix szórakoztatóbb komédiái közé még így is beállt (ami azért nem volt túl nehéz:).

human
írta
2023. 10. 26. 16:30
megjelenés
9
hozzászolás


Röviden: The Deepest Breath

Rendben, mélyre mennek szabad tüdővel, de mi a fene lesz ebben dokumentarista stílusban érdekes majdnem 2 órán át? Valami ilyesmire gondoltam az amúgy lélegzetállító kezdő jelenet után.

A történet Alessia Zecchini szabad merülőt követi, hogy mi motiválta erre a sportra, milyen edzésen esett át, és hasonlók kerülnek elő a jellemrajzában. Mellette pedig egy szintén ilyesmi felé sodródó férfit is bemutat a film, nyilván azért, mert a sorsuk idővel összekapcsolódott.

Nyilván dokumentumfilm, szóval érdekes vágással kalapálnak belőle teljes, mozgóképben fogyasztható történetet, azt amit megláttak benne előzetesen. Összességében jó a végeredmény, és az izgalmas részekkel is ügyesen játszanak, szóval van feszültség is az amúgy gyönyörű merülések mellett, viszont a játékidő nekem nem telt meg valahogy, talán mert a végső kihívást nem építették fel rendesen.

Tudom, nagyjából csak extrém sportokról nézek dokumentumfilmeket, nem ismerem a skálát itt, de a Free Solo ennél sokkal jobban tetszett, míg ez bár az “egész jó” szintre érkezz, de nem feljebb, mivel kicsit nyögvenyelősen jutott el a végéhez, ahol persze megható volt, viszont ez nem feledteti az döcögősebb pillanatokat. Nyilván filmként értékelve, nem a benne lévő emberekre értem a negatívumokat.

human
írta
2023. 10. 08. 15:39
megjelenés
Ide te kellesz!
hozzászolás


A Man Called Otto

Amikor felvittem az IMDBN az idén látott listámba a filmet, akkor konkrétan meglepődtem, hogy 7,5 ponton áll. Vagyis értem, hogy miért kajálható be Tom Hanks új filmje, és nem is a földbe döngölném, mert elmegy, de olyan komfortnézős hatásvadászat a Man Called Otto fele, ami nem szokott betalálni.

A történet középpontjában Otto van, aki egy morgós öregember, de már az elején látjuk, hogy a felesége elvesztése miatt alakult így. Otto mindene a szabályok valamiért (nyilván kiderül idővel ennek a háttere is), és kommunikálni csak agresszívan tud mindenkivel. Amikor a szomszédjába költözik egy bevándorló nő az ügyetlen férjével, akkor minden megváltozik. Az akaratos nő sok apróságra ráveszi Ottót, és ezek az élmények lassan segítenek az öregnek újra kinyílni az életre.

Mindez szép és jó, de közben van egy teljesen másik film is ebben, egy szétdarabolt flashback, amiben a Truman Hanks által alakított fiatal Ottót látjuk, aki találkozik élete szerelmével, és összejön vele. Na a “másik” kijelentést itt komolyan kell venni, mert olyan, mintha valami kezdő rendezőre bízták volna, és ezen az alakítások sem segítenek, hiszen az egész olyan, mint valami tanuló munkája kezdő színészekkel és megvalósítással. Hogy ez az idilli élet, ami hiányzik az idős Ottónak, azt legfeljebb a sárga szűrőből tudhatjuk.

Azért érthetetlen számomra a kettős felépítés, mert Tom Hanks simán összehozza a tekintetével és alakításával, hogy mennyit vesztett a karaktere, mi volt neki az élet és mennyire hiányzik. Tudom, az eredeti könyv, meg a már abból készült európai film, de adaptációról van szó, és ilyen főszereplővel lehet a kevesebb több lett volna. Főleg, hogy az idős Ottót követő részek vannak jól megcsinálva, értve ezalatt a fényképezést és vágást is.

Mondjuk a befejezés hatásvadászatán ez nem segít. Nem tagadom, meghatott, de közben mégis olcsónak éreztem valahogy. Talán az egyszerűsége miatt? Olyan centire pontosan érkezett a “most kell sírni” rész. De… hatott. Csak nem marad a nézővel, egy kis katarzist ad és másnapra semmit, ami nem hatalmas baj, viszont nem is teszi maradandóvá és kötelezővé a Man Called Otto-t.

human
írta
2023. 10. 03. 13:44
megjelenés
13
hozzászolás


Elemental – a halványuló Pixar-parázs

Bár nem is olyan rég a Soul még emlékeztetett minket a Pixar fénykorára, de azóta csak tovább folytatódott a kreatív mélyrepülés, amiből lehet már sosem húzzák fel a gépet. Rendben, az Elemiben akadtak jó pillanatok, és a végén még akár sírni is lehet, 1-2 húrt eltaláltak a készítői, de nem nagyon állt össze egy koherens filmmé.

Tudjátok mi jutott össze közben? Hogy mennyire érezhető a mondanivaló. Nyilván mese, szóval egyszerűen szájba rághatják a vége gondolatot, de a Pixar azért valahogy korábban tudta ezt sok korosztályosan csomagolni, itt pedig kilógott a lóláb. Az üzenettől indultak nyilván, de a köré történt ötletelésen…, nem is tudom, talán úgy mondom, hogy nem érződött egyedi hang, vagy túlságosan el volt temetve a románc alatt.

A történet a különböző kultúrák találkozásáról szól, az ázsiai minde… izé, tűzi mindent a családi hagyományokért, és a fekete.., izé vízi nagycsaládi individualizmus találkozásáról, és más kultúra elfogadásáról. A főszereplő tűzlány mélyen belül azt érzi, hogy fel kell adnia az álmait, és átvenni az apja tűzboltját, folytatni a hagyományt, de amikor egy vízsrác belecsobban az életébe, akkor nem csak a bolt kerül bajba, de még azzal is szembesül, hogy lehet a saját útját kell járja. Na meg szerelmes is lesz.

Nem akarok teljesen negatív lenni, akadtak iszonyat aranyos ötletek a filmben, a vizuális dolgokért felelős csapat teljesen kitett magáért. Nyilván a karakterek megvalósítása megosztó azzal a furcsa kontúrral, de mindenképp érdekes art directiont jelent, amit nekem jó volt nézni. Ezen kívül a lány-apa szál csodás volt, de mint említettem, kicsit eltűnt a töltelék mellett.

A nagy probléma, hogy nem áll össze a film. A fő konfliktus az egyéni út megtalálása, a kultúra megújítása, keverése, a család szeretetének kiteljesedése, de közben ezt nem húzzák alá semmivel. Bár meglepő, hogy nincs gonosz, de nem működik a történetben. A srác tényleg csak úgy erőltetetten belesik a főszereplő életébe, és utána is van pár olyan helyzet, amiből a karakterek viselkedése teljesen máshova vezetne, de teljesen a plot rángatásában kell részt venniük helyette, mert valahogy csak haladnia kell a történetnek, el kell jutni a mondanivalóhoz.

Nem borzasztó az Elemental, hanem amolyan semmilyen. Néhol ötletes, néhol aranyos, de olyan mint a többi mese, csak nyomokban tartalmazta azt a Pixart, akik például szerelmes történetben is csináltak már jobbat a Wall-E-val.

human
írta
2023. 09. 19. 13:33
megjelenés
8
hozzászolás


The Flash: avagy No Way Home a DC-től

Az a durva, hogy a Flashpoint történetre épülő film szinte közepessége miatt hatalmas lehúzást és korrekt éltetést is simán kaphatna, közben csak egy kellemes semmi. Rendben, a Shazam 2-nél jobb, hiába a DCEU utolsó nagy rúgása, de azt, valljuk be, nem nehéz megugrani.

A történet röviden annyi, hogy Barry, avagy a Flash egyik este szomorúan nosztalgiázik az életét ért hatalmas csapásokon, anyja és apja elvesztésén, ami közben rájön: a gyors futásával képes lehagyni a fényt, azaz időt utazni 1 másodpercnél hosszabban is. Bár öreg mentora, a Ben Affleck által alakított Batman mondja neki, hogy nem csak a pillangóhatás miatt nem javasolt változtatni a múlton, hanem mert amik velünk történtek, azok miatt lettünk pont olyanok, amilyenek.

Nyilván Flash nem hallgat az öreg Batmanre, és visszautazik, megmenti az anyját, amivel (picit spoiler), tulajdonképpen egy másik idővonalon köt ki, olyanon aminek az eleje is máshol van, meg a vége is – sőt, még saját maga fiatalabb változatával is összefut, akit aztán ki kell képeznie a Flash-ségre. Elég sok időt fektetnek az itteni időelmélet megmagyarázásába, nyilván, hiszen a fináléhoz is kell, szóval majd lehet érteni ők hogy gondolták. Hogy mennyire tudományos? Nos egy láthatóan gyerekeknek / fiataloknak / fiatallelkűeknek szóló képregényfilmről van szó, aki kiakad a “furcsa” időutazáson, az ne erre üljön be.

A történethez tartozik még, hogy ezen az idővonalon nincsenek szuperhősök, metahumánok, csak egy öreg Batman, akinek a segítségét kell kérje a főhős, mivel befut Zod a Man of Steel filmhez látott módon Superman átadását követelve. Ez mind olyasmi, ami a trailerben volt, és elég kontextus is lesz most már.

Igazából maga a film nem csak abban hasonlít a No Way Home-ra, hogy multiverzumos gyökerei vannak, hanem mert hatalmas fanservice is. Sőt, többnyire ez működik benne igazán. Aki a trailerben látott “Let’s get nuts” hoz lázba, és hasonló nézővel összekacsintások (a Vissza a jövőbe mindenképp mosolyt ér), az baromi jól fog szórakozni, hiszen nem semmi meglepetéseket szedtek össze.

Emellett az érzelmi mag, Flash céljai az anyja megmentésével, és ennek a szálnak a levezetése működik. A sok hülyülés mellett a befejezésre összekapja magát a film, amit úgy tűnik Ezra Miller elvisz a hátán. Lehet más is játszhatná a szerepet, a Warner biztosan örülne ha nem a valóságban ámokfutó színészre bízta volna, de vele mindenképp működik a Flash, ahogy a saját más univerzumos változatát alakítja és magával dumál az szinte végig jó, ahogy a… gyerekes humor is megy vele.

A gond minden más? Konkrétan a film kinézetén mindig ment a trollkodás az előzeteseket alatt, és a végtermék kapcsán aztán főleg ez lesz. Bár a korábban Itet rendező Andy Muschietti szerint direkt ilyen a kinézet, avagy art direction döntés (“Flash szemszögéből ilyen a világ”), de ezt nehezen hiszem el, hogy ez mindenre rásüthető. Mármint szerintem Flash idióta futása, furcsa lassított-gyorsított pillanatai, és ehhez hasonlók tényleg direkt néznek ki úgy ahogy, rendben, ellenben a Zoddal való csata, amit a trailerben is láttunk, valami iszonyat sivár. Ahogy az elején a motoros üldözés is. Ahogy az öreg Batmannak közös akció is. Lehetne még sorolni?

Ha a campy-ságot akarták meglovagolni, mint ahogy az első kórházas mentésben tették, akkor azt kellett volna tartani végig, de inkább a komolykodás és direkt túlzó kicsit karikaturista dolog között leültek a földre. Szinte látom, hogy páran a CW-n sokáig futott Flash tv-sorozatot is fel fogják hozni kinézet összehasonlításnak, pedig annál azért jobb. Mondjuk ennyi pénzből ez nem kéne meglepő legyen, na és az itteni színészek minden szart feljebb tudnának húzni picit.

Összességében mégis úgy jöttem ki, hogy “ez elment”. Jobban működött magában, mint a Shazam 2, de egyszerűen semmi extra. Nem ez menti meg a DCEU végnapjait, vagy lett olyan alappillér, amire kár, hogy nem építkeznek rendesen a jövőben esetleg, hanem az idóta poénokkal és sokkal kevésbé visionary kinézettel egyszerűen csak közelebb került a Marvelekhez.

human
írta
2023. 06. 16. 23:58
megjelenés
41
hozzászolás


Shazam! Fury of the Gods — ezzel vége!

Nem tudom mi tett be igazán a filmnek, aminek az első része egész jó lett. A rossz reklámkampány ennyire számít? Csak mert az átlagembernek fogalma sincs, hogy a DCEU végső rúgásai között van a Shazam! folytatása. Mondjuk nálam ez utóbbi húzta az előzmény alá végül, hiszen még kevésbé számított mi történik itt, mivel kuka lesz úgyis.

A történet az első részben látottak következményeivel foglalkozik, hiszen Shazam! tettei valami határvonalat eltöröltek, így pár régi sérelmet birtokló öreglány eljött a Földre, az egyikük úgy tűnik a teljes pusztítás tervét fontolgatva. Bonyolultabb a helyzetük persze, hiszen a Billynek erőt adó varázsló miatt voltak száműzetésben.

Mindeközben Shazam! és a család berendelkezett az örökkévaló sziklán, elég gyerekesen, és úgy tűnik a hősködés sem megy igazán nekik, mivel a város csak rombolónak tartja őket, hiába mentenek folyamatosan embereket. Na meg a Shazamkodásról sem tudnak sokat, a bölcsesség nem a kenyerük, csak úgy durrbele kell csinálniuk a dolgokat, amit eléggé tinik módjára oldanak meg.

Az érzelmi mag a család körül forog, mivel Billy fél, hogy 18 évesen kidobják a nevelőszülei, hiszen csak negatív élménye volt ilyen érzelmi szinten eddig. Ezt szövik bele a fő fenyegetésbe, az öreglányos szálba is, hogy a végére fejlődjön valamit a főszereplő. Mindez eléggé tinifilmes amúgy, mármint a tanulság, ami illik a képregényfilmséghez, de nem segíti a végeredményt.

A pozitívum mindenképp az volt, ami az első részt is feldobta: a poénok. Bár kevesebb volt belőlük. Az amikor a fiatalok felnőtt testben hülyülnek. Vagy amikor “nem értenek semmihez” a felnövés küszöbén. Ezen kívül a trükkök között voltak nem annyira CGI dolgok, ami nem meglepő, hiszen a rendező maradt (bár most szakítani akar a blockbusterekkel egy időre) a horrorfilmes, fizikai trükköket kedvelő David F. Sandberg.

A negatívum viszont minden más. Magában is kéne működjön, és zárt a története tulajdonképpen, de mégis úgy éreztem, hogy ez egy semmi. Téttelen. Lehet túl sokat tudtam, bár úgy tűnik az átlagnézők (nem pejoratívan értem sosem, csak nem ez a fő érdeklődésük) sem emelték égbe a végeredményt. Nem összedobott volt, csak olyan felületes, a sok karakterét mintha nem tudta volna kezelni. De mondom, részemről mindenképp közrejátszott, hogy Gunn át fogja rendezni nemsokára DC filmek felhozatalát. Azért az első végefőcímes jeleneten elvigyorodtam.

Ugye az HBO Max-ra került fel, és egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy kár volt moziban kihagynom, viszont így… elment. Punnyadós otthon lazítós.

human
írta
2023. 05. 29. 16:54
megjelenés
29
hozzászolás


Guy Ritchie /double feature/: Operation Fortune Ruse de Guerre

Nyilván a Covenant után a kicsit jobbnak kinéző Operation Fortune Ruse de Guerre került sorra, ami egyértelműen jobban próbál Guy Ritchies lenni, felismerhető néha a rendező, és emiatt még szomorúbb, hogy hullámzó a végeredmény.

A történet tipikus kémfilmes alap: valaki ellop egy olyan nagy értékű eszközt, amit utána a világ egyik legnagyobb fegyverkereskedője igyekszik eladni. Na de mit árul pontosan? És ezt hogy lehet megszerezni? Erre ugrik rá a Statham által alakított Orson Fortune és a csapata, ami épp új taggal bővült. Az említett kereskedőhöz pedig csak úgy lehet közel kerülni, ha az általa imádott filmsztárt is beszervezik.

Egy fordulatos kém/rablós film a végeredmény, ami akár jó is lehetne. Sőt, vannak remek pillanatai! Fortune csapatának konkurenciája is van, ami minden bevetést elront, sokszor viccesen. Maga Fortune is fura figura, mivel Jason Statham alakításában a kőkemény, de kifinomult kémet kapjuk, aki különleges borokat élvez a fejek beverése után. Igazából az egész olyan, hogy megvannak a hozzávalók, tudják a receptet, de elbasszák a főzést. Azért furcsa, mert nem is kell messzire menni egy jobb kémes Ritchie filmért, ott a Man from UNKLE, ami nem elég, hogy gördülékenyebb sztorival bír, de sokkal-sokkal jobban, filmesen néz ki.

Az Operation Fortune sajnos, mint a Covenant, sokszor siralmas vizualitást szállít, mintha telefonnal vették volna fel, például a reptéri bohockódást az eleje felé, és az egyre emelkedő akció-tétek egy borzasztó fináléba torkollnak, ahol egy parkban meg 2 szobában harcolnak a jók. Egyszerűen kevesebből hozták ki, mint kéne. Ami előnye azért, hogy sokszor terepen forgott.

Viszont itt aztán főleg nem csak negatív akarnék lenni, mivel néha rohadt fun a film. Egyrészt Statham szövegei működnek, aztán Aubrey Plaza kétértelmű poénjai is, nem beszélve Hugh Grant lubickolós rosszfiújáról vagy Josh Hartnett “sztárjáról”. Néha a vágás is iszonyat lendületesen görgeti előre a humort, látszik, hogy mertek játszani, ami egy ilyesmi filmbe mindenképp szükséges. Mondom, a hozzávalók megvoltak, és néha klappolt, csak néha iszonyat mellément, egy rossz TV-sorozat szintjére süllyedt.

Viszont ebben volt egy teljesen Guy Ritchie-jelenet, az amikor Statham betör valahova, leülni nézni a Butch Cassidy-t, és csak a zene szól miközben kipakolja a széfet. Nem kicsit idézte az Uncle borozós pillanatát. A végső akcióban a fegyver elejére tett kamera ami Statham arcát vette, az meg tiszta Rock and Rolla volt.

A jó pillanatok felhúzzák? Nagyjából. Akár majd újra is lehet nézni, de mégsem tudott összeállni egy remek egésszé az Operation Fortune Ruse de Guerre. A cím amúgy aztán főleg mellélövés részemről, az Operation Fortune egy unalmat sugall, a Ruse de Guerre pedig túl fennköltet, hogy rohanna erre a nép? Nem is tette.

human
írta
2023. 05. 19. 15:00
megjelenés
4
hozzászolás


The Fabelmans – Spielberg gyerekkora!?

A Fable család, avagy Steven Spielberg nosztalgikus múltidézése, amiben tényleg nekimegy a gyerekkora feldolgozásának. Hogy nézőként ez mennyire fekszik, az már más kérdés? Az #oscarhet-en történő pótlásokban azért vettem előre, mert könnyedebbnek tűnt az eddig kihagyott filmek közül, ami igaz is, egyáltalán nem karcolt, de azért bőven nézhető volt.

A történet sima dráma, egy fiú felnövéstörténete, aki az első mozizását sokként éli meg, és ennek feldolgozása közben beleszeret a filmkészítésbe, elkezd super8-ra forgatni. Aztán idővel az anyja elhagyja az apját. Elnézés, ha ez meglepetés bárkinek, mert semmit nem tud Spielberg gyerekkoráról. Mondjuk a mikéntet nem teszem hozzá.

Igazából nekem az furcsa, hogy vajon erre így konkrétan mi szükség volt. Oké, a filmek szeretetét átadta, és az a része tetszett a The Fabelmansnek, ahogy a kis Spi Sammy egyre jobban belejött a rendezésbe, a haverokkal hülyülésből lépett felfelé tudásban, hogy a középiskolát záró rövidfilmjében és az utána levő jelenetben kiemelődjön a mozgókép ereje. Ellenben a családi dráma ebben a formában egyszerűen unalmas volt.

Értem, hogy miért így csinálta itt Spielberg, de pár hónapja néztem újra a Catch Me If You Can-t, és abban is ott a lenyomat a “mit akart a szerző” értelmezéshez, az anya elhagyja a főszereplő apját, aki meg mintha direkt nem akarna tudni dolgokról. Csak közben minden más is jó, izgalmas. Itt nem így volt, bár a rossz jelzőt sem tudnám persze rásütni.

Azért profi Spielberg mű az egész, gördül előre a történet, ami még az összes nosztalgikus és kötelező kitérő mellett is nézeti magát, de inkább csak olyan érdekesebb volt most konkrétan nézni a rendező fő témáit, nem pedig ütős. Viszont ha már rendezés, akkor lehet ilyen volt az anyja, de Michelle Williams iszonyat merevnek, és néhol túljátszottnak tűnt.

Nyilván hozzá kell tennem még, hogy azért itt is sok a hozzáköltés, nem teljesen életrajzi film a Fabelmans, de ez van a legközelebb hozzá. Egy biztos, a legszerzőibb műve egyben a legkevésbé közönségbarát is, olyan mintha sok pénzből magának csinálta volna csak.

human
írta
2023. 03. 07. 12:01
megjelenés
10
hozzászolás


- A múltba →


Az írott szöveg (c) 2004- , a médiatartalmakkal az eredeti jogtulajdonosok rendelkeznek.