Bohemian Rhapsody

A Queen slágerei annyira jók, hogy még egy ennyire tipikus, közepes életrajzi filmet is felhúznak. Azért nem kérdés, mert tényleg ez történt a Bohemian Rhapsody-val. Konkrétan nem értem a mű Oscar jelölését. Igazából nem unatkoztam, de hogy ez nem volt kiemelkedő, az is tuti.

A történet ugye Freddie Mercury életéről szól, ahogy összeismerkedik azokkal a zenészekkel, akikkel később Queennek hívják magukat. A film bemutatja a popzene történelem azon alapköveit, amiket ők tettek el, néhol a belső viszályaikban is elmerül, finoman mesél Mercury melegségéről, minden amit elvár az ember egy ilyen darabtól.

De semmi egyediség nincs a mesélési módjában. Időrendben halad, igazi fókusz nélkül. Annyi információt kellett 2 órába sűríteni, hogy esély sem volt komolyabb mélységre. Viszont azt tudták a készítői, hogy kell befejezni. A Live Aid koncerttel zárul a film, a zenekar újraegyesülésének látszólag csúcspontjával, amikor a közönség imádja őket. És a moziból kijőve, vagyis a kanapéról felállva ez a végső pillanat marad a nézővel.Bbe is lehet lőni a spotify-t (vagy amit használ az ember) rögtön utána.

Amúgy ha addig nem lett volna nyilvánvaló, amikor a Live Aid közben bevágnak a bosszankodó volt stúdiófőnökre, abból végképp lejön, hogy kik miatt olyan a film, amilyen. A Queen életben levő tagjai tényleg egy pr anyagot akartak, jól kiszámított, még elfogadható negatív történéssekkel, nem pedig egy őszinte filmet a zenekar hullámhegyeiről és völgyeiről.

A kérdés még Rami Malek lehet, de az a pár pillanat amikor villoghatott, az teljesen rendben volt, például az esős, de néhol meg olyan volt, mintha túltolta volna. Viszont ennyiért tényleg jár szobor? Majd meglátjuk vasárnap. A film után persze adja magát a kérdés, hogy vajon a zene miatt elővesszük-e még valaha, vagy inkább csak pörgetjük a dalokat magukban? Szinte biztos, hogy az utóbbi az igaz.

BlacKkKlansman

Ilyen, amikor egy rendező tisztán tudja, hogy mit akar mondani, és ezt egész korrekten le is vezeti. Kár, hogy a nagy “fontos film” érzés közben valahogy mégis untatott.

A történet egy fekete zsaruról szól, aki telefonon keresztül beépül a KKK-be. A találkozókra pedig a zsidó társát küldi. Ez lenne a fő szál, ami köré felhúzta a politikát Spike Lee. Amúgy egy olyan megtörtént esetről van szó, amihez egy kicsit hozzáköltöttek néhol, de sok képtelennek tűnő dolog pont, hogy megtörtént a 70-es években belőle.

Azért mondom, hogy fontos filmnek érződik, mert páran szerintem már felejteni akarják a múltat, szőnyeg alá seperni a problémákat, ami eléggé rossz dolog ugye, már csak a megismétlés miatt is. Itt van ez a régebben játszódó történet, egy olyan kor, amiről mindenki tudja, hogy rasszistább volt, egy szervezet, a KKK, amiről szintén mindenkinek megvan a véleménye. És mégis, a klán által képviselt ideológiák 2018-ban is jelen vannak. Konkrétan az amerikai elnök olyasmiket mond, amibe mindent belelátnak a rasszisták. Ezt a végén egy gyomrossal húzza alá Spike Lee. Ami nekem a legkeményebb volt, hogy a magyar neten is mennyi hasonló mondatot látni, néha még itt is kommentekben. Páran szerintem tényleg nem hiszik magukat rasszistának (“nem vagyok rasszista”), azt mondják, hogy a klán az borzasztóan az volt, elítélik, és mégis elhangzik pár olyan mondat a szájukból, amiket a filmben a tagok hangoztatnak.

A lényeg, hogy ez inkább csak az érdekes halmazba teszi a filmet, viszont ahogy ez el van mesélve, az egyszerűen nem kötött le. A beépülős szál furcsán darabos, a fekete nyomozó magánéleti szála konkrétan iszonyat elnagyolt, nem áll össze az egész. A casting viszont zseniális! Konkrétan Verhoeven szellemét éreztem abban, hogy Topher Grace alakítja a klán karizmatikus vezérét. A cél az volt, hogy még nevetségesebbé tegyék ezeket a borzasztó embereket, megsértsék a büszkeségüket, ami szerintem sikerült. Grace lehet nem a legjobb színész, de valaki meglátta, hogy a tudásával és múltjával mennyire ide illik. Közben meg ugye a jók oldalán Adam Driver mindent vitt, színészileg is.

Érdekes, hogy Lee munkája például sokkal szájbarágósabbnak érződik, mint mondjuk a Blindspotting. Nem teljesen ugyanarról szólnak, de ott csak párszor akasztja meg a történetet a hegyibeszéd, míg itt rengeteg jelenetből árad.

Röviden: Burnt

Na erre nem számítottatok, mi? Akartam még nézni valami lazább, kajás filmet, mielőtt belevágok a komolyabb hétbe. Hát… nem annyira sikerült. Nem volt rossz a Burnt, csak kiemelkedő se. Durva, hogy a főszereplője sokkal jobb konyhafőnököt alakított a zseniális Kitchen Confidential sorozatban. Igazából ezért a linkért nem csak az imdb “láttam” listámba került fel a film, hanem írok is róla pár szót.

Tényleg semmilyen az egész. Egy kiégett szakács megpróbálja rendbe hozni az életét, megszerezni a harmadik Michelin gumit. Izé, michelin csillagát. Ehhez rendbe kell tennie egy régi barátságát, és új konyhában érvényesülni. Igazából egész korrekt a Burnt, viszont teljesen tét nélküli benne a konfliktus. Nem éreztetik a bukást, így nem egyértelmű miben más a karakter. Nem azt mondom, hogy nem változik, hiszen a film elején egy arrogáns tipikus sztárszakács, seggfej, aki alázatot tanul a végére, de ez az ív nem működik az itt látott kiindulási pontból.

Nem építették fel azt, amire “veri” eleinte. Mindenki sztárként kezeli az elejétől, a végére pedig rájön, hogy valamennyire fel kell adnia magát, és a többiek segítségével léphet szintet a tudománya, újíthatja meg a konyhaművészetet. Igen, tényleg.

Röviden: Hereditary (Örökség)

Néha bejön a hype, mint mondjuk az It Follows-nál történt, néha viszont sajnos negatív hatása is van valamennyire. A Hereditary tényleges értékelését nem annyira befolyásolja, de utána tényleg az volt az első gondolatom, hogy “ezzz volt 2018 leghypeosabb horrorja?”.

Mondjuk ebből már lejön az is, hogy nem annyira jött be.

A tényleges történetbe nem igazán mennék bele. Kevés a “hús”, de azért mégis a jobb filmek közé tartozik, és vannak benne meglepetések. Talán annyit elárulhatok, hogy egy nagymama halála után a családi gyász érdekes fordulatokat vesz. Nem szellemes móka lesz belőle, hanem valami más, izé, örökléssel kapcsolatos?

A Hereditary-vel igazából az a problémám, hogy túl hosszú. Mármint nem maga a 2 óra a baj, hanem egyszerűen nem gördül jól a történet ennyi idő kitöltéshez. Bár belegondolva minden kellett a filmbe, és az első fordulatnál még iszonyat jó az alapozás, de a közepe egyszerűen leül a műnek.

A végére magára talál a film, és egyben nekem nagyon tetsző módon el is száll, és valamennyire jóvá teszi az író és rendező Ari Aster az addigi bűneit, viszont a közepe miatt mégis csalódás a végeredmény.

Venom – #csakahardy

Tom Hardy tényleg egy modern sztár. Lehet nem rohannak miatta moziba az emberek, átalakult már a kifejezés értelmezése mostanra, de valahogy egy roncsban is simán tud villogni. A Venom hiába nem érződik filmnek, viszont olyan jó pillanatai vannak, amik feledtetik ezt.

A történet szerint valami gonosz CEO az űrben keresi az emberiség túlélésének kulcsát, de ehelyett pár furcsa lényre bukkan, amikről gyorsan kiderül, hogy csak szimbiózisban képesek túlélni a Földön. Na meg baromi erősek és intelligensek, szóval a világ is veszélybe kerül. “Főhősünk” egy oknyomozó riporter, aki pár mellékút után véletlenül egyesül az egyik szimbiótával, Venommal. Ebből kicsit “buddy cop” helyzetet keverve indulnak, a nem tudom hova és miért (nyilván túlzok). Mármint itt jön be az, hogy igazából nem is film. Mondhatnánk, hogy csak felrúgja a szabályokat, de tudjuk, hogy másról van itt szó.

Vicces amúgy, mert amennyit ártott a Venomnak az egész “mégsem R, hanem Pg-13 cut jön”, annyit segített is rajta. Mármint jobban szórakoztam a sok lehúzás után a filmen, mint nulla tudással tettem volna. Tipikusan abba a helyzetbe kerültem, mint amit sokszor látok kommentben “mégsem annyira rossz, mint mindenki mondja”. De, annyira, nem is igazán film, viszont nézhető, és erről csak Tom Hardy tehet.

Konkrétan a bevezetés iszonyat unalmas. A bonyodalom iszonyat unalmas. Aztán megszólal a szimbióta, és ezt Hardy lereagálja, az tök jó. Az első közös akciójuk, a lakásban induló még teljesen korrekt is. Persze az erre baromira hasonlító Upgrade már csak a vér miatt is nyer, de elég szórakoztató a filmnek ezen része. Aztán jön az utolsó harmad és az ásítás.

És az álmodozás meg siránkozás? Mert oké, a Venom így is hatalmasat kaszált, szóval ha annyit szakított volna R-ként, mint a Deadpool, akkor sem számítana sokkal sikeresebbnek, mint most. Viszont mennyivel jobban élvezhettük volna. Nem csak azért, mert véresen leharapnak benne pár fejet, hanem mert akkor azt a sötétebb humort kaptuk volna meg, amire tudjuk, hogy a rendező Ruben Fleischer képes, hiszen ő felelős a Zombielandért is. Mondjuk a többi rendezői kreditje nem annyira kiemelkedő, szóval azért nem egyetemes zseninek próbálnám beállítani, csak szerintem ezt a stílusparódiás humort érti, ami illett volna egy ilyen antihőshöz, mint Venom.

Sokáig azt hittem, hogy Tom Hardy félig viccelt azzal a 30 perccel, hiszen minden film első, úgynevezett assembly cutja baromi hosszú, amiből utána még kivágnak dolgokat, de itt tényleg két film keveredett, és elhiszem, hogy ő nem pont erre írt alá, amit láttunk.

Sőt, még ha le is forgatták Venom nagy változását a végső akció elé, direkt vágták ki, hogy a rövidebb játékidő is segítse a filmet, ne legyen olyan érzékbomba, mint egy Transformers vagy khm, akár pár most decemberi darab, ahol a végére már konkrétan vágyik a befejezésre az ember. Itt könnyebben túl vagyunk rajta, ezért egyszerűbb a jó dolgokra emlékezni.

Bird Box – anyának lenni baromi nehéz

Mondjuk Sandra Bullock karaktere legalább nem az apokalipszis kitörése után vállal gyereket, hanem még előtte. Elnézve pár jelenetet gondolom az anyaság lelki nehézségeiről szólhat a Bird Box, a végén olyan jelképesen nyílik ki az a doboz, válik teljessé egy élet.

A körítés viszont fogyasztható?

Konkrétabban a történet: valami rejtélyes kór pusztít az emberek között, akik látszólag megőrülnek tőle. A főszereplő egy terhes nő, aki épp a kórházban jár felülvizsgálat miatt. Onnan kifelé pedig eléri azt a kisvárost is a “kór”, ahol él, szóval pillanatok alatt elszabadul a káosz, és elkezdenek hullani az emberek. Innentől a legtöbb posztapok filmes klisé előkerül. Egy csapat idegen összeverődik, aztán kajáért kell menniük, a különböző személyiségek között konfliktus van, a már összeszokott csapatba új túlélő érkezik, és más veszélyek.

A “szörnyekről” sokaknak majd a Happening ugorhat be, csak itt bekötött szemmel kell futni a susogó bokrok elől. Ja igen, a szörnyeket nem is mondtam: nem szabad rájuk nézni. Ez a veszély. Akkor őrül meg az ember, ha véletlenül meglátja őket. Ezért vannak a szemfedők nehezítésnek. Már a trailereknél is tiszta volt, hogy a Quiet Place évében sokan fogják ahhoz hasonlítani, és hát annál gyengébbre sikerült.

Nem borzasztóan rossz a Bird Box, ne értsetek félre, csak hiányzik belőle valami plusz. Itt van egy rakat posztapok filmes klisé, amiből keverhettek volna valami érdekes koktélt is, de nem sikerült, emiatt a közepes szintet üti csak meg a végeredmény. Ezt most nem is az esetleges mélyebb tartalomra értem. Ugyanaz amúgy, mint az Apostle: a kidolgozás miatt egyszerűen nem marad az emberrel a film. Nem lehet emészteni, gondolkodni rajta, mert a tényleges cselekmény nem az igazi, kizökkenti a nézőt, aki fenn is akad rajta.

Érdekes amúgy ez a kizökkentés dolog, és mivel úgyis elkerülhetetlen a hasonlítás: a Quiet Place valahogy végig pörgött, sokkal ügyesebb volt a forgatókönyve. Persze utána (meg páran közben is biztos) “héé, ez most akkor” módon fennakadtak, de a nézése közben jól adagolták a képtelenségek emelését a néző számára, lehetet izgulni, volt lendület. Ezzel szemben a Bird Box iszonyat darabos, “most ez a klisé” módon van összetéve. Nem tudom a könyvben hogy van (nem is akarom erre terelni a társalgást), de itt olyan érzés volt, mintha a vágó próbálta volna megmenteni a filmet. Az egész flashback szerkezetű, látjuk a karakterek jelenjét, ami egy izgalmas és veszélyes utazás, és onnan ugrunk vissza arra, hogy miképp jutottak el abba a helyzetbe. Avagy a tényleg feszült jelenettel próbálják a “múlt” unalmát feldobni, így viszont nem áll össze az egész. Bár a megismert információk tesznek hozzá Bullock karakteréhez, döntéseihez, de elmarad az érzelmi katarzis például a zuhatag előtt résznél.

Leginkább hozzám hasonlóknak ajánlom. Mármint ezt úgy kell érteni, hogy tipikusan olyasmi, ami egy toplistára nem fog felkerülni, 2 év múlva eszünkbe sem jut majd, mint mondjuk a Jericho sorozat, de mivel posztapok, és nem siralmas, így zsánerdarabként elment. Mint amikor valaki szereti a rablós, vagy képregény filmeket, és a 6/10-eket is simán tudja élvezni a stíluson belül.

Röviden: The Christmas Chronicles – régimódi családi film?

A Netflixen? Engem is meglepett. A történet annyi lenne, hogy 2 gyerek fel akarja venni kamerára a télapót, neki is állnak szenteste virrasztani, amíg az anyjuk dolgozik. Be is fut az öreg laposhasú (ezt annyiszor kiemelik), a gyerekek belopóznak a szánba, és ráijesztenek a Télapóra, aki ettől elejti az ajándékos zsákját. És ezzel el van rontva a karácsony szelleme, amit rendbe kell hozni, különben világháború is lehet.

Az érzelmi töltetet az adja, hogy gyerekek apja 1 éve halt meg, és újra kell egyesülni a családnak a gyász után végre. Ez a télapó igazi ajándéka. Tudom, giccsesen hangzik, hogy a szeretetről szól, de hát egy ünnepi filmről beszélünk. Mondjuk kicsit erős felütés, hogy mindenki tévúton jár és szomorú, de egy ilyen végletből könnyebb a jó irányba mozdulni. Viszont nem annyira felemelő érzelmileg.

A régimódi szó pedig onnan ugrott be, hogy a film többnyire olyan, mint a kölykök összementek. Vagy izé, most konkrét címek nem ugranak be, csak ez a tipikus 80-as évek ugrott be, nem pedig az erőltetett modernizálás. Még a trükkök is ilyesmik voltak, meg ahogy a történet kanyarodott. Nem tudom, nem lesz új klasszikus, de könnyen lecsúszott.

Mondjuk a pozitívumok felé leginkább Télapót alakító Kurt Russell lökte, amikor vele foglalkozott a film, az tényleg szórakoztató volt. Mondhatni lubickolt a szerepben, és ez átjött a tévén. Sajnos a gyerekszereplőkről nem tudok ilyesmit mondani. A kicsit közepes írás-kidolgozás mellett még ők húzták lefelé a filmet. De nagyon.

A lényeg: nem igazán tudom éltetni, viszont nem is borzasztott el, pont ezért nehezebb érdekesen írni is róla, így valaminek az újranézése helyett talán ezt is be lehet vállalni.

Outlaw King – Chris Pine és a szabadságharc

Ebből sorozatot kellett volna csinálni? Mondjuk akkor a történelmi kardozós filmeket nem kedvelő énem sosem jutott volna a végére. Így azért kitartottam az Outlaw King végéig. Az a helyzet, hogy most ősszel visszaszerezte a bizalmam egy részét a Netflix, és ebben ez a film is közrejátszott. Nem azt mondom, hogy minden idők legjobbja, de közel sincs azokhoz a mélypontokhoz, amiket korábban megütött a streaming szolgáltató.

A film pár éves átfedéssel kapcsolódik William Wallace történetéhez. Igen, azt “mutatta be” a Braveheart (Rettenthetetlen), csak hát mint tudjuk, a Mel Gibson által készített film eléggé szabad kézzel mert a történelemhez nyúlni, és a sztori érdekében nyugodt szívvel változtatott dolgokon, vagy épp színezte ki azokat.

Kicsit az ugrott be, hogy az Outlaw King olyan, mint a Ridley Scott általi Robin Hood. Igyekszik realistább lenni, és azért az itt látott Robert the Bruce történeténél is változtattak bőven az ismert történelmen, viszont mégis közelebb álltak a valósághoz. Amitől unalmasabb is lett? Röviden a Skótok első függetlenségi háborújáról szól a film.

Mondom, a stílus rajongói lehet élvezni fogják, de nekem pont az volt a bajom vele, mint a legtöbb ilyen filmmel. Egyszerűen 2 órába nem fért el ennyi minden úgy, hogy még érdekeljen is minket az ~~karakterek~~ emberek sorsa. Konkrétan Bruce és “Douglas! Douglas!”-on kívül szinte senki nem kapott időt rendesen. Ami azért is kemény, hiszen amikor durván (és történelmileg hűen) kibeleztek valakit, akkor elsőre nem is vágtam, hogy ki az. Persze ez kis túlzás, de inkább csak a brutalitás döbbentett le, nem az, hogy “úristen mi történt XY-nal”, hiszen annyi név meg arc volt folyamat tolva.

Ha már szóba került a vérengzés, hát az nagyon kemény. És a kosztümök egy része is stimmel, senkin nincs skót szoknya 1310-ben, meg bőrpáncélban tolják, és tudtommal még a kardok és harcmodor nagyja is korrekt. És fröcsög a piros lé, na meg renderelik is azért. A már említett PG-13-as Robin Hoodhoz képest például itt lehetett “gyönyörködni”. Méghozzá pont egy ilyen véres csúcsponton, a skót függetlenségért vívott harc egyik fordulópontján fejeződik be a film, szóval tudják hogy kell lezárni.

Egyszerűen túl sok mindent akartak elmesélni, amire kevés volt a játékidő. De semmiképp sem földbe álló csalódás a film, talán végre elindul valami a Netflixnél.

Crazy Rich Asians — csillogó tündérmese valósággal hintve

Itt a keleti Entourage. Persze ez túlzás, hiszen a Crazy Rich Asians-ban kicsit feministább, modernebb az üzenet, de basszus, a csomagolása olyan csillogás, hogy Jordan Belfort is megirigyelné.

– It’s beautiful.
– Beautiful? It’s 200 mil worth of real estate. It’s spectacular.

A történet röviden annyi, hogy 2018-ban van egy pár, aki New Yorkban jött össze. A csávó Szingapúrból jött világot látni, a csaj pedig kiskora óta ott él. A dátumot pedig azért emeltem ki, mert nőnek az internet és mindengossip világában fogalma sincs arról, hogy a szerelme Szingapúr leggazdagabb családjának aranyifja. Mert az külön világ, mi? Ez nagyjából Tiffany-Júlia novellás szint.

Konkrétan van is egy jelenet, ahol 2 perc alatt végigér a világon a pletyka, hogy együtt esznek valahol New Yorkban, és a srác csak mosolyog, hogy persze, kiszúrták az ikrek. Mert Szingapúr egy külön világ, de ha valaki onnan elmegy, akkor meg egy nagy falu a Föld többi része. Vagy a gazdagoké a külön világ? Hm. A lényeg, hogy egy esküvőre hazautaznak, és a nő ekkor döbben rá, hogy milyen gazdag a férfi, és ha ez a sokk nem lenne elég, akkor még az “old monaaay + tradíciók” anyuka jóváhagyását is el kell majd nyernie a film végére.

Konkrétan 12 egy tucat a forgatókönyv, a gazdag herceg átlagpárt választ, amin a kidolgozás sem segít. Viszont egy kicsit modernizálja a formulát, hiszen a főszereplője egy nő, az ő karaktere fejlődik, miközben igyekszik elnyerni az anyuka elfogadását. Na meg csak ázsiai színészek vannak benne. Szerintem az eddig többnyire siralmas filmeket toló Jon M. Chu is meglepődött, hogy mennyit kaszált a csillogó romantikus darabjával.

Mondhatnám, hogy a Crazy Rich Asians korrekten van megírva, de az expozíciót szolgáltató, néha elakadó történet lyukait tömő Awkwafina által játszott karakter minden pozitívumot kinyírt, amit a forgatókönyv felé lehet mondani. Pedig a szájbarágott párhuzam konkrétan tetszett. Avagy az aranyifjúnak van egy aranynővére, aki egy “átlagemberrel” házasodott össze. Rajtuk keresztül bemutatják a sötét utat, azt ahova vezethet ilyen társadalmi különbség. A baj, hogy szerintem ez a történet érdekesebb volt, mint a főszereplő botladozása, és persze magára találása a szingapúri gazdag elitben.

Mondjuk a drámai szál erősségében az a kontraszt is közrejátszott, hogy a vígjáték részben szinte semmi poén nincs. És ez az igazi probléma, mert ha a humor működne, akkor a tündérmesés alap és részek is működhetnének. Gyönyörű csillogással, eszméletlen élettel próbálták pótolni a humort, de bevallom azért pár mosolyot kicsaltak vele belőlem is.

Amúgy valahol vicces, hogy amíg a gazdag herceg félredobásával, egy önálló, okos nő főszereplővel és annak boldogságképével egyet előrelép a film, addig az eszméletlen gazdagságot mennyire kőkorszakin kezeli.

Mile 22 – kátyús a bevált út

A Mile 22-val Peter Berg és Mark Wahlberg kollaborációja immár négy film nagyságúra duzzadt, ám a kritikusok a Lone Survivor, Deepwater Horizon, Patriots Day trió után nem hogy nem emelték keblükre a páros legfrissebb munkáját, hanem inkább rommá ekézték és még sóval is behintették a maradványait. Ezekkel a véleményekkel nem szívesen azonosulnék, mivel amit én a minap láttam, az ugyan egy helyenként eléggé zavaros, darabos, de mégis teljesen korrekt akciófilm volt.

A történet egy szupertitkos CIA csapat ténykedését követi, akik a profizmusukat fitogtató hatásos felütést követően az Indonéz zavargások közepette találják magukat, némi céziumot és világbékét keresve. Az alakulat fejét, a nem túl visszafogottan elmebeteg James Silvát Mark Wahlberg kelti életre, a legfrissebb küldetésük pedig Li Noor (a.k.a. Iko Uwais) kimenekítése az országból cserébe létfontosságú információkért, azon a bizonyos 22 mérföldön keresztül.

A sztori a beleerőltetett csavarok ellenére is szögegyenes és teljesen jól működik egyszerű B filmként, aminek az érzetéből csak az ismert színészek (Wahlberg, John Malkovich) billentenek ki néha. Sőt, ahogy elindulnak a 22 mérföldes túrán, egy egészen szórakoztató zsánerdarabbá fejlődik, amibe azért rendszeresen bekavarnak Silva random bevágott kihallgatási részletei, vagy egy hirtelen jött Malkovich monológ és a néhol tényleg nehezen követhetően rángatózó akciójelenetek.

Peter Berg és megszokott editora ezekkel nem könnyítették meg a kezdő írók szárnypróbálgatását, mert hiába üt át a rendező stílusa a vásznon, a furcsa vágással a forgatókönyv inkonzisztenciáját nem sikerült elfedni. Az írók felvázolnak egy rendkívül egyszerű sztorit, ám érthetetlen görcsösséggel erőltetnek bele furcsa fordulatokat és igyekezenek árnyékot rajzolni a karaktereiknek.

Silvát szuperhősöket idéző fennköltséggel alapozzák már a főcímben, de többnyire azt látjuk, hogy síkideg, vagy valakit zsigerig aláz valami kirohanással. Minden próbálkozás ellenére a figura egész egyszerűen inkább egy paraszt, mintsem egy Mile 22 trilógiára hivatott kiváló alapanyag (ami Berg fejében elvileg komoly tervként élt). És ezt a főszereplőt rángatják végig a döcögősen egymásra illesztett eseményeken. A papírvékonyan megírt csapatból pedig csak Iko Uwais figuárja lóg ki picit felfelé. A verekedős jelenetei meg csont nélkül egy egész pontot is húznak a filmen.

Végeredményben hiába várna az ember a Berg-Wahlberg párostól valami kis extrát, a fenti hiányosságokat egy egyszerű akciófilmen azért az mégsem kéri szívesen számon, úgyhogy olcsó agyatlan kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel. A mai túlnyújtott blockbusterek mellett meg külön üdítő, hogy valaki alig másfél órában levezényel egy csihipuhit.

A Prayer Before Dawn (A kíméletlen)

A filmet úgy építették fel, hogy a főszereplője egy boxoló, aki Thaiföldön az agyát szétdrogozva él, és ezért az ottani legkeményebb börtönöket kell megjárja, amikor elkapják. Az egyetlen esélye a menekülésre az, ha megnyeri a börtönök közöttit thai box bajnokságot. Tényleg ez a tagline “he fights in Muay Thai tournaments to earn his freedom”. Na most ez utóbbi kamu.

A filmben van verekedés, ez tény, de egyáltalán nem egy underdog, harcművészetes film, amiben a végső harc után szabadon sétálhat a hős. Helyette kőkemény börtöndráma, amit a kábítószerfüggéssel fejelnek meg, hogy igazán mélyre mehessen a főszereplő. Mindezt megtörtént események alapján. Hiába a börtönöket túlélő Billy Moore könyvéből dolgoztak, úgy tűnik a volt boxoló keze nem hajlott maga felé az írás közben, szépített sokat, mivel elég durva dolgokat láthatunk. Ha ki is hagyott valamit, azt lehet nem akarjuk tudni, mert így is kemény a film.

A Prayer Before Dawnnál mégis a körülmények azok, amik miatt páran fekaphatták a fejüket. Egyrészről ott van, hogy a rendezője Jean-Stéphane Sauvaire, aki odavan az autentikus dolgokért, ami ez esetben azt jelentette, hogy tényleg vettek fel jeleneteket ezekben a durva börtönökben. A látottak alapján soha nem akarnék oda kerülni, olyan állapotok vannak benn. Nem is csak a rabok erőszakossága, bár nyilván félteném a seggem, de az életkörülmények is borzasztóak.

A helyszínen kívül a főszereplő bőrébe a hangokkal is igyekeznek belerázni minket. Egyrészt folyamatos a zaj, ami ugye idegen nyelvű beszélgetést jelent, és a legtöbb helyzetbe mi is úgy kerülünk, mint Billy, avagy nem értünk egy kukkot sem, nincs feliratozva. Átadja az elveszettség érzését, és növeli a kétségbeesést.

Ez mind arrafelé mutatna, hogy ütnie kéne a filmnek, de valahogy mégsem hatott rám annyira, mint elsőre hittem, hogy fog. Iszonyat kemény, és értem, hogy a drogozás érzékeltetése miatt is esnek szét a jelenetek, erőteljes művész koncepció, viszont a karakter íve valahogy távolságtartása késztetett. Azt hittem, hogy amikor végre újra visszatér az edzéshez, megtalálja magát ebben újra, onnantól jobban leköt majd, de ehelyett utána is érdektelen maradt. Értem, hogy az addikció elleni harc egy életre szól, de legalább valami kéne Billy jellemébe, amibe kapaszkodhatunk a film nézése közben.

Így hiába a rendező törekvése, a rengeteg pozitívum mellett mégis a középszer felé tudnám sorolni a filmet. És még egyszer mondom, aki valami harcművészetes dologra vágyik, az jobban gondolja meg.

Extinction

És akkor a múlt pénteken debütált film, ami elindította a mai kritikalavinát, és zárja a Cargo és a Tau után a sort. Mint az utóbbi, ez is sci-fi, sőt, annál simán jobb, viszont ez még mindig csak középszert jelent. És pont emiatt érzem úgy, hogy Netflix-filmekbe innentől kevesebb időt ölök majd.

Az Extinction középpontjában egy családapa áll, aki éli nyugis életét gyönyörű feleségével és két imádnivaló gyerekével, csak épp egy idegen invázió rémálma gyötri, ami kezd nappali hallucinációk formájában is feltűnni. Bár mindenki úgy érzi csak, hogy orvoshoz kéne mennie, neki meggyőződése, hogy látomásai vannak egy érkező veszélyről. Nyilván ez jön innen, hogy tényleg lecsap a Földlakókra valami az égből.

A végeredmény pedig egy tipikus B-film lesz, aminek olyan a befejezése, mintha valami sorozatnak a kezdő epizódját láttuk volna. Mint említettem, ez már közelebb áll a Black Mirror által lefektetett tv-s sci-fi alapokhoz, és vannak benne érdekes dolgok, de valahogy mégis semmilyen az egész: az akció borzasztóan néz ki, a gondolatok 1 percben összefoglalhatóak. A fegyverek hangjának siralmasságát külön kiemelném.

A főszereplőket sem tudom éltetni. Lehet csak egy jobb rendező és színészvezetés kellett volna, hiszen Lizzy Caplan és Michael Peña is olyan, akit szerettem már más filmekben, de itt valami siralmasak. Nyilván nem segít a forgatókönyv, de az érzelmes pillanataik valami eszméletlenül üresek. Így a karaktereik sorsa sem érdekel senkit.

Sajnos még nem fejeztem be a negatívumokat: míg a film elején a támadás elmegy látványilag, utána olyan a kidolgozás, mintha az összes pénz is az első csapásra lett volna kötve. Ez a katartikusnak szánt végső harcon érhető a legjobban tetten, hiszen az nagyjából két sötét szobát jelent ez esetben, sajnos fillérekből forgatva.

Bár az Extinction ellen nem kampányolnék túlzottan, és igyekeztem spoilerek nélkül írni a benne levő meglepetések ellenére, mert nézhető, de valójában nem volt igazán szórakoztató. Tipikus háttértévé, content, nem pedig nagybetűs film.

- A múltba →

Kategória archívum: ******