TÁMOGASS ha belefér | kommentelj róla

The Amateur

Durva, hogy mennyire kiszámítható volt az Amatőr, de közben mégsem egy hatalmas lehúzás lesz itt, mert egyszerűen jó volt nézni a filmet. Nem lesz maradandó a tech-Bourne, de azt sem értem, hogy miért pont az Accountant 2 környékén mutatták be, mert ugyanolyan régi akciófilm hatású. Na jó, ez kém-thriller, a 70-es évekbe nyúl, de azért bőven van benne érdekes setpiece.

A történet középpontjában a CIA egyik kódfeltörő elemzője van, akinek 170-es az IQ-ja, és láthatóan minden spektrumon rajta van, vagy nem tudom, lehet csak Rami Malek alakítása miatt gondolom ezt. De nem, mégsem, a felesége is furcsán kezeli, na de szereti. Pont ezért érhető, hogy amikor a nőt egy túszejtés közben megölik, akkor az elemzőt egy dolog érdekli: bosszút akar állni. Meg is zsarolja a főnökeit, hogy képezzék ki a terepre, de az ezredes, aki alá kerül, az gyorsan ráébreszti, hogy mélyen belül nem gyilkos. Úgy tűnik a nerd nem tud, és ami fontosabb, nem akar a fegyverrel bánni.

Az Amatőr pont az előbbiekben lesz kicsit más, mint a rengeteg kémthriller, ami eszünkbe jut róla. A főhős csak az eszét használja, és különböző szerkezetekkel keríti elő, na meg áll bosszút a felesége haláláért felelősökön. Mondom, a geek-nerd akármi Bourne akart lenni, még a kamerarángás is stimmel, viszont itt nincs semmi nagy ráébredés, vagy bekeményedés, hanem a gyász által hajtva megy a terepre, és ott csak az esze által lesz egyre ügyesebb.

Nem akartam hasonlításokkal teletenni a posztot, mert sok minden beugrott a filmről, de a rendező James Hawes több Slow Horses részt rendezett, és executive producer is azokon, szóval a kreatív részbe is beleszólhatott ott. Na pont ilyesmi hangulata van a filmnek, ami nyugodtan ül a lassabb pillanatokban is. Nyilván csak zsáner szinten, de hagy időt a gyásznak is, nem pedig rángatja az izgalomba a szereplőt villámgyorsan, hogy lekösse az figyelemhiányos nézőt. Természetesen nem realista (kivéve 1 jelenet!), de szórakoztatóan túlzó.

A megvalósításra is csak az előbbieket tudnám mondani. Profi munka, amivel simán lehetne átlagos, kicsit az is, mert sok mindenét láttuk már máshol, talán jobban is, viszont a színészek számomra kihúzták az középszerből. Egyrészt bár lehet nem az jött le fentebb, de Malekot is bírom ilyesmi szerepekben, ahogy Rachel Brosnahan is remek volt az asszonyának. Viszont Laurence Fishburne aztán egyértelműen feljebb húzta az Amatőrt a feltűnésétől kezdve. Az egyik legjobb üldözéses jelenet is hozzá köthető. Jon Bernthal hasonló, de az ő karaktere körül utóforgatást érzek vagy valami durva vágást, annyira hangsúlyos az elején a felvezetése, hogy utána alulhasználják.

Ellenben ha már a technikai dolgokról van szó, akkor egyértelmű előnynek tűnik a terepen forgatás. Bár a fényképezés modern digitális, de nem a netflixes lapos fényes, csak a “realista” sötétes, viszont ez nem stúdióban többnyire működik. Viszont amit mindenképp kiemelnék, hogy nem realista a film, de a Rustban történt baleset óta főleg úgy tűnik, hogy sz*rnak a blockbusterekben a fegyverek hangjára… na nem itt.

Sőt, van egy hangtompítós lövöldözés, amiben tényleg csak tompítva van a hang, nem pedig a filmes pewpew megy. Komolyan, ha nem is mentek el a filmre, majd PVOD vagy streamingen meglátjátok. Mondjuk a trailerben, amit most a képek miatt elővettem, még más hang volt ott, érdekes.

Az Amateur egyszerűen… visszafogott? Nem harsány? Csak egy korrekt felnőtt thriller, de nem igazán fog eszünkbe jutni sosem, csak ha elkapjuk pár év múlva valami streamingen, akkor félig háttértévének lepörög majd újra. Ellenben moziban jó volt nézni, azt a kort idézte, amikor több ilyesmire mehettünk, értve ez alatt mittomén, a modern Bourne első részét. Vagy a Shootert. Vagy a Next Three Days-t, hogy ne egy tipikusan mindenki által ismert beugrót mondjak.

Poolman – idiot noir? Nem, vibe noir!

Ilyen az, amikor egy színész beváltja az összes szívességet amit az évek alatt összeszedett, hogy alkosson valamit. Lehet nem mondtam újat, de elnézve a szereplőgárdát és a minőséget, máshogy tényleg nem jöhetett Chris Pine rendezése. Na meg a világjárvány alatt készült, a szinte nulla statisztás jeleneteken mindenképp kiszúrható, viszont miatt többen rá is értek mondjuk. Na de ez mind csak a körítés, milyen is a film.

A történet egy opera zenére medencét takarító csóró férfi körül bonyolódik (ez lenne Pine), akiről épp dokufilmet forgat a legjobb barátja, mivel igyekszik elérni, hogy optimalizálják az imádott Los Angelesének a buszmenetrendjét, és így a tömegközlekedést. Kis tettekből születhet csak valami jó, nem?

A bonyodalmat pedig a végzet asszonya hozza, aki megjelenik a medencéjénél azzal, hogy a városi tanács elnökének új asszisztense, és a főnöke sáros. Csak a medencés segíthet neki kideríteni az ügyet! Vagy valami ilyesmi. Bővebben nem tudok belemenni, mert ez egy vibe noir, ez a lényege. Oké, van Egy Ügy, aminek során mocskos titkok derülnek ki, de a főszereplő csak kicsit idiótaként és jóindulattal átbotorkál a rejtélyeken, hogy végül minden elrendeződjön.

Nem is tudom hogy mondjam máshogy: ez egy tisztelgés a régi nagyok előtt. A víz miatt természetesen előkerül a Chinatown (amit elvileg látott a főszereplő, mégsem esik le neki a végzet asszonya helyzet:), de a komédia részről a Big Lebowski, vagy emlegethetném éppen Hitchcokot és a To Catch a Thiefet. Meg gondolom rengeteg utalás amiket ki sem szúrtam.

Ami biztosan szép, az ismét csak a fényképezés, és szerintem ez nagyon árulkodó is. Mármint annyira szép színes, napfényes, hogy minden bökkenő ellenére a film csak ennyit akad átadni, Los Angeles szívét, nem pedig a romlottságát. Viszont a vibe szóból gondolom egyértelmű, hogy megosztó darab, de jó volt látni ahogy hülyült ez az ismerős arcokkal teli szereplőgárda. Komolyan, Pine főszerepel is, de feltűnik még: Annette Bening, DeWanda Wise, Stephen Tobolowsky, Clancy Brown, John Ortiz, Ray Wise, Juliet Mills, Jennifer Jason Leigh és Danny DeVito is. Igazi komédia csapat, rutinból is feldobnak pár jelenetet, bár csak mosolygásnyi szintre.

Nem véletlenül halogattam a filmet, ami siralmasan szerepelt a TIFF-en, de azért reménykedtem, hogy gyöngyöt találok, egy alig ismert új lazítós filmet, olyat ami nagyon bejön majd. Nem lett így, viszont nem tudom ténylegesen lehúzni, mert pont azt képviseli, igazából az összes héten tárgyalt darab mellé beillőn (na jó, talán a Greedy People kilóg), hogy legalább próbálkozott. Nem ment neki tökéletesen, de nem folytatás, felnőttekre céloz, és még jól is van elkészítve. Döcög, de nem rutin.

Viszont éltetni sem lehet, bár simán elvoltam ebben a kb. 100 percben. Az biztos, hogy ha valaki modern Los Angelesben játszódó gyöngyszemet akar, akkor a sokkal merészebb Under The Silver Lake ajánlott, ha még nem volt meg.

Greedy People

Már a film előzeteséből is sütött, hogy sok rossz ember félreértéses bűnügyi thriller komédia lesz ez, amolyan Coen testvérek és Tarantino keverék. Utóbbit a több karakter szemszögét bemutató fejezetek miatt venném elé. Aki ilyesmiért nagyon odavan, annak tulajdonképpen tudom ajánlani, még ha vannak is vele gondok.

A történetet le fogom egyszerűsíteni, de lássuk. A főszereplő új kisvárosban kezdi meg a rendőri munkáját, a mellé osztott társa beavatja a helyi dolgokba, de az ingyen kávé és fánk után lelép meghúzni a szeretőjét, egyedül hagyva őt. Ekkor érkezik egy bejelentés, amire így magányosan megy ki az újonc, és véletlenül megöli a város leggazdagabbjának feleségét. Befut a társa is, és közösen találnak 1 milliót a házban, amivel lelépnek, kitalálnak maguknak egy alibit, és másra terelik a gyanút.

A bonyodalom, és rengeteg többi karakter behozása pedig azon a vonalon történik, hogy miért is volt ott 1 millió dollár. Mire kellett az? Na ezt nem fedném fel, mert pont ezek a csavarok hozzák a főbb szórakozást, és adják a félreértős komédia részt. Ami mögött azért van több bűnügy is, sok a kisstílű titok a városban.

A fő bajom igazából azzal lenne, hogy mintha nem tudná a film mi akar lenni. Vagyis inkább úgy mondom, hogy volt elképzelésük, az eleje komédia, a vége dráma, viszont ebből csak az egyik ment nekik valamennyire. Na meg a fordulatos forgatókönyv, mert a sok máshonnan merítés mellett legalább elég tempósan, nem túlhúzva gördül előre a történet, ezt mindenképp el kell ismernem.

Viszont a komédia az nem igazán megy. Írásilag még látszanak a poénok néhol, de előhozni azokat már kevésbé ment. Például van a rész amikor valami bérgyilkos és egy pasi alkudozik, hogy mennyi ideje van előkeríteni a pénzt, és azon megy a vita, hogy 2 nap az mire esik, szerdára vagy csütörtökre, amire végül az a megoldás, hogy 48 órája van. Na most ez, oké, így leírva nem, de jól előadva és rendezve simán üthetett volna, annyira komikus a helyzet, de itt simán mellémegy, ránézésre azért, mert a rendező nem tudta mit és hogyan akar kihozni belőle.

Ellenben amikor a Himesh Patel, Joseph Gordon-Levitt, Lily James trió szerepel, akik úgy magukban is simán elvannak szerintem rutinból, az működik, és ott még a poénok is jobban ülnek, mert kitalálják maguknak miképp kéne előadni. Lehet rajta vigyorogni. Legalábbis ez a tippem. Ja igen, még Simon Rex mellékszerepe is ide sorolható.

Igazából folytatta a heti sort, egynek egész jó volt, és valójában nincs tele ilyesmi filmekkel a padlás, ezért is mondtam, hogy aki bírja ezt a félreértős sok szálas stílust, annak jól jöhet, bár a végére eléggé drámaiba vált, hogy aztán rákontrázzon egy teljesen semmilyen lezárással.

Elvoltam vele én is, de egyértelműen az említett páros jelenetei húzták fel, leginkább Joseph Gordon-Levitt alakítása. Azt mondanám, hogy szombat délutáni apróságnak tökéletes, de ezt sem fogjuk sokszor elővenni.

Companion

A Társ nézése közben azon gondolkoztam, hogy mi választ el egy “sima” Black Mirror epizódot egy tényleges mozitól. Nem leszólni akarom (az amúgy épp visszatérő) sorozatot, vannak remek részei, és iszonyat hatásos tud lenni, de lehet feljebb lépni. Konkrét példának az Ex Machina jut eszembe, aminek az ötletét sokféleképp ki lehetett volna bontani, de megvan benne az a plusz, amitől mozifilmként gondolok mindig rá. Na a Companion ennek az ellentéte!

Nehéz a filmről konkrétan írni, de… Na, inkább az a helyzet, hogy egy ötlet van benne, amit nem ismerve élvezhetőbb a Companion, viszont ezt már a trailer is ellőtte, szóval ezért nehéz. Mondjuk asszony nem tudta mi lesz, és így sem volt számára igazán átütő a film, szóval ez sem garancia semmire. A lényeg, hogy amit a reklámokban mertek mutogatni, azt én is felfedem. Igazából mindig igyekszem ezt tartani, tudjátok hogy állok a spoilerekhez a kritikákban, de most külön kiemeltem, mert igazából ők sem tudták miképp reklámozzák.

Ez amúgy egy külön posztot is megérhetne, mivel szerintem aki jelenleg filmet ír, és nagy fordulatot akar bele, annak érdemes a fordulat előtti részt is baromi izgalmasra vagy érdekesre írni, kvázi külön kezelve azt, hogy lehessen reklámozni a filmet. Na meg hogy szórakoztató legyen az a része is nyilván.

A lényeg, hogy a ~~soroz~~… basszus, freudi elgépelés volt, amit bent hagyok. Szóval a film története a közeljövőben játszódik, ahol már simán rendelhet teljesen emberszerű szexrobotot mindenki magának, olyat ami a programozása miatt teljesen és határtalanul szerelmes belé. A szinte főszereplő is ezt teszi, de a sok szex után valami másra is akarja használni a “gépet”, így jailbreakeli mielőtt vidéki kimozdulásra megy a barátaival és az egyikőjük milliárdos szeretőjével. Nyilván elszabadulnak a dolgok, fröcsög a vér.

A sok felvezetés után lehet földbe döngölést vártatok, de egyáltalán nem úgy éreztem közben, mert az alapon felül még volt pár apróbb ötletük, és néhol a fekete humor iszonyat jól állt a filmnek (a Lil Boo Thang duplázás!), amit csak tetézett Jack Quaid seggfej karaktere. Egyszerűen csak a megvalósításban nem volt elég plusz. Valahogy nem jó erővel emelkedtek a tétek, és most nézem, hogy csak másfél órás kb., közben meg vagy kettőnek érződött, ami sosem jó jel. Viszont így is mosolyogtam párszor rajta, és az elszabadulás után Sophie Thatcher robotja is jobb alakításnak tűnt.

Ellenben ami nagyon nem működött, hogy ténylegesen miről is akart szólni. Mármint kinyomja a szemünket a női szerep, és hogy mit várnának el páran tőlük, de a Companion az igazi társdarabja, a sokkal drágább Don’t Worry Darling szintjén nyúl hozzá, csak szórakoztatóbb annál (de csúnyább, mivel olcsóbb, az a film production designban baromi erős). Semmi igazit nem tud megragadni ez a film ebből a szempontból, csak egyet durrant. Mondjuk most elnéztem az író-rendező Drew Hancock eddigi munkásságát, hát nem meglepő a tévés érzet, nem sikerült a feljebb lépés neki sem.

Amúgy a kezdésben említett gondolat egy másik filmre is rányomta nekem a bélyegét mostanában, lesz írás róla. Mindezek mellett nehéz elmenni amellett, hogy a Black Mirror mennyire rányomta a bélyegét a sci-fire, tulajdonképpen megemelve a padlót, a minimumot amit hozni kell. Azért a Companion letette amit kellett, de semmi extra. Azt hittem valamennyire gyöngyszem lesz, ehelyett “csak” egy szórakoztató semmiség, amivel simán elvoltam és ilyen próbálkozásokat azért nem is rossz nézni, viszont nehezen hiszem, hogy valaha is eszembe jut majd.

Mickey 17

Mickey, what’s it feel like to die.

Milyen nehéz lehet egy mesterművet követni, főleg ha az a film kicsit kilóg az életművedből? Mondjuk nem hiszem, hogy Bong Joon Ho ilyesmiken gondolkozott a Parasite után, de az biztos, hogy a 2-3 éve általa forgatott Mickey 17 végre megérkezett a mozikba, és egy egy ötlethalmaz, ami nem áll össze.

A Mickey név egy feláldozhatót takar, a szám pedig azt, hogy hányszor halt meg, mire bekapcsolódunk a történetbe. A hátrahagyott Földön tiltott az újranyomtatás különféle morális fennakadások miatt (ki érti ezt:), de az expedíción, amire Mickey jelentkezett, nem. Csak a testét és elméjét tudja adni a küldetéshez, és hát mindenki feláldozhatónak is kezeli, nem pedig emberi lénynek, amit kicsit rossz nézni. Tényleg nem az a gyomorforgató, hogy meghal, hanem amilyen módon ehhez viszonyulnak mások.

A konkrét történet pedig egy havas bolygóra tartó expedíciót mutat be, amit egy nárcisztikus politikus vezet. Ennek kapcsán előkerül Bong fő témája, a kapitalizmus és osztályokba osztás embertelenségének mivolta. A gazdagoknak nem számít az alja nép, amit most aztán főleg aláhúz azzal, hogy Mickeyt elégetett szerves anyagokból, szarból, moslékból nyomtatják újra, és a főnök ennek is tartja őt ezért. Az a durva, hogy vannak még más témák, a migrációról is a képünkbe mondanak valamit, vagy például az események katalizátora, miszerint egyszer nem hal meg Mickey pedig azt hiszik ottmaradt a terepen, így duplikálják az újranyomtatással, ami érdekes problémát vet fel, de…

Szóval a Mickey 17-en nem lehet nem észrevenni, hogy ebbe durván belenyúlhatott a stúdió, annyira nem áll össze még a témája sem. Értem, hogy Bong Joon Ho nincs oda a nagy árnyalásokért, szóval alapból képbe tolja amit mondani akar, de nincs az az isten, hogy erre nem feküdt rá a Warner, próbálta vágással menteni a menthetőt — ki adott zöld utat a 100 milliónál nagyobb budgetnek, ami még csak sci-fi setpiece sincs benne. Az a tippem, hogy a folyamatosan magyarázó narrációt is nekik köszönhetjük.

Így bizony a végeredmény részben jó, vannak jelenetek amiket mosolyogtam, voltak meghökkentő húzások is, de hogy nem organikusan gördült előre a film, az is biztos. Sőt, vannak dolgok amiket csak úgy feldobnak, aztán hagynak a semmibe, például azt amikor Anamaria Vartolomei karaktere is ráhajt a főszereplőre, ami egy konfliktushoz vezet… és ennyi, semmit nem kezdenek vele. Oké, témában aláhúzza, hogy neki is csak “valami” Mickey, de akkor is, olyan furcsa volt, mert más ötletekkel is történik ilyesmi.

Ami nekem teljes pozitívum volt, az Robert Pattinson játéka, akinek kétfajta személyiséget kellett alakítani, és ez egyrészt nagyon ment neki, másrészt pedig iszonyat vicces is volt néha ez a két figura közös jelenetben. Színészileg még Steven Yeun dobta fel nagyon, bár eléggé csak a komikus kisülés volt a cél vele, de az jól ment. Ezen kívül még a sci-fi világ megteremtése és kinézete, na meg az emlegetett jobb ötletek és húzások, de ennyi. Sőt, ha már nevekkel jöttem, nekem Mark Ruffalo (gondolom a rendezővel karöltve) egyszerűen sok volt, rajta SNL szkeccset éreztem, nem filmet.

Amúgy ha már valóság, érdekes, hogy itt ez a szatíra, ami még a Trump elleni merénylet előtt forgott, erre a Trump-szerű politikust súrolja egy golyó benne. Másrészt pedig teljesen képünkbe nyomja, hogy igen, “tökéletes faj” és hasonlókat emleget a vezér, és egy karlendítés is van benne, de a film nem vállalja be az igazi náci mozdulatot, közben itt a Földön a jelenben ugye mi történt…

Lehet nem is érdemes már szatírát csinálni a jelenlegi igazság utáni világban, főleg, hogy az Anora körül látszik, mennyire nem látják sokan azt amit néznek. Vagyis inkább úgy mondom, hogy nem is próbálják látni, nyitottság nélkül rögtön zsigerből lecsapnak (akinek valós érvek miatt nem tetszett, az ne vegye fel). Érdekes, hogy a Starship Troopers is félre volt értve például (nem mindenki által, az csak urban legend), na de ha most jönne ki akkor úristen milyen felbolydulás lenne körülötte. Na ennyit a mellékgondolatokról.

Tényleg nem értem, hogy ezt ki rendelte be. Mármint, ha már Bong Joon Ho, ez inkább volt elrontott Okja (amire már senki nem emlékszik, mivel Netflix content), csak gyengébb humorral, mint Snowpiercer, vagy épp Parasite. Konkrétan ült valami fejes a forgatókönyv fölött, már ha olvasta, és nem tűnt fel neki, hogy még a végső nagy csúcspont sem lesz izgalmas, ami azért lehet az átlagnézőnek kellhet? Mindezt úgy, hogy az utómunka során mintha teljesen hülyének nézték volna a nézőket, még jobban a szájbarágást erősítették, na de akkor előtte miért nem merült fel bennünk? Azt hitték új Oscar esélyest hoz Bong Joon Ho?

Bár ha tartalmilag nézem, és ha jól értem, akkor a könyvben a konkrét morális és filozófiai kérdések mintha erősebbek lennének, mint itt a filmben, szóval… áh, egy nagy káosz az egész, kisiklott, de azért néhol kreatív vonat.

Speak No Evil (2024)

Tökéletes példa arra, hogy filmsztár karizmára szükség van a jövőben is! Hogy pozitívan indítsak erről a remakeről, James McAvoy bekapta a filmet, megrágta a jeleneteit, és letarolt minden percet amiben feltűnt. A rövid ítéletem az, hogy egy szórakoztató horror a Szádra ne vedd új változata, már magában nézve, csak épp semmi különleges nincs benne. Viszont ha elnézünk az eredetije felé…

Miért ültem le mégis a film elé? Egyszerűen tényleg kíváncsi voltam, hogy mi a fenét kezdenek egy nem annyira tipikus dán horrorral, amiről amúgy írtam már. Ennek megfelelően nem is tudtam friss szemekkel nézni az új változatot. Hiába a helyszín, ennél amerikaibb remake-et rég láttam, mivel minden különlegességet felülírtak, és az elk**rt dolgokat pedig nem merték bevállalni. Komolyan vicc, hogy mit láttak benne, ami miatt “újra kellett forgatni”, főleg, hogy az eredeti is angolul van.

Azt sem mondhatjuk, hogy csak az alapötletet vették át ténylegesen, miszerint vakáción találkozik két különböző nemzetiségű házaspár, és az egyik meghívja a másikat utána az otthonába vidékre. Nem, szinte minden jelenetet átvettek, csak épp teljesen kifordítva őket, szépen lecsiszolva, nehogy bántóak legyenek. Nehéz eldönteni, hogy egyszerűen a nézőket tekintették-e hülyének, ezért kellett leegyszerűsíteni, vagy mi lehetett a cél.

Felőlem lehetett volna keríteni más tanulságot a történetnek, csak azon gondolkozniuk is kellett volna, megragadni valami amerikai begyepesedett viselkedési hibát, és ez által terelgetni a főszereplő házaspárt. De itt nincs igazán ilyen. Egy sima horror lett az egész, Amerika Fuck Yeah, az individualizmus működik, toljuk!

Egyszerűen sokkal realistábbra akarták csinálni az egészet, mert senki sem hitte volna el, hogy ott marad a meghívott pár, ha az eredeti minden túlfeszített pillanata itt lesz, mivel nem fér bele az amerikai gondolkodásba(?), így ezúttal egyikben sem merültek el inkább. Minden csak… puhább, nem éles, de akkor minek álltak neki. Ezen kívül több az akció persze, hiszen a végén aztán teljesen átmennek egy hagyományos horrorba.

Egy kicsit dühítő a helyzet, mert… McAvoy seggfej alfahím karaktere miatt teljesen szórakoztató a remake, szóval nem egy Point Break-eset (random siralmas remake ami eszembe jutott). A színészek minőségét kicsit feltekerték, lehetett volna kábítóbb az új változat, megvolt hozzá a technikai tudás, hogy a végén pofonvágjon mégis. Ehelyett viszont itt nincs semmi gondolkozni való esetleg, felállsz a film után és soha többet nem jut eszedbe. Csak ez a zavarodott düh marad, ha láttad mire építkeztek, hiszen több, mint 1 hete láttam a filmet, és már alig rémlett némelyik része.

It’s What’s Inside

Szoktátok kérdezni, hogy milyen remake lehet elfogadható, és nyilván azok, amik mögött jó ötlet van, de valahogy mellémentek. Na ebbe a sorba áll be az Ami belül van, ami rejtett kincs, “underrated” és hasonlók helyett szinte kiabál egy rendesebb kidolgozásért. Vagy akár az ötletet fogva végtelen filmet és emberi témát lehetne feldolgozni.

A történet középpontjában egy esküvő előtti éjszaka van, amikor egy valami múltbeli esemény miatt szétszakadt baráti társaság újra összeül. Sőt, még a kitaszított, szinte eltűnt kutató barátjuk is beállít egy ládában levő géppel, ami képes a tudatot mozgatni testek között.

Nyilván ebből kitalálós játék lesz, amikor mindenki testét és tudatát megkeverik a “barátok”, és ezzel jó pár régi probléma is felszínre kerül, köztük a főszereplők párkapcsolati viszálya. De mellék vonalon is szétszedésre kerül egy hippi, valami influenszer, és nem sorolok fel mindenkit azért, de sok darabból áll a képlet, ami meglepetéseket is tartogat, és ez utóbbiak ki is húzzák a tipikus középszerből végül amúgy, mert valamennyire érdekes lesz a végeredmény, mozgatja az ember kíváncsiságát hova viszik a sztorit.

A mesélés, visszaemlékezés ábrázolása remek, meg úgy alapból, hiába tűnik olcsónak a film, a fényképezéssel legalább igyekeztek, még kontraszt meg ilyen nem Netflixes adottságok is vannak a képén. Oké, kicsit Harmony Korine (Spring Breakers, Gummo) lehetett a példaképük, de akkor is. A vágásban szintén akad pár érdekes megoldás, de néhol szerintem keményebben meg kellett volna szaladni annak az ollónak.

Pont ezek miatt szomorú, hogy a forgatókönyvön és a rendezésen, színészvezetésen és alakításokon elvérzik az egész. Érzelmileg nagyon nem működik a végeredmény, pedig hát nagyon nem a sci-fire feküdtek rá, nem ez az új Primer, aki a készülék hogyanja és ilyesmik miatt ülne elé, az csalódni fog. Viszont legalább nem is egy Black Mirrort imitálnak, hanem saját utat próbáltak járni a készítői.

A jó ötlet, néhol kreatív megvalósítás miatt simán lecsúszhat, és el lehet lenni vele, de az egyik legnagyobb kihagyott ziccernek éltem meg idén, annyival több is lehetett volna benne.

Don’t Move

Nem tudom mennyire merültetek el eddig a horrorfilmekben, pedig már mindjárt vége az októbernek, de úgy tűnik a streaming only darabokból a Netflix egy elég jót tett le Sam Raimi producerkedésével a múlt pénteken. Vagyis, ha nem is jót, de szórakoztatót.

A történet egy a gyásztól depressziós nő körül bonyolódik, aki elmegy arra a kirándulóhelyre, ahol elvesztette a gyermekét, hogy a saját életét is elvegye. Már majdnem leugrik a hegyről, amikor feltűnik egy férfi, aki kvázi lebeszéli róla. Milyen jó cselekedet ez tőle, nem? A fordulat persze az, hogy visszaérve a parkolóhoz elrabolja a nőt. Sőt, a címet adó második fordulatot is megemlítem, mert a trailerben is benne volt: valami idegmérget vagy nyugtatót is ad neki, amitől 20 perc alatt elveszti a mozgásképességét.

Igazából nekem az alapötlet kibontása tetszett, avagy miképp töltenek meg 100 percet úgy, hogy a gyilkostól nyilván megszökő nő egyre kevésbé tud mozogni, sőt, idővel teljesen lebénul? Az írók sokat kotlottak rajta szerintem, mert nem sok üresjárattal gördül előre ez a cselekmény, és a képtelenségei tartják azt, hogy lassan távolodnak a realizmustól. Vagyis egészen az utolsó 20 percig igaz ez, ahol viszont teljesen ledobták a készítők a láncot, és sajnos ezt rossz értelemben mondom, mert hirtelen minden hihetőséget lesöpörtek azzal, hogy odasiessenek a történet végéhez.

Hogy a gyász általi depresszió legyőzésének, annak ami szinte mozgásképtelenné is tudja tenni az embert (ezt a kezdés is jól mutatja), mennyire jó metaforája, azt sajnos az emlegetett záró 20 perc eléggé szétrombolja, mert pont a katartikusságot, ami felszínre töréssel végződik, pont azt nem adja át erősen.

Mindezek ellenére el lehet lenni vele, a casting inkább a gyilkos csávó személyében volt tényleg erős, de a tetsző koncepcióval tényleg voltak olyan részek, amik teljesen elkaptak.

Abigail

Milyen jó lehet annak, aki mindenféle előzetes tudás nélkül véletlenül belebotlik az Abigailbe valami streamingen, és ott sem spoileres a poszter esetleg, így a film közepén jövő váltás meglepi, főleg, hogy tényleg erre van kihegyezve az egész felépítése. Nyilván ennek a bekövetkezése így 2024-ben még akkor is nehéz lehet, ha a trailerekben nem lőttek volna el mindent előzetesen.

Aki egy kellemesen szórakoztató horrorfilmszerűségre vágyik, az ne is olvasson tovább, mert ami a reklámkampányban volt a sztoriból, az lejjebb is lelövésre kerül.

A történet annyi, hogy egy szedett-vedett, egymást nem ismerő csapatot állítanak össze valami emberrablásra. Kiderül, hogy egy kislány a célpont, és sikerül is az akció, így csak 24 óráig kell vigyázzanak rá, amíg a váltságdíj kifizetésre nem kerül. Innen viszont az a fordulat, hogy valójában ők vannak összezárva a lánnyal, és nem fordítva.

Fenn kerültem a hasonlítgatást, de nem kicsit az Alkonyattól pirkadatig lehetett itt a inspiráció, annyira komikus az emberrablás, a bűnügyi első fele a filmnek, hogy onnan átmenjen pár elszállt ötlettel teli vámpíros akcióba. Bár a párom félt picit rajta, de szerintem annyira képtelen, és humoros, hogy inkább csak simán szórakoztató a fordulatok érkezése, és hát a vérengzés is. A végére már teljesen elszállnak a készítők, ami ellensúlyozza a hibák egy részét.

Az látszik rajta, hogy mozikba szánt darab volt, egy szinttel a Blumhouse átlaghorrok fölött terpeszkedik, technikailag egész jól van megcsinálva, az “egy helyszín” ellenére is változatosak a díszletek, jó a fényképezés, és az alakítások többsége is mozis. Melissa Barrera jobb volt itt, mint a Screamben (ahonnan kirúgták), a horrorfilmekkel láthatóan simán elbír. De persze a kedvencem, Dan Stevens ismét odatette magát, a humoros és a végén az abszurd humoros részeknél.

A negatívumok inkább ott keresendők, hogy a bűnügyi rész elég unalmas lett, várni kellett a film beindulására, nem gördült úgy előre, mint például az emlegetett Alkonyattól pirkadatig. És hát a kislány sem volt erős, de erről igazából nem is ő tehet, hanem a durvább részeknél a gyerek sokkolásának kerülgetése volt furcsán megoldva, az “akciójelenetei” és vérengzései kicsit laposak lettek, de a második órában ezt ötletesen áthidalták a készítők.

Bár nem új klasszikus született, de a közepétől nagyon szórakoztató kis semmiség lett a film.

Wolfs: bárki mással nézhetetlen lett volna?

Az Apple TV+ az Instigators után újra Ocean’s 11 tagokat egyesített a múlt pénteken bemutatott Két magányos farkas című filmben, méghozzá George Clooney és Brad Pitt duóját, ami végül pont annyit hozott, mint a trailerben mutatottak. Igen, közepes, viszont van DE.

A történet egy látszólagos véletlen gyilkossággal kezdt, a talán államügyésznő egy fiatal férfival van a 10 000 dolláros hotelszobájában, de az lefejeli az üvegasztalt. A botrányt elkerülendő a nő felhív egy titokzatos férfit, aki elvileg segíthet mindent eltüntetni, köztük a testet, megúszni mindent. Miközben nekiáll a pakolásnak, befut a hotel által felfogadott hasonló megbízással bíró magányos farkas. Kénytelenek közösen kibogozni a szálakat.

Vannak fordulatok, de többet nem akarnék felfedni, mivel az egyik baromi vicces jelenetbe torkollik. A lényeg úgyis az, hogy valójában egy buddy cop komédiát, vagyis buddy fixert kaptunk, amiben a két Wolf egymás felé elég bizalmatlanul csinálja a melót, és ez nyilván súrlódásokat okoz, amiken lehet mosolyogni.

Sajnos a tényleges végeredmény eléggé közepes, teljes biztonsági játéknak érződött, ahogy haladt előre a történet. Mondhatni termék szaga volt, míg például összehasonlításnak ott van a Kiss Kiss… baszki az is de régi már. Szóval a Wolfs közelebb volt történetileg a Kevin Hart-Rock buddy contenthez, és egyedüli pozitívuma az volt, hogy közben a “rejtélyes fixeres” thrillerekből valamennyire viccet űzött, hiába használta azok bevált kártyáit. Ez azért meglepő kicsit, mert Jon Watts korrekt akciókat szokott letenni, ért a film-flowhoz, ha fogalmazhatok így.

Ami viszont megmentette, az nyilván a főszereplő kettős, de lehet ők is csak nekünk “öregeknek” (fiatal olvasók nyilatkozzanak), akiknek megvolt a Ocean’s 11 és a többi akörüli Clooney és Pitt film, mert igazából ezzel a csomaggal jó nézni őket, ahogy “marakodnak” a vásznon, működik a kémiájuk. Azok az arckifejezések, meglepődések, szivatások lehet csak így működnek igazán.

Amikor vége lett azon filóztam, hogy igen, ez 10-20 éve elszürkült volna, de most jó volt nézni rendes vászonjelenléttel bíró sztárokat egy zsánerkrimikomédiában, amiben még lövöldöztek is. Nem is tudtuk milyen jó dolgunk van. Na jó, nem akarok átmenni régenmindenjobbvoltba, mert nem teljesen értek egyet vele, mivel komplex kérdés, de egy ilyen nem modern filmhez valamennyire illett a gondolatmenet.

Lecsúszik egy unalmas szombaton, talán még elő is vehető később háttértévének, de nyilván közelébe sincs a buddy cop filmek csúcsához.

Longlegs

A film legnagyobb baja, hogy elkapott a hype. Ez nyilván személyes problémám, de fél évig folyamatosan szembejött, hogy Nick Cage micsoda sorozatgyilkost alakít, még volt az a promó is, amiben a színésznő szívdobogását hallhattuk, amikor először látja teljes sminkben Caget, meg ott voltak a Silence of the Lambhoz hasonlítások, meg…

Lehet a bevételeknél is mondtam, hogy a NEON ezért iszonyat bónuszokat kell kiszórjon a marketing csapatnak, mert tényleg rég kapott el ennyire kampány, hiszen sokat láttam már így a 20 év alatt. Ezek után a közepesnél talán kicsit jobb, merengős, művészfilmes thrillerszerűség egyértelműen csalódás lett.

A történet középpontjában egy FBI ügynök van, akinek láthatóan jók a megérzései, és egy sorozatgyilkos után kutatva elvileg valami nagyon gonoszba botlik, ami még a saját gyerekkorát is megmarkolta (ez a kezdő jelenet, így nem tekintem spoilernek). A film látszólag kicsit természetfelettis, de aztán ahogy tisztul a kép, közelednek a megoldáshoz, úgy lesz egyre átlagosabb. True Detective 1. évad light?

Nyilván látjátok az oldalon, hogy nem vagyok nagy horrornéző, csak a nagyobb neveket nem hagyom ki, de ehhez képest a Silence of the Lambs nyilván ezerszer jobb, de még a nyomasztó hangulat is sokkal jobban ütött nemrég a Speak No Evilben. Itt tényleg olyan érzésem volt, mintha nem céllal lenne bármi lassú, vagy ködösen fogalmazott a szereplők szájából, hanem mert csak a külső jegyeit másolja le egy-kettő jobb filmnek a Longlegs, hogy így legyen presztízs horror.

Pedig kinézetileg gyönyörű ezzel a nagylátószöges jól átgondolt fényképezéssel, simán elnézegettem ilyen szempontból. Ahogy Maika Monroe is meggyőzően tudott nézni néha, hogy Alicia Wittet ne is említsem. A színészek közül igazából Cage volt csalódás, mármint mindent beletolt, és láthatóan ez a komolyan vett projektjei közé tartozott, de valahogy kilógott a filmből, és semmiképp sem szaladt fel az égbe a pulzusom, amikor felfedték.

Viszont tényleg oda kanyarodnék vissza, hogy lehet csak a csalódás miatt nem tudtam a helyén kezelni ezt, és így lógott ki a kicsit felesleges művésziessége, míg más hangulattal benyelt volna. Bár ebben sem vagyok biztos, tényleg annyira erőködőnek tűnt néhol. Sajnos nem új klasszikus született.

The Instigators

Matt Damon és Casey Affleck egy rosszul elsülő rablásos filmben? Ocean’s 2? Mindezt az Apple TV+ hozta el Doug Liman (Edge of Tomorrow, American Made, Road House remake) rendezésében.

A történet rablófilmes: a polgármester kenőpénzeire tart igényt egy bűnöző, aki megbíz valami béna másik bűnözőt a csapat összetevésével. Ide kerül be a volt katona (Matt Damon), na meg a valaki más helyett pár évet már ült még kisebb stílű rosszfiú (Casey Affleck). Az igazi cselekmény természetesen a terv kisiklásától kezdődik, amikor a két eddig emlegetett színész karaktere közösen kell meneküljön.

Érdekes, hogy milyen siralmas maga a rablás, mennyire… Guy Ritchie-Oceans keverék, és mennyire számít emiatt pont a rendező és Damon-Affleck duója, mivel olyan gördülékenyen halad előre a hülyeség, hogy egyszerűen az Instigators első kétharmadát öröm nézni, és így nem a hibákon lovagolni. Pont emiatt csalódás, hogy a finálé mennyire meseszerű, és kicsit le is ül, már szó szerint is. De azért tartogatnak egy olyan fordulatot a polgármesterrel, amin nem tudtam nem hangosan felröhögni.

Vicces, hogy Casey Affleck írói kreditet is kapott, de véleményem szerint ez csakis a saját karakterét érinthette, aki a nagy dumáival és poénjaival megmenti a filmet. Persze kell mellé a buddy cop komédia rutinos felépítéshez a “straight man”, ebben viszont Damon az erős, ahogy átlagemberesen mindent komolyan vesz. Konkrétan biztos vagyok abban, hogy nélkülük hiába erőlködött volna Liman, nem lett volna ennyire szórakoztató A felbujtók.

Mivel nem is akar nagyot markolni a film, így igazából semmi extra amit kapunk (az a fényképezés…), 1 év múlva eszünkbe sem jut majd, de a készítők a rutinjukkal simán átrángatják a szórakoztatóba egy lazítós szombaton.

Best of Alien (Only the Greatest Hits)… avagy Alien: Romulus

Kezdjem a pozitívval? Kellemesen pörgős blockbuster az új Alien, szinte elrepül a csak (?) 2 órás játékideje, de ehhez hoznunk kell magunkban pár kompromisszumot.

A szereplőgárda is bejött, pont a fiatalos energiájuk kell ide, és így a naivitásuk is teljesen hihetőbb. A történet szerint pár 20-25 év körüli bányászkolóniás munkás meglátja a bolygójuk közelében elsodródó Wayland hajóroncsban a lehetőséget egy jobb életre, hiszen az onnan szerzett hibernálókkal végre eljuthatnának abban a naprendszerbe, ahol… nem az emberek utolsó vércseppét is kiszipolyozó kapitalizmus (A Cég) uralkodik. Felérkezve konstatálják, hogy valójában egy teljes űrállomásról van szó, méghozzá kutatóról.

Mivel Alien film, így természetesen “aztán majd jön a futás, meg a sikítás!”, ahogy Ian Malcolm mondaná. Innen pár csavarral bíró, de azért csak egy űrbe helyezett horrorfilmet láthatunk, viszont ennyire nem rohannék előre, mert még éltetni akarok valamit.

A kinézete nagyon bejött. A technológia ezúttal tényleg az, ami az eredeti Alien filmben (mellékvágány: az ott egy Commodore 64 billentyűzet volt?), kortalan retro-lo-tech akármi, aminek hívni akarjuk. Ezen kívül némelyik akciójelenet tetszett, és a végén van egy olyan szép űrjelenet, ami talán megérte a nagyvásznat tényleg. Fede Alvarez elbírt a nagyobb budgettel, sőt, fel sem tűnt igazából a “csak” 80 milliós költségvetés.

A fő probléma, hogy két szék között lengeti a csontos, savas seggét a film, miszerint aki még sosem látott egy Alien filmet, az lehet jobban élvezi csak sima űrhorrorként, de a Romulus közben rá akar ülni a nosztalgiavonatra az ilyen nem 20 évesek számára, mint én lennék. Utóbbiaknál ez egyszerűen “semmi extra” végeredményt jelent, sőt, egy nagyobb bűnt is hoz, amit a kritika címében pedzegettem. Már azon kívül, hogy a robot mindig pont annyira van down vagy upgradelve, hogy pont tudja segíteni a sarokba szorult szereplőket és történetet.

Konkrétan a Romulus mindenhonnan vesz kicsit, talán a trailerben látott sav-kerülgetést nem, de az meg kicsit a Dead Space játékot idézte valamiért. Avagy az egész film olyan, mintha valaki kijegyzetelte volna az eddigi Alien műveket, igen, a negyediket, de még a Prometheus-t is, és ezekből egy az egyben átvett volna dolgokat, hogy az egészet összeremixelve ne próbáljon mondani semmit, csak egy újraindított, folytatható terméket alkosson. Vajon mi lesz itt még, Alien: Ares? Egy csapat tengerészgyalogos érkezik a kihalt kolóniára, hogy […]

Az a helyzet, hogy a Prometheus, de még az Alien: Covenant is erősebb volt ennél abból a szemszögből, hogy legalább próbálkoztak, míg itt tényleg iszonyat ismerős jeleneteket, story beateket kapunk végig, felmelegítését annak, ami volt. Nyilván az Alien és Aliens érinthetetlen lett, de két szék közé huppanok én is azzal, hogy nem folytatom a hasonlítgatást, mert elvoltam vele. (A franc, itt már van egy Alien)

Egynek jó volt, nyárlezáró blockbusternek a legmelegebb napon.

Deadpool & Wolverine – hullagyalázás vagy halotti tor?

Sean Lewy megcsinálta, elhozta a legközepesebb Deadpool filmet! Vagyis “filmet”, mert valójában ezek csak szkeccsek lazán felfűzve valami történet-szerűségre, miközben a végtelen káromkodás dűnéin botorkálnak a karakterek.

Nyilván semmi spoilerrel nem jönnék, de igazából a történetben nem is nagyon lehet: valaki el akarja pusztítani Deadpool világát, ezért kénytelen összeállni az egyik Rozsomákkal, hogy megmentse azt. Mindez benne volt a trailerekben, de valójában ha leírnám a film végét, az sem lenne spoiler, mert nem ez a lényeg a Deadpool & Wolverine-ben.

Mi van akkor előtérbe helyezve? A fanservice. A kacsingatás. Ennyi az egész film. Akinek ez magában elég, az baromi jól fog szórakozni, miközben a cameo hegyeket nézi. A Disney szépen bement a felvásárolt FOX raktáraiba (romjai közé, hogy a filmes képnél maradjunk), körbenézett mit lehetne előtúrni a régi Marvel-Fox filmekből, és olyan meglepetéseket toltak elénk, amelyikre nem is számítottunk talán.

Félretéve az egész előkotrás cinikusságát, hiszen ezzel valójában újra használhatóak is lettek a régi FOX karakterek, …ez elég? Tényleg azt szolgálják ki, aki lógott a híreken, aki szerette a FOX-Marvel filmeket, és mindezek közben még valamennyire kicsi is volt, hiszen üvölt az NSync meg a hasonló számok tömkelege. Komolyan kíváncsi lettem a nézők korbeli elosztására, mivel a mostani fiataloknak legfeljebb az edgy humor van itt, teljesen a 30 fölöttiek a tényleges célcsoport, akiknek jelentenek valamit a feltűnő arcok.

Ami talán a legjobban zavart, már azon kívül, hogy a kreatív akciójelenetek elfogytak a közepére, és Shawn Lewy iszonyat tv-filmes “nagy” harcokat hozott utána, és így jobban belegondolva, amint sokkal több karakter csapott össze, azonnal elszivárgott minden lendület a filmből. Szóval ami zavaró, hogy egy sok éven át készült filmbe nem kéne elég legyen, hogy “háhá ez a nagy összecsapás nem az igazi”, kacsint-kacsint a főszereplő, és aztán tényleg nem az igazi, de mivel rámutattak így már nem ciki esetleg. Közben tényleg csak “egy sima szuperhősfilm” történetvázán suhanunk előre. Ki lehetett volna ezt fordítani.

Ugyanez igaz sok Disney kiszólásra is, konkrétan Rozsomák behozására és még sok mindenre, miszerint attól még, hogy elmondják mennyire gáz a Logan után előszedni a karaktert, aztán igazából tényleg előszedik. És rengeteg hasonló mozzanat van.

Persze fortyogok itt, de ez egy most a hype tetőfokán közösségi moziélményként szórakoztató film, és ennek a blognak az írása miatt csomó hír “kifejtésén” persze vigyorogtam, mert egyszerű, de néha működő a humor, és legalább teleszórták poénnal, így ha csak minden tizedik/huszadik ül, már az is valami. Sőt, nekem még kicsit ki is húzta Rynoldsot a kukából, szemben a film reklámkampányával, ami elég fárasztó lett.

Na és Hugh Jackman számomra mindig az egyik legtökéletesebb casting volt, akkor is, ha nem olyan magas, mint a képregénybeli Rozsomák, így igazából működött a nosztalgia ezen része nálam, jó volt a sárga ruhában véresen gyilkolni látni a karaktert, ezt el kell ismernem, a kis human elmosolyodott rajta. A nagy meg azt mondta, hogy talán elég lett volna a Logannál búcsút venni tőle ténylegesen, főleg ha már “a képregényfilmek nem cinema” kijelentésre sokszor pont a Logan van dobálva, mint amiben tét is van. Na de egy stúdió nem dönthet ilyen érzelmi szinten, mondaná Deadpool.

Mégis, ez a film egy végefőcím jelenet, csak hosszabban, amit feldob a tényleges végefőcím jelenet, hiszen az 2 percben elmondja mi volt itt a cél valójában. Közben viszont szólt a Deadpool & Wolverine bármiről? Nem igazán, így mindenki döntse el magának, hogy számára mennyire fontos 15 évnyi MCU után. Legalább több a poén, mint egy Ant-Man 3-ban, nem?

Fk boy fk boy whatcha gonna do – Bad Boys: Ride or Die

Tudjátok milyen volt ez a film? Mint egy tökéletes termék. Tudom, valakinek már viszket is a tenyere, hogy bevésse a filmipar szót, az utóbbi kihangsúlyozásával, de ahogy a 3. Bad Boysnál, úgy itt is a szenvedély legcsekélyebb csíráját sem vettem észre. Na jó, Martin Lawrence még jobban összeszedte a komikus magát.

A történet teljesen semmilyen. Előveszik még kicsit Cypert.. izé, a halott rendőrfőnököt, aki valami komolyabb dolog után kutatott, és azért tették el láb alól. Nyilván most Mike és Marcus kénytelen magára venni a feladatot, főleg, hogy a síron túlról érkezett üzenet kapcsán maguk is veszélybe kerülnek. Viszont csak egy ember tudja azonosítani az összeesküvés végrehajtó kezét, gondolom kitaláljátok, hogy Mike távoli kölyke az.

Nem is merülnék el jobban a sztoriban, de annyira vicc, hogy amíg Vin papa pihen, addig a Bad Boys franchise szépen befarolt a családnak fenntartott helyre, hiszen az amúgy gyilkos gyerek gyorsan a csapat része lesz. És a végére már építik a következő tagot a plusz jelenettel. Gondoltuk volna, hogy pont a rosszfiúk veszik át a stafétát?

(Ennyi monitorbámulást egy akciófilmbe, mintha tv-sorozatot néznénk)

Azt is el kell ismernem, hogy a Bad Boys 3-nál ez jobb lett. Több volt a pénz, így kicsit elszabadultak, kevesebb volt a dumás expozíció, halmozták az elmegy-akciójeleneteket, és 1-2 véresebb pillanat kifejezetten jólesett, hiszen ilyen komolyan vehetetlen filmnél lehet ilyesmit mondani.

Ezen kívül ahogy a fent említettem, még Lawrence is viccesebb volt, ami jelentősen megdobta az élményt, mert jutott neki pár tényleges poén, jobban benne volt a szíve a szerepben. Will Smith helyzete kicsit furcsább a slap utáni években, mert valahogy nem fért el a sztárság a vállain, de ez lehet csak részemről volt így.

Viszont nem véletlenül használtam a szenvedély szót az elején, mert bár Michael Bay több gagyit is letett az asztalra, de mégis képes megvalósítani a vízióját általában. Ahogy olvastam valahol, hogy igen, ez a vízió egy 5 évesé, de mégiscsak szerzői tőle a film. Avagy Bay amikor látványt csinál, akkor teljesen áthatja a tudat, hogy cool lesz. Valami új. Valami menő. Mármint a fejében. Persze ez mellé tud menni, de legalább próbálkozik.

Ellenben Adil El Arbi és Bilall Fallah duója ismét csak a Bay best of megidézésére képes. Gondolom az Ambulance megnézése után pattantak ennek a rendezésébe, hiszen az FPV drón (vagy hogy hívták) használva van itt bőven. De pattannak a gázpalackok, és a kemény karakterek körül pörög a kamera, és mégis, tudom, hogy a shit just got real meme lett, de Bay legalább tök komolyan bele mert állni (múltkor is emlegettem), szerinte menő, az itteni rendező duó meg mintha szégyellné, az idézések egy része (ne üssetek) cringe konkrétan.

Fura ilyet mondani a Bad Boysnál, de ha ez egy random akciófilm lett volna a semmiből ezekkel a színészekkel, akkor lehet feljebb húznám, de a Bad Boys 2 mögött, ahhoz hasonlítva sajnos csak árnyéka magának a rosszfiú duó, jó szívvel is csak közepest téve az asztalra.

The Ministry of Ungentlemanly Warfare

Az a legdurvább Guy Ritchie új rendezésében, hogy valójában a korábbi filmje, a The Man From UNKLE hasonló tematikával mennyivel jobb volt. Pedig még van kakaó Ritchie-ben, a Gentlemen film és a sorozat első két részének rendezése megmutatta, hogy megy neki a szétcsavarós könnyedség. Sajnos itt nem, pedig látszólag a teljes recept megvolt egy jó filmhez. Aztán 5 percig főzték csak.

A történet amolyan Alistair MacLean + Rejtő Jenő iskolába járt darab. Lehetne talán a Piszkos 12-höz is hasonlítani, de az nem annyira állt meg számomra, ellenben a fenti kép alapján egyértelműen a Guns of Navarone ugrott be, legalábbis a regény, mert a Reacherben is játszó Alan Ritchson termete alapján teljesen olyasmi, mint Andrea a Navarone és a gátas folytatás könyvben. Sőt, az egész lehetetlen küldetéseket felvállaló csapat hasonlít.

A lényeg, hogy a németeknek vannak az új tengeralattjárói, amivel az összes tengert rettegésben tartják. Churchill pár megbízható embere összetesz egy csapatot kémekből és nem épp kitüntetett katonákból, hogy egy titkos katonai akcióban megbénítsák a tengeralattjárókat, elsüllyesztve a légszűrő utánpótlásukat. Ehhez vagy két helyőrséget is le kell nyomniuk.

Szóval a film első felében összeáll a csapat, amit mindig bírok, hogy utána az újabb és újabb nehézségeket legyűrve felrobbantson egy hajót, amihez rengeteg ellenfélen át vezet ez út, sok akciójelenetet (*?) hozva. Mindeközben a kémek előkészítik a végső bevetést, ami magában egy külön film lehetne, ahogy megtervezik a kikötőben levő katonák és felettesük lefoglalását.

A fő probléma abban rejlik, hogy az egész nem áll össze. Olyan, mintha valami első vázlatot forgattak volna le. Vagy csak összedobáltak cool jeleneteket? Nem tudom eldönteni. Néha szinte elmerültem volna a filmben, “na most meglett a ritmus”, aztán jött valami böszmeség ami rögtön kizökkentett az élvezetből. Már azon kívül, hogy tétek egyáltalán nincsenek. Látszik némelyik jeleneten, hogy azt épp nem lazának szánják, de a feszültséget semennyire nem tudják építeni bennük. Igen, tisztában lehetünk a végkimenetellel, nem elbukniuk vagy meghalniuk kell, de ettől még az útnak nem szabad súlytalannak lenni.

Külön említeném az *akciójeleneteket, amik szinte teljesen a “csak essünk már túl rajta” módon zajlottak. Mennek előre a “terminátorok” és mindenkit legyaknak fennakadás nélkül. Rosszabb dolgot el sem tudok képzelni ilyesmi filmbe, mint hogy az akció ennyire unalmas. Egyszerűen nem is értettem. Pedig a kezdő jelenet még sugallt némi reményt.

Pedig ebben a Ministry of Ungentlemanly Warfare-ben lehetett volna valami. A Henry Cavill által vezetett szedett-vedett csapat néha teljesen kedvelhető, laza, a kémek között pedig, nos Eiza González érthetően csavarja el a német elit fejét. De a jobb pillanatok miatt talán csak mégnagyobb csalódás az egész. Azt értem, hogy nem adta bele a szívét-lelkét mindenkit, de legalább akkor iparosmunkaként menjen el.

NYAD

Nem csodálom, hogy a Netflix filmjéből csak a két főszereplő kapott Oscar jelölést, mivel nélkülük aztán főleg semmi lett volna a NYAD, vagyis bonyolultabb a kérdés természetesen. Hiába bírom rohadtul az inspirációs sportfilmeket, ahogy ez nem a történetében, hanem szerkesztésében felrúgta a megszokottat, az felesleges érzés volt.

A történet Nyad-ról szól, aki egy kora gyerekkori traumája miatt teljesen ráfixált arra, hogy Kubából Floridába úszik. Ez egy 110 mérföldes távot, több napon át vízben levést jelent. Már fiatalon is megpróbálta, akkor elbukott, de 60 évesen ismét nekiáll. Ha nem is az élet írja a legjobb történeteket, de ki lehet ragadni a valóságból olyat, ami simán ráillik az emberi elme által imádott sztori beatekre. Semmi meglepetés nincs a filmben, pont akkor és úgy bukik el, ahogy gondolnánk és a többi megszokott fordulat, viszont az ilyen inspirációsoknál ez aztán főleg nem gond.

A probléma abban van, hogy az egész film mintha egy dokumentumfilm lenne, aminek némelyik részét “újrajátsszák” színészek, mert nincs róla felvétel. Mármint az igazi NYAD-tól látunk interjút, szól néha a hangja, aztán váltunk az újraalkotásra. Olyan, mint a Deepest Breath, Free Solo és a hasonlók dokufilmek, közben meg olyan is, mint bármelyik más “cinema” sportfilm.

Mindez a még élő úszó saját maga által írt önéletrajzán alapszik, és valahogy csak felvállalható és oldott negatívumok vannak benne, egy jól megkonstruált inspiráló, eladható kép, nem pedig egy ember a történet közepe.

Igazából semmit nem ad a filmhez, hogy két színész is eljátssza a történetet, de közben meg Annette Bening és Jodie Foster mégis eszméletlenül odateszi magát abban, amit kapott. Iszonyat kettős a végeredmény, mert ha csak a két színésszel megcsinálják “rendes” filmnek, akkor is jobb lett volna, vagy ha összedobják dokufilmnek nélkülük, akkor is.

Eszméletlenül két szék közé ülés a NYAD, még ha megható is a vége

The Fall Guy: Gosling sármja nem elég

Az a durva, hogy 20 éve mennyire nagyot ment volna egy ilyen meta-akció-komédia-romantikus film, amiben két mozisztár néz egymásra érzelmesen néha, mielőtt és miután valami felrobban, vagy verekedés volt, vagy egy kutya ráharapott valaki tökére. Erre most… olyan, mintha egy Ryan Reynolds-filmről jönnénk ki, amire épp nem ért rá a színész. Pedig nála jobbal helyettesítették?

A történet egy kaszkadőrről szól, aki lesérül a munkája közben, eltávolodik az operatőr (kamerakezelő?) csajától, és zen buddhista karikatúra életet él Los Angelesben, de azt 1 év kocsiparkolás után is 6 packkel a hasán. Az új mindennapjait a régi ügynökének hívása szakítja meg, miszerint az operatőr nőből immáron rendező lett, és kaszkadőr kell a filmjébe. Ez a romantikus szál lenne, de odaérve kiderül, hogy valójában a film sztárját kell előkeríteni, mert eltűnt. A kaszkadőr elmerül az éjszakába, ahol hullát talál, bedrogozzák, és más hasonló bajokba keveredik.

Ez a sztori gerince, de nagyjából csak az volt a lényege az előbbieknek, hogy telepakolják ötlettel és önmaguk hátának veregetésével a film készítői. Mármint ennyire túlgondolt, “de zsenik vagyunk” érzésű forgatókönyvből született művet rég láttam. Valószínűleg ezért is jutott eszembe Reynolds, hiszen rengeteg ön- és metareflektív pillanat van a filmben, miközben az a bacon, a körítés, hogy piff puff meg sztárok meg poén. Vagy lehet az a mélység, hogy románc? Ki tudja, talán az írók sem.

Ami jó volt a filmben, az igazából Ryan Gosling. Egyelőre még jó, hogy könnyed hülyeségekbe megy a Driver és hasonlók időszaka után, mivel a film első kétharmadának nagyobb része miatta jó. Meg ott még akad olyan akciójelenet is, amit érdekes nézni, konkrétan a klub-beli verekedés közben vigyorogtam, és reménykedtem, hogy ilyen lesz a folytatás is, most “beindult” a film. Sajnos nem így alakult, de még azért akadt pár ötletes akció és poén benne.

Ezen kívül, ahogy a Fall Guy végefőcíme is mutatja, rengeteg trükk volt tényleg fizikailag megcsinálva, óda akart lenni a kaszkadőr szakmához, és emiatt elég komoly set-pieceket bevállaltak. Itt kicsit baj, hogy a képi világ miatt mégis cgi-nak tűnnek ezek, nem fizikainak. Azért probléma, mert a film tényleges könnyen lejövő üzenete valójában az, amit az előbb pedzegettem, hogy a kaszkadőrök nélkül nincs cool film, és az ebből a közegből jött rendező kicsit felkiáltójelet tesz a szakma mögé. Drága propagandafilm, ami az Oscar kategóriáért kampányol? Csak ehhez tényleg cool kellett volna legyen a Fall Guy!

Lehet túlzottan a negatívumokat lovagoltam, de kicsit csalódás volt a Fall Guy, még úgy is, hogy nem voltam akkora hypeban. Tudjátok, van az a mondás, hogy jól kell kezdeni és befejezni, hát itt az utóbbi annyira nem sikerült, hogy lehúzta a filmet. Mondjuk ez nem annyira meglepő David Leitchtől, hiszen a Bullett Train is hasonló cipőben járt.

Itt konkrétan amikor vége lett a filmnek (a hajón levő beszélgetés), akkor még hátra volt egy kisfilmnyi, méghozzá olyan, amibe iszonyat sok energiát tettek (és kacsintottak is arra, hogy a harmadik felvonással gondok vannak, mert meta, ha kiemeljük, hiszen akkor valójában nem gond, hanem direkt van, vagy valami ilyesmi…), de közben meg a közepest is csak távolról közelíti meg.

Összességében valójában a lendület hiányzott az egészből. A Fall Guy legközelebbi társának a Knight & Day tűnik, talán mert sokat emlegették Tom Cruise-t, és úristen annak az első órája milyen ügyesen gördül a színész mosolya mellett, pedig az sem az a legemlékezetesebb popcornfilm. Mondjuk a Fall Guy még így is szétveri a Red Notice, Heart of Stone és hasonló Netflix blockbustereket, de az nem olyan nehéz mondjuk.

Sajnálom, hogy közepes közeli lett, mert érzésre lehetett volna jobb, de nem mertek semmit kihúzni a kitalált akciókból és fordulatokból, így hiába működött a közepe, ahol még poénok is akadtak, a végére teljesen beszürkült. Pedig ilyesmi próbálkozásokból kéne több, még ha ennek is van IP alapja, hiszen egy sorozatra épült, bár annak a történetéből semmit nem vett át.

Ennyit gépelek, mert jobban magamba nézve azért szeretni akartam, de nem sikerült.

Road House (2024)

De miért Road House a hely neve? Mert az út mellett van, és egy ház! Megérkezett az Országúti Diszkó-remake a Prime Video-ra, elhangzott benne pár klasszikus mondat (egy verekedésben senki sem nyer), de követve a benne levő hasonlatot, neo 80-as évek akart lenni, mint amikor a western megújult. Vagy elszámolt a múltjával. A főszereplő itt már nem hős, de nem is rosszfiú, csak morálisan szürke.

A történet adott, csak ezúttal egy halálvággyal teli MMA bunyóst szerveznek be a ~~Double Deuce~~ Road House rendbetételére kidobóként. Megérkezik Floridába a bárba, és kiderül, hogy a hely valami nagyobb dolog útjában van, de mivel megkedveli a helyieket, és bepipul, így bizony bele is köp a bűnözők tervébe. A forgatókönyv a húzásaival követi a nosztalgiajáratot amúgy, az akkori zsánerfilmekhez közelít, minden modernitás ellenére.

Igazság szerint, ha csak magában nézem, akkor egy korrekt modern akciófilm. Pár vicces duma, 1-2 szórakoztató bunyó, remek mellékszereplők, és hasonlók jellemzik. Na meg a siralmas nagy tárgyas fizika a CGI-ban. Az első Bourne film rendezője, Doug Liman elvan a zsánerben, és az ilyesmi filmekkel már jó pár éve lazító Jake Gyllenhaal simán hozza a badasst. A minap láttam egy olyasmi érvelést, hogy manapság már nem tudnak jól karaktert felvezetni, ezért sincsenek ikonikus újak, de ez ide nem áll, annyira “ezaz“, 14 éves énemnek levegőbe bokszolós, ahogy itt felvezetik Dalton-t.

Ellenben ha a Road House (1989) remakejének nézem, akkor… csalódás? Az a film nem azért maradt fenn, mert az alapötlete annyira ütött, hanem az egész hangulata működött, a filozófia szakos kidobóval, az elszabaduló verekedésekkel. Zsigeri támadás az a film, hiába siralmas a főgonosz terve és szedhető szanaszét az egész.

Ehhez képest az új változathoz mintha úgy álltak volna hozzá, hogy miképp lehet komolyan és komoran megcsinálni ezt, a Road House Nincs bocsánataként. Tudom, ezzel kicsit szembe megy, hogy Conor McGregor nagyjából egy GTA karaktert alakított, konkrétan van egy autólopása úgy, hogy kiáll az autópályára és kirángatja a kormány mögül azt aki megáll, de akkor is tartom az előbbi megállapításom, olyan sok merengős, sötét múlton marcangolós pillanat van a filmben.

Mint kiderült, később rájöttek a tévedésükre, és arra, hogy a humor kéne, így állítólag AI segítséggel próbáltak utólag egysorosokat beszórni a főszereplők hangján, amit aztán lehet felvettek rendesen is, mivel az Amazon tagadja, hogy használtak volna ilyesmi segítséget. Bár nem tudom eldönteni amúgy, hogy Conor “kicsit sem tud színészkedni” McGregor végig újra volt-e szinkronizálva, hiszen annyira furán beszélt a karaktere. A legkilógóbb a végső verekedés, nézzétek meg úgy, hogy a viccek közben látszanak-e ajkak. Hát nem.

Szóval két szék között ülök, de Jake Gyllenhaal miatt simán elvoltam vele. Ha női néző lennék, akkor még inkább így lenne, annyit mászkál 10% testzsír alatti kigyúrt meztelen felsőtesttel. Bírom az ilyen magányos fegyverharcos segít a helyiknek westerneket, amik felé az eredeti, na meg ez is kacsintott.

Players

A Step Up All In és az utána sok évvel rendezett Pitch Perfect 3 után Trish Sie a streaming szolgáltatók munkása lett, és az alábbi sormintát hozta: The Sleepover (Netflix), Sitting in Bars with Cake (Prime Video), na meg most a Players (Netflix). Erre az a durva, hogy most viszonylag jót tett az ~~asztal~~, izé, végtelen katalógusba. Bár a Nem kispályás nem hozza a Game Night szintjét, hogy az emlékezetes vígjátékok közé katapultáljon, de a stíluskeverése a film feléig, midpointjáig teljesen elment.

Hogy miről van szó? Egy heist romantikus filmről.

A középpontjában egy baráti társaság van, akik egymást segítik esténként abban, hogy újabb és újabb egyéjszakás kalandokba keveredjenek. Nagyjából ez volt a film mögött az ötlet, hogy “mintha az Ocean’s 11 lenne, csak randikra”, avagy ‘Ugráló Jimmy’, ‘Thai álom’, ‘Kicsikét puncsos’ és hasonló elnevezéssel rabolják a szerelmet. Legalábbis megvalósítás alapján ez a koncepció, mint amikor Clooney és Pitt dumál az Ocean’s-ben, hogy mit vessenek be, de persze a sport tematika (a főszereplő a sportrovat írója egy újságban) alapján mondhatjuk, hogy egyedi playbookból játszanak esténként.

Egészen addig megy ez, amíg a 33 vagy hány évest alakító Gina Rodriguez el nem határozza, hogy ő most már igazi férfit akar, olyan barátnő lenni, akinek van fiókja a pasinál. Mindezt az egyik éjszakás kalandja “átkonvertálásával” akarja elérni, szóval heist movie stílusban megfigyelik a célpontot, és szélhámoshoz illő módon behálózzák. Gondolom gyorsan kiszúrható, hogy az álság nem épp biztos alap egy felnőtt kapcsolathoz.

Igazából az lenne a lényeg, hogy amíg a baráti társaság hülyül a filmben, az remek. Jó nézni ahogy egymást ugratják, de segítik is a nehéz pillanatokban, mindeközben nem túlzottan ítélkeznek. Maguk a “szexrablások” is működnek az elején, sok mosolyt okozva. A Players első felében még viszonylag kreatív a megvalósítás is, bár a zene túl sokat váltakozik, de tényleg rablós filmes kicsit a vágás, szórakoztató ahogy “dolgoznak”.

A probléma? Minden más szál. Az összes ötlet elsült az elején, pedig a baráti társaságos részeket simán néztem volna órákig, de erre jönnek a drámával (pfuj), meg a “valósággal”, felnövéssel, konfliktusokkal. Nyilván ezek nem megvetendő dolgok amúgy, de annyira klisésen vannak a sztoriba szőve, hogy unalmasak voltak. Plusz a drámaibb pillanatok nem igazán mennek a főszereplőknek, élükön Gina Rodriguezzel, aki a szexi és laza nőként hasít, de amint komoly érzelmeket kéne előadni, azonnal befékeznek a jelenetei. Nem akarom az egészet rákenni, a forgatókönyv és ezen pillanatok rendezése sem segítette, de azért felmenteni sem lehet.

Nem világmegváltó, illik a Netflix kontent lyukába, de ez a jobban sikerült romantikusaik közé sorolódik. Vagyis pont a romantikus része nem jó, de el lehet lenni vele. Aztán elfelejteni fél év múlva.

- A múltba →

Kategória archívum: ******