Outlaw King – Chris Pine és a szabadságharc

Ebből sorozatot kellett volna csinálni? Mondjuk akkor a történelmi kardozós filmeket nem kedvelő énem sosem jutott volna a végére. Így azért kitartottam az Outlaw King végéig. Az a helyzet, hogy most ősszel visszaszerezte a bizalmam egy részét a Netflix, és ebben ez a film is közrejátszott. Nem azt mondom, hogy minden idők legjobbja, de közel sincs azokhoz a mélypontokhoz, amiket korábban megütött a streaming szolgáltató.

A film pár éves átfedéssel kapcsolódik William Wallace történetéhez. Igen, azt “mutatta be” a Braveheart (Rettenthetetlen), csak hát mint tudjuk, a Mel Gibson által készített film eléggé szabad kézzel mert a történelemhez nyúlni, és a sztori érdekében nyugodt szívvel változtatott dolgokon, vagy épp színezte ki azokat.

Kicsit az ugrott be, hogy az Outlaw King olyan, mint a Ridley Scott általi Robin Hood. Igyekszik realistább lenni, és azért az itt látott Robert the Bruce történeténél is változtattak bőven az ismert történelmen, viszont mégis közelebb álltak a valósághoz. Amitől unalmasabb is lett? Röviden a Skótok első függetlenségi háborújáról szól a film.

Mondom, a stílus rajongói lehet élvezni fogják, de nekem pont az volt a bajom vele, mint a legtöbb ilyen filmmel. Egyszerűen 2 órába nem fért el ennyi minden úgy, hogy még érdekeljen is minket az ~~karakterek~~ emberek sorsa. Konkrétan Bruce és “Douglas! Douglas!”-on kívül szinte senki nem kapott időt rendesen. Ami azért is kemény, hiszen amikor durván (és történelmileg hűen) kibeleztek valakit, akkor elsőre nem is vágtam, hogy ki az. Persze ez kis túlzás, de inkább csak a brutalitás döbbentett le, nem az, hogy “úristen mi történt XY-nal”, hiszen annyi név meg arc volt folyamat tolva.

Ha már szóba került a vérengzés, hát az nagyon kemény. És a kosztümök egy része is stimmel, senkin nincs skót szoknya 1310-ben, meg bőrpáncélban tolják, és tudtommal még a kardok és harcmodor nagyja is korrekt. És fröcsög a piros lé, na meg renderelik is azért. A már említett PG-13-as Robin Hoodhoz képest például itt lehetett “gyönyörködni”. Méghozzá pont egy ilyen véres csúcsponton, a skót függetlenségért vívott harc egyik fordulópontján fejeződik be a film, szóval tudják hogy kell lezárni.

Egyszerűen túl sok mindent akartak elmesélni, amire kevés volt a játékidő. De semmiképp sem földbe álló csalódás a film, talán végre elindul valami a Netflixnél.

Crazy Rich Asians — csillogó tündérmese valósággal hintve

Itt a keleti Entourage. Persze ez túlzás, hiszen a Crazy Rich Asians-ban kicsit feministább, modernebb az üzenet, de basszus, a csomagolása olyan csillogás, hogy Jordan Belfort is megirigyelné.

– It’s beautiful.
– Beautiful? It’s 200 mil worth of real estate. It’s spectacular.

A történet röviden annyi, hogy 2018-ban van egy pár, aki New Yorkban jött össze. A csávó Szingapúrból jött világot látni, a csaj pedig kiskora óta ott él. A dátumot pedig azért emeltem ki, mert nőnek az internet és mindengossip világában fogalma sincs arról, hogy a szerelme Szingapúr leggazdagabb családjának aranyifja. Mert az külön világ, mi? Ez nagyjából Tiffany-Júlia novellás szint.

Konkrétan van is egy jelenet, ahol 2 perc alatt végigér a világon a pletyka, hogy együtt esznek valahol New Yorkban, és a srác csak mosolyog, hogy persze, kiszúrták az ikrek. Mert Szingapúr egy külön világ, de ha valaki onnan elmegy, akkor meg egy nagy falu a Föld többi része. Vagy a gazdagoké a külön világ? Hm. A lényeg, hogy egy esküvőre hazautaznak, és a nő ekkor döbben rá, hogy milyen gazdag a férfi, és ha ez a sokk nem lenne elég, akkor még az “old monaaay + tradíciók” anyuka jóváhagyását is el kell majd nyernie a film végére.

Konkrétan 12 egy tucat a forgatókönyv, a gazdag herceg átlagpárt választ, amin a kidolgozás sem segít. Viszont egy kicsit modernizálja a formulát, hiszen a főszereplője egy nő, az ő karaktere fejlődik, miközben igyekszik elnyerni az anyuka elfogadását. Na meg csak ázsiai színészek vannak benne. Szerintem az eddig többnyire siralmas filmeket toló Jon M. Chu is meglepődött, hogy mennyit kaszált a csillogó romantikus darabjával.

Mondhatnám, hogy a Crazy Rich Asians korrekten van megírva, de az expozíciót szolgáltató, néha elakadó történet lyukait tömő Awkwafina által játszott karakter minden pozitívumot kinyírt, amit a forgatókönyv felé lehet mondani. Pedig a szájbarágott párhuzam konkrétan tetszett. Avagy az aranyifjúnak van egy aranynővére, aki egy “átlagemberrel” házasodott össze. Rajtuk keresztül bemutatják a sötét utat, azt ahova vezethet ilyen társadalmi különbség. A baj, hogy szerintem ez a történet érdekesebb volt, mint a főszereplő botladozása, és persze magára találása a szingapúri gazdag elitben.

Mondjuk a drámai szál erősségében az a kontraszt is közrejátszott, hogy a vígjáték részben szinte semmi poén nincs. És ez az igazi probléma, mert ha a humor működne, akkor a tündérmesés alap és részek is működhetnének. Gyönyörű csillogással, eszméletlen élettel próbálták pótolni a humort, de bevallom azért pár mosolyot kicsaltak vele belőlem is.

Amúgy valahol vicces, hogy amíg a gazdag herceg félredobásával, egy önálló, okos nő főszereplővel és annak boldogságképével egyet előrelép a film, addig az eszméletlen gazdagságot mennyire kőkorszakin kezeli.

Mile 22 – kátyús a bevált út

A Mile 22-val Peter Berg és Mark Wahlberg kollaborációja immár négy film nagyságúra duzzadt, ám a kritikusok a Lone Survivor, Deepwater Horizon, Patriots Day trió után nem hogy nem emelték keblükre a páros legfrissebb munkáját, hanem inkább rommá ekézték és még sóval is behintették a maradványait. Ezekkel a véleményekkel nem szívesen azonosulnék, mivel amit én a minap láttam, az ugyan egy helyenként eléggé zavaros, darabos, de mégis teljesen korrekt akciófilm volt.

A történet egy szupertitkos CIA csapat ténykedését követi, akik a profizmusukat fitogtató hatásos felütést követően az Indonéz zavargások közepette találják magukat, némi céziumot és világbékét keresve. Az alakulat fejét, a nem túl visszafogottan elmebeteg James Silvát Mark Wahlberg kelti életre, a legfrissebb küldetésük pedig Li Noor (a.k.a. Iko Uwais) kimenekítése az országból cserébe létfontosságú információkért, azon a bizonyos 22 mérföldön keresztül.

A sztori a beleerőltetett csavarok ellenére is szögegyenes és teljesen jól működik egyszerű B filmként, aminek az érzetéből csak az ismert színészek (Wahlberg, John Malkovich) billentenek ki néha. Sőt, ahogy elindulnak a 22 mérföldes túrán, egy egészen szórakoztató zsánerdarabbá fejlődik, amibe azért rendszeresen bekavarnak Silva random bevágott kihallgatási részletei, vagy egy hirtelen jött Malkovich monológ és a néhol tényleg nehezen követhetően rángatózó akciójelenetek.

Peter Berg és megszokott editora ezekkel nem könnyítették meg a kezdő írók szárnypróbálgatását, mert hiába üt át a rendező stílusa a vásznon, a furcsa vágással a forgatókönyv inkonzisztenciáját nem sikerült elfedni. Az írók felvázolnak egy rendkívül egyszerű sztorit, ám érthetetlen görcsösséggel erőltetnek bele furcsa fordulatokat és igyekezenek árnyékot rajzolni a karaktereiknek.

Silvát szuperhősöket idéző fennköltséggel alapozzák már a főcímben, de többnyire azt látjuk, hogy síkideg, vagy valakit zsigerig aláz valami kirohanással. Minden próbálkozás ellenére a figura egész egyszerűen inkább egy paraszt, mintsem egy Mile 22 trilógiára hivatott kiváló alapanyag (ami Berg fejében elvileg komoly tervként élt). És ezt a főszereplőt rángatják végig a döcögősen egymásra illesztett eseményeken. A papírvékonyan megírt csapatból pedig csak Iko Uwais figuárja lóg ki picit felfelé. A verekedős jelenetei meg csont nélkül egy egész pontot is húznak a filmen.

Végeredményben hiába várna az ember a Berg-Wahlberg párostól valami kis extrát, a fenti hiányosságokat egy egyszerű akciófilmen azért az mégsem kéri szívesen számon, úgyhogy olcsó agyatlan kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel. A mai túlnyújtott blockbusterek mellett meg külön üdítő, hogy valaki alig másfél órában levezényel egy csihipuhit.

A Prayer Before Dawn (A kíméletlen)

A filmet úgy építették fel, hogy a főszereplője egy boxoló, aki Thaiföldön az agyát szétdrogozva él, és ezért az ottani legkeményebb börtönöket kell megjárja, amikor elkapják. Az egyetlen esélye a menekülésre az, ha megnyeri a börtönök közöttit thai box bajnokságot. Tényleg ez a tagline “he fights in Muay Thai tournaments to earn his freedom”. Na most ez utóbbi kamu.

A filmben van verekedés, ez tény, de egyáltalán nem egy underdog, harcművészetes film, amiben a végső harc után szabadon sétálhat a hős. Helyette kőkemény börtöndráma, amit a kábítószerfüggéssel fejelnek meg, hogy igazán mélyre mehessen a főszereplő. Mindezt megtörtént események alapján. Hiába a börtönöket túlélő Billy Moore könyvéből dolgoztak, úgy tűnik a volt boxoló keze nem hajlott maga felé az írás közben, szépített sokat, mivel elég durva dolgokat láthatunk. Ha ki is hagyott valamit, azt lehet nem akarjuk tudni, mert így is kemény a film.

A Prayer Before Dawnnál mégis a körülmények azok, amik miatt páran fekaphatták a fejüket. Egyrészről ott van, hogy a rendezője Jean-Stéphane Sauvaire, aki odavan az autentikus dolgokért, ami ez esetben azt jelentette, hogy tényleg vettek fel jeleneteket ezekben a durva börtönökben. A látottak alapján soha nem akarnék oda kerülni, olyan állapotok vannak benn. Nem is csak a rabok erőszakossága, bár nyilván félteném a seggem, de az életkörülmények is borzasztóak.

A helyszínen kívül a főszereplő bőrébe a hangokkal is igyekeznek belerázni minket. Egyrészt folyamatos a zaj, ami ugye idegen nyelvű beszélgetést jelent, és a legtöbb helyzetbe mi is úgy kerülünk, mint Billy, avagy nem értünk egy kukkot sem, nincs feliratozva. Átadja az elveszettség érzését, és növeli a kétségbeesést.

Ez mind arrafelé mutatna, hogy ütnie kéne a filmnek, de valahogy mégsem hatott rám annyira, mint elsőre hittem, hogy fog. Iszonyat kemény, és értem, hogy a drogozás érzékeltetése miatt is esnek szét a jelenetek, erőteljes művész koncepció, viszont a karakter íve valahogy távolságtartása késztetett. Azt hittem, hogy amikor végre újra visszatér az edzéshez, megtalálja magát ebben újra, onnantól jobban leköt majd, de ehelyett utána is érdektelen maradt. Értem, hogy az addikció elleni harc egy életre szól, de legalább valami kéne Billy jellemébe, amibe kapaszkodhatunk a film nézése közben.

Így hiába a rendező törekvése, a rengeteg pozitívum mellett mégis a középszer felé tudnám sorolni a filmet. És még egyszer mondom, aki valami harcművészetes dologra vágyik, az jobban gondolja meg.

Extinction

És akkor a múlt pénteken debütált film, ami elindította a mai kritikalavinát, és zárja a Cargo és a Tau után a sort. Mint az utóbbi, ez is sci-fi, sőt, annál simán jobb, viszont ez még mindig csak középszert jelent. És pont emiatt érzem úgy, hogy Netflix-filmekbe innentől kevesebb időt ölök majd.

Az Extinction középpontjában egy családapa áll, aki éli nyugis életét gyönyörű feleségével és két imádnivaló gyerekével, csak épp egy idegen invázió rémálma gyötri, ami kezd nappali hallucinációk formájában is feltűnni. Bár mindenki úgy érzi csak, hogy orvoshoz kéne mennie, neki meggyőződése, hogy látomásai vannak egy érkező veszélyről. Nyilván ez jön innen, hogy tényleg lecsap a Földlakókra valami az égből.

A végeredmény pedig egy tipikus B-film lesz, aminek olyan a befejezése, mintha valami sorozatnak a kezdő epizódját láttuk volna. Mint említettem, ez már közelebb áll a Black Mirror által lefektetett tv-s sci-fi alapokhoz, és vannak benne érdekes dolgok, de valahogy mégis semmilyen az egész: az akció borzasztóan néz ki, a gondolatok 1 percben összefoglalhatóak. A fegyverek hangjának siralmasságát külön kiemelném.

A főszereplőket sem tudom éltetni. Lehet csak egy jobb rendező és színészvezetés kellett volna, hiszen Lizzy Caplan és Michael Peña is olyan, akit szerettem már más filmekben, de itt valami siralmasak. Nyilván nem segít a forgatókönyv, de az érzelmes pillanataik valami eszméletlenül üresek. Így a karaktereik sorsa sem érdekel senkit.

Sajnos még nem fejeztem be a negatívumokat: míg a film elején a támadás elmegy látványilag, utána olyan a kidolgozás, mintha az összes pénz is az első csapásra lett volna kötve. Ez a katartikusnak szánt végső harcon érhető a legjobban tetten, hiszen az nagyjából két sötét szobát jelent ez esetben, sajnos fillérekből forgatva.

Bár az Extinction ellen nem kampányolnék túlzottan, és igyekeztem spoilerek nélkül írni a benne levő meglepetések ellenére, mert nézhető, de valójában nem volt igazán szórakoztató. Tipikus háttértévé, content, nem pedig nagybetűs film.

Revenge

Ha már erősebb női főszereplő kell, akkor a vele szinte egy időben bemutatott Tomb Raider helyett itt van például a Revenge. Mondjuk ennek még annyi köze sincs a valósághoz, mint Lara kalandjainak.

A történet eléggé egyszerű: egy nőt megerőszakolnaak a sivatagban, elfut, és eközben felnyársalódik egy fára. A férfiak otthagyják a tetemet, később akarják eltüntetni a nyomokat. Hát ezt rosszul teszik, mivel a nő nem halt meg, és főnixként feltámadva utánuk ered. Nincsenek hatalmas csavarok, ahogy a cím is mondja, egy lecsupaszított, 4 szereplőt mozgató B-mozis bosszútörténetről van itt szó.

Ami erőssé teszi a művet, az mondjuk el is fog rettenteni pár embert: a művészi megoldások. Mondjuk már a főszereplő túlélése is jelzi, hogy mennyire feláldoznak mindent a szimbolikáért, de ez nem is baj, hiszen így lehet más a hatása, mint mondjuk a férfiak által készített I Spit On Your Grave-nek. Ja, ezt nem is mondtam eddig, de a Revenge-t egy női rendező készítette. A popóközeliekben (gondolom ennek a visszavétele) és a vérengzésben így sem fogja vissza magát a film, sőt, volt egy ahol még az én gyomrom is felfordult. Viszont érdekesebbé tette a végeredményt ez a nézőpont, plusz gondolatokat adhat a megnézése után. Már ha kilépünk a ténylegesen látott történet mögül és elmerülünk a szimbolika jelentésében.

Amit még kiemelnék, hogy milyen szép a Revenge. Konkrétan sajnálom, hogy kihagytam moziban, olyan gyönyörű a fényképezés néhol.

Az egyedüli zavaró, hogy mintha nem lett volna 108 percnyi puskapor a látottakban. Mivel egy ember kezében volt az irányítás, Coralie Fargeat nem csak rendezte, de írta is a filmet, így tippre a producerek viszonylag megbízhattak benne, a vágó pedig kemény kézzel volt irányítva. Az teljesen biztos, hogy 90 percben ez sokkal jobban ütött volna.

Tomb Raider

Még egy korrekt film. Hogy ez mennyire hízelgő egy franchise indító blockbusternek, azt nem tudom, de a Tomb Raider simán elment. Viszont a marketingiért felelős embereket még egyszer nem fogadnám fel, na meg a castingossal is elbeszélgetnék.

Igazából amúgy az a baj, hogy ez a legjobb esetben is csak a Nemzet aranyának a közelébe helyezhető, viszont annál komorabb. Az egyik pillanatban sír a karakter, mert megölt valakit, a “következőben” — mielőtt valaki beleköt: mennyi idő telik el, vagy 10 óra? Az gondolom bőven elég ilyesmi traumát feldolgozni — úgy lő vagy 5 embert mellkason nyíllal, hogy azok hátraesnek és rögtön meghalnak. Ezt most azért emeltem ki, mert egyrészről ott vannak a tipikus fun kalandfilmes elemek, másrészről pedig a drámai realizmus, amit a kincs megtalálása csak tetéz.

Igazából szanaszét lehetne szedni a filmet, olyan sok inkonzisztencia van benne, de valahogy mégis lecsúszott. Működtek a béna trükkök: azok a futások, amikor hátsó nézetből előre váltanak, és tisztán látszik a sebesség különbség, a borzasztó hátterek, és a többi. Ha kicsit komolytalanabb lett volna a film, akkor azt mondanám, hogy direkt idézték vele a régi időket. Így sajnos nem tudom mondani, de legalább mosolyogni lehetett rajta.

A marketingeseket pedig azért vágnám ki, mert azokat az ugrásokat nem kellett volna hangsúlyozni. Mondjuk a film két hangulat közötti ingadozása miatt érthető, hogy a trailerek sem tudtak egységes képet mutatni, de a végtermék nézése közben működtek a 10 méteres repülések.

Igazából a fentiből bármit félre tudok söpörni, viszont a castingot nem igazán. Ne horkanj fel, szerintem szép Vikander, és tényleg szálkásra fogyott, így az akrobatika, de még a verekedés is működött valamennyire (csak hát agyonvágták a bunyókat), viszont végig egy keménykedő 30 évesnek nézett ki, míg a történet szerint nagyjából 20 lehet a karakter, és úgy is viselkedik. Az apa a nyilat lövöldöző tinit hagyja ott, és 5 év telik el, nem?

A másik, ami miatt kicsit vakartam a fejem, hogy ennyi videójáték feldolgozás bukása után komolyan ennyire a folytatások felvezetésére húzták fel a részt? Mint tudjátok sorozatjunkie is vagyok, és ez teljesen olyan volt, mint egy nagyobb költségvetésű sorozat pilotja. A barátok és kapcsolatok az elején, a végén meg a hatalmas cliffhanger. Bőven elég lett volna a trailerben is mutatott (ehh marketinges srácok…) hadonászás a pisztollyal.

Solo

A Star Wars Story? Ilyen az, amikor egy profi filmkészítő rövid idő alatt csinál egy terméket. Lehet valami nagy savazásra számítottatok, de igazából csöndes beletörődéssel ülök most itt. A Solo közepes, ha nem a Star Wars brand alatt menne, akkor hatalmasat bukna, így majd meglátjuk mi lesz.

Random filmként 2 év múlva senki nem emlékezne erre. Pedig nézhető, néhol szórakoztató, de nulla egyediséggel bír, hiába van benne a top 10 cool karakterek egyike. Bár most egy fiatal, de a szerepben néhol elveszett színész által életre keltve.

Az is biztos, hogy most még az újraforgatások híre sem ártott számomra a filmnek, mivel pont emiatt tudtam pár negatívumát elnézni. Azt hallani, hogy a Solo 70%-át forgatta Ron Howard, amit így a mozi után simán elhiszek.

Egyrészt a Rogue One-hoz képest sokkal jobban össze van szedve a sztori, hiszen az egészet felfűzték egy rablásra, vagyis többre. Ami így rendesen rángatja előre a szereplőket egy cselekmény mentén. Mindig történik valami, mindig van következő cél, nincs kaszinóbolygó. Viszont ebben nincs semmi extra, iszonyat messze van a heist zsáner klasszikusaitól.

Az említett 70% kapcsán még durva érzés volt, hogy képileg is vagy másfél órába telt, mire először hosszabban napon voltak a szereplők (persze letekert fényerejű napon…). És ebben is az utóforgatás lehet a ludas, hiszen nem nagyon volt idejük terepre menni, vagy hatalmas díszleteket építeni Howarddal. Sokszor konkrétan tv-sorozatos a Solo kinézete, olyan közelikkel, meg szűknek érződő, egyéniség nélküli belső terekkel van tele.

Hogy a háborús részeket ne is említsük, ahol a nagy, trailerben menőn mutató lépegetős pillanat ellenére is hiányzik belőle minden hatalmasság. Most komolyan, gondoljatok vissza a filmre, és emeljetek ki bármit ami vizuálisan érdekes volt, vagyis “wow” élmény váltott ki. Pedig ilyen még a Rogue One-ban is volt, erre itt még a trailerben mutogatott Cthulhu szörny sem szállította. Talán a vonatos esetleg. A film közel sem nézett ki 200 milliósnak.

Az egyedüli dolog, ami nem teljesen szürke középszer benne, az a film lelke, egy bizonyos kapcsolat. Na nem Qi’ra (Emilia Clarke) és Solo (Alden Ehrenreich) között, hanem Han és Csubi barátsága. Az összekovácsolódásuk közben működött a film és talán a nosztalgia. Konkrétan velük voltak olyan pillanatok, ahol el is tudtam mosolyodni a moziban.

Mondom, mielőtt szétszedtek, még egyszer kiemelem, hogy elment a film, szerintem kompetensebben volt összetéve, mint mondjuk a Solo-hoz hasonló sorsú Rogue One, és az utóforgatások miatt még pár hibáját is elnézem, de ez jó szívvel is csak közepes volt nálam. És ez valahol szomorú egy ilyen franchise-nál, de még azon kívül is.

Black Panther: feketén-fehéren

Bár már pénteken kifakadtam twitteren a filmre, de nem sok kedvem volt megírni ezt a kritikát. Gondolom feltűnt már, hogy szoktam védeni a kritikusokat, még ha én nem is vagyok igazán az, mert többnyire segítenek mindenkinek elhelyezni a filmeket valami kontextusba, hiszen egy átlagembernél sokkal több művet látnak.

Mondjuk ha ilyen szempontból nézzük, akkor a Black Panther-t is helyére tették a sok éltetéssel, hiszen jelenleg mintha tényleg előtérbe kerülne a filmek politikai kommentár része, simán elnyomva a technikai megvalósítását a műveknek.

Mert ez a Black Panther nem jó annak, aminek készült: blockbusternek. Nem azért, mert ki vagy be kell kapcsolni az agyat közben, hiszen egy tényleg jó blockbusterhez sem kell kikapcsolni, hanem mert egyszerűen nem izgalmas. Gyönyörűen elmélkedik a rasszizmusról, egyáltalán nem “a fehérek rosszak búú” módon, amitől sokan tartanak ha meghallják az előbbi mondatot. Viszont azon kívül egyszerűen üres, vagyis nem szórakoztató. Bár ezzel nem sokan értenek egyet.

Rögtön ott kezdődik, hogy a film flashbackkel indít, aminek jelentősége lesz a finálé felé természetesen. Na most már itt ejtenek rögtön egy hibát, hiszen kettő jelenetet kéne mutatniuk, mert a mindkettő fontosnak bizonyul, de ehelyett az egyikről csak beszélnek. Nem akarok túlzottan leragadni ennél, de tökéletesen bemutatja a film egyik baját: sokszor csak mondja, nem mutatja. És még a beszélgetéssel is hihetetlen mennyiségű időt basz el.

Konkrétan mire elérünk a fő konfliktus erősödéséhez, addigra már a film több mint fele elmegy! A politikai kérdéseket persze alapozzák a sok beszélgetés közben, csak hát az ilyesmi már a Star Wars Prequeleknek sem jött be. Ezen az sem segít, hogy a film első komolyabb akciójelenete a trailerben mutogatott éjszakai kocsikon ugrálós. Ami még szarul is néz ki, plusz semmi tétje nincs. Ritkán akadok ki azon, hogy egy Marvel filmben mekkora a bodycount, de amikor az egyik lándzsás afrikai testőr embereket döf át, meg még ki tudja miket művel a fegyverével, és közben leszólja a “barbár lőfegyvereket” akkor már kiakadt a bullshit mérőm, hiszen csak azért nem látszik brutálisnak amit ő művel, mert a film nem mutatja milyen pusztítást végez egy mellkason átdöfött vibratium vagy miafene fém lándzsa. Konkrétan 10-20 perces videóesszéket lehetne megtölteni azzal, hogy milyen siralmas az első fő akciójelenet, amit csak tetéz a Marvel spórolása a CGI-jal. Lehet javítottak a kocsikon való ugráláson a trailer óta, de ez nem igazán érződött a moziban. Súlytalan az egész, mármint fizikailag, nem pedig a vér hiánya miatt.

Innen sok beszéd után eljutunk oda, hogy kétszer is verekednek egy vízesés tetején, és mindkétszer csak ámulok, mennyire gagyi. Pedig a Black Panthert rendező Ryan Coogler ezelőtt valami Creedet csinált, amiben volt egy eszméletlen boxmeccs. Hát itt nem tudom mi vezette a kezét a közelharc megalkotása közben. Mások voltak a kaszkadőrök? Vagy a Creednél azt inkább Stallone-nek köszönhetjük? Pedig itt is jó színészek vesznek részt ezekben a jelenetekben, sőt, a Párducot alakító Chadwick Boseman még a Civil Warban is jobban harcolt, szóval biztosan nem ő a szűk keresztmetszet.

Hogy a végső akciót már ne is emlegessem, hiszen a sok beszéd mellett a konkrét történések, a konfliktus kiteljesedése 5 perc alatt van ledarálva, és visszakanyarodva a flashbackekhez, az egyik fő résztvevőjének a motivációja sosem volt mutatva. Így a nevetséges CGI mellett (szinte Justice League szint) még érzelmileg sincs felvezetve. Persze a Fekete Párduc és a kicsit máshogy gondolkozó Sárga Párduc (Killmonger) konfliktusa valamennyire működött, csak épp a Killer Instinct játékot idézte a bunyójuk (spoileres kép, bár trailerből screenshot).

Ja igen, még azt akartam kiemelni, ha már lendületben vagyok, hogy Wakandát miért nem mutatják? A nép sosincs igazán jelen, nem tudjuk ők hogy éreznek, vagy épp gondolkoznak a film által felvetett gondolatokról, ők ki mellé állnának a Black Panther fő kérdésében.

Azért némi pozitívumot is említenék, miszerint a film gonoszai egész jók voltak. Andy Serkis iszonyat szórakoztató, Michael B. Jordan pedig kihozza a maximumot a szerepéből. Ami nem sok, hiszen csak a film végét kapta meg igazán, mert… ki tudja miért.

A lényeg az lenne, páran úgyis görgettek amikor meglátták ezt a sok karaktert, hogy a Black Panther túl van hypeolva, miközben csak egy sima Marvel film ez is. Sőt, még ott is lemarad az igazi élbolytól, mert hiába Wakanda, meg Afrikai motívumok, ha még így sincs igazi egyénisége.

Darkest Hour

Végtére is izgalmasabb volt, mint egy törióra. Mondjuk pontatlanabb is, nem? A Darkest Hour bemutatja a Dunkirk előtti időket, amikor Winston Churchill gatyába rángatta az angol politikusokat.

Nem is tudom hogy vágjak bele, de az biztos, hogyha altatóra lesz szükségem a jövőben, akkor fehér zaj helyett akár ezt a filmet is betehetem majd, olyan unalmas volt. Nem túlzottan kedvelem az Oscar bait kifejezést, mert sokan (köztük pár kommentelő is) elsütik minden kicsit is megosztóbb témával foglalkozó filmre, de ide muszáj lesz kiszórnom. Mondjuk ez is komoly társadalmi kérdéssel foglalkozik, csak burkoltabban reflektál a modern korunk erősödő szélsőségeire.

Ellenben a Darkest Hour annyira tipikusan “fontos” film, ami már halálunalmasnak bizonyul. Mint a király beszéde. Nem mellesleg mintha kerülgetné is a forró kását Churchill körül. Egyrészről iszonyat hatásvadász módon mutatja be a kapcsolatát az angol néppel, másrészről pedig elég rossz filmes módszerekkel szedi elő a korábbi ballépéseit, amik amúgy rengeteg életbe kerültek. Viszont ettől még a katonai döntései mögötti kétely drámája is gyengül.

Ahogy néztem a filmet végig szúrta a szememet, hogy a rendező milyen kiszámított módon igyekszik játszani az érzelmeimmel. Ami nem is lenne baj, minden mű hasonlóra törekszik, de ebben a stílusban valahogy mindig ugyanazokat és ugyanúgy mesélik el a múltból, szépen kisimítva, jólszabottá téve a cselekményt. Ez az ami a hasonló kosztümös drámákat szokta jellemezni, és ami miatt nem is vagyok oda túlzottan a műfajért. Semmi élet nincs a Darkest Hourban.

Hogy ne legyek végletekig negatív, azt simán meg fogom érteni, ha Gary Oldman ezért Oscart kap. Míg a filmnek nem adnék semmit, ő a szívét-lelkét beleteszi, és még ebben a nehéz jelmezben is sikerül érzelmeket átadnia. Hogy is szokták mondani: “a legtöbb színészet”. Rengeteg munkát tett bele, ami tisztán látszik, csak hát a Darkest Hour ezzel is csak a közepes szintig volt képes feltörni.

ui: a film nem keverendő a The Darkest Hourral. Kackac.

The Commuter – “nem volt jegye”

Liam Neeson a Non-Stop rendezőjének új filmjében ezúttal vonatra száll. Nyilván nem rejtvényt fejt az út alatt, mivel a gonoszok nem tanultak az eddigi munkásságából.

Ez lenne a Commuter amúgy. Egy ingázó volt zsaruhoz az egyik nap odamegy egy ismeretlen női utas, és azt mondja neki, hogy 100 000 dollárt kap, ha kiszúr számára valakit egy táskával a vonaton, akiről nagyjából azt tudni a csomagján kívül, hogy meddig utazik. Nyilván nem vállveregetést szánnak neki. Eleinte csak a pénzzel akarják motiválni, de utána elkövetnek egy hibát: a családja életét fenyegetik. El is borul az öreg.

A Commuter így nem meglepő módon a végére átmegy Liam Neeson többi akciófilmjébe… vagyis inkább így mondom: a Non-Stopból vagy a Takenből átmegy a Taken 3-ba. Ezt úgy kell érteni, hogy a film első órája baromi jó. Ötletes ahogy bemutatják az eddigi ingázó éveit, elmerülünk a rutinjába, amit megszakít a nő. Először kicsi a tét, érdekes miképp lehet talán megtalálni valakit ennyit információ alapján.

Eleinte már-már realista a film, egy izgalmas thriller, ahol a nagy akció egy bunyó, és nem is mindig a főszereplőnk nyer. Aztán a végállomáshoz közeledve egyre valószerűtlenné válik a film, hogy egy iszonyat látványosnak szánt képtelenségbe, akciójelenetbe torkolljon. Nem is igazán a személyes ízlés kérdésébe mennék itt, mert a probléma nem az, hogy nekem nem tetszett, hanem nincs összhang az első 2/3 és a befejezés között.

Maradhattak volna reális szinten a végére is, láttunk már olyat még Neesontól is, és akkor most egy jó akciófilmen lennénk túl, de sajnos nem így tettek. A kitalálható fordulatokba direkt nem mentem bele, az szerintem simán elfér egy ilyen Commuter kaliberű zsánerfilmbe.

Így is elment, csak…. kisiklott? Haha, de jó vagyok.

Bright – ez nagyjából mellément

Megérkezett a Netflix blockbustere, a közepes költségvetésű urban fantasy-je, amire bőven költöttek. A rendezői székbe beültették David Ayert (Suicide Squad, End of Watch), a főszerepre megszerezték Will Smith és Joel Edgerton párosát, de még a gonosz arcvonásai sem lesznek ismeretlen sokaknak.

Részemről vártam, hogy a közepes költségvetésű látványfilmek sorát fogja elhozni, erre a kritikai fogadtatása sajnos siralmas lett. Mondjuk ennek ellenére lehet a Netflix belső mérőjének megfelel majd, eléri a kitűzött céljaikat, hiszen hiába eszméletlenül fos a Ridiculous 6, mégis meghosszabbították Adam Sandler szerződését a streaming szolgáltatónál. De hogy a konkrét filmre térjek.

Nem kertelek: valamennyire objektíven nézve a Bright nem jó. Ellenben nekem tetszett. Ennek kifejtéséhez kicsit a történetbe is bele kell mennem: a film 2000 évvel a sötét úr eljövetele után játszódik egy alternatív valóságnak kinéző világba, ahol a mágia még jelen van, és Los Angelesben az orkok, a tündérek, az emberek, és még más fantasy lények élnek… hát nem békességben. Inkább egy bandák által uralt városnak tűnik a hely.

Főszereplő rendőrpárosunk az egyik éjszakai hívása során belekerül valami hatalmas játszmába, ami a már említett sötét úrral is összefügg, de földi szinten csak egy varázspálca utána hajszáról szól. Avagy az éjszakát végigmenekülik, miközben próbálják megakadályozni, hogy a “bármire képes” tárgy rossz kezekbe kerüljön. Kicsit gyűrűkura urban fantasy-ben. Vagyis End of Watch is, mert arra a hangulatra törekedtek közben. A lényeg, hogy egyszerű lehetne a történet, egy menekülés bemutatása nem lehet nehéz, de egy szétszabdalt, ritmustalan, többször logikai hibákkal teli valami a végeredmény.

Ami biztos, hogy nekem David Ayer kezd egyre gyanúsabb lenni. Mert hiába szállította a már említett End of Watch-ot rendezésileg, vagy épp a Fury-t (bár annak a vége), ha melléjük egy Sabotage és egy Suicide Squad fért be. Mondjuk az egész életművét elnézve is csak az jut eszembe, hogy hullámzó, viszont eddig pont az ilyen zsarus történetekhez értett a legjobban, mint amilyen a Bright kéne legyen, de itt szinte minden mellément. Az biztos, hogy a Brightnál kíváncsi lettem a vagy 3 millióért megvett Max Landis-fogatókönyvre (Chronicle, Victor Frankenstein), mert annyi mindent véltem felfedezni Ayer régi munkásságából, hogy szerintem eléggé átírhatta. Például van egy szál, ami egyenesen a Training Day-ből érkezett.

A lényeg, hogy a Bright közben többször is eszembe jutott a Suicide Squad. Egy picit jobban függnek össze a jelenetek, mint ott, de valahogy mégis inkább csak darabokat látunk az éjszakából, nem pedig egy összefüggő történetet. A főszereplők botlandoznak a néha cool, néha siralmas setpiece-ek között, hogy eljussanak a pár részinformációból összetehető még valamennyire jó végkifejlethez is. Sajnos a végére itt is kicsit elrugaszkodnak a film egyetlen tényleges előnyétől, a földhözragadtságtól.

Ennyi duma után eljutottam végre oda, hogy nekem miért tetszett: mert a világ teljesen természetes benne. Most nem a rasszista felhangra gondolok, ami áthatja a mindennapjainkat és szájba van rágva itt, hanem ahogy minden él. Kinéznek a kocsiból, és egymás mellett sétál ork és ember. Nincs minden kiemelve, hanem néha csak a háttérbe el van sütve valami ötlet vagy lény, ami teljesen… ismét csak azt tudom mondani, hogy természetessé teszi a film világát.

Amikor vége lett szinte már nyúltam is a Shadowrun könyveimért. Nekem ez átrángatta a döcögős narratíván a filmet. Mondjuk erről a profi Will Smith – Joel Edgerton páros is tehetett, mert néha hiába volt szarul felvezetve egy konfliktus, ha ők a jeleneten belül képesek voltak adni neki valami alapozást.

Mindehhez még hozzátenném, hogy az akciók is maradtak a földön, ami kifejezetten jót tett a filmnek. Bár ott is akadtak gondolok, péládul Will első lövöldözésénél, de basszus, utána sem szálltak el, és a fő jelene kifejezetten üdítő volt. Konkrétan a film minden hibája ellenére is sikerült felvezetni a végső csatát rendesen. De előtte meg ott volt az Ork templomos… kitudja mi.

Igazából az illik a filmre, amit Ayer karrierjére használtam, hogy hullámzó, de valahogy mégis elkapott.

- A múltba →

Kategória archívum: ******