„Ki alakítsa az új Indiana Jonest?”, hangzott el a kérdés pár hete egy baráti társalgás során, ami végül számtalan ikonikus akcióhős újracastolását indította el. És az új Zorrót? Az új John McClane-t? Esetleg Rambót? És amíg egy-két kivételes esetben felmerült pár egészen telitalálat fan casting, addig a legtöbbnél sajnos arra jutottunk, hogy nemcsak ezek a karakterek nem lennének túl imponálók a mai közönségnek, de még színészek közül is nehezen mondunk olyanokat, akiket ilyesmire szerepekre teremtettek.
Egészen más kaliberű karakterekbe vagyunk szerelmesek és a streaming, az átalakult fogyasztói szokások, valamint a franchise-orientált stúdió berendezkedés kombója miatt végül a színész felhozatal is alkalmazkodott a trendekhez. Nem azt mondom, hogy ezzel probléma lenne, helyette épp iszonyú hosszan próbálom felvezetni a mondanivalómat, miszerint mennyire nehéz manapság a casting directorok feladata.
Nem igazán szenteltem különösebb figyelmet az ezt a pozíciót betöltő hollywoodi titánokra, viszont az írás mellett a színészkedés volt mindig is az a filmes szakma, ami különösen érdekelt – innen meg már egy egészen kis ugrás belevetni magamat a szóban forgó pozícióban munkálkodó, túlnyomó többségben egyébként hölgyek mindennapjaiba.
Bármennyire is „felesleges” és vezethet tévútra az elvárásaink terén, de kifejezetten élvezek belemélyedni fan casting beszélgetésekbe, még ha 99%-ban csak passzív megfigyelőként is teszem. A bevezetőben is említett diskurzus, valamint pár friss pletyka elgondolkodtatott, hogy mennyire komplikált ma már az ideális színész, illetve színészgárda leszerződtetése.
A hollywoodi szupersztár fogalma, ha nem is halott, de alaposan meg lett tépázva a 2000-es évek közepétől a már említett indokok (streaming és átalakuló fogyasztói szokások, franchise-orientált stúdió berendezkedés) miatt. Persze, akadnak kivételek, például egy Cruise vagy egy Rock, de ott is láttunk az évek során pár melléfogást és bukovárit, ráadásul felmerül a kérdés, hogy vajon esetükben tényleg a tiszta „sztár póver”, vagy pedig az alájuk rakott franchise az elsősorban, ami behúzza a közönséget a mozikba. Hisz minden Mission Impossible vagy Hobbs&Shaw/Jumanji mellé azért becsúszik egy Mummy vagy egy Skyscraper/Baywatch.
„Oké, most már a franchise-ok csábítóak a nézők számára, de akkor is oda kéne figyelni, kit teszünk meg egy szerepre, nem?”, hangzik el a kérdés vélhetően a nem fogalmatlan casting directorok szájából. És itt érkezünk el ahhoz a komplex dilemmához, amivel nap mint nap találkoznak: milyen szempontok alapján adjak végül Pistikének vagy Józsikának egy szerepet?
Az első érdekes kérdés, hogy merre dőljön a mérleg nyelve? A „karakter popularitása” vagy a „színész popularitása” felé? Teszem azt, itt egy relatíve ismeretlen IP, amiben van jó pár évnyi potenciál. Viszont mégis csak kéne azért az a húzónév, mert a karakter nem egy Batman kaliber, nem ismeri mindenki az utcán. Ez így totál egyértelműnek és logikusnak hangzik, nem? Bonyolítsuk akkor tovább – lezajlott a meghallgatás és az alábbi 2 főre szűkítettük a shortlistet:
Pistike eléggé ismert név, fel tudná húzni a relatíve ismeretlen karakterünket, de annyira nem volt meggyőző a meghallgatáson, mint Józsika. Rajta látszik, hogy nagyon éli a szerepet és szinte rászabták a karaktert, viszont még a hardcore filmrajongók is reflexből nyitják meg az IMDb-t a neve hallatán, annyira nem vágják, ki ez. Ti kinek adnátok a szerepet?
Nyilván persze ezek a szituációk még tovább bonyolódnak a karakterekre specifikus esetekben, egészen egyedi problémákkal megkínálva a casting directorokat. Például feledkezzünk el egy percre az egész Cavill mizériáról és gondoljunk bele, hogy mi milyen szempontok szerint szerződtetnénk le a következő Superman-t? A világ egyik legismertebb karaktere, ergó el tudná vinni a hátán egy relatíve ismeretlen színész is, nem igaz? Á la Cavill anno 2013-ban. Na igen, csak a jó öreg Clark kapcsán most alapos fejtörést okoz, hogy milyen irányba vigyék tovább a karakterét és hogyan lehetne modernizálni Kal-El-t. Ez megint csak olyan faktorokat hoz be a döntéshozatali folyamatba, amit ember legyen a talpán, aki képes kielemezni és megugrani. Hisz amíg Ferike remek lenne a klasszikus Superman szerepében, egy modernizált, dekonstruált változatát lehet, hogy már nem tudná megfelelően eljátszani.
Az is érdekes jelenség egyébként, amit egy Vasember vagy John Wick kapcsán láthattunk. Előbbi esetén kevésbé, hiszen hiába volt B-kategóriás karakter, de legalább rendelkezett nem kevés alapanyaggal és rajongótáborral. Viszont mind Robert Downey Jr, mind Keanu Reeves esetén igaz, hogy valami olyasmi plusz karizmát adtak a karakternek, amivel közönségkedvenccé tették a viszonylag (vagy Baba Yaga esetén teljesen) ismeretlen hőst. Ehhez persze casting oldalról iszonyatos rizikóra és – a szakma kifejezésével élve – megérzésre van szükség, valamint a színésznek is le kell futnia azt a bizonyos extra mérföldet. Legyen szó a számtalan impróról a forgatás során vagy szinte az összes kaszkadőrmutatvány bevállalásáról 50+ évesen.
Ezzel kapcsolatban pedig rögtön felmerül egy másik problémás szempont: a franchiseokban betöltött szerepek jórésze nem egy filmnyi elfoglaltságot jelent, hanem több évre leköti a színészeket. Épp ezért (is) mókás minden nap egy új Keanu Reeves rajongói álomcastingról hírt vagy pletykát olvasni – imádom én is Keanut, de a csávó lassan 60 éves és persze, ő és Cruise is 120%-ot beleadnak, de a realitás talaján maradva azért mégis csak na.
Ráadásul, ha már egy franchiset megjárt valaki, utána arra is jó esély van, hogy többé hallani se akar az ilyesféle projektekről. Nem véletlen, hogy Daniel Radcliffe és Shia Lebeouf is kisebb költségvetésű, alkotói, sokszor teljesen elborult projekteket vállalnak. Nincs is ezzel egyébként semmi baj – leszámítva, hogy csökken a szóba jöhető eresztés, akik közül válogatni lehet. (És igen, Reeves, Radcliffe és Lebeouf kapcsán is körbeértünk, hogy miért is nem lesz egyik se Moon Knight, rajongói pletykák ide vagy oda.)
Beleásva magamat kicsit a casting directorok világába találtam magam szembe azzal a mondással, hogy akkor jó a munkájuk, ha nem veszed észre [a castingot]. Hiszen a színész ekkor teljesen elveszett a szerepében, eggyé vált a karakterével és nem Robert Downey Jr-t, hanem Tony Starkot látom a filmvásznon. Jó, picit öngól a példa, mert a kettő szinte tényleg ugyanaz, de értitek a lényeget. Eggyel viszont tovább megyek: igazán akkor jó a munkájuk, ha azt viszont igen is észreveszem, hogy az adott színész eleválta a filmet az alakításával, amitől a film valahogy még több, még jobb lett. Erre tökéletes példa szerintem tavalyról Joaquin Phoenix Jokere, amiről beszélgettünk is kicsit humannel az Oscar esélylatolgatós podcast adásunkban.
A BAFTA-n idén meglépték, hogy legyen külön kategória a casting directorok díjazására is. Eddig is pártoltam az ötletet, de ahogy az előző pár hétben kicsit jobban utánanéztem és elgondolkodtam a témán, még inkább örülnék neki, ha ők is megkapnák a saját Oscar bácsijukat az Akadémiától évente. Annyi szempontnak próbálnak megfelelni és zsonglőrködni, ráadásul teszik mindezt úgy, hogy tényleg iszonyat sok minden múlik a jó castingon.
Persze ezt már nemcsak arra értem, hogy valaki ráérez, mi, illetve ki is a modernkori akcióhős fogalma – és hogy ki alakítsa az új Indiana Jones-t. Abba meg sajnos már nem tudnak beleszólni, hogy szükség van-e egyáltalán új Indyre.
Nagyon jó írás és nagyon tetszett. Egy optimális világban valószínűleg így nézne ki egy casting döntés. Azonban nem ideális világban élünk.
Manapság a franchise újjáélesztéseknél inkább az a helyzet, hogy az előző fehér férfit nőre vagy egy fekete bőrü emberre cseréljék le.
Az előző kommentem elég nagy flamenek hangozhat, de ezzel csak arra akartam utalni, hogy mindíg az a színész fog nyerni a castingnál, amely az éppen aktuális trendeknek megfelel.
Hollywoodnál most éppen az az elsődleges.
Az a baj, hogy nem flame, mert igaz
Eleg csak megnézni a raklámokat. Ma a trendi, kicsit buzis iroda fejek az eladhatók. Kb férfit nem látni a tvben. Nézz meg egy borotva reklámot. Kb ugyanez a zenével. Bili elis lol. Massziv szartenger.
Nem irigylem ezeket a szakembereket, mert tényleg rengeteg szempontot kell figyelembe venniük egy-egy döntés meghozatalához, és nem csak a karakter ideálok, hanem a férfi-nő ideálok is nagyot változtak az elmúlt évtizedekben. Negyven éve még a nőies, megmentésre szoruló nők és a férfias férfiak voltak divatban a filmvásznon, mostanra meg tele lettünk erős női karakterekkel és harcias szuperhősnőkkel. Olyan döntést meg szinte lehetetlen hozni, amivel minden mozirajongó egyet fog érteni. :)
Gore “castingja” az oldalra mindenesetre jó ötlet volt. :)
Miért kellene új McLane, új Rambó, új Jones? Embereljék már emg magukat a stúdiók és kreáljanak új karaktereket új sztorikkal.
Nem hiszem el, hogy mindig a régi dolgokhoz kell visszanyúlniuk.
szerintem az, hogy nincsenek annyira “sztárok”, pont hálás művészi szempontból is, mert tényleg jobban adja magát az opció, hogy a karakterhez leginkább illő színész kapja meg a szerepet, hírnévtől függetlenül. és olyan szempontból is, hogy egy jól sikerült szerep után a szereposztó (+rendező stb) is villoghat a “sztárcsináló” jelzővel, “ő az aki felfedezte XY-t”, erre is egyre nagyobb az esély ilyen környezetben (még ha XY sztársága nem is fogja elérni a korábbi sztárokét).
szerintem amúgy manapság ha be akar vágódni a nézőknél a casting director, akkor nem a “sztárságot” veszi figyelembe, hanem a “fan favorite”-séget, mittudomén ha beteszel a filmedbe egy Sam Rockwellt, az rögtön húzónév a filmrajongók nagy tömegének, miközben ő nem mondható különösebb sztárnak, és még ráadásul tutira eleválni is fogja a szerepet.
de hogy villoghatna a sztárcsinálóval, ha nincsenek sztárok? plusz a sztároknak valahogy mindenki az árnyoldalát nézi, amikor allűrökkel elrontanak valamit vagy rossz filmbe teszik őket, pedig van olyan, hogy a sztár miatt lehet kipróbálni valami új koncepciót. Egy Total Recall sosem készült volna el Arnold nélkül, csak hogy egy példát mondjak. Vagy Tom Cruise nélkül az Edge of Tomorrow esélytelen. Avagy a sztárok létezésének bőven lehet pozitív oldala is.
Én casting directorként biztosan olyan színészt keresnék a szerepre, aki kevésbé ismert (viszont jó színész, vagy jó karakter). Nem a következő (hetvenkettedik) Bruce Willis filmet szeretném megcsinálni, hanem egy felhőkarcolós akciófilmet, amire egy vagány, de szerethető főhőst keresek, amit majd a filmhez tud kapcsolni a közönség. Később meg egy olyan fekete színészt mellé, akivel a főhősöm jól működik együtt a vásznon, és még szintén nem sztár.
Azt a pénzt, amit egy sztárra költenék, inkább a film marketingjére szórnám el :).
Tetszett az írás, szívesen olvasnék még hasonló gondolatébresztőket.
@clegane
Igaz, csak az a baj, hogy pont most nincsenek olyan stúdiók, akik igazi filmeket mernek készíteni. (Az, hogy néha becsúszik egy-egy három óriásplakát, ne legyen megtévesztő. Anno hetente 2-3 ilyen kaliberű jött ki a mozikban, és akkor az “igazi” művészfilmekről még nem is beszéltünk.)
Nézzük meg a mai “kínálatot”. Aztán vessük össze a pl. a 90-es évekével.
Közröhej.
Sry, természetesen a Három óriásplakát Ebbing határában-ra gondoltam.
Remek írás lett, jöjjön még sok ilyen! Érdekes a felvetés, sokáig lehetne rágódni a témán. Én attól tartok, hogy egyre kevésbé fog a színész valódi tehetsége számítani. Legyen minnél több követöje a socialmedian és lehetöleg könnyen lehessen memefikálni. Profit serkentö segédeszköz a sztár és egyre kevésbé müvész. Momoa vagy a Rock jó példája ennek szerintem.
Jó kis írás, van baj az biztos. És igen, járna nekik díj.
Két kedvenc casting director: Ellen Lewis és Sharon Bailey.
Kis pontosítás: Ellen Lewis és Sharon Bialy.
Na ezert kell a sztárpalántákat kis költsevetesű filmekben, vagy, blockbusterekben megedzeni, aztán a visszajelzések alapján, ha érdemes rá, jöhet a mélyvíz. Arra gondolok, hogy inkább a színészek kinevelésére kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, nem pedig egy fejlesztés alatt álló projektnél kapkodni, hogy ki legyen a főszereplő.
Mit műveltek szegeny Alden Ehrenreichel is, vérciki volt, hogy forgatás közben tanulta szakmát, médianyilvánosság előtt. Volt ott valami Ingruber nevű, akiről ma se lehet tudni, hogy zseniális Solo lett volna, vagy csak egy tehetséges parodista.
Mindenesetre nem irigylem azokat akiknek dönteni kell ilyen ügyekben. Bedőlhet miattad egy 100+ millás befektetés, de ma maradj higgadt és objektív… :)
Szerkeszt:”blockbusterekben” értsd: blockbusterek mellékszerepében. Bocs a dupláért.
Thanos kellene ide…. akkor talán visszaállna a rend.
@all: köszi szépen a kommenteket :)
@csuszu1: igen, ezzel a gondolattal abszolút egyet tudok érteni, ráadásul erre a kinevelésre szerintem a sorozatok is alkalmasak ma már
gore, csak az a baj, hogy a finanszírozó stúdiók hosszútávú szerződéseket íratnának alá a fiatal tehetségekkel, így meg, ugye, oda függetlenség! Sehogy se jó ez…!
A 80-as 90-es években menő macsó akciókarakterek ma eleve olyanok, mintha kiolvasztanánk egy középkori lovagot a jégből. Hol működhetne ma már egy enyhén szétcsúszott, tapló McLane, aki sandán néz a nőkre és azok is rá, nem is beszélve az alkesz Joe Hellenbeck-ről (Utolsó cserkész) aki a saját kérésére kurvázza le a félrelépő feleségét és pisztolyt fog a saját lánya fejéhez…
Meg úgy egyáltalán, az izzadó, izmos férfihős ma már önmagában elég lenne, hogy a férfierőszak propagandájaként a pokolba rántsák az egészet. A 90-es években tetőzött a 68-as szexmánia a fiúbandákkal, lányzenekarokkal, ahol mindenki a micsodáját kínálgatta a másiknak, tombolt a szexizmus, aztán mostanra már totálisan az ellentétébe fordult az egész. Itt már ezek nem működnének, a mai korra átértelmezett “reinkarnációk” pedig rosszabbak a semminél.
Patt Jones
@Wu
coming out, de nekem Pratt személye túlságosan is egybenőtt már a “goofball” dilibogyó szereppel és Indy karakteréhez szerintem más fajta karizma szükséges, mint amit ő képvisel
Michael Fassbender simán működne, mint Indiana Jones. Egy kissé O’toole beütése lenne, az Arábiai Lawrence-ből.