Röviden: Teen Spirit

Kicsit csalást azt a jelzőt használni a filmre, hogy furcsa, de mégis nagyon igaz rá. Bár valamennyire untatott, de a végén azért ütött egy olyat, ami miatt összességében nem tudom leszólni Elle Fanning új filmjét.

A főszereplője egy tinilány, aki be akar kerülni a Teen Spiritbe, a kivételesen az ő környékén is meghallgatásokat tartó énekes tehetségeket kutató reality-be. És ez mindenféle rózsaszín váz nélkül kerül bemutatásra. Az élete sem napfény és ragyogás, és bizony a műsor sem, viszont nem onnan közelítették meg a bemutatását, hogy negatívan beszélnek az ilyen valóságshowkról. Sőt, igazából nem is ez a lényege.

Elég gyorsan előkerül, hogy a lány életében levő csalódások feldolgozásáról szól. Az apja még fiatalon elhagyta a családot, és azóta ez nyomja az anyja és hát az ő vállát. Erről szól a karaktere, visszatartja ez a csalódás, vagyis gyerekkori trauma. Ide érkezik egy lecsúszott, öreg operaénekes, aki az éneklésre kezdi felkészíteni, és nem mellesleg szemkiszúrósan az új apafigura, aki nem csak a dalokban segít a lánynak. Igazából nem akarom annyira ellőni az érzelmi csúcspontot, ami nézhetőbe lökte a Teen Spiritet. “Láttuk már”-sztori, de nem pont így, mint itt.

A megvalósítás ilyen drámai indie filmes, nem kisikálva jól bevilágítva kerül bemutatásra, hanem teljesen “valóságosra” húzva mindent. Ennek ellenére igazán ajánlani nem tudom. Durva, hogy a jelenleg a Handmaid’s Tale-ben játszó Max Minghella egy forgatókönyv kredittel a hóna alatt nem csak új írási lehetőséget, de még a rendezésre is simán bizalmat kapott.

Röviden: Stuber

Most megnéztem a rendezőt újra, és basszus, a Goont is ő dirigálta. Ez még jobb ajánlás gondolom mindenki számára. Amúgy teljesen bejött amit tippeltem, szórakoztató buddy cop hülyülés a végeredmény.

A történet annyi, hogy a főszerelő zsaru látásjavító műtétre megy, viszont pont a lábadozása közben derül ki, hogy az általa évek óta üldözött bűnöző épp most tervez valamit. Mivel gyorsan rájön, hogy a vezetés nem igazán megy neki félig vakon, így ubert hív. Nem tudom, el kell mondanom mi az? A taxi még sofőrkihasználósabb változata. A lényeg, hogy így keveredik bele Stu is a hajtóvadászatba, hiszen furikázza a zsarut. És ennyi.

Nem bonyolult, viszont pont emiatt csúszik le simán. Tele van popkult utalással – a Sarah Connoros a legjobb? -, az akció is működik valamennyire, de persze a realitástól olyan messzire rugaszkodik, hogy jó nézni. Vagy épp rossz, ki mennyire akad le ezen. Részemről a történetben működött minden túlzás. És a poénokkal úgy voltak, hogy legalább igyekeztek beletenni egy csomót, hátha működik egy része. Így is lett.

A problémáim ott kezdődtek, hogy az uber reklám kicsit túl van tolva. Így nem lehet “régimódi buddy cop” hangulatot mondani, ha mindig kizökkent, hogy egy ennyire modern dologra van ráfűzve a történet. Na meg a szinkron keverése agyonverte a zenés akciók ritmusát. Lehet az eredetiben is ilyen, majd kiderül, de volt pár ötletes választás és arra komponált gyilkolás, amiből tippre sokat vesztettünk.

Tipikus egyszeri szórakozás, nincs egyértelmű választása a filmnek, de például egy Men In Black Internationhez képest kevésbé veszi komolyan magát, és emiatt kicsit jobban is működik benne a humor és akció keveréke. Bautista pedig nem annyira meglepetésként rohadt jó.

Röviden: Shaft

A folytatás, amire senki nem vágyott. A film, aminek a bevétele elvileg alátámasztja, hogy a régi franchise-ok felélesztésére semmi szükség. Erre nálunk Netflix premier (szinkronnal, felirattal), és meglepően szórakoztató.

A történetben a Samuel L. Jackson által alakított Shaft kénytelen elhagyni a családját, így Junior az anyjával cseperedik fel. De amikor a gyerekkori jóbarátját megölik, akkor kénytelen az apja segítségét kérni. Így lesz buddy cop komédia a végeredmény, meg egy átlagos nyomozós sorozat “bonyolult” fordulataival teli akció-krimi.

Ami miatt mégis szórakoztató, az a jó öreg “motherfucker” Jackson, minden jelenet unalmas, ahol nincs ott, de amikor a ~~vászn~~ tévén van, olyankor lehet vigyorogni. Nem fogja vissza magát. Sőt, a generációs különbségek miatt vicces a modern kor, a metoo és a többi előkerülése is. A film nem meglepő módon, de kis finomítással a férfias férfiak mellett teszi le a voksot, de úgy, hogy a nőket sem alacsonyítja le. Érdekes egyensúlyt akartak elérni. A végére mondjuk kibillen kicsit a mérleg.

Azért nem pontoznám az egekbe, tipikus szombati tespedős film, moziba nem mentem volna rá.

Röviden: The Professor

Ilyen semmitmondó filmet… szeretném azt mondani, hogy rég láttam, de ez sajnos nincs így. Pedig egész jól indult, és Depp is remek castingnak tűnt, csak aztán az egész mű belefulladt a saját sekélységébe.

A történet annyi, hogy a főszereplő Prof. megtudja: halálos beteg, 1 éve sincs hátra. Első dolga, hogy felrúgja a szabályokat az egyetemen és tényleg csak az arra érdemeseknek tanítson az igazi művészetről, na meg az abban rejlő fontos üzenetekről. Ez a felvezetés egészen korrekt, már persze a maga módján. A Prof. lázadásáról a Holt költők társasága ugorhat be, és hát az a film sokkal jobb, de mondom, itt sincsenek gondok eleinte. Az igazán tipikus giccset a végére hagyta a készítő. És itt tényleg az a probléma, hogy semmit nem tud hozzátenni a – ha szabad így mondani – már hasonló dramedy-kben megszokott pillanatokhoz. Nincs meg az a plusz, ami miatt fontosnak érződhet a Professor, pedig egyértelműen annak készült, nagy megfejtésnek a halálról és az élet szeretetéről.

Tényleg nem a földbe döngölés lenne a célom itt, és ha valaki még nem merült el a filmtörténelemben, ez az első ilyesmi filmje, az lehet nagyobb mélységet lát bele, de ez sajnos elég felejtős lett. Viszont Depp korrekt benne, a többiekkel sincs baj, de megint csak oda jutok hogy fine, közepes, semmilyen.

Felejtős.

Godzilla: King of the Monsters

Már megint a két szék esete? Pedig csak igyekeztek hallgatni a visszajelzésekre. Mondjuk lehet ott követték el a hibát? De ez egy sokkal nagyobb téma ugye, a netes rajongói faszságokkal törődés a filmkészítésben, a reakciós (bár sokak szerint demokratizált) alkotás.

Itt ugye az volt a fő gond a 2014-es Godzillával a nézők szerint, hogy kevés volt benne a szörny, és sok a körítés. Hát ennek megfelelően most több a szörny, ami jó, viszont a körítést nem voltak hajlandóak elengedni.

Inkább az a probléma a King of The Monsters-szel, hogy egyrészről egy komolyabb Bay-hamet akartak ránkereszteni, egy audióvizuális túlterhelést, ami sikerült is, csak közben meg komolykodtak, meg mondanivalóztak az emberek vonalán, szerencsétlen módon elnagyoltan. Próbáltak csalit tenni a horogra, berántó érzelmi vonalat hozni a főszereplők személyes tragédiájával, de valahogy mégsem lehetett átérezni a dolgot. Nem is tudom hogy írjam le spoilerek nélkül, de ami felé és ahogy tartottak, az annyira nevetséges volt, hogy igazi mélységet nem tudott adni. És még az Avatart szidjuk a gyerekes környezetvédelmi üzenete miatt…

Viszont a mérleg két teletömött oldalához egyszerűen túl hosszú lett a film. Ha már hallgattak a “népre”, akkor ezt all in, mindent bele módon kellett volna tenniük, és tényleg megmetszeni az emberek szálát. Akkor nem egy ilyen közepes semmi lett volna a végeredmény, hanem egy igazi rajongói film, piff-puff kisgyerek játszik a szőnyegen móka. Mert az a része működött valamennyire. Tényleg a két szék a gondom, mert a pusztítás audióvizuálisan ütött. Csak ez nem elég 2 órára, vagy fél órát ki kellett volna dobni az emberi drámából, ígyis-úgyis elnagyolt gagyi volt, és tényleg elköteleződni a pusztításpornó mellett. Ehelyett próbálkoznak folyamatosan a szupergépen (Antarktisztól Boston mennyi volt nekik? Csak, hogy a plot miatt ott legyenek.) mindenhol ott termő emberek szemszögén át léptéket adni a szörnyek harcának. Mindent alárendeltek a szerintük értelmes történetnek, amivel próbálták felfőzni a látványos harcokat egy ívre, csak ez nem sikerült.

Abba meg tényleg bele se menjünk, hogy anno miért is jött létre Godzilla a filmtörténelemben, és most hogy viszonyult az atomhoz.

A végeredmény egy néhol szórakoztató, de inkább a semmi felé hajló film. Nem bántóan rossz, kicsit sokallom a temetését, de hogy 1 év múlva arra sem fogunk emlékezni, hogy mi történt benne, az is biztos. Már most is nehéz volt, pedig tegnap láttam, egyszerűen, és ez a hatalmas bűn: iszonyat felejtős a darab. Lehetne beszélni spoileresen a főszereplő család motivációjáról, van mögötte talán érdemes gondolat, de egyszerűen nem érdekes. Szürke mindenki, és túl komolyan is vették velük a filmet.

Na de majd a Kong vs. Godzilla, mert ugye itt is bejön, hogy akármi is történt itt, nem igazi a vég, csak egy sorozat új részét láttuk. Van végefőcím jelenet, meg hát már bejelentették a következő filmet is.

Bohemian Rhapsody

A Queen slágerei annyira jók, hogy még egy ennyire tipikus, közepes életrajzi filmet is felhúznak. Azért nem kérdés, mert tényleg ez történt a Bohemian Rhapsody-val. Konkrétan nem értem a mű Oscar jelölését. Igazából nem unatkoztam, de hogy ez nem volt kiemelkedő, az is tuti.

A történet ugye Freddie Mercury életéről szól, ahogy összeismerkedik azokkal a zenészekkel, akikkel később Queennek hívják magukat. A film bemutatja a popzene történelem azon alapköveit, amiket ők tettek el, néhol a belső viszályaikban is elmerül, finoman mesél Mercury melegségéről, minden amit elvár az ember egy ilyen darabtól.

De semmi egyediség nincs a mesélési módjában. Időrendben halad, igazi fókusz nélkül. Annyi információt kellett 2 órába sűríteni, hogy esély sem volt komolyabb mélységre. Viszont azt tudták a készítői, hogy kell befejezni. A Live Aid koncerttel zárul a film, a zenekar újraegyesülésének látszólag csúcspontjával, amikor a közönség imádja őket. És a moziból kijőve, vagyis a kanapéról felállva ez a végső pillanat marad a nézővel.Bbe is lehet lőni a spotify-t (vagy amit használ az ember) rögtön utána.

Amúgy ha addig nem lett volna nyilvánvaló, amikor a Live Aid közben bevágnak a bosszankodó volt stúdiófőnökre, abból végképp lejön, hogy kik miatt olyan a film, amilyen. A Queen életben levő tagjai tényleg egy pr anyagot akartak, jól kiszámított, még elfogadható negatív történéssekkel, nem pedig egy őszinte filmet a zenekar hullámhegyeiről és völgyeiről.

A kérdés még Rami Malek lehet, de az a pár pillanat amikor villoghatott, az teljesen rendben volt, például az esős, de néhol meg olyan volt, mintha túltolta volna. Viszont ennyiért tényleg jár szobor? Majd meglátjuk vasárnap. A film után persze adja magát a kérdés, hogy vajon a zene miatt elővesszük-e még valaha, vagy inkább csak pörgetjük a dalokat magukban? Szinte biztos, hogy az utóbbi az igaz.

BlacKkKlansman

Ilyen, amikor egy rendező tisztán tudja, hogy mit akar mondani, és ezt egész korrekten le is vezeti. Kár, hogy a nagy “fontos film” érzés közben valahogy mégis untatott.

A történet egy fekete zsaruról szól, aki telefonon keresztül beépül a KKK-be. A találkozókra pedig a zsidó társát küldi. Ez lenne a fő szál, ami köré felhúzta a politikát Spike Lee. Amúgy egy olyan megtörtént esetről van szó, amihez egy kicsit hozzáköltöttek néhol, de sok képtelennek tűnő dolog pont, hogy megtörtént a 70-es években belőle.

Azért mondom, hogy fontos filmnek érződik, mert páran szerintem már felejteni akarják a múltat, szőnyeg alá seperni a problémákat, ami eléggé rossz dolog ugye, már csak a megismétlés miatt is. Itt van ez a régebben játszódó történet, egy olyan kor, amiről mindenki tudja, hogy rasszistább volt, egy szervezet, a KKK, amiről szintén mindenkinek megvan a véleménye. És mégis, a klán által képviselt ideológiák 2018-ban is jelen vannak. Konkrétan az amerikai elnök olyasmiket mond, amibe mindent belelátnak a rasszisták. Ezt a végén egy gyomrossal húzza alá Spike Lee. Ami nekem a legkeményebb volt, hogy a magyar neten is mennyi hasonló mondatot látni, néha még itt is kommentekben. Páran szerintem tényleg nem hiszik magukat rasszistának (“nem vagyok rasszista”), azt mondják, hogy a klán az borzasztóan az volt, elítélik, és mégis elhangzik pár olyan mondat a szájukból, amiket a filmben a tagok hangoztatnak.

A lényeg, hogy ez inkább csak az érdekes halmazba teszi a filmet, viszont ahogy ez el van mesélve, az egyszerűen nem kötött le. A beépülős szál furcsán darabos, a fekete nyomozó magánéleti szála konkrétan iszonyat elnagyolt, nem áll össze az egész. A casting viszont zseniális! Konkrétan Verhoeven szellemét éreztem abban, hogy Topher Grace alakítja a klán karizmatikus vezérét. A cél az volt, hogy még nevetségesebbé tegyék ezeket a borzasztó embereket, megsértsék a büszkeségüket, ami szerintem sikerült. Grace lehet nem a legjobb színész, de valaki meglátta, hogy a tudásával és múltjával mennyire ide illik. Közben meg ugye a jók oldalán Adam Driver mindent vitt, színészileg is.

Érdekes, hogy Lee munkája például sokkal szájbarágósabbnak érződik, mint mondjuk a Blindspotting. Nem teljesen ugyanarról szólnak, de ott csak párszor akasztja meg a történetet a hegyibeszéd, míg itt rengeteg jelenetből árad.

Röviden: Burnt

Na erre nem számítottatok, mi? Akartam még nézni valami lazább, kajás filmet, mielőtt belevágok a komolyabb hétbe. Hát… nem annyira sikerült. Nem volt rossz a Burnt, csak kiemelkedő se. Durva, hogy a főszereplője sokkal jobb konyhafőnököt alakított a zseniális Kitchen Confidential sorozatban. Igazából ezért a linkért nem csak az imdb “láttam” listámba került fel a film, hanem írok is róla pár szót.

Tényleg semmilyen az egész. Egy kiégett szakács megpróbálja rendbe hozni az életét, megszerezni a harmadik Michelin gumit. Izé, michelin csillagát. Ehhez rendbe kell tennie egy régi barátságát, és új konyhában érvényesülni. Igazából egész korrekt a Burnt, viszont teljesen tét nélküli benne a konfliktus. Nem éreztetik a bukást, így nem egyértelmű miben más a karakter. Nem azt mondom, hogy nem változik, hiszen a film elején egy arrogáns tipikus sztárszakács, seggfej, aki alázatot tanul a végére, de ez az ív nem működik az itt látott kiindulási pontból.

Nem építették fel azt, amire “veri” eleinte. Mindenki sztárként kezeli az elejétől, a végére pedig rájön, hogy valamennyire fel kell adnia magát, és a többiek segítségével léphet szintet a tudománya, újíthatja meg a konyhaművészetet. Igen, tényleg.

Röviden: Hereditary (Örökség)

Néha bejön a hype, mint mondjuk az It Follows-nál történt, néha viszont sajnos negatív hatása is van valamennyire. A Hereditary tényleges értékelését nem annyira befolyásolja, de utána tényleg az volt az első gondolatom, hogy “ezzz volt 2018 leghypeosabb horrorja?”.

Mondjuk ebből már lejön az is, hogy nem annyira jött be.

A tényleges történetbe nem igazán mennék bele. Kevés a “hús”, de azért mégis a jobb filmek közé tartozik, és vannak benne meglepetések. Talán annyit elárulhatok, hogy egy nagymama halála után a családi gyász érdekes fordulatokat vesz. Nem szellemes móka lesz belőle, hanem valami más, izé, örökléssel kapcsolatos?

A Hereditary-vel igazából az a problémám, hogy túl hosszú. Mármint nem maga a 2 óra a baj, hanem egyszerűen nem gördül jól a történet ennyi idő kitöltéshez. Bár belegondolva minden kellett a filmbe, és az első fordulatnál még iszonyat jó az alapozás, de a közepe egyszerűen leül a műnek.

A végére magára talál a film, és egyben nekem nagyon tetsző módon el is száll, és valamennyire jóvá teszi az író és rendező Ari Aster az addigi bűneit, viszont a közepe miatt mégis csalódás a végeredmény.

Venom – #csakahardy

Tom Hardy tényleg egy modern sztár. Lehet nem rohannak miatta moziba az emberek, átalakult már a kifejezés értelmezése mostanra, de valahogy egy roncsban is simán tud villogni. A Venom hiába nem érződik filmnek, viszont olyan jó pillanatai vannak, amik feledtetik ezt.

A történet szerint valami gonosz CEO az űrben keresi az emberiség túlélésének kulcsát, de ehelyett pár furcsa lényre bukkan, amikről gyorsan kiderül, hogy csak szimbiózisban képesek túlélni a Földön. Na meg baromi erősek és intelligensek, szóval a világ is veszélybe kerül. “Főhősünk” egy oknyomozó riporter, aki pár mellékút után véletlenül egyesül az egyik szimbiótával, Venommal. Ebből kicsit “buddy cop” helyzetet keverve indulnak, a nem tudom hova és miért (nyilván túlzok). Mármint itt jön be az, hogy igazából nem is film. Mondhatnánk, hogy csak felrúgja a szabályokat, de tudjuk, hogy másról van itt szó.

Vicces amúgy, mert amennyit ártott a Venomnak az egész “mégsem R, hanem Pg-13 cut jön”, annyit segített is rajta. Mármint jobban szórakoztam a sok lehúzás után a filmen, mint nulla tudással tettem volna. Tipikusan abba a helyzetbe kerültem, mint amit sokszor látok kommentben “mégsem annyira rossz, mint mindenki mondja”. De, annyira, nem is igazán film, viszont nézhető, és erről csak Tom Hardy tehet.

Konkrétan a bevezetés iszonyat unalmas. A bonyodalom iszonyat unalmas. Aztán megszólal a szimbióta, és ezt Hardy lereagálja, az tök jó. Az első közös akciójuk, a lakásban induló még teljesen korrekt is. Persze az erre baromira hasonlító Upgrade már csak a vér miatt is nyer, de elég szórakoztató a filmnek ezen része. Aztán jön az utolsó harmad és az ásítás.

És az álmodozás meg siránkozás? Mert oké, a Venom így is hatalmasat kaszált, szóval ha annyit szakított volna R-ként, mint a Deadpool, akkor sem számítana sokkal sikeresebbnek, mint most. Viszont mennyivel jobban élvezhettük volna. Nem csak azért, mert véresen leharapnak benne pár fejet, hanem mert akkor azt a sötétebb humort kaptuk volna meg, amire tudjuk, hogy a rendező Ruben Fleischer képes, hiszen ő felelős a Zombielandért is. Mondjuk a többi rendezői kreditje nem annyira kiemelkedő, szóval azért nem egyetemes zseninek próbálnám beállítani, csak szerintem ezt a stílusparódiás humort érti, ami illett volna egy ilyen antihőshöz, mint Venom.

Sokáig azt hittem, hogy Tom Hardy félig viccelt azzal a 30 perccel, hiszen minden film első, úgynevezett assembly cutja baromi hosszú, amiből utána még kivágnak dolgokat, de itt tényleg két film keveredett, és elhiszem, hogy ő nem pont erre írt alá, amit láttunk.

Sőt, még ha le is forgatták Venom nagy változását a végső akció elé, direkt vágták ki, hogy a rövidebb játékidő is segítse a filmet, ne legyen olyan érzékbomba, mint egy Transformers vagy khm, akár pár most decemberi darab, ahol a végére már konkrétan vágyik a befejezésre az ember. Itt könnyebben túl vagyunk rajta, ezért egyszerűbb a jó dolgokra emlékezni.

Bird Box – anyának lenni baromi nehéz

Mondjuk Sandra Bullock karaktere legalább nem az apokalipszis kitörése után vállal gyereket, hanem még előtte. Elnézve pár jelenetet gondolom az anyaság lelki nehézségeiről szólhat a Bird Box, a végén olyan jelképesen nyílik ki az a doboz, válik teljessé egy élet.

A körítés viszont fogyasztható?

Konkrétabban a történet: valami rejtélyes kór pusztít az emberek között, akik látszólag megőrülnek tőle. A főszereplő egy terhes nő, aki épp a kórházban jár felülvizsgálat miatt. Onnan kifelé pedig eléri azt a kisvárost is a “kór”, ahol él, szóval pillanatok alatt elszabadul a káosz, és elkezdenek hullani az emberek. Innentől a legtöbb posztapok filmes klisé előkerül. Egy csapat idegen összeverődik, aztán kajáért kell menniük, a különböző személyiségek között konfliktus van, a már összeszokott csapatba új túlélő érkezik, és más veszélyek.

A “szörnyekről” sokaknak majd a Happening ugorhat be, csak itt bekötött szemmel kell futni a susogó bokrok elől. Ja igen, a szörnyeket nem is mondtam: nem szabad rájuk nézni. Ez a veszély. Akkor őrül meg az ember, ha véletlenül meglátja őket. Ezért vannak a szemfedők nehezítésnek. Már a trailereknél is tiszta volt, hogy a Quiet Place évében sokan fogják ahhoz hasonlítani, és hát annál gyengébbre sikerült.

Nem borzasztóan rossz a Bird Box, ne értsetek félre, csak hiányzik belőle valami plusz. Itt van egy rakat posztapok filmes klisé, amiből keverhettek volna valami érdekes koktélt is, de nem sikerült, emiatt a közepes szintet üti csak meg a végeredmény. Ezt most nem is az esetleges mélyebb tartalomra értem. Ugyanaz amúgy, mint az Apostle: a kidolgozás miatt egyszerűen nem marad az emberrel a film. Nem lehet emészteni, gondolkodni rajta, mert a tényleges cselekmény nem az igazi, kizökkenti a nézőt, aki fenn is akad rajta.

Érdekes amúgy ez a kizökkentés dolog, és mivel úgyis elkerülhetetlen a hasonlítás: a Quiet Place valahogy végig pörgött, sokkal ügyesebb volt a forgatókönyve. Persze utána (meg páran közben is biztos) “héé, ez most akkor” módon fennakadtak, de a nézése közben jól adagolták a képtelenségek emelését a néző számára, lehetet izgulni, volt lendület. Ezzel szemben a Bird Box iszonyat darabos, “most ez a klisé” módon van összetéve. Nem tudom a könyvben hogy van (nem is akarom erre terelni a társalgást), de itt olyan érzés volt, mintha a vágó próbálta volna megmenteni a filmet. Az egész flashback szerkezetű, látjuk a karakterek jelenjét, ami egy izgalmas és veszélyes utazás, és onnan ugrunk vissza arra, hogy miképp jutottak el abba a helyzetbe. Avagy a tényleg feszült jelenettel próbálják a “múlt” unalmát feldobni, így viszont nem áll össze az egész. Bár a megismert információk tesznek hozzá Bullock karakteréhez, döntéseihez, de elmarad az érzelmi katarzis például a zuhatag előtt résznél.

Leginkább hozzám hasonlóknak ajánlom. Mármint ezt úgy kell érteni, hogy tipikusan olyasmi, ami egy toplistára nem fog felkerülni, 2 év múlva eszünkbe sem jut majd, mint mondjuk a Jericho sorozat, de mivel posztapok, és nem siralmas, így zsánerdarabként elment. Mint amikor valaki szereti a rablós, vagy képregény filmeket, és a 6/10-eket is simán tudja élvezni a stíluson belül.

Röviden: The Christmas Chronicles – régimódi családi film?

A Netflixen? Engem is meglepett. A történet annyi lenne, hogy 2 gyerek fel akarja venni kamerára a télapót, neki is állnak szenteste virrasztani, amíg az anyjuk dolgozik. Be is fut az öreg laposhasú (ezt annyiszor kiemelik), a gyerekek belopóznak a szánba, és ráijesztenek a Télapóra, aki ettől elejti az ajándékos zsákját. És ezzel el van rontva a karácsony szelleme, amit rendbe kell hozni, különben világháború is lehet.

Az érzelmi töltetet az adja, hogy gyerekek apja 1 éve halt meg, és újra kell egyesülni a családnak a gyász után végre. Ez a télapó igazi ajándéka. Tudom, giccsesen hangzik, hogy a szeretetről szól, de hát egy ünnepi filmről beszélünk. Mondjuk kicsit erős felütés, hogy mindenki tévúton jár és szomorú, de egy ilyen végletből könnyebb a jó irányba mozdulni. Viszont nem annyira felemelő érzelmileg.

A régimódi szó pedig onnan ugrott be, hogy a film többnyire olyan, mint a kölykök összementek. Vagy izé, most konkrét címek nem ugranak be, csak ez a tipikus 80-as évek ugrott be, nem pedig az erőltetett modernizálás. Még a trükkök is ilyesmik voltak, meg ahogy a történet kanyarodott. Nem tudom, nem lesz új klasszikus, de könnyen lecsúszott.

Mondjuk a pozitívumok felé leginkább Télapót alakító Kurt Russell lökte, amikor vele foglalkozott a film, az tényleg szórakoztató volt. Mondhatni lubickolt a szerepben, és ez átjött a tévén. Sajnos a gyerekszereplőkről nem tudok ilyesmit mondani. A kicsit közepes írás-kidolgozás mellett még ők húzták lefelé a filmet. De nagyon.

A lényeg: nem igazán tudom éltetni, viszont nem is borzasztott el, pont ezért nehezebb érdekesen írni is róla, így valaminek az újranézése helyett talán ezt is be lehet vállalni.

- A múltba →

Kategória archívum: ******