Ezután már nem csak Netflix filmeket veszek elő, de még gyorsan ide vésnék pár szót Ron Howard új drámájáról, amiben Amy Adams és Glenn Close mellékszerepelt. Bár lehet az Oscar kampányban valamelyikőjük elő lesz léptetve onnan.
A történet pofonegyszerű, egy nehéz környékről, ezúttal Amerika kvázi (térképen nem annyira) középen elhelyezkedő államainak egyikéből származó fiúról szól, aki összeszedi magát az életben, és viszi valamire. Ennek során bemutatják a családja történetét, az évszázados nehézségeket, amik folyamatosan sújtották őket, néha saját okokból, és azt, ahogy minden generáció igyekezet kicsit jobb lenni, mint az előző, ami végül a srác boldogulásához, innen való kitöréséhez vezetett.
Ebből a szempontból szerintem működik is a Hillbilly Elegy. A nehézségeket leküzdő főszereplő sztorijában nyílegyenes darab, a legtipikusabb, régimódi díjesőre gyártott dráma, ami mégis el tudja kapni a nézőt, főleg ha Európában ül. Simán lekötött a végéig, szinte repült a játékideje, hiszen Ron Howard ha nem is rendelkezik saját rendezői stílussal, azért a flowhoz nagyon ért.
Erre, a nyílegyenességre rájöttek legkésőbb a vágószobában, így flashbackek folyamatos használatával igyekeztek kicsit feldobni a szerkezetet… és valójában még jobban leegyszerűsíteni a filmet. Sosem kell gondolkozni a nézőnek, hogy valaki miért dönt X módon, hiszen mindig be is mutatják rögtön.
Az egyik negatívum számomra az egész túlszerkesztettsége volt. Például szokták mondani, Gore is említette már a podcastban, hogy a ketyegő óra jó, és gyakran használt dolog a filmekben. Hát itt a ketyegő óra csak még viccesebbé tette az egész idővonalát a történetnek, és még jobban kiemelte a magyarázó jeleneteket.
Arra gondolok, hogy a srác kevesebb, mint 3 nap alatt vezetett 20 órát, elintézte az anyjának az elvonót, de még egy délutáni piknikre is ellátogatott a nővéréhez, aki amúgy ennek megrendezése után elment dolgozni, ahova a főszereplő beugrott… Oké, aki nem látta még a filmet, az most nem értette, a lényeg, hogy a ketyegő óra, az “oda kell érnem az interjúra” mellett képtelenül sok minden történt ebben az igaz történet alapján készült drámában, ami kicsit mesterségessé tette az egészet.
Mindezek ellenére mondom, simán lekötött végig, és az alakítások szapulásával sem értek egyet. Egyetlen dolog sütött csak belőlük: “Oscar bácsit kérek”, legalábbis némelyik Glenn Close világbölcsességnél szinte éreztem ezt a hangulatot. Viszont Amy Adams szokás szerint jó, hiszen a túljátszásait onnan kell nézni, hogy látszólag a két véglet között ingadozó bipoláris.
Tipikusan olyan amúgy, mint a Green Book. Csak itt nekünk még távolabbi a politikai vetülete, hiszen előzetesen sok helyen olvastam, hogy ez a könyv és film megmagyarázza a Trump-ra 2016-ban (és idén) is szavazó népeket. Hát ezt egy pillanatra nem érezni ebből. Ehelyett egy családi dráma, mindenféle mélység nélkül, akik összetartanak minden szarban, de jobbra vágynak. Amit sugallnak a könyv kapcsán, hogy a Hillbilly kultúráról regél, az igazából nincs jelen.
Egyszerűen többnek akart látszani a Hillbilly Elegy, de végül csak olyan dráma lett, amit megnézel, elmegy, 1 hét múlva pedig már komolyan fel sem tudod idézni. Hogy gondolkodásra vagy tényleges empátiára sarkalljon? Esélytelen.
Én szeretem a régimódi drámákat, itt a flow az nagyon vitt. Iszonyatosan lehúzzák a kinti kritkák, de szerintem ez túlzó. Alakításokkal semmi baj nem volt, sőt Close és Adams mellett nagyon jó volt a fiatal JD-t játszó gyerek. Közepes dráma lett.
Azon én is elmerengtem hogy mennyivel jobban tetszett volna, ha nincs az egész flashbackezés, ha nem pörgünk a jelenben a heroinos anya tegyünk valamit de érjünk vissza az interjúra helyzeten.
Helyette lineárisan, tényleg régimódin gyerekkortól indítva elmesélték volna coming of age sztoriként. Úgy kapott volna mélységet, nem lett volna hézagos, érdekes sztorik lapultak még ott a múltban és elég terhes sorsdrámákat (JD nővére, aki ismétli nagyit és anyát lányanyaként, kvázi ugyanabban a szegénységben) lehetett volna jobban kontextusba ágyazni és az egész hillbilly érzést megragadni.
Persze az egy másik film lenne, ez meg így emlékképeket villantott és kevés lett az empátiához.
Olyan volt, mint egy Hallmark-film, kicsit nagyobbb büdzséből, jobb alakításokkal. Világot nem fog megváltani, egynek elment, tetszett, még egyszer még nem nézem, Glenn Close szuper, de abban nagyon igazad van, hogy ő és Amy is mintha az Oscarért koldulnának.
Én is a lineáris mesélés mellett teszem le a voksom, 4-6 részes minisorozatként, kicsit jobban kibontva ütősebb lehetne. Lásd The Queen’s Gambit, amelynek icipicit hasonlít a témája.
A fiatal JD-t játszó gyerek az valami hatalmasat alakított. Lejátszott mindenkit a képernyőről. Nagyon tehetséges, remélem kapni fog több szerepet is. A film meg szerintem elég jóra sikeredett. Jó volt látni egy olyan filmet ahol nincs CGI meg szuperhősök.
Nekem nagyon nem jött be. Unalmas, kiszámítható, művészieskedő, túljátszott, szirupos giccsparádé. Komolyan megfordult a fejemben, hogy lemondom a Netflix előfizetésemet. Egyszerűen gagyi.