The Art of Self-Defense: mibe csöppentünk

Gondoltam a Vivarium után nem hagyom ki az Jesse Eisenberg és Imogen Poots páros jobb visszhangot kapó filmjét, bár tény, hogy Poots ebben nagyon mellékszereplő. Nem is ez a lényeg, hanem hogy a Vivarium ellentettjét kaptam élményben, de persze a sci-fi (báár) körítés nélkül.

A történet középpontjában egy béta férfi áll, akit egyik este megtámadnak az utcán miközben hazafelé tart, és durván megverik. A kórházból kikerülve először fegyvervásárláson töri a fejét, de utána inkább beiratkozik karate oktatásra, hiszen a dōjō merev szabályai megnyugtatóbbnak tűnnek számára az azok nélküli világban. Ahogy egyre közelebb kerül a mesteréhez, aki az alfaság felé lökdösi, úgy bomlik szét az új valósága és hitrendszere.

Érdekes volt a Vivarium után nézni közvetlenül, mert az az ötletét felhasználva erősen kezdett, ez viszont elég unalmasan, hogy a felénél bedurvítson, és bekomolyodjon a végkifejletre. Ez sem pörgést jelent, csak véresebb cselekményt, emelkedett téteket. Azért továbbra is kicsit furcsa művészfilmesen, nem átütő erővel azért.

Hogy a tényleges történeten felül miről szól? Azért a toxic masclulinity, vagyis mérgező, túltolt férfiasság témája eléggé durván jelen van benne, nyilván megfűszerezve a szexizmussal. Amolyan lassú, kevésbé stílusos Fight Club, nyilván nem a csavarra értve, itt nem WTF a vége, viszont azért mernek mondani valamit szerencsére, és nem csak azt, hogy a méreg az méreg.

És az előbb említett témához nagyon illik a trauma átélésének feldolgozása is, jó a szinergia a két szál között. A főszereplő ugye olyan akar lenni, mint amiktől retteg, akik bántották, de amikor oda jut, akkor rádöbben erre a körforgásra, és igyekszik valamennyire változtatni rajta. Vajon csak azért be kell tartanunk minden régi szokást, mert régi szokás?

Nem azt mondom, hogy az előző hónapban látott filmek legjobbika, de az érdekes jelzőt mindenképp el tudom sütni rá, még akkor is, ha a (tudatosan) modoros alakítások miatt kicsit idegesítő is néhol ez a dráma.