Project Power – az íróknak is kéne az erőből

Ez a nyár nem a blockbustereiről lesz híres film fronton, de mivel a Netflix nem is tervezett a mozikkal, így ők a programjukon sem sokat változtattak. Idénre tervezték az Old Guardot és a Project Powert (a következő a Holmes-film), aztán meg is kaptuk őket. Nagy nevekkel teli mindkettő, utóbbi talán még inkább, látványos, és talán most még jobban ki is voltunk éhezve rájuk.

Legalábbis a Project Powernél teljesen ezt éreztem, feljebb értékeltem, mert rég láttam újdonságot a pop filmek között. Amit pedig pótoltam, nos…

A film egy volt katona körül bonyolódik, aki egy titokzatos drog előállítóját keresi. A szerről azt kell tudni, hogy 5 percre szuperképességeket tud adni, láthatatlan lehetsz, vagy bőröd annyira megkeményedhet, hogy golyóállóvá válsz. Viszont az is előfordulhat, hogy meghalsz, mert valami olyan képesség jutott, amivel nem bír a szervezeted.

Szóval az egyik oldalon ott van Jamie Foxx, aki valami miatt motivált a terjesztők előkerítésében, a másikon pedig befut a nyomozó, akinek nem tetszik, hogy ennyire felborult az erőegyensúly a rendőrség és a bűnözők között, és ezért ered a dolgok nyomába. A helyszín amúgy New Orleans, mert az meg a film üzenetéhez kell, viszont ez nem baj, mert legalább nem a tipikus Los Angelest kapjuk.

A probléma, hogy itt sem tököltek sokat a forgatókönyvvel, sokszor csak erővel megy előre, hogy “legyen valahogy”. Szerintem a koncepció remek, és részemről Jamie Foxx & Joseph Gordon-Levitt simán cipelte a Project Powert, de azért nem tudok szemet hunyni pár történetbeli ugrás fölött. Arról nem is beszélve, hogy a fináléra kitaláltak egy látványos nagy pillanatot, de előtte meg ott volt 20 perc unalom. Legalábbis ezek a véletlenszerűen eltűnő fegyveresek, meg a Captain Phillips után írt “menekülés” nem volt túl erős. Egyszerűen átgondolatlannak érződött, amin még dolgozni kellett volna mielőtt forgatnak.

Nem is tudom, nehéz szavakba önteni, de valahogy nem érződött filmnek. Tudom, már megint ezzel jövök, de olyan volt, mintha kitalálták volna a cool pillanatokat, amik közül jó pár tényleg annak sikerült, szemben Theronék halhatatlanos unalmával, aztán valahogy összekötötték volna őket. Vagy ami még rosszabb: ha vágóollóval próbálták menteni. Mert bár érteni, hogy miképp terjed el a drog a városban, de akár ott is lehetett volna fél óra alapozás. Mondjuk Foxx karakterének történetete egyben volt, nem ollózott, viszont az meg nem érződött mélynek.

Ezúttal nem fogtam a fejem az akció közben, csak párszor, szóval mindenképp a nézhetőbb Netflix blockbusterek közé tenném, és még az üzenet sem fájt a bennünk lakó erőről, amit ápolni kell, ahelyett hogy külső segítségre várnánk.

A kedvelt főszereplők miatt nekem a jelenlegi helyzetben simán elment. Azért nem fogom 5 év múlva is emlegetni valószínűleg, kivéve ha ennél csak szarabbakat szállít a Netflix ezután. Amúgy sokan panaszkodtak a korai években, de manapság szinte minden “Original” újdonság minimum magyar felirattal jön, ez esetben pedig szinkron is volt.

Lost Bullet / Balle perdue – francia tökösség?

Tudom, egy tucat filmmel tartozom, erre miért ezt a francia Netflix darabot veszem előre, de hát tisztában vagytok vele, hogy bírom az akciófilmeket, és a nevén nem nevezem másik premierjükkel ellentétben ez még korrektnek is tűnt a streaming szolgáltatótól.

A történet pofonegyszerű zsánerdarab. A kocsikat turbózó bűnözőt lekapcsolják, és kénytelen a zsaruk különleges osztagának dolgozni, a kábszerellenesek autóit felkészíteni a gyors üldözésekre. Hősünk már épp letudná az adósságát a társadalom felé, amikor egy gyilkosság gyanúsítottja lesz, és csak egy műszerfalba fúródott golyó előkerítésével tisztázhatja a nevét, szóval ezt igyekszik megszerezni.

Talán leírhattam volna kicsit konkrétabban is a sztorit, annyira klisések a fordulatok, mindet ki lehet találni — már ha az ember ezt élvezi –, kivéve azt, amikor a főhős a verekedés közben simán ‘összetör’ egy nőt is, ami meglepően furcsa látvány volt a PC világban, nem öncenzúrázták magukat a franciák. És tulajdonképpen emiatt van igazi egyenlőség? A verekedés közben senki sincs kímélve, viszont senki sem törékeny.

A költségvetésből tisztán látszik: egy kisebb filmről van itt szó. Bár szerintem mindent kisajtoltak a ráköltött eurókból, de azért összesen két nagyobb autós üldözés van, és csak az egyikben mennek házak közé, bár akkor összetörnek pár dolgot. A trailernél valaki le Cobra 11-ezte, szerintem kicsit jobb még a két említett jelenet is, filmszerűbb, de valahol áll a hasonlat.

Az tény, hogy a forgatókönyvet szét tudnám szedni, bár a 6 Undergroundnál összeszedettebb, de azért nem sokkal. Ez csak amolyan figyelmeztetés, mert szerintem a pár akciójelenet, és a visszafogottság elég jól állt a filmnek. A sztori olyan, amilyen, bár szerintem van belőle egy hosszabb verzió, #releasetheguillaumecut, viszont valószínűleg az sem segít a tényleges forgatókönyvi problémákon, csak lassabban jut el a végkifejletig. Konkrétan a vágás, a felesleg kiszórása, és a 90 perces játékidő nagyon jót tett a filmnek.

Mindennel szemben az akció pedig meglepően ütős. Helyén kezelve, a B-filmek közé téve, látva a kisebb költségvetést még a végső nagy üldözés is korrekt, persze a fizikai hülyeségeken át kell lépni, de konkrétan van benne egy olyan fasza tömegbunyó, hogy már azért megérte a 90 percet. Mindezt tényleg ott kezeljétek, hogy az akciófilmekkel elnézőbb vagyok. És ha már bunyó, bár látszott, hogy sokszor elpróbált koreográfia, de valahogy kevésbé “álltak sorba” az ellenfelek, mint az Extraction hasonló részeinél, csak az másban volt erős.

Ehhez hozzátenném, hogy igazából a vérrel sem spóroltak. Na nem az ütéseknél fröcsög, hanem ha valakit a sztori szerint meg lehet ölni, akkor azt nem kímélik. És ez valahol elég feszültséget ad még a lyukas sztoriba is, ami főleg a vége felé esik szét nagyon, mert ki adna engedélyt bármiféle úttorlaszra.

Nem annyira meglepően, de tényleg szórakoztató lett. Moziba lehet nem mentem volna érte, de nem is kellett, és azért új akciófilmekkel nincs tele a padlás mostanában, főleg fogyasztható darabokkal.

Röviden: Valan — magyar skandináv krimi?

Igazság szerint a cikk címét minden módon értem, negatívan és pozitívan is. Bár végül is jobban bejött, mint a Rendszerből törölve (az X nem a cím része, ugye?), viszont kevésbé helyi valahogy, így tényleg a zsáner nagyjaival, Tetovál lányokkal, Bron/Broennel küzd, amikkel szemben alulmarad.

Bevallom a történet történelmi, romániai forradalmi része annyira nem kapott el, szóval főleg nordic noirként néztem a filmet. Egy eltűnt lányok után nyomozó férfi visszatér szülővárosába, mert ott előkerül egy fiatal holtteste, aki lehet, hogy a már említett eseménykor, azaz 22 éve eltűnt húga. Kiderül, hogy nem, de az új áldozat miatt bizony felpörög az ügy, talán ki lehet deríteni, hogy ki öli a kisváros lányait.

Mindezt egy havas romániai bányászvárosban, szóval a jéghideg hangulathoz a környezet megvan, a durva ügy megvan, akkor mi kell még, éjsötét titkok és fordulatok? Kapunk azokat is. A film után senki nem fog jó kedvűen felállni. Vagyis a film felénél, mert túl hamar lehet összetenni amilyen nyomokat addig kaptunk.

A kérdés tényleg csak az, hogy mi kell a zsáneren belüli érvényesüléshez. És igen, tudom, a film egy része nem érintett meg, valószínűleg pont az a feszültség lett volna a plusz, de egy kicsit unatkoztam. Igazából az ugrott be közben, hogy tisztességes iparosmunka. Ami valójában nagy szó, hiszen sok pénzből Fassbender főszereplésével nem sikerült Hollywoodnak legutóbb.

Nem is akarnék túl negatív lenni, míg a Drakulics elvtárs a feléig volt film-film, addig ez a végéig kitartott, pedig emlékeim szerint a forgatás azért nem volt olyan gördülékeny, sietni kellett a hó miatt, de nem futottak The Snowman-gondokba azért.

(Mielőtt valaki kérdezi: a Budapesti Távmoziban láttam 990-ért, jelenleg is vetítik még, de nem szeretném ha a kommentek a technikai részről szólnának azért.)

Drakulics elvtárs

Magyar vámpíros komédia, ami még jó is? Lehet ilyen? Mondjuk ehhez a dübörgő szocializmusba kellett helyezni, és pár apróbb poén, a betegeket hazaküldtük a legjobb félmondat, mellett teletenni káromkodással. Úgyis sokan mondják, hogy a béna amerikaiaknak csak a fuck van, míg magyarul lehet tolni basszák meg. Ja várjunk, az a fuck.

Mindenképp pozitívan akartam kezdeni, mert egy rakat dolog jó a filmben. Konkrétan az első vagy 40 perc baromi jó. Nekem tetszett a fényképezése, a zene is remek, és itt még a sztori is jó tempóban haladt, amit a már említett rendszer poénjai remekül megfejeltek. Tényleg jobb amerikai komédiák is beugorhattak a megvalósításáról, mégis volt benne magyar íz bőven, és nem csak a kolbászra gondolok.

A történet arról szól, hogy egy 60 éves elvtárs hazatér, mivel részt vesz a vérgyűjtés a vietnámiaknak akcióban. Már az elejétől tudni, na meg a film címe is árulkodó, hogy egy vámpírról van szó. Az erre ráébredés működött valahogy, hiába van túlhúzva — részemről túl sokáig tartott amíg a szereplők beérték a nézőt, viszont ez az információ különbség érzésre semmi pluszt nem adott a történethez. Vigyorogtam, szólt a zene, még Nagy Ervint is bírtam a szerepben, ami elég ritkán fordul elő, bár így belegondolva filmekben többször jó.

Mindig az jut eszembe, hogy már nem is tudom melyik hazai forgatókönyvíró mondta: a papírra vetett dolgok teljesen csak az alapok itthon, a terepen nagyon átalakulhat a mű. Nyilván ez odakinn is állandó, csak a mérték kérdéses. Itt teljesen ennek beteljesedését éreztem, darabokra esett a film az első 40-50 perc után, pedig ugyanaz írta aki rendezte, szóval nem értem mi történt. Vagy a vágószobában estek neki? Mondjuk a játékidő jót tett a filmnek, főleg ebben az állapotában. Továbbra is érthetetlen, hogy miért hagyták a 2 órás komédiák elterjedését Amerikában. Bár tippre Judd Apatow okolható érte, meg a kurvasok pénz amit kerestek a filmjei.

Ellenben ezekkel tényleg nem földbe döngölném a Drakulics elvtársat, hiszen többnyire jó, ahogy a szálak elkezdtek összeérni, alakult volna a történet, akkor még reménykedtem is, de a második fele olyan volt, mintha csak ötletek összedobálása lett volna. Ezek közül némelyik tetszett is, csak nem állt össze. Amikor a kocsival behajt, üvölteti a zenét, és mindketten elkezdenek táncolni, az volt a WTF csúcspont, annyira kilógott, még ha a nő karakterábrázolásához tett is persze.

Bár csak ilyesmi lenne az alap? Nem tudom hogy zárjam, az biztos, hogy minden gond ellenére pozitív meglepetés volt, láttam nektek is, hiszen kicsit a kommentjeitek beszéltek rá még korábbról, a bemutató környékéről.

Sonic The Hedgehog

Gotta go fast! A botrányfilm, mármint a rajongók és az internet szanaszét szedte a film első előzetesét, aminek hatására változtattak a főszereplő Sonic kinézetén.

Az erőfeszítéseiket pedig elvileg díjazta a közönség, és a film siker lett a pénztáraknál. Bár szerintem csak az aranyos családi szórakozás miatt, nem pedig azért, mert normálisabb lett a grafika. Úgy tűnik tél vége jó időpont a hasonló filmeknek, ugye a Pikachu is ekörül jött, és viszonylat sikernek számít.

A film amúgy teljesen gyerekes történettel bír. Mármint ezzel semmi baj nincs konkrétan, Sonic a teleportáló gyűrűkkel kénytelen a Földre menekülni egyedül. Itt egy kisváros körül dekkol, amíg véletlenül ki nem süti magát, és erre az EMP-szerű dologra fel nem figyel a gonosz kormány, ami odaküldi Robotnikot, hogy vizsgálja ki a helyzetet. Mondjuk a kék kedvenc mellé pedig beugrik a jószívű helyi seriff, hogy legyen némi buddy cop dinamika is.

A gondom leginkább az, hogy a legtipikusabb minden benne. Ritkán jut eszembe ez a kifejezés, de a “fájóan közepest” használnám. Nyilván gyerekeknek minden vicc új, de ebben eskü minden benne volt, ami eszembe jutna a “Sonic a Földön” felállásról. Ami azért baj, mert ez csak átlagember szint, nem pedig igazi forgatókönyves, mármint ötletek szempontjából. Mindezt tipikusan “by the book”, kimért termék módjára valósították meg.

De hogy a pozitívumokat se hagyjam ki, és ez itt lehet megosztó lesz: az volt igazán jó, amikor a Sonic és a Seriff hülyült, adta-kapta a poénokat a társalgásban. Na jó, a cuki Sonic jelenetekkel is ki voltam békülve. Minden más jelenet ásítós.

Mondom, lehet kapok, de szerintem Jim Carrey semmi extra nem volt a filmben. Aki nosztalgiázni akar, annak persze javasolt, hiszen az Ace Ventura időkhöz nyúlt vissza az alakításával, csak ugye sokkal öregebben most, és láthatóan jól érezte magát a forgatáson, de valahogy túltolta, miközben csak azt hozta, amit 20 éve. Érdekes kettősség, de nem pozitív.

A végeredmény teljesen semmilyen. Párszor elvigyorodtam, nem vitás, az X-men kikacsintáson főleg, de így 2 nappal később írva ezt már mostanra halványultak a részletek. Felnőttként felejtős, bár az elmegy oldalról nézve, de a gyereket nyugodtan érdemes elé ültetni.

Coffee & Kareem: a haverzsarus zsáner sokadik darabja

A Netflix úgy döntött, hogy kipróbálja milyen, ha a Stuber rendezője tovább garázdálkodik.

Ezt tényleg minden szinten lehet érteni, egyrészt mert a Stuber szerintem elment, de akinek nem tetszett, az mindenképp hagyja ki Coffee & Kareem kalandját, hiszen egyrészt pont olyan bland, másrészt mert Michael Dowse karrierje eléggé hullámzó, a Goont is neki köszönhetjük, szóval akár igazán jó is lehetett volna.

A történet szerint egy fehér zsaru, érdekes névválasztás a Coffee hozzá, egy fekete nővel jár, akinek a fia Kareem ezt a viszonyt nem viseli túl jól. A kölyök terve, hogy pár gengsztert felfogad: verjék meg a férfit. Csak hát az üzlet lebonyolítása közben szemtanúja lesz egy gyilkosságnak, és így kénytelen Coffee-val közösen menekülni egy nagyobb, piszkos zsarus ügy mellékvonalán.

Igazi haverzsaru filmes alap, persze klisés, de nem a sztorival van baj, az biztos. Vagyis igazából semmi komoly gondom nincs a filmmel, azon kívül, hogy Ed Helms nem a legjobb főszereplő, közte és a kölyök között nem volt annyira erős a kémia.

Ellenben tipikus egyszernézős szórakozásként simán elment a film. Ahogy az Ubernél, úgy itt is teleszórták popkult utalással és poénnal, amik közül nyilván nem mind, de jó pár működik. Ezek közül amúgy a politikai korrektséggel hülyülés szerintem magasan kiemelkedik. Az összes pillanat remek, amikor a túlérzékenységet villantó zsaru nem tudja mit szabadna mondania bizonyos helyzetekben, mi nem hangzik rasszistának. Annyira abszurdan viccelnek vele, hogy az ütött.

Ahogy a “nagy fordulatokkal” teli történet hiába szedhető szét, és valójában tét nélküli, mert egyszer sem meri kifordítani a nézői elvárásokat. Viszont mindeközben a mellékszereplők kicsit ellopják a showt. A komoly szálakat tök viccesen ellensúlyozza, vagy épp súlytalanítja Betty Gilpin. Sőt, szerintem” King Bach” is rohadt vicces volt.

Igazából a végére el is jutok a film fő bajához, azon kívül, hogy a másolat másolata kicsit, egyszerűen a nagy haverzsarus filmekhez esélye sincs felnőni, pont azért, mert eltolják a Haláli fegyver-humor felé sokszor, pedig a zsaru+ gyerek + anya vonalon lehetett volna igazi érzelem is mögötte, amivel téteket is tudtak volna bele tenni. Vagy annyira el kellett volna szállniuk korábban, mint a végső leszámolásnál tették.

Ellenben mégsem bántam meg, hogy megnézem. Elment, párszor vigyorogtam, nyilván 1 év múlva nem ezt fogjuk ajánlgatni, de most az időzítése remek volt egy ilyen popcorn limonádénak, amiben azért rengeteget káromkodnak és párszor durván fröcsög a vér.

The Voices – hogy miért nem békéseket hall?

Nem szabad hallgatnotok a fejetekben levő hangokra, a rossz ösztöneitekre! Nyilván eltúlozzák a sok gyilkossággal ezt az alapgondolatot, de ilyesmi lapul Ryan Reynolds véres hülyülése mélyén.

A The Voices főszereplője egy kora 30-as férfi, aki kádakat gyárt egy kisvárosi gyárban, és akinek az anyja skizofrén volt, az apja pedig nem igazán bírta ezt. Hát felnőve neki is hasonló problémái akadnak: beszél hozzá a macskája és a kutyája, vagyis hangokat hall. A probléma, hogy a macska nagyjából a mindent elpusztító káosz felé tolja, a kutya pedig egy kicsit megpróbálja ellensúlyozni ezt, de nem igazán megy neki.

Ez természetesen oda vezet, hogy a könyvelésen dolgozó angol bigét véletlenül megöli főhősünk, aztán a levágott fejét elteszi a hűtőbe, de az elkezd panaszkodni (komolyan), hogy egyedül érzi magát…

A történetből persze simán lehetett volna valami kőkemény horror is, de itt a sötét humor felé tolták inkább azt a mérleget. Hogy eléggé rágyúrtak-e, azt nem tudom teljesen, párszor persze el lehet mosolyodni, annyira abszurd az egész, de közben pedig a szomorú háttérra is koncentrálnak, talán túl sokat is?

Az mindenképp kijelenthető, hogy néhol elég beteg az anyag, amire nem meglepő, hogy Ryan Reynolds beugrott, az ő humorát ismerjük, viszont érdekes volt, hogy Gemma Arterton és Anna Kendrick mennyire visszahúzta a teljes elszállásból a filmet. Ezt úgy értem, hogy ők remekül képviselték a komoly oldalt, ahogy egy átlagember rácsodálkozik a sötétségre. Igazi érzelmeket tettek a műbe. Viszont így kicsit nehéz volt a macska “Too late, shitbag! There’s no turning back. You’re a stone-cold murdering maniac!” és hasonló hülye kijelentésein vigyorogni.

Összességében olyan… elment a film. Végül lehet a két szék, a teljes elszállás és a kicsit komolyabb, drámaibb között leült a földre? De azért Sing a happy song, sing a happy song.

Vivarium: WTF + unalom

Bár nem a technológia elidegenítő és pusztító hatásáról szól a Vivarium, mégis azt tudnám rá mondani, hogy olyan, mint egy Black Mirror epizód. Vagyis a Twilight Zone lehet jobban illene rá, de ki hallott manapság arról.

A lényeg röviden az lenne, hogy egy pár költözne, és egy ingatlanirodában igazi kisvárosi házakat kínálnak eladásra. A kicsit furcsa ingatlanügynököt követve meg is látogatják a helyszínt, ahol a férfi a ház bemutatása közben eltűnik. A főszereplők megpróbálnak visszatalálni a civilizációba, de bármerre is hajtanak a kocsival, mindig a 9-es házszámnál köznek ki. Ahol feltűnik egy “gyerek” egy dobozban, akit a kijutáshoz fel kell nevelniük.

A fő gond mindenképp az lenne, hogy a filmben egyszerűen nincs elég puskapor a másfél órás játékidőhöz. Ezért is hasonlítgattam sorozatokhoz. 60 percben sokkal jobban ütött volna az anyag. Mondjuk aki a “gyerek”, vagyis az a valami hátterére kíváncsi, vagy nagy megfejtéseket akar a helyről, ahol a szereplők vannak, az semmiképp se vágjon bele.

Igazából a főcím elég sokat elárul a Vivarium történetéről, és az a hangulat valahogy végig áthatja. Ha ott beszippant a film, akkor érdemes végignézned, de ha a nagyobb csattanókért tartanál ki viszont unod közben, akkor szerintem nem érdemes erőltetned. Tényleg csak így tudom ajánlani, mert oké, hogy esetleg a gyerekvállalás és vele otthonmaradás izoláló hatását érzékelteti a természetfeletti közeggel, ahol idővel apa beleássa magát a munkába és szétzilálódik a kapcsolat, visszasírják a régi időket, és tényleg ilyen fontos-e a természet körforgása, de a film nem üt tényleg mélyre.

És ezen az sem segít, hogy a mély szenvedést Imogen Poots és Jesse Eisenberg adja át. A pánik és apátia megy nekik, de a mélyebb jeleneteknél valahogy elvéreznek. Főleg Poots nem bír vele itt, pedig neki lenne fontosabb. Mindezt úgy mondom, hogy mindkettejüket bírom filmekben, tehetségesek, és Eisenberg sokáig nagyon ügyesen választott magának szerepeket.

Lehet az a baj, hogy a film készítői sokszor úgy tesznek, mintha a rejtély megfejtése felé haladnánk, de nincs ott semmi sajnos. Mellément, kivéve a néhol creepy hangulatot. Nekem nem Lovecraft ugrott be a valamiről, hanem inkább P. K. Dick elszálltabb ötletei, lehet ezért is jöttem a Black Mirrorral az elején.

The Invisible Man: innentől mindenki érti a gaslighting jelentését

A film amit kinyírt a trailer? Nyilván személyes élményként mondom, de itt szinte mindent ellőttek előre, méghozzá időrendben. Vannak trailerek, amik mutatnak érdekes dolgokat, de azért hagynak a filmre belőlük, vagy jól rejtegetik a fordulatot, szóval nem minden előzetesre szoktam elsütni a “nézzünk filmet” jelzőt, de ehhez nagyon illett, és sajnos be is jött.

Nyilván nem ezzel kellett volna kezdeni, de szerintem sokan jártak hasonlóan, a reklámkampány kiszúrt velük. Ez a teljes kép.

Érdekes a helyzet abból a szemszögből is, hogy maga a film elég jó, de úgy tűnik egyszernézős, a meglepetések is kellenek az élményhez. Nem olyan, mint mondjuk a 6. érzék, aminél ha tudjuk az “i see dead people” csattanóját, akkor új szemmel lehet újranézni. Nem az, hogy jobb vagy rosszabb, mielőtt valaki a Bruce Willis-film minőségénél ragad esetleg le, hanem értitek, a duplázáshoz van-e elég réteg.

A The Invisible Man egy jó régi, vagy 80 éves franchise-t rántott a jelen korunkba: a főszereplő nőt, a zaklatója üldözi láthatatlanul, ezzel kiemelve azt, hogy milyen érzés lehet ha valakinek zaklatója van. Életre keltették minden empatikusabb néző számára ezt a borzalmat.

Remek megoldás, hogy rögtön a nő szökésével kezdtek, egyrészt, mert a játékidő nem viselte volna el, ha még 20 percet alapoznak, másrészt szerintem nem is az volt a lényeg. Minden kiderül a pár korábbi kapcsolatáról a későbbi cselekmény közben, és amúgy sem lehet felülmúlni a néző fejében levő képzelt képeket a családon belüli erőszakról, nem is erőltették. Amit nem mutatunk az még borzasztóbb lehet.

A cselekmény nyilván az összetűzés felé halad, hiszen a férfinek tervei vannak továbbra is a nővel, aki már nem tűri ezt. És itt kell kiemelnem, hogy Leigh Whannell milyen faszát dirigált már megint az Upgrade után. Tényleg az a legerősebb benne, hogy miképp adja el filmjei költségvetését sokkal nagyobbnak. Ami fontos trükk, az mindig rohadt jó, és itt meg az érzésre 6-7 helyszín és kevés statiszta olyan, mintha rengeteg helyszínes nagyobb film lett volna.

Az akciójeleneteknél viszont ismét előkerül a trailer kérdése. Már tavaly is világos volt, hogy azért kell mutatni őket, mert egyrészt faszák, másrészt jelzik, hogy merrefelé eszkalálódik a cselekmény, viszont nyilván a film második feléből voltak, és összerakható mi vezet hozzájuk. Egy puzzle darab sem maradt ki. Csak az éttermes jelenetet hagyták meg nekünk újdonságnak, de az valahogy kevés.

Mint ahogy nekem a rettegés is lenullázódott az előismeretekkel. Látom, hogy nyomasztó lett volna, ahogy a lakás üres sarkait, a negatív tereket a képen “mi töltheti ki” gondolattal fejelhetjük meg. Ott van-e a láthatatlan emberünk épp a főszereplőt nézve, és amikor egy apróság beigazolja az érzést, akkor összerezzenhetünk? De ezeket is elmutogatták mindet előre. Technikailag jó volt nézni, csak az érzés maradt el.

És a vége előtt még azt akartam röviden megemlíteni, hogy a főszereplő szerintem mellécastingolás. Lehet ezért kapok, és nem is Elisabeth Moss színészi kvalitásairól van szó, de mivel a film csak mondatokkal utalt rá, hogy miért lett megszállottja a férfi, így nem volt erős a kémia. De az üldözött, megőrülő nő vonalát gyönyörűen átadta.

Kíváncsi vagyok, ti miképp reagáltatok arra a lélegzetvételre, vagy a fehérséget tartalmazó ijesztésre. Esetleg azt is kiemelhetitek, ha az előzetes ellenére volt erős hatása ezeknek.

The Platform: kilátástalanság

Nem elég, hogy a nagyobb stúdiók ránk szabadítottak pár vártabb filmet, a Netflix is erre a péntekre időzítette az egyik legérdekesebb koncepcióval bíró darabját. Az első 40 perc alapján jogosan döntöttek így, bármivel felveszi az erőteljesen 18+ besorolást érdemlő Platform a versenyt, de aztán…

A történet a Gödör nevű börtönben játszódik. A hely felosztása: ki tudja hány szintből álló “pokoli” épület, mindegyik emeleten két rabbal. Naponta egyszer van érkezés, méghozzá úgy, hogy fentről lefelé halad egy nagy asztalnyi étel, amiből 2 percig ehetnek azok, akik aktuálisan elérik. Lefelé haladva ugye egyértelműen (obvio) kevesebb étel van rajta, sőt, el is fogy egy idő után, miközben még élnek lejjebb is rabok.

Azt hiszem nem kell túlzottan keresnünk a rejtett üzenetet, hiszen elég egyértelműen láthatóak a társadalmi különbségek a javak megosztásáról: ha mindenki csak annyit “enne”, amennyire szüksége van, akkor senkinek sem kéne borzalmas dolgokat elkövetnie a túlélésért. A Platform abba is belemegy, hogy mit tehetne a 99%, a nem gazdag emberiség. Nem akarnék minden lépcsőfokba belemenni, amin végigmegy a film.

A lényeg, hogy rendben, a helyzetről eszünkbe juthat a Kocka, vagy a Snowpiercer, vagy még sok másik film, de azért mégsem olyan rengeteg, szóval azért érdekesség faktora is van a filmnek.

Az első 40 perc zseniálisan tartja meg a figyelmünk, hiszen egyrészt ott van, hogy lassan megismerjük a Gödör működését, a résztvevő szereplőket. Itt még a nem annyira rejtett üzenet sem kioktató, csak aztán valahogy elfogy a puskapor. Elég durva a film, brutális dolgok történnek benne, viszont kicsit ezekre, és látomásokra támaszkodva döcög el a végkövetkeztetésig.

Nem volt benne még a 90 perces játékidőre sem elég anyag, de a vége mégis ütött, szóval az erős kezdés és befejezés csak meglett. Bár egy ideig úgy tűnt, mintha a szocializmus jósága felé fordulna a film, de a befejezés olyan gyomros, amit nehéz elfogadni a képernyőn kívülre vetítve, főleg, hogy a képtelen helyzet és rengeteg vér ellenére iszonyat realista.

(Amúgy a film a Netflix szerint ma #2 Magyarországon a kínálatukból, érdekes karanténmozi…)

The Hunt: sok hűhó semmiért?

Elképzelem amint a The Hunt készítői és marketingesei döbbenten néztek ki a fejükből, amikor az amerikai elnök emlegette a filmjüket hollywoodi negatív példaként a társadalmi feszültségek mesterséges növelése kapcsán.

Tipikusan a túl komolyan vevés esete? Amihez hozzácsaphatjuk azt is, hogy mindenki csak főcímeket olvas, vagy a trailer után úgy érzi mindent ért a filmről. Nem arra gondolok, hogy milyennek tartja a filmet, hanem hogy tényleg értette amiről szólni akart.

A történet arról szól, hogy pár redneck, amerikai munkásosztálybeli szájában pecekkel ébred egy mezőn. Ott fegyvereket talál, de amikor azokat magához ragadja, akkor elindul a Hunt, a vadászat az életükre, mivel pár gazdag ezzel üti el az idejét: szegényeket mészárol. Később persze bonyolódik a kérdés, de nem akarok sokat felfedni a sztoriból.

Igazából az egész csak egy szórakoztató akció-thriller, vagy hova tegyem. Még Saw is beugorhat az egyszerűségéből, de persze a Tökéletes célpont sem elhanyagolható inspiráció a Battle Royale és Katniss Royale mellett. Ha jobban megnézzük, akkor az ősrégi The Most Dangerous Game az igazi alap. A lényeg, hogy vannak akik menekülnek, vannak akik fegyverrel rohannak utánuk, és durván meghal egy csomó ember?

Tény, hogy van politikai üzenete a filmnek, de baromira nem vették olyan komolyan, vagy dolgozták ki annyira, mint mondjuk egy Get Out tette. Inkább csak funoltak pár koncepcióval, bedobáltak mindenfélét, csak lesz valami.

A The Hunt a valósággal minden kapcsolatot elvesztett elitet ugyanúgy kritizálja, mint a megszállott összeesküvéselméletes saját fanatizmusába besüllyedő nem nyitott átlagembert. Egyik oldalt sem mentesíti, vagy színezi túl. Lehet borulni a túlérzékeny, ezáltal magát jónak beállító szofisztikált gazdagok szövegein “We’re the fucking worst.”, de közben a cancel kultúra tüzét szító nem túl okos áldozatokon is.

Nincs konkrét állásfoglalás, vagyis inkább csak annyi, hogy némi empátiával éljünk és viszonyuljunk a dolgokhoz, ne rögtön az ösztönökhöz forduljunk. De még ezt is túlzásnak érzem… lebeg a film a semmiben pár vicces megmozdulása között, nem is próbál igazán fontosat mondani, vagy csak nem képes rá. Ellenben elrepül a rövid játékideje, cirkusznak majdnem tökéletes. Azért gyorsan a feledésbe merül majd.

Jojo Rabbit

Gondolom nem titok, hogy bírom Taika Waititi rendezéseit, a nagyobbak közül a Hunt for the Wilderpeople és a Thor: Ragnarök is bejött, de ez valamiért semmilyen hatást nem váltott ki belőlem.

Pedig a koncepció is tetszik: egy gyerek szemén át mutatja be a II. világháború Németországát. A fiút látszólag teljesen elvakítja a propaganda, és a táplált gyűlölet, a képzelt barátja konkrétan Hitler, de amikor rájön, hogy az anyja egy zsidó lányt bújtat a házban, akkor kicsit megremeg a világa. Utána pedig összeismerkedik vele, ami még jobban kinyitja a szemét a hazugságokra. Lehet mégsem gonosz szörnyekről van szó…

Azt hiszem egyértelmű, hogy mi a film célja a mostani világban. Ha nem is azt, hogy szeressük egymást gyerekek, akkor legalábbis a nagyobb empátia, a buborékból kinézés serkentése. Igenis tudjunk meg több információt, ne higgyünk el mindent amit hallunk egy forrásból. Mind emberek vagyunk.

A probléma a Jojo Rabbittal, hogy a szatírát, vagy komédiát nem éreztem benne igazán, mármint a trailerben levő 1-2 abszurd pillanaton kívül. Mindez azért tűnt fel, mert ugye Waititi ezzel a filmmel példálózott, hogy igenis lehet merész komédiát csinálni manapság, csak nem mindegy miképp áll hozzá az ember. Tessék, ő még Hitlert is bele merte tenni a művébe, és senki nem feszíti érte keresztre twitteren.

Most félretéve azt, hogy Hitlerből nyilván nyugodtan lehet viccet űzni a kereszteshadjáratot folytatók között. Őt Tarantino is nyugodtan ki merte figurázni a Basterdsben. A Jojo Rabbitra viszont mindent mernék mondani, csak azt nem, hogy dráma-komédia. A drámában meg valójában pont a nézőpont, a gyerek szemszöge miatt nem kapott el, túl szájbarágós, kioktatós lett emiatt a film.

Ne értsetek félre, szerintem amit kitűztek maguknak, azt jól végigvitték, ügyesen maradt a gyerek szemszögében az egész. Számára a náci tisztek lehet ilyen karikatúrák, neki lehet nem tűnik fel a felnőttek viselkedésében a komorság, vagy pont a cinizmus, meg óvni is akarják a borzalmaktól. Érdekes a film ebből a szempontból készítésileg, de a két gyerek közötti kapcsolat, ami azért a Jojo Rabbit jelentős részét kiteszi, nem működik igazán.

Az is előfordulhat, hogy szembemegyek a film egyik üzenetével, és pont nem vagyok elég empatikus a lurkó felé?

- A múltba →

Kategória archívum: ******